Görög filozofia

a görög nemzeti szellemnek egészben önálló terméke, mely csak később érintkezett idegen gondolkodással, az egyedüli önálló, egy nemzet szelleméből támadt filozofia az emberiség történetében, mert minden későbbi filozofia, ha egyéb hatást nem, de mindenesetre a G. hatását érezte. Ámbár egy hosszu, évezredes fejlődéssel van dolgunk, mely a legkülönbözőbb rendszereket szüli, a legnagyobb változatosságát gondolatoknak és szempontoknak, mégis egységes, megegyező vonásokat is találunk, melyek a G.-t mint a görög szellem termékét jellemzik. Mint ilyent ismerjük föl legelőször is a görög szellem ama magatartását a világgal szemben, amelyből filozofia egyáltalán keletkezhetett: objektivitását és szabadságát. A görög gondolkodás szabadult föl először a fantázia tulságos hatalma alól, mely a világ objektiv felfogásának kisérletét is lehetetlenné teszi. Ez ismét összefügg a görög szellem legmélységesebb tendenciáival, a görög nép történeti sorsával, kulturai fejlődésével. A görög szellem legsajátosabb vonásai: a mérték, harmonia, szép iránti érzék, a tulságoktól való tartózkodás, a józanság, mely nem fajul szellemi szegénységgé, a fogékonyság, mely minden benyomást kész befogadni, de az egyéniséget nem engedi általa elnyomni, hanem erős visszahatással felel rá. A görög mitologia is e szellem bélyegét viseli. A görög istenek hasonlítanak az emberekhez, de idealizált emberek; a szertelen százkezüek, titánok, gigászok igen jellemzően a legifjabb isteni nemzedék legyőzött ellenségei. A görög szellem realisztikus, mert mitologiájában is csüng a valóság képein, de nincs hijával az idealizmusnak, mert veleszületett esztétikai érzékével a valóság képeit teljesekké, tökéletesekké, szépekké teszi. Ez a szellem adta meg a görögnek azt a szabad magatartást, mely az objektiv megismerés föltétele, azt az éles fölfogást, mely a megismerés munkájára alkalmassá teszi. ide járul, hogy a görög vallás nem szült merev dogmatikai rendszert, mely a tudást békóba veri s nem rendelkezett hierarkiával, melynek érdekében áll a filozofia keletkezésének utját állani. Végre a görögök történeti életének körülményei is kedveztek a tudomány fejlődésének. Az emberek tevékenységre voltak utalva, a nélkül, hogy a munka emésztette volna őket. Vállalkozók voltak, mindenfelé gyarmatokat alapítottak, érintkeztek idegen népekkel, nem puhulhattak el egykönnyen, gazdagodtak, volt érzékök a polgári élet iránt, engedelmeskedtek a törvény és a erkölcs szavának, melynek fontosságát felfogták, találékonyan szervezték állami életüket, melynek tevékenységében minden szellemi erejük elevenen fejlődhetett. Ez a szellem az idők folytában fejlődött, változott, de iránya megmaradt és hatását kisebb-nagyobb mértékben filozofiája egész történetében éreztette.

Szellemi szabadság, bátorság, elfogulatlanság, egyszerüség, természetesség, éles fölfogás, költői érzék, finom fogékonyság jellemző vonásai a görög szellemnek, tehát a G.-nak is. Nem annyira a görög szellemből mint inkább a fejlődés belső föltételeiből folyik egy másik vonása. A görögöknek nem volt s nem is lehetett kritikai természettudományuk, melynek kifejlődéséhez hiányzottak évezredek tapasztalatainak türelmes gyüjtése, de a szükséges szerszámok és módszerek is. Az elme Görögországban mintegy fiatalságát élte, gyorsan és szivesen általánosított; maga magában bizott és az igazság erejében és hitte, hogy tisztán a gondolkodással meghódíthatja a világot. A görög gondolkodás inkább deduktiv, konstruktiv, dialektikus. Voltak skeptikusaik, de a skepticizmus a fölszinen maradt és nem igen terjedt. Nem volt kritikai természettudományuk, de kritikai ismerettanuk sem. A görögök kitünően tudtak okoskodni s hitték, hogy puszta okoskodással, tehát fogalmak elemzésével nagyon messzire juthatni. Nemigen látták, hogy az elemzés csak amit a fogalomban beletettünk, hozza napvilágra s a fődolgot, vajjon magát a fogalmat jó uton szereztük-e, nem is érinti. Milyen jellemzők Platon remek dialogusai, melyekben majd a gondolattal, majd a szóval játszik s még többször a szó - gondolat - dolog különbségeit elfelejti. A görög nyelv pedig kitünően alkalmazkodik e hajlamhoz. A gondolat ezer árnyalatára van külön kifejezése, s mintegy csábítja az elmét, hogy szókban duskálkodjék és szókkal érje be. A görög éleselmüség gyakran szőrszálhasogatóvá lesz, a dialektika verbalizmussá. A léghajónak nincs ballasztja, a pozitiv tudás csekély, ennélfogva csekély a széles pozitiv tudás kiséretében járó kritikai érzék is. A gondolatot még nem érték azok a nagy csalódások, melyeket később el kell szenvednie, v. inkább maga a görög filozofia sikertelensége, feloszlása az első nagy csalódás, mely az elmét magába mélyedésre készti, bensőbbé, szubjektivebbé teszi. A görög szellem bizonyos tekintetben korlátozott marad, objektiv, naiv, harmonikus, természetes, tökéletes a maga nemében, egyetlen, mint aminő egyetlen az egyén életében az ifjuság, mely visszahozhatatlan. A keresztény gondolat feladata lesz az elmét mélyíteni, bensőbbé tenni, maga magával meghasonlásba vinni, de ezzel uj fejlődés feltételeit készíteni elő.

A görög filozofia korszakai egymásba olvadnak, mint minden folytonos fejlődés fázisai, de azért egyes kidomborodó egyéniségek, gondolatok és gondolatirányok a dolog természetében rejlő beosztást tesznek lehetségessé. Thalestől Sokratesig terjed a G. első korszaka, Sokratestől Aristotelesig a második s az Aristoteles után következő idő egyetlen egy korszaknak, a harmadiknak tekinthető. Igaz, hogy ez a beosztás, a külsőségeket tekintve, nagyon aránytalan. Thales született 640., Sokrates 470 táján (Kr.e.), e korszak tehát másfél szász évig tart; Aristoteles meghalt 322. Kr. e., a második korszak tehát jóformán csak száz évet tölt be; mig az utolsó majdnem kilencszáz évre terjed. Más tekintetben is aránytalan a beosztás. Thalestől Sokratesig a filozofusoknak, gondolatoknak, szempontoknak rendkivüli gazdagsága és változatossága lép elénk; a második korszak csak Sokrates, Platon s Aristoteles gondolataival telik meg; a harmadik korszak ismét nagyon különböző irányokra oszlik. A dolog természetének mégis ez a beosztás felel meg leginkább, habár nem szabad felejtenünk, hogy minden beosztás többé-kevésbé szubjektiv, azaz mesterséges választófalakat épít, ahol a valóságban ilyenek nincsenek. Mert az első korszakban a G. inkább természet-filozofia; az emberi elme a világ eredetét és mivoltát kutatja. Ez természetes kezdete a gondolkodásnak, mely csak később erősbödvén s magára eszmélvén, először a külső világ megértésére irányul. Az eredményt tekintve is e korszak kezdetleges. Igazi elvi különbséget szellem és természet közt nem tesz, bizonyos naivsággal egynek veszi e kettőt. A korszak véget ér a szofisztikával, mely a természet vizsgálatától, mert értéktelennek tartja, előfordul s inkább az embert nézi, nem tudományosan ugyan, de ezzel mégis uj irányt jelölve, amiért sokan a szofisztikát már a második korszakhoz számítják; mindenesetre ez az átmenet. Sokrates, Platon, Aristoteles egy legbensőbben összefüggő sorozatnak tagjai.

Ők adják meg a görög gondolatnak a reá nézve lehetséges legnagyobb tökéletességet. Egymást folytatják s kiegészítik. A fogalmi tudást nagy következetességgel minden irányban fejlesztik. A görög élet legszebb gondolatai, a görög gondolat legbelsőbb kincsei bennük nyilvánultak. Utánuk a tiszta tudományos szellem ereje lankad. A filozofia inkább az erkölcsi problémákkal foglalkozik, maga az erkölcstan is elveszti tiszta görög jellegét. A kételkedés az addiginál nagyobb tért nyer a görög szellemi életben, az elvek tisztasága iránti érzék csökken s előbb görög, majd római földön az elekticizmus terjed. idegen behatások is érvényesülnek. A zsidó filozofiai és vallási gondolkodással való érintkezés uj nagy filozofiai rendszert szül az ujplatonizmusban, amely egyrészt végét jelenti a görög filozofiának, másrészt azonban beleolvadását készíti elő a görög szellemnek a középkori világfelfogásba. Még az ujplatonizmusban is, habár nem tiszta görög termék, a görögség szelleme él: e szellem szépsége, harmoniája utolsó sugarait veti a közeledő, uj korszakot alkotó keresztény gondolatvilágra. A görög filozofusokat és iskoláikat neveiken tárgyaljuk. L. még Filozofia és Görög irodalom.

Görög hegyes vidék

1. Északi rész: Görögországnak a Korintusi-öböltől É-ra fekvő részét takarja. Ny-on a Mecovonból kiinduló Pindoszból, középen az Etoliai-mészalpokból, K-en pedig az Otrisz, Öta, a szélességi körök irányát követő hegyláncokból, továbbá a délkeleti irányt követő redős hegyláncokból áll.

2. Déli rész (Peloponnezusi hegyes vidék), a Peloponnezust takarja; közepén az Ardkádiai-hegyek emelkednek, amelyekből a Taigetosz ágazik ki D-felé; K-en van az Argoliszi-hegyvidék. Ny-on pedig az alacsonyabb Eliszi- és Messzenai-hegyek terülnek el.

Görög ibolya

(növ.), a Matthiola bicornis DC. csinos virága. Hazája Görögország. L. Violla.

Görög irás

A görögök irásmódjukat a feniciaiaktól kapták, kiknek alfabétumát állítólag Kadmos honosította meg Görögországban. A közönséges ábécé eredetileg 22 betüből állott, melyek szintén feniciaiak voltak. Ezt az ősrégi feniciai ábécé-t a görögök kiegészítették és megváltoztatták, de az egyes államokban különféleképen. Ily kép nemzeti ábécé-k keletkeztek, melyeket kisebb-nagyobb csoportokba lehet összefoglalni s amelyek főként a F C Y használatában tértek el egymástól. Egyik részen Kis-Ázsia áll Athénnel, Korintussal és Argosszal, a másik részen a tulajdonképeni Hellasz és az itáliai gyarmatok állanak. A keleti csoport ion irása mindinkább általánossá lett, különösen amióta 403. Athén nem használta többé a maga külön irásmódját. Ez idő óta csupán a betük alakja változott. A mai ábécé a következő:

[ÁBRA]

Eredetileg csak nagybetüket használtak, később a mindennapi életben alkalmazott levélirás (kurziv) képződött, majd Kr. u. nemsokára, 835 előtt a nyomtatásban és irásban ma használt kisbetüs irás. Ligaturákat (összetett betüket) a G. gyakran alkalmazott.

A számokat a görögök a különböző időkben kölönbözőképen irták; ókorban a számokat igy irták: |=1, ||=2, |||=3, ||||=4, Õ (pente)= 5, mely számot |-||||-el, 6-9 kiirására használták; D(deka)=10, [ÁBRA]=50, H (hekaton) = 100, × (chilioi)=1000, M (myrioi)=10000. AZ ujabbi felirásokon és kéziratokon a számokat betükkel jelölték. Ha a betüket számokul használták, egy vonást tettek melléjük. P. b'=2, ezernél a vonás a betü elején alul áll. V. ö. Kirchhoff, Studien zur Geschichte des griechischen Alphabets (4. kiad., Berlin 1887); Wattenbach, Anleitung zur griechischen Paläographie (2. kiad., Lipcse 1877), Gardthausen, Griechische Paläographie (u.o. 1879).

Görög irodalom

Mint minden népnél, a görögöknél is a költészet a fölhevült lélek magasabb szárnyalásából fakadt; a bánat (gyászénekek), öröm (lakodalmi, nász-, szüreti dalok), hála, imádság, ünnepek, igéző és jósló mondások, tisztítkozó szertartások, varázslatok stb. adtak alkalmat nyilvánulására. gazdag himnusirodalomnak kellett lennie; legalább erre mutatnak a mondaköltésnek maradványai, amelyek a trákoknál a papi rend szerzeményei voltak. A muzsák kultusza is Trákiából indul ki, s az ősrégi költők; Orphesus, Eumolpos, Musaios, Thamyris és Olen szintén a mondai (t.i. az Olimposz-hegy körüli) Trákiába utalnak bennünket, mint az ősrégi vallásos költés hazájába, sőt még a későbbi papköltők is (p. az Eumolpidák Eleuziszban) ama régi költőktől származtatták magukat. Az istenek tetteit foglalták ők versekbe s a tőlök szerzett versezetek szolgáltak átmenetül a hősköltéshez, amely már az emberek vitézi dolgaival is foglalkozott.

A görög hősök nagy tetteinek csakhamar akadtak dalosai, akik várról-várra, udvarról-udvarra járva dicsőítették az elődök viselt dolgait, ugy hogy csakhamar az ihletett dalosoknak egész rendje keletkezett, mely főkép a nagy nemzeti vállalatokat örökítette meg. Nagy virágzásnak indult a hősköltészet Kis-Ázsiának verőfényes ege alatt, ahol a kereskedelmi mozgalmak, kivándorlások stb. nagy harcokat idéztek elő, s a költőknek (aoidoszok, énekesek) valóságos iskolája (céhe, társulata) támadt, amely aztán nemzedékről-nemedékre örökítette át a vitézi tettekről szóló énekeket. Ezek az énekek hovatovább elterjedtek az egész görög világban, s csak egy nagy szellemnek kellett születnie, hogy belőlük művészi egészet alkosson: azonnal megszülethetett a nagy nemzeti epopeia, aminőt kettőt birunk, az Iliast (Iliosz városáról való költemény) és az Odysseiát (odysseusi történet); alkotásuk Homeros nevéhez füződik. Homerosnak tanítványai és énekeinek terjesztői, a Homeridák (főkép Kiosz szigetén, vándor dalosok, rapszódoszok) hivatásuknak tartották mesteröknek énekeit épségben fentartani és az utódokra átörökíteni, ugy hogy ama hősköltemények csakhamar a hellén népnek édes-övéi lettek, főkép miután a költő-versenyek a nagy nemzeti játékokon meghonosodtak (l. Epikus ciklus). Ugyancsak Homeros kora után keletkeztek az istenek tetteiről az u.n. homerosi himnusok (Homeros neve alatt 34 van ilyen), amelyeket a rapszódoszok a homerosi époszok szavalása közben bevezetésképen szoktak előre bocsátani. A költészet ujabb gyarapodást nyert Hesiodosban (száz évvel Homeros után), aki a genealogikus és didaktikus (tanító) költésnek volt atyja Theogoniájával és Művek és napok c. mezőgazdaságba vágó művével. Neki is, épp ugy mint Homerosnak, akadtak követői, akik Hesiodosi iskola néven fordulnak elő. Egész a VII. sz. elejéig tartott az epikai költés uralma, amidőn a lira kezdi átvenni tőle a szerepet. Az istenek ünnepei, a győzelmek emléknapjai, vagy a halottas napok stb. adtak alkalmat nyilvánulására. Versformául a distichon (hexameter + pentameter) szolgált, s mivel fuvolával kisérték az ily költeményeket, elegiának nevezetek minden ily fajta versezetet (elegosz örmény nyelven a. m. fuvola), akár szomoru, akár vig tartalmuk volt. Az elegia hires képviselői: efezoszi Kallinos (VII. sz. első fele), a fidnaii Tyrtaios (680 körül) harci dalokat zengettek; mások pedig, miként Solon (639-559) e költeményfajt a politika szolgálatába szegődtették; ismét mások, mint megarai Theognis (540 körül), miletoszi Phokylides az elmélkedő, filozofáló, sőt az erótikus elemet is belevitték, igy kolofoni Mimnermos (VII. sz. vége) és keoszi Simonides (556-468) körül), sőt ez utóbbi megható sirfeliratokra (epigrama) is felhasználta az elegiai versformát.

Nemsokára az eposzi versfajtól kevéssé különböző elegiai versmértéket is egy ujabb versalak váltotta föl, t. i. a jambus (tréfa, guny) melyet a paroszi Archilochos (650) művelt ki s metsző gunyolódásokra használt föl. Bár művei, épp ugy mint a többi lirikusokéi, néhány kivétellel csak sovány töredékekben (kiadta őket Bergk) maradtak fenn, a régiek itélete mégis uj költői korszak megnyitójául hirdeti őt, s az ő iskolájából kikerülteknek kell tekintenünk amargoszi Simonidest (625) és efezoszi Hipponaxot (560). Ugyancsak a jambusi versformát művelte a meseköltés is, bár maga Aisopos (l.o.) még csak prózában terjeszté meséit. Nagy segítségére volt a lirának ama fejlődés, melyet a zene tett antisszai (Leszboszban) Terpandros által (676 Kr. e.), aki a melikus lira (a mai dal) megalapítója lőn. Ez az Apollón-ünnepeken az u.n. nomoszok (szöveg nélküli dallamok) előadását művészibbé tette azáltal, hogy az eddigi négyhuros hangszert héthurosság változtatta s a költeményeket karokkal adatta elő. Az ő művének folytatója és tökéletesítője volt a szintén Spártában tartózkodó (ered. lidiai) Alkman (660); a metimnai Arion pedig valamivel később (625-585) a ditirambosznak adott művészi alakot. Ekkor vált szét a lira két részre, vallásos és világi (szerelem stb.) fajtára; amaz különösen Peloponnezusban és Sziciliában a dóroknál divott, emez az eoloknál Leszbosz szigetén. maga a nyelvjárás is elkülöníté a két fajt, másrészt az előadás módja is megkülönbözteté őket, a dór karköltést ugyanis tánccal, az eol lirát pedig huros hangszerrel és fuvolával kisérték, s mig az eol az emberi kebel egyszerübb érzéseit zengte, addig a dór a fenség körében mozgott. Az eol lira képviselői: a szabadságszerető Alkaios (VII-VI. sz.) s a szerelem költője, Sappho (nő), mindketten leszbosziak és kortársak, valamint a szerelmi és bordalok szerzője: teoszi Anakreon (550), aki után már csak u. n. szkolionok (borozás közben ráköszöntő, váltogató dalok) divatoztak. Ellenben felvirágzott és nagy kedveltségnek örvendett a dór karköltés, mely az ünnepies alkalmakat szolgálta és himnusokban, paiánokban (győzelmi dalok), vallásos (körmeneti) énekekben s különféle dicsőítő és alkalmi költeményekben maradt ránk. Művelői közül himerai Stesichoros (640-555) volt az, aki a hármas (strófa, ellenstrófa és epódosz a. m. utóének) tagolást bevitte a karköltésbe. Az ő művét folytatták regioni Ibykos (536), keoszi Simonides és unokaöccse Bakhylides (460), de legfőbb fokra tébei Pindaros (522-442) emelte, aki Homerosszal egyenlőrangu költőjévé lett a görögöknek azon hősökre irt ódái által, akik a négy nemzeti ünnepen győztesek voltak.

Athénnek Perikles alatti aranykorszakába esik a drámai költés virágzása. Eleinte a dráma nem volt egyéb Dionysos (Bacchus) isten tiszteletére tartott ünnepségnél, amelyen karénekben zengték és tánccal kisérték az isten szenvedéseit (tragédia a. m. bakkecskék dala, mert a szereplők kecskebőrbe öltöztek, mint aféle szatiroszok), v. örömeit (komédia). Az athéni Thespis (536) volt az, aki a karének és a tánc közé a szinész elbeszélését iktatta s a szereplő személyeket álarccal látta el. Az első igazi drámairó és művész volt eleuziszi Aischylos (l.o.) ki a második szinészt alkalmazván, a párbeszédet lehetővé tette. Mind neki, mind az athéni Sophoklesnek (496-406) csak 7-7 darabja maradt fenn, holott mindegyikök 70-100 szinmüvet irt. Sophokles alkalmazta a harmadik szinészt, a kart 12 személy helyett 15-re egészítette ki, azonkivül szinpadi díszesebb kiállítás, a szereplő személyek lélektani jellemzése és emberiebbé tétele s a nyelv finomítása füződnek nevéhez. A harmadik nagy tragikus, Euripides (l.o.) már a felvilágosodottság s a korabeli szofisztika költője volt; azért a régi vallásos irány nála már kiveszőben van, bár a szenvedélyek és szerelem kidomborítása közel juttatják a modern kor felfogásához. E három nagy költőn kivül még számosan művelték a tragédiát, de műveik vagy elvesztek, v. csak töredékekben maradtak fenn.

Az eredetileg szintén Dionysos isten tiszteletére rendezett vig ünnepekben kell keresnünk a komédia csiráit (komédia a. m. falusi dal v. vigadó csapatnak dala). Ez a műfaj az athéni Aristophanes-nak köszöni (446-385 Kr. e., teljesen 11 darabja maradt fenn) virágzását, aki csapongó jókedvvel s maró gunnyal kiséri a korabeli állapotokat, mosdatlan szájjal beszél mindenről, ami körüle történik, kiméletlenül rántja le a leplet az u. n. nagy emberekről s teszi őket guny tárgyává; mindazáltal célja mindig jó és erkölcsös, mert javítani akar. Vele együtt Kratinos és Eupolis alkották a vigjátékiróknak u.n. régi iskoláját, melynek politikai s egyuttal erkölcsjavító volt az iránya. De a demokraciának elfajulásával s a szofisztika uralomra jutásával a komikusok a régi erkölcsök, a hagyomány és vallás kigunyolásában lelték kedvöket, p. Antiphanes (408-332) és Alexis (382-287). Még a IV. sz.-ban kapott erőre a társadalmi vigjáték, mely a köznapi élet számtalan furcsaságait, ferdeségeit vitte a közönség elé; művelői voltak: Menandros (320 körül), Philemon. Diphilos, Poseidippos stb., akiknek műveit a római vigjátékirók (Plautus és Terentius) átdolgozásaiból ismerjük. Virágzottak továbbá a vigjáték alsóbb fajai: a bohózatok és mimoszok (szirakuzai Sopphron 420 körül) is, amelyeket a rómaiak kedveltek meg hazájokban, Itáliában, főleg a görög befolyásnak általánossá válta után: mig a költészet egyéb ágai ez időben csak elvétve találtak mivelőkre.

A VI. sz. közepén kezd a próza mutatkozni. Ez is, mint az eposz, Kis-Ázsiában lel talajra azon természetbölcselők (Anaximenes, Anaximandros, efezusi Herakleitos, klazomenéi Anaxagora) által, akik a lét okait kutatván, annyi tévedésbe estek, majd Alsó-Itáliában Pitagoras bölcseleti iskolája által. Az első iró, akitől a próza terén töredékeink vannak, sziroszi Pherekides (560 körül) volt. Igazi fejlődését azonban a próza csak később, a történetirás-ban találta meg. A történetirók előfutáraiul tekinthetjük az u. n. logográfoszokat (mondairók), akik a helyi és családi hagyományokat minden műértelem és kritika nélkül dolgozták fel, aminők voltak: miletoszi Hekataios és leszboszi Hellanikos. Ámde a történetirásnak valódi atyja: halikarnasszusi Herodotos (485-424), aki 9 könyvre terjedő művében nagy utazásai alatt szerzett földrajzi, néprajzi stb. tapasztalatait kellemes mesélő módon vegyíti az egyiptomi és keleti (lid, méd és persa) népek történeteibe, az 5. könyvtől végig pedig azt a dicső küzdelmet festi, melyet a persa háboruk nevén ismer a történelem. Mig azonban Herodotos az eseményeket egyszerüen elbeszéli, addig az athéni Thukydides 8471-400., megirta 8 könyvben, bár befejezetlenül, a peloponnezusi háboru történelmét, melyben ő maga is részt vett) már az események rugóit is kutatja s az eseményeket a szereplő személyek lelkén át vizsgálja. vele egy irányban működött az athéni Xenophon (444-354), a tizezer görög hadjáratának (Anabasis, 7 könyv), a persa birodalom alapítójának, Kyrosnak (Kyrupaideia, 8 k.) és a görögök történelmének (Hellénika, 7 k.) irója, aki azonkivül min filozofus (Apomnémoneumata v. Memorabilia Socratis), gazdasági (oikonomikos stb.) és politikai (Lakedaimoni állam stb.) iró is jeleskedett. Kivülök e korban még knidoszi Ktesias irta meg a persa birodalom történelmét részrehajlólag, később pedig kioszi Teopompos Fülöp makedon király korát és még sokan foglalkoztak a maguk korának v. egyes nevezetes férfiak életének megirásával, sőt Ephoros Görögországnak egyetemes történelmét is egybefoglalta. Végül az Atthis-irók nevén előforduló historikusok (Kleitodémos, Philochoros stb.) az Attikáról szóló krónikákat dolgozták fel a logográfoszok szellemében.

A próza kifejlődésére nagy hatással volt a szónoklat. Periklés századában, midőn a szabad szólás virágkorát élte, egymás után támadtak a nagy politikai szónokok. Csakhamar egybefoglalták a szónoki művészetnek elméletét is, még pedig elsőben a sziciliai Korax ügyvédő s utána a szofisták, akik a prózai stilusnak valódi művészei voltak, s főleg ezen irányban tettek az irodalomnak olyan szolgálatot, mely majdnem minden egyéb romboló hatásukat feledteti. Protagoras és Gorgias voltak a retorika mesterei, s a későbbi retorok és prózairók mind az ők és társaik hatása alatt állanak. Antifon (480-410) és kortársa, Andokides, továbbá Lysias (458), Sokrates (436-338), Isaios (400-340), Lykurgos (408-323), Deinarchos (361-291) és Hypereides az ő iskolájokban nőttek föl. Szokásban volt a beszédkészítés is a járatlanok számára, hogy a törvényszék előtt hatásosan védekezhessenek. A szólás és stilus művészete azonban legfőbb fokát Demosthenes-ben (383-322) és ellenfelében, Aischines-ben (389-314) érte el, akiknek szomoru emlékü vetélkedése a görög szabadságra oly végzetessé vált. utánok már hanyatlásnak indult a szónoklat, mert a szabad szó elköltözött Görögország köztereiről, s visszavonult retorika alakjában az iskolákba, hogy ott puszta mesterkéltséggé fajuljon. A szofisták bölcseleti működésének, amennyiben rombolólag hatottak az objektiv tudás, néphit és erkölcs világában, Sokrates (469-399, az étika és dialektika megalapítója) tanítása állota utját s tanaikat a salaktól ő tisztította meg. Maga ugyan nem hagyott hátra iratokat; de tanítványai, Xenphon, Platon stb. fenntartották emlékét és tanítását, fejlesztették filozofiáját, később pedig több iskolára, felekezetre szakadtak. Leghiresebb tanítványa volt Platon (l.o.) aki az idealizmus megalapítója. Ennek pedig tanítványa (nem követője) Aristoteles (l.o.) a realizmus alapítója, akit a tudás egész birodalmára kiható s alapvető működése mind maig a világ szellemóriásai közé iktat. Követői egy-egy külön tudományágat választottak működésük teréül, igy Teophrastos (372-287) a növény- és ásványtant, Aristoxenos a zenét, Dikaiarchos a földrajzot és történelmet. E korban az orvostudomány is művelőre akadt Hippokratesban (460-377).

Nagy Sándortól a római császárság megalapításáig (hellénisztikus, alexandriai kor). Nagy Sándor halála után a görög nyelv világnyelvvé (koiné) lett, de a görög irodalom virágzásának természetes föltételei nem voltak már régi erejökben. Az irodalom tulajdonképeni talajából kiszakítva Alexandriába, majd Pergamonba plántálódott át, ahol a Ptolemaiosok és Attalidák alatt tudós irányt vőn. A költészet nem táplálkozott többé a tiszta nemzeti szellemből, azért természetes üdeségét elvesztette és nem volt egyéb frázisokba meg homályos képekbe öltöztetett szónoklatnál v. elmélkedésnél. Ami jobb termék akad is a tudós költők szerzeményei között (igy a hét tragikus csillagzatnak, pleiasnak nevezett iskola művei, amelyek közül legjobbak voltak Likophron művei), az is csak másodvirágzás számba mehet. Kedvelt műfajok valának: a rövid epikai költemények, tanító költemények, vigjáték, elegia és epigramma (ez utóbbi már a mai értelemben). Hires volt az éposz-irók közt rodusi Apollonios (237 körül) Argonautikája (4 könyv), valamint Aratosnak (270 körül) csillagászati műve (Fainomena) és Nikandrosnak orvostani költeményei (Teriaka a. m. a mérges állatok marásának ellenszerei és Alexifarmaka a. m. mérgezett ételek ellenszerei), amelyek bár nagy nyelvművészettel, de igazi költőiség nélkül vannak irva. Érdemesebb munkásságot tapasztalunk a szerelmi elegia terén (Kallimachos 310-235. stb.), s a római irók (Ovidius, Propertius stb.) e részben az alexandriai iskola tanítványai voltak, valamint a pásztori v. idillikus költésben, amelyet utolérhetetlen tökéletességre emelt a szirakuzai Theokritos (280 körül).

Szorgalmas és eredményes működést fejtettek ki az alexandriai irók a próza-irodalomban. A történetirás Nagy Sándor és a rákövetkező uralkodók (diadochosok) tetteit örökítette meg, egyesek pedig (Eratosthenes, Apollodoros) a kronologiát tették tanulmány tárgyává: igy Timaios (megh. 256), aki Szicilia történelmét irta meg s az olimpiasok szerint való időszámitásnak lőn megalapítója. E korban élt a pun háboruknak irója, a római birodalom világra szóló hivatásának hirdetője s az első igazi pragmatikus (oknyomozó) történetiró: Polybios (205-123). A földrajzban kitüntek: Eratosthenes (275-195, az első filologus = irodalomkedvelő), Nearchos, az utleirásban Polemon. De működésöknek fénypontja mégis a grammatika (egyuttal kritika) volt, amelyet az alexandriai tudósok emeltek valódi tudományos rangra. Mily nagy érdemeik voltak e téren Zenodotosnak, Aristophanesnak és Aristarchosnak, már előadtuk a Filologia történelme c. részben. Végül az exakt tudományok is hirneves művelőkre találtak; ilyenek valának: a geometriában Eukleides (320 körül) és Apollonios (250), a mekanikában szirakuzai Archimedés (287-212) és Heron, a csillagászatban Hipparchos, az orvosi szakban Herophilos. Csak a filozofia nem mutathat fel nagyobb alakokat, legfölebb a stoikus Panaitios (150 körül) és Poseidonios (megh. 45.), valamint az epikureus Philodemos említendők de önálló rendszert ezek sem alkottak.

A görög irodalom a császárok korában (Augustustól Justinianusig, Kr. e. 30- Kr. u. 529., görög-római korszak). Miután Oktavianus Egyiptomot a római birodalomba kebelezte, a görög világ az uj viszonyokhoz alkalmazkodott, mert szellemi továbbfejlődésének föltételeit semmiféle irányban sem biztosíthatta magának uraitól függetlenül. Azért a görög irodalom iránya e korban hasonló az előző korszakéhoz, sőt a hódoltság állapotánál fogva még gyarlóbb szinben tünik föl amannál. A drámai költésben a mimoszok (utánzások), találnak mivelőkre, a lirai költés pedig Synesios himnusaiban és az Anakreon-utánzatokban fejeződik ki. a tanító költés most is divik, p. Oppianos (180 Kr. u.) Halieutikája a (halászatról) stb. Az éposz terén Quintus (Kointos) Smyrnaios (IV.sz. végén) Posthomerika c. művét és Nonnosnak (V.sz. elején) Dionysiaka-ját és Musaios-nak Hérón és Leandros-át említhetjük: valamint ebben a korszakban keletkezett egyrészt az u. n. Lithika (a drágakövek büvös erejéről) c., ujabb időben hiressé vált, misztikus (ortikus) tartalmu költemény, másrészt a számos, szebbnél szebb apigrammák gyüjteménye, melyet antologia (virágfüzér) néven ismer a világ. Végül Aisoposnak meseköltése is művelőre lelt Babrios-ban (Kr. u. III. sz.). Azonban a próza épp oly bő termést mutathat fel, mint az előző korszakban. Főleg a történetirásban tapasztalunk nagy buzgalmat, még pedig a világtörténelmet tárgyazó könyvek szerkesztésében; ide tartoznak sziciliai Diodoros-nak 40 könyvből álló Historiai könyvtára (a világ kezdetéről Caesar galliai hadjáratáig), halikarnasszusi Dionysios-nak Római Archeologiája (20 könyv) s egyéb műveltségtörténelmi iratai, azonkivül Josefos Flavios-nak Zsidó Archeologiája s a zsidó háboruról szóló iratai. Plutarchosnak (Kr. u. 46-120) ismeretes Párhuzamos Életrajzai (vannak filozofiai iratai is), Arrianos-nak (I. és II. sz.) Anabasisa (Nagy Sándor hadjáratáról a persák ellen), Appianos-nak (Hadrianus és Antoninus Pius alatt) Római Históriája (a királyoktól a maga koráig), Dio Cassius Cocceianus-nak (II. és III. sz.) ugyancsak Római Históriája (Aeneastól Alexander Severusig 80 könyv) és Herodianos-nak (III. sz.) a császárok történelmét tárgyaló műve (Marcus Aureliustól Gordianusig), végül a keresztény időszakból Zosimos-nak műve a császárokról (Augustustól 410-ig) és Eusebios-nak (V.sz.) Krónikája. A földrajzban Strabon (Kr. u. 19. irt általános földrajzot) és Klaudios Ptolemaios (Kr. u. 150., róla nevezett csillagászati és földrajzi rendszer feltalálója) halhatatlan nevet vivtak ki maguknak, Pausanias pedig az utleirás irodalmához járult hires Periegesisével (Kalauz Hellaszban). Az exakt tudományokban ismert nevek: Pappos (390) és Diophantos (360., matematika és geometria), Apollodoros (hadi gépek szerkesztője és Hadrianus építőmestere), pergamoni Galenos (orvos, szül. 131. Kr. u.) stb. A grammatikusok iskolája e korban is folytatta a nagy elődök munkásságát (l. a Filologia történelmében) és Didymos, Apollonos Dyskolos, Pamphilos (szótár) stb., hasznos műveket alkottak, ugyszintén az attikai irók (azért nevük: attikiszták) nyelvének feldolgozói, Harpokration (160) és Julius Pollux (Commodus alatt) is. A régiek szokásait, jellemző mondásait is fölelevenítették egyesek s érdekes, bár nem egészen megbizható adattárát irták össze: Athenaios (200 körül) és Joannes Stobaios (500 körül). A szabad szó hiányában a retorok a szónoklat elméletével foglalkoztak s közülök faleroni Demetrios (317 körül), Apsines, de főkép tarzoszi Hermogenes (II. sz.) ügyes könyveket irtak róla. Ezidétt támadt fel egyrészt a bölcselet és retorika ujjáélesztése, másrészt a pogány hit és irodalom megvédelmezése és fenntartása végett a szofisták felekezete. Sok jeles erő lépett a mondott célokért sorompóba, mint Dion Chrysostomos (Kr. u. 50.), Herodes Attikos (Kr. u. 143), Ailios Aristeides, de leghiresebbek voltak: szamoszatai Lukianos (120-200), rendkivül éleseszü, gunyolódó szellemü és sokoldalu iró, Klaudios Ailianos, Flavios Filostratos (III. sz.), továbbá a IV. sz.-ban Libanios és Julianos (apostata) császár (331-363). Egyrészt a levélformát (kötött tartalommal) tették honossá, amelynek segélyével terjesztették nézeteiket s az akkori társas életnek számtalan érdekes oldalát örökítették meg számunkra: másrészt a természet ölén fejlődő szabad szerelmet dicsőítő regényt, ezen uj műfajt, művelték s ezen a téren sok naiv elbeszélést költöttek, amelyek a középkori szép históriáknak szolgáltak mintául; legszebb köztük Longosnak pásztori regénye (Dafnisz és Chloe). Ennyiben tehát a szofisták még a szépirodalomnak is szolgálatot tettek, de fő- fő érdemök marad, hogy az ókor emlékeinek, dicsőségének, szép oldalainak folytonos és lelkes védelmezése által jó ideig meg tudták akasztani azt a rombolást, melyet a kezdődő kereszténység akart mérni a pogánykor emlékeire. A régi nevezetes filozofusok életét és jellemzését egyik szofista-társuk, Diogenes Leërtios, örökítette meg 10 könyvre terjedő munkájában. Velök egy időben a többi filozofus-iskola is követőkre talált, főleg az uj platonikus Plotinos (204-207), Porfirios (233-305), Jamblichos (IV.sz.) és Proklosban (410-485).

529. történt, hogy Justinianus császár a pogány filozofusok iskoláit bezáratta, s ezzel kezdődik a görög irodalomnak egy uj korszaka, a bizanci irodalom, mely folytatása a római korszaknak s Konstantinápoly elfoglalásáig (1453) tart, s melynek munkásai (Suidas, Tzetzes, Eustathios stb.) folytatták a grammatikusok irányát s a retorok munkásságát, de több tekintetben önállóan is működtek. (L. Ujgörög irodalom.) A római-bizanci korszakba tartoznak a keleti egyházatyák (Alexandriai Kelemen, Origenes, Vazul, nyssai és nazianszoszi Gergely, Aranyszáju szt. János), valamint a hitvédők (apologéták: Justinos, Eirenaios) és hitvitázók iratai is, más szóval az ó-keresztény irodalom.

Görög katolikusok

l. Görög egyház.

Görög keleti egyház

a görög szertartásu, a katolikus egyháztól elvált keresztények, kik a római pápa fönhatóságát és ezzel együtt több katolikus hitágazatot elvetnek. A történelem tanuságai szerint a kereszténység első századaiban a görög vagyis keleti egyház a nyugatival vagyis latinnal hitegységben élt, a két egyház a római püspökség joghatósága alatt egy és osztatlan egyházat képezett, egymástól csakis a nyelvben különbözött; a nemzeti műveltségből kifolyó némi sajátlagos szervezetet kivéve, mindenben megegyezett. Mikor Bizanc hajdani fénye letünt, a császári korona méltóságának megőrzésére Róma dicsősége lett volna szükséges. Nagy Konstantin császár székét Bizancba helyezte, mely város fényét és nevét tőle kölcsönözte. A püspöki szék felállítását némelyek (mint Metaphrates Simon, Cedrer György és Thessaloniki Simon) Sever és Caracalla idejére, a III. sz. elejére, mások ellenben Nagy Konstantin korába (307-317) helyezik. Ezen kortörténeti adat szerint Metrophanes az első konstantinápolyi püspök, és ennek hitelessége mellett szavatolnak a Photius idejéből származó kutfők. A konstantinápolyi püspökség a herakliai metropolita joghatósága alá tartozott. Nagy Theodosius császár zsinatot hirdetett Konstantinápolyba 381., mely azon határozatot hozta, hogy Konstantinápoly püspöke rangban és méltóságban a római püspök után következzék, minthogy Konstantinápoly az uj Róma (2. kánon). Már e zsinaton fölütötte hidrafejét a keleti püspökök szivében az irigység, a nyugatiak iránt való féltékenykedés és vetélykedés. A második egyetemes zsinaton hozott ezen határozat érvényességét sem a római, sem az alexandriai egyház el nem ismerte. A kalcedoni zsinat azonban a pápai követek és az alexandriai püspökök távollétében, a többi püspökök nagy részének távoztával, a konstantinápolyi papság sürgetésére kánont hozott (28), mely szerint Pontusz, Ázsia és Trákia a konstantinápolyi püspök joghatósága alá tartozzék. A pápai követek legott másik ülésre hivták össze a püspököket és a fölolvasott kánon ellen ünnepélyes óvást emeltek, melyet I. Leo pápa tekintélye egész sulyával semmisnek, érvénytelennek nyilvánított (Marcián császárhoz intézett levele 452 máj. 22., Pulcheria császárnéhoz és 453 márc. 21. a kalcedoni atyákhoz intézett levele). Photius előtt a fönt említett zsinat 28. kánonja nem is vétetett föl a zsinatgyüjteménybe. Mindazonáltal a konstantinápolyi püspök patriárkai jogokat gyakorolt Trákia, Pontusz és Ázsia fölött: különösen mióta Konstantinápoly császári székhellyé és birodalmi fővárossá lőn, a többi három keleti patriárka fölött mint egyetemes patriárka főkormányzatot bitorolt. Teljesen Acacius patriárka bontotta föl azt a kapcsot, mely a Kelet püspökeit szent Péter székéhez, az egyház fejéhez csatolta. III. Felix pápa Acaciust kiközösítette már azért is, mivel jogtalanul beleavatkozott az antiokiai és jeruzsálemi patriarkák ügyeibe. A cacius pártján állottak a keleti püspökök és Zeno császár is; csakis az illiriai, kalcedoniai, nemkülönben az antiokiai püspökök és a Konstantinápoly környékén fekvő zárdák maradtak meg hűségben a római szék iránt. A szentszékkel egyességben maradt püspököket kinozták, bebörtönözték, székeiktől megfosztották. Sokan kivégeztettek, mások a pápánál kerestek menedéket.

A pápaság ezután 35 évig nem közlekedett Konstantinápoly püspökeivel és a keleti, vele egyességben álló patriarkákkal. 519 nagycsütörtökén megtörtént ismét az egyesülés; de Konstantinápoly püspökeit nagyravágyásuk és uralomvágyuk azon törekvésre sarkalta, hogy a pápával egyenlő joghatóságra és méltóságra törekedjenek. Minthogy nagy Leót a kalcedoni zsinaton maguk a Kelet püspökei is egyetemes patriárka cimmel illették, ezen cimet használták; különösen böjtölő János (J. jajunator) ragaszkodott ezen cimhez, ki a Gergely alexandriai püspök ellen szórt vádak megvizsgálása végett 589. a Kelt püspökeit egyetemes zsinatra hivta össze, mint valamely egyetemes patriárka. Nagy Szent Gergely minden tiltakozása dacára, noha ő Isten szolgái szolgáljanak alázatos cimét vette föl, a konstantinápolyi patriarkák nagy része azután is használta a cimet. A római pápa felsősége ellen nyiltan először Photius lépett föl. Photius utóda, István patriárka korától kezdve Kelet és Nyugat hitegységnek örvendett, mig Cerularius Mihály végzetes szereplése meg nem kezdődött. Mihály világi létére emelkedett a patriárkai székre. 1053. nyiltan szakított Rómával. A római egyházat és a pápát vádolta, mivel kovásztalan kenyeret használ a szent miseáldozatnál, papjainak szakállát borotváltatja, tisztátalan és fojtott állatok husának élvezetét megengedi, a negyvennapos bőjt első hetében a husétkek élvezetét megengedi, a keresztségnél egyetlen bemártást használ stb., mig végre az erélyes Kommenus Izsák 1059. elfogatá, s Proconnesos szigetére számüzé, ahol meghalt.

A pápák minden kedvező alkalmat felhasználtak az unió létrehozására, de hiába, II. Sándor pápa Péter aragoniai püspököt küldé Konstantinápolyba 1071. Az unió létrehozásán működtek VII. Gergely, Kommenus Emánuel császár, III. Sándor és III. Ince pápák. Midőn 1204. a latinok Konstantinápolyt bevették, az uj latin császár és patriárka alatt a görögök meghódoltak. Paleolog Mihály császár köreműködésével 1274. X. Gergely Lyonban zsinatot tartott, melyen a görög egyház a latinnal törvényesen egyesült. De az egyesülés kevés ideig tartott. 1283. meghalt Mihály császár, utóda Andronikus összehivatta a szakadár érzelmü püspököket, akik az egyértelmüleg hozott egyetemes zsinati határozatokat elvetették, az egyesülés hiveit üldözték és bebörtönözték. II. Paleolog János császár, Philotheos konstantinápolyi, Nyphon alexandriai és Lázár jeruzsálemi patriárka megujíták az egyesülést. VI. Kelemen fölvette őket az egyház kebelébe. Legnevezetesebb egyesülés-kisérlet volt az 1438. megujult ferrara-firenzei egyetemes zsinat. (l.o.).

A firenzei zsinat után sem volt állandó az unió. A görögök és keletiek közül sokan távozásuk után azonnal elváltak a római egyháztól. Különösen efezusi Márk erőlködött az egyesületet megsemmisíteni és iratában azt állította, hogy a görög főpapok, őt kivéve, az egyház hitágazatait elárulták. Egy másik iratában, melyet az összes kereszténységhez intézett, az uniót csak látszólagosnak mondá, melyet arany és ezüst kötött meg.

Segítőtársa Syropulos Sylvester volt. Sokan elváltak az uniótól, a jeruzsálemi, antiokiai és alexandriai patriarkák zsinatban akarták az uj konstantinápolyi patriarkát, Metrophanest, székétől megfosztani. Mammas Gergely, konstantinápolyi patriárka 1451. kénytelen volt Rómába menekülni. Midőn Paleolog Konstantin, az utolsó görög császár ujra értekezett az unió ügyében V. Miklós pápával s ez utóbbi Izidor bibornokot és az orosz metropolitákat küldé 1452. Konstantinápolyba, sokan ott hagyták a főtemplomot, melyben görögök és latinok közösen tartották az isteni szolgálatot. Midőn Konstantinápoly 1453. török kézre került, sokan a mohammedán hitre tértek, II. Mohammed szultán a görögöknek kiváltságokat és a keresztény hitnek szabad gyakorlatot engedett. A törökök is meghagyták az egyházi biráskodásokat és a konstantinápolyi zsinatot. Ez rendezi ma is a legfontosabb egyházi ügyeket. Tagjait a konstantinápolyi papságból és a püspökökből hivta meg a patriárka, v. patriárka-választás ügyében a konstantinápolyi papság hivja össze. A görögök saját egyházi ügyeiket sem rendezhették a viszálykodás szelleme miatt, mely köztük elharapózott. e miatt az 1453. megválasztott II. Gennadius patriárka öt év mulva leköszönt, Joasaph pedig vizbe ölé magát. A trapezuntiak ezer aranyat ajánlottak a szultánnak, ha Márk helyébe földijüket, Simon nevü barátot pátriárkává nevezi ki. A szultán hajlott kérésükre. Ez időtől fogva a patriárkaválasztás a szultán kezében volt, aki a zsinaton azt választatta meg, aki többet adott. 1546. a zsinat elhatározá, hogy csak az összegyült püspökök és a konstantinápolyi papság választhatja a törvényes patriárkát; az 1565-iki zsinat és II. jeremiás patriárka szigoru törvényeket bocsátottak ki a klérus zsarolása ellen. Mindez azonban mit sem használt. A benső viszállyal egyenközüen növekedett a törökök zsarnoki önkénye; a jakobiták és muzulmánok egyik tartományt a másik után hódították el a keleti egyháztól. Innen van, hogy az alexandriai, antiokiai és jeruzsálemi patriárkátusok már hét század óta ugy szólván nyom nélkül tüntek el a történelemből és az egykor oly hires, népes püspökségnek pusztán neveikben élnek. A XVI. sz. végén az oroszok nagy része is elvált Konstantinápolytól. 1460. a három kelti patriárka Mózest, antiochiai főesperest küldé Rómába az unió megkisérlése végett. II. Niphon konstantinápolyi patriárka figyelmezteté József orosz metropolitát az egyesülésre. Jézus társaságának tagjai, kik francia pártfogás alatt kollegiumot alapítottak Konstantinápolyban, szintén nem megvetendő sikert tudtak felmutatni. A mult sz. elején VI. Cyrill antiokiai patriárka barátságos viszonyban állott Rómával. A pápa erősítette meg székében, de 1727. el kellett hagynia székét. Sokat veszített a konstantinápolyi egyház tekintélyéből, midőn 1589. az orosz patriárkátus megalakult, mely 1721. a pétervári állandó zsinat szervezése által egészen függetlenítette magát. hasonlót tettek az ujgörögök is 1833. az athéni zsinat szervezése által.

A magyarországi G. a különféle elszakadt vallásu népekből keletkezett, amelyek hazájukból kivándorolva Magyarországban telepedtek meg. Igy Sáros vármegyétől Erdély határáig oroszok v. rusznyákok; Bihar, Arad, Temes, Torontál vármegyében oláhok, hazánk délkeleti részén szerbek. A görög nem egyesültek vallásuk szabad gyakorlatának jogát csak az 1791. évi XXVII. t.-c. tartalmazza országos törvény formájában, de nem ugy mintha a görög nem egyesültek csak akkor nyertek volna vallásszabadságot hanem mint már létező tényleges és törvényes állapotnak szentesítését. Régibb törvényeink csak elvétve foglalkoznak a görög nem egyesültek ügyeivel, s a szabad vallásgyakorlat elismerését bizonyitják. Az 1792. X. t.-c. a karok és rendek kivánságához képest a különben csak rövid ideig fennállott illir kancelláriának eltörlésével egyuttal elrendelte, hogy a magyar kir. udvari kancelláriánál s a helytartótanácsnál görög nem egyesültek is megfelelő számban alkalmaztassanak. A metropolita s a püspökök pedig az országgyülésen ülési és szavazatjogot nyertek. Ülésük és szavazatuk minősége iránt az országos küldöttség által előterjesztendő vélemény alapján a legközelebbi országgyülésen kellett volna határozni, ami azonban meg nem történvén, a gyakorlat ugy fejlődött, hogy a görög nem egyesült érsekek és püspökök a felső táblánál a nádortól mint elnöktől balra az 1687. évi X. t.-c.-ben elősorolt zászlósurak után ültek. Az 1848. XX. t.-c. mint a hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül - tehát a görög nem egyesültekre is - tökéletes egyenlőséget és viszonosságot állapít meg; a görög nem egyesült vallásuakra is kiterjeszti az eredetileg csak a protestánsok és a katolikusok közötti viszonyra vonatkozólag a vegyes házasságok és áttérés kérdéseit szabályozó 1844. évi III. t.-c.-et. Szabályozza továbbá a tömeges áttérés folytán keletkezhető vagyonjogi kérdést is, oly értelemben jelesül, hogy ha valamely község görög szertartásu lakosainak bár nagyobb része hitvallását megváltoztatja, ily esetben a községi egyház az előbbi valláson hátramaradt lakosok birtokában hagyandó. Biztosítja egyidejüleg a görög nem egyesültek vallásbeli és iskolai ügyeiben az állam felügyeletét. Az 1844. III. t.-c. helyébe az 1868. LIII. t.-c. (a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról) lépett. A főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885. VII. t.-c. 4. §-a szerint a görög keleti egyház egyháznagyjai: a szerb patriárka, a román metropolita és a megyés püspökök méltóságuk, illetőleg hivataluknál fogva, egyházi tisztük tartama alatt, a főrendiháznak tagjai.

Görög kereszt

l. Kereszt.

Görög mitológia

A mitosz (mythos) szó, a. m. beszéd, elbeszélés, dolog rege, monda; már Pindaros és Platon költött elbeszélést értenek rajta, azért mitologia a. m. az istenekről és hősökről szóló mondáknak, regéknek foglalata, előadása. A görögök vallása többistenség (politeizmus) volt, valószinüleg olyképen, hogy először egy főhatalmat hittek s csak azután jelölték meg külön-külön névvel a mindenütt jelentkező isteni erőnek, titokzatos hatalomnak nyilvánulásait; majd megfeletkeztek róla, hogy a természet erői egyetlen őserőnek kifolyásai és kezdték a főhatalomtól elválasztani az ő működését kifejező jelzőket, vagyis mindegyik nyilvánulást más-más istennek képzeltek. De természetesen ez a hit soká fejlődött ki a természetes embernél s alig lehet biztosan megmondani, minő fokokon át jutott a görög ember az istenség fogalmára. Már igen régen feltaláljuk mind a görög, mind a római, mind az indus népnél a halottak tiszteletét s ugy látszik, a félelmes másvilági hatalmak tisztelete már az őshazában megvolt az indo-európai népeknél. Majd a természet borzalmas v. áldásos tüneményei hatottak az őskori emberre, aki aztán az egész természetet benépesítette a tüneményekhez füzött szellemekkel, sőt tőlök való függését is bebizonyítá imáságaival, áldozataival. De leginkább az égboltozat nagyszerü jelenségei voltak reá mély hatással, melyek szivét-lelkét egész életére lefoglalták, áthatották. Továbbá a társas életben nyilatkozó rend v. rendetlenség, vonzalom v. háboruság, tudomány, jog, művészet s az emberek sorsának minemüsége foglalkoztatták a görög ember elméjét, ugy hogy azokban is működő s emberhez hasonló személyeket képzelt. Végül, amit minden nép meg szokott tenni, az emberfeletti, bámulatos munkákat végző embereket (hősöket) is felmagasztalta és félistenné tette. Természetesen nem mindenütt volt kifejlődve egyformán a természeti tünemények istenítése, s csak később egyenlődtek ki a különböző helyi vallások rokonvonásai, miután t. i. a közlekedés jobban egymáshoz füzte a városokat és törzseket; bár a heli kultusz megkülönböztető jellege többé-kevésbé fenmaradt a legkésőbbi korig. Megjegyezzük még, hogy a felvilágosodás terjedtével a művelt görög ember az istenekben nem látott egyebet, mint egyes erkölcsi igazságok kifejezőit, személyesítőit, ugy hogy a mitoszok allegorikus magyarázgatása a szofisták ideje után hovatovább általános lett; ez aztán tág teret nyitott a szabad felfogásnak (deizmus, panteizmus) és a teljes hitetlenségnek (ateizmus, auhemerizmus Euhemerostól: az istenek nem egyebek, mint érdemes emberek felmagasztalva).

A görögök istentanát az egyes istenek eredeti mivolta és sajátságai alapján négy fejezetre osztják u. m.: 1. az égi, 2. földi és 3. földalatti (alvilági) istenekről szóló mitoszokra, valamint 4. az emberi életnek különféle viszonyaihoz v. jelenségeihez füződő személyesített istenségek mitoszaira, amelyekhez függelékül még egy szakasz járul: a hősökről, héroszokról (félistenekről).

Az első osztályba tartoznak: a) az égiháboru istenei: Zeus (főisten) a Gigászokkal (óriások) és Kiklopszokkal, Hephaistos (villám- és tüzisten, a kovácsok istene), Prometheus (titán, embert alkotott s tüzet lopott az égből), Athene (a harc és tudomány istenasszonya) az Erinniszekkel (a boszu istennői), Gorgókkal és Graiákkal; b) a szélvész istenei: A Harpiiák (a ragadó szélvész személyesítései), Aiolos (vihar) és társai (a szelek), Hermes (később az istenek hirvivője, a halottak kisérője, a kereskedők istene); c) a világosság istenei: Apollon (perzselő nap), Helios (a jótékony nap), Hera (Zeus női fele), Artemis (holdistennő), Hekate (alvilági Artemis), Selene (ujhold istennője), a különféle csillagok, Eos (hajnal), Iris (szivárvány. A második osztályba sorozhatók: a) tüzistennő: Hestia (Vesta; b) a vizi istenek: az egyes folyók istenei, Poseidon (tengerek istene), Kentauruszok (ló-, ember-alakok), a Szeilenoszok (Szilenusok, p. Marsyas, ión-frigiai folyó- vagy forrásistenek), a nimfák (tündérek): c) a természetbeli növés, tenyészet istenei: a Szatiroszok. Pan (erdők istene), Dionysos (bor), Demeter és Kore (termőföld), valamint Gaia (Ge, anyaföld). Alvilági istenségek: a) az alvilág istene: Hades; b) a betegség és gyógyulás istene: Asklepios. A negyedik csoportba valók: a) a szerelem, társas élet, rend és jog istenségei: Eros, a Kariszok (Gráciák), a Muzsák, Hórák (évszakok), Themis (jog); b) a háboru istene: Ares; c) a sorsistennők: a Moirák (Párkák), Nemesis és Tyche (Fortuna), A héroszok és héroinák: a) tébeiek: Kadmos, Antiope, Niobe; b) argolisziak: Io, Danaos, Perseus, Pantalos; c) korintusiak: Sisyphos, Bellerofontes; d) lakóniak: Dioskuroszok (Kasztor, Polideukes), Helene; e) beociai: Herakles; f) attikai: Theseus. Egyéb mondakörök: Meleagrosról s a kalidoni vadászatról, az argonautákról, a tébei Oidipusról s a trójai háboruról. Mindezeket részletesen l. az illető cimek alatt.

A görögök nem tartották isteneiket öröktől fogva valóknak, hanem időben letteknek. Isteneik hatalmasak voltak, de nem mindenhatók, mert még a főistent is kötötte a világrend v. a végzet törvénye (nemezis); azonkivül sokszor igen gyarlóknak tünnek föl isteneik, telve emberies szenvedélyekkel stb. Miként keletkezett a világ, hogyan támadtak a kozmogonikus elemek (levegő, sötétség, világosság), hogy jöttek egymással ellenkezésbe a kaoszból előtermett istenségek (Uranos és Gaia, Titánok, Gigászok, Kiklopszok), végre hogy jött létre a törvényes rend Kronos (Saturnus, a legifjabb titán) és Zeus uralma alatt s hány korszaka tünt le az emberiségnek (arany, ezüst, érc-faj, héroszok, végül a vas-fajzat, a mai emberek): mindezt bőven elmondja Hesiodos Teogonia c. költeményében, ő előtte pedig a homeroszi költemények örökítették meg a görög nép számára az istenek egyéni tulajdonságait. Isteneik lakóhelyét a görögök az Olimposz hegyére helyezték, amelynek égbenyuló csúcsain székeltek az égi istenek külön-külön palotákban bú nélkül, nyugalomban, ambrózia és nektár élvezése közt, mely halhatatlanságot biztosít nekik. Az istenek jutalmaznak és büntetnek kit-kit érdeme szerint, bár olykor kényük-kedvük szerint is, s viszont az emberek is ahhoz képest tisztelték nagyobb fokban az egyes isteneket, amint több jót vettek tőlük. Különben a görög ember csupa félelemből is áldozott isteneinek, mert azt tartotta, hogy azok vigyáznak reá s szinte irigy szemmel nézik boldogságát és megbüntetik, ha megfeledkezik irántok tartozó kötelességeiről. Az istenek akaratát fontos ügyekben meg is szokták kérdezni az u. n. jósló-helyeken (dodónai, delfibeli, klároszi, epidauroszi, azután az Amphiaroosé és Trofoniosé) papok és papnők által. A görögök hittek a másvilági életben, amelyet az alvilágban, Hades birodalmában, képzeltek maguknak; ott volt a büntetés (Tartarosz) és a jutalom helye (Eliszion). A másvilágnak tisztultabb felfogását igyekezték megszerezni az u. n. titkos szertartások, miszteriumok által, amelyeket különösen Elauziszban ünnepeltek különféle vallásos gyakorlatok között. Az istenek tiszteletére már korán épületek templomok s a helyi kultuszok szerint más-más védő-istenségek kapták a pompásabb templomokat. Eredetileg területet (temenosz) különítettek el az istenség számára és szobrot, majd pedig kápolnát állítottak tiszteletére. A templomok és szobrok aztán menedékhelyül szolgáltak a támadás ellen. Mig otthon a családban a családfő végezte az áldozást, addig nyilvános helyeken a szolgálattevő személyek (papok) teljesítették az istentisztelet dolgait, akik azonban külön kasztot nem alkottak.

A mitoszokat sokfélekép igyekeztek magyarázni. Régebben (Voss, Heyne) a görög mitoszokban nem láttak egyebet egykori nép- és torzmondáknál; Creuzer (1771-1860) keleti monoteizmusra vezeti vissza a görög mitoszokat és szimbolikus értelemben veszi őket; Hermann Gottfried ősrégi teologiai, filozofiai s etikai tanokat lát bennök, amelyek idők folytával nagyon elváltoztak; Lobeck tisztán európai eredetet tulajdonít a mitoszoknak és tagadja mélyebb vallási értelmüket; Müller H.D. népmondáknak tekinti őket, amelyeket a görögök már az őshazából hoztak magukkal s melyek részint vándorlásuk alatt, részint Európába való telepedésük után sok uj elemmel gyarapodtak; Preller alapjában természetvallást lát a G.-ban, melyet részint a nép mesélő kedve, részint a költészet és művészet bővítettek ki. Preller nyomdokain haladtak különösen az angolok, sőt tovább menve minden egyes mitoszt az égi tüneményekre (szoláris magyarázatok, sötétség-világosság harca Müller Miksánál s Cox könyvében, fordította Simonyi Zs.; Goldziher is ez iránynak hive a zsidó mitologiában) vonatkoztatnak, amelyekben az ember hatalmas lényeket képzelt s csakhamar megszemélyesítette őket. Mindeme magyarázatok, különösen tulságba hajtva, nem találhatják el az igazságot. Azért legcélszerübb a magyarázgatást nem erőltetni, hanem históriai fejlődésükben vizsgálni a mitoszokat s a hozzájuk füződhető itéleteket, következtetéseket kellő tartózkodással alkotni meg (historiko-kritikus álláspont); ekkép az elősorolt szempontok mindegyike nyujthat alapot a magyarázásra, s annál közelebb járunk a valósághoz, minél több adattal tudjuk támogatni felfogásunkat. Az irókon kivül főleg a művészeti emlékek segíthetnek kutatásainkban, mint amelyeken az isteneknek legjellemzőbb sajátságai nyertek kifejezést.

Görög művészet

l. Építészet, Görög festészet, Görög szobrázat.


Kezdőlap

˙