Római naptár

l. Naptár.

Római nárdus

(növ.), l. Macskagyökér.

Római-német császárság

l. Németország (XIII. köt. 60. old.).

Romainville

(ejtsd: romenvill), Páris külvárosa Pantin és Noisy-le-Sec közt, (1891) 2106 lakossal, gipszbányával.

Római nyelv

l. Latin nyelv.

Római pápák

l. Pápa.

Római pénzek

l. Érmek (VI. köt. 368. old.).

Római régiségek

A) A római társadalom első csiráit a későbbi idők három nép (latinok, szabinok és etruszkok) együttlakásának tulajdonították és e körülményre vezették vissza a három ősi tribust (l. Tribus); mindenik tribus feloszlott 10 kuriára, ezek viszont ugyanannyi dekuriára, vagy gensre (l. o.). Ezen elnevezésekről vették nevöket az előljárók (Tribunus, Curio, Decurio). Csak akik valamely tribushoz tartoztak, voltak igazi polgárok (patriciusok), ők alkották a római népet (populus Romanus), melytől függő viszonyban állanak a kliensek (l. Pastronátus), szolgái a rabszolgák (l. Rabszolgaság). Az őslakosság ezen magvához járultak először a plebejusok és a polgárok közé felvett latinok, majd a szövetségesek (socii), utoljára a szabadosok (libertini). Akik az itt felsorolt osztályok egyikéhez sem tartoztak, hostes vagy peregrini nevet viseltek. Az összes osztályokból származott hivatalos kitünőségek utódai a nobilitas minden egyes tagja nobilis, a művelt és vagyonos középosztály az ordo equester (lovagrend). Végezetül a császárok korában alakult egy külön társadalmi osztály azokból, kik vagy maguk a szenátusban ültek, avagy olyanoknak utódai (ordo senatorius). Az eredetileg arisztokratikus és mindvégig hol oligárkikus, hol monárkikus Rómában változó volt B) az alkotmány és kormányforma is. A legrégibb idők kormányformája a patriarkális királyság, melynek a nép által választott viselője (Rex) a legfőbb biró, pap és hadvezér egy személyben. Ha meghalt, utódának megválasztásáról az interrex gondoskodott. Hatalmának jelvényei a biborszegélyü toga (t. praetextata) és a liktorok, vagyont az ager publicusból (l. Agrártörvények) hasítottak ki számára. Az alkotmány további fontos organumai a szenátus és a népgyülések, melyek eleinte csak a patriciusoknak, később a plebejusoknak is módot nyujtanak az alkotmányos jogok gyakorlására (l. Comitia curiata és Centuria). A királyságnak megszüntével, igazabban a rituális térre való átköltözésével (l. Róma története) a köztársasági kormányforma köszönt be, mely azonban távolról sem demokratikus (az okokat l. Demokrácia). Oligárkikus köztársaság, melyben az összes jogokat a nép által választott tisztviselők (magistratusok) gyakorolják. A két legfőbb tisztviselő a konzul (l. o.), nagy veszély esetén a diktátor (l. o.) lép előtérbe. Az ügyek szaporodásával egyes ügykörök külön kézbe kerülnek s megszületik a censor és praetor (l. Cenzor és Cenzus). Utóbb a plebejusok rendi küzdelmei erőszakolják ki a tribunok (l. Tribunus) intézményét, mig a rendőri teendők másokkal egyetemben az aedilist (l. Aediles) teszik szükségessé. A plebejusok kierőszakolták a népgyülésnek egy harmadik nemét is: Comitia Tributa (l. Tribus). Az utóbbiak a néptribunok vezetése alatt hevesen mérkőztek a szenátussal, mely viszont a kuriák szerint szavazó népgyülésekre támaszkodott. Ez az áldatlan harc ássa meg a köztársaság sírját és egyengeti a cezarizmus (l. o.) útját. A monárkia, mely Augustusnál még csak a legfőbb magisztrátusok egy kézben tartása által ismerhető fel, elég gyorsan autokráciává lesz. Mellette a szenátus az államtanács jellegét kapja, a konzulság címmé zsugorodik össze, a legfőbb bizalmi állások katonák kezébe jutnak (praefectus urbi, praefectus praetorio, l. Praefectus). A birodalom nagy kiterjedése okozza, hogy a monárkiából diárkia lesz (társcsászárok), s a császárok választott tisztviselőkről kinevezett hivatalnokokra, a régi rendekről hivatalos rangsorozatokra térnek át. C) Közigazgatás és államháztartás. Rómát e tekintetben a magisztrátusok látták el, kik a szenátus felügyelete alatt működtek. Itália kormányzata a községek (municipiumok) önkormányzatán alapult. Mindegyiknek volt külön népgyülése, 100 tagu tanácsa (ordo decurionum) és magisztrátusai. A provinciák városai vagy szövetségesek (civitates foederatae), vagy szabadok (immunes et liberae), vagy adózók (stipendiariae). Földbirtokuk egy részét az ager publicus növelésére fordították, más részét az előbbi birtokosoknak bérbe adták. A helytartókra nézve lásd Praetor és Propraetor. A pénzügy terén a fő felügyelet a szenátust illette; a költségvetés a cenzorok, az utalványozás a quaestorok kezében volt. A bevételek fő forrásai voltak: az ager publicus jövedelmei (vectigalia) és a rendkívüli birtokadó (tributum), melyet rendkívüli időkben esetről esetre kivetettek, de ha lehetett vissza is fizettek. A kiadások főbb tételei: istentisztelet, építkezések, tisztviselők és állami rabszolgák díjazása, hadsereg, ingyenes gabona, állami temetések és diadalmenetek. Ehhez járult a császárok alatt az udvartartás, katonai zsold, posta és közlekedés, állami hivastalnokok díjazása. D) A jogügyet l. Római jog alatt. E) Szárazföldi és tengeri haderő, kereskedelmi hajózás. A szárazföldi hadsereg magvát a légiók (l. Légio) tették, gyalogos csapatok, melyeknek kiegészítője a lovasság (equitatus, l. Lovagok) a nagy külföldi háboruk óta emelkedik tekintélyre. Ide tartoztak még a szövetségesek (socii) és a segédcsapatok (auxilia, l. Auxiliáris csapatok). Külön hadtestek és osztályok voltak még ezen kívül: a cohors praetoria (a Róma történetében oly gyakorta előforduló pretoriánusok), a veteránusok, a műszaki csapatok (fabri), jeladók, u. m. trombitások (tubicines), tülkösök (cornicines) és kürtösök (bucinatores), végül a málhás csapatok: lovászok (calones), podgyászosok (agatones), markotányosok (lixae) és sok más. A vezér neve dux, a tiszteké praefecti, a provinciákban a helytartó volt a vezér (imperator). A vezér segédei a legátusok, a légió tisztjei Caesarig tribunusok, alsóbb fokon a századosok (centuriones). Az emberanyag beszerzése eleinte sorozás (dilectus), később toborzás útján történt. Sorozás után előbb a tisztek esküdtek hűséget (sacramentum dicere), aztán ők eskették meg a legénységet (sacramento adigere). A szolgálat ideje Mariusig (16-20 év, utána legalább 20 (a veteránusok tovább is szolgáltak). Az obsit neve honesta missio. A katonák ruházata rövid ujju gyapjuing (tunica), hadi köpönyeg (sagum), a vezéré biborpalást (paludamentum). A legénység északon nadrágot (bracea), másutt ikravédőt (fasciae) és bakancsot (caligae) viselt. Fegyvereik védők (arma) és támadók (tela). Amazok: sisak (cassis), páncél (lorica), lábvért (ocreae) és paizs (clipeus); emezek: kard (gladius), lándzsa (hasta) és hajító gerely (verutum). Hozzájárultak ehhez a parittyások és íjászok jellemzetes fegyverei. A zászló neve vexillum, a manipulusok hadi jele signum. A tábort illetőleg l. Castra.

A menetelő sereg neve agmen, a rendes napi menet (iustum iter) 7 óra, ugy hogy egy napon rendesen 20 km.-t haladtak. Fordulnak azonban elő 30 km.-nyi gyorsított menetek is (magna itinera). A menetrendet a fürkészők (exploratores) kezdették, utánuk következett a lovasságból és könnyü gyalogságból álló előhad (agmen primum), majd a derékhad (agmen medium), melyben minden légió után saját málhás csapata vonult, s az egészet az utódandár (agmen novissimum) fejezte be. Megbizhatatlan vidéken a málhás csapatokat közre fogták és négyhomlokzatu négyszögben meneteltek (agmen quadratum). Az ütközetben a csapatok rendjét (acies) kisegítette a tartalék (subsidia). A fő szerep a gyalogságnak jutott, a szárnyakon álló lovasság csak másodsorban jöhetett számba. Az ostromnál első sorban kiéheztetésre törekedtek, ha ez nem sikerült, hozzáfogtak a vár vívásához (oppugnatio). Miután kőből és földből töltést emeltek (aggerem iacere), az ostromló gépek (aries, ballista, catapulta; l. Hadi gépek) teendője volt rést törni, melyen az ostromlétrák segítségével a roham megtörténhetett. A szerencsés háborut befejezte a diadalmenet. A tengerészet csakis a pún háboruk óta veszi figyelembe a hadi szempontot. Karthago bukása után megint csak a kereskedő-hajókra költenek, miglen a császárok állandó hajórajról gondoskodnak, mely elosztva több kikötőben horgonyzott. Ilyenek Misenum és Ravenna, továbbá (egyes főbb sztratégiai pontokon) a Duna és Rajna (l. Pannonia). A hajók alkotása céljuk szerint különféle: a hadi hajók nagyobb hosszuságuak voltak (naves longae), a kereskedelmiek szélesebbek és csekélyebb járatuak (onerariae). A hadi hajók a görög hajók mintájára épültek, evezőpadjaik emeletei szeerint biremes (liburnae), triemes, quadriremes sőt quinqueremes (l. Hajózás és mellékletének 5. és 6. ábráját). A nagy tengeri harcok (a kalózháboru és Actium) után a hadi hajók közül csak a könnyü kétevezősök maradtak használatban, még pedig fedezetül a kereskedelmi hajók részére, melyeknek feladata volt a nagyobb városoknak, első sorban Rómának élelmezése.

Magánrégiségek (római kulturtörténet). E téren az alább tárgyilag csoportosított emlékek fejlődésében három fő korszakot különböztethetünk meg: a) a város alapításától annak hatszázados fennállásáig (ősrómai népélet); b) a köztársaság bukásáig (hellén kulturhatás) és c) Diocletianusig (a provinciák kulturhatása). A magánélet alapja Rómában a család, mely egyúttal az államélet bölcsője is. Minden gens ugyanis 10 családra szakadt. Minden római család tagja valamely genshez tartozván, világossá válik a hármas elnevezés: praenomen (a mai keresztnév), p. Lucius, Manlius (rövidítve L., M.), nomen vagy nomen gentile (Julius, Tullius; a régibb magyarságban nemzetségnév, p. de genere Aba) és cognomen (p. Caesar, Cicero), a magyar vezetéknév. E hármas elnevezés egész a császárok koráig fentartja magát. A család belsejében az uralkodó szerep a patria potestas (l. Atyai hatalom) értelmében a családapáé (pater familias), kinek rendelkezéséhez képest a gyermekek nevelők vezetése alatt nevelkedtek, mig a fiuk 16-17 éves korukban megkapták a toga virilist (l. o.) és a polgárok sorába kerültek, a leányok pedig férjhez mentek. De mig az utóbbiak ilyetén módon atyjuk hatalmából férjük hatalmába kerültek (l. Manus), tehát csak gazdát cseréltek, a fiuk a manumisszió révén utóvégre mégis csak felszabadultak. A férjes asszonyok azonban mindvégig férjük hatalma alatt állottak, bár jóval előkelőbb állást foglaltak el a görög nőknél. A család kiegészítő elemét tették a rabszolgák (servi, l. Rabszolgaság).

A római család igényeihez mérten épült a ház, (l. Építészet, IX. melléklet 13-15. ábra és Lakóház). Az ősi öltönydarabok a férfiaknál a tunica és toga, háboru esetén sagum és paludamentum. A tunica a nőknél is megvolt, de fölötte a stolát viselték, melyet egyszerü vászonból készítettek, de melyet a császárság korában a legszigorubb rendeletek dacára is kiszorítottak a selyemből készült különféle nevü felöltők (l. Lacerna, Pallium és Palla, hol a viselet ábrája látható). A lábbeli rendes neve polgároknál Calceus (l. o.), katonáknál caligae (l. o.). Sarut (sandalia, soleae) csak otthon v. lakomán viseltek.

Római sáncok

tágabb értelemben véve mindazon magyarországi őskori földművek, melyeket a hagyomány a rómaiaknak tulajdonít; szűkebb értelemben a fentebbiek közül csupán azok, amelyekről még nincsen kétségtelenül igazolva, hogy nem rómaiak. Amazok hazánk minden részében előfordulnak és a nép ördögárok névvel is illeti. Nevezetesebbek mégis északon a Garam és Ipoly vidékén levők (melyekről azonban csaknem biztos, hogy alkotóik a quádok, l. o.), délen pedig az u. n. Csörszárka, azaz hogyx árkai, mely árok viszont alighanem a jazigoknak a quádokkal szemben készített földműve. A szűkebb értelemben vett R. egy része a Bácskában van, másik része a Tiszán túl. A bácskai sáncok, melyek legnagyobb sztratégiai fontosságra a magyar szabadságharcban jutottak, két hosszu vonalból állanak, melyek közül azt, amelyik Apatinnál kezdődvén, Goszpodince közelébe s innen fölfelé, a Tiszával párhuzamosan Bács-Petrovoszelóig terjed, a nép ajkán nagynak, az Újvidéktől Tiszaföldvárig húzódót pedig kicsinynek nevezik. Fröhlich Róbert, aki a sáncokat a katonai térkép szerint végigvizsgálta, megfordítva tartja (az arányok miatt), azonkívül a kis sáncot két részre osztja. E szerint egy rövidebb és erősebb, s egy hosszabb és gyöngébb védelmi vonalról van szó (l. Bács-Bodrog vármegye térképén, II. köt., ahol a töltés menete meg is van jelölve). A sánc rendeltetésére nézve hosszas polemiák folytak és három nézet merült fel: tartották áradás elleni töltésnek, útnak és határvonalnak. Legerősebb védői (Romer, Torma, Dudás) az utóbbi nézetnek voltak, sőt annyira ment a dolog, hogy egy összefüggő láncolatra gondoltak, mely ezen és az alább említendő tiszántúli sáncok segélyével kapcsolta össze a Limes Pannonicust és Dacicust (l. Limes). De az újabb kutatások (Ortvay, Fröhlich) alapján ez a felfogás végleg megdöntöttnek tekinthető. Szerkezetéből következtetve, a kicsiny (hosszabb) sánc a hunnok utáni időből ered, esetleg azon germán törzsek valamelyikétől, melyek Attila birodalmának felbomlása után hazánkba telepedtek; a nagy (rövidebb) sánc a limigant (limesmenti) szarmaták műve, akik igy védekeztek egyfelől uraik, az igazi szarmaták, másfelől a rómaiak ellen. Legújabban Dudás vetett fel egy közvetítő nézetet, mely szerint a hosszabb sánc szarmata, a kisebb római mű, mely a IV. sz.-ban készülvén, amazt két ponton metszette (a Fröhlich által megkülönböztetett két rész). Kétségtelenül római eredetüeknek azonban eddigelé sem ezeket, sem azokat a tisztántúli sáncokat nem tekinthetjük, melyek Temesvártól északnak a Marosig vonulnak, s e folyón túl, Szabadhely közelében megszünnek, Temesvártól délnyugatra pedig egészen Kubinig, keletre Román-Sztamorától Gajtasollig egymással párhuzamosan követhetők, Gyorok mellett, Arad vármegyében pedig épenséggel három van párhuzamosan. Látni való tehát, hogy a Dunától északnak egészen a Körösig terjednek a földhányások, melyeknek végpontja nem esik messze a Torma által kimutatott külső dáciai védővonaltól (a Krasznától délnyugatra ívalakban Kegye, Zálnok, Széplak, Baromlak, Verzár, Fegyvernek és Csatár érintésével Püspökiig Biharban). Ámde a védművek elhelyezési módja (a sánc mindenütt Dácia ellen van fordítva) szintén arra vall, hogy itt barbárok (jazigok és dákok?) védekeztek egymás ellenében. S igy hovatovább mindig valószinübbé lesz Romer és Fröhlich nézete, akik az összes R.-at barbárkoriaknak tekintették.

Római székfű

(növ.), l. Montika.


Kezdőlap

˙