Zörej

l. Hang és Szivzörejek.

Zr

a zirconium kémiai jele, l. Cirkonium.

Zrednai Vitéz

l. Vitéz.

Zrinyi

-nemzetség. A Subics-Zrinyiek, a legdicsőbb horvát-magyar nemzetség családfája, az 1066. évig vezethető vissza. (L. Subic-nemzetség.) Lajos király 1347. Subics Gergely grófnak és unokaöccsének IV. Subics Györgynek Osztrovica vára és egyéb dalmáciai birtokaikért Zerin várát (in terra Schlavoniae) adományozta, továbbá az ennek közelében levő Stupnicát és Pedalj várát. Ezen időtől fogva György és utódai a Subics név mellőzésével Zrinyieknek irták magukat és a család történetének szinhelye már nem Dalmácia, hanem Horvátország és Magyarország. IV. Subics György az új családfa megalapítója, mint ilyen I. Zrinyi György nagybátyjának a Frangepán-családból származott Blagay Dujmo vegliai grófnak házában nevelkedett; mint serdülő ifju I. Lajos magyar király apródja volt és ezt 1347. a nápolyi hadjáratba követte, hol vitézségével kitünt. 1361. meghalt. Egyetlen fia I. Z. Pál (1357-1414) még kiskoru volt apja halálakor és Nagy Lajos gyámjává Blagay Bertalant és fiát Istvánt nevezte ki. Mária királynő 1383. Zágrábban kiadott iratával megparancsolta, hogy minden I. Pál ellen folyamatban levő birtokpörök az ő javára beszüntetendők; Nagy Lajos és Mária pártfogását I. Pál azzal hálálta meg, hogy mindvégig ügyöknek hű támogatója volt. 1414. Zágrábban halt meg; tetemei a Zágráb melletti remetei zárda kriptájában nyugszanak. - I. Péter (1400-56) kezdetben a lázadó Hervoja bán párthiveként Zsigmond ellen harcolt, Hervoja halála után meghódolt Zsigmondnak, ki őt (1420) kegyelmébe fogadta. A család dalmáciai ágából az utolsó sarj Subics Jakab, gyermekei nem lévén, összes birtokait Péterre hagyta (1441), amely végrendeletet Hunyadi János kormányzó is megerősítette. II. Péter, az előbbinek fia, nehéz időkben élt, mert a törökök már 1458. kezdték Horvátországot pusztítani és a horvát főurak is folytatták hagyományos családi civódásaikat, politikai pártokra is szakadtak, mert nagy részük Hunyadi János halála után V. Lászlót nem akarta királyuknak elismerni. 1475. Ahmed boszniai basa egész Zerin váráig nyomult előre; minthogy nem volt képes a várat elfoglalni, elpusztította környékét és rabolva s pusztítva végig ment Horvátországon, beütött Stíriába és Karintiába, honnét nagy zsákmánnyal és sok ezer rabságba esett keresztény fogollyal visszatérvén, Zerinvár előtt újból megjelent, de itt II. Péter a török sereget megsemmisítette és a keresztény rabokat kiszabadította. 1493. Jakub pasa Boszniából újra betört Horvátországba, de Frangepán Bernardin az Una mellett legyőzte őket, mire a törökök Krajna és Karintia felé vették útjokat, innét visszatérőben Ubdina mellett (1493) megverték a horvát sereget; II. Péter és fia III. Pál is a csatatéren maradtak. III. Miklós (szül. 1849.) apja II. Péter halálakor csak 4 éves volt, gyámja Berojevics Máté volt. A Z.-ek serege 1500. vitézül harcolt Jajcánál Korvin János oldalán. 1509-ben III. Miklós feleségül vette Karlovics Iván nővérét Ilonát, ekkor Miklós és sógora Karlovics Iván egyezséget kötöttek, mint családjuk egyetlen férfitagjai, hogy amelyikük előbb meghal fiutód nélkül, annak egész vagyonát a másik örökli; Z.-nek ekkor 9, Karlovicsnak 22 vára volt, a falvakat nem is számítva; ez az egyezség volt alapja a Z.-ek későbbi óriási gazdagságának. A mohácsi vész után III. Z. Miklós részt vett a horvát rendek cetini országgyülésén, melyen 1527 jan. 1. királyukká választották Habsburgi Ferdinánd cseh királyt és osztrák főherceget. Z. Miklós a megszorult auraniai perjeltől 13 000 arany frtért zálogba vette Kostajnicát, Božjakovinát, Pakracot, Kamenskót, Gradistét, Sloboštinát és Rasát és ezen időtől fogva a Z.-ek egyéb címeik mellett ezt is viselték «gubernatores prioratus Auranae». Meghalt 1534. Zriny várában; két fia volt: I. János (megh. 1541) és IV. Miklós, a szigetvári vértanu. A szigetvári hős fiai közül legkiválóbb volt IV. György (szül. 1549 ápr. 13., megh. 1603.), első neje D'Arco Anna grófnő, második neje Stubenberg Zsófia bárónő, és V. Miklós, szül. 1559 febr. 19., megh. 1605. Mind kettő kitünt a harci téren vitézségével és hivei voltak a protestantizmusnak, melyhek atyjuk is húzott. IV. György tárnokmester, mint buzgó lutheránus, 1570. nyomdát állított, melynek vezetését a napának, D'Arco Margitnak csehországi birtokáról Lindau városából hozott Hofhalter Rudolfra bizta; a nyomda a Csáktornya melletti Nedeljistében működött és kiadványai között kiválóbbak Bucsics Mihály prot. prédikátor horvát nyelven kiadott vallásos tartalmu munkái. IV. Györgynek három leánya és két fia volt. Idősebb fia VI. Miklós utódok nélkül 1625. halt meg; második fia V. György (megh. 1626.) jelentékenyebb szerepet játszott, kiváló egyéni tulajdonait Rattkay György zágrábi kanonok és horvát történetiró tüzetesen ismerteti (Memoria regum et banorum regni Croatiae). Ő és bátyja Miklós 1616. részt vettek a protestantizmus száz éves jubileumán s mindketten protestánsok voltak, mit az is előmozdított, hogy protestáns nőt vettek feleségül, de csak rövid ideig maradtak a protestáns vallás kötelékében, mert Pázmán Péter mindkettőjüket már 1619. visszatérítette a kat. egyház kebelébe. Z. György 1626 ápr.-ban a legjobb egészségben csatlakozott Wallenstein seregéhez, ki őt a kortársak (Ratkay, Pethő) tanusága szerint ebéd fölött mérgezett retekkel elemésztette s ő 1626 nov. 18-án 29 éve skorában Pozsonyban meghalt. Két fia volt: Miklós és Péter (l. alább). VII. Miklósnak, a költőnek, két gyermeke volt: Mária Katarina, megh. 1656-ban és Ádám, szül. 1662 dec. 24., megh. a törökök ellen harcolva Szlankamennél 1691. IV. Z. Péternek gyermekei: IV. János Antal (l. o.), Ilona (l. o.). Judita Petronella mint apáca és apátnő Zágrábban 1700., Aurora Veronika, kit a bécsi udvar arra kényszerített, hogy apácává legyen, Cilliben halt meg, de nem tudni mikor. A nemzetség családfáját eddig legteljesebben Kukuljevics Iván horvát tudós állította egybe Zrin grad i njegovi gospodari (Zrinyvár és urai) címü művében.

[ÁBRA] Zrinyi-nemzetség címere.

1. Z. Ilona, IV. Z. Péter bán és Frangepán Katalin leánya, szül. Ozaljvárban 1643-ban, 1667. férjhez ment I. Rákóczi Ferenchez (l. o.) és mint ennek özvegye 1681. Thököly Imréhez (l. o.). Szivből gyülölte a németeket, volt is elég oka rá és lelke volt a magyar felkelőknek. A vérszomjas Caraffa generális idejében ez ellen csodálatos vitézséggel három évig megvédelmezte Munkács várát és midőn árulás folytán 1688. kénytelen volt magát megadni, fogságba hurcolták a bécsi Orsolyaszüzek zárdájába, hol három évig, 1691-ig fogva volt, mikor is a Thököly fogságába került Heisler generálisért kicserélték. Utóbb férjét a török számkivetésbe kisérte, hol 12 évet töltött; megh. Nikomediában 1703 febr. 18., hült tetemei a galatai lazaristák templomában nyugszanak.

2. Z. (IV.) Miklós, a szigetvári hős, szül. 1508 körül, elesett Szigetvár ostrománál 1566 szept. 7-én. Apja III. Miklós, anyja Karlovics Ilona. Már 1529. részt vett a törökök által ostromolt Bécs védelmében. 1542. Pest alá érkezett 400 horvátjával, éppen midőn az egyenetlenkedő vezérek Perényi Péter és Vitelli Sándor pápai generális hét napi sikertelen ostrom után elvonulni kezdettek; a törökök utánok iramodtak és szétverték volna, ha a törökök fortélyait jól ismerő Z. Miklós közbe nem veti magát és a törököket vissza nem űzi Budára. 1542. horvát bán lett, első a Z.-ek között, a Subicsok sorából már sokan voltak bánok. Mint ilyen mindjárt az első évben nagy diadalt aratott a törökök felett a Balaton tavánál Somlyó mellett, hol 3000-et levágott s az egész török tábort szétverte és maga is súlyosan megsebesült. 1543 nőül vette Frangepán Ferdinánd leányát Katalint, kivel óriási kiterjedésü birtokok ura lett. I. Ferdinánd (1546) rendkivüli érdemei jutalmául és 50 000 frt lefizetése mellett, Z.-nek adományozta az egész Muraközt Csákvár és Strigovo várral, mely vidék akkor Zala vármegyéhez tartozott; ekkor a Z.-ek «két hazának fiai» lettek és mint magyar főurak már nemcsak Horvátországnak, hanem Magyarországnak is élni és magyar főurakul viselkedni kezdtek, sőt ekkor ősi címeröket (két fekete sasszárny) is megváloztatták, a címperpaizs baloldalán felvették a tornyot (Csákvár tornyát) és ez időtől fogva mindannyian, az utolsó Péter kivételével, inkább magyarok, mint horvátok voltak, székhelyök ezen időtől fogva Csákvár volt, melyet új építkezésekkel megnagyobbítottak és megszépítettek. 1556. Krupa és Kostajnica várainál megverte a törököt, ki aztán nagy sereggel Szigetvárát vette ostrom alá, melyet kapitánya Horvát-Sztancsics Márk hősileg védelmezett. 1556 jul. 22. és 23. Sziget felmentésére sietvén, Z. Miklós Babocsánál fényes győzelmet aratott a török seregeken. A horvátok szemrehányásokkal halmozták el bánjukat, hogy Magyarországban hadakozik a török ellen s Horvátország prédául marad ennek, ez Z. Miklóst nagyon elkeserítette, mihez még az is járult, hogy a bécsi udvar bizalmatlankodott benne és I. Ferdinánd felső Horvátország kapitányi tisztét elvette tőle és azt Lenkovics Jánosra bizta és ennek a király 10 000 embert küldött segítségül, mig őt, a bánt, nem támogatták küzdelmeiben; ezért lemondott a báni méltóságról. 1561. meghalt Szigetvár hős kapitánya Horvát-Sztancsics Márk és utódjává, saját kérelmére, IV. Z. Miklóst nevezték ki. 1562. Arszlán pozsegai bég csapataival pusztította a szlavoniai drávamelléki részeket, de Z. elűzte őket. Mig ő a törökök ellen hadakozott, addig legidősebb fia Z. György fényes kisérettel részt vett Csehországban Miksának cseh királlyá való koronáztatásánál (1562). Midőn Miksát 1563. Pozsonyban magyar királlyá koronázták, Z. Miklós az ünnepélyen két fiával és 168 tagból álló fényes kisérettel jelent meg, a magyar és horvát főurak kisérete 3000 lovasból állott és az egész nemesi banderium vezéréül Z. Miklóst választották, mert a nádori szék Nádasdy Tamás halála óta (1562) üresen állott. Ez a választás nagyon elkeserítette Erdődy Pétert, a horvát bánt, ki e tisztségre számított és innét e család féltékenysége és ellenséges érzülete a Z.-ek ellen, mely több mint egy századon át sok keserüséget szerzett a Z.-eknek. Z. Miklós első neje Frangepán Katalin 1561. meghalt, 1564. feleségül vette a csehországi Rosenberg Éva grófnőt, kivel mint vőlegény igen érdekes német levelezést folytatott, melynek eredetije a Rosenberg-család neuhausi (Csehország) levéltárában megvan (MS. C). 1566 elején lemondott a tárnokmesteri méltóságról és a szigeti kapitányságról, mert a német generálisok semmiben sem támogatták, sőt amiben csak lehetett, ellene dolgoztak; de nem sokáig maradt nyugodtan, mert amint meghallotta, hogy a török nagy sereggel készül Magyarország ellen, rögtön fegyvert fogott és a Segesd várát ostromló török hadakat négy óráig tartó harcban megverte és szétkergette. Ekkor a törökök Szigetvár körül kezdtek gyülekezni és Z. Miklós újra átvévén a várkapitányságot, minden gondját arra fordította, hogy a várat minél jobban megerősítse és minél nagyobb sereget összegyüjtsön annak védelmére. Hogyan védelmezte a várat a győzelmekben megőszült Szolimán ellen, mily páratlan vitézséggel küzdött és miként halt hősi halált kisded csapatával (1566 szept. 7.), ismeretes (l. Szigetvár). Első feleségétől Frangepán Katalintól 13, második feleségétől Rosenberg Évától egy gyermeke (János) volt. Özvegye a kis III. Z. Jánossal Csehországba, hazájába költözött, hol 1578. másodszor férjhez ment Gazoldo Pál olasz marquishoz és meghalt 1591. Mantovában. Fia III. Z. János mint cseh nagybirtokos 1612. gyermekek hátrahagyása nélkül Csehországban halt meg, tetemei a hohenfurti zárda templomában nyugszanak.

3. Z. Miklós, a költő, horvát bán, szül. Csákvárt 1620., fia VII. Györgynek és Széchy Magdolnának, megh. 1664 nov. 18. Apja halála után (1626 dec. 18.) két fia Miklós és Péter teljesen árvák maradtak volna, mert anyjuk rövid özvegység után Malakóczy Miklóshoz ment férjhez, ha boldogult atyjuk fejedelmi bartája, II. Ferdinánd nem gondoskodott volna róluk, ki öt gyámot rendelt melléjök (Senyei István váci püspök, Domitrovics Péter zágrábi püspök, Patacsics Péter, Mikulics Tamás, Battyányi Ferenc), de az árvavagyon már akkor is Csáky szalmája volt, mert Battyányi gyámi fáradozásait a Z.-ek vagyonából Rakovec kastéllyal és uradalommal önmaga jutalmazta meg, Dimitrovics pedig a Z.-birtokból Szvetice falut a pálosoknak ajándékozta, ezért a király egy év mulva az ötös gyámságot megszüntette és az árvák nevelését és gondozását a Z.-család lelkes barátjára Pázmán Péterre bizta, ki őket előbb a grazi, utóbb a nagyszombati jezsuita-kollégiumban neveltette. A Pázmán által alapított nagyszombati kollégium iskolai nevelését üdvösen kiegészítette az ott székelő nagy gyámnak személyes befolyása, kinek házához az ifjak naponként bejártak; itt a nagy szónok, iró és államférfi körében gyult fel Miklós nemes lelkében a magyar nyelv, tudomány és irodalom iránti lelkesedés tüze, mely neki hadi tetteinél ragyogóbb emléket szerzett, noha ő az utóbbiakat nagyobbra tartotta. Az iskolai nevelés bevégeztével Szenkviczy esztergomi kanonok kiséretében 1635 végével Olaszországba utaztak, hol majdnem két álló évig időztek s hosszabb időt töltöttek a bolognai horvát kollégiumban. Olaszországból 1637. tértek vissza s mindketten hadi pályára léptek. Z. nyomban számos kisebbszerü harcot vívott a törökkel, a törököt kikergette a Muraközből s elűzte a horvát határokról; ezen harcokban képezte ki magát hires hadvezérré. 1645. ment először hadakozni hazája határain túl Morvaországba a király hivására a svédek ellen. Z. saját költségén szervezte seregét és viselte annak költségeit. Szkalicnál, hol a király fő hadi szállása volt, Z. horvát seregével megtámadta és szétverte a svédeket s közülök kétszázat foglyul ejtett. Csehországban Égernél megmentette magát a királyt, midőn egy éjjel Wrangel tábornok a királyi sátorra rontott. Z. vitézsége közbeszéd tárgya volt. Rövid időre ezután Bucheim tábornokkal Rákóczi György ellen hadakozott Magyarországban; a fölkelőket a Tiszánál szétverték, 3000 elesett közülök. Z. a harc hevében a zászlót őrzők közül sajátkezüleg kettőt leterített és a harmadiknak kezéből kiragadta a zászlót, ezen hősi tette még növelte hirnevét. A harcból hazatérve, nőül vette Draskovics Gáspár báró leányát Euzebiát; hozományul Trakostyánt és Klenovnikot kapta, melyek átengedéseért ipának 30 000 forintot fizetett. A király vitézsége jutalmául Horvátország kapitányává nevezte ki, mely katonai rang megfelelt a mai tábornoki rangnak. 1646. kitüntette magát a török elleni harcban Légrádnál 1647. Z. jelen volt IV. Ferdinánd koronáztatásánál, mely alkalommal ő vitte a királyi pallost. A király ezen évben Z.-t fényes hadi tettei jutalmául Horvátország bánjává és főkapitányává nevezte ki. Mint bán számos országgyülést hirdetett s azokon országa jogait lelkesen védelmezte, igy az 1655-iki zágrábi országgyülésen a magyar országgyülésre küldött követeknek utasításul adta, hogy IV. Ferdinánd koronázási okmányában és minden egyéb okiratban Horvátország, Szlavónia, Dalmácia ne mint «kapcsolt részek» (Partes adnexae), hanem «királyságnak» (Regnum) neveztessék. Első nejének halála után 1651. volt ipával Draskovics Gáspárral heves civódásba keveredett, mert visszakövetelte Trakostyánt és Klenovnikot, de nem akarta visszaadni Z.-nek a 30 000 frtot, melyet értök fizetett. A török ellen 1652-53. szüntelenül hadakozott. 1653. sok gondot és dolgot okozott neki a szávamelléki parasztlázadás. 1657-59. közt érdekes latin levelezést folytatott, tarkítva azon kor szokása szerint magyar s horvát mondatokkal, barátjával Rucsics Ivánnal, Zágráb vármegye alispánjával. Ezek egyikéből megtudjuk, hogy másodszor nősült, elvevén Löbl Zsófiát. A Mura és Dráva szigetén, Kanizsával épen szemben, felépítette Új-Zerin várát (l. Zerinvár). 1660 jun. Z. csáktornyai várában a messze Hollandiából fogadott vendéget, ki hirét a tudományos világban harci sikereinél is jobban elterjesztette; ez a vendég a hires iró Tollius Jakab volt, ki tapasztalatait útleirásaiban (Epistolae itinerariae) közölte a művelt világgal. Tollius csodálja rendkivüli nyelvismeretét, mert ugy beszélt magyarul, horvátul, németül, olaszul, törökül, latinul, mintha mindegyike anyanyelve lett volna. 1662. a törökkel békét kötöttek, de Z. mégsem szünt meg a török ellen harcolni, mert az erősítette, hogy ők sem tartják meg a békét. Az 1664-iki év, Z. életének utolsó éve, rá nézve legdicsőségesebb volt. Hadával Eszék felé vonult, hogy a törökök hires eszéki hídját elpusztítsa s igy visszavonulási útjokat elvágja. Útjában elfoglalta a megerősített Breznicát, melyet a török őrség szabad elvonulás feltétele mellett átadott, ekkor egy katonája le akarta szúrni, mert nem engedte az elvonuló törököket megrohanni. Elfoglalta Babocsát, lángba borította Szigetvár külső erődítéseit, rohammal bevette Pécset és a segesdi erődöt és lángba borította az eszéki megerősített hidat. Ezután német és horvát seregekkel megerősítve magyar hadát, Kanizsát vette ostrom alá, de a német hadak generálisai Hohenlohe és Strozzi nem akartak Z. terve szerint hadakozni s elvonultak a vár alól, mi Z.-t módfelett elkeserítette. Egész Európa Z. dicséretétől visszhangzott. I. Lipót hercegi rangra akarta emelni, mit Z. nem fogadott el; a pápa hadvezéri kalappal és saját aranyból öntött arcképével, a spanyol király az aranygyapjas-renddel, a francia király a pairséggel tüntette ki, a bajor és württembergi választó-fejedelmek atyjuknak nevezték, György szász fejedelem testvérének nevezte; mindenki dicsőítette, mert a törökön csak Z.-ek tudtak győzedelmeskedni. A török nagyvezir kijavíttatta az eszéki hidat s átkelt rajta seregével, hogy Új-Zerin ellen vonuljon s igy némileg kiköszörülje a csorbát, melyet Z. a török harci dicsőségen ejtett. Z. Csáktornyán időzött, hova Kanizsa alól elkeseredve távozott, seregét ott hagyván. A török Új-Zerint ostromolta s Montecuccoli hadserege a Mura mellett tétlenül nézte, hogyan védekezik Z. várőrsége. Z. Péter 4000 emberrel sietett Új-Zerin felmentésére s kérve kérte Montecuccolit, hogy egyesült erővel támadják meg a törököt, de hiába. A török könnyü szerrel elfoglalta a várat, aláaknázta és légbe röpítette. Ezen eljárás a két Z.-t módfelett elkeserítette és Z. a segítséget kérő stájer rendekhez irt levelében éles szókkal elitélte a keresztény vezérek hallatlan eljárását, kik megengedték, hogy a török nem ágyuval, hanem karddal elfoglalhatott olyan fontos várat. A szentgotthardi győzelem után I. Lipót Montecuccoli rábeszélésére a magyar-horvát érdekek nagy sérelmével megkötötte a vasvári békét a törökkel, Z. azonnal Bécsbe sietett, hogy e békekötés ellen felszólaljon, de hiába. A pápai követ ekkor a pápa nevében egy nagyértékü ereklyetartót ajándékozott a hősnek a kereszténység érdekében vívott harcai jutalmául. A bécsi udvar ezt is irigy szemmel nézte. Z. nagyon elégedetlenül távozott Bécsből, hol a velencei követnek Sagredinónak kijelentette, hogy minden percben kész 6000 emberrel Velence hadi szolgálatába lépni a török elleni harcra. Ezen időtől fogva mélyen elkeseredve visszavonultan élt csáktornyai várában s az őt látogató főurak előtt keserüen kifakadt a bécsi udvari politika és a vasvári békekötés felett. 1664. királyi meghivót kapott Bécsbe tanácskozásra. Utazását egyre halogatta. Elutazása előtti napon nov. 18. több magyar és horvát főurral az időt vadászattal töltötte Csáktornya és Nedelistye környékén. Estefelé midőn a vadászatot befejezték s már kocsira ültek, hogy hazafelé induljanak, odafut hozzájuk egy hajtó avval a hirrel, hogy az erdőben egy megsebesített vadkant látott. Z. azonnal leugrott a kocsiról s megkérte az őt elkisérni akaró urakat, Zichyt, Vitnyédit, Gusicsot és Bethlen Miklóst, hogy csak maradjanak s várják meg, s egyetlen egy vadásszal elindult a vadkan felhajtására. Z. kétszer megsebezte, de a vad elfutott s meghúzódott közel a varasdi hídhoz egy mocsárban. Z. vadászkésével neki ment a vadnak, de ez hirtelen felugrott, Z.-t leteperte s mellét felhasította; mire társai odaértek, Z. már haldoklott. Gusics kocsiért sietett, de mielőtt visszatért volna, Z. már kilehelte lelkét. Hangos sirással és jajgatással vitték Csáktornyára, hol dec. 21. eltemették a családi sírboltba, a Szt.-Ilona nevü kápolnába. A helyet, hol Z. meghalt, később Pignatelli hercegnő emlékoszloppal jelölte meg, mely maig is megvan.

Z. mint költő, hadtudományi és politikai iró is egyike irodalmunk legnagyobb alakjainak. Költői művei 1651. jelentek meg először, Adriai tengernek syrénája gróf Z. M. cím alatt (Bécs). Apróbb idilljei és szerelmes versei is a század legérdekesebb lirai darabjai közé tartoznak; de fő műve az Obsidio Szigetiana (Sziget veszedelme), az őse dicső önfeláldozásáról szóló epopoeia egészen páratlanul áll a magyar költészetben Arany Jánosig. Alapeszméje ennek is az, ami egész életének: a magyar erkölcsi erejének, összetartásának fölgerjesztése, azország fölmentése, a török anyagi hatalmának megtörése. Ősében éppen annak rajzolja példáját, hogy aránylag csekély anyagi erőt is minő hatalommá emelhet a rendkivüli erkölcsi erő, melyet az Isten segít; a bűnbeesett s bűnhődő nemzetet saját erényei válthatják meg. A nemzeti célzat a keresztényi felfogással együtt a magyar nemzet történeti hivatását gyönyörüen tünteti fel. Amily nagyszerü az alapeszme, épp oly erős a szerkezet, változatos és hű a jellemzés. Csak az előadás és a verselés rögös még a korhoz képest is, mert Z. gyorsan irta művét s ideje sem volt átdolgozni. Vergilius s Tasso hatása szemmel látható, de eszméje, egész felfogása, valamint jellemzése csak a Z.-é. E mű a világirodalom renaissancekori eposzainak nem méltatlan társa. Gyöngyösinek regényesebb és zengzetesebb epikája azonban a nagyközönség előtt elhomályosította Z. fenséges alkotását. Mindazonáltal voltak követői, köztük Listius László (l. o.). Egyéb munkái: Siralmas panasz, röpikrat az örökösödési kérdésről és a nemzet sérelmeiről; Névtelen levele Montecuccoli ellen intézett hatásos irat; Mátyás király életéről való elmélkedések; Vitéz hadnagy; Tábori kis trakta; Török áfium ellen való orvosság. Macchiavelli hadi tanait nagy önállósággal alkalmazta a hazai viszonyokra, s e műveiben egyszersmind a legerősebb nemzeti lelkesedés lobogja körül a haza felszabadításának és a régi magyar nagyság helyreállításának gondolatát, melyért e csodálatos férfiu, ez igazán királyi magyar tollával és kardjával egyenlő dicsőséggel harcolni meg nem szünt. Z. költői nagyságát Ráday Gedeon (l. o.) ismerte föl először a XVIII. sz.-ban. Ugyanő elkezdte a Zrinyiászt stanzákba átdolgozni (ilyen részlet a Török ifju éneke); de ez abba maradt. Ő hivta fel az újabb irodalom figyelmét is e nagy eposzra, melyet aztán Kazincy Ferenc Költői munkák cím alatt 1817-ben kiadott. Újabb kiadások: Székács Páltól (Pest 1837), Greguss Ágosttól (u. o. 1863), Abafitól a Nemzet könyvtárban stb. Irodalomtörténetünk haladásával Z. alakja egyre jobban kiemelkedett. Igy méltatta őt Toldy Ferenc a Magyar költészet történetében (Pest 1854) és Irodalomtörténetében, egyszersmind Kazinczy Gáborral együtt kiadta Összes munkáit (u. o. 1853), egy nagy negyedrétü kötetben, mely egy év alatt kétszer jelent meg. Toldy ösztönzésére irta róla Jósika Miklós báró Z. a költő címü regényét 1843. Arany János 1848. megkezdte a Zrinyiászt mai nyelvre áttenni, népiesen átdolgozni, verselését átsimítani; e munkája azonban félbenmaradt (befejezte Vékony Antal, Z. M. Sziget ostroma, átdolgozta V. A. 1892). Ugyanő 1858. nagyszabásu tanulmány kezdetét irta nagy epikus elődjéről Z. és Tasso címmel, melynek azonban részletes kidolgozása szintén töredék maradt. Ezt a munkát folytatta Greksa Kázmér tanulmánya: a Zrinyiász s viszonya Tassóhoz, Vergiliushoz, Homershoz és Istvánfyhoz (Eger 1892). Aranyon kivül első sorban Gyulai Pál, Salamon Ferenc foglalkoztak Z.-vel, majd Beöthy Zsolt is (Irodalomtörténet stb.). Gyulai egyetemi előadásaiban igen találóan kidomborította Z. költői jelességeit. Életrajzával legújabban Kanyaró Ferenc és Széchy Károly foglalkoztak legbehatóbban. Széchy a Történeti Életrajzokban dolgozta ki Z. életrajzát (Gróf Z. M. a költő élete 1620-64., 1. köt., Budapest 1896). Juniusnak (Zilahy Kiss Bélának) erről irt birálata röviden, de rendkivül találóan emelki ki Z. alakját a jól megrajzolt történeti háttérből (Budapesti Hirlap 1896., 264. sz.). A Zrinyiászról igen figyelemre méltó tanulmányt irt Thury József az Irodalomtörténeti Közlemények 1895-iki folyamába. Széchy Károly rövidebb cikket Beöthy Képes Irodalomtörténetében. Szász K. a Világirodalom Nagy Eposzaiban irt róla. Mint hadtudományi irót Rónay Horváth Jenő méltatta legtüzetesebben, aki ki is adta Z. M. a költő és hadvezér hudtudományi munkáit.

4. Z. Péter (IV.), Z. a költő öccse, szül. Verbovec várában (Kőrös) 1621 jun. 6., kivégezték Bécsújhelyen 1671 ápr. 30-án. 1641. feleségül vette Frangepán Katalint. Az ifju pár Ozalj várban és váltakozva egyéb váraikban lakott, hol nagy fénnyel és pompával éltek. Frangepán Katalin szellemi fölénye férje felett szembetünő volt és határtalan, a Frangepán-családban hagyományos német gyűlölete mindkettőjökre nézve végzetessé vált. Z. a birtokait foglaló és azokon garázdálkodó horvát határőrvidéki német tisztek ellen nyilt harcot folytatott, őket több megerősített helyből kiverte és a német lobogókat lábbal taposta, miért is őt II. Ferdinánd 1642 aug. 22. és dec. 10. kelt dekretumában felségsértőnek nyilvánította, egyéb bántódása azonban nem lett, mert a törökök elleni harcokban kivívott fényes sikerei elnémították ellenfeleit. Különös felemlítést érdemel az 1646. Légrádnál vívott harc, ezért és hasonlókért fátyolt borított az udvar Z. német gyűlöletére és ő 1647. Horvátország kapitánya lett. 1648. nagy sereget vezetett a király segítségére a svédekkel szövetkezett protestánsok ellen. Z. e harcokban nagyon kitüntette magát. Hazájába visszatérvén 1649-ben hősileg harcolt a törökök ellen Sluinnál, Légrádnál, Kanizsánál, majd Horvátország déli részein, de a török elleni hadakozás el volt tiltva s azért sok panasz volt ellene. Ipa Velencénél már régen titkos alkudozásban állott, noha ez a dalmát partok miatt hadi lábon állott Ausztria-Magyarországgal. 1654. engedély nélkül hadakozott Dalmáciában a törökök ellen és Cattaro körül egy török hadi hajót elfogott, melyet a zárai parancsnoknak átadott és a töröktől megszabadult cattaróiak egy drága karddal ajándékozták meg. Ezért a grazi hadi tanács igazolásra szólította fel, de ő nem ment el, hanem azt válaszolta, hogy nem mehet, mert egy sereggel a török ellen Sluin alá kell vonulnia. Ezért 1654. aug. havában minden tisztétől megfosztották, volt pedig ő ekkor a könnyü lovasság generálisa, a karlováci, szluini, velomoricskai, jamnicskai várak és az összes uszkokok (szerb menekültek) főkapitánya, egyben szigoruan eltiltották a török pasákkal való levelezéstől s a Velencével való alkudozástól. 1655. megújult a törökök elleni harc, nagy sereggel Auersperg generálishoz csatlakozott és Viszibabánál 7000 törököt szétvert és óriási zsákmányt ejtett. Ezért újból visszahelyezték méltóságaiba és még zenggi és az egész dalmátparti vidék főkapitányává nevezték ki. Midőn újból panaszokkal léptek fel ellene, hogy sem ő, sem a Frangepánok nem akarnak a német generálisoknak szót fogadni és hogy mindenben önhatalmulag jár el, akkor 1657. ő maga lemondott összes katonai méltóságairól és elment Grazba és innét Bécsbe, hogy az ellene emelt panaszok ellen magát igazolja. Alig ért Bécsbe, újból visszahelyezték méltóságaiba és sürgősen Horvátországba küldötték, mert hire jött annak, hogy a törökök ismét kezdenek a határokon beözönleni. Z. 1658 nov. hóban megverte a törököt Berlognál és Perusicánál, 1659. pedig Zenggnél. 1661. megfosztották a fontos zenggi kapitányságtól és ogulini és primorjei generálissá, bátya Z. Miklós halála után 1665 jan.-ban bánná nevezték ki. Midőn Z. horvát bánná lett, felesége Velencében időzvén, megkezdette férje tudta nélkül a végzetes tárgyalást Briziere francia követtel az iránt, mikép volna a német uralom Magyarországban és Horvátországban francia segítséggel megdönthető. Z. ezalatt nagy buzgalommal hozzáfogott állása sokoldalu kötelességeinek teljesítéséhez, de e mellett időt talált arra is, hogy Z. Miklós eposzát, a «Szigetvári veszedelmet» horvát nyelvre lefordítsa; az ő munkája azonban tulajdonképen nem fordítás, hanem körüliró átdolgozás. A munkát kétszer fordította le, először 1660-ban, másodszor 1666-ban, de bármelyiket tekintjük, szembetünik, hogy nem művészi célok vezették, mert költői tehetsége kevés volt, hanem bántotta az, hogy Z. Miklós nem horvátul énekelt. Katalin rábirta férjét, hogy a magyar elégedettlenekkel szövetségre lépjen. Erre kedvező alkalomul kinálkozott legidősebb lányuknak Z. Ilonának Rákóczi Ferenccel való eljegyzési ünnepe. Z. 1666 okt. 6-án találkozott Wesselényi nádorral, Lippay primással és Nádasdy Ferenccel, velük a német kormány ellen titkos szövetségre lépett és letette kezükbe a hűség és titoktartás esküjét (l. Wesselényi-féle összeesküvés). Bécsben az udvar szörnyű módon megrémült és az összeesküvők ügyének elintézését egy külön bizottságra bizták, melynek elnöke Lobkowicz miniszter volt. A bizottság azt határozta, hogy Z.-t Borkovics által fogja tőrbe csalni, egyúttal Spankau báró generálisnak meghagyták, hogy 6000 emberrel Csáktornyát és Légrádot elfoglalja. Z.-t pedig báni méltóságától megfosztották. Z. és Frangepán Ferenc elhatározták, hogy egyenesen Bécsbe mennek s kegyelemre megadják magukat, annál is inkább, mert Borkovics és Forstelli azon igéretét hozták magukkal, hogy semmi bántódásuk nem lesz, ha megadják magukat, hisz Z. János túszként már Bécsben volt. Csáktornyáról 1670 ápr. 13-án éjjel távoztak, Frangepán Katalin és leánya ott maradt. Bécsbe a szerencsétlen utasok árp. 18-án érkeztek és megszálltak az augusztinusoknak a városon kivül levő zárdájában. Midőn Lobkowicz megérkezésükről értesült, értük küldötte hintóját és elszállásolta a Fehér Hattyu fogadóba, innét később Z.-t Ungnád báró házába, Frangepánt pedig Daun grófhoz szállásolták be, hol kezdetben mindkettőjöket nagy tisztelettel, vendégszeretettel halmozták el, de csakhamar Bécs-Újhelyre vitték őket és börtönbe vetették. Z. és sógora ápr. 13-án éjjel távoztak Csáktornyáról, másnap reggel odaérkezett Spankau gróf német seregével. Frangepán Katalin a várat minden ellentállás nélkül azonnal átadta. A német katonák az egész várat kirabolták és a vár úrnőjét leányával fogságba zárták. Három egész hónapot töltött a szerencsétlen nő ily kétségbeejtő állapotban, mig végre mindkettőjöket a grazi dominikánus apácák zárdájába csukták. Férje eközben a bécsujhelyi börtönben várta sorsát. Itt ékes latin nyelven irt egy igazolást a királyhoz, melyben tetteit igazolja és hivatkozik a király igéretére, hogy nem lesz bántódása, ha megadja magát, elősorolja az ő, Miklós bátyja és őseik nagy érdemeit és ezekért kért kegyelmet. De mind hiába! Egy évi és egy hónapi fogság után alkotmányellenesen, német biróság halálra itélte őt és sógorát. Z. hősként, félelem nélkül halt meg. Augusztics Tamás zágrábi kanonok irja mint szemtanu, hogy a hóhér több ügyetlen csapás után fejét inkább letépte, mint levágta. Az ő és Frangepán holttestét egy gödörbe dobták a szt. Mihály templom fala mellett és a kápolna falára egy kis táblát szegeztek, melyen a következő felirat volt: Hoc in tumulo jacent Comes Petrus Zriny Banus Croatiae et Marchio Franciscus Frangepan ultimus familiae, qui quia caecus caecum duxit, ambo in hanc foveam ceciderunt. Disci-te mortales et casu discite nostro: Observare fidem Regibus atque Deo. Frangepán Katalin mint őrült 1673 nov. 16. halt meg a grazi zárdában. A szerencsétlen szülők egyetlen fiát, János Antalt nevétől is megfosztották és Gnade Antal néven katonának besorozták, mig 1683. minden alap nélkül ráfogván, hogy a király élete ellen tör, Rattenburg tiroli várban, utóbb Kufsteinban börtönbe vetették, hol husz évig sínylett és mint őrült ötven éves korában 1703. meghalt. Ő volt az utolsó Zrinyi.

Zrinyifalva

(Kurzsanec), kisközség Zala vármegye csáktornyai j.-ban, (1891) 328 horvát lak. A Z.-i erdőben (a Dráva közelében) áll Zrinyi Miklós grófnak, a költőnek kőszobra, melynek feliratából az tünik ki, hogy Zrinyit vadászat alkalmával a vadkan ölte meg, mig gróf Zrinyi Miklós a költő halála címü műben E. Dervarics Kálmán minden kételyt kizáró adatok nyomán bebizonyította, hogy Zrinyit 1664 nov. 18. esti 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon.

Zrinyi-hegység

(Zrinjska gora), Zágráb vármegye D-i részében emelkedő hegység, mely az Una, Glina és Száva közt terül el és Boszniába is áthúzódik; fő gerince ÉK-ről DNy-ra csap és legmagasabb emelkedése a Priseka (615 m.). A Z. sűrün van népesítve és rajta közlekedési utak is vezetnek át.

Zschokke

János Henrik, Dániel, német iró, szül. Magdeburgban 1771 márc. 22., megh. Aarau melletti nyaralójában 1848 jun. 27-én. 1788. vándorló szinészekkel vonult városról városra mint szinházi költő, azutáán az O. m. Frankfurt egyetemén hallgatott filozofiát és teologiát; 1792-95. u. o. magántanár, azután Graubündenben szemináriumi igazgató; 1799. a kerületi tanügyi hivatal előljárója és több kanton nevelésügyi kormánybiztosa; 1800. wallisi kormánybiztos, azután baseli helytartó. 1804. az aargaui erdészeti és bányászati hivatal tagja. 1808. Aarauba költözött. 1814-40. a nagy államtanács tagja. Mint a nép irója, különösen az általa alapított Aufrichtiger Schweizerbote, Miszellen für die neueste Weltkunde (1807-13) és Erheiterungen havi folyóirat hasábjain kedveltette meg magát. Aarauban 1894. bronzszobrot állítottak neki. Művei: Bilder aus der Schweiz (5 köt., Aarau 1824-25). Regényei: Der Flüchtling im Jura (Basel 1824); Der Freihof in Aarau (2 köt., u. o. 1825); Addrich im Moos (u. o. 1825); Oswald oder das Goldmacherdorf (1833); Meister Jordan (1845); Der Creole, Alamontade, Jonathan Frock stb.; Abällino, der grosse Bandit (dráma, O. m. Frankfurt 1793). Történeti művei: Geschichte des Freistaates der drei Bünde im hohen Rätien (Zürich 1798): Historische Denkwürdigkeiten der helvetischen Staatsumwälzung (Bern 1803-05); Geschichte des bayr. Volkes und seiner Fürsten (4 köt., Aarau 1813-18); Des Schweizerlands Geschichte für das Schweizervolk (Zürich 1822); továbbá: Stunden der Andacht (8 köt., 27. kiad. 1847. Magyarra fordította Szász Károly, Pest 1864); Gesammelte Schriften (40 köt., Aarau 1826); Ausgewählte belletristische Schriften (14 kötet, u. o. 1826); Ausgewählte Dichtungen (10 rész, u. o., 1830); Ausgewählte historische Schriften (16 köt., u. o. 1830); Gesammelte Volksschriften (u. o. 1840); Selbstbiographie (2 kötet, u. o. 1842). V. ö. Münsch, H. Z., geschildert nach seinen vorzügl. Lebensmomenten und seinen Schriften (Haag 1831); Zschokke E., H. Z. (Berlin 1875); Born, H. Z. (Basel 1886); Keller, Beiträge zur politischen Thätigkeit Z.'s 1798-1801 (Aarau 1887).

Zschopau

1. a Freibergi Muldenak 105 km. hosszu baloldali mellékfolyója; a Fichtelhegyen ered és Waldheim alatt torkollik. - 2. Z., város Zwickau szász kerületi kapitányságban, a Z. és vasút mellett, (1890) 7441 lak., vasöntéssel, pamutfonással, pamut- és gyapjuszövéssel, facsiszolással; 932. I. Henrik császár korában épített régi kastéllyal; szövő- és rajz- meg egyéb iskolákkal.

Zuávok

(franc. zouaves, eredetileg Zuana), Zuaviai kerület lakói Konstantine algériai tartományban, kiket katonai ügyességük miatt ősidők óta Berberiában zsoldosokul szoktak felfogadni. A francia kormány 1830. Algéria elfoglalása után szintén zsoldjába fogadta ezt a törzset, csakhogy számos francia katonát vegyített közéje. Utóbb a bennszülött katonákat és a külföldieket megint elkülönítették egymástól. A Z. tisztjei és altisztjei többnyire franciák voltak, ugy hogy a benszülött elem idővel fokozatosan kiveszett. Elvégre a Z. francia önkéntes csapatokká alakultak át. Jelenleg négy zuáv ezred van. A különösen könnyü szolgálatra kiképzett Z. a krimi hadjáratban nagyon is kitüntették magukat, mely hirnevüket 1870-ig megőrizték; ekkor azonban ők is a többi francia csapatok sorsára jutottak.

Zuárd

l. Szoárd és Zoárd.


Kezdőlap

˙