Laszki

(lengyelesen Laski), Lengyelország egyik legelőkelőbb főúri családja, mely a XV-XVI. sz.-ban virágzott és több kiváló történeti szereplésü egyházi és világi főméltóság-viselőt adott az országnak. Lasko nevü falusi birtokáról vette a család nevét. A család történeti nevezetességü tagjai a következők:

1. L. Albert, sziradi vajda, Késmárk, Savnik, Dunajec ura, a XVI szepesi város helytartója, Jeromosnak, a Szapolyai János és I. Ferdinánd hirneves diplomatájának fia, szül. 1536. Első történeti szereplése, midőn 1560. a kalandor görög Heraclides Jakabbal a moldvai vajdaság megszerzésére szövetkezik s érdekében Miksa főhercegnél a cseh királynál közbenjár, pénzt áldoz, nagy vagyont örökölvén atyjától és még nagyobbat nyervén (a Serédyek nagy vagyonát) első nejével, a magva szakadt Serédy György özvegyével. A vállalat (1561) sikerült, Moldvát Sándor vajdától elfoglalták, L. 10 000 forintot és egy várat kapott, de a görög kalandor nemsokára vele is összeveszett s két év alatt eljátszotta moldvai bitorolt vajdaságát. L. később maga indított vállalatot Ostrogsi Konstantin herceggel a moldvai vajdaság elnyerésére, de vállalatuk nem sikerült. L. 1566-ban 3000 lengyel lovassal ment a győri táborba Miksa király seregébe. Ocsakovnál megverte a tatárokat. Nagy szerepet játszott a Jagellók kihalása után a beállott lengyel királyválasztási mozgalmakban. A választó országgyülésen (1575 nov.) Miksa császárrá szavazott a szenátorok legnagyobb részével, akivel szemben a nemesség tulnyomó nagy többsége Báthory Istvánt, az erdélyi vajdát választotta lengyel királlyá. A császárhoz Bécsbe indított 14 tagu küldöttség élére L.-t választották. Aztán sietett haza Lengyelországba, hogy a másik választott király Báthory ellen az ellentállást szervezze. De Báthory feltartóztatlanul haladt előre, megelőzve a késedelmező császárt s 1576 máj. 1. ő koronáztatott meg Lengyelország királyává. L. nem hódolt meg neki, ugy hogy az erélyes király rajta mutatott példát az engedelmességre. A Krakó melletti Lanckoron vára kiostromlására küldötte Bánffy Györgyöt és Gorka Szaniszlót 2500 emberrel és 18 ágyuval. 5 napi osztrom után a várat feladták. L. hiába sürgetett a császártól segítséget. Lengyelországban igy eljátszván szerepét, Magyaországon nem nyerhetvén vissza birtokait, nyugtalan természetével újabb kalandos vállalatokba fogott. Angliába ment s ott az alkémisták (arancsinálók) hálójába került (1583), ilyen úton akarván visszaszerezni elpazarolt tömérdek vagyonát, amivel a megmaradtat is elvesztegette. A teljes elzüllés lett vége nagyratörő pályafutásának. V. ö. Szádeczky L., Báthory István lengyel királlyá választása (Budapest 1877).

2. L. János, Lengyelország főkancellárja, 1510 óta gneseni érsek, szül. 1466., megh. 1531. Főkép arról nevezetes, hogy ő gyüjtötte össze először Sándor király rendeletéből a lengyel törvények gyüjteményét Commune inclyti Poloniae regni privilegium cím alatt 1505-ben. - Unokaöccse: 3. L. János, szül. kujavi érsek, szül. Varsóban 1499., sokat fáradozott a protestantizmusnak terjesztésén, s egy lengyel nemzeti egyház felállításán, de kevés sikerrel, ugy hogy e miatt kivándorolni kényszerülvén, előbb Frieslandban, majd Londonban élt. 1556. visszatért Lengyelországba s ott halt meg 1560. mint a kis-lengyelországi protestáns hitközségek előljárója.

4. L. Jeromos (lengyelesen Hieronim Laski), szül. 1496 szept. 27., megh. 1541 dec. 22. Felsőbb tanulmnányait Olaszországban, Rómában és Bolognában végezte (1513-18) nagybátyja, L. János geseni érsekprimás támogatásával. Visszatérvén Lengyelországba, nőül vette a dúsgazdag Kuruzwęcka Annát (1519). A király 1519. wojnici várnaggyá, kamjenici sztarosztává tette, 1520. diplomáciai megbizatással I. Ferenc francia királyhoz és V. Károly császárhoz küldötte; 1523. a szenátusban magas állást nyert, sziradi vajdává neveztetvén ki. Magyarország történetében 1527. kezd szerepelni, midőn Szapolyai János király szolgálatába lép és I. Ferenc francia királyhoz küldetik (1527 ápr. 26.) követségbe, hogy vele vetélytársa, Ferdinánd király ellen szövetséget kössön. L. követsége sikeres volt, a francia király pénzbeli segítséget (30 000 koronást) küldött Jánosnak és saját követe (Rincon által) a szövetséget nemsokára megköttettet Budán (1527 jul. 2. hirdettetett ki). Még fontosabb és fényesebb eredményü volt L. második követjárása Konstantinápolyba (1527 okt. indult) a szultánhoz, hogy őt János király segélyére, szövetségébe vonja. Ibrahim nagyvezér fogadta 1527 dec. 22.; 1528 jan. 27. válaszolt a szultán, hogy János királyt szövetségesévé fogadja s Ferdinánd ellenkirállyal szemben megsegíti. Csakhamar másodízben küldetett a portára követségbe, melyből 1528 szept. tért vissza. Ekkor kapta jutalmul a királytól Szepes várát, a szepesi grófság címével és Késmárkot, Richnót és Gölnicet. 1530 végén Konstantinápolyba megy, hogy a szultánt egy évi fegyverszünetre birja Ferdinánddal szemben, akinek a magyar királyságról lemondását remélték. 1531 nov. Ferdinándhoz jár követségbe Innsbruckban, hogy megnyerje őt egy Krakóban, a lengyel király közbenjárása mellett tartandó béke-kongresszus eszméjének, de sikertelenül. L. most (1532) Franciaországba ment pénzsegélyt kérni ura számára: 100 ezer aranyat kivánt, 20 ezeret eszközölt ki, melyből ötezer azonnal kézbesíttetett is neki. Szapolyai hálából erdélyi vajdává nevezte ki. De L. nemsokára Gritti Lajos, az olasz kalandorral szövetkezett és vele titkos terveket forralt Szapolyai királyságának megbuktatására s Grittinek a szultán által Magyarország kormányára juttatására, amely változásból L. a maga számára az erdélyi vajdaságot óhajtotta biztosítani. L.-t 1533 jul. még János király küldi követségbe Konstantinápolyba, de hűtlensége nemsokára kiderült. Midőn Gritti 1534. török kisérettel Erdélybe ment, hogy titkos tervök végrehajtását megkezdje s Czibak erdélyi helyettes vajdát megölette, János király is föllépett Gritti párthivei ellen s legelőbb is L.-t fogatta el Budavárban, hol az ugynevezett csonka toronyba záratta. Lefoglalt irataiból az áruló tervek kiderültek. Grittit a felkelt erdélyiek ölték meg, L.-t Szapolyai magával vitte Váradra (1534) ahol Tarnovski János lengyel főúr személyes közbenjárására (1535) szabadon bocsátotta. L. bosszut esküdött a királ yellen s átállott a Ferdinánd pártjára s másokat is átcsábítani igyekezett. Ferdinánd is leginkább diplomáciai küldetésekre használt a világlátott ügyes férfiut. 1539. Konstantinápolyban jár követségben Szapolyai megbuktatására és Ferdinánd királyságának az egész Magyarországra kiterjesztése érdekében, de csaknem orra és füle levágatásával lakol a régebbi ura ellen való fondorkodás miatt. Ferdinánd részére csupán hat hónapi fegyverszünetet eszközölhetett ki. 1540. Majláth erdélyi vajdával fondorkodik Szapolyai ellen Erdélynek Ferdinánd részére pártolása érdekében. Szapolyai halála után ismét Konstantinápolyba küldetett, hogy eszközölje ki a szultánnál, hogy Ferdinánd, ha évi adó fizetése mellett is, az egész Magyarországot kormánya alá vehesse. Buda ostroma miatt oly haraggal fogadta Szulejmán, hogy a megcsonkíttatást alig kerülhette el s kilenc hónapig szoros őrizet alatt tartatott s csak a Buda felmentésére menő Szulejmán seregével indulhatott vissza. Belgrádban azonban ismét fogságra vetették Rincon francia követnek Olaszországban a császár emberei által történt megöletése hirére. Csak miután a szultán Budát Izabellától kezéhez vette s ősszel hazafelé indult, bocsátotta szabadon L.-t belgrádi fogságából. Két fia és három leánya volt: Jeromos (1524-31), Albert (szül. 1536), Hedvig (Ciolka Andrásné, megh. 1531), Borbála (Hornostaj Gábor minski vajdáné). Öccse L. Szaniszló (1542 óta szradi vajda) neveltette kiskoru gyermekeit, kik közül Albert később nevezetes szerepet vitt Lengyelország történetében és mint kalandor végezte be hányatott életét. V. ö. Hirschberg. A. Hieronim Laski (Lemberg 1888).

László

öt magyar király s több herceg és főember neve.

1. L. (1.) v. Szent L., I. Béla és a lengyel Riksza hercegnő fia, 1040 táján született Lengyelországban, hova atyja menekült; meghalt 1095 jul. 29. Atyja 1047 táján bátyjának, I. András királynak hivására hazajövén, itthon neveltette. 1057. atyjával s nagybátyjával, Géza herceggel már ő is beleegyezett, hogy unokaöccsét, Salamont királlyá koronozzák, mi 1058. meg is történt. Atyjával azonban, kinek élete ellen Várkonyban András cselt vetett, 1059. ismét Lengyelországba menekült s 1061-ben lengyel sereggel térvén vissza, része volt atyja trónrajuttatásában. Atyja halála (1063) után testvéreivel, Gézával és Lamberttel együtt önként Salamonnak engedte át a trónt, beérvén a tisztántuli hercegség kormányzásával. Mivel azonban a király ettől is meg akarta őket fosztani, a hercegek ismét II. Boleszló lengyel királyhoz fordultak, ki 1064. meg is segítette, a püspökök azonban kibékítették őket. A most következő években szerzett igazi harci hirnevet. 1069. a csehek, 1070. a kunok ellen harcolt s különösen Cserhalomnál (l. o.) tünt ki; 1072. részt vett Nándorfehérvár ostromában. A következő évben azonban királya ellen Morvaországban keresett segítséget sógoránál, Ottó hercegnél s ennek hadait és saját önkénteseit Vác táján vezette Kemej felől futó bátyja, Géza táborába s nagy része volt a mogyoródi győzelemben (1074 márc. 14.), mire Gézával együtt átkelt a Dunán s az egész Dunántult behódoltatta Gézának, az új királynak. Bátyja királyságának idejében (1074-77) ő kormányozta a tisztántuli részeket, melyeknek hadai élén harcolt IV. Henrik ellen, ki azonban csakhamar belátta, hogy sógorát, Salamont a nemzet többé nem hajlandó visszafogadni. Salamont magát Pozsonyban ostromolta L., de eleséggel olykor maga is ellátta a várba szorult főbbeket. I. Gézának 1077 ápr. 25. történt halálával a nemzet őt tette királlyá. Nemcsak a menekült Boleszló lengyel herceget fogadta udvarába, hanem magát Salamont is, kit azonban fonodrkodásai miatt 1081. elcsukatott Visegrádon, s csak 1083. bocsátotta szabadon, midőn I. Istvánnak a szentek közé való soroztatását ünnepelte. Gellért csanádi püspököt és Imre herceget az egyház szintén az ő idejében ismerte el szentnek. Salamon Kötesk besenyő vezérnél keresett menedéket, de L. 1085. megverte őket és Salamon többé meg sem kisértette szerencséjét Magyarországban. 1087. meghalván Zvojnimir (Demeter) horvát király, özvegye Ilona, testvérétől, L.-tól kért segítséget. L. 1091 tavaszán nagy sereggel ment Horvátországba, azt juliusban elfoglalta s Álmos herceg kormányára bizta. Onnan arra a hirre kellett hazatérnie, hogy Kapolcs kunjai egészen Erdélybe törtek s Bács vármegyéig dúltak. L. tönkre verte hadaikat a Temesnél, a megboszulásukra Ákos vezetése alatt siető új kun hadakat pedig Orsován tul. Foglyait a Jászságban telepítette le. Mivel pedig a kunokat valószinüleg az oroszok izgatták e betörésre, a przemysli és trembowlai Rosztiszlávicsokra rontott s 1092. őket semlegességre kényszerítette. Már 1091. szövetséget kötött az ország régi ellenségével, IV. Henrik római császárral is. A belső nyugalom biztosítása után 1092 máj. 20. zsinatot tartott Szabolcson, hol különösen az egyház és a kereszténység biztosításáról gondoskodott. A püspökségek számát a zágrábinak alapításával növelte és számos templomot, kolostort alapított. 1093 óta mindinkább foglalkozott a Szentföldre való zarándokolás eszméjével is.

Azok a jámbor zarándokok, kik immár Magyarországon át vették útjokat a Szentföld felé, egy jövendő nagy és általános keresztes hadjárat fővezérét látták benne. A szentek dicskoszoruja már életében ott ragyogott a feje körül. 1095. husvét napját, mely akkor márc. 25-ére esett, Bodrogon ünnepelte Szt. L. «És mikoron ott volna - irja a legenda - ime Franciaországból, Angliából és Britanniából követek jövének hozzá, kérvén őt, hogy lenne fejedelmük és előttük járó, hogy a szent Jeruzsálemnek városát szabadítanák meg a szaracénusok kezéből és hatalmasságából, boszut állván Krisztus Jézusnak szent haláláért őrajtok». A legenda elbeszéléséből olyasmi tünik ki, hogy a piacenzai zsinatra gyülekező urak külön s fényes küldöttséggel hivták meg Szt. L.-t, ki a legenda szerint nagyon megörült a meghivásnak s közhirré tette, hogy részt akar venni a vállalatban. Alkalmasint már ekkor értesítették arról, hogy ő van kiszemelve fővezérül. Maga a zsinaton azonban, mely éppen március hónapban ült össze, nem jelent meg, hanem itthon foglalkozott a hadjárat előkészítésével. Az volt a célja, hogy akkor áll a keresztesek élére, ha majd Magyarország határára érkeznek. A zsinaton 4000 pap és 30 000 világi tanácskozott az egyházi fegyelemről, Fülöp francia és IV. Henrik német király megfenyítéséről, főképen pedig a görög császár megsegítéséről. S a zsinat tagjainak is minden esetre gondolniok kellett arra, hogy a magyar király a görög császár apósa lévén, apróbb torzsalkodásaikat feledni fogják mind a magyarok, mind a görögök, hogy egy közös nagy vállalatban egyesüljenek. A magyar királynak és a görög császárnak a vállalathoz való csatlakozása a keresztes sereg zavartalan átvonulására 2000 km.-nyi utat biztosított volna. Később, a politika változtával, ezen a 2000 km.-en a kereszteseknek karddal kellett végigküzdeniük magukat. Miközben a zsinat elég hosszasan tanácskozott, L. a cseheknek belbajokkal vesződő fejedelme segítségére személyesen vezetett hadakat. Azonban a határon megbetegedett s elhunyt, mielőtt nemrégen még pogány nemzetét a kereszténység előharcosává tette volna. A piacenzai zsinatnak egyelőre nem volt eredménye. De ha csupán általánosságokban állapodott is meg a zsinat, ugy látszik, a külföldi krónikák hallgatagsága mellett is hihetünk a pápai vizsgálatokon alapuló legendáknak, hogy Szt. L.-t valóban fővezérül jelölte ki. S ez lehet egyik oka, hogy a nagy király halála után négy hónappal ismét zsinatra gyültek az atyák és lovagok. Végre alakot adtak az eszmének s a kijelölt L. magyar király helyett más fővezért választottak.

L.-t Nagyváradon az általa emelt székesegyházban temették el. Sírjánál sok csoda esett s a sírja felett való esküvés perdöntő erővel birt. A XIII. sz.-ból fenn is maradt az itt tartott istenitéletek jegyzőkönyvfének egy töredéke (Regestrum Varadiense). 1192. nagy fénnyel ülték meg a szentek közé való iktatását, 1892 jun. 29. pedig ennek hétszázados évfordulóját. A középkorbeli magyar templomok freskófestői nagy kedvvel örökítettek meg Szt. L. életéből egyes jeleneteket (l. a Falfestmények képmellékletét). Szt. L-nak Váradon Nagy Lajos idejétől kezdve 1695-ig gyalog és lovagszobrai álltak. Nép- és műdalokban (Janus Pannonius, Garay János, ki hőskölteményt irt róla, Arany János stb.) gyakran megénekelték, a legenda száz meg száz apróságot tudott mesélni róla, s a csatákban - mint Theseust Marathonnál - még gyakran látni vélték. Náprágyi Demeter kalocsai érsek a szentnek hermáját (l. Hermák) 1619. a győri székesegyháznak ajándékozta, hol azt ma is őrzik. Sírját 1638. és 1660. feldúlták. Feleségétől, Adelaidetól (l. o.) csak egy Piroska nevü leánya maradt. (Négy dénárárának képét l. az Érmek mellékletén.)

2. L. (II.), II. Béla és Ilona fia, szül. 1131., meghalt 1163 jan. 14. Atyja már 1139 táján Bosznia hercegévé nevezte ki, maga Bosznia azonban továbbra is külön bán kormánya alatt maradt. 1154. öccse István, ki nagyravágyása miatt elvesztette bátyja, II. Géza bizalmát, Görögországba szökött s ott oly kitünő fogadtatásra talált, hogy néhány esztendő mulva, 1159 nyarán L. is követte. Manuel jól fogadta, s az özvegyen maradt hercegnek görög nőt kinált feleségül. II. Géza halálával (1162 máj. 31.) Manuel görög sereg élén István herceget küldte be a magyar trón elfoglalására, az urak egy része azonban, a törvényes király, III. István cserbenhagyásával, inkább L. mellett nyilatkozott, aki 1162 jul. 15. II. L. néven csakugyan trónra lépett, öccsét Istvánt pedig az ország egyharmadával s trónöröklésének odaigérésével kárpótolta. Lukács esztergomi érsek koronázta meg, kit Lukács ezért egyházi átok alá vetett s átkát akkor sem vonta vissza, mikor L. őt ezért karddal támadta meg s börtönbe vetvén, csak karácsony napján bocsátotta szabadon. Utóda IV. István lett.

3. L. (III.), Imre király és Konstancia aragoniai hercegnő fia, szül. 1199., megh. 1205 máj. 7. András herceg nagyravágyásával szemben atyja mindvégig biztosítani akarván neki a trónt, III. Ince pápához fordult, ki 1203 febr. 25. arra intette az ország főpapjait, hogy mielőtt Imre útra indulna Braunschweigi Ottónak, a pápától pártolt ellencsászárnak megsegítésére, L. herceg iránt az urakat hűségesküre birják. A pápának ez a beavatkozása még inkább növelte András pártját; a kitört lázadásnak azonban véget vetett András elfogatása (1203 okt.). A mind jobban betegeskedő király 1204 aug. 26., az esztergomi érseki szék üresedésben lévén, a kalocsai érsekkel koronáztatta meg fiát, ki helyett az esküt ő tette le. Ekkor nemcsak szabadon bocsátotta Andrást, hanem fia gyámjává s L. nagykoruságáig az ország kormányzójává is kinevezte, mire Esztergomban csakhamar elhunyt. Szeptember második felében II. L. nevében András herceg vette át a kormányt s egészen mint király viselkedett, ugy hogy a gyermekkirálynak s anyjának udvartartását is nagyon megszorította. Hiába intette őt III. Ince az irás szavával, hogy segélője legyen az árvának. A pápa 1205 ápr. 27. megintette mindazokat, kik a kis királynak s anyjának hiveit háborgatnák; a királyné azonban jobbnak látta a menekülést és a koronával, fiával s a korona kincseinek egy részével VI. Lipót osztrák herceghez futott, kit András herceg már sereggel készült megtámadni, midőn L. elhunyt. Péter győri püspök haza hozta és Székesfehérvárt a királyok sírboltjában temette el. A korona is visszakerült, Konstancia pedig hazatért Spanyolországba, mire András herceg megkoronáztatta magát.

4. L. (IV.) vagy Kun L., V. István és Erzsébet kun hercegnő fia, szül. 1262., meggyilkolták 1290 jul. 10. Muthmer prépost volt első nevelője. Atyját már 1270 aug. 1. elveszítette s őt csak Finta volt nádor palotaforradalmának leküzdésével, szeptember első napjaiban koronáztathatta meg anyja, Erzsébet, ki nevében a kormányt is átvette; a kormány gondjait azonban egészen Joakhim bánra bizta. A főurak szinte ökölharcot folytattak a hatalom birtokáért; Joakhimot a kormányból kibuktatták s annyira mentek, hogy p. a Kaplyon nemzetségből való András magát a kis királyt is hátba verte buzogányával, az anyakirálynét pedig a főurak egy része számkivetésbe küldte s szabadságát csak 1273 december 3. adta vissza. A pártok rövid időre kibékültek egymással, mi Héderváry Lőrinc volt nádor érdeme. E közben nem sokat törődtek vele, miként neveljék L.-t, ki 1274 tavaszán súlyos betegségbe esett, melyből - a legenda szerint - csak akkor gyógyult meg, midőn fejére tették szt. Margit halottas fátyol-fejkötőjét. Maga a király orvosának, Gellért mesternek tulajdonította gyógyulását. Mikor azután 1274 aug. 19. megkezdte a papi javaknak a főuraktól való visszaszedését, egykori gyámja Joakhim tárnokmester s Németujváry Henrik tótországi bán András herceg érdekében lázadást támasztottak ellene, sőt el is fogatták. Csák Péter azonban megszabadította a királyt, ki szeptember 30. személyesen jelen volt a Föveny és Bökény-Somlyó közt vívott csatában, melyben Henrik bán elesett. Több hónapi polgárháboru után a király kibékült a lázadókkal, kik közül Németujváry Iván tótországi bán, Miklós nádor s Péter veszprémi püspök lett, Joakhim pedig visszanyerte tárnokmesteri méltóságát. L. ugyan abban sem akadályozhatta meg dalmát alattvalóit, hogy királyi tekintélyének csorbításával I. Károly sziciliai királlyal szövetkezzenek az almissai kalózok és a brebiri grófok ellen. Ottokár mégis súlyt helyezett barátságára s Habsburg Rudolf császár ellenében szövetségét kereste. 1275 elején ideiglenesen egyességre is lépett a két király, az időközben ismét befolyásra jutott Joakhim azonban Habsburg Rudolf szövetségébe hajtotta őt. Jakhimot gyülölve, Majs mester nyiltan pártot ütött az őt kegyelő király ellen s a fejetlenség annyira eláradt, hogy a veszprémi székesegyházat és egyetemet 1276. maga az ország nádora Csák Péter dúlta fel, s az oltár mögött 68 papot és szolgát vágatott le. A királynak be kellett azzal érnie, hogy letegye őt a nádorságról. Ez időtől különösen a cseh kérdés foglalkoztatta; 1276 őszén mint Habsburg Rudolf szövetségese jelent meg az osztrák határszélen, a császár győzelmei miatt azonban be sem kellett avatkoznia. Az 1276 nov. 21. kötött békébe a két uralkodó őt is befoglalta, valamint 1277 máj. 6. is, midőn a békét megújították. Megújította azonban L. 1277 jul. 5. a Rudolffal való szövetséget is, melynek erősítésére L. öccsét, András herceget Rudolf egyik leányával, Klementinával jegyezték el. Maga L. 1277 nov. 11. Hainburgban személyesen találkozott Rudolffal, ki őt fiává fogadta s vele Ottokár ellen védő- és támadószövetséget kötött. Ugy látszik, L. ekkor lépett házasságra Izabellával (l. o.). A király, ki nagykorunak nyilvánította magát, most maga vette át az uralkodást s erélyesen harcolt a lázongó oligarkák, különösen a horvátok ellen. A zavarok lecsillapítása után Rudolf, kit 1278 tavaszán Ottokár újra megtámadott, segítségre szólítván őt, oly sietve vitte hadait Ausztria felé, hogy aug. 6. már Pozsonynál táborozott s aug. 26. Dürnkrut és Stillfried között az ő serege döntötte el a csatát Rudolf javára. Nemsokára azonban ismét fejetlenség uralkodott az országban, mire (1278 szept. 22.) III. Miklós pápa Fülöp fermói püspököt teljes hatalommal küldte be közbenjárónak (l. Fülöp [9]). 1281 nyarán a nádorságból letett Finta lázadását verte le, hogy egy év multa utódának, a nádorságból szintén kibuktatott Németujváry Ivánnak s több oligarkának lázadásával bajlódjék. 1285 tavaszán a tatárokat, kiket a Hód tavánál megvert kunok hoztak nyakára, maga a nemesség verte vissza, mig a király a föllázadt szepesieket szorította engedelmességre, azután pedig magyar és kun sereget küldött, hogy Leskó lengyel fejedelmet visszaültesse trónjára, mi a bogusicei csata (1285 aug. 2.) után meg is történt. A fóurak megfékezése végett 1286 juniusában országgyülést tartott ugyan, de ellenök erélyesen föl nem léphetvén, a kunok közt keresett könnyelmü szórakozásokat, miközben egyik alattvalója, Németujváry Iván, nyilt háborut viselt Ausztria és Stájerország ellen. A győztes Iván ellen, ki most egyszerre Ausztria hűbérese lett, végre is ő neki magának kellett indulnia s hosszasan küzdenie a lázadó ellen, ki botrányos élete s a miatt, hogy feleségét, Izabelle királynét elzáratta, a pápánál is bevádolta. IV. Honorius, majd IV. Miklós pápa sürgetésére a király szabadon bocsátotta nejét (l. Izabella), a pápa által a kunok ellen hirdetett, de voltaképp ellene irányuló keresztesháboruban azonban az oligarkák izgatásai elől ismét a kunok közt kellett menedéket keresnie, Iván pedig András herceget hívta meg a trónra. András be is jött, de Stridón egyik pártosa elfogatta s Albert osztrák herceghez vitte, ki szabadon bocsátotta. L. 1289 máj. 19. általános kegyelmet hirdetett, a lázadást leverte s a fövenyi országgyülésen a rendekkel s Izabellával is kibékült. Pár nap mulva azonban az oligarkák újabb lázadást szítottak, főkép a Németujváryak, kik neki tulajdonították, hogy az osztrákok elvették javaik egy részét s igy az ország területét megcsonkították. 1289 nyarától ő maga is az ország különböző vidékein táborozott a lázadók ellen, mialatt a pápa a főpapok és oligarkák áskálódására újabb keresztes háborut akart hirdetni a kunok, sőt a király ellen, ha továbbra is velök tartana. Azonban Kőrösszeg alatt Árbóc, Törtel és Kemencs kun fővezérek meggyilkolták a királyt, kit Gergely csanádi püspök Csanádon temettetett el. Gyermekei nem maradtak. (Négy dénárának képét l. az Érmek mellékletén.) V. ö. Szabó Károly, Kun László (Budapest 1886, 192. lap) és Pauler, Magyar nemz. tört. (II. 377-533. l.)

5. L. (V.), magyar és cseh király, a Habsburg-házból származó Albert királynak és Zsigmond király leányának, Erzsébetnek fia, szül. Komáromban 1440 február 22. (tehát már atyja halála után, miért Posthumus v. Utószülött L.-nak is nevezik), megh. Prágában 1457 november 23. A rendek Albert király halála után, tartva az asszony- és gyermekkormány veszélyeitől, Ulászló (l. o.) lengyel királyt hivták meg a magyar trónra. De Erzsébet, az özvegy királyné, a komornája Kottanner Ilona által Visegrádról ellopott szt. koronával fiát 1440 május 15-én Székesfehérvárt megkoronáztatta. Innen Győrbe ment és a kis L.-t - a nagy szükségtől kényszerítve - nagybátyja, III. Frigyes német-római császár gyámsága alá bocsátotta. Magyarországon most egy ideig I. Ulászló király személyében a szabad királyválasztás elve győzött a kiskoru L. által képviselt örökösödési jog felett. De midőn Ulászló a várnai csatában (1444 nov. 10.) elesett, a rendek hosszas viták után megválasztották L.-t királynak. 1445-ben küldöttség is ment Bécsbe Frigyes (l. Frigyes 30) császárhoz, hogy tőle a királynak és a szt. koronának kiadását követelje, Frigyes azonban csak 1452. bocsátotta el L.-t, ki ekkor egészen anyai nagybátyja, Cillei Ulrik káros befolyása alá került, ki őt testileg-lelkileg megrontotta és a Hunyadiaktól is elidegenítette. 1453 okt. 28. Prágában cseh királlyá koronáztatott. Bár megigérte, hogy lehetőleg Magyarországon fog tartózkodni, idejének legnagyobb részét Bécsben és Prágában töltötte el. A fenyegető török veszéllyel szemben tétlenül állott, sőt ő és Cillei még útját is szegték nem egyszer a nagy Hunyadi János védelmi intézkedéseinek. Nándorfehérvár ostromának hirére a király gyáván Bécsbe szökött. Hunyadi János halála után L. a futtaki országgyülésen (1456 okt.) Cilleit tette az ország kormányzójává, aki életével lakolt azon kisérletéért, ogy Hunyadi Lászlót - a hatalmára féltékeny, gyanakvó király beleegyezésével - Nándorfehérvárnak épp a futtaki gyülésen kikötött átadásánál megölesse. Midőn a megrettent és boszut forraló L. esküjének megszegésével Hunyadi Lászlót lefejeztette (1457 márc. 16.) az ország - melyben igen nagy pártja volt az ártatlanul kivégzett családjának - háborogni kezdett. Erre a király, tettének védelmére kiadván egy oklevelet, melyben számos képtelen váddal illeti a Hunyadiakat, előbb Bécsbe, majd Prágába menekült és foglyul magával vitte Hunyadi Mátyást is (1457 szept.). Prágában, midőn épp jegyesének - VII. Károly francia király leányának - fogadására való készületekkel volt elfoglalva, váratlanul meghalt. Állítólag politikai gyilkosságnak esett áldozatul: Podiebrád György cseh kormányzó és Rokyczana huszita főpap mérgezték volna meg. (Arany forintjának s dénárának képét l. az Érmek mellékletén.) V. ö. Palaczky, Zeugenverhör über den Tod König L. von Ungarn und Böhmen im Jahre 1457 (Prága 1856) és a Hunyadi-családnál felhozott irodalom idevágó részét.

6. L. (Nápolyi), nápolyi király és magyar trónkövetelő, szül. 1375. mint Kis (II.) Károly magyar és nápolyi királynak és Durazzói Károly leányának, Margit királynénak egyetlen fia, megh. gyermektelenül 1414 aug. 6. Első felesége volt Clermonti Konstancia, kit 1390-ben vett el, de már 1392 elvált tőle. Másodszor Mária ciprusi királyleány volt neje (1403-1404). Harmadik felesége Lujza, Enghien János leánya, ki férjét tulélve, 1446. halt meg. L. apjának halála után, anyja gyámsága alatt került a nápolyi trónra (1387). Megkoronáztatott 1389 máj. 29. Magyarország történetében is meglehetősen dicstelen szerepet játszott. A drávántuli megyékben már régóta nagy párttal rendelkezett. Midőn a szövetkezett főurak és főpapok 1401. elzárták a törvényszegő Zsigmond királyt (l. o.), Hervoja (l. o.) boszniai bán, a Horváthy-testvérek sok más pártos délvidéki urral és Zára városával egyetemben meghivták L-t, mint a magyar és nápolyi Anjouk idősebb ágának utolsó férfitagját, hogy Zsigmonddal szemben foglalja el a magyar trónt. L. tényleg fel is lépett 1402. trónkövetelőnek. A horvát-dalmát urak és IX. Bonifác pápa hathatós támogatásával némi eredményt tudott felmutatni. A dalmáciai városok (Zára, Vrána, Spalato, Sebenico, Trau stb.) egymásután pártjára állottak és 1402 dec. ünnepélyes küldöttséggel hivták az országba. A pápa külön bullában ajánlotta, melyet többek közt az esztergomi érsek is kihirdetett. A dunántuli megyékben nagy had verődött össze hiveiből, kik zászlaja altt sok dulást és fosztogatást követtek el. Az elbizakodott pártosok már kormánytanácsot is alkottak, mely egészen önkényüleg pénzt veretett, adót vetett ki stb. L. maga is 1403 aug. 5. Kanizsay János esztergomi érsektől Zárában Hervojának, teljhatalmu kormányzójának jelenlétében megkoronáztatott. Mivel nem volt meg a szt. korona, egy diadémot használtak. Seregei győzelmesen haladtak előre. Szept. elején Győr, Esztergom, Eger stb. már elismerték és megnyiltak előtte. De a Zsigmond pártján álló Stibor vajda (Papócnál), Garay Miklós nádor és Perényi Péter döntő diadalai és a Csehországból visszatért Zsigmond királytól hirdetett közbocsánat meghiusították L. reményeti (1403 okt.). Olaszországi terveit L. már jobban tudta megvalósítani. Uralkodása elején hosszas polgárháboru után legyőzte a nápolyi királyságban való vetélytársát, II. Lajos anjoui herceget. Az akkori olasz zavarokat és az egyházban mutatkozó szakadást ügyesen felhasználva, meglehetős hódításokat tett Közép-Olaszországban, különösen a pápai államban és Toscanában. Rómát kétszer is (1409. és 1413.) hatalma alá hajtotta és jövedelmei váltságául XII. Gergely pápának évenkint bizonyos összeget fizetett. L. utódai azonban mitsem tarthattak meg hódításainak eredményéből. V. ö. Aschbach, Geschichte Kaiser Sigismunds; Szalay József, Nápolyi L., trónkövetelése és Velence (Századok, 1882).

7. L., a Kán vagy Keán nemzetségből, több megye főispánja, főlovászmester, országbiró, nádor, bán és tótországi herceg II. Endre és IV. Béla korában. legelőbb 1217. tünik föl, midőn II. Endrét a Szentföldre kisérte, ekkor már főlovászmester és pozsegai főispán volt s az maradt 1221-ig vagy talán az arany bulláig, amikor t. i. a főbb országos méltóságokban nagy változás történt. 1224. lépett ismét a kormányba, ekkor országbiró lett, de már 1226. Oghuz váltotta fel. Opud fia Dénes nádorsága alatt 1228. ismét visszakerült az országbirói székbe s egyszersmind bácsi fősipán volt, meg is maradt II. Endre haláláig; IV. Béla trónraléptével azonban nemcsak megbukott a régi kormány, hanem tagjai közül többen törvényszék elé is állíttattak, Opud fia, Dénes nádor megvakíttatott, Gyula bán börtönbe került. L. nem tartozott ugyan ezek közé, de a király kegyeivel sem dicsekedhetett, mert több éven keresztül távol maradt az udvartól s ezen időben csupán somogyi főispánnak fordul elő. A tatárjárás alatt kezd ismét nagyobb szerepet vinni. A sajói ütközetben nem vett részt, elkésett, de éppen jókor érkezett arra, hogy a tatárok által üldözött Bertalan pécsi püspök csapatait megmentse. Béla királyt elkisérte a tengerpartra s ekkor ismételten országbiró, csakhamar azután 1243-45. nádor lett. A ndárorságban Türje Dénes tótországi bán és herceg váltotta fel, ő pedig Dénes helyét foglalta el, de ugy látszik, már a következő 1246. év folyamán meghalt; legalább ezen év után nem találjuk többé emlegetve. Három fia ismeretes: László erdélyi vajda, Gyula mester, az interregnum alatti László vajda apja és Miklós prépost s választott esztergomi érsek. V. ö. Pauler Gy., Magy. tört. (II. köt.)

8. L., 1252-64. erdélyi vajda, egyúttal valkói, majd szolnok vármegyei főispán, az előbbinek fia. Egy ideig V. István ifjabb király hive; részt vett ennek bolgárországi hadjárataiban; 1264. azonban IV. Béla pártjára állt s testvérével, Gyulával együtt kun és magyar csapatok élén Erdélybe tört, de Csák Péter megverte Dévánál. V. István alatt nem emlegetik az oklevelek, csak Kun László idejében kezd ismét szerepelni; előbb pozsonyi főispán, majd országbiró, 1275. pedig rövid ideig erdélyi vajda. 1278. már ugy látszik nem volt életben. Gyula és Miklsó nevü fiait ismerjük.

9. L. vajda, kit rendesen, de hibásan, Apor Lászlónak neveznek s épp oly tévesen a Lackfy-család ősének tartanak. Pór Antal (Turul VII, 127., X., 124.), Puky (u. o. IX, 44.) és Pauler Gy. (Magyarok története II. 639.) kutatásai után ma már semmi kétség sem lehet L. vajda rokonsága felől. A Kaán vagy Keán nemzetséghez tartozott, mely magát Gyula erdélyi vezértől származtatta s Erdélyben és a Dunán tul volt birtokos s az erdélyi almási monostor tartozott patronátusa alá, hol a monda szerint Tuhutum legyőzte Gyeló oláh vezért. III. Andráshoz hiven ragaszkodott. Ennek halála után Erdélyt a maga számára foglalta le, s mivel nem akarta visszaadni I. Károlynak, 1306. a kalocsai érsek kiközösítette. Erre a másik ellenkirály, Ottó, megkérte L. vajda leányát, de midőn elment Erdélybe az esküvőre, L. őt elfogta, egy ideig letartóztatta, s tőle a magyar szent koronát elvette. Ennek visszaszerzése végett hosszas tárgyalásokat folytattak L.-val I. Károly hivei s végre a Szegeden 1310 ápr. 8. kötött szerződés szerint mind ez, mind a lefoglalt királyi jövedelmeket visszaadta. Leánya a szerb királyfinak lett neje. Fiai: idősebb és ifjabb L. 1316. föllázadtak I. Károly ellen, de leverettek s igy családja tönkre ment. V. ö. Pór, L. erdélyi vajda (Kolozsvár 1891). Családi viszonyait a következő táblázat tünteti föl:

[ÁBRA]

10. L. (Vlád, Vlajk, Lajk), 1366-72. oláhországi havaseli vajda. 1365. háboruba keveredett I. Lajos magyar királlyal. Egy időre (1368) kibékült, de nemsokára föllázadt. 1369-ben egyik vezére, Dragomér, aJalomnica mellett megverte ugyan a Brassó felől benyomuló erdélyi vajdát, de másrészről maga L. Szörénynél (ma Turnu-Severin) nagy vereséget szenvedett s kénytelen volt békére lépni. A béke reá nézve kedvező volt, mert I. Lajos nemcsak Oláhországot hagyta meg birtokában, hanem a szörényi bánságot (Orsova és az Olt közt terült el) és Fogaras vidékét is. 1376. már más a szörényi bán. V. ö. Pesty, Szörényi bánság (I. 262-63); Hunfalvy, Az oláhok története (II. 2-20. l.).

11. L., nádor, l. Oppelni L.

12. L. Fülöp Mária Vince főherceg, József Károly Lajos (l. o.) főherceg fia, vadászaton kapott lőseb következtében megh. 1895 szept. 6.

László

1. Ede, kémikus, szül. Simontornyán 1859. Középiskolai tanulmányait Székesfehérvárt és Budapesten végezte. Münchenben és Budapesten a műegyetemet látogatta. Ugyanitt megszerezte a középiskolai tanári oklevelet. 1881-84. tanársegéd volt a budapesti műegyetemen. 1884. két évi tanulmányútra Franciaországba küldetett, ahol a borászat gyakorlati részével foglalkozott. 1886-94. a műegyetemen adjunktu svolt. 1894. középiskolai tanárrá neveztett ki és szolgálattételre a műegyetemhez lett beosztva, ahol 1890 óta a borászati kémia magántanára. Számos dolgozata jelent meg a külbönöző szaklapokban. Fontosabb dolgozatai: Magyarországi agyagok (a term.-tud. társulat által koszoruzott pályamű); Bestimmung der Phosphorsäure im Süssweine; Indirecte Bestimm. des Extractes im Weine.

2. L. Fülöp, képiró, született Budapesten 1869 jun. 1. Mint a mintrajztanoda kitüntetett növendéke állami ösztöndíjat kapott, s ezt három évig Budapesten, két évig külföldön élvezte; idehaza Lotz Károly tanár, Münchenben Liezen-Mayer Sándor oldala mellett. Ez utóbbi helyen két ezüst érmet és diplomát nyert. A képzőművészeti társulat kiállításán 1891. a Regélő öreg asszony címü képe a kritika elismerését s a műbarátok körének 1500 frtnyi díját szerezte meg számára. L. müncheni tartózkodása alatt két ízben is megfordult Párisban, hol mestere a hires Lefevre volt. A fiatal festő főleg jellemzetes arcképeivel szerzett elismerést képességének. Festette a bolgár fejedelmi családot s legutóbb a szász udvarnál is dolgozott.

3. L. József, szinész, szül. Vásárhelyen 1808., megh. Kolozsvárt 1878. Kolozsvárt tanult, hol előkelő családoknál nevelő is volt. Szép tehetsége fényes jövőt jósolt neki; ő azonban hajlamait követve, 1827. szinész lett. Alig egy évi szinészkedés után jóakarói «meg akarták menteni» L.-t s a kir. táblánál szereztek neki állást. De L. csakhamar ismét visszatért a szinpadra, s 1829. tagja lett az erdélyi részvényes társaságnak, mely Kolozsvárról járt terhes vándorútjára. L. is fölváltva játszott Debrecenben, Kassán, Miskolcon, Balaton-Füreden, s igy történt, hogy mikor a budapesti nemzeti szinházat 1837. megnyitották, ő már mint kész művész léphetett annak deszkáira. L. az intézet elsőrendű tagjai közé tartozott, s különösen a könnyed, francia szalon-vígjátékokban annyira kivált, hogy kitünő utódja, Szerdahelyi Kálmán is csak némely szerepben tudta utolérni. Művészete delelő pontján állott, mikor makacs torokbaj vette elő, mely miatt kénytelen volt a szinpadtól megválni. 1859. lépett fel utoljára s azután Kolozsvárra vonult vissza. V. ö. Vasárnapi Ujság, 1877. és 1887. évf.

4. L. Mihály, novellairó, szül. Istensegítsben (Bukovina) 1849 aug. 26., csíki székely családból. A középiskoláit Esztergomban, az egyetemi tanulmányokat (jog és filozofia) a budapesti és bécsi egyetemeken végezte. 1872-78. belmunkatárs volt egyes napilapoknál, miközben (1875) kormány megbizásából a bukovinai magyarok viszonyait is tanulmányozta. A Vasárnapi Ujságnál segédszerkesztő, majd ismét belmunkatárs volt. 1878 őszén alapította a ma is fennálló dr. László Mihály-féle nyilvános főgimnáziumot és nevelőintézetet. 1884. a bukovinai u. n. csángók betelepítését kezdeményedzte Somssich Pállal és herceg Odescalchi Arturral. 1887. Udvarhely vmegyében képviselővé választották s jelenleg Székely-Udvarhelyt képviseli. Első elbeszélése: Az oláh leány 1869. jelent meg a Magyarország és Nagyvilágban, s feltünést keltvén, attól fogva számos elbeszélést, kisebb regényt, rajzot, ismeretterjesztő és kritikai cikkeket közöltek tollából a napi- és hetilapok (elbeszélései: A nyigusztini lipován pap, Isten országa, Világ szép leánya, Borulat, Küzdelmek, Éji látogatás, Péter, Jelenések, Hinság, A kalugyer, Eljegyzés a koporsó előtt, Dunbar Fanny prózában, Az utolsó pont, stb.). Keleti testvéreink c. munkája hosszu idők után elsőként hivta fel a figyelmet a moldvai és bukovinai csángó magyarokra. A napisajtónak most is munkatársa, névtelenül; egyes kiválóbb politikusokról élet- és jellemrajzokat irt.

László füve

Szt. László füve, a Gentiana cruciata-nak (l. Gentiana) Clusius Nomenclatora magyar függelékében (Antwerpen 1584, Beythe Istvántól) említett neve, melynek u. o. a következő mondai magyarázata olvasható: Szt. László király idejében nagy dögvész pusztított Magyarországon. A jámbor király imádságára isten megadta neki azt a kegyelmet, hogy amely fűre kilőtt nyila esik, az e nyavalya ellen gyógyítő erejüvé váljék. A király nyila a G. cruciatát érte, amely ettől fogva a dögvészben sinylődők hathatós orvosság alett. V. ö. Ipolyi, Magy. myth. (253).

László szekere

1. Szt. László szekere (?); Lugossy magyar csillagjegyzékében egy csillagkép (alighanem a Göncöl szekere, l. o.). magyar népies neve, melyhez Ipolyi (Magyar myth. 274.) Lisznyai egy palóc regéjét is idézi, de már maga is kétségét fejezi ki e rege népies eredetét illetőleg. - 2. Kun László szekere, a két kerekü talyiga magyar neve, melynek az a népies mondai magyarázata, hogy e szomoru emléki király alatt «már igavonó barom sem volt s az emberek maguk voltak kénytelenek húzni a kétkerekü szekeret, vagyis inkább talyigát». E kifejezés a hozzá fűződő magyarázattal együtt először az 1342-ből való Chronicon Hungarorum (bécsi udvari könyvtár 545. sz. ered. kézirat) 26. lapján fordul elő. Erdélyben ugyanily sanyaru idők emléke a L.-nek mására készült Básta szekere elnevezés. V. ö. Tóth Béla, Szájrul szájra.

Lászlóvár

Krassó-Szörény vmegye moldovai járásban, Koronini község mellett a Duna partján emelkedő, ma romokban heverő vár, melyet Zsigmond magyar király építtetett. A vár a szerb parton épült Galambóc várával szemben fekszik s a magyar történelemben, különösen a törökök elleni háborukban, gyakran szerepelt.

Lasztomér

kisközség Zemplén vmegye nagymihályi j.-ban, (1891) 1353 tót lakossal.

Lat

régi súlymérték, a fontnak 1/32-ed része, továbbá arany és ezüst súlymérték 1/16 márka, végre az ezüst finomságának jelzése, p. a 12 latos ezüstben volt 12/14 rész ezüst, a többi réz.

Láta

a szembogár (pupilla) rossz magyar elnevezése, l. Szem.

Lata culpa dolo aequiparatur

latin jogi közmondás mely szerint a nagyfoku gondatlanság a szándékkal egyenlő, s annak tekintetbevételén alapszik, hogy minden embernél fel kell tenni, hogy cselekményeinek természetes következményeit akarja.


Kezdőlap

˙