Orvosi növények

(l. a mellékelt három képet), gyógyszerül felhasználható anyagokat magukban foglaló növények, melyeknek leghatásosabb részei szárított állapotban kerülnek a kereskedésbe.

ORVOSI NÖVÉNYEK. I.

[ÁBRA] Sassaparilla (Smilax pseudosyphilitica).

[ÁBRA] Ipecacuanha (Cephaëlis Ipecacuanha).

[ÁBRA] Orchis militaris (kosbor), fent a virágjával.

[ÁBRA] Az áloe virágzó csúcsa. Átmetszett virág. Gyümölcs. Virág. b

[ÁBRA] Arnica montana.

[ÁBRA] Strucdinnye (Citrultus Colocynthis). Ketté szelt gyümölcs.

[ÁBRA] Kámforfa (Camphora officinalis).

[ÁBRA] Fehér mályva (Althaea officinalis), fent a virágja; a) a gyümölcs gerezdje.

[ÁBRA] Aloe Socotrina.

[ÁBRA] Rheum officinale (rebarbara), fent b) a gyökér átmetszete.

[ÁBRA] Myroxylon peruiferum (a perui balzsam fája).

ORVOSI NÖVÉNYEK. II.

[ÁBRA] Tamarindus Indica.

[ÁBRA] Cinchona Calisaya (kinafa.)

[ÁBRA] Ipomoea purga (jalapa).

[ÁBRA] Kubebabors (Piper Cubeba).

[ÁBRA] Copaifera Langsdorffii (kopaivafa).

[ÁBRA] Cassia lenitiva (szenna).

[ÁBRA] Orvosi macskagyökér (Valeriana officinalis).

[ÁBRA] Strychnos nux vomica (varjuszem).

[ÁBRA] Csodafa (Ricinus communis).

[ÁBRA] Sáfrán (Crocus saivus). a) bibeszál.

[ÁBRA] Cukorkóró (Glycyrrhiza glabra).

ORVOSI NÖVÉNYEK. III.

[ÁBRA] Pilocarpus pinnatifolius (jaborandi)

[ÁBRA] Hagenia Abyssinica (kussofa).

[ÁBRA] Duboisia myoporofdes.

[ÁBRA] Eucalyptus amygdalina.

[ÁBRA] Podophyllum peltatum.

[ÁBRA] Physostigma venenosum (kalabár bab).

[ÁBRA] Laminaria Cloustoni.

[ÁBRA] Dinnyefa (Carica Papaya).

[ÁBRA] Aspidosperma Quebracho.

[ÁBRA] Mallotus Philippinensis (kamalafa).

A hatásos alkotórész ugyanis rendesen nincs egyenletesen eloszolva a növény egész testében, sőt egyes részei egészen annak hijával lehetnek; p. a mák magvában nincs morfin. Az O. a kémiai összetevő eljárások újabb föllendülése következtében mindinkább kezdenek veszíteni kelndőségükből, s ha ez idő szerint még számos igen becses gyógyszeres hatásu növény nélkülözhetetlen is az orvosi tudományra, mindazáltal máris előre látható az a kor, melyben a tisztán kémiai uton előállított anyagok igen szűk körre fogják szorítani az O. használatát, már csak kifogástalan tisztaságuak, kiadóbb előállításuk és olcsóságuk révén is. A legtöbb orvosi növényt a kétszíküek s ezek közt az ajakosok, fészkesek, csucsorfélék, pillangósak és ernyősek szolgáltatják; s ezek leginkább Európából s Ázsiából kerülnek hozzánk, mig Amerika, Afrika és Ausztrália aránylag keveset produkál. Az O. termelésének nemzetgazdasági jelentősége is van, s ezért csak sajnálható, hogy nálunk, földmívelő ország létünkre olyannyira el van hanyagolva a közgazdaságnak ez az ága. Németországban, Angliában stb. valóságos földmívelési ággá növekedett az O. termelése. p. Türingiában, Cölledában, Erfurtban, a Gleisse völgyében; Jena, Lipcse, Berlin (Rieselfelder) körül; Angliában Motcham és Hitchin környékén. Főkép a kisgazdák számára jövedelmes az ilyen irányu gazdálkodás, annál inkább, mert az orvosi füvek termelése legtöbb esetben egyszerü, nem komplikált, kevés és olcsó munkaerőt (asszonyokat, gyermekeket) s rendesen kevés gondozást is kiván. Számos orvosi növény van továbbá, mely útszéleken, mocsaras, köves talajon, tehát oly helyeken is, melyek gazdaságilag alig értékesíthetők, megterem. A mi klimánk meg éppen páratlanul ajánlkozik e növények termelésére és még néhány melegebb éghajlati fajnak (gránátalma, jalapa, vanilia stb.) művelésének megpróbálására is feljogosítana. Az O. értéke azonban igen lényegesen függ attól, hogy azok szárítása és aratás után való kezelése a megfelelő módon történt-e. V. ö. Borsodi M., Gyógynövények (Budapest 1890); Löwe W., Arznei- u. Spezereipflanzen (Hannover, Cohen); Jäger H., Der Apothekergarten (Hannovver 1890).

Orvosság

l. Gyógyszer.

Orvostudomány

orvostan, azoknak az ismereteknek összege, melyek a beteg emberre, betegségekre s azok megismerésére, gyógyítására, elhárítására vonatkoznak, mindezek kiegészítéséül, s főleg mert orvosok művelik, ide számítjuk azon ismereteket is, melyek az egészséges ember testének szerkezetére (anatomia vagy bonctan és szövettan) az egészséges emberi test szerveinek működésére (fiziologia v. élettan) vonatkoznak. Mint minden tudományág, ugy ez is tudományszakokra oszlott az idők folyamán. Különösen az O. tanítása és a tudományművelés követelték a munkafelosztást, illetőleg a rokon ismereteknek csoportosítását szakokká, részint a gyógyító gyakorlat. E szakok azonban oly szoros kapcsolatban állanak egymással, hogy egyik a másiknak segélye nélkül nem művelhető, sőt egyik orvosi szak sem művelhető alaposan kellő terjedelmü természettudományi ismeretek, módszerek s természettudományi gondolkozás nélkül. A kémia, fizika, álla-, növény-, ásványtan és geologia ezért akár a boncolástan; különös fontosságot nyert orvosi szempontból újabb időben főleg a kémia s a növénytan egy különös fejezete, a bakteriologia. A tágabb értelemben vett orvosi szakok közül az egészséges emberrel foglalkozik a boncolástan (anatomia), szövettan (historologia), fejlődéstan (embriologia), élettan, beleértve az életvegytant is (fiziologia); a beteg emberrel s a betegségekkel a kórboncolástan (patologia anatomia), kisérleti kórtan v. általános kórtan (pathologia generalis) beleértve a kórvegytant is, a gyógyszertan (farmakologia va. terapeutaik), méregtan (toxikologia), közegészségtan (hygiene), belgyógyászat, sebészet, szülészet, nőgyógyászat, elmegyógyászat, gyermekgyógyászat, szemészet, bőrgyógyászat, s a többi apró specialitások (l. Orvos).Orvosi szakul tekintetik a törvényszéki orvostan is, mely az összes orvosi ismereteknek törvényszéki esetekben mikénti felhasználását tanítja oly célból, hogy a biró adott esetben kellőleg felvilágosíttatván az orvos által, igazságos itéletet hozhasson (p. kétes elmeállapotok, beszámíthatóság, mérgezések, gyilkosság, gyermekölés stb. kérdéseiben). Az újkori O. exakt természettudományi alapon áll, s természettudományi módszerekkel fejlesztik, épp ez által különbözik a régi O.-tól, s ez a titka óriási lépésekkel való haladásának.

Története. Legrégibb nyomokig az O.-t az egyiptomiaknál lehet követni. Az ő Aeskulapjuk Ptahnak nagy fia, Imhotep, kinek temploma Memfiszben volt, hol a legkitünőbb orvosok voltak. Egy másik gyógyító istenség Chumsa, kinek temploma Karnakban ma is látható. A fő gyógyszerek állati exkrementumok, ecet, asszonyi vaj, epe, méz, de adtak hashajtókat is és ismertek ásványos gyógyszereket is és készítettek őszi barackmagból kéksavas folyadékot is gyógyszernek. A gyógyszerkészítésnél, annak nyujtásánál ráolvasás, fohászkodás volt szokás, a beteg pedig a bevételnél imádkozott; mindezt fontosabbnak vélték a hatás tekintetéből, mint magát a gyógyszert. Műszerek, melyekkel sebészeti műveleteket végeztek, következők voltak: katéter, lacetták, méhtükör, csiptető, vaspálcák, melyeket tüzesítve alkalmaztak. A specializmus rendkivül ki volt fejlődve; minden testrésznek ugy szólván külön speciális orvosa volt. Nagy Sándor leigázván Egyiptomot, az ó-egyiptomi O. helyére a görög került. A régi ind O.-ról a vedák világosítanak fel (Kr. e. 1500.), ezekből tudjuk, hogy az O. ott is teurgikus jellegü volt. Az ind orvosok szerint a testet éltető elemek a vér, a nyálka s a levegő, melyek rendetlen viselkedéséből származik a betegség. A test tisztán tartásával a betegség elkerülhető. Ismerték a malariát, poklosságot (lepra), kolerát, a cukorbetegséget (édes vizelet) s a szifilist is. A gyógyszerek igen nagy számuak, sok olyan, melyet ma is használnak (kéneső). A sebészetben igen előrehaladottak. A műtéteknél a tüzes vasat gyakran használták. Köldökmetszést, bélelzáródásnál hasmetszést (laparotomia), bélvarratokat, császármetszést, csonkolásokat, újképletek kiirtását, sőt a képlőműtétek (orrképlés) némelyikét is ismerték, épp ugy bizonyos módját a hályogműtevésnek is. Külön szülőházaik vannak, ahol a szülést majdnem a mai szabályok szerint vezetik, a csecsemők gondozása olyan, mely ma is példaszerünek mondható. Nagy támasza és sok ismeret forrása volt az ind O.-nak az állatgyógyászat, mely rendkivül fejlett volt náluk, annyira, hogy külön állatkórházaik voltak, hol a beteg állatokat ugy gondozták, gyógyították, mint a beteg embereket. A persák O.-a is teurgikus alapon állott. Az ó-persa O.-ról Zoroaszter Zend-Avesztája ad felvilágosítást. Ebből kiderül, hogy ind nyomokon halad az. Azonban már Kambyses korában a nesztoriánusok iskolái terjesztik a görög tudományt.

A Khinaiak O.-a részben az indektől van átvéve, részben önállóan fejlődött. Minden betegséget a pulzusból állapítanak meg, melyet különböző helyeken tapintanak, s néha órákig vizsgálnak. A gyógyszeranyagoknak külső tulajdonságai voltak irányadók a felhasználás tekintetében mindig, sőt még a birodalom belsejében ma is; p. sárgaság ellen sárga szinü gyökerek, vérzés ellen piros szinü gyógyanyag, kigyómarás ellen kigyózó alaku gyökerek, heregyulladásnál gumóalaku növényrészek, tüdőbetegségeknél pettyezett (mint a tüdő felszine) levelek stb. A sebészet rendkivül hátramaradt. A férfiak kasztrálását p. az összes külső nemzőrészek elmetszésével eszközlik. A japánoknál hasonló viszonyok voltak egészen e század közepéig. Most már európailag berendezett orvosi tanintézeteik vannak, melyeket leginkább fiatal német tudósok rendeztek be, de most már kiváló s nagy tudományu japán tanárok vezetnek, kik Európában nevelődtek.

Az ókorban a görögöknél sokáig, még némileg O.-uk fénykorában is teurgikus alapon állott az O. Asklepias, Apollo fia volt a gyógyítás istene, templomai a kórházak, hová zarándokolni mentek a betegek s ahol gyógyítottak Asklepias papjai. A gyógyszerek részint növények, ásványok, méz, tej, hagyma, tengeri só, tengerviz, forrásviz voltak, de sokat gyógyítottak mekanikus terapiával is (tornázás, gyúrás stb.); a sebészet lassan fejlődött. A görög O. Hippokrates (l. o.) fellépésével, ki talán minden kor legnagyobb orvosa volt, nagy átalakuláson ment keresztül. A görög O.-nak új korszakát látjuk feltünni a Ptomelaios Lagi által Alexandriában alapított Museum-mal és Serapeum-mal; ezen iskolából kerültek ki Eukleides, Heron és Ptolemaios is; itt tanítottak Herophilis (Kr. e. 300.) és Eresistratus (Kr. e. 280.) orvosok is, kik ugy szólván megalapították az emberi anatomiát.

Alexandriából vándorolt a görög O. a rómaiakhoz, kiknél eredetileg szintén csak a papok foglalkoztak az orvoslással, később Görögországból átvándorolt orvosok, kik azonban rabszolgák voltak. Általában lenézett volt az orvosi foglalkozás. Az első nagyobb orvos a rómaiknak Asklepiades (l. o.) volt. Utódai az u. n. metodikusok, kik az atomoknak mozgási helyéül szolgáló porusoknak a középmértéktől való eltérését jelzik, mint a betegség okait (laxum et compressum, solutio et constrictio), s a gyógyszerek náluk olyanok, legalább olyanoknak képzelik azokat, melyek ellentétes állaptot tudnak kifejteni. Ők az első u. n. szolidarpoatologusok, ellentétben a hippokratikus humoralpatologiával. Leghiresebbek közülök a Nero alatt élt Thessalus Treollesből (Ledia), ki magát iatronichV-nek (orvosok legyőzője) nevezte, aztán Soranus Efezusból (Traján és Hadrián alatt élt), ki a szülészet és nőgyógyászat terén tünt ki. Kr. e. 30. szül. Celsus Aur. Corn. (l. o.). A metodikus iskolát a pneumatikus követte. E szerint a pneuma az, melytől függ minden tevékenység a testben, az egészség és minden betegség is. Megalapítója Athenaeos Kilikiából (Kr. u. 69.). Tanítványa Agathinos Spártából, ki eltér mestere egyoldalu irányától, alapítja (Kr. u. 90.) az elektikus iskolát, melynek legjelesebb követője Aretaeus Kappadokiából, ki minden addigi római orvos közt legközelebb áll Hippokrateshez. Róma legnagyobb orvosa azonban Claudius Galenos volt Pergamusból (l. o.). A kórtanban a kórismét anatomiai és élettani alapokon igyekszik megállapítani, a gyógyítást a betegágyi tapasztalatra épít és s ebben nagy elődje, Hippokrates alapjára áll; itt azonban nem áll meg, s ez sajnos, hanem bölcsészkedéssel törekszik a tudományos és gyakorlati orvostant egységessé kapcsolni össze, s erre a Plato teleologikus felfogását használja fel; ez biztosítja azonban a középkorban Galenos tanainak a hosszu életet, de a csalatkozhatatlanságnak hamis látszata, mely a teleologikus felfogás alapján minden kérdésre megtalálja a feleletet, minden talányra a megoldást, verte egyszersmind békóba az O.-t, majdnem egészen a reformációig, Paracelsusig.

A görögöktől Persián és Egyiptomon át jutottak az orvosi ismeretek az arabokhoz, kik nagy szerencsével fejlesztették azokat. A dsondisapoir iskolában a kalifa parancsára lefordították Hippokrates, Galenos és Dioscorides műveit arabra; különösen a nesztorianus Honeďn ben Isak (Kr. u. 877.) tünt ki fordításaival, továbbá El Kindi (Alkindus). 50-60 évvel később már önálló arab orvosi irodalom keletkezik. Az első iró Rhazes (850-923)), kinek a Ketaab al-Tib-Almanzuri c. könyve latinra fordítva, sokáig fontos patologiai munka maradt. Legkitünőbb munkája különben a himlőről szóló. Ali ben Abbas egy másik kimagasló alakja az arab orvosoknak; El Maliki (Királyi könyv) sokáig mint a legjobb orvosi könyv szerepelt, de később mégis elnyomta Avicenna Kanun-ja, mely a XVI. sz.-ig uralkodott mint az orvosok bibliája. Az arab gyógytudomány fénykora Abul Kasim és Ebn Sina idejére esik (a X. sz. második fele s a XI. sz. eleje). Az első Zarából, Cordoba mellett irta az Altasrif-et, mely az egész O. enciklopediája; Ebn Sina (Avicenna, orvosok fejedelme) pedig a Kanun fi't Tib-et. Ha az arab O.-t jellemezni akarjuk, azt kell mondanunk, hogy az kevéssé volt önálló; görög és római befolyás uralkodik benne: Hippokrates, Galenos, Dioskorides. Az anatomiát nem művelik az arabok; a Korán szerint a hulla érintése is tisztátalanná teszi az embert:; az élettanban Galenosnál megállanak az arabok. A kórtant gyakorlati szempontból művelik; a tünettanra nagy súlyt fektetnek, különösen szorgosa vizsgálják a pulzut és a vizeletet. A gyógyszerkincset sok persiai és indiai növényi szerrel gazdagítják; náluk keletkezik az első gyógyszertár s az első hivatalos pharmakopoea. A sebészet, szemészet és szülészet alacsony fokon állott, nem haladt tovább a XI. sz.-ig sem, mint volt Rómában az I. sz.-ban; oka ennek, hogy az arabok a véres, késsel való műtevéstől irtóztak, s csak a tüzes vasat vették, ha lehetett, igénybe. Röviden, az arab O. előre vitte a tünettant és gyarapította a gyógyszerkincset, rendezte, rendszerekbe foglalta a görög és római irók adatait, s ami nagy fontosságu: gyógyszertárakat és kórházakat, orvosi tanintézeteket állított fel, melyek később Európának is mintául szolgáltak. A magas arab műveltséget a Keleten a mongolok (1256) s Nyugaton két századdal később a keresztények szinte elsöpörték.

A középkor keresztény népeinél, mint minden tudomány, ugy az O. is a kolostorokba szorult s alig fejlődött, csak az első egyetemek, a salernói (VIII. sz.), nápolyi és messinai, melyeket II. Frigyes császár alapított s később a montpellieri, párisi és prágai, melyet Olaszországban s Németországban és Angliában számos másnak felállítása követett, adtak új lökést az O. fejlődésének, különösen az által, hogy az anatomiával kezdtek foglalkozni. A salernói és a többi egyetemek is a görög és római, később az arab orvosok irataiból merítették kórtani és gyógytani tudományukat. Mivel embereket kezdetben felboncolni tiltva volt, az állatok boncolástanát művelték; Copho sertés-anatomiája volt a fő forrásuk. Bár II. Frigyes császár 1224. a salernóiaknak lelkükre kötötte a boncolás művelését, a pápa ellenszegülésén hajótörést szenvedett tanácsának követése. 1238. végre a császár elrendelte, hogy minden öt évben egy hulla boncoltassék fel minden egyetemen. Bolognában VIII. Bonifácius tiltakozása dacára Mondini de' Luzzi tanár már boncolt két női hullát. A XIII. sz. végén már az is megtörtént, hogy egyetem nélküli városok hires tanárokat hivtak meg egy-egy hullának nyilvános és ünnepélyes boncolására, hogy az orvosok tanulhassanak abból. Mondini Anatomiája az első boncolástanul tekinthető s 200 évig szolgált tankönyvül. Az első egyetemeken a méregtant is buzgón művelték; Arnoldo de Villanova (1235-1312) De Venenis c. könyve hires volt.

A könyvnyomtatás és a reformáció által felszabadított gondolkodás nagy lökést adott az O.-nak is. Sylvius, Vesalius (szül. 1514), Fallopia (megh. 1562.), Eustachio (megh. 1579.) teljesen kifejlesztették a boncolástant; igy volt érthető, hogy az alaposabb boncolástani ismeretekkel ellentétben álló galenizmus és arabizmus ellen mind több és több támadás intéztetett, mely támadásokat külön Roger Baco és Villanova már megkezdették. Pierre Brissot (szül. 1478.), Miguel Serveto (szül. 1509.), Clementius Clementinus folytatták a támadásokat, mignem Theophrastus Bombastus Paracelsus ab Hohenheim (l. o.), egy svájci (Einsiedeln) orvos fia, ki kezdetben Baselben volt orvostanár, a végcsapást nem mérte a régi orvostudományra (l. Paracelsus). Baselben tanári működését azon kezdette, hogy Galenos és Avicenna munkáit nyilvánosan megégette s ezzel proklamálta az O. új korát. Paracelsus alapította az u. n. kémiatrikus orvosi iskolát, mely a kémiát nemcsak a gyógyszerek készítéséhez, hanem életfolyamatok magyarázatához is felhasználandónak vélte. A XVII. sz.-ban külön kémiatriai tanszékeket találunk az egyetemeken, melyeknek azonban fő foglalkozásuk a gyógyszerekről való tan, a gyógyszerek készítése. Van Helmont (megh. 1644.) egyik fő képviselője ez iskolának, ki azonban Paracelsusnál is több misztikus elemet vitt belé. Egy másik orvosi irány, a iatromekanikus v. iatromatematikus iskola volt, mely az életet a sztatika és hidraulika törvényeiből akarta magyarázni s az orvostant mint alkalmazott matezist és mekanikus fizikát tekinté és akarta művelni. Ezen merev dogmatikus iskolák tévengései közt két nagy alak merül fel az orvostörténelemben, egyik William Harvey (szül. 1578.) személyében, másik Sydenham (szül. 1624.) személyében. Mindkettő angol, Veralami Baco hazájabeli. Az első felfedezi a vérkeringést s hirdeti az omne vivum ex ovo elvét; Sydenham a tévengésekből visszavezeti az O.-t az ősforrásra, Hippokratesre, a becsületes észlelésre s kimondja, hogy a korabeli O.-nak fő tévedése, hogy a betegségeket törvény nélküli, természetellenes folyamatoknak tartja. «Morbus nihil aliud est, quam naturae conamen, materiae morbificae exterminationem, in aegri salutem omni spe molientis». Ő tehát humoralpatologus, mint Hippokrates, de mint nagy elődje, a gyógyításra és pedig gyógyszerekkel gyógyításra nagy súlyt helyez s a kémia által felfedezett új szereket mind kipróbálja s igy Hippokrates gyógytanát rendkivülien kifejleszti. Sydenham könyveiben oly mesterien vázolja a betegségeket, oly finom megfigyelő, hogy épp ugy mint Hippokrates és Celsus munkái, az övéi is örökké becses források maradnak.

A XVIII. sz.-ban az O. nagy virágzásnak örvend. A XVII. sz. két heroszát, Harveyt és Sydenhamot a következő században Sthajl, Hoffmann, Boerhaave és Albertus Haller követik. A két első Halleban tanár. Stahl (1660-1734) és Hoffmann (1660-1742) ellentétes iskolák fejei. Stahl ugyan a testet mint egy mekanikus készüléket tekinti, de ellentétben a iatrofizikusokkal, a mekanizmus mozgatójára, fentartójára, felépítőjére fekteti s súlyt, mely szerinte az anima (a lélek), de hogy ez alatt mit ért, nem tudja megmondani, sőt később egy nála homályos jelentésü szóval, a «naturával» helyettesíti az animát. Az idegek kötik össze a testet a lélekkel. A betegség szerinte összege azon mozgásoknak, melyeket a lélek idéz elő azért, hogy a testbe behatoló ártalmaktól a testet megszabadítsa. A betegég tehát nála lényegileg a szervezetnek törekvése a gyógyulásra. Természetes, hogy ily felfogás mellett, melyre egész kórtani rendszerét tagadhatatlanul nagy szellemességgel építette fel, az anatomiát, sőt az általa különben nagy sikerrel fejlesztett kémiát is negligálja. Gyógyítás módja simul kórtani rendszeréhez, ezért igen egyoldalu, spekulativ irányu s Sydenham gyógyításához képest nagy visszaesést jelent. Az animizmus legnagyobb ellenesei Leibniz és Hoffmann Fr. voltak. utóbbi az életet mind oly folyamatot tekinti, mely ugy materiális, mint dinamikus tényezőkön alapul. A test elemi képződménye a fibra (rost), melynek alapsajátsága a tonus, t. i. tud összehuzódni és kitágulni s ezt a tehetségét az universum életéből származó idegfliudum adja meg fibrának. A tonus megváltozása oka a betegségeknek (görcsök, hűdések, fájdalom, érzéstelenség, láz, gyulladás stb.). De Hoffmann nem kizárólag szolidarpatologus, hanem a betegségek okai közt a testnedvek megromlását is megemlíti. Kóroktanában az életrendi, éghajlati és epidemikus ártalmak mellett csodálatos módon asztrális és diabolikus ártalmak is szerepelnek. Kórtani rendszerének egyoldalusága azonban nem gátolta Hoffmannt abban, hogy a gyógytant tapasztalati alapon tovább fejlessze. Nem kórtani rendszere alapján keresett gyógyszereket, hanem gyógyszerekkel elért eredményeit igyekezett beilleszteni rendszerébe, innen mint gyakorló orvosnak nagy jelentősége és hire. Stahlnak mély értelmünek látszó tanai, Hoffmannak könnyen felfogható rendszere biztosítottak elismerést és hiveket, de csakhamar elhomályosította tekintélyüket Boerhaave (l. o.). Kórtani szisztemájának alapja az az elv, hogy minden szerves folyamat s igy az élet is végelemzésben szilárd és folyékony testeknek változhatatlan törvények által szabályozott mozgásán alapul. Betegség támad, ha a normális mozgásra hiányzanak a feltételek, va. az akadályozva van. A megbetegedések alapformái: a test szilárd részeit illetőleg a feszülés emelkedése v. csökkenése, a folyékony részeit illetőleg a plethora, anemia és kakochimia. Sokkal tisztultabb azonban nézete a gyógyításról, melynek feladata a természetet vezetni, mérsékelni vagy sarkalni. Boerhaave jelentősége nem is kórtani rendszerében van, hanem abban, hogy a józan megfigyelést állította ismét előtérbe, ugy a beteg állapotának megitélésében, mint a gyógyításnak eszközlésében. Tanítványa Haller Albert (szül. 1708.) a Harvey, Malpighi és Leewenhock élettani és szövettani kutatásait folytatja s megalapítja a kisérleti irányt az élettanban s ez által örök érdemeket szerez magának; Elementa physiologiae-je halhatatlan könyv marad. Oriás lökést kap ezzel az L. s bár még tévengésekkel, de rohamosan halad előre. Boerhaave és Haller hatása alatt fejlődnek az első bécsi iskola kitünőségei: Van Swieten, de Haën, később Stoll, Frank Péter, kik ott a klinikai oktatást fejlesztik magas fokra s felhasználják mint gyakorló orvosok koruk orvostudományának összes újabb vívmányait. Még az ő életükben jelenik meg Giovanni Battista Morgagni korszakalkotó könyve (1761, Venezia) «De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis», mellyel szerzője a kórboncolástant állapítja meg, ezen legerősebb fundamentumát az L.-nak; ezen utóbbi könyvön mint egyik s Haller könyvén mint másik oszlopon épül fel Bichat könyve: De la vie et la mort (1800), mellyel a kór-élettan születik meg; a kórtan ezzel kisérleti alapra van fektetve. Közben és pedig 1761. Auenbrugger Bécsben feltalálja a perkussziót (kopogtatás). Ezen korbeli tévengései az O.-nak a William Cullen (1712-90) által proklamált idegpatologia, mely Hoffmann Fr. tanai folytatásául tekinthető, a brownianizmus (l. o.), a mesmerizmus (l. o.), a homoeopátia (l. o.).

A XIX. sz. a lángeszü Bichat (l. o.) zászlója alatt kezdődik, természetbölcselet és más bölcselmi irányok nem térítik el már az egyenes útról; Magendie, Flourens, Dr. Bernard, Joh. Müller viszik az élettant és kórtant a Haller és Bichat által inaugurált irányban tovább, Lobstein, Laënnec, Cruveilhier, Rokitansky pedig a kórboncolástant a Morgagni-féle irányban. A kórtan az élettan, az élettan a finomabb boncolástan s fizika és vegytan segélyével, támogatásával, ellenőrzésével fejlődnek s megalakul az újkor O.-a exakt kisérleti természettudományi alapon. Ezen alapon fejleszti a század közepén a bécsi iskola Rokitansky, Skoda, Oppoltzer, Hebra, Arlt vezetése alatt, a berlini Virchow, Traube, Frerichs, Langenbeck és Graefe vezetése alatt, a párisi Trousseau, Velpeau, Dupuytren stb. vezetése alatt az O.-t. A Jenner által 1796. felfedezett himlőojtás a század közepéig már elterjed az egész művelt világon; 1q846 végén feltalálják Jackson és Morton Bostonban az életnarkozist, egy évvel később Simson Edinburghban a kloroform-altatást, s ezzel a sebészetnek új, nem remélt lendületet adnak, mly lendület csodálatosan fokozódik, midőn Lister 1868. a sebek antiszeptikus kezelését ismerteti és eljárása közkinccsé lesz. 1850. Davaine meglátja górcső alatt az első kórnemző bakteriumot, a lépfenebacillust; néhány év mulva e példára a fertőző betegségek okai után való kutatás lázasan folyik ugy Német-, mint Franciaországban; Pasteur, Chauveau, Klebs, Naegeli, Koch Róbert a vezérek. Feltalálják többi közt a tuberkulozis, kolera, difteria kórnemző baktériumait. Pasteur a tyukok kolerájánál tett tapasztalataiból a lángész invenciójával rájön a fertőző betegségek elleni védőojtás elveire; eljárásával megelőzi a veszettség kitörését. Behring Berlingben és Roux Párisban a rettegett difteritisz elleni küzdelmet és védelmet antitoxinos szerumokkal teszik lehetővé 1894. E. század O.-ának irányát még egy jellemzi: a profilaktikus törekvések, melyeknek szülöttje a közegészségtan, mely tanulmányozza, hogyan kell egyeseket s tömegeket óvni a betegségektől. Megvolt ez csiráiban régebben is, mint dietetika és makrobiotika, de exakt természettudománnyá csak a müncheni Pettenkoffer tette e század második felében.

Az O. története hazánkban nyomon követi a szomszéd nyugati O.-nak fejlődését, persze csekélyebb intenzitásal. «Inter arma silent musae. Csak vagy 30 év óta láthatók önállóbb fejlődés nagyobb jelei. Mint sok minden téren, ugy az O. terén is recipiálásra voltunk szorulva. Az első orvosok a még nomád eleinknél a táltosok, a papok voltak. A betegség az ősmagyaroknál az istenség csapása vagy rossz szellem által okoztatik; a táltosok gyógykezelése is ehhez idomult, s bizonyára nagy szerepet játszottak az áldozatok, imák s a ráolvasás. Történelmi adatok hiján részint mitologiai adatokból, részint régi szólásmódokból következtethetünk minderre. Az Árpád-házi királyok alatt a kolostorokban, v. azok mellett voltak kórházak s a szerzetesek foglalkoztak gyógyítással. Legelsők ugy látszik a bencések. Szt. István, midőn 1015. a pécsváradi bencés kolostort alapította, szolgálat adományozott a betegek kiszolgálására. Ugyancsak kezeltek betegeket Pannonhalmán is, miről egy 1221. kelt okmány szól. E szerzetesek valószinüleg Salernóban tanultak; s későbbiek talán Nápolyban s Bolognában is. Hogy a hazai első főiskolánkban Veszprémben, melyet III. Béla állítólag a párisi mintájára alapított, tanítottak-e O.-t, nem tudjuk, de nem valószinütlen. A XII. és XIII. sz.-ban a johanniták és templáriusok honosodtak meg nálunk; rendházaik mellett kórházak is voltak; alighanem ők az orvosok is. Legrégibb kórházunk az esztergomi volt, «Szt. Lázár szegényeinek háza», melyet állítólag még szt. István alapított 1000. Más szerzetesrendek, talán mindenik, foglalkozott gyógyítással s betegápolással, gyógyszerek készítésével. Egyes orvosok nevei, különösen akik a királyok udvari orvosai voltak, fenmaradtak, ezek az egyház szolgálatában is állottak, s néha a hierarkia magas polcait foglalták el; csak későbbről ismeretesek nemes ifjak, kik orvostant tanultak külföldön, főleg Bolognában. Muthmerus IV. Béla és V. István udvari papja és orvosa, Draco Kálmán királyé, Gerardus IV. Béla, V. István és IV. Lászlóé, Tamás IV. István, Fülöp II. Endre orvoa. Említenek egy bizonyos Petrus physicus et apothecarius Budensis-t 1303. Ezek mind külföldiek s ugy látszik mind papok v. szerzetesek. Bolognában 1265-től kezdve az 5 éves tanfolyam alatt a 2. és 4. évben igazgatóvá magyart is választhattak; Padovában is volt magyar kollegium. Párisban tanultak 1175. Jakab, Mihály, Adorján és Bethleem nevü magyar nemes ifjak; Jacobus magister magyar cisztercita a toledói iskolán tanult. Hogy azonban képzett orvosok mellett kuruzslók, javas asszonyok, u. n. boszorkányok is űztek gyógyító mesterséget a maguk misztikus módja szerint, bizonyos. A sebészettel, melyet pap-orvosoknak nem volt szabad művelniök, alighanem mások foglalkoztak. Zsidók, különösen spanyol zsidók, kik abban az időben külföldön, főleg mint a fejedelmek udvari orvosai nagy szerepet játszottak, valószinü, hogy nálunk is működtek, bár pontosabb adatok hiányoznak e tekintetben.

A vegyes házakból származott királyok alatt. A XIV. és XV. sz.-ban a megszünt veszprémi főiskola helyett Nagy Lajos 1367. megalapítja a pécsi egyetemet a bécsi, illetőleg a bolognai és padovai mintájára; de bár név szerint egy orvostanárát sem ismerjük, bizonyos, hogy ott a medicinát is tanították, épp ugy mint Bécsben. 1465. a pozsonyi egyetem megalapításánál is a bolognait rendelte mintául venni a pápai szék, ennek orvostanára volt a hires Petrus Magister. A Zsigmond király által a XIV. sz.-ban alapított Clostein Simond személyében, ki az egyetemet is képviselte a konstanzi zsinaton. Az említett két században a leghiresebb orvosok az olaszok; ezek vannak az udvarnál s a főurak körül, köztük van Varignana is, ki később bolognai tanár lett. A szerzetesrendek, főpapok is folytatják orvosi működésüket, sőt pénzért, egyházi rendeletekkel ellenkezve, még sebészkednek is. Név szerint sok ily pap- és szerzetes-orvost ismerünk. (János honti főesperes, Váradi Pál paulinus, Nicolaus de Dacia dömés, Jacobus physikus premontrei). De ugy látszik magyar származásu nem papok is foglalkoztak orvostudománnyal; egy közülök annyira kivált, hogy Bolognába vitték tanárnak: Giovannid d' Ungheria (1461); egy másik, Praemartin Mihály a bécsi egyetem rektora lett (1505). Némelyik udvari orvos mint diplomata is nagy szolgálatokat tett, igy Mátyás alatt Fonatan Ferenc és Bresciai Ferenc. A hires Giovanno Manardo, később ferrarai tanár, II. Ulászló udvarában sokáig működött mint orvos. Egyes városoknak is voltak orvosai, igy tudjuk, hogy Nagyszombatnak, Pozsonynak, Bártfának, Körmöncbányának volt már fizetett orvosa a XV. sz. közepén.

A XVI. sz.-ban a mohácsi vész után csak a pécsi egyetem maradt meg egy ideig, de 1543-tól kezdve már semmi hir sincs róla. Ekkor foglalta el török Pécset. A magyar tanulni vágyó ifjak jobban rászorulnak a külföldi főiskolákra, mint eddig s azokat bőven igénye is veszik. A vittenbergai főiskolát p. a XVI. sz. 78 éve alatt 1000 magyar ifju látogatta. Bolognában is sokan voltak. Főurak fiaiknak nevelőkül taníttattak ki egyeseket saját költségükön, városok is neveltetnek egyeseket. Mindezek között számos orvostanuló volt, kik közt nem egy nagy hirre tett szert, mert majd udvari orvossá lett külföldön, majd tanár, rektor, tudós, társaságok tagja. Voltak nálunk Paracelsusnak, Vesaliusnak, Bauhinnek, Leonicenónak, Manardónak, Fallopiának, Fabrizio ab Aquapendente, Montanus, Brissot, Budois, Eustachi., Andernachi Winter, Peucer Gáspárnak stb. tanítványai, kik közül a legjelesebbek: Henisch György (1576), Balsarati Vitus János (1556), Jordán Tamás (1564), Gyulai Pál (XVI. század közepe), Jeszenszky János, Preyss Kristóf, Dudith András (1556), Melius Juhász Péter, Gregori Jakab (1593), kik orvosi s egyéb munkákat irtak, melyek némelyike megmaradt mai napig is, s melyek nekik kiváló állásokat s nagy hirnevet biztosítottak; Henisch p. Augsburgban, Jeszenszky Vittenbergában, Preyss Kristóf (Crisophorus Pannonius) Odera melletti Frankfurtban, Preyss Bálint Königsbergben tanárokká lettek. Balsaráti magyar kirurgiát irt. Ugyanezen időbeli könyvek: Frankovith Gergely (nem képzett orvos) népies orvosi tanácsadója és Melius Péter Hrbariuma, mely sok orvosi dolgot tartalmaz. Az említett magyar orvosok közt a legkülönbözőbb orvosi irányok képvielőit látjuk; a szerint fejlődik irányuk, kik voltak tanáraik.- A városok csaknem mindenikének volt már ekkor rendes, jól fizetett tanult orvosa; igy biztosat tudunk Brassórólé, Eperjesről, Lőcséről, Bártfáról, Pozsonyról, Selmecről. Hogy kuruslók is nagy számmal működtek (vásári orvosok), arról sok adatunk van, házi kúrákat is gyakran vettek igénybe; néhány előkelő asszonynak hires házi szerei voltak. A sebészetet orvosok is, de leginkább az egyetemen tanult vagy csak mester mellett képzett borbély-sebészek űzték.

A XVII. sz.-ban sem változtak sokat a viszonyok. Itthon orvosi iskolánk nem volt. Aki külföldre akart menni, itthon kezdett tanulni orvostant jelesebb orvosoknál, s igy előkészülve ment diplomáért; de most már nem Itáliába, hanem Németországba v. Hollandiába. E két ország egyetemein nagyrészt még ma is fennálló stipendiumokat alapítottak városok, v. egyes nagyobb családok s igy képeztettek orvosokat, kik persze tanáraik szerint majd paracelsisták, majd kémiatrikusok, majd iatromekanikusok, majd hippokratikusok, harveyisták vagy sydenhamisták. Itthon az orvosi pályára előkészítéssel foglalkoztak: Görgey Pál Ung vármegyében, Fischer Dániel Kézsmárkon, Moller Károly Ottó Besztercebányán. Többet közt Vittenbergában 13, Greifswaldban 2, Lejdában 4, Harderwijkben 2 magyar alapítvány volt, ugyancsak néhány Svájcban is. Hiresebb magyar orvosai e kornak Pápai Pariz Ferenc a Pax corporis irója, ki Baselben és oderai Frankfurtban tanult, Beuhin és Glaser mellett; van Helmont követője. Rayger Károly harveyista; Hoefer Wolfgang győri orvos, ki a kretinizmus első tudományos leirója; Czanaki Máté Rákóczi György udvari orvosa, ki a pestisről irt; Moller Dávid Vilmos pozsonyi orvos, kit I. Lipót Comes Palatinus Caesareus címmel tüntetett ki. Orvoaink a sebészettel is kezdenek e században már foglalkozni s nem tartják azt lealacsonyító foglalkozásnak, sőt, a szülészettel is, mint azt Pápai Páriz könyvéből, Loew, Rayger, Metzger latin értekezéseiből is látjuk.

A XVIII. sz. első felében, midőn még mindig nincs orvosi iskolánk, főleg Hoffmann Fr. és Stahl Halleben, Boerhaave Lejdában, Nikolai és Loder Jenában, Krause és Platner Lipcsében, Nenter Strassburgban vonzzák a magyar ifjakat magukhoz; később, midőn van Swieten szervezi a bécsi egyetemen a klinikai oktatást, de Haënhez tódul az ifjuság. Ez időtől kezdve népszerü a bécsi orvosi diploma Magyarországon, s ez időtől kezdve mind jobban megcsökken a Németországba és Hollandiába vándorlók száma. 1751. Nógrád vármegye főorvosa, Perliczy János Dániel, Mária Terézia királynőnek egy emlékiratot nyujt át, mely élénk szinekkel ecseteli, hogy mily szükséges hazánkban egy orvosi fakultás; jobban indokolni azt, mint másfél századdal előbb Perliczy tevé, ma sem lehetne. 18 évig nem volt eredménye a megindított mozgalomnak, mignem a királynő 1769 nov. 7. elrendelte, ugy látszik van Swieten befolyása alatt, a fakultás felállítását, nem ugyan Pesten, hanem Nagyszombaton. Van Swieten szervezte azt, még pedig a saját elvei szerint, ugy mint azt Bécsben tevé, hogy a gyakorlati oktatás is lehető legyen. Boerhaave szelleme lett itt rögtön az uralkodó, az ő és van Swieten könyvei lettek a tankönyvek. Első tanárok: Schwetits Mihály kór- és gyógytan, Prandt Ádám élet- és gyógyszertan, Winterl Jakab vegytan és növénytan, Trnka Vencel boncolástan, Plenk Jakab sebészet- és szülészetből. 1777. már Budára tették át az egyetemet, s vele együtt az orvosi fakultást is. Itt tanították részben külön tanárok a sebészeket s a szülésznőket is. Az egyetemnek Budára áttételéig a fakultás 38 orvosdoktort, 131 sebészmestert nevelt. Mária Terézia 1775. a kolozsvári jezsuita kollegiumot, mely az Universitas címét viselte, sebészi tanfolyammal látta el, mely fennállott a kolozsvári egyetem felállításáig, kibővítve. Első tanárai Laffer József, Fuhrmann Péter, Etienne András, Molnár János. A XVIII. sz. kiváló magyar orvosai persze még nem a magyar fakultások növendékei, hanem külföldön tanult orvosok, mint pl.: Földi János halasi orvos, az állattani irodalom és műnyelv megalapítója; Genel János Ádám (Sopron), kit az erfurti Acad. nat. curiosorum 1714. másodelnökévé választott, s ki 6000 frt évi jövedelmet hagyott annak, miért is ő az erfurti hires könyvtárnak egyik fő alapítója; Gyarmathy Sámuel, ki mint nyelvész volt külföldön is hires; Hedwig János, ki később Lipcsében városi orvos, majd a botanika tanára lett; Perliczy János (l. fent); Rácz Sámuel, ki a boncolás- és élettantól kezdve a kór- és gyógytanig magyar nyelven az egész O.-t kidolgozva, a magyar orvosi könvirodalom megalapítója; Segner János András pozyonyi, majd debreceni orvos, később Göttingában, majd Halleben a fizika, matézis és kémia tanára; Weszprémi Csanády István, Debrecen orvosa, kitünő szülész és orvosiró stb.

Az egyetemet s vele a orvosi fakultást is 1784. Pestre helyezik át s itt berendezik ugy orvosdoktorok mint sebészek (falusi, kisebb minősítésü orvosok) oktatására. Kétféle marad azoktatás 1872-ig, midőn a sebészi tanfolyam megszünik. Az O. művelésének központja az egyetem volt. A legkitünőbb orvosok és orvosirókból lettek a tanárok. A mostani Kossuth Lajos-utca és Ujvilág-utca sarkán levő paulinus-kolostor lett az orvosi és sebészi kar fészke, klinikákkal együtt; sőt itt volt a kémiai tanszék is. E kis épületben tanított 1809-től Stáhly Ignác, a nagyhirü s öregek által ma is csodás kezü orvosul emlegetett sebésztanár, később protomedikus; azután Lenhossék Mihály, kinek latin nyelven irt élettana külföldön is hires könyv olt, s a veszettségről irt könyve ma is tanulságos olvasmány; 1817-től itt tanított Fabinyi Todor szemészetet akkor, amikor azt még másutt mint önálló szakot nem is művelték; neve tanárok volta 1820-tól Schordann, ki majd minden vagyonát az orvosi karnak hagyta jótékony célokra; Bugát Pál a nyelvész; 1834-től Sadler a nagyhirü botanikus; 1842-től Balassa János, Stáhly méltó utóda; 1843-tól Sauer a belgyógyász, ki a kopogtatást és hallgatódzást honosította meg nálunk; Linzbauer Xavcér Ferenc 1851-től fogva, kinek gyüjtő munkája Codex sanitario-medicinalis, mely 4 nagy kötetből áll, az egyedüli megbizható forrásmunka a magyar gyógytudomány és egészségügyi fejlődésének tanulmányozása céljaira. E fakultáson tanított Semmelweiss is, ki a lángész tiszta látásával oly tanokat hirdetett a szülészet, sőt a sebészet terén is, melyekkel korát évtizedekkel megelőzve, az O. történetében el nem homályosuló nevet biztosított magának, épp ugy, mint a különben idegen származásu Czermák is, ki itt működése alatt fedezte fel a gégetükröt. A szabadságharcig latin a tannyelv, kötelező tankönyvekkel, a szabadságharc kezdetétől fogva magyar a tannyelv tanszabadsággal. A abszolutizmus alatt részben idegen, de kitünő tanárok németül tanítottak néhány éven át, de köztük néhányan, mint Czermák, Langer és Brühl (később a lipcsei ill. a bécsi egyetem kitünőségei) nem voltak hatás nélkül tudományunk fejlődésére, amennyiben néhány kitünő buvárt neveltek hazánknak. A provizorium beálltával ismét magyar a tannyelv az egyetemen; az idegen ajku professzorok távoznak; helyüket magyar erők foglalják el, bár nem minden helyet méltó erő. Az egyetem tanárai s azok köré csoportosulók már korán érezték egy orvostudományi folyóirat szükségességét s megalapították 1831. az Orvosi Tárt, mely 1848-ig élt. E folyóirat lett közegévé az 1841. megalakult magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyülésének, az ugyanakkor létesült természettudományi társulatnak s az 1842. alakult budapesti királyi orvosegyesületnek. Mindhárom egyesület, de különösen az utolsó, kezdettől fova az egyetem mellett, s azzal kapcsolatban gyújtópontja volt a magyar orvosok tudományművelésének s az ma is. Az Orvosi Tárt Bugát és Schedel (Toldy) a későbbi irodalomtörténész indították meg. A magyar O. iránya szorosan a bécsiiskolát követi ez időkben. Orvostanulók, fiatal orvosok saját költségükön vagy stipendiumokkal 1-2 évre vagy egészen Bécsbe mennek tanulni s az ottani hires emberek tanaival terhelten térnek haza. A szabadságharc leveretése utáni szomoru időben, midőn még az orvosegyesület is csak rendőri ellenőrzés mellett tarthat tudományos üléseket, sem magyar orvosi könyvek, sem folyóiratok nincsenek, azonban csöndesen, de buzgóan szövi terveit egy kis kör, az u. n. Balassa-kör, melynek tagjai Balassa J. vezetése alatt Semmelweiss, Wagner János, id. Bókay János, Hirschler Ignác, Arányi Lajos, Lumnitzer Sándor és Markusovszky Lajos, később Korányi Frigyes és Balogh Kálmán, mely terveket, amint derengeni kezd a politikai látóhatáron, meg is valósítja. 1857. megalapítják az Orvosi Htilapot, mely ma is fennáll, nagyobb élénkséget hoznak be az orvosegyesületbe, az egyetemi magyar tannyelv érdekében minden követ megmozgatnak, magyar nyelvü orvosi könyvek kiadására szövetkeztet alakítanak, mely ma is virágzik magyar orvosi könyvkiadó társulat neve alatt, az egyetem orvosi fakultásának fejlesztését minden módon előmozdítani igyekeznek. Mindez sikerül is a kör tagjainak nagy társadalmi befolyásuk és tekintélyük révén. Az Orvosi Hetilapnak nemsokára vetélytársa jelentkezik a Poor Imre által szerkesztett Gyógyászat alakjában. Az egyetem mellett a Pest városi szt. Rókus-kórház s a szegény gyermekkórház is részt vesznek az orvosi oktatásban, a főorvosok köré mindig csoportosulva látunk fiatal tudnivágyó erőket. A kolozsvári sebészeti iskola különösebb nyomokat nem hagyott, csak miután nagyrészt Balassa tanácsára a pesti fakultás tehetségesebb fiatal erői mennek le tanárokul (Margó, Lenhossék József, Láng G., Jendrassik, Balogh, Genersich), kik azonban onnan is az Orvosi Hetilapba küldik be dolgozataikat. Midőn végre a kolozsvári sebészi tanintézet az egyetem O. fejlesztésében, művelésében jelentékeny szerepet kezd játszani, s ama fiatal erők, kikkel akkor a tanári testület kiegészíttetett, ma már mint a budapesti fakultás elsőrangu erői, tudományszakuk vezetői hazánkban (Schulek, Ajtay K. Sándor, Fodor József, Plósz Pál, Hőgyes Endre, Klug Nándor).

A 60-as évek vége felé kezdődik meg hazánkban az akkor már tudományos jelentőségben erősen hanyatlott bécsi orvosi iskolától elváló folyamat. Még mindig elég sok tanuló megy Bécsbe orvostant tanulni, de hazajöve, nem találnak különbséget az ottani s az itthoni tanerők között, sőt azt látják, hogy az új orvosi intézetek, melyeket Eötvös József és Trefort minisztersége alatt emeltek, a tanulást itthon kényelmesebbé, intnzivebbé tették, hogy az itthon maradt társak sokkal előbbre vannak, mint a bécsi tanulók. Évenkint kevesebb lesz a kijárók száma, vagy ha külföldre mennek, inkább csak diplomájuk megszerzése után teszik azt s nemcsak Bécsbe, hanem főleg Németországba vándorolnak. Lipcse, Berlin, Heidelberga, München, Würzburg és az utóbbi 15 évben főleg Strassburg és Páris ama helyek, hol fiatal magyar orvosok tartózkodnak, s tanulnak, laboratoriumokban dolgoznak, gyakran állami vagy a budapesit orvosi kar által adott Schordann-, Bene- vagy Kovács Sebestyén Endre-féle utazási ösztöndíjakkal. Ezek az ifjak, kik közt találjuk a mai legfiatalabb generációt nem számítva, Mihalkovicsot, Plósz Pált, Ajtay K. Sándort, Fodor Józsefet, Rózsahegyi Aladárt, Genersich Antalt, Tauffer Vilmost, Kétli Károlyt, Klug Nándort, Pertik Ottót, Árkövy Józsefet, Müller Kálmánt, Antal Gézát és még sokakat, friss tudományos életet plántálnak át hozzánk, ugy hogy az O. fejlesztéséhez évről-évre több és több követ hord már hazánk is. Magyar orvosi irodalmunk is elég jelentékeny. A régi folyóiratokhoz újak járulnak, igy a kolozsvári Orvos-természettudományi Értesítő, s a Magyar Orvosi Archivum. A folyóiratok s a m. tud. akadémia közleményei is önálló buvárlatokon alapuló nem egy becses dolgozatot közölnek évenkint, melyek külföldi folyóiratokban is megjelenvén, elismerést szereznek tudományos törekvéseinknek. A Balassa által alapított Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat az utóbbi 10 év óta már idegenből fordított könyveket alig ad ki, hanem főleg csak hazai szerzők eredeti műveit. De nemcsak a két egyetemi város, hanem vidéki városok orvosai is részt vesznek a tudományos munkában, p. Nagyvárad, Pozsony, Temesvár stb., hol virágzó orvosi egyesületek (l. o.) állanak fenn. Azt mondhatjuk, hogy a hazában az O. ma már párhuzamosan halad a Nyugat tudományával.

Orvvadászat

l. Vadorzás.

Orycteropus

Geoffr. (állat), a foghijas emlősök rendjébe tartozó állatnem, melynek fajai esetlen testüek, vékony nyakkal; hosszu, keskeny fejjel; kúpforma arcorral, kis szájjal; kúpos fogakkal, hosszu, lapos nyelvvel, hosszu fülekkel, közepes farokkal, rövid, aránylag vékony lábakkal; első lábain 4, hátulsó lábain 5 ujjal s ezek erős, nagy, pataszerü karmokat viselnek. Az O. capensis Geoffr. 1 m. hosszu, farka 85 cm., aránylag gyéren szőrös; háta és két oldala sárgásbarna, hasa és feje vörhenyessárga; hátulsó fele és lábai barnák. A Kapföldtől Szenegalig otthonos. Magánosan él, maga ásta odvakban lakik s ezeket maga után elzárja. Zsákmány után éjjel jár, termeszeket és hangyákat fogyaszt. Igen óvatos; ha meglepik, gyorsan a földbe ássa magát. Húsa a vaddisznóéhoz hasonlít. Vastag bőrét kikészítik.

Oryctes

(állat), l. Szarvorru.

Oryza

Tourn. (növ.), l. Rizs.

Orzeszkowa

(ejtsd: orzeskova), családi néven Pawlowska Eliz, lengyel regényirónő, szül. Grodnóban 1842. 1858. férjhez ment Orzeszko Péterhez, akit az 1863. évi lengyel felkelésben való részvétel miatt Szibériába száműztek. Az asszony visszatért szüleinek birtokára, majd 1880. Vilnába könyvkereskedést nyitott, melyet azonban az orosz kormány csakhamar elnyomott, s igy O. azóta Grodnóban egészen az irodalomnak él, mint Lengyelországnak legtermékenyebb és legnépszerübb regényirója. Műveiben éles megfigyelést humánus felfogással egyesít és a lengyel társadalmat élénken mutatja be. Kiemelendők: Pamietnik Vaclawy (Varsó 1871); Pan Graba (Lemberg 1872); Na dnie sumenia (Varsó 1873); Eli Makower (u. o. 1875); Meir Ezofowicz (u. o. 1878); Z róznich sfer (u. o. 1879); Vidma és Mirtala (u. o. 1981). Irt egy érdekes társadalmi tanulmányt is: Patryotysm i kosmopolitysm (Varsó 1880). Összegyüjtött művei 44 kötetet töltenek meg és Varsóban jelentek meg (1884-88.).

Os

(lat.), többes számban ossa, a. m. csont (l. o.).

Os

(lat.), többes számban ora, a. m. száj.


Kezdőlap

˙