Római katolikus egyház

l. Egyház és Kereszténység.

Római király

igy nevezték a német császárnak még életében megválasztott és megkoronázott utódját. I. Napoleon a reichstadti hercegnek adta ezt a címet, l. Reichstadt.

Római koriandrom

(növ.), l. Nigella.

Római köztársaság

l. Franciaország (VII. köt. 544. old.).

Római kuria

a szó legtágabb értelmében az összes pápai hatóságokat és tisztségeket - a római udvar fényének emelésére szolgáló díszhivatalokat és méltóságokat is ide értve - jelenti; szűkebb értelemben csak azokat a pápai hatóságokat, melyeknek hatásköre az egész római-egyxház vezetésére kiterjed; legszűkebb értelemben csak a pápai hatóságok segédhivatalait és segédszemélyzetét. A R.-hoz ehhez képest tartoznak: a bibornokok (l. o.), a konzisztorium (l. o.), a kongregációk (l. o.), az igazságügyi s kegyelemügyi hatóságok és a segédhivatalok. Igazságügyi hatóságok: 1. a Rota romana; 2. az apostoli kamara (Reveerenda camera apostolica) és 3. a Signatura justitiae. Kegyelemügyi hatóságok: 1. a Signatura gratiae; 2. a Dataria (elnöke Datarius) és 3. a Sacra Poenitentiae romana (elnöke Poenitentiarius major), amely utóbbihoz csakis pro foro interno (lelkiismeretben) alkalmazott felmentések tartoznak.

Római levél

szt. Pál apostolnak a legterjedelmesebb és dogmatikai, valamint vallásbölcseleti szempontból legfontosabb levele, melyet az 58. év első hónapjaiban Korintusban irt és küldött Rómába. A levél irására az a régi vágya indította szt. Pált, hogy magát a rómaiaknál a pogányok apostolaként mutassa be és őket személyes megjelenésére és működésére előkészítse. Szt. Pál e levelében a keresztény vallás alapigazságairól szól, ugy hogy legnagyobb része inkább értekezés, mint levél. A levélnek tétele ez: Az evangélium tanítása minden benne hivőre nézve isteni erővel bir, mert a hit természetfölötti állapotot idéz elő. Ezt bebizonyítja (I. rész) annak a kimutatásával, hogy sem a természetes törvény a pogányoknak, sem a mózesi törvény a zsidóknak nem használ, hanem csak az evangélium üdvözít igazán. Elősorolja azután az evangélium malasztja által kapott jótéteményeket és végül megcáfolja az ellenvetéseket a zsidók elvetésére és a pogányok meghivására vonatkozólag. A II. részben gyakorlati tanításokat ad a hitből való megigazulás tanához. Luther, még inkább Kálvin tanrendszerei igen szoros kapcsolatban állnak Pál leveleivel, de különösen a R.-lel; már csak ezen körülménynél fogva is számtalan hittudós foglalkozott és foglalkozik ezen levél magyarázásával, a benne foglalt hittételek fejtegetésével.

Római mérleg

v. gyors mérleg, l. Mérleg.

Római mitologia

A rómaiak vallása sajátságos keveréke őseredeti benszülött (latin-szabin) képzeteknek és idegen (etruszk, görög és keleti) befolyásoknak. Egyetlen ókori nép sem tanusított akkora türelmet az idegen vallások iránt, egy sem fogadta be őket olyan készségesen, mint a római. Ezen kölcsön vett, sőt mondhatni kölcsön kért mitoszok és szertasrtások annyira átalakították és módosították az alapul tekinthető ősvallást, hogy a R. történetét legalkalmasabban a következő négy korszakra oszthatjuk fel; a) a latin-szabin korszak (a legrégibb időtől egészen a történeti királyokig); b) az etruszk-görög befolyás kora (a köztársaság első idejétől a második pún háboruig); c) a görög és római vallás összeolvadásának kora (a második pún háborutól a császárság megalakulásáig); d) a szinkretizmus kora (egyiptomi, babiloni, kisázsiai és persa mitikus képzetek befogadása).

A latin-szabin korszakban, melynek tudományos megállapítása a mitosztudomány legnehezebb feladatai közé tartozik, mint a R. alapvonása a pandaimonizmus lép elénk. Politteizmus ez is, de lényegesen különböző a görög vallástól. A római mindenben, akár az élő, akár az élettelen természethez tartozott légyen az, isteni erőt, isteni szellemet (numen) keresett és talált. Nemcsak erdőn és mezőn, hegyen és völgyön, tavak és patakok partján érezte a numen hatását, megérezte azt saját személyében is és életének minden fontosabb ténye egy-egy ilyen védő szellem sugallata alatt történt. Minden római embernek volt egy őrző szelleme (geniusz), aki megszemélyesítve mindig férfi, nőnemü alakját Juno (l. o.) pótolja. Halál esetén a géniusz elhagyja a testet és tagjává lesz a Manes (l. o.) világának, néha rút alakban hazajáró lidérc (larvae, l. Lemures). A geniuszokkal rokon szellemek voltak a laresek és penatesek, s ezt a szellemvilágot kiegészíti egész sereg, hol neves, hol névtelen alsóbb rendü istenség, kikhez különböző alkalommal imákkal és ráolvasásokkal (indigitamenta) fordultak. Ilyen istenségek: Ossipaga (aki az ember csontjait szilárdítja), Statilinus (aki a gyermeket talpra állítja), Fabulinus (aki beszélni tanítja), Jugatinus és Libitina vagy Naenia (amaz a házasság, emezek a halál istenei), Rubigus és Rubigo (elűzik a vetésről a rozsdát). Felsőbb istenségekről a hagyomány e korban nem emlékezik, a vallás lényege az imádság és áldozat, valóságos megalkuvás a felsőbb lényekkel, kiket a római járandóságuk lelkiismeretes kiszolgáltatásával (religio) igyekszik magának biztosítani. Az imádságok és áldozatok rendszere papi rendet is fejlesztett, s ezt a római hagyomány Numa Pompiliusnak tulajdonította, ki állítólag a szabin istentiszteletet honosította meg Rómában. Ez az istentisztelet még nem ismeri a képeket, sőt a templomot sem (maga e szó is eredetileg szent helyet jelent, csak később ilyen helyre emelt épületet). A papi rendnek feje lőn a rex sacrificulus, rangban legközelebb állanak hozzá a flamenek és a pontifex maximus, ki a pontifexek testületének (collegium) főnöke. Mig az eddig felsoroltaknak feladata az áldozatok bemutatása, addig az istenség akaratának magyarázata az augurok (l. o.) hivatása. Voltak még egyes istenségek tiszteletére hivaytott szűkebb körü papi testületek (fratres Arvales, Luperei, Salii), melyek meghatározott napokon szerepeltek. Egyben valamennyi szertartás megegyezett, jelesül a formák szigoru megtartásában. Egyetlen formahiba elég volt, hogy a vallásos cselekvényt érvénytelenné tegye, amin aztán csak vagy a teljes ismétlés (instauratio sacrorum), vagy a kiengesztelés (piaculum) segíthetett. A jósló papok (l. Haruspex) intézménye átmenetet jelez a R. második (etruszk-görög) korszakához. Ez a hagyomány szerint a Tartquiniusok napjaival kezdődik és egyik fontos mozzanata a kymei Sibylla könyveinek megvásárlása. Régészetileg kétségen kivül helyezett dolog az etruszk templomépítés és agyagszobrászat meghonosodása Rómában. Igy épül Jupiter temploma és szobra a kapitoliumon, mig a kymei Sibylla tiszteletével egyszerre terjed Apollo (eredetileg népetimologiai néven Aperta) tisztelete is. Róma egyre több és több görög istenséget fogad be és a második pún háboruval beköszönt a görög és római kultusz összeolvadása. Ott találjuk Demeter, Dionysos (Bacchus) és Persephone tiszteletét, majd Asklepios, sőt a Magna Mater Idaca (l. Kybele) oltárain is kigyuladnak a lángok. A görögség irodalmi és tudományos győzelmével egyszerre kapcsolták össze Róma alapítását az epikus ciklussal és hozták bele a régi lélekvilágba a görögök antropomorfizmusát (az istenségnek ember képében való személyesítése). Igy áll elő a R. istenalakjainak rendszere, mely a szinkretizmus korában aránylag kevés változáson megy által, legfölebb tágul és új elemekkel szaporodik. Az istenségek sorát Janus kezdi meg (l. o.), maga is a kezdetnek és befejezésnek védőszelleme lévén. Majd a három kapitoliumi istenség következik (Jupiter, Juno és Minerva), melyek az égboltozatnak és verőfényes égnek istenségei. Jupiter alakjával a következő kisebb istenek állanak rokonságban (legalább a kapitoliumi szentélyben ők is helyet kaptak): Terminus, Fides (populi Romani), Juventas és Vejovis. Ugyancsak fényistenségek voltak Sol (a Nap) és Luna (a Hold), amaz később Apollóval, emez Dianával olvadt össze. A fényistenségek harmadik csoportját alkotják azok, amelyek a földi és égi tűzzel függnek össze. E csoportban két fő alak (Volcanus és Vesta) körül forog minden. Amannak himnemü mellékalakja Mulciber (az istenek kovácsmestere), nőnemü rokona Stasta Mater (aki megállítja az utcákon elharapózó tüzvészt), felesége Maja Volcani (a mezei termést érlelő égi tűz képviselője). Az eredetileg pásztorokból és földművesekből álló Róma népének vallásában jelentékeny szerep jutott a tavasz és mezei termés istenségeinek. Ilyenek: a) Mars és quirinus. Ez a régibb Mars, jellemző melléknevén Mars Silvanus, kinek neje Venus (mindvégig eltérően a görög felfogástól, l. Aphrodite), mások szerint Nerio Martis, akitől Anna Perenna csellel elszerette. Mars, Nerio és Anna a lepergő folyó éáv fordulójának istenségei. Később Mars Silvanusból a harcias Mars Gradivus lett, de még akkor is megünnepelték mezei ünnepeit és a Romába olvadó itáliai népek (szamnitok, hirpinek és picentek) nagyra voltak vele, hogy új telepeikre Mars szent állatai vezették őket, nevezetesen az ökör (bos, innen Bovianum város), a farkas (szabinul hirpus, róla Hirpini) és harkály (pieus, róla Picentes). Picus különben (l. o.) külön istenség, neje Pomona (l. o.). b) Pales (l. Palilia) és Consus (l. o.), Faunus és Fauna (Bona Dea), Silvanus, Dea Dia. Megannyi erdei és mezei istenség. Pales a pásztorokat veszi pártfogásába, Consus az igás állatok pihenőjében leli örömét; Faunus és Fauna a termékenység áldását adják embernek, állatnak egyaránt. Faunus egyébként Inuus néven a nyájak szaporodása felett őrködik, mint Lupercus távol tartja a ragadozó állatokat. Fauna Bona Dea néven (l. o.) a családi áldás védő asszonya, Majesta v. Maja néven a csírázás nemtője. A vidéken Faunus háttérbe szorul Silvanus előtt. Az aratás sikerét Dia Diától (l. o.) várták, aki az Arvales fratres (l. o.) szertartásaiban Ceres szerepét játsza és a mezei istenségek sorában épp ugy külön áll, mint Janus a fényistenségek közt. c) Saturnus és Ops, Ceres, Liber és Libera. Saturnusnak, akit kesőbb a görög Kronosszal kevertek össze, igazi szerepét a Stercutius (trágyaisten) mellékneve mutatja, holott Ops maga a dúsan adó anyaföld Fellus Mater néven Ceresnek egyik rokona). Ceres alakját korán elnyomta a görög Demeter, de eredeti hivatását elárulja az Annona alakja, mely a császárok korabeli pénzeken Ceresszel együtt fordul elő. Annona a tengerentúli termés istennője, a középitáliai Feronia a belföldi mezei áldásé. Libet és Libera, a gondűző bortermés védői, korán összeforrtak Dionysos és Persephone alakjával. d) Venus és Flora, Vertumnus és Pomona. Vénus tavaszi istenségből válik egyrészt a harc és győzelem, másrészt a szerelem istenasszonyává. Első minőségében rokona Flora, nemkülönben Pomona, kivel Vertumnust, az évforduló istenét párosította a hagyomány. Venus és Aphrodite egybeforrván, maguk után vonták környezetöket: Erost (lat. Cupido, Amor), Peithót (lat. Suada, Suadela), kikhez az ősrégi Priapus csatlakozik. A vizi istenségek korántsem a tengerrel kezdődnek, mellyel a rómaiak aránylag későn ismerkednek meg, hanem folyókkal és forrásokkal. Ezeknek végső oka és keletkeztetője azonban nem (mint a görögöknél) Okeanos, hanem Janus. Ennek Juturnától származott fia Fons (l. o. és Forráskultusz), kivüle még a Tiber folyó megszemélyesítését Tiberinust tisztelték, ősrégen ugy látszik emberáldozatokkal is (erre mutat a máj. 15-iki ünnep, mikor a pons subliciusról nádból és kákából font babákat dobtak a folyóba). Régi a nimfák, különösen Egeria (l. o.) tisztelete, nemkülönben a varázsló camenáké (l. Camenae), akik egészen észrevétlenül olvadtak bele a muzsákba. A tenger istene Neptunus, mielőtt a görög Poseidonnal összekeverték, a hasznos nedvességnek, tán az esőnek istene volt, a görög mitologiában elfogadott kisérői közül Ino Leukothea az őslatin Mater Matutával (l. o.), Palaimon (l. Malikertes) Portunusszal olvadtak össze, ellenben Amphitrite, a tritonok és mereidák mindvégig idegen alakok maradtak. A szellemekben és hazajáró lelkekben vetett hit természetes következménye az alvilági istenek csoportja. Közülök első a halálisten Ocus, kiről utóbb az egész alvilágot elnevezték. Közel áll hozzá Dis Pater Saturnus és Ops fia, a föld méhének ura és parancsolója. Felesége Proserpina (Libera). Külön istenség jutott a halotti csendnek: Dia Muta vagy Tacita, más néven Lala vagy Lara is. Az alvilág többi lakói a megholtak lelkeiből (Manes) teltek ki, akiket a rút alaku, kalapáccsal törő-zúzó Charun (a görög Charon etruszk változata) bocsát be és akik haragjukban hazajárnak (Maniae). Az alvilági istenségek is szigoruak, pártfogásukat önfeláldozáshoz vagy éjjeli vezeklésekhez kötik, milyen a devotio (l. o.) és a Ludi Terenmtini (l. Dis Pater). A legrégibb időktőúl fogva mindvégig uralkodnak a personificatiók, melyek ismét háromfélék: a) Városok és tartományok személyesítései, nagyobbrészt női alakok, p. Dea Roma (Hadrianus óta Roma aeterna); tizenkét etruriai város a hires laterani talapzaton, tizennégy kisázsiai község a Tiberiusnak Puteoliban felállított hálaemléken; a két Pannonia. b) Foglalkozások, betegségek, szerencse és balsors megszemélyesítései. Ilyen első sorban Mercurius, mint a kereskedés megszemélyesítése (merx a. m. áru), Aesculapiusnak kisérői: a láz géniusza (Febris), az egészség (Salus), mely vagy az egész közönségé (Salus publica), vagy a császároké (Salus Augusta). A szerencse (Fortuna) és siker (Bonus Eventus) ősrégi személyesítések, de a későbbi kor még melléjök rendelte a megtestesült reményxt (Spes) és boldogságot (Felicitas). Ide sorolandó a Pannoniában nagy szerepü Nemezis (l. o.). c) Erények és különféle emberi tulajdonok megszemélyesítései: Pavor és Pallor (félelem és sápadtság), az ősrégi Bellona kisérői, ezeket távol tartja a harcostól Virtus (az erény) és emezt viszont nyomon követi Honos (tisztesség). Alakot nyert továbbá az annyira ritka béke (Pax), a polgári egyetértés (Concordia), a feljebbvalók és alárendelteket összekötő kötelességtudás (Pietas), a méltányosság (Aequitas), a nők szűziessége (Pudicitia), az uralkodók kegyessége (Clementia). A nagy számu istenalak a szinkretizmus korában még megszaporodik az elfoglalt provinciák népeinek isteneivel. Seregestül tódulnak be az idegen istenalakok, a legnagyobb távolságból költöznek át a marsoló légiókkal (Dáciában megtaláljuk a pontusmelléki Glycon-kultuszt vegyest a kizikoszi Adrastea és a galatiai Tavianus tiszteletével). Nagyobb és általánosabb jelentőségre azonban a kelta eredetü Eponán kivül (l. o. és Kelta mitologia) csak a következő keleti istenségek emelkedtek: Egyiptomból Isis és Serapis (megfelel a görög Osirisnak), Sziriából az emesai Napisten (dáciai feliratokon: deus Azizus bonus puer phosphorus), a heliopoliszi (Baalbek) és dolichei (Doluk) Jupiter (Dolichenus), az egykori Feniciából és Palesztinából Baál (l. o.) és vele rokon szirusz istenségek. De valamennyit felülmulta népszerüségben Mithras (l. Mitra) a persa napisten. Mig az egész R. elhomályosult és üres, tartalom nélkül való formává sülyedt, ennek a keleti istennek tisztelete (l. Misztériumok) kielégítette a népeket és előkészítette a kereszténységet, mellyel még akkor is versenyzett, mikor az már alant népszerü, felülről elismert vala.

Római művészet

A rómaiak művészeti hivatottsága leginkább az építés terén mutatkozik. Az ívnek és a boltozatnak alkalmazása és szerkezeti kiművelése által az épületek belsejét tágasabbá tették és az építésben egészen új, addig ismeretlen elvet juttattak érvényre, amely elv mai napig megtartotta uralmát. A római építészet egyes szerkezeti és ékítményes elemeket a görögtől kölcsönzött ugyan, mindazáltal egészen más volt a görög és más volt a római építészet föladata. Ekként tehát a római építmények művészeti jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha azt nem a görög művészet álláspontjából tekintjük, hanem római mértékkel mérjük. A római építészet történetét l. Építészet.

A római szobrászat és a festészet a görögnek folytatása és tovább fejlődése. A rómaiak a régebbi időben Nagy-Görögország és az etruszkok révén, utóbb magában Hellászban ismerték meg a görög szobrászatot és festészetet. Kr. e. 250-től fogva még szorosabbá vált az ismeretség. Ez időtől fogva a görög művészek mind sűrübben vándoroltak Rómába és a római győzelmes hadvezérek a meghódolt görög városokból a szobrokat, a festményeket és a művészet egyéb termékeit nagy tömegben szállították Rómába. Marcus Marcellus volt az első hadvezér, ki 212. görög művészeti tárgyakat hozott Rómába Szirakuzából és azokat Honos és Virtus templomában helyezte el. Fulvius Flaccus 210. Capuát, Fabius Maximus 209. Tarentumot fosztotta meg művészeti kincseitől. Quintus Flaminius 196. Hellászból visszatérve három napos diadalmenetének két napján az érc- és a márványszobrokat mutatta be. Fulvius Nobilior 191-ben 258 érc- és 230 márványszobrot hozott Rómába, Paulus Aemilius 168. diadalmenetén 250 kocsira való szobrot és festményt, a következő két napon pedig még több edényt, érmet, fegyvert, stb. mutatott be polgártársainak. Mummius, ki 146. Korintust hódította meg, onnét mindent elvitt, ami elvihető volt. Sulla Athént fosztotta ki. Scipio 190. Antiochust Sziria királyát legyőzvén, Ázsiából diadalmenetében 224 arany koronát, 1220 elefántfogat és 134 szobrot hozott Rómába. A császárok, Hadrianus és az Antoninusok kivételével, követték a példát. Ekként Kr. e. II. sz. közepén Róma nyilvános épületei: a templomok, a curiák, a porticusok, sőt a magán építmények is el voltak halmozva görög szobrokkal és festményekkel, melyeket aztán a művészek is követtek. Róma élénk művészeti tevékenység helyévé lett. Erre vonatkozik Plinius azon állítása, hogy a 156-ik olimpiásztól (Kr. e. 150) a művészet ismét emelkedett; a régieknél alsóbb rendü, mindazáltal elismert képességü művészek éltek, mint Antaios, Kallistrates, Polykles, Pythias, Timokles, stb. Közülök Polykles készítette a Metellus-féle Jupiter-templom számára az istenség szobrát, azonkívül egy Juno-szobrot. A Rómában élt görög szobrászok közül nehányat fenmaradt műve után ismerünk. Apollonios műve a belvederi torzó, Glykon műve a Farnese-féle Herakles (l. a képet Herakles alatt), Kleomenes műve Germanicus szobra a párisi Louvreban, Aristeas és Papias művei a két kentaurus-szobor, melyek egyike Rómában a capitoliumi muzeumban, másika a Louvreban van.

A köztársaság vége felé a római fölfogás mind jobban érvényre jutott, és a görög szobrászat saját jellegéből mind jobban kivetkőzve, a római irányban fejlődött tovább. Görögországban a szobrászat kivált a vallás szolgálatában állott, Rómában világiassá vált, föladata volt a világi nyilvános épületek és magánházak diszítése, s ezzel kapcsolatban a szobrászat tárgya is megváltozott: élő emberek képmását és elvont fogalmakat személyesítő, u. n. allegoriai szobrokat készítettek az istenek szobrai helyett. A képmások egyéni hasonlóságára s jellemzésére törekedvén, a szobrászat nem a szép formákat, hanem a valószerüséget, a természethüséget kereste. A római szobrászat ebben az irányban haladva oly tökélyt ért el, hogy egyéni jellemzés tekintetében messze túlszárnyalta a görög szobrászatot. Ide tartoznak a nagyobb domboru művek, melyek történeti eseményeket ábrázolnak, s melyeket diadalemlékek diszítésére használtak. Ilyenek p. Titus diadalíve, különösen pedig Trajanus császárnak Kr. u. 113. fölállított oszlopa, melyet a dáciai háboru eseményeit ábrázoló domboru művek borítanak.

A római festészet is folytatása a görögnek. Minthogy azonban görög festészeti művek nem maradtak fönn, nem határozhatjuk meg, hogy a római festészet a görögtől mennyiben tért el. Rómában számos görög festő dolgozott. De voltak Rómának saját festői is. A legrégibb, aki említtetik, Fabius Pictor, Salus templomában történeti tárgyu nagy falképeket festett. Ludius festő Augustus idejében honosította meg a szobák falait diszítő változatos tájképeket, általában a képirás azon nemét, mely a római lakás jellemző sajátosságává lett. A Vezuv által eltemetett campaniai városok, jelesül Pompeji romjaiból, valamint a Rómában előkerült ilyetén falképek azonban nem szolgálhatnak sem a görög, sem a római festészet mértékeül. Szintén görög művészek gyakorolták és fejlesztették tovább Rómában a mozaik-képirást, melynek néhány becses emléke maradt fönn (l. Mozaik). Ugyanez áll az éremvésésről és a drágakövek metszéséről. L. Ermek, Gemma és Kaméa.

Romain

(franc., ejtsd: romen), igy nevezik a franciák a nyomtatott latin betüket.


Kezdőlap

˙