Apperceptio

(lat.). E szót Leibnitz vitte be a filozofiai nyelvbe «a tudatossá vált képzet» jelentésében. Nála a perceptio belső állapota a képzeterővel biró valónak, apperceptio e belső állapot tudata. Kant még szabatosabban állapítja meg a szónak emez értelmét. Gondolataim, úgymond, nem volnának az én gondolataim, ha mindegyiket nem vonatkoztathatnám énemre, azaz ha tudatossá nem tehetném, Kant nyelvén: ha az «én gondolom» nem kisérhetné képzeteimet. A tiszta ént K. transscendentális A.-nak nevezi, mely a gondolkodás alapvető funkciója, a filozofia legmagasabb pontja. Az ujabb lélektan is sokat foglalkozik az A.-val, némileg bővítve és módosítva a szó értelmét. Minden képzet, legyen az közvetetlenül az érzékek behatásaiból származó, v. az emlékezetből fölébredő, sajátságos módon összekapcsolódik, összeolvad hozzá hasonló vagy hozzá tartozó régibb képzetekkel. Hallom a vonat zakatolását, melyet nem látok; mi történik ennek folytán bennem? Ha életemben először hallottam volna efféle zajt, ez uj képzet elszigetelve volna bennem s keresve keresnék emlékezetemben hozzá hasonlót. De minthogy naponkint hallom, e zaj emlékei fölébrednek bennem, csatlakoznak a mostan hallotthoz, fölkeltik a hozzá tartozó vonat képét is s tudatomban létrejön efféle itélet: a vonat jő, a vonat zakatol. Ez látszólag egy pillanat műve, de azért nem idő nélkül végbemenő folyamat, csakhogy igen gyorsan történik, Wundt számításai szerint 0.08-0.1 másodperc alatt. Némelykor tovább is tarthat, ha e folyamat elé valamely akadály hárul. P. élénken beszélgetek a pitvaron, nem hallom a közeledő vonat mind erősbödő hangjait, csak mikor már egészen közel van, Fölriadok. Mi ez? Ekkor jut eszembe, hiszen ez a vonat! Ez esetben az emlékek nem ébredtek mindjárt, nem olvadtak azonnal össze a most hallott zajjal, a ráismerés késett. Ezt a ráismerést nevezi az ujabb lélektan Hubert nyomán A.-nak, mig egyesek még tágabb értelmet adva a szónak, minden lelki folyamatot, melyet a figyelem intéz, v. általában minden összeolvadását a képzeteknek így nevezik. Ha a ráismerés értelmében használjuk a szót, akkor nem távozunk messze Kanttól, mert a ráismerés által teszem sajátommá, én-em tulajdonává a képzetet. Ha az A. folyamatát mozzanataira bontom, megkülönböztetetem a perceptiót, például a most hallott zajt, az appercipiáló képzeteket: a fölidézett emlékeket, az appercipiált képzetet, mely a kettő összeolvadásából támadt, míg az egész folyamat, illetőleg legfontosabb momentuma, a ráismerés, apperceptiónek nevezhető. Minél gazdagabb lelkem tartalma, annál több kapcsoló pontra fog minden ujonnan érkező képzet lelkemben akadni, azaz annál többet fogok gondolkodva, fölismerve látni, hallani. A műértő A.-i egy képtárban különbek a laikuséinál. De minél erősebb, frissebb, pontosabb az uj behatás, annál gyorsabban fog appercipiáló képzeteket kelteni, s minthogy az uj behatások frissesége, ereje nagy mértékben a rájuk fordított figyelemtől függ, ennek is nagy befolyása van az A.-ra. Érdekes jelenség, hogy az A. ki is egészítheti az uj képzetet; p. a szerző gyakran rossz korrektor, nem veszi észre a sajtóhibákat, az appercipiáló képzetek nála, minthogy ő irta a szöveget, s tudja mi van benne, oly erősek, hogy öntudatlanul helyreigazítják a sajtóhibát.

Appert

1. Benő Miklós Mária humanista, szül. Párisban 1797 szept. 17. Eleinte alsóbb rangú katonák oktatásával volt megbízva, de egészen más tér az, melyen a humanizmus barátai előtt érdemet szerzett. Maga is fogságba kerülvén, alkalma volt megismerni a börtönrendszer hiányait, s ezentul a foglyokkal való túlszigorú bánásmód, különösen az elkülönzési rendszer ellen intézte támadásait. Hazájában és külföldön sokat utazott a börtönök tanulmányozása céljából, s nézeteit az általa szerkesztett «Journal des prisons»-ban fejtette ki.

2. A. Félix Antoine, francia tábornok, szül. 1817 jun. 12. St-Rémy sur Bussyben (Marne), meghalt 1891 ápr. 12. Tanult St.-Cyrben és a törzskari iskolában. Kitünt az isly-i csatában, mire a hadügyminisztériumba helyezték át. 1854-ben Krímbe kisérte Pélissiert, 1858-ban pedig Londonba. 1870. a második hadtest törzskari főnöke volt (Párisban) s 1871-ben elnökölt a Commune tagjai fölött ítélő haditörvényszékben. Toulouseban 1878-82. parancsnokolt, 1883-ban pedig kinevezték pétervári követté, mely állásban 1886-ig maradt.

3. A. Sándor Márton, francia szocialista, szül. Buryben (Oise) 1815 apr. 27. Paraszt szülőktől származott s Párisban mint gépész dolgozott. 1844. megindította a «L'Atelier» címü lapot, mely népszerüvé tette nevét. Lelkesedéssel fogadta az 1848-iki februári forradalom kitörését s mint Louis Blanc ösmerőse s az ideiglenes kormány tagjaként, a nemzeti műhelyek fölállítására kiküldött bizottság elnöke lett. Egy hónappal később a nemzeti gyülésbe választották. Résztvett az 1848 máj. 15-iki, a kormány és a nemzetgyülés ellen tervezett merényletben, amiért hosszabb fogságra itélve - feledésbe merült. Páris ostroma alatt (1870) a torlaszok emelésével megbizott bizottságban, később a párisi commune-fölkelésben is szerepelt.

Appertinenciák

(lat.), vm. tárgyhoz, jószághoz v. földbirtokhoz tartozó, azzal egybe nem kötött, de hozzája tartozó részek.

Appetentia

(lat.) a. m. vágy, hajlam, inger, főként érzéki ösztön.

Appetissant

(franc., ejtsd: áppetisszán), ami étvágyat ingerli, általában csábító, ingerlő.

Appetitio

(lat.), a vágy, ösztön valami után, appetitus, étvágy.

Appiani

Andrea, olasz festő, szül. Milánóban 1754 máj. 23-án, megh. ugyanott 1817 nov. 8. Ifju korában színházi diszleteket festett Pármában, Bolognában, Firenzében és Rómában, ahol később nagy hirre tett szert, különösen freskó képei által. Művei még ma is láthatók a milánói templomokban és palotákban. I. Napoleon udvari festőjének nevezé ki s majdnem az egész császári családot lefesteté általa. Napoleon bukása után nagy nyomorba jutott, mert kétszer gutaütés érte, ami munkaképtelenné tette. Főbb művei a Napoleon tetteit ábrázoló képek s a monzai királyi nyaralóban és a Bonaparte-nyaralóban levő mitologiai festmények.

Appianos

történetiró, a II. században Kr. e. élt, előbb ügyvéd volt Rómában, majd a császári kincstár prokurátora lett Egyiptomban. Görög nyelven irt műve a római állam történetének összefüggő előadása mellett mindegyik ország és nép etnografiai viszonyainak ismertetését tartalmazta. A 24 könyvből, amennyire műve terjedett, az 5 első könyv részben, sok más teljesen elveszett s csak azok maradtak meg, melyek a polgárháborukat a Gracchusok óta Sextus Pompeiusig, Hispania, a pun háboruk, Karthago, Sziria, a mithridatési háboru és Illiria történetét tárgyalják. Különböző forrásokból merített anélkül, hogy az adatok pontosságára nézett volna. Egyébként egyszerü és világos olvasmányt nyujtott. Legujabb kiadása Mendelssohntól való 2 kötetben (1879-81).

Appia via

a római korban Itália legnagyobb és legszebb országútja. Nevét első építője Appius Claudius Caecus cenzorról kapta, aki Kr. e. 312-ben Róma Capena nevü déli kapujától (l. Róma) Capuáig építtette ki. Később Beneventumon át Brundusiumig hosszabbították meg. Helyenkint még ma is használatban van. Mintegy Albanoig kétfelől a legdíszesebb sirok szegélyezték, melyeknek romjait IX. Pius rendeletére Canina (1850-53) ásatta napfényre. V. ö. Canina, La prima parte della via Appia (2. köt. Róma, 1853.).

Appius Claudius

1. Caecus, Kr. e. 312-ben cenzor, a róla elnevezett országút építője. 2. Crassus, Kr. e. 451-ben decemvir; előbb a nép kegyence, aztán annak zsarnoka; méltóságát elveszítvén, börtönbe jutott s ott öngyilkossá lett.


Kezdőlap

˙