Antinomia

(gör, a, m, «törvények ellenkezése»), A szó a modern müveltség nyelvébe Kant révén került és abban az értelemben, melyben Kant használja. Kant «A tiszta ész kritikájá»-nak egyik szakaszában tárgyalja, hogy az ész, ha a tapasztalati világot elhagyva a föltétlenhez akar eljutni, oly fogalmakat alkot, melyeknek nincsen objektiv érvényességük, melyeket csak álokoskodás tüntethet föl igazaknak. Ezt az álokoskodást bemutatja a mű «Dialektika» cimű szakaszában. Ily fogalmak a lélek, a világ, az isten fogalma, a régi rácionális pszichologia, kozmologia, teologia tárgyai. A rácionális kozmologiát Kant azzal akarja lerontani, hogy kimutatja, hogy A.- hoz vezet, azaz oly tételekhez, melyek a régi filozofiai meggyőződés alapján egymással ellentétesek és mégis egyaránt, egyforma szigorusággal bebizonyíthatók. Négy ily A. van. l. Tétel: A világnak van kezdete az időben s vannak határai a térben. Ellentetel: A világnak nincs kezdete az időben s határai sincsenek a térben. 2. Tétel: Minden összetett szubsztancia egyszerü részekből áll. Ellentétel: Nem létezik egyszerü. 3. Tétel: Van szabadság, mint hatások abszolut, ok nélkül való megkezdésének tehetsége. Ellentétel: minden a természetben a természet törvényei szerint történik. 4. Tétel: A világhoz egy feltétlenül szükséges való (isten) is tartozik. Ellentétel: A világon feltétlenül szükséges való nincs. Ezek a tiszta ész A.-i. Bizonyítják, hogy az a régi alap, melyen állva a tetelt épp úgy mint az ellentételt igaznak lehet föltüntetni, nem lehet helyes alap. Mihelyt azonban megkülönböztetem a dolgot magában (noumenon) jelenségétől (Erscheinung), az A. megoldást talál. A világra magában az 1. és 2. A.-nak se tétele, se ellentétele nem illik, mert ennek a világnak semmi köze a térhez és időhöz. A 3. és 4. A.-ban pedig a tétel igaz a való világra, az ellentétel pedig a jelenségek világára nézve. Csakhogy a való világra nézve nem innét kell ezt a meggyőződést meríteni, nem az elméleti tudásból, mert ennek be kell érnie azzal, hogy ennek a meggyőződésnek lehetőségét bizonyítja.

Antinomizmus

Az a vallási v. bölcseleti világnézet, mely az erkölcsi törvények kötelező erejét tagadja. E szerint az A. v. vallási, v. bölcseleti. A vallási A. követői a kereszténység első századában már mutatkoznak. Szt. Pál isten fiainak azt a szabadságát, mely a Krisztus által történt megváltás gyümölcse, ebben a két elvben fejezi ki: a) a megváltás folytán a bűn hatalma meg van törve, és az embernek a képesség megadva, hogy a törvényt teljesítse; b) a mózesi törvény, amennyiben nem foglaltatik azon természeti törvényben, melyet az uj-szövetségben érvényes szeretet törvénye szintén magában felölel, - kötelező erejét elvesztette; mert csak előkészítő volt, s amint bekövetkezett a tökéletes, ennek az előkészítőnek meg kellett szünnie (l. szt. Pál lev. a Róm. 7, 4. s köv. Gal. 3, 10. Róm. 3, 24-26. Eph. 2, 8-10. Gal. 5, 6. I. Thess. 4, 3. s köv. Apost. cselek. 13, 38. 15, 10. stb. stb.). A félreértett szabadságot némelyek, kiket szt. János «Balaam követőinek», «Nicolaitáknak» nevez, ugy értelmezték, hogy a test vágyainak szabad folyást engedtek, a felsőbbség iránt az engedelmességet megtagádták stb. Ugyanez A. követői a gnosztikusok, kiket a pogányok is «minden erény ellenségeinek», az «epikureusoknál rosszabbaknak» tartottak. Már Simon Magusnál, valamint tanítványainál (Menander) megtalálhatók az antinomisztikus elvek (l. Apost. cselek. 8, 9. s köv.). Azután Karpokrates, Basilides, Marcus, Valentin, az Ofiták, Kainiták stb. a II. században, kik a törvényt nyiltan gonosznak hirdették, a nő-közösséget behozták, orgiákat ültek stb. Ugyancsak a II. században Sziriában Tatianus, az enkratiták alapítója, a marcioniták, Saturnil stb. tulzó aszketizmus és a dualizmus utján féktelen kicsapongásokra vetemedtek, miket mint a világ rossz szellemének (demiurg) erőszakoskodását tüntettek föl, mivel szemben az ember kénytelen-kelletlen megnyugszik. A marcioniták körülbelül a VI. századig fönmaradnak; a többi irányzatnak nyoma vész. E helyett a III. század vége felé a manicheizmus támad, mely a középkorba is mélyen belenyul. Ezek származékai a Priscilianisták (IV-VI. sz.) Spanyolországban, kik ellen először történik a halálos büntetés alkalmazása, a magán és nyilvános életre egyarán veszélyes antinomisztikus irányzatuk folytán.

A középkorban a manicheizmuson kivül számos hamis miszticizmust követő szekta keveredett ezen irányba: Arnoldisták, Petrobrusianusok, a Waldensiek, «a szabad szellem» testvérei és nővérei, keleten a Pauliciánusok (VIII-XI. sz.); ezek befolyása alatt a bolgárok között a Bogomilek (II-XIII. sz.) és nyugatra terjeszkedve a Katharok, Albigensiek. Ez utóbbiak ellen mikor elterjedésök folytán mind veszedelmesebbekké lettek, szigoru törvényeket hoztak L és II. Frigyes német császárok és III. Lucius és III. Honorius pápák alatt a XII. században. Sőt III. Ince pápa keresztes háborut indított ellenük. A XIII. században az «örök evangélium» követői tünnek föl, Amalrich tanítványai, kik szerint azok, akik tudatára jutnak annak, hogy ők mint Krisztus, isteni lényegüek, szabadon vétkezhetnek, mert a bűn nem árthat nekik. Ide tartoznak a viennei zsinaton elítélt Beghardok és Beguinok is (XIII-XIV. század). A XVI. században az A. heves harcokra szolgált alkalmul egyrészt a katolikusok és protestánsok közt, kik főleg első években a jó cselekedetek lehetőségét és szükségét tagadták, másrészt maguk a protestánsok között, kik merevebb vagy szelídebb állást foglaltak el a törvény kötelező erejére nézve.

Első alkalmul ez antinomisztikus vitákra Melanchtonnak, Luther beleegyezésével a szász prédikátorok számára adott amaz utasítása szolgált, hogy a törvény prédikálása által a hiveket bűnbánatra vezessék (1527), Ez ellen irt Agrikola, prédikátor Eislebenben; mert ez eljárás szerinte a római egyházba vezetne vissza, és a protestáns elvek föladása lenne. Torgauban egy összejövetel alkalmával ez ügyet békésen elintéztek ugyan, de Agrikola tiz év mulva mint wittenbergai tanár a dologra visszatért, és irataiban («positiones inter fratres sparsae») Lutherrel szemben ismét állást foglalt, melyekben ő maga sokkal inkább közeledik a római állásponthoz, mint ellenfelei, kiket éppen e miatt támadott meg. Luther (1538-40) hat disputációt irt Agrikola ellen, melyben eredeti, merev antinomisztikus álláspontját foglalja el: keresztényeknél törvényről szó sem lehet; a törvény tárgyalása a városházára való, nem a szószékre; a jó cselekedetek károsak az üdvre stb. Agrikola látszatra engedett, de 20 évvel azután ismét előhozakodott tanaival. Későbbi törekvések oda irányultak, hogy valami középut legyen található, melyen egyrészt a protestantizmus alapelvei, másrészt az erkölcsiség érdekei kiegyenlítésre jussanak. Antinomisták voltak továbba a szó teljes értelmében a szigoru kálvinisták, mivel Cromwell idejében Eaton (Kentböl) tanítványai, és végre az anabaptisták, kiknek már a XVI. században 38-féle árnyalata különböztethető meg. A bölcseleti A. A pogány bölcseletben az epikureizmus az a világnézet, mely leginkább kizárja az erkölcsi kötelesség elvét, ennek helyébe az élvezetet helyezvén, minek folytán mindaz szabad, ami az élvezetnek minél teljesebb, minél okosabb és alkalmasabb kielégítésére szolgál. Antinomisztikus irányu Averroes (megh. 1198) bölcselete is, mely századokon át uralkodott az arab filozofiában, és a középkor vége felé a szabadgondolkozó fejedelmeknek és bölcselőknek volt kedvelt kútfője. Főleg Észak-Olaszországban (Pádova, Velence) az igazi műveltségnek lényeges föltétele volt az averroizmus: a lélek halhatatlanságának tagadása és ezzel az ember fölszabadulása az erkölcsi törvények igája alól. Az ujabb bölcselet, melynek első apostolai Hobbes és a francia enciklopedisták, az érzéki gyönyört vallja az élet legföbb javának, a kötelesség helyébe az egoizmust és érdeket teszi; az erény számára nem marad más, mint ami a némi jóakaratban embertársunk iránt, és a hazaszeretetben arra emlékeztet. Ez irányzattal szemben Kant az erkölcsi kötelesség megmentésére a kategorikus imperativusban keres biztos alapot. Követői a német idealisták a törvények iránt való külső tiszteletet tüzik ki a végső határul. Schopen-. hauer és Hartmann vonják meg a végső következményeket; ezeknél az erkölcsi rossz a világ principiumának természetes élettevékenysége. Az összes materialisták és a szocializmus különböző rendszereinek alapelve az erkölcsi világrend tagadása. Ez A. ellen az ujabbkori pápák és a vatikáni zsinat az igazi, keresztény nomizmus elveit állítják föl. (H. Riesz «Die modernen Irrlehren» Freib. 1867.)

Antinóos

Hadrian római császár görög kedvence, kit annyira szeretett, hogy utazásaira is mindig magával vitte. Egyiptomi utazása közben a fiatal, szépségéről híres ifjú a császár igazi fájdalmára véletlenségből, avagy öngyilkossági szándékból, a Nilusba fult. Hadrianus számos szobrot állíttatott elhunyt kedvencének és egy csillagzatot is nevezett el róla. Hires az az A.-szobor, amely a Vatikánban van (A.-t, mint Dionysost ábrázolva), s amelyet Palesztinában találtak meg, ahol Hadrián császárnak nyaralója volt. Utóbb is számos szobrász örökítette meg a szép, bánatos arcu ifjú emlékét; e (többnyire olasz muzeumokban őrzött) szobrok viszont a műtörténészeknek (Heinse, Levezow, Visconti, Welcker, Braun, Wiseler, Helbig, Milchhöfer) pszichologiai tekintetben fontos dolgozatokra szolgáltattak alkalmat. L. Laban Adolf művét: Der Gemütsausdruck des Antinous (Berlin 1891). Symonds: Sketches and studies en Italy (1879). Az ideszóló fejezet magyar fordításban is megjelent (a «Magyarország és a Nagy Világ» 1881. évfolyamában). Antinóos életéről 1. Gregorovius, Gesch. des Kaisers Hadrian (2. kiad. 1886); Antinóos továbbá Ebers «Der Kaiser» c. regényének egyik hőse.

Antinori

Horác marchese, olasz Afrika-utazó és zoologus, szül. Perugiában 1811 okt. 28., megh. 1882 aug. 26. 1854. Belgiojoso hercegnő kiséretében Sziríát, Szmirnát és egész Kis-Azsiát, 1859. Egyiptomot, 1860-61. a Nilus felső vidékét látogatta meg. Nagy madár-gyüjteményét a turini muzeumnak adta el s 1867-ben alapító tagja lett az olasz földrajzi társaságnak, amelynek «Bulletino»jában leirta nubiai utazását. 1875-ben Tuniszba ment s ujra nagyobb utazást tett Afrika belsejében, majd egy expedicióval Soában, amelynek alapos átkutatása neki köszönhető. V. ö. Bulletino della Societa, geografica italiana (1876-82); ugyanazon társaság Memorie (1-2. köt.); Antinori G., II marchese O. A. (Perugia 1883).

Antiochia

(jelenleg Antakié), Sziria fővárosa az Orontes torkolatánál, 18000 lakossal, N. Sándor birodalmának felbomlásakor a seleucidák fővárosa. A rómaiak alatt virágzó város volt, 700000 lakossal, székhelye a keresztény tudományosságnak. Itt nevezték Jézus tanítványait először keresztényeknek. 1872-ben nagy földrengés döntötte romba a város harmadrészét. V. ö. Troppner Miksa: Das Patriarchat von Ant. von sein. Entstehen bis 431 (Würzburg 1802).

Antiochiai fejedelemség

Miután a keresztes hadak Antiochiát a szaracénektől visszafoglalták, a normann tarenti Bohemund az antiochiai fejedelemséget alapította (1098.), mely nyugaton Ciliciában Tarsusig, keleten pedig Herakliáig terjed s azt Tripolisz grófsággal együtt fiára II. Bohemundra hagyta ( 1111), ki azonban 1126-ig Tankréd, továbbá Roger del Principato és II. Balduin jeruzsálemi királynak gyámsága alatt állt. II. Bohemund halála után (1130) ennek leánya, Konstancia, örökölte Antiochiát, kitől 1135-ben férje I. Raimund, Poiters grófja kapta meg, de ez már 1137-ben János bizanci császár hűbéresévé lett és 1149-ben Nureddin aleppói szultán elleni harcban veszett el. Konstancia első férje halála után Chatilloni Raimund-hoz ment nőül, ki neje révén A.-nak is lett ura. Utódai: III. Bohemund (1163-1201), II. Raimund (1201-1233), IV. Bohemund (1233-51) alatt a fejedelmi szék mindinkább ingatag lett, mig végre 1262-ben VI. Bohemund kormánya alatt Bibar egyiptomi szultán által elfoglaltatott. Ezzel egyidejüleg Antiochia is elpusztnlt s két és fél századon át az egyiptomi mamelukok uralma alatt állt, mely idő után 1516-ban I. Szelim szultán Törökországhoz csatolta.

Antiochiai iskola

A III. és IV. században a hittani magasabb kiképeztetés csupán három iskolában volt megszerezhető, t. i. az alexandriai, a római és antiochiai iskolában. Ez utóbbi, eilentétben az alexandriai iskolával, csupán a szó érteímének magyarázatára fordított gondot és meilőzta az allegóriai alkalmazást. Alapítójaként Dorotheus áldozárt és Lucianus tudós vértanut (megh. 311) emlegetik. Ezek mellett, mint ez iskolának legjelesebb képviselői Theophilus, Serapion püspök, Meletius, Flavian püspök, tarsusi Diodor, jeruzsálemi Cirill, mopsvestiai (mopsu-hestiai) Tivadar emlitendők még. V. ö. Hergenröther: Antiochenische Schule. (Würzb. 1866); Kihn: Die Bedeutung der antiochenischen Schule auf exegetischem Gebiete (Weissenburg 1867).

Antiochiai patriárka

L. Patriárka.

Antiochos

1. Fülöp, makedon király hadvezére, a sziriai Szeleukos apja.

2. I. A., apja Seleukos Nikator Sziria királya volt. Midőn ez megtudta, hogy fia betegségének igazi oka mostoha anyja Stratoniké iránt érzett szerelme, nőül adta hozzá, egyuttal átengedte neki országának az Eufrátesen tul fekvő részét, Kr. e. 293-ban. 281-ben aztán megkapta az egész sziriai birodalmat. Az ázsial zavarok arra kényszerítették, hogy apja gyilkosával, Ptolemaios Keraunossal békét kössön s meghagyja neki Macedóniát. Másrészt azonban Eumenéssel, Pergamon királyával háboruba keveredett anélkül, hogy sikert arathatott volna. Nagyobb szerencsével harcolt a gallok ellen. Elsőizben legyőzte őket s Sotér (a megmentő) melléknevet vett föl. A második háboruban azonban 261. elesett. V. ö. Droysen, Geschichte des Hellenismus (2 kiad.). Kallenberg, Die Quellen über die Diadochenkämpfe. (Philologus 37. köt.)

3. II. A., az előbbinek fia és trónutóda (Kr. előtt 261-246). Hogy a Ptolemaios Philadelphosszal, Egyiptom királyával 258 óta folytatott szerencsétlen háborut befejezze, eltaszította magától nejét Laodicét s nőül vette Ptolemaios leányát Berenikét. Ptolemaios halála után Laodice ugyan visszakerült férjéhez, de a sérelmet nem felejtette el. Állítólag fia Seleukos Kallinikos segítségével meggyilkoltatta Berenikét és gyermekét. A. a mileszieket megszabadította zsarnokuktól Timarchostól s ezért hálából tőlük Theos, azaz isten melléknevet kapta.

4. III. A., szül. Kr. e. 242. Midőn testvére Seleukos Keraunos halála után 224. a trónrá lépett, birodalmát igen válságos helyzetben találta. Baktria és Parthia elszakadtak, Egyiptom pedig hódítva nyomult elő Sziriában. Külső ellenségeivel szemben egyelőre nem volt szerencséje, de legalább a belső zavarokat sikerült lecsendesítenie. Mikor egy indián hadjáratából gazdag zsákmánnyal tért haza, fölvette a Nagy, melléknevet. 205-ben Egyiptomban az 5 éves Ptolemaios Epiphanes került a trónra. A. ekkor Fülöppel, Macedonia királyával szövetkezett, az egyiptomiakat 198-ban megverte s Feniciát és Palesztinát visszahódította. A. viszont kész volt Fülöpöt támogatni a rómaiak ellen, de későn érkezett. A rómaiak legyőzvén Fülöpöt, felszólították, hogy Hellespontosból és a tráciai Cherzonézusból takarojék, Egyiptomnak pedig adja vissza az elvett tartományokat. A. e felszólítást visszautasította. s háborura készült. Bár Hannibal, kit számüzetésben felfogadott, azt tanácsolta, hogy a rómaiakat rögtön Itáliában támadja meg, csak 192 kelt át Görögországba és ekkor is a telet tétlenül töltötte. Manius Acilius 191. megverte a Termopiláknál, hajóhada is ismételt vereséget szenvedett, s a rómaiak immár L. Cornelius Scipio alatt akadálytalanul nyomulhattak elő Kisázsiában. Magneziánál 190-ben még egyszer megkisérlette A. az ellenállást, de megint legyőzetett. A béke fejében kénytelen volt országainak a Tauruson innen fekvő részét átengedni, hajóit és elefántjait kiszolgáltatni, azonfelül 12 éven át 15000 talentum fizetésére és mintegy 200 túsz állítására kötelezte magát. A. hatalma ezzel meg volt törve. Hogy a hadi sarcot megfizethesse, 187. Elimaiszba tört be s ott Zeus templomát akarta kifosztani, de az elkeseredett lakosok ezért agyonütötték.

5. IV. A. Epiphanes, az előbbinek a fia. Apja Kr. e. 189-ben túsznak küldötte Rómába, ahonnan 175-ben tért vissza, hogy a testvére Seleukos Philopator meggyilkoltatása következtében megürült trónt elfoglalja. 171-ben megkezdte a háborut Egyiptom ellen még pedig oly sikerrel, hogy nemcsak Feniciát, Palesztinát és Celesziriát visszahódította, hanem Egyiptom egy részét is elfoglalta. Ez utóbbiból azonban a római követ Popilius Laenas felszólítására kitakarodott. Nem volt olyan szerencsés a zsidókkal, akiket hitök miatt erősen szorongatott s Jeruzsálemet templomi kincseitől megfosztani igyekezett. Midőn az olimpiai Zeus kultuszát meg akarta köztük honosítani, a Makkabeusok hősi nemzetsége sikerrel szállt harcba ellene. 163-ban halt meg, Persia ellen inditott szerencsétlen hadjárata alatt.

6. V. A. Eupator kiskoru lévén, Lysiás gyámsága alatt követte apját a trónon Kr. e. 163. Éppen Jeruzsálem ostromával volt elfoglalva, midőn Fülöp, kit apja először jelölt ki gyámjául, megjelent, hogy a gyermekkirály vezetését magának követelje. Lysiás a zsidókkal kiegyezett és Fülöpöt legyőzte. Lysiásnak azonban nemsokára Demetriosszal gyült meg a baja, kit a rómaiak ellenkirályul állították fel. Demetrios Antiochost Fülöppel együtt megbuktatta.

7. VII. A., Szidáról Pamfiliában, ahol nevelkedett, kapta Sidetés melléknevét, uralkodott 139-130 Kr. e. Midőn testvérét Demetrios Nikatort a párthusok elfogták, elvette nejét Kleopatrát. A trónbitorló Tryphont megbuktatta s miután még a zsidók Johannes fejedelmét is legyőzte, a párthusok ellen viselt hadjáratában elesett.

8. VIII. A. Demetrios Nikátor második fia, egyik mellékneve Grypos (vércseorru) volt, Philométór (az anyját szerető) melléknevét pedig gunyból kapta; mert a méregpoharat, melyet anyja Kleopatra neki szánt, anyjával itatta meg. Apja meggyilkoltatása (Kr. e. 123) után csak az ország egy része ismerte el uralkodónak, mindazonáltal vetélytársát Alexandros Zabinát elüzte. Végre azonban féltestvére A. Kysikenos 97-ben meggyilkoltatta.

9. XIII. A. Asiaticus, az előbbinek unokája, X. A. fia. Miután a római tanács Kr. e. 68-ban igényét Sziria trónjára elismerte, Lucullus legyőzve Armenia királyát Tigranest, ki Sziriát meghódította volt, tényleg belé is helyezte, de Pompeius 64-ben ismét megfosztotta tőle s Sziriát római provinciává tette. Az utolsó király volt a Seleukidák dinasztiájából. Octavianus 29-ben lefejeztette Rómában.

Antiochos

Askalonból, megh. Kr. e. 68-ban. Tanította a filozofiát Athénben, Alexandriában és Rómában, ahol Cicero volt tanítványai közt. Őt tekintik az ötödik akadémia alapítójának, ki végleg elvezette azt a szkepticizmustól az eklekticizmushoz. A. átlátta, hogy szilárd meggyőződések nélkül az ember erkölcsi érdekei nem találnak kielégítést; de nemcsak ily gyakorlati érveléssel élt a szkepticizmus ellen; kifejtette, hogy belső ellenmondás azt állítani, hogy semmit se lehet állítani stb. Az igazságot abban kell keresni, amiben a főbb fiozofusok egyetértenek s hogy bebizonyítsa, hogy ez a megegyezés megvan, olykép adta elő az akadémiai, peripatetikus és stoikus filozofiát, mintha azok csakis lényegtelen dolgokban s a kifejezésekben térnének el egymástól. A.-t gyakran idézik a régiek, főkép Cicero, kivel szoros barátságban állott.


Kezdőlap

˙