Latin kereszt

l. Kereszt.

Latin nyelv

(máskép római is), ókori, most már kihalt ragozó nyelv, mely az indogermán nyelvcsaládba (l. o.) tartozik, s a Campaniában és Abruzzokban megtelepedett olasz törzs (stirps italica) nyelvjárásainak összevegyüléséből fejlődött ki; legközelebbről a görög nyelvvel (l. o.) rokon, és belőle ágaztak ki a modern neo-latin vagy román nyelvek. Ez olasz törzsnek két nagy ága volt: a latin, mely politikailag és nyelvileg egységes törzs volt, és az umbro-szamnit, mely több nemzetségre (umbrok, oszkok, volszkok, szabinok stb.). oszlott. Köztük legkorábban hatalomra jutott a Latiumban lakó latin nép, mely Rómában (l. o.) székelt és szomszédos fajrokonaira politikai uralmával együtt nyelvét is ráerőszakolta.

A L. fejlődésének történetében különbséget kell tennünk az irodalmi (sermo eruditus, perpolitus, urbanus) és a köznyelv (s. proletarius, plebejus, rusticus) között, melyek korán külön váltak s egymástól csaknem függetlenül fejlődtek. Az irodalmi L. történetét rendesen öt időszakra osztják. 1. A Livius előtti korszak (Kr. e. 240-ig) L.-t csak hiányosan ismerjük a későbbi forrásokban fentartott egyházi könyörgésekből (carmen fratrum Arvalium), áldozati és ünnepi himnuszokból (carmina saliaria), meg néhány törvény (leges regiae, leges sacratae, XII. tabulae) töredékeiből és a nagy számu feliratokból (a legrégibb Praenestében, Kr. e. VI. sz.). A L. már ekkor is képes volt a művészi formák fölvételére, de az eltérés az irodalmi és a köz-L. között még nagyon csekély lehetett. - 2. A régies L. (latinitas prisca, archaica) korszaka alatt, mely Cicero fellépéséig (Kr. e. 106) tart, az irodalmi és a köz-L. mind jobban eltávolodtak egymástól; eltéréseiket legjobban megitélhetjük, ha Ennius, Plautus, Terentius és Cato nyelvét az egykoru feliratokkal összehasonlítjuk; ez utóbbiak nyelve nemcsak a fonetika, hanem a főnév és ige ragozása tekintetében is régiesebb, mint az irodalmi L., habár még ez sem tisztult meg teljesen. A görög kultura hatása folytán azonban már egész sereg görög szó került a L.-be, mely ekkor kezdett csinosodni. - 3. Az idegen befolyás, vagy a nyelvújítók kora Caesar halálával (Kr. e. 44) zárul be s ebben a megelőző irók bizonytalan formái és szabályai csaknem végleges megállapodásra jutottak. - 4. A L. aranykora (latinitas optima, classica) Tiberius császár haláláig (Kr. u. 37.) tart, s a L.-et, különösen a költői nyelvet, legremekbb formájában mutatja be. - 5. A L. hanyatlásának korszakában ismét több fázist különböztethetünk meg; az elsőt, mely Hadrián császár haláláig (Kr. u. 138) terjed, ezüstlatinságnak is nevezik. Az ekorbeli irók, a nyelvtani és mondattani szabályok elhanyagolásával inkább a kifejezések tömörségére és szabatos rövidségre (Tacitus) törekedtek. Az Antoninus Pius trónraléptétől Commodus császár haláláig (Kr. u. 192) terjedő kort a L. visszafejlődési korának tekinthetjük, melynek legkiválóbb képviselői Aul. Gellius és Fronto voltak. A Kr. u. II. és III. sz.-ban az afrikai latin kultura (latinitas africana) révén sok fantasztikus elem került a L.-be, mig a galliai latin műveltség (latinitas gallica) behatás alatt a L. elvesztette kifejező erejét és ellaposodott. A kereszténység elterjedése egy új elemet, a keletit, csempészte be a L.-be és siettette az irodalmi L. lehanyatlását. Ebben nagy része volt magának az egyháznak is, mert számos egyházi iró már az u. n. átmeneti nyelven irt, amely a különböző tartományok éghajlati, etnikus és kulturviszonyai szerint alakult ki az eredeti L.-ből. A nyugat-római birodalom megdűlése után Európában a L. már csak ugy szerepelt, mint az egyház és az állam nyelve, mig a nemzetek köznyelven (lingua vulgaris) érintkeztek. Eme köznyelvek befolyása alatt fejlett ki a középkori L. (latinitas media, végre infima), mely sokáig divatban volt; de ekkor is voltak olyan korszakok (Nagy Károly és az Ottók alatt), mikor a klasszikus L. tisztaságára törekedtek. A kolostorokban megromlott L.-et, mely ekkor kezdett lábra kapni, konyhai latinságnak (latinitas culinaris) nevezték. A tudományok újraszületésekor (különösen az olasz humanisták) a L.-et is megint fölélesztették, s ettől fogva csaknem a XIX. sz.-ig a L. volt a tudományok, és XIV. Lajosig a dipolomácia nyelve is (az első, francia nyelvü állami okirat a rastatti békekötés volt). Legtovább haszálatos volt a L. a Vatikánban (a pápa még most is L.-en adja ki bulláit), a lengyeleknél, Angliában és Magyarországon. Filologiai, teologiai, jogi és orvosi szakkönyveket még ma is gyakran latinul irnak; ezenkivül a kat. egyház rituális nyelve még ma is a L., melynek ismerete a magasabb (klasszikus) műveltség kiegészítő részét teszi.

Mig az irodalmi L. történetében megkülönböztethetjük fejlődésének és hanyatlásának egyes fázisait, addig a köz-L. kialakulásának menetét nem ismerjük. Minden, amit róla tudunk, csak azon töredékekre szorítkozik, melyek a népiesebb irók (Plautus, Cato stb.) vagy azok (Vitruvius, Petronius stb.) műveiben maradtak ránk, akik a szebb stilussal nem törődve, közelebb jártak a mindennapi nyelvhez. Midőn Marius és Sulla polghárháborui (Kr. e. 90-78) után a L. a provinciákban is uralkodó lett, a köz-L. is elkorcsosult és számos dialektusra (sermo provincialis) szakadt; ezeknek befolyása károsan hatott a Rómában beszélt köz-L.-re, miután megrontotta városias eleganciáját (urbanitas) és tisztaságát. Ennek a befolyásnak nyomai az irodalmi L.-en is meglátszanak (Livius patavinitas-a, Labienus gallicismus-ai, Seneca spanyol dagályossága stb.) és pedig annál jobban, minél jobban terjedt Róma politikai uralmával a L. használata is; lassankint aztán a római nép tiszta nyelvérzéke egészen kihalt. Az igy elkorcsosult L. aztán szétáradt az egész világon, mint a birodalom hivatalos nyelve; legkevésbbé vert gyökeret a K-i provinciákban, ellenben uralkodó nyelv lett Hispaniában (Spanyolország), Luzitániában (Portugália), továbbá Galliában (Franciaország) és Svájc, meg Tirol déli részében; a L. itt a nyugati római birodalom bukása után is fönnmaradt, s belőlük kifejlett modern nyelveket a neo-laton vagy román nyelvek csoportjába sorozzuk.

Már maguk a rómaiak korán kezdték a L.-et tudományos alapon tárgyalni, s módszerükben a görögökét utánozták, tehát leginkább a formai tökély kiművelésére törekedtek, a szófűzéstan és a mondatszerkezet csaknem teljes elhanyagolásával. A római grammatisták álláspontján még a középkor sem emelkedett felül, s az a néhány grammatikai rendszer, mely reánk maradt, alig ér többet, mint a Donatusé (l. o.). Csak az olasz humanisták (XV. sz.) kezdték más szempontból vizsgálni és tárgyalni a L. grammatikáját; sorukat Lorenzo Valla (1470 körül) nyitja meg, Libri VI. elegantiarum címü művével, melyben grammatikai és stilisztikai szabályokat is ád, de minden rendszer nélkül. A XVI. sz.-ban az angol Linacer az első rendszeres szófűzéstant szerkesztette; fontosak a német Melanchthon és a francia Ramée iratai, mig a spanyol Sanchez de las Brozas alapvető munkája (Minerva, seu de causis linguae lat. comment.) forrásul és mintául szolgált a későbbi nyelvtani rendszerekhez. Minden előzőjét felülmulta a tudós Vossius (Aristarchus, seu de arte gramm. lib. VII), kinek munkáját azóta sokszor (legutóbb Halle, 1833;34) kiadták. De valóban tudományos alapon a L. grammatikáját csak Ritschl (Opuscula philologica, Lipcse 1868-78) kezdte tárgyalni, kinek kutatásain épült fel az újabb kritikai nyelvészet rendszere. A L. lexikográfiája kezdetben csak az u. n. glosszák (l. o.) összegyüjtésére szorítkozott. (V. ö. Löwe, Prodr. corp. glossar. lat., Lipcse 1876.) Önálló kutatások alapján irta meg az olasz Forcellini rendkivül becses művét (Tot. lat. lexic., legújabb kiad. Prato 1858, s hozzá az Onom., u. o. 1859); a középkori L.-ről bő adatokat találunk Du Cange, Gloss. ad script. med. et infim. latinit. címü művében.

Latinok

(latini), Latium lakói és Latinus utódai, akik a monda szerint az oszkus aborigonoknak az őslakókkal (szikulok és pelazgok) való egyesüléséből származtak. Történetileg az italikusoknak egyik ágát alkották (l. Itália és Latium). Közjogi tekintetben eredetileg a latin szövetség (Róma, Latium, a hernikek) városainak népe, majd a latin háboruk végeztével Rómához csatlakozó városok lakói, akik különböztek a sociusoktól (kiváltságos szövetségesek), de még a csupán magánjogot gyakorló peregrinusoktól is, akik között közvetítők voltak. Ezen városok lakóiból vett gyarmatosok később szintén részesei lettek a jus Latinummal járó kiváltságoknak, noha gyarmataik (coloniae Latinae) jóval kivül estek a voltaképeni Latium területén. Az ő elnevezésük L. coloniarii. Ettől megkülönböztetendők a L. Juniani, azok a szabadon bocsátottak, akik Tiberius alatt a lex Junia Norbana által a latin koloniákéhoz némileg hasonló jogviszonyba kerültek. A commercium jogát csak részben birták, különben a peregrinusokkal egy fokon állottak.

Latinosság

latinizmus, a. m. a latin nyelvet jellemző szólásmód, kivált ha más nyelvben alkalmazzák, ahol nem volna helye. A magyar irodalomban számos L. terjedt el a középkori egyházi és tudományos latinságból. A régi magyar nyelvemlékek többnyire latinból való szolgai fordítások, s azért a szók használatában, a szólások alkotásában s a mondatszerkesztésben, kivált pedig az igemódok használatában számos L.-ot alkalmaztak. Különösen ez utóbbiak nagyon bevették magukat régibb irodalmi nyelvünkbe; p. Miután a rómaiak elfoglalták volna a tartományt, e helyett elfoglalták; nem tudták, ki követte légyen el e tettet, e helyett követte el. (Innen fönn is maradt ez a szólás: Ki légyen az úr?) Még ma is sokszor találkozunk a vonatkozó (relativ) névmás latinos használatával mutató névmás helyén, p. kit midőn, e helyett midőn ezt, melyhez miután, e helyett miután ahhoz, miért is, e helyett tehát; kiknek egyébiránt maradok, e helyett egyébiránt maradok. Újrabban a latin nyelv térvesztésével s a német irodalom növekvő hatásával L.-aink helyét jobbára a németességek, germanizmusok foglalták el. L. Idegenszerüség. V. ö. Szarvas G., Latinosságok (Nyelvtudományi Közlem., 10. kötet); Simonyi Zs., A magyar igemódok alkalmazása (Magyar Nyelvőr, 8. köt.).

Latinovics

Gábor (borsodi), választott püspök, szül. Baján 1825 márc. 14. Tanulmányai végeztével Nádasdy gróf kalocsai érsek pappá szentelte (1848) s előbb bácsi adminisztrátorrá, majd vaskúti, 1866. pedig bajai plbánosság lett, ahol lelkészi működését a király tisza-m.-keői címzetes préposttá való kinevezésével jutalmazta. 1878. kalocsai kanokokká s a tiszai, majd pedig a bácsi kerület főesperesévé neveztetett ki. 1888. a szentjobbi javadalmas apátságot nyerte el, két évvel utóbb a biduai választott püspök, 1893. pedig a szt. Pálról nevezett bácsi prépost címével tüntették ki. Mint a bajai választókerült képviselője a politikai életben is élénk részt vett.

Latin pénzegység

latin pénzszövetség, l. Érmeegyezmény és Pénzszövetség.

Latinus

egyik római monda szerint Faunus és Marica nimfa fia, aki Amatát, Latium királynőjét birta nőül; egy másik monda szerint Odysseus és Kirke (vagy Herakles és egy arkádiai szűz) fia volt. Utódja Aeneus lett, aki nőül vette Laviniát, L. leányát.

Latin vitorla

háromszögletü, hegyes csúcsokban végződő vitorla, mely egy hosszu, csaknem függélyesen álló vitorlarúdra öltetik. A rúd hosszabb mint az árbóc, vagyis az árbóc ormán tul ér.

Latitude

(franc., ejtsd: -tüd) a. m. szélesség, a mozdulatok fesztelensége; latitudinalis (a latin latitudo-ból), a földrajzi szélességre vonatkozó.

Latitudináriusok

néven az anglikán egyházban (l. o.) a XVII. sz. közepe körül keletkezett ama mérsékelt szellemó pártot értették, melynek tagjai belátván, hogy különböző vallásfelekezetek között folyt szenvedéses s néha véres küzdelmek egyeseknek s az államnak mennyi keserüséget és szenvedést okoznak, igyekeztek a felekezeties szenvedélyt mérsékelni és bár ők maguk a püspöki vagy anglikán egyház kötelékében maradtak, de a más felekezetüektől sem tagadták meg az üdvözülés lehetőségét, vagyis az üdvhöz vezető utat szélesebbnek (latus a. m. széles) tartották, mint a püspöki s a katolikus egyház; másik jellemző vonásuk az volt, hogy ők a történelmi és természeti tudományok újabb vívmányai elől nem zárkóztak el, még ha azok a hitcikkeket érintették is.


Kezdőlap

˙