Portugál-Guinea

portugál gyarmat ÉNy-i Afrikában, Szenegambia és Francia-Guinea közt, 33 960 km2 területtel. A folyók torkolatai teszik a partokat szakadozottakká. Ezek előtt számos a sziget, amelyek közt legjelentékenyebbek a Bisszagosz-szigetek. A partokhoz való jutást zátonyok és erős hullámverés nehezítik meg. A föld fokozatosan emelkedik a parti síkságról a száraz belseje felé. Innen csaknem egyközüen siet le négy nagyobb folyó; ezek a Cacheo (40 km.), a Geba (több mint 100 km.) 16 km. széles torkolattal, a Gebával torkolatánál egyesülő Rio Grande (750 km.) és Cassini (200 km.). Az éghajlat nagyon forró, az évi középhőmérséklet 26°, a leghűvösebb hónapé (jan.) 24, a legmelegebbé (máj.) 27,9°. A növényzet egészen trópusi, az erdők pálmák, baobab-, akácfák- és bambuszfélékből állanak. A folyókban a számos a krokodilus és viziló, az erdőkben a majom és a füves pusztákon a leopard, vadbivaly és vaddisznó. A lakosok, mintegy 50 európaitól eltekintve, különböző néger törzsekhez tartoznak. A portugálok csak protektorátust gyakorolnak. Bulama az ugyanily nevü szigeten (3730 lak.) a legnagyobb helység, jó kikötővel, kereskedéssel, ami francia kézben van. Földi mogyoró a legfontosabb kiviteli cikk.

Portugália

(térképét l. Spanyolország) királyság a Pirenei-félszigeten Spanyolország és a tenger közt. Legnagyobb hosszusága 588 km., legnagyobb szélessége 220 km. Területe 89 372, az Azorokat és Madeirát is beleszámítva 92 575 km2.

Felülete.

P.-ba benyulik ugyanazon fensík, amely Spanyolországot alkotja. É-i határától a Tajóig az országot hegyek takarják, amelyeket a folyók völgyei tesznek szakadozottakká. Trazoz-Montesbe benyulik a Lima és Cavado közt a Sera do Gerez az 1548 m. magas Larouco-csúccsal és 1348 m. magas Portella de Homemmel, mig a tenger közelében legmagasabb csúcsai is alig érnek el 440 métert. A Lima és a Minho közt a Gerezzel egyközüen húzódik el egy másik lánc, amely az Outeiro Maiorban (1441 m.) kulminál és a tenger közelében a Santa Luziában (550 m.) ér véget. A Cavado és Tamega völgyei közt van a Serra Cabreira (1279 m.). A Tamegától K-re az össze-vissza kuszált hegységek valóságos útvesztőt alkotnak és egyes csúcsaik nagy magasságra emelkednek (Sera do Marăo 1422 m., de Nogueira 1320 m.). A Dourótól D-re vele egyközüen húzódik egy hegylánc, amely a Montenuevóban 1389 m.-nyi magasságot ér el; a Paiva és Vouga közt van a Serra Gralleira (1122 m.), a Vouga és Mondego közt a Serra de Caramullo (1070 m.). A Mondego bal partján van P. legmagasabb hegycsúcsa a Serra da Estrella (1993 m.), amelyet 4 hónapon át hó takar, s amelynek É-i lejtőjét Serra Mansának; a D-it pedig Serra Bravának hivják. A Serra da Estrella Ny-i nyulványai alacsony gránithegyek (Valle Grande 613 m., Junto 666 m., Cintrai-hegyek 488 m.), végső kiágazása pedig a Cabo da Roca (142 m.). A Tajotól D-re e vidék képe megváltozik; hegyek helyét puszták (charnecas) foglalják el, amelyek az 1025 m. magas, gránitból álló Serra de Săo Mamedéig nyulnak; innen túl ismét hegyesebb lesz az ország; a Serra do Caldeirăo (388 m.) a Campo de Ourique fölött emelkedik; a Serra d'Algarve az Alemtejo szomoru síkjait az Algarve termékeny vidékétől választja el; majd alacsonyabb hegyek következnek, amelyek közül a legjelentékenyebb a Serra de Monchique, amelynek folytatása az Espinhaço de Căo és amelynek vége az Európa legmesszebb DNy-ra eső pontja a Szt.-Vince-fok.

A partok és vizek.

A partok általában alacsonyabbak mint a spanyol partok. Portótól D-re mintegy 100 km. hosszuságban alacsonyak és homokosak, ahol a régi öblök lagunákká lettek, amelyek közt a legnagyobb az Aveirói. A Mondego-fokon túl ismét homokos a part és csak Leiránál lesz magasság és sziklássá; ezen részében van a Roca-, a Carvoeiro-fok, a Tajo-torkolat, az Espichel-fok, a Setubali-öbök, a partok előtt a Percebeiras, Pesseguerio, Arrifana szigetek, végül a Szt.-Vince-fok. A nagyobb folyók: Minho, Douro, Tajo, Guadiana spanyol földön erednek, de hajózható és öntözésre alkalmas részeik legnagyobb részt portugál földre esnek. A kisebb parti folyók a Lima (Limia) Neiva, Cavado, Vouga, Mondego (225 km.), Liz, Sado (150 km.) és Mira (100 km.). A lagunákon kivül csak a Sierr ada Estrellában vannak kisebb hegyi tavak.

Az éghajlat enyhe és egészséges; az eső több és a hőmérsékleti különbségek csekélyebbek mint Spanyolországban. Az uralkodó szelek a tenger felől fújnak és ezért télen enyhítik és nyáron hűsítik a levegőt. A téli hideg és nyári forróság az ország belseje fölé növekszik. Oporto, Coimbra és Lisszabon évi középhőmérséklete egyforma; a szélsőségek Coimbrában a legnagyobbak. Az évi középhőmérséklet Lagosban 17,45° (a maximum 38,3°, minimum 3,6°), Guardában 1039 m.-nyi magasban csak 10,9° (maximum 34,4°, minimum 7,1°). A tavasz már januárban kezdődik, márciustól kezdve eső és vihar száraz forrósággal váltakoznak. Az aratás már juniusban van; a kukorica és szőllő szeptemberben érik. Az eső Minho tartományon kivül nyáron át csak a hegységekben esik. Az esőmennyiség a szárazföld belseje és dél felé fogy, de átlag nagyobb mint a szomszédos Spanyolországban. Oportóban 1335, Guardában 1000, Lisszabonban 744, Lagosban csak 585 mm. az évi esőmennyiség. Juniustól szeptemberig a növényzet kiaszik, de már szeptember végén újra kezdődik az esőzés és a növényzet ismét friss zöld lesz. A november végén beálló tél erős esőkkel és viharokkal jár. Csak a legmagasabb és legészakibb helyeken van fagy és hó.

Termékek.

P. felületének mintegy 45,8%-a terméketlen, bár a futóhomokkal borított és sziklás területeken kivül a talaj, ahol csak öntözhető, termékeny volna. A hol a viz hiányzik, különösen a belső fensíkokon és a D-i részeken, gyér fűvel takart legelők vannak, amelyek egyedül magukban 15 000 km2-nyi területet (az egész felületnek 16%-át) takarnak. A birtokviszonyok és a földmívelés minősége tekintetében 4 zónát lehet megkülönböztetni: 1. Az É-i zóna a Minhótól az alsó Mondegóig terjed és Coimbra egy részét is magában foglalja. Itt a föld vagy szabad birtok vagy örökös bérlet (emphyteusis), csaknem kizárólag parasztbirtokokra van oszolva; átlag 100 ha.-nyi birtok esik 100 lakosra. Ezért a föld gondosan van megmívelve; a fő termékek: kukorica, búza, zöldség, kender és len, középeurópai gyümölcsök, továbbá szelid gesztenye (maroni), mandula, narancs, szőllő és olajfa. 2. A hegyi zóna, az előbbitől K-re; magában foglalja Bragança, Villa Real, Guarda és Castello Branco kerületeket. A birtokviszonyok olyanok, mint az előbbi zónában, csakhogy itt 100 ha.-ra esik 44 lakos. A fő termék a rozs; a leginkább tenyésztett házi állatok a juh és a kecske. 3. A középső zóna, amely a Mondegótól a Tajóig nyulik, magában foglalja Estremadurát Leiria, Santarem és Lisszabon kerületekkel. Itt vannak az állam, egyház és a nemesség nagy birtokai; a föld megmívelői jobbára bérlők. 100 ha.-ra jut 48 lakos és ha Lisszabont nem számítjuk, csak 34. A talaj a part mentén homokos; a Tajo és mellékvizei mentén azonban nagyon termékeny. A fő termék a búza és kukorica, kevésbbé a rizs, az arra alkalmas helyeken szőllő és a gyümölcs; az állattenyésztésnek kevés a jelentősége. 4. A D-i zóna, amely Alemtejót és Algarvét foglalja magában. A birtokviszonyok olyanok mint Estremadurában, csakhogy az egyes birtokok területe még nagyobb mint ott, 100 ha.-ra 17 lakos esik. A fő termék a búza, a legelterjedtebb házi állat a sertés. A szubtropikus Algarvéban sok déli gyümölcsöt termesztenek, különösen fügét, mandulás és szentjánoskenyeret. Általában az egész országban, Algarvét és az É-i zónát kivéve, a földmívelés még igen alacsony fokon áll. E bajon igyekeznek segíteni a parasztbirtokok szaporításával, utak és vasutak építésével, mezőgazdasági kiállításokkal, a Lisszabonban alakított társulattal (Associaçăo central da agricultura portugueza), amelynek célja a mezőgazdaság emelése, a Lisszabonban, Vizeuban, Evorában és Cintrában fölállított mezőgazdasági és földmívelésiskolákkal; ámde a D-i részen a nagybirtokok és a népnevelés elhanyagolt volta a javulásnak még mindig nagy akadályai. Az összes területnek 2,2%-a szőllő, 7,2%-a gyümölcsös, 12,5%-a gabonaföld, 2,7%-a hüvelyes veteményekre, 26,7%-a rétekre és legelőkre, végül 2,9%-a erdőségekre esik. A rizsföldek Lisszabon, Aveiro, Coimbra, Leiria, Faro és Portalegre körül összesen 7000 ha.-nyi területet foglalnak el. Zöldségtermelés és kertészet csak a nagyobb városok körül található. Burgonyát minden kerületben termesztenek. A marharépatermelés is lendületet vett, különösen Estremadurában, a Mondego völgyében és Minhóban. Nagyban termesztik a földi epret Oporto körül. A len Minhóban, a kender Traz-oz-Montesben és Estremadurában borít nagyobb területeket. Az esparto-fű a D-i részeken vadon nő, de nem exportcikk, miként Spanyolhonban. A dohánytermelés a kontinensen el van tiltva. Olajfa-ligetek (2000 km2) Alemtejóban, Estremadurában és Traz-oz-Montesben találhatók. A szőllőtermelés régóta nagy fontosságu, amióta Franciaországban a filloxera pusztításai még nagyobb lendületet vettek, Alto-Douro, Estremadura és Algarve nagyban termesztik a szőllőt. A legjobb portugál borok az oportói, a Carcavellos, Faro és Setubal körül termelt muskotályborok (fehér borok, amelyek lisszaboni és st.-yvesi borok neve alatt is jönnek forgalomba); a torres-vedrasi, monçaoni, barra-a-barrai és collaresi vörös borok, végül a lisszaboni, carcavellosi, avintói, farói és sinesi stb. fehér borok.

Átlag az évi bortermelést 4 millió hl.-re becsülik. A legszebb erdő a Leira körüli királyi erdő, amely nagyobbára Pinus pinasterből áll. Az állattenyésztés a régibb időkhöz képest hanyatlott, de újabban ismét fölkarolják. A lovaknak két faja van; É-on a galiciai, D-en a lusitaniai. A beira-juhok éppen ugy, mint a spanyol merinók juhászaik vezetése mellett vándorolnak és a telet Alemtejo síkjain töltik. A kecsketenyésztés a hegyes vidékeken mindenütt otthonos, főképen Alemtejóban, Algarvéban és Minhóban. A sertéstenyésztés legvirágzóbb Algarve és Alemtejo tölgyerdeiben. A legtöbb és legjobb öszvérek Traz-oz-Montesben találhatók. Selyemhernyót tenyésztenek Bragança körül és Beirában, méheket Alemtejo és Estremadura pusztáin. Nagyon fontos a halászat, amelynek szolgálatában körülbelül 4000 hajó áll. Szárdina és tonhal a halászat fő tárgyai; középpontjai: Caminha, Vianna do Castello, Pavóa do Varzim, Aveiro, Buarcos, Pederneira, Peniche, Cezimbra, Sines, Lagos, Olhajel, Tavira, Villa Real de Santo és Antonio. A bányászat, bár P. ércekben csaknem olyan gazdag mint Spanyolország, a vállalkozó szellem és szén hiánya miatt még mindig el van hanyagolva. Az 1889. termelt vasérc volt 1588 t., 440 sterling font értékben; a rézérc 181 520 t., 97 470 font értékben; cinkérc 6 t. (340 font), antimonérc 1509 t. (32 010 font), mangánérc 5893 t. (17 820 font), ólomérc 1308 t. (9745 font), aranyérc 13 t. (77 font). A bányászat körül elfoglalt munkások száma 5450. Legnagyobb jelentőségük van az Alemtejóban San Domingos körül fekvő, továbbá a Bejától DNy-ra levő aljustreli rézbányáknak. Bányavidék van még Aveiro város körül; barnaszenet találnak Oporto közelében Sajel Pedro de Covánál. Vallongóban Oportótól 16 km.-nyire aranyat találtak. Nagyon fontos még a tengeri sófőzés Farónál, Lisszabonnál, Aveirónál, de főképen Setubal körül. Evorának és Coimbrának sóbányái vannak. A Serra de Estrella és Serra do Gerez ametisztet, hegyi kristályt, achátot és más csekélyebb értékü drágaköveket szolgáltat.

Lakosság, ipar és kereskedelem.

A legutolsó népszámlálás 1878-ban volt, amikor a lakosság 4 550 699 (2. 175 809 férfi, 2 374 870 nő) főre rugott. Azóta 1881. és 1890. ejtettek meg hivatalos becsléseket. 1881. a lakosok száma volt 4 708 178 (ebből 401 624 a szigeteken), 1890. pedig 5 082 257 (ebből a szigeteken 390 134). 1869-78-ig a szaporodás csak 4,5%-ot, 1878-90-ig pedig 11,7%-ot tett ki. Két városnak (Lisszabon és Oporto) 100 000-nél, 14-nek pedig 100 000-nél több a lakosa. A vidéki lakosság 3,6, a városi csak 0,49 millióra rug. A népmozgalom adatai:

 

A kontinensen:

A szigeteken:

 

házasodott

született

meghalt

házasodott

született

meghalt

1889.

31 976

154 639

102 365

2 881

013 646

9 848

1890.

32 672

150 953

114 339

3 097

13 674

12 898

A kivándorlás adatait a következő táblázat mutatja:

 

Európába

Ázsiába

Afrikába

Amerikába

Oceániába

Összesen

1888.

349

19

656

22 952

5

23 981

1889.

967

-

1340

18 305

2

20 614

1890

476

12

1879

27 038

16

29 421

Az amerikai statisztikai adatok szerint 1891. Braziliába érkezett 28 534, az Egyesült-Államokba 1590 portugál. 1892. Braziliába 17 759 és 1893-ban 28 109; Braziliából hazájába visszatért 1892-ben 15 513 és 1893-ban 15 591. Dacára védvámos politikájának, P. ipara még sem virágzó, még most leginkább Angliától függ. Jelentékenyebb haladást csakis a szövőipar tett. A 8 nagy pamutszövő- és fonógyár közül 4 Oportóban, 2 Lisszabonban, 1 Thormarban és 1 Alcobaçában van. A főbb iparos centrumok Oporto és Lisszabon; iparos helyek még Covilhăo, Portalegre, Gouvea, Braga, Guimarăes, Bragança és Penafiel. Jelentékenyebb iparágak: gyapju-, selyem-, lenszövés és csipkekészítés (Peniche, Villa do Conde, Vianna), arany-, ezüstnemü és filigránékszerkészítés, porcellángyártás (Vista Alegre), olvasztó tégelyek készítése (Oporto), asztalosipar (Lisszabon), csokoládé-, konzerv-, papirosgyártás (Aveiro és Coimbra kerületek), bőr-, kesztyü-, cipőgyártás (Lisszabon, Oporto, Braga), kötélgyártás, vitorlavászonszövés (főképen Algarvéban), finom üvegáruk készítése (Marinha Grande), pléh- és vasedénykészítés. A kereskedelem, amely az Indiában vezető tengeri út fölfedezése után oly nagyszerü volt, a XIX. sz. elején nagyon aláhanyatlott; az első súlyos csapás érte, midőn az országot II. Fülöp spanyol király elfoglalta. Jelenleg az országot zavart pénzügyei akadályozzák a föllendülésben. A külkereskedelem nagyobbára tengeri; ebből esik Lisszabonra 59, Oportóra 27%, s a többi kikötőhelyre (Setubal, Figueira, Faro) csak 14%. A be- és kivitel az alanti három évben a következő volt milreisban:

 

Bevitel

Kivitel

1881

39 529 946

31 872 000

1892

34 589 690

33 975 520

1893

39 845 163

29 288 222

1893. a főbb be- és kiviteli cikkek és értékük volt milreisban:

 

Bevitel

   

Kivitel

Gabonanemüek

5 747 000

 

Borok

11 226 000

Pamut és pamutáruk

4 434 000

 

Dugók

2 893 000

Gyapju

1 737 000

 

Szardinia

968 000

Gépek

640 000

 

Réz

1 679 000

Vas és vasáruk

2 000 000

 

Állatok

578 000

Szén

1 688 000

 

Hagyma

499 000

Cukor

1 868 000

 

Pamutáruk

548 000

Halak

1 958 000

     

Nyers és feldolgozott bőr

1 096 000

     

Kémiai cikkek

505 000

     

Állatok

1 054 000

     

Épületfa

675 000

     

Országok szerint, amelyekkel P. élénkebb összeköttetésben van, a külforgalom 1893. a következőképen oszlott meg:

 

Bevitel

Kivitel

 

milreisban

Nagy-Britannia

13 573 213

7 993 026

Németország

6 303 052

2 065 911

Franciaország

6 862 151

1 522 329

Brazilia

1 951 034

5 180 638

É.-amerikai Egyesült-Államok

5 148 096

729 508

Spanyolország

2 933 351

879 505

Belgium

2 246 425

504 260

A kereskedelmi hajóraj 1893-ban 186 (köztük 44 gőzös) hajóból állott 104 394 t. tartalommal. A hosszabb járatu hajók közül ugyanazon évben portugál kikötőkbe érkezett összesen 5873 hajó 5 793 169 t. tartalommal és eltávozott 5947 hajó 5 839 711 t. tartalommal; a parti forgalomban érkezett 4450 hajó 1 234 796 t. és távozott 4517 hajó 1 202 587 t. tartalommal. A belső forgalom eszközei még aránylag kevésbbé fejlettek. Hajók a Dourón és Tajón járnak. Az összes országutak hossza 9155, a vasutaké 2293 km., a telegráfvonalaké pedig 14 234 km. A belső kereskedelem középpontjai: Braga, Guimarăes, Coimbra, Covilhăo, Leiria, Santarem, Abrantes, Bragança, Elas és Portalegre.

Alkotmány, kormány és szellemi műveltség.

P. alkotmánya az 1826 ápr. 29-iki, IV. Pedrótól szentesített Carta constitucional és az 1852 jul. 5-iki II. Mária királynőtől szentesített Acto addicionalon nyugszik, amelyekhez járul az 1859 nov. 23-iki választási törvény. Ezen alkotmány szerint négy államhatalom van: a törvényhozó, a végrehajtó, a birói és a mérséklő, amely utóbbi az uralkodó kezében van letéve. A királyság az elsőszülöttség rendje szerint a férfi- és nőtagok közt örökös, csakhogy az egyjogu gyermekek közt a fiu megelőzi a leányt. A törvényhozó hatalmat a Camara dos Pares (felsőház) és Camara dos Deputados (képviselőház) gyakorolja, amelyeket együttesen Cortes Gerăesnek neveznek. A felsőházban a születési jogon alapuló törvényhozó hatalmat az 1885 jul. 24-iki törvény fokozatosan megszünteti. E törvény szerint a felsőház 100 élethossziglan kinevezett és 50 választott (ötöt a coimbrai egyetem és más tudományos testületek, négyet Lisszabon, hármat Oporto, kettőt-kettőt a kerületek választanak) tagból fog állani. Még az örökös főrendiházi tagok mind ki nem haltak, a király csak 3 üresedés után nevezhet ki egy tagot. A képviselőket, 149-et, 4-4 évre választják közvetlenül a választók. Az aktiv és passziv választói jog szellemi és anyagi kvalifikációhoz van kötve. A király olyan javaslattól, amely két ízben mindkét ház jóváhagyását megnyerte, a szentesítést meg nem tagadhatja. A cortes évenként Lisszabonban három hónapig tartja üléseit. A végrehajtó hatalmat a király 7, a cortesnek felelős miniszter által gyakorolja; a minisztériumok az elnökségen kivül a pénz-, a kül-, a bel-, igazság- és kultusz-, a had-, a tengerész- és gyarmat-, végre a közmunka-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium. Fontos esetekben ezenkivül az uralkodó meghallgatja az államtanácsot, amely legfeljebb 13 rendes és 3 rendkivüli élethossziglan kinevezett tagból áll. Az igazságszolgáltatás legmagasabb foruma a legfőbb törvényszék Lisszabonban; a másodfoku biróságok (Relaçjeles) Lisszabonban, Oportóban és az Azorokon vannak; kereskedelmi törvényszékek pedig Lisszabonban és Oportóban. Ezeken kivül minden birói járásnak (Comarca) megvan az első folyamodásu birósága, ezekhez járulnak a juizes ordinarios (egyes birák) és a békebirák. A közigazgatás szervezete az 1878 május 6-iki törvényen alapszik; e szerint a 17 (21) kerület mindegyikének élén egy kormányzó áll, akik a tartományi junták elnökei.

Kerületi és tartomány

Területe km2-ben

Lakosok 1890.

Vianna do Castello

2 243

210 787

Braga

2 738

337 178

Oporto

2 292

550 391

Minho tartomány

7 273

1 098 356

Villa Real

4 447

239 225

Bragança

6 669

179 692

Traz-oz-Montes

11 116

418 917

Aveiro

2 909

287 551

Vizeu

4 973

397 988

Coimbra

3 883

321 000

Guarda

5 557

250 758

Castello Branco

6 621

204 537

Beira tartomány

23 943

1 461 834

Faro

4 850

228 551

Algarve tartomány

4 850

228 551

Leiria

3 478

215 912

Santarem

6 862

278 298

Lisszabon

7460

617 191

Estremadura tartomány

17 800

1 091 401

Potalegre

6 431

113 727

Evora

7 088

118 428

Beja

10 871

160 899

Alemtejo tartomány

24 390

393 054

Angra

728

71 804

Horta

786

58 928

Ponta Delgada

874

124 779

Azorok

2 388

255 511

Funchal

815

134 623

Madeira

815

134 623

Ezekhez járulnak a gyarmatok, amelyek 7 kormányzóságra vannak beosztva; és pedig Afrikában a Zöldfoki szigetek, Portugál-Guinea, Sajel Thomas és Principe, Angola és Mozambique, Ázsiában India (Goa, Damao és Diu), Amako és Timor Kambinggal. A katonai szervezet az 1884 dec. 31-iki törvényen alapszik. E szerint a katonakötelezettség általános, de a katonaköteles helyettesíthető. A kötelezettség a 21-ik életévvel kezdődik. A besorozandók számát évenként a cortes állapítja meg. A katonakötelezettség 12 évre terjed, amelyből 3 esik a tettleges szolgálatra, 5 az első és 4 a második tartalékra. 1893., a rendőrséget és pénzügyőrséget is beleszámítva, a katonaság békelétszáma 34 172 tiszt és katona, a hadi létszám pedig 150 000 ember, 23 000 ló és öszvér és 264 ágyu volt. A gyarmatokban ezenkivül, a benszülött csapatoktól eltekintve, 8880 ember állott fegyverben. A hajóhad 1894-ben 47 hajót foglalt magában. P. pénzügyei régóta nincsenek rendben. A kiadások jó ideje mindig túlhaladják a bevételeket. Az 1893-94-iki budget szerint az összes bevétel 43 839 456 milreis, az összes kiadás 44 830 028 milreis. Az államadósság külföldi (1893. 281 824 700 milreis névleges értékben) és belföldi (244 886 060 milreis ugyanugy); ezen adósság kamatai névleg kitettek 9 557 242, ill. 7 596 453 milreist. Az 1892 febr. 26-iki törvény a belső adósság kamatait, amelyek papirban fizetendők, leszállította 30%-kal és az 1893 ápr. 20-iki törvény a külső adósságét, amelyek aranyban fizetendők, 331/3%-kal. Az államvallás a róm. kat., minden egyéb vallás tűrt vallás. A róm. kat. egyház élén a liszaboni patriárka, két érsek (Braga és Evora) és 14 püspök (a szigeteket is beleszámítva) áll. A patriárka, aki mindig kardinális is, bizonyos tekintetben a római szentszéktől független. Az 1834 máj. 28-iki törvény a kolostorokat konfiskálta és közel egy millió font sterling évi jövedelmet hajtó vagyonukat az államadósság törlesztésére fordította. A nagyobbára idegen protestánsok száma 500, akinek Lisszabonban és Oportóban van egy-egy kápolnájuk. A közoktatás fölötti felügyeletet egy közoktatási tanács gyakorolja, amely a belügyminiszternek van alárendelve. Az 1844-iki törvény értelmében a közoktatás az egyháztól független és az iskoláztatás kötelező; e törvény azonban csak papiroson van és 1878. az összes lakosságnak (a kis gyermekeket is beleszámítva) 82%-a volt analgabéta. 1890. P.-nak a hozzátartozó szigetek (Azorok és Madeira) is beleszámítva volt 3864 nyilvános népiskolája 181 738 (123 693 fiu) növendékkel, 175 népiskolája felnőttek számára 6774 tanulóval, 1600 magán népiskolája több mint 60 000 tanulóval.

A középiskolai oktatás adatai (1891): 108 liceum 52 241 tanulóval, 231 községi kollégium 32 873 tanulóval, 24 leány-liceum (3955) és 26 leánykollégium (3088), 18 egyházi középiskola 2038 tanulóval. Szak- és felsőbb iskolák: irodalmi és művészi akadémia Lisszabonban, az első 21, az utóbbi 436 hallgatóval 1892.; orvosi iskolák Lisszabonban, Oportóban és Funchalban 280 hallgatóval; technikai iskolák Lisszabonban és Oportóban 566 hallgatóval; ipariskolák ugyanott 839 tanulóval; egyebütt 23 ipariskola 4856 tanulóval; 7 mezőgazdasági és földmívesiskola 8226), hadi iskola (320), tengerész-akadémia (93), 11 más hajósiskola; végül Coimbrában egy egyetem teologiai, jogi, orvosi természettudományi és filozofiai fakultással. A közoktatásügy állami kiadása az 1890-91-iki budgetben 1 102 283 milreist tett ki. - A portugál címert l. Címerek.

Története.

P. csak a XII. sz.-ban alakult meg mint önálló ország, addig Spanyolország sorsában osztozott (l. o.). P. első urát Henrik grófot több történetiró magyar származásunak mondotta, de e föltevésnek nincsen semmi alapja. Halála után eleintén Terézia özvegy királyné kormányzott (1112-28) kiskoru fia I. Alfonz nevében, aki azonban, mihelyt 1128. nagykoruságát elérte, anyja mellőztével maga ragadta meg a hatalmat (1128-85). Az arabok fölött Ourique táján kivívott diadal (1139) oly lelkesedést szült P.-ban, hogy a nép Alfonzot királynak üdvözölte, II. Ince pápa pedig a szentszéknek fizetendő évi díj fejében Alfonzot királyi méltóságában elismerte (1142). Az új király a Lamegóba összehivott rendek közreműködésével szervezetet és alkotmányt adott országának (1143) és Lisszabont hódította el német keresztesek segélyével az araboktól (1147). Utódai, igy I. Sancho (1185-1211), II. Alfonz (1211-1223) és II. Sancho (1223-1245) folytatták a keresztes háborut, de a két utóbbi a főhatóságra törekvő pápákkal keveredett viszályba, melynek folyamán IV. Ince pápa II. Sanchót (l. o.) letette. III: Alfonz (1245-1279) P. déli részét, Algarvét szabadította fel a mórok igája alól (1250) és a Kasztiliával kötött békeszerződésben (1263) nagyjában véve ugyanazokat a határokat biztosította P. számára, amelyekkel ma bír. Dénes (1279-1325) felszabadítá magát a pápaság nyomasztó befolyása alól s megtörvén a papság és a nemesség kiváltságait, a polgári osztály érdekeit mozdította elő első sorban, miközben az 1308. Angliával kötött kereskedelmi szerződésnek is hasznát vette. A trónon IV. Alfonz (1325-57), I. Péter (Pedro, 1357-67, Inez de Castro férje, l. o.) és I. Ferdinánd (1367-1383) követték és ez utóbbiban kihalt a burgundi dinasztia férfisarja (1383). Most Ferdinánd egyetlen leányának Beatrixnak férje, János, Kasztilia trónörököse emelt igényt P. trónjára, de a portugál nép és rendek mitsem akartak tudni a Kasztiliával való egyesülésről és I. Péter természetes fia, János (I.) körül csoportosultak, aki azután mint az u. n. ál-burgundi család alapítója, 1383-tól 1433-ig uralkodott. Fegyvereit állandóan győzelem kisérte; több ízben verte vissza a beavatkozó kasztiliaiak hadát és lendületnek indította országát. Egyik fia, a tudománykedvelő Tengerész Henrik herceg buzgó kezdeményezése folytán egyes merész kapitányok felfedező útra indultak Afrika Ny-i partjaira, ahol több virágzó gyarmatot alapítottak (Porto-Santo, Madeira), I. János után idősb fia I. Eduárd következett (1433-38), majd unokája V. Alfonz (1438-81), aki személyesen kelvén át Afrikába, Tanger mór vár falára tűzte fel lobogóját (1471); Kasztilia trónjáért ellenben meddő küzdelmet folytatott. Fia, II. János (1481-95) az atyja alatt nagyon is elhatalmasodott nemességeet szorította engedelmességre és visszavette az elidegenített koronajavakat, midőn pedig a nemesség összeesküvést szőtt ellene, annak fejeit, Braganza és Viseu hercegeket kivégeztette. E közben a felfedezések egyre folytak és elvégre Diaz Bertalan 1486. a Jóreménység-fokáig (Cabo tormentoso, ezentúl Cabo de bonna esperanza) nyomult elő, melynek megkerülése és az Élő-Indiába vezető tengeri út felfedezése ezóta csak időkérdés lehetett. Néhány évvel később Kolumbus Kristóf fordult János királyhoz segélyért, ámde ez ábrándnak tartván Kolumbus tervét, kérelmével elutasította. Mihelyt azonban hire járt Amerika felfedezésének, a király tüstént hajóhadat küldött át az Atlanti-oceánon. Ebből pörpatvar támadt a spanyol és portugál kapitányok és kormányok között, melynek a Tordesillasban 1494. kötött szerződés véget vetett. E szerződés értelmében egy, az Azorok és a Verdefoki szigetektől 2770 km. távolságban vont határvonal választá el egymástól a két ország gyarmatbirtokait.

A felfedezésekkel és a gyarmatok alapításával kapcsolatban P. fénykora vette kezdetét, melynek emléke kivált Emánuel király uralkodásához fűződik (1495-1521). Alatta hajózta körül a Jóreménység-fokát és jutott (1498) Kelet-Indiába Vasco da Gama; alatta alapítottak Almeida és Albuquerque indiai alkirályok (l. o., 1504, 1509-15) Kelet-India földjén, Cejlon szigeten és a Molukkok szigetein hatalmasan felvirágzó gyarmatországot, melynek természeti kincsei Lisszabont a világkereskedelem egyik gócpontjává tették. Más fölfedezők nyugati irányban keresték az átjárást Khinába és Indiába és ezek közül Cabral Braziliai partjain alapított gyarmatot, mig Balboa a panamai földszoroson átnyomulva, mint első pillantá meg (1513) a Csendes-oceánt, Magalhăes és társai pedig mint elsők hajózták körül a földet (1519-22). Emánuel király napjaiban az irodalom is aranykorát élte (Camjeles). Utóda, III. János alatt (1521-57) hanyatlás vette kezdetét, melynek fő oka a vallási viszonyokban keresendő. Az inquizició nagy hatalomra emelkedett és a jezsuiták megjelenésével megkezdődtek a más hitüek és a zsidók megtérítésére célzó erőszakos kisérletek. Jánost 3 éves unokája, Sebestyén követte a trónon (1557-78), ki a jezsuiták unszolására az afrikai mórok ellen keresztes hadjáratot indított, melyben az Alcazar mellett vívott csatában életét vesztette. Koronája most nagybátyjára, Henrik bibornokra szállott (1578-1580), kiben az ál-burgundi dinasztia kihalt.

Erre hosszadalmas trónviszályba keveredett az ország, melynek folyamában több trónkövetelő (köztük több Al-Sebestyén is) és II. (I.) Fülöp spanyol király versengett P. trójáért. Elvégre a hatalmas Fülöpnek sikerült az országot leigázni és Spanyolországhoz csatolni. A spanyol királyok (II-IV. illetőleg I-III. Fülöp) uralma (1581-1640) csakis gyászt és veszteséget hozott a hatalom polcáról most végképen leszálló P.-ra. Végre az elkeseredés fegyvert adott a nép kezébe, mely 1640. a spanyolokat hazájából kiűzte. A szabadságharc egyik vezére, János braganzai herceg, a burgundi dinasztia mellékágának sarja, 1640 dec. 1. IV. János néven a felszabadított ország trónjára lépett. 1662. fia, VI. Alfonz követte, akit azonban öccse II. Péter 1668. trónjától megfosztott. Ez Angliával és a franciákkal kezet fogván, szerencsés hadat viselt a spanyolok ellen, akik az 1668 febr. 13. aláirt lisszaboni békeszerződésben P. függetlenségét elismerni kényszerültek. A Spanyol örökösödéi háboruban P. a franciák ellen harcolt, de az utrechti békében (1713) mindössze Braziliában nyert csekély területet. Ekkor már II. Péter fia, V. János ült a trónon (1706-50), egy remete-természetü fejedelem, ki kolostorok alapítására fordította az ország pénzét. Fia s utóda, I. József (1750-77) alatt Pombal (l. o.) kormányzott. József leánya, I. Mária (1777-89), a papság és a nemesség örömére elbocsátotta Pombalt, aki csak nagy nehezen menekült meg ellenfelei bosszujától, de bár vele rendszerét is elejtették, annak hatását és emlékét még sem sikerült egy tollvonással megsemmisíteni. Midőn a királynőn 1789. elmebetegség jelei mutatkoztak, férje III. Péter mellőztével, a trónörökös János herceg vette át a hatalmat régens címen, aki azután Napoleon császárral ellentétben keveredett. Midőn P. az angol hajókat a szárazföldi zár dacára mégis befogadta kikötőibe, Napoleon Fontainebleauban kiadott rendeletével (1807 okt. 27.) a Braganza-családot trónvesztettnek nyilatkoztatta és P.-t Spanyolország és Franciaország között megosztotta. Erre Junot tábornok az országot könnyü szerrel megszállotta. A franciák közelgésére János régens és a királyi család Braziliába vitorlázott (nov. 27.). Nemsokára Napoleon az országot egészen magának követelte, a spanyol királyi családot pedig (1808 márc.) lemondásra kényszerítvén, öccsét Józsefet tette meg Spanyolország királyának. Ekkor azonban a spanyol és portugál nemzet az angolok (Wellington) segélyével szabadságharcot kezdett a gyülölt franciák ellen, melynek folyamában Soult marsal Oportóból kiszorult és P. a cintrai kapituláció után a franciák alól teljesen felszabadult. A győzelemittas portugálok nem érvén be ezzel a sikerrel, a spanyolokat is segítették önvédelmükben és Wellington, Beresford és Freyre Gomez vezérlete alatt egészen déli Franciaországig nyomultak.

A Rio de Janeiróban időző királyi családnak nem volt e harcokban része; sőt a Mária királyné elhunyta óta (1816 márc. 20.) önállóan uralkodó VI. János nem is gondolt a hazatérésre és P.-t Beresford angol lord gondjaira, katonáira és tisztviselőire bizta, akik az országot angol gyarmatnak tekintették. Csak 1812. határozta el magát VI. János király a visszatérésre, mig Braziliát a trónörökösre, Péter hercegre bizta. De mielőtt a király az alkotmányt meg nem erősítette, a junta partra sem engedte őt szállani s ilyformán János kénytelen volt a szabadságlevelet aláirni, mely azután szept. 23. kihirdettetett. De ezzel új viszontagságok vették kezdetüket. Brazilia, melynek követeléseit a cortes nem vette tekintetbe, 1822 őszén elszakadt az anyaországtól és a trónörököst Péter (I.) kiáltotta ki királynak. Magában P.-ban pedig a megdöntött abszolutizmus hivei ellenforradalmat indítottak az alkotmányos rendszer ellen, mely mozgalom élére Sarolta királyné, IV. Károly spanyol király leánya és ifjabb fia Dom Miguel állott. 1823 máj. 28. Miguel a megnyert hadsereg segélyével néhány óra alatt az alkotmányos rendszert megbuktatta és az abszolutisztikus királyságot helyreállította, mire VI. János király is neki bátorodott és az alkotmányt felfüggesztette. Erre azután az alkotmány hiveit bebörtönözték s a cenzurát visszaállították, mig a kolostorokat elkobozott javaikat visszakapták. Mind a mellett a királyné és fanatikus fia nem biztak a király erélyében és azért államcsinyre határozták el magukat. 1824 ápr. 30. Dom Miguel a katonaság segélyével atyját elfogta és lemondásra kényszerített. A királynak azonban máj. 9. angol hadi hajóra sikerült menekülni, ahol lemondását visszavonta. Erre azután Anglia és a nagyhatalmak közbe léptek, akik János királyt trónja visszafoglalásában megsegítették. Dom Miguelnek távoznia kellett az országból, Braziliával pedig 1825 nov. 15. olynemü szerződést kötött a király, melynek értelmében a két ország koronái soha egy főt ne egyesíttessenek. 1826 márc. 10. meghalt VI. János és ekkor az előre tett intézkedés alapján leánya Izabella következett, aki első rendeleteit bátyja Péter (IV.) braziliai császár neve alatt tette közzé. Péter legott meglehetős konzervativ jellegü alkotmányt adott P.-nak, az 1826 ápr. 29. kelt Carta de lei-vel és közbocsánatot hirdetett; máj. 2. pedig lemondott a portugál koronáról, melyet még kiskoru leányára, Mária da Gloriára (II. Mária) ruházott, akit egyúttal nagybátyjával, Dom Miguellal jegyzett el. E házasságtól Péter a pártok kibékülését és a belmozgalmak elcsöndesedését reméllette, ebben azonban nagyon is csalódott. Miguel ugyan (Bécsben) eljegyzé Máriát és az alkotmány megtartását is megfogadta, melyre visszatérte után (1828 febr.) a cortes szine előtt meg is esküdött- de alig hogy az angol csapatok az országnak hátat fordítottak, Miguel esküjét megszegte s az alkotmányt felfüggesztette, mely államcsinyt a Lamegóban egybegyült papok és nemesek helyeselvén, Miguelt 1828 jun. 28. korlátlan hatalmu királlyá kiáltották ki. Ezzel véres polgárháboru vette kezdetét, melynek több ezer politikai üldözött áldozatul esett. Mig azonban Miguel és katonái (Spanyolország által kéz alatt támogatva) a vérengzést folytatták, I. Péter Brazilia koronájáról lemondva, arra határozta el magát, hogy leányának a trónt visszaszerezze, amiben őt Anglia és Franciaország támogatták. Hosszadalmas harcok után Oporto 1832 jul. 8. kaput nyitott Péternek, aki annak falai mögött Miguel támadásait győztesen visszaverte. Algarve tartomány is átpártolt Péterhez, a tengeren pedig az angolok győzték le Miguel hadi erejét (1833 jul. 3.). E sikerekben bizván, az alkotmányos párt mindenütt zászlót bontott és Miguel hiveit leverte, mire az Mária királyné 1833 szept. 23-án ünnepélyesen bevonulhatott Lisszabonba. A teljesen legyőzött Dom Miguel kénytelen volt az Evoramentében aláirt szerződés értelmében (1834 máj. 26.) a trónról lemondani és esküvel fogadni, hogy sohasem fog többé P.-val visszatérni. Péter király pedig az 1826-iki alkotmányt újra életbe léptette és a cortes által leánya kiskoruságának tartamára régensnek ismertette el magát, de nemsokára (1834 szept. 24.) elhalt. Ere a nagykorunak nyilvánított Mária vette át az uralkodást és 1835. Leuchtenberg Ágost herceggel, ennek korai halála után pedig Szász-Koburg-Gotha-Koháry Ferdinánd herceggel kelt egybe.

II. Mária da Gloria uralkodása (1834-53) szakadatlan során tünteti fel a politikai mozgalmaknak a katonai felkeléseknek (pronunciamento). Két párt versengett a hatalomért: a Carta de lei, vagyis a Péter által 1826. adott alkotmány hivei, másként a konzetvativek, akikkel szemben a haladó-párt az 1812-iki spanyol carta mintájára készült, 1822 szept. kelt demokrata carta visszaállítását követelte. Az 1826-iki carta hiveit pedristáknak avagy röviden cartistáknak hivták, az 1822-iki alkotmány hiveit pedig szeptembristáknak avagy radikálisoknak. 1853. nov. 15. meghalt II. Mária da Gloria és most idősb, de még kiskoru fia, Péter (V: Pedro) örökölte a trónt (1853-61). A nagyratörő pártfőnökök önző versengése Péter alatt sem ért véget és azonfelül pénzügyi válság is érte P.-t Az országot annyi elemi csapás (éhség, sárgaláz) sujtotta, hogy az anyagi helyzet egyre rosszabbodott. 1861. ragályos betegség pusztított az országban, mely Ferdinánd és János hercegeket, nov. 11. pedig magát a királyt is elragadta. A babonás nép ebben egy titkos kéz nyomát vélte látni és zendülésre vetemedett (dec.). Elvégül Péter király legidősebb testvére I. Lajos foglalta el a trónt, aki dec. 22. az alkotmányra megesküdött és 1862 okt. 6-án Mária Pia olasz hercegnőt vette hitvesül. A cortes pedig a trónörökösödési törvényt módosítván, a király két huga, Mária Anna (György szász herceg neje) és Antonia (Lipót Hohenzollern-Sigmaen herceg neje) örökösödési igényeit újból ünnepélyesen elismerték, Dom Miguel utódainak igényeit ellenben mindenkorra semmisnek jelentették ki.

I. Lajos uralkodása alatt (1861-89) eleintén a több ízben rekonstruált Loulé-kabinet vezette az országot, mely a szentszékkel keveredett viszályba; a kuria ugyanis Dom Miguel bukása óta barátságtalan indulattal viselkedett P. iránt és a viszony 1862 nyarán annyira elmérgesedett, hogy a kormány kénytelen volt a papság izgatásainak a szószéken gátat vetni. 1863 máj. 19. a kormány megszüntette az összes hitbizományokat (a Braganza-család hitbizománya kivételével); ugyanaban az évben a halálos büntetést is eltörülte, 1864. pedig a dohánymonopoliumot szüntette meg. Ez években egyes spanyol politikusok Spanyolország és P. monárkikus, esetleg köztársasági alapon való egyesülését tervezték; ámde a közvélemény és a portugál képviselőház ugyszólván egyhangulag ellentmondott az iberi unio tervének. Nemsokára (szept.) Izabella spanyol királyné elűzetése és a spanyol köztársaság megalapítása élénk figyelmet keltett P.-ban, de a spanyol politikusoktól hangoztatott iberi unio kérdése most sem talált visszhangra. Ezzel kapcsolatban Lajos király és fia Ferdinánd a felajánlott spanyol koronát elutasította. 1869 febr. 26. a Badeira-kabinet eltörülte a rabszolgaságot a gyarmatokban, márc. 19. pedig a képviselők számát 108-ra szállította alá. E miatt a felsőház bizalmatlanságot szavazott a minisztériumnak, mely aug. 10. visszalépett. Most újra Loulé herceg alakított kormányt, aki ellen azonban Saldanha marsal csakhamar pronunciamentót rendezett. Fegyveres erővel benyomulván a királyi palotába, Lajos király által miniszterelnökké való kineveztetését erőszakolta ki (1869 máj. 19.). Hasztalan volt a kabinet és a cortes tiltakozása: Saldanha megmaradt miniszterelnöknek. Három hó alatt azonban a Saldanha-kabinet is lejárta magát és a Bandeira-, 1870 okt. pedig a d'Avila-kabinet került az állam élére. 1871 szept. 13. koaliciós minisztérium vette kezébe a hatalmat, melyben Saldanha marsal, d' Aguair és de Fontes Pereira de Mello (pénzügyminiszter) foglalt helyet. De ez a minisztérium sem tudott a deficittel boldogulni és 1877 márc. 6. egy másik koaliciós kabinetnek volt kénytelen helyét átengedni, melyet d' Avila e Bolama alakított, aki takarékosság által igyekezett a deficitet eltüntetni, ami azonban nem sikerült. A cortes 1878 jan. 26. bizalmatlanságot szavazott a kabinetnek, mire ez a Fontes da Pereira által alakított konzervativ minisztériumnak engedte át helyét. Ezt 1879 máj. 29-én a Braamcamp elnöklete alatt megalakult kabinet követte, mely az angolokkal az u. n. Lorenzo-Marquez-féle szerződést kötötte (1879), melynek értelmében az angolok a Delagoa-öböl partjától Pretoriáig vasúti vonalat építhettek. E szerződés hire oly nagy foku elégületlenséget keltett P.-ban, hogy a Braamcamp-kabinet 1881 márc. 23-án csúfosan megbukott. Most Sampajo, majd (1881) újra de Fontes állott az ügyek élére, aki a Kongo-kérdésben, a többi európai nagyhatalom megkérdezése nélkül, csupán Angliával kötött fontos szerződést, melytől azt remélte, hogy az Alsó-Kongo területében majd ők ketten osztozkodnak. Francia- és Németország azonban tiltakozott e szerződés ellen, mire a Kongo-konferencia vette kezébe a dolgot, a Fontes-kabinet pedig 1886 febr. 16. állásáról lemondott. Most Luciano y Castros alakított haladópárti kormányt, amely Német- és Franciaországgal több, a délafrikai gyarmatok határait illető szerződést kötött.

1889 okt. 19. I. Károly király lépett a trónra, aki proklamációjában különösen azt hangsúlyozta, hogy az afrikai gyarmatok érdekeit szivén fogja viselni, mely nyilatkozattal nagy lelkesedést keltett alattvalói szivében. Annál érzékenyebben fogadták országszerte a D-i Afrikából érkező kedvezőtlen és megszégyenítő hireket (l. Makololok földje). A közelégületlenség nem igen csillapodott, amint ezt az 1891 jan. 31. Oportóban kitört katonai felkelés és a köztársasági párt által rendezett tüntetések tanusították. Az afrikai viszály a pénzpiacra is kedvezőtlen hatással volt; számos cég csődbe került, máj. 12. pedig a kormány 60 napi moratoriumot volt kénytelen elrendelni. Ez az intézkedés még nagyobb válságba sodorta a kereskedővilágot és utcai felkelésekre szolgáltatott alkalmat. A király előbb San Januario grófot, majd Pimentel Serpát bizta meg az új kormány megalakításával, de ezek egyike sem volt képes kabinetet alakítani, mire azután Abreu de Souza vállalkozott a kormányzásra (máj. 22.). Okt. 12. királyi rendelet jelent meg, mely Mozambique tartomány nevét Kelet-Afrika szabad államára változtatta és ugyanekkor a Kongo-állammal is megtörtént a régóta vajudó határigazítás. Az 1892. év részleges állambukással köszöntött be, a kormány nem volt képes az államkölcsönnek jan. 1. esedékes kamatjait beváltani, és a portugál vasúttársulat sem tudott kötelezettségének eleget tenni. E miatt az ellenzék Carvalho pénzügyminisztert (aki a vasúttársulat igazgatótanácsának tagja volt) vád alá akarta helyezni, amit azonban a többség megakadályozott. Carvalho mind a mellett visszalépett és miután új pénzügyminiszter nem akadt, az Abreu de Souz-kabinet is lemondott. Jan. 18. új minisztérium alakult, melynek élén Fereira Diaz állott és melynek tagjai (köztük Martins, az új pénzügyminiszter és Loba az új külügyminiszter) politikai tekintetben idáig nem igen szerepeltek. Fereira a hazafiak áldozati készségére hivatkozván, az állami hitel helyreállítását jelölte ki mint legfőbb feladatát. Ezzel kapcsolatban 5-20%-os adóval terhelte az államtisztviselők fizetését és 10-20%-ra emelte fel a közvetlen adókat; az állami hitelezőknek járó kamatokból pedig 30%-ot levont. A képviselőház a kétségbeejtő helyzettel szemben megszavazta e javaslatokat. Károly király pedig jó példával elüljárván, a rettenetes krizis tartamára a civillistát önszántából tetemesen leszállította. Május havában a Fereira-kabinetben személyes okokból meghasonlás támadt, mely alkalommal néhány tárca gazdát cserélt; maga Fereira azonban megmaradt miniszterelnöknek. Miután a kormány állami kölcsön ápril és julius hóban esedékes kamatjait csak 33%-os levonással váltotta be, a német kormány és több külföldi tőkepénzes a bank tiltakozást jelentettek be e redukció ellen, de a Fereira-kormány azt válaszolta, hogy nem fog fizetni, sőt Ausztria és Spanyolország példájára hivatkozott, mint amely államok régebben hasonló módon iparkodtak házi bajaikon segíteni, a nélkül, hogy a külföldi hatalmak ez ellen kifogást emeltek volna. Szept. a kabinet új választásokat irt ki, egyúttal azonban királyi rendelet által a képviselők napi díját is eltörülte. Az okt. megválasztott új cortesben a Fereira-kabinetnek nem volt többsége és ilyformán a kabinet csak apró taktikai fogásokkal tudta magát fentartani.

A pénzügyi válság 1893. sem javult. A kamatok ki nem fizetését, eléggé jellemzően, a többségre emelkedett ellenzék is helyeselte, mi ellen az angol hitelezők gyülekezete hasztalan tiltakozott. Martins Oliveira képviselő azonban oly meggyőződő erővel szólalt fel a külföldi hitelezők érdekében, hogy a kamara (febr. 13.) a minisztériumot újabb alkudozások megkezdésére szólította fel. Ezt a fölszólítást a Ferira Diaz-kabinet zokon vette és febr. 21. lemondott. Helyét febr. 22. a Ribeiro - minisztérium foglalta el, melynek élén Ribeiro Hintze állott, mig a pénzügyi tárcát Fuschini vállalat magára. Az új kabinet első sorban szintén a takarékoskodás elvét hangoztatta. E programmnak megfelelően a hadsereg létszámát 10 000-rel alább szállította, szigoruan ellenőrizte a szeszgyárakat, az évi hiány fedezésére pedig új bélyeg- és szeszadót hozott javaslatba. Ez a programm megint az iparosok sorában szült mély elkeseredést és köztársasági párt malmára hajtá a vizet. Az ápr. 4-én megejtett kamara-választások ugyan a kabinet helyzetén valamivel lendítettek, de a kereskedők továbbá is panaszkodtak és még a képviselőház karzatairól is előállottak sérelmeikkel. Elvégül a Ribeiro-kormány nem tudván másként boldogulni, nov. 29-én a cortes-gyülést váratlanul elnapolta, még mielőtt a képviselőház a költségvetést megszavazta volta. Erre a kis államcsinyre az ellenzéki képviselők éles hangon szerkesztett manifesztumban válaszoltak. Két Rio de Janiróban horgonyzó portugál hadi hajó parancsnoka menedékhelyet nyujtott Da Gama braziliai felkelő admirálnak és hiveinek, minek folytán a braziliai kormány a portugáliai követ számára kiállította az útlevelet (1894). A keletafrikai szabad államban (Mozambique gyarmat) pedig a benszülöttek több száz portugál ügynököt és kereskedőt agyonütöttek, ugy hogy angol, német és transvaali csapatok segélyét kellett igénybe venni. Sokan az angolokban keresték a felkelés értelmi szerzőit, mint akik a Delagoa-öböl birtokát irigylik a portugáloktól.

1895. sem tisztult a helyzet. A belügy és nevezetesen a pénzügy terén javulás jelei nem mutatkoztak, az állam hitelezői ki nem elégíttettek, az anyagi tespedéssel kapcsolatban az elégületlenség is egyre nőtt, a köztársasági párt pedig, mely Badajozban tartotta meg szövetkezései ünnepélyét a spanyol republikánusokkal, lázas tevékenységet fejtett ki. Kelet-Afrikából aggasztó hirek érkeztek. A kafferek - meglehet, hogy Rhodes Cecil, a brit délafriaki társulat igazgatója és segédje, Jameson izgatásai folytán - fegyvert fogtak a portugálok ellen és Laurenço Marquez kikötővárost ostrom alá fogták; a portugál őrség azonban a vakmerőket elvégre visszaverte. Goa keletindiai gyarmatban, ugyszintén Timor Szunda-szigeten a benszülöttek hasonlóan fellázadtak. Okt. havában Károly király európai körútra indult. Előbb Párist látogatta meg, ahonnan Rómába készült, hogy nagybátyja Umberto király és Leo pápa előtt tisztelegjen. Leo pápa azonban azt tudatta vele, hogy nem fogadhatja őt, ha előbb a Quirinálban tesz látogatást. Károly király erre arra kérte Umberto királyt, fogadná őt Monzában; ettől azonban megint Umberto idegenkedett. Ennek az lett a vége, hogy a portugál király egyáltalában nem ment Itáliába, hanem e helyett a berlini udvarban tett látogatást.

Portugál irodalom

A P. a román irodalmak közt a legifjabb és Portugáliának ugy fekvésénél mint csekély népességénél fogva leginkább ki volt téve az idegen hatásoknak. A P. első korszaka (a XIV. sz.-ig) a provençal műköltészet; Második korszaka (a XVI. sz. elejéig) a spanyol irodalom; harmadik korszaka (a XVIII. sz. közepéig) olasz klasszikai és a drámában spanyol művek; negyedik és ötödik korszaka pedig (a XVIII. sz. közepétől napjainkig) eleintén a francia klasszicizmus s később az angol és a német irodalom hatása alatt állott. A nemzeti irodalmat főként lágy, áradozó szentimentalizmus és melankolikus borongás jellemzi.

I. korszak (1200-1385). A P. a XII. sz. elején keletkezett udvari dalköltők poézisével kezdődött, de teljes virágzásra csak a XIII. sz. közepe táján jutott, amikor is fénypontját dom Diniz-zal (Dénes), a legkitünőbb portugál troubadourral elérte. A királyon kivül dalköltéssel foglalkoztak a király két természetes fia: dom Alfonso Sanches és dom Pedro barcellosi gróf, akik köré számos főúri és polgári költő csoportosult. Mintegy 200 költő neve ismeretes e korszakból. Összesen pedig mintegy 2000 dal jutott reánk. Abban a hat nagy kézirati daloskönyvben, a cancioneirosokban (l. Cancionero) vannak meg, amelyek voltaképen két gyüjteményből állnak. Az első gyüjtemény, mely spanyol földön keletkezett, X. Alfonz számos Mária-énekét (401 darab) foglalja magában és három egymástól jelentékenyen eltérő XIII. sz.-beli kéziratban van meg. Újabban az énekek Cantigos de Santa Maria de Don Affonso el Sabio c. alatt (Madrid 1889) jelentek meg. A második gyüjtemény három töredékes daloskönyvből áll, amelyek közt a legrégibb a XIV. sz.-ból való és Cancioneiro de Ajuda (A Lisszabon melletti ajudai könyvtárban) néven ismeretes. Kritikai kiadásban 1895. Michaëlis Vasconcellos Karolina adta ki. A második, terjedelmes XVI. sz.-beli kódexet, amely a vatikáni könyvtárban van, teljesen Monaci Ernő (Il Canzoniere portoghese della Biblioteca Vaticana, Halle 1875) és javított szöveggel Braga Teofil (Lisszabon 1878) adta ki. A harmadik, bő tartalmu kódexet, ezelőtt Colocci Angelo humanistáé volt, jelenleg pedig Brancuti grófé, Il Canzionere portoghese Colocci-Brancuti c. alatt Molteni adta ki (Halle 1880). A portugál troubadourköltészet java része hangjában, szellemében és formában a provençal minták után alakult; e költésnek csak mintegy harmadrésze áll nemzeti, és hangját, szellemét és alakját tekintve, népies dalokból, melyeket könnyed, élénk ritmus, egyszerü strófa-szerkezet és gyakran a párbeszédes alak jellemeznek. Dénes királyon kivül, aki a költésnek ezt a faját előszeretettel művelte (138 dalát kritikailag megrostálva újabban Lang A. R. adta ki, Strassburg 1894), a következő troubadourok érdemelnek még említést: Estevam da Guarda, a király kancellárja, Joam Coelho, Pae Gomes Charinho, kasztiliai tengernagy, Rodrigueannes Redondo, Airas Nunes stb. E korszak legkésőbbi műve, XI. Alfonz kasztiliai király költeménye már spanyolul van irva. Tehát már 1340 és 1350 közt kezdett a spanyol hatás nyilvánulni. Spanyol irók azonban (igy Pero Gonzalez de Mendoza, Diego Furtado de Mendoza, Macias lovag, Alfonso Alvares de Villasandino stb.) még egy századon át éltek a galiciai v. portugál nyelvvel, de nemsokára egyes portugál irók már spanyol nyelven kezdenek irni.

E korszak prózairodalma nagyon szegény. A legtöbb prózai mű franciából és latinból való fordítás. Átültették a szentirás egyes részeit, feldolgozták a szentek életéről szóló fejezeteket, azonkivül készítettek egyébnemü épületes tartalmu műveket s közmondásgyüjteményeket (O Horto do sposo) stb. A világi olvasmány az ókori mondák anyagából és az Artus- és a gral-mondakörből vett lovagregényekből került ki. Nyomtatásban csak két ilyféle lovagregény van: Estoria do muy nobre Vespasiano (1495) és Cavalleiros da Mesa Redonda (megjelent Berlinben 1887). A történetirás első csirái a rövid krónikákban kereshetők, amilyenek voltak: Chronica da fundaçăo do moesterio de Săo Vicente de Lixboa; Chronica da conquista do Algarve, továbbá a nemesi könyvekben, melyek közül a Nobilario-t Pedro barcellosi gróf, Dénes kiály fia maga irta v. iratta. Az önálló lovagi költészet első kezdetei is még a XIV. sz.-ba esnek. A hires Amadis-regény első, a XIII. sz.-ban keletkezett szerkezete is valószinüleg egy portugál troubadour műve, mely portugál nyelven volt irva.

II. korszak (1385-1521). A XV. sz., mely Portugália történelmi fejlődésére nézve a legjelentékenyebb, irodalmi szempontból tekintve szegény. Különösen a korszak első felében uralkodott néma csend a költészet mezején. Aztán a nemzeti költészet virágzásnak indult és teljesen kiszorította a provençali formákat. Az egyszerü, népies copla, quadra vagy trova, mely az epikai költeményekben már udvarképes volt, most, hogy a lirai udvari és műköltészet is fejlesztette, cantiga-vá és vilancete-vé (vagy villancico) nemesült, melyeknek magyarázására a volta és a glosa szolgált. A felsoroltakon kivül más nemzeti versformák is virágzottak. Említendő, hogy mig az első korszakban számos kasztiliai s más iró portugálul irt, viszont most portugálok a kasztiliai testvérnyelven irtak költeményeket, különösen azóta, amióta számos spanyol hercegnő portugál király alapította burgundi ág védelme alatt is virágzott. Főkép Duarte király, János testvére, dom Pedro infans és ennek fia érdemelnek említést mint olyanok, akik a költészetet pártolták. V. Alfonz, II. János (1481-95) és Emánuel (1495-1521) királyok is sokat tettek a költészet felvirágzása érdekében. Az ő uralkodásuk idejébe esik a fénykora annak az új portugál udvari költészetnek, amelynek terméket Garcia de Resende költő gyüjtötte össze és adta ki. Az ő Egyetemes dalgyüjteménye (Cacioneiro geral, Lisszabon 1516; újabban Kausler adta ki, 3 köt., Stuttgart 1846-1852) mintegy 150 költőről (a XV. sz. második feléből és a XVI. sz. első két tizedéből) emlékezik, akiktől költeményeket is ád. E költemények, melyek nagyobbára portugál nyelvüek (csak néhány van spanyolul irva), legnagyobb részben mulattató tartalmuak. A költészet komolyabb faját leginkább egyházi dalok, erkölcsbölcseleti értekezések, történelmi elbeszélések és hazafias panaszdalok teszik. A Dante hatása alatt létrejött álomképek, látomások, pokoljárások s az Ovidius heroidáinak utánzatai pedig a későbbi, olykor elegiai hangu szerelmi dalokhoz képezték az átmenetet. A víg költészetnek ártatlan tréfák, de gyakran durva szatirák, átkok, kérdések, tanácsok, vallomások, szerencsekivánatok stb. voltak az egyes fajai. A Resende könyvében említett költők nevezetesbjei ezek: Alvaro de Brito Pestanha, Alvaro Barreto, Guterrez Coutinho, Ferman de Silveria, Nuno Pereira, Joăo Rodrigues de Sá e Menezes, Diogo Brandăo, Joăo Manoel, Jorge de Aguiar, Gonzalo Mendes Sacoto, Duarte da Gama, Duarte de Brito. Valamennyi e könyvben előforduló költő fölött óriási magasságban négy válik ki, akik egyszersmind a harmadik korszakba vezető utat is előkészítik. E négy költő: Christovam Falcăo, Bernardim Ribeiro, Gil Vicente és Sá de Miranda. Az eslő, Falcăo, vagy amint ő maga magát nevezni szokta, Crisfal, számos kisebb költeményen kivül csak egy Crisfal c. eklogát irt (legújabban 1894. Oportóban jelent meg), amely a P. legrégibb ilynemü terméke és költői becsénél fogva is nagy jelentőségü. A maga átélt szerelmi búját panaszolja benne epedő lágysággal és a sóvárgó melankolia borongó hangján. Ribeiro, aki szintén irt eklogákat (legújabb kiad. 1890), főkép Saudades c., félig pásztor-, félig lovagregénynek mondható szentimentális prózai művéről nevezetes, amelyet a nép a könyv kezdő szavaival Menina e moça címmel (Lisszabon 1559; legújabb kiad. 1891) ruházott fel. Ribeiro barátja és tanítványa, Sá de Miranda arról nevezetes, hogy a nemzet költői iskolát újjá alakította és a régi, elavult honi versformákba új tartalmat öntött. Carta-i v. Satyra-i és minden ízükben népies Egloga-i egy új szellemnek és ízlésnek vetették meg alapját.

A próza művelésével is a királyi ház számos hercege foglalkozott. Sokat fordítottak vagy fordíttattak mások által Ciceróból, Senecából, Quintus Curtiusból stb. I. János (szül. 1365., uralkodott 1385-1433.) a Mária-kultusz előmozdítása céljából imakönyvet irt, továbbá zsoltárokat szerzett (Salmos para os finados) stb. Duarte király (szül. 1391., uralkodott 1433-38.) fő műve a Hű tanácsadó (O leal conselheiro, Páris 1854) c., 90 fejezetre oszló morálfilozofiai munka, mely azonban teljesen hijával van az önállóságnak. Egész fejezetek vannak benne, amelyek már iróktól valók. Pedro infans (szül. 1392., megh. 1449.) fő munkája az Erényes jótevő (Virtuosa Bemfeitora), mely 6 könyvből és 95 fejezetből áll, nem egyéb mint Seneca De beneficiis c. értekezésének parafrázisa. Tengerész Henrik herceg (1394-1460), Joăo infáns, Affonso barcellosi és grabançai herceg, V. Alfonso (szül. 1432., uralkodott 1448-1481.) is többé-kevésbbé érdemeket szereztek az irodalom körül. De nemcsak királyok és hercegek, hanem egyetemi tanárok, papok, szerzetesek stb. is dolgoztak az irodalom mezején. Említendők egy névtelen tanító irányu komplikációja: A Corte Imerial (Királyi udvar), Pero Menino Livro de Cetreria-ja (vadászatról szól), Vasco Fernandes de Lucena Cicero- és Plinius-fordításai stb. Szónokokban sem volt hiány, igy p. az utóbb említett Luvena is kiváló szónok hirében állott. A történetirás is nagyot haladt e korszakban. A XV. sz. legnagyobbjai e téren: Fernam Lopes, Gomes Eannes de Zurara, Vasco Fernandes de Lucena és Ruy de Pina. A portugál történetirás tulajdonképeni megalapítója: Lopes, aki lelkesülten, de azért pártatlanul és drámai élénkséggel irja le Kegyetlen Péter és Szép Ferdinánd tetteit Chronica del Rey D. Johann de boa memoria, Chronica de D. Fernando és Chronica de D. Pedro c. krónikáiban. Zurara Portugáliának első afrikai hódításairól és ezek hőseiről is, Ruy de Pina legbecsesebb műve II. Jánosról irt krónikája (Chroniva de D. Joăo II). Lucenától irott munka nem maradt fenn. Említendők még egy névtelen Chronica do Condestavel-ja, Frei Joam Alvares Chronica do Sancto e virtuoso iffante D. Fernando (Lisszabon 1527) c. műve és Albuquerque indiai levelei, melyeket királyához irt (114 belőlük megjelent, u. o. 1884).

III. korszak. A Sá de Miranda importálta klasszikai olasz ízlés meghonosodtával a portugál nemzeti irodalom aranykora kezdődik, amelyben a költészet és próza, az epika, lira, dráma, a történetirás és regény egyaránt virágzottak. Költeményeinél kevésbbé nemzetiek Sá de Miranda teljesen olasz minta után irt vígjátékai: Os Esttrangeiros (Az idegenek, 1527-1528) és Vilhalpandos (1538?), melyek Bibbiena és Ariosto hatását mutatják és amelyek révén Mirandát a portugál dráma egyik alapvetőjének tekintik. Az első klasszikus ízlésü tragédiát (Ines de Castro) Ferreira Antal adta ki, aki csakis portugál nyelven irt és portugál nemzeti tárgyakat dolgozott föl; O ciso (A féltékeny) c. műve, mely mint az előbbeni, szintén Olaszországban játszik, joggal nevezhető a legrégibb modern jellem-vígjátéknak. Miranda és Ferreira köré számos más költő csoportosult, akik közt Diogo Bernardes és testvére Frei Agostinho da Cruz, Pero d'Andrade Caninha, Dom Manuel de Potugal, Falcăo de Resende, francisco de Sá e Menezes voltak a legkiválóbb lirikusok. Mindeme költők az u. n. quinhenttista iskolát alkották, amely a népre nem igen volt hatással. Pedig a portugál nép, melynek nemzeti öntudatát az e korba eső, Ázsiában, Afrikában és Amerikában tett hódítások nagyon növelték, vágyva-vágyott nemzeti lelkesedésének a költészetben is szószólójára találni. Gil Vicente, a portugál dráma megteremtője irt is népies költeményeket s Gonçalo Annes Bandarra is adott ki hazafias tárgyu költeményeket (Trovas em ar de profecias, 1664). a portugálok legnagyobb költője, a világhirü Camjeles pedig szintén a nemzeti nagyság dalosává lett Lusiada-iban. Gil Vicente mellett számos kisebb-nagyobb tehetségü költő: Antonio Prestes, Antonio Ribeiro, Chiado, Henrique Lopes, Affonso Alvares, Jeronymo Ribeiro és Camjeles irt még nemzeti tárgyu darabokat. A portugál nemzeti nagyság letüntével a költészet mezeje is hervadozni kezdett. A hősköltemények, melyeket Camjeles utódai irtak, inkább elegiai panaszdalok voltak, mintsem epopeák. Luiz Pereira Brandăo Elegiada-ján (Lisszabon 1588 és 1785), melyben Sebestyén király bukását dolgozza föl, már-már a beözönlő gongorizmus hatása érzik. Ezenkivül még két eposz érdemel említést: Gabriel Pereira de Castros Ulyssea-ja (1636) és Vasco Mouzinho de Quevedo e Castello-brancos Affonso Africano-ja (Lisszabon 1611, 1787).

Mikor nemzeti és politikai önállóságukat a portugálok elvesztették, a spanyol Fülöpök alatt a P. is teljesen a spanyol irodalom hatása alá került. Sok portugál költő anyanyelve mellőzésével egyenesen spanyolul irt. Csak néhány olyan költő volt, akik Camjeles szellemét követték irásaikban (comonistas). Ezek közül nevezetesebbek: Balthasar de Estaço, Estevam Rodrigues de Castro, Ferman Rodrigues Lobo Soporita, aki legelőször adta ki a nagy Camjeles Rima-it, és Frei Bernando de Brito. A pásztori költészetben is néhány költő megőrizte a nemzeti sajátos vonásokat, igy Fernăo Alvares do oriente (Lusitania transformada, Lisszabon 1607 és 1781), de főként Francisco Rodrigues Lobo (Primavera, Pastor peregrino és O desenganado), aki az udvari képzettségről irt, Côrte na aldeia e Noites de inverno c. szellemes értekezésével a P.-ban a szónoki prózát alapította meg. Meg kell még említenünk Eloy de Sotomayor Ribeiras do Mondego c. alatt megjelent pásztori költeményeit (Lisszabon 1623) és Manoel da Veiga Tagarrónak, a legünnepeltebb két portugál bukolikus közé számított költőnek Laura de Amphiso (Evora 1627) c. alatt megjelent pásztori költeményeit, melyeken már erősen érzik Lope de Vega hatása.

A spanyol uralom alól való felszabadulás után is (Bragançai IV. János, 1640) a P. a spanyol irodalom hatása alatt állott és annak sorsában osztozott. Ugy a marinizmus mint a gongorizmus behatolt a portugál művekbe. E korszak nevezetesebb költői: Manoel de Faria y Sousa (Fuente de Aganippe, 4 köt., Madrid 1644), Antonio Barboso Bacellar (1610-63), Violante de Ceo apáca (1601-93) és Dona Bernarda Ferraira de Lacerda (Soledades do Bussaco). A korabeli gongorisztikus, bombasztikus ízléstelenség ellen Jacinto Freire de Andrade, a kitünö prózaista szállott síkra szellemes és éles gúnnyal megirt paródiáiban, de persze sikertelenül. A portugál szinpad a nagy spanyol drámairókat uralta, e mellett néhány portugál dramatikustól (Diamante, mattos Fragozo) is adtak elő darabokat. A hires és zseniális történetiró, Francisco Manoel de Mello is irt egy vígjátékot (O fidalgo aprendiz), azonkivül számos pásztori párbeszédet és egy kötet lirai költeményt (As segundas tres musas de Melodino). A XVII. sz.-beli portugál nyelvü drámairodalom legterjedelmesebb termékei Manoel Coelho Rebello A musa entretenida de varios entremeses (Coimbra 1658 és Lisszabon 1695) c. alatt megjelent bohózatai, amelyek a legrégibb portugál közjátékokhoz tartoznak. A XVIII. sz. elején, V. János udvarában az olasz operák hatása alatt komikus operák kerültek szinre, melyeknek szerzője a braziliai Antonio José da Silva volt, akit az 1739 okt. 18-iki autodafén elégettek.

E korszak prózairodalma ugyanily mederben haladt. Nagyon kedveltek voltak a lovag- és pásztor-regények, valamint a dramatizált novellák, melyek a XV. sz. első fele kalandos hangulatának nagyon megfeleltek. Az az óriási siker, melyet az Amadis de Gaula c. pásztorregény aratott, számos folytatásnak és utánzásnak adott létet. Nevezetes mű volt Francisco de Moraes Palmeirim d'Inglaterra c. regénye (iródott 1544., nyomtatott először Evora 1567), és Jorge Ferreira de Vasconcellos Memorial das proezas da segunda tavola redonda (Coimbra 1567 és Lisszabon 1867) c. műve, melynek tárgya nagyobbrészt a breton mondakörből való. Vasconcellos, aki mint lirikus is kitünt, még három drámát is irt: Comedia Euphrosina (Lisszabon 1616 és 1786), Ulysippo (1618), Aulegrafia (1619). Joăo de Barros-nak, a hires történetirónak Cronica do Emparador Clarimundo c. műve (Coimbra 1520 és Lisszabon 1791) való történet képében a burgundi fejedelmi ház keletkezése történetének regényes rajzát adja. Érdemes a megemlítésre, hogy Barros a burgundi ház családfáját Magyarországban keresi. Nevezetes művei e kornak Bernardim Ribeiro már említett regénye: Menina e moça, Jorge de Montemayor hires Diana-ja, amely azonban spanyolul van irva és Gonçalo Fernandes Trancoso: Contos e historias de proveito e exemplo c. alatt megjelent (1585 és 1596) novellái.

A század közepén a kalandozás vágyai, a letünt lovagság képei helyett a történelmi események kezdték az irók képzeletét foglalkoztatni. Ugyanaz a hősiség, amely a Lusiádák iróját lelkesítette, számos történelmi műnek is adott létet, amelyeken, noha prózában és a krónikák stilusában voltak irva, az eposz költői lehellete érzik. Igy keletkeztek a Historia tragico-maritima (Lisszabon 1773), a Decadas c. mű (kezdte Joăo de Barros, folytatták Diogo do Couto és Antonio Bocarro), Albuquerque Commentariosai (4 köt., u. o. 1557 és 1774), Gaspar Correia Lendas da India c. műve (4 könyv 8 kötetben, u. o. 1858-1882), Ferman Lopes de Castanheda: Historia do bescobrimento e conquista da India pelos Portuguezes (4 köt., Coimbra 1551 és Lisszabon 1833) c. műve, Antonio Galvăonak Tratado dos diversos e desvariados caminhos por onde nos tempos pssados a pimenta e especiaria veyo da India ás nossas partes, e assim de todos os descobrimentos (Lisszabon 1563) c. munkája és Ferman Mendes Pinto Peregrinaçoesei (u. o. 1614 és máskor). A fölfedező korszak királyainak is akadtak történetirói (Garcia de Resende, Damăo de Goes, Francisco de Andrala, Frei Bernando da Cruz).

A régi történelmi munkákat is számosan dolgozták át, a század vége felé pedig, az idegen uralom nyomása alatt, egy az egész nemzet történetét felölelő mű szüksége vált érezhetővé. Legnevezetesebb ilynemü munka a Frei Bernando de Brito megkezdette: Monarchia Lusitana (1 köt. 1597; 2 köt. 1600; újonnan megjelent 8 köt., Lisszabon 1806) c. mű, amelynek befejezett két első része Portugália keletkezésének történetét adja elő az államélet kifejlődéséig. Tovább folytatták e munkát négy alcobacei szerzetes: Frei Antonio Brandăo (1609) és unokaöccse Frei Francisco Brandăo (1632), Raphael de Jesus (1683) és Manuel dos Santos, akik azonban csak az Afrikában véghez vitt hőstettek kezdetéig jutottak el (1415). Összefoglaló, teljes képet Portugália történetéről Faria e Sousa adott Epitome-jében (Madrid 1624 és más ízben) az Europa Portuguesa, Asia Portuguesa, Africa Portuguesa, America Portuguesa c. önálló műveiben, amelyek azonban mind spanyolul vannak irva. Mesterien dolgoz fel egyes korokat a portugál történelemből Francisco Manoel de Mello Epanaphorasaiban; a hires prózairó, Frei Luis de Sousa is számos kitünő krónikát hagy hátra; Jacinto Freire de Andrade különösen klasszikus stilusával válik ki a hisztorikusok között.

A szónoklat terén a legnagyobb alak Antonio Vieira jezsuita atya, aki élte javát mint misszionárius a portugál Amerikában töltötte és visszatérte után tüzes nyelvvel védte az amerikai benszülöttek jogát a hódítók bírásvágyával szemben s pártját fogta a zsidóknak. Óriási hatása volt IV. János kormányára. Prédikációi és beszédei, melyeknek révén a portugálok legnagyobb szónokának tartják, 16 kötetben jelentek meg (Lisszabon 1679-1754). Méltó társa Vieirának a szónoklás mezején Padre Dr. Manuel Bernardes atya (1644-1710), aki Sermjeles e Praticas (u. o. 1771) c. alatt megjelent beszédein kivül egyéb épületes tartalmu műveket is irt (Luz e calor, u. o. 1696; Floresta de apophtegmas, 5 kötet, 1706-28). A levélirodalom terén három mű válik ki: Vieiras Cartas-ai (4 köt.,) Marianna Alcoforado apáca öt levele, melyek az igazi szenvedély nyelvén szólnak a szerelemről, és Francisco Manoel de Mello Cartas familiaresei (Róma 1664). Ugyancsak Mellótól, ettől a zseniális polihisztortól való a művelődéstörténelmi szempontból nevezetes Házasok tükre c. mű (Carta de gauia de casados, 1650, 1873) és a szatirikus Dialogos apologaesok.

IV. korszak. A P.-t épp ugy mint többé-kevésbbé valamennyi irodalmat a XVIII. sz. elején a francia klasszikai irodalom befolyásolta. Francisco Xavier de Meneses, Eniceira grófja nemcsak hogy lefordította Boileau Art poétique-jét, hanem a benne hirdetett tanok példázására egy gyönge, költőietlen s unalmas eposzt is irt, amelyben a portugál minárkiának burgundi Henriktől való megalapítását zengi (innen a mű címe: Henriqueida, Lisszabon 1741). A francia akadémia mintájára 1721. megalapították az Academia real da historia portuguesa-t, amelynek azonban nem volt befolyása a szépirodalom fejlődésére. Ez akadémiánál sokkal nagyobb hatással volt a portugál költészet fejlesztésére az az egyesület (Arcadia), amely mintegy harminc törekvő tehetséges portugál költőből állott, akik a portugál nemzeti formákban (arcades) a francia álklasszikusokat utánozták. Pombal márki is, aki Portugália kormányát a felvilágosodott despotizmus szellemében vezette, eleinte szintén pártfogást igért az Arcadiának, de később a kormány az egyesülettel ellentétbe jött, ugy hogy az arcadesek egyik legkiválóbbja: Pedro Antonio Correa a börtönben halt meg, ahová Pombal személyes boszuja juttatta. Correa főkép Horatiust utánozta sikerrel, amiért is portugál Horatiusnak nevezik: irt azonkivül néhány vígjátékot is Terentius darabjainak mintájára. Egy másik arcadista Antonio Diniz da Cruz e Silva kitünő komikus eposzt adott (O híssope); Domingos dos Reis Quita főleg a bukolikus költést művelte, azonkivül francia mintára több tragédiát irt; Manoel de Figueiredo szintén sokat buzgólkodott a drámairás emelésén, több jóakarattal mint tehetséggel; Francisco Diau Gomez inkább mint kritikus volt hires, semmint költő. Ez időtájt a francia irodalom hatása túlsúlyra emelkedett Portugáliában, különösen a szinpadon, bár Angliának Portugália politikai viszonyaira való befolyásával az angol művek fordításai is mindinkább nagyobb számmal özönlötték el a P.-at.

Csak a század vége felé vetett két költő új fényességet a portugál költészetre. Az egyik, Francisco Manoel do Nascimento atya (1734-1819), költői nevén Filinto Elysio, a szigoru klasszikus-nemzeti irány legkiválóbb képviselője, aki főként mint lirikus volt kitünő. A másikat, Manoel Maria Barbosa du Bocage-t, a Nova Arcadia megalapítóját, remek, finoman csiszolt szonettei révén kortársai istenítették. Sok utánzója is akadt, akik az ő cégére alatt a gongorizmusnak egy újabb fajtáját: az elmanismót (Bocage álneve után, mely Elmano volt) honosították meg. Követői közül említendők: a tragédiairó Joăo Baptista Gomez (Nova Castro) és J. M. da Costa e Silva (O passeio). Nascimento atya klasszikus iskolájának voltak hivei: az idilljeiről és canzoneiről hires Domingos Maximiano Torres; a szabadelvü tudós és ódaköltő: Antonio Ribeiro dos Santos; a jeles szatirikus: Nicol. Tolentino de Almeida; a főleg mint matematikus nevezetes filozofiai költő: José Anastacio da Cunha, akit Composiçjeles poeticas-ai egynémely szép költeményében a megnyilatkozó finom érzés és a melankolia boruja a romantika előőrsévé avat. Az idegen iránt való szeretetben a legtovább José Agostinho de Macedo ment, aki O Oriente címü eposzához (ugyanazt a tárgyat dolgozta fel benne, amelyet Lusiadas-aiban Camjeles) fűzött jegyzeteiben azt bizonyítja, hogy a portugálok legnagyobb költője mindent az előtte élt olasz és spanyol költőktől kölcsönzött. macedo legjobb költeménye: a meditaçjelo.

A drámai költészet még mindig a francia nyomokon haladt. Az akadémiától megkoszoruzott Osmia c. tragédia is (1785, 1788, 1795 és 1835), bár nemzet tárgya volt, szorosan ragaszkodik a francia egység-szabályokhoz. Ugyanilyfélék Manoel Caetano de Pimenta Aguiar tragédiái és Pedro Nolasco da Cunha németből, angolból és franciából való drámafordításai is.

A próza terén a XVIII. sz. legkiválóbb munkáit a történelmi akadémia kiadványai teszik. Említést érdemel három, a külföldön élt portugál gondolkozó: Antonio Nunes (Cartas sobre a educaçăo da mocidade, Köln 1760), Luis Antonio Verney (Verdadeiro methodo de estudar) és főként Francisco Xavier de Oliveira, aki a protestántizmusra való áttérése miatt hazájából menekülni volt kénytelen. Munkái: Cartas familiares, historicas, politicas e criticas és Discursos serios e jocosos (3 köt., Hága 1742 és Lisszabon 1855).

V. korszak. A XIX. sz.-ban a felszabadulásra való törekvések és a politikai átalakulások a portugálokban is felélesztették és lelkesítették a nemzeti öntudatot. Számos fiatal költő ennek a nemzeti érzésnek a szolgálatába állott és költészetüknek új, népiesebb irányt adtak. Az idegen nyelven való irás rossz szokása is megszünt. S aztán, mint majd mindenütt Európában, Portugáliában is keletkezett romantikus iskola, amelynek feje Almeida Garrett volt. Mellette Alexandre Herculano de Carvalho e Aranjo küzdött a legtöbb sikerrel a romanticizmus zászlaja alatt. Mindketten Francia- és Angolországban érezték át az új szellem éltető fuvallatát és hazájukba térve, nemzeti irodalmuknak ez új, szabad irányban való fejlesztését tűzték ki céljokul. Almeida Garret legelső, feltünést keltő költeményét (Camjeles, Páris 1825) a száműzetésben irta. A legnagyobb portugál költőnek életét és halálát zengi benne mély, hazafias érzéssel. Ugyancsak Párisban, a szerzetesrendek ellen irta Dona Branca ou a conquista do Algarve c. szatirikus költeményét. Legnevezetesebb mindazáltal Adozinda (London 1828) c. verses regénye, mely romantikus szellemben és a nemzeti néprománcok felhasználásával van irva. Almeida Garrett mint régi művek kiadója is szerzett érdemeket. Lirája egyhangu; regényeivel (Arco de Santa Anna, Viagens na minha terra) hazai tárgyakat dolgozván fel, új ösvényre vezette a P.-at. Herculano (l. o.) legjelentékenyebb volt mint történetiró, nagy érdemeket szerzett azonkivül a legrégibb portugál forrásmunkák kiadásával. Költeményeiben új hang zendül: a vallásos lira hangja. Harpa do Crente c. költeménykötetét a nemes pátosz jellemzi. Történelmi fő műve, melyben először adja Portugáliai külső és belső fejlődésének igazi képét, a Historia de Portugal, sajnos, nincs bevégezve. A harmadik nevezetes romantikus Antonio Feliciano de Castillo, az előbbi kettőt felülmulja. Főként verselése volt tökéletes és nyelve zengő. Sokat fordított a klasszikus és modern iróktól is. E három költő vágta csapáson egy sereg követő haladt, akik a vígjátékot, a komoly drámát, a nagyobb elbeszélő költeményeket, a történelmi regényt, a történetirást stb. művelték. A legnevezetesebb történelmi regényirók: Augusto Rebello da Silva (A mocidade de D. Joăo V., 7 köt., Lisszabon 1851-53); Odio velho năo Cança), Andrade Corvo (Um anno na cjelrte, 2. kiad. 1863), Mendes Leal, Gomes de Amorin, Garrett legkiválóbb taníttványa (O amor da patria, 1879; Os Selvagens 1875), Bernardino Pintheiro (Amores de um Visionario, 1874), Silva Gayr (Mario), Oliveira Martins (Phebus Moniz), Figaniere (Guesto Ansures, Lisszabon 1883), Arnaldo Gama (A ultima freira de S. Nicolao), Pinherio Chagas (Ultimo Rei Cavalliero). A legnevezetesebb regényiró a termékeny Camillo Castellobranco (megh. 1890.) volt, aki történelmi regényeken kivül (O senhor do Paço de Ninăes, Lucta de Gigantes, O Juden, O regicida) a legkiválóbb portugál társadalmi regényeket irta (Amor de perdiçăo, Amor de Salvaçăo, O retrato de Ricardina, O bem e o mal). A romantikus lirikusok közül említést érdelemnek: José Freire de Sepra Pimentel, A. L. Palmeirim, Joăo de Lemos,Gomes de Amorim, Mendes Leal, Bulhăo Pato és főleg Ribeiro Tamás (Dom Jayme, Sons que passam, A Delfina do mal). Az említettek közül számosan a drámát is művelték, igy Mendes Leal, Gomes de Amorim, Sepra Pimentel, C. Castellobranco, akik mellett még Biester Ernő és Cordeiro Rikárd drámairók említendők: Újabban a legtöbb sikert arattak: A. Ennes: Os Lasaristas, Lopes de Medonça: O Duque de Visen és Joăo do Camara: Dom Affonso VI. c. darabjai.

Garrett halála után az új nemzedék a romanticizmust a féktelenségig vitte: ez ultraromantikusokat aztán az ifju portugálok váltották fel, akik a coimbrai egyetemen Hegel és Comte filozofiájával ismerkedvén meg, ennek hatása alatt a nemzeti románc- és meseköltészet, a mondák kutatásával, a nyelvtudománnyal, szóval a régi irodalmi művek kritikai tanulásával kezdtek foglalkozni. Az Eschola de Coimbra (coimbra iskola) 1865. kitört harcában a szóvivők voltak: Joăo de Deus, akit Braga Teofil a világ legelső lirikusának nevezett; Anthero de Quental, a költőfilozofus, kinek (21) szonettjei mesterművek, és Braga T., aki Comte pozitivizmusát ismertette meg a portugálokkal Visăo dos Tempos-ában. A romantikus és a pozitivista fő irányokon kivül vannak a P.-ban pesszimisták, szocialisták, naturalisták, szimbolisták, szatanikusok és parnasszisták stb. A romantikus irány követői közül nevezetesek: Guerra Junqueiro, Gonçalves Crespo, Joăo Penha, Eça de Queiroz, aki Padre Amaro, Primo Basilio és Maios c. regényeiben Zolát utánozta s a francia naturalizmust honosította meg. A coimbrai iskola mellett számos más, önálló tehetség fejlődött; Oliveira Martins, a kiváló történetiró, Rodrigues de Freitas, aki szociálökonomiai tanulmányaival tünt ki; a korán elhunyt Julio Diniz, aki főként a falusi történeteket művelte szerencsétlen kézzel. A lirikusok legkiválóbbjai: Guilherme Braga, Manoel Duarte de Almeida, Joaquim de Araujo, Christovam Aires stb.

Vessünk most egy pillantást a tudományos P. fejlődésére. A tudományok Portugáliában csak a királyi tudományos akadémiának 1779. való megalapításával (Duque de Lafoes) indultak lendületnek. Ez az akadémia és a Coimbrai egyetem számos történelmi munkát adott ki (Portugaliae momumenta historica, Memorias, Annaes). Nevezetes művek: J. Silvestre Ribeiro, Historia dos estabelecimentos scientificos litterarios e artisticos de Portugal (15 kötet, Lisszabon 1871-85); Antinio da Costa, Historia da instrucçăo publica em Portugal (u. o. 1878-88), és Henrique da Gama Barros, Historia da administraçăo publica em Portugal (u. o. 1885-91). Portugál régi tudósainak történetére nézve fő forrásmunka a Bibliotheca Lusitana (Diego Barbarosa Machadótól, 4 kötet, u. o. 1741-59), és az Innocencio Francisco da Silva megkezdette és Brito Aranha folytatta Diccionario bibliografico portuguez, melyből 1890-ig 15 kötet jelent meg. Portugália szellemi életéről a lapok közül legjobban tájékoztat a Revista de Portugal, mely (Oporto) 1889 óta áll fenn. Portugál költemény-gyüjteményeket adtak ki: Almeida-Garret (6 kötet, Páris 1834); Braga (Lisszabon 1877); Leite de Vasconcellos (Oporto 1880); Quental (u. o. 1881) stb.

Portugál nyelv

Mint a többi román testvérnyelv, ez is a római népnyelvből (lingua latina rustica) keletkezett. Abból, mely a mai Portugália helyén levő római tartományban járatos volt. A P.-et ma a Pirenei-félszigeten, Galiciában és Ny.-Asturiában, azonkivül Braziliában és az Azori-szigeteken beszélik. A P. legközelebbi rokonságban a kasztiliai vagy spanyol nyelvvel áll, bár annak következtében is, hogy Burgundi Henriknek a portugál trónra jutása óta sok francia szót vett föl s kevesebb arab elem is van benne, mint a spanyolban: lényegesen különbözik emettől. Régiség dolgában a P. alig áll a spanyolnak mögötte és szintén számos nyelvjárásra oszlik. Az ó-portugál (vagy ó-galiciai) nyelvvel éltek a XIII. század közepe óta a XV. sz. közepéig a spanyol hegedősök is, akiknek legnevezetesebbjei X. Alfonz és legutolsó képviselője Macias lovag volt. A nyelvjárások két fő csoportra oszthatók: délire és északira, amelyeket egymástól a Mondego különít el. Az északi fő csoport ismét számos nyelvjárásra oszlik: legnevezetesebbek azok, amelyeket Beira és Entre-Douro-e-Minho tartományokban beszélnek; sajátságos egy dialektus a Miranda határában (Traz-oz-Mentes) járatos. A déli csoport, mely az Estremadurában, Alemtejóban és Algarvében használt nyelvjárásokat foglalja magában, kevésbbé tér el a fő nyelvtől. A P.-nek számos nyelvtani sajátsága s több oly hangja van, amelyek a spanyol nyelvben nem fordulnak elő. A P. orrhangjai, főleg a hajlítható zárhangokban előfordulók, p. a spanyolban teljesen idegenek, a spanyol torokhangokat pedig gyönge sziszegő hangokká változtatja át. Nagyon szereti a vokalizmust, az e és o magánhangzókat p. ei-vé és ou-vá alakítja és az szó belsejében és végén egyaránt a mássalhangzókat meglágyítja v. egészen kiveti. Ezáltal a szók sokszor nagyon összezsugorodnak és a jellemző hangok teljesen eltünnek belőlük, ugy hogy lágyak, gyöngédek, de egyszersmind férfiatlanok, erőtlenek lesznek. A román nyelvek között a P. kiejtése a legnehezebb. A Miatyánk kezdőszavai ezek: «Pae nosso que estás nos ceos, sanctificado seja o teu nome». A legrégibb protugál okmány I. Sancho király uralkodása idejéből (1192) való; gyakrabban csak 1255 óta fordulnak elő ilyféle irások. A régibb P.-vel Santa-Rosa de Viterbo, Elucidario das palavras, que em Portugal antiguamente se usarăo c. műve foglalkozik, amelynek bevezetésében a P. rövid története is megvan (2 köt., Lisszabon 1798-99, u. o. 1865). A lisszaboni tud. akadémia szótárából csak egy rész jelent meg (u. o. 1793), mely az A betüt foglalja magában. Nagyon jó szótár Bluteau Rafael, Vocabulario portuguez e latino c. műve (8 kötet, u. o. 1712-1721, és két pótkötet, u. o. 1727-28), továbbá a most említett lexikont alapul vevő Moraes Silva Antal munkája (U. o. 1789 és más ízben); legújabb, jelentékenyen bővített és teljesen átdolgozott 7-ik kiadása Coelho F. A.-tól való (2 köt., u. o. 1878). A legteljesebb, Coelho és Braga T. nyelvtudományi és irodalomtörténeti bevezetésével ellátott szótár mindazáltal Frei Domingos Vieira, Tesouro da lingua portugueza-ja (u. o. 1873, 6 köt.). A portugáloktól megirt legjobb portugál nyelvtan Jeronymo Soares Barboza, Grammatica da lingua portugueza-ja (2 kiad. u. o. 1830); jó nyelvtan még Francisco Solano Constancióé (Oporto 1831) is. A tudományos történeti nyelvvel foglalkozik Coelho e munkáiban: Lingua portugueza (1868, 2. kiad. 1889); Theoria da conjugaçăo em latim e portuguez (1871); Questjeles da lingua portugueza (1. rész, 1874); A lingua portugueza (1. rész, Oporto 1881). Coelho irt egy etimologiai szótárt is: Diccionario etymologico da lingua portugueza (Lissabon 1890). Alapos, tudományos dolgozat a P.-ről Cornu J.-é (Gröber, Grundriss der romanischen Philologie-jében, Strassburg 1888). A kézi nyelvtanok közül megemlítjük: Monaci és Ovidio kitünő Manualetto-ját (Imola 1881). és Lencastre, Nouvelle méthode pratique et facile pour apprendre la langue portugaise (Lipcse 1883) c. nyelvtanát. Német-portugál nyelvtanokat irtak Bösche (2. kiadás Hamburg 1876); Schmitz (Lipcse 1881); Anstett (3. kiad. Frankfurt 1885); Sauer és Kordgien (Heidelberga 1887). A braziliai P. tanát Platzmann irta meg (Lipcse 1874). A legjobb német-portugál szótárak: Michaelis H.-tól (2. kiad. u. o. 1891); Fonsecától (4. kiad., 2 köt., u. o. 1893), és Böschetől (4. kiad. Hamburg 1888).

Portulaca

L. (növ.), l. Kossuthcsillag; Portulacaceae, l. Kossuthcsillagfélék.

Portus

(lat.) a. m. kikötő.

Port-Vendres

(ejtsd: pór vańdr), megerősített kikötőváros Pyrénées-Orientales francia départementban a Földközi-tenger partján, 1 km.-nyire Béar-hegyfoktól, vasút mellett, (1890) 3051 lak., nagy és igen biztos kikötővel, tengeri fürdővel és főképen borkereskedéssel.

Port-Victoria

kikötő, l. Seyhelles.

Portyázó csapat

l. Portyázó háboru és Guerrillas.

Portyázó háboru

kisebb, a főhadtól elkülönített hadcsapatok működése. Sokféle célja lehet; többek között az ellenség oldalait, hátát fenyegeti, nyugtalanítani, szállítmányait elfogni. Nagyobb csata vívása nem tartozik működési körébe, amely leginkább megfigyelésből és a derékhad leplezéséből áll. A P. alatt az ütközet csak a célhoz vezető eszköznek tekinthető. Némely katonai iró helytelenül az előőrsi harcot is ide sorolta, pedig az előőrsök harca bevezetési vagy befejezési harcnak tekintendő és ennél fogva a nagy háboruhoz tartozónak kell tartanunk.


Kezdőlap

˙