Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887. márc. 21. – Bp., 1967. júl. 22.): költő, író és festő, a magyar avantgarde művészeti irányzatok vezéralakja, Baumgarten-díjas (1947), Kossuth-díjas (1965). Apja ~ István gyógyszertári laboráns, anyja, Istenes Erzsébet mosónő volt. Gimnáziumi tanulmányait megszakítva tizenkétéves korában Érsekújvárott lakatosinasnak állt be, majd segédlevelet szerzett. 1904-ben Budapestre költözött, vasmunkásként angyalföldi gyárakban dolgozott. Részt vett a szakszervezeti mozgalomban, belépett az MSZDP-be. 1905-ben több alkalommal sztrájkot szervezett, tüntetéseken vett részt, emiatt feketelistára került. Az irodalomra egy véletlenül a kezébe került Petőfi-kötet hívta fel figyelmét, majd megismerkedett Ady és a „holnaposok” műveivel. Első verse 1908-ban jelent meg egy újpesti lapban. 1909-ben a Független Magyarország, 1910-től a Renaissance közölte műveit. 1909–10-ben vándorútra indult, Ausztriát, Németországot, Belgiumot járta be, Párizsig jutott el. Vándorlása során ismerkedett meg az avantgarde művészettel és az anarchizmus eszméivel. Naturalista novelláit Életsiratás (Bp., 1912), három egyfelvonásos játékát Isten báránykái (Bp., 1914) c. kötetében adta ki. 1912-ben talált költői hangjára, 1915-ben jelent meg első versesfüzete, az Éposz Wagner maszkjában, amelynek költeményei Walt Wihtman szabadverseivel, illetve a német expresszionisták költészetével mutatnak rokonságot. 1915 novemberében megindította A Tett c. kéthavonta megjelenő folyóiratát, majd ennek betiltása után 1916 októberében a Mát. Mindkettő élesen szembefordult a háborúval, szocialista eszméket hirdetett, az avantgarde irodalom szervezője volt. E lapok nevelték a magyar avantgarde és a későbbi szocialista irodalom számos képviselőjét (Barta Sándort, Kahána Mózest, Komját Aladárt, Lengyel Józsefet, Mácza Jánost, Révai Józsefet). A képzőművészetben is szabad teret nyitott az avantgarde törekvések és művészek (Bortnyik Sándor, Máttis-Teutsch János, Nemes Lampérth József, Uitz Béla) előtt. A Ma kiállításokat is rendezett Visegrádi, Váci, majd Kossuth Lajos utcai kiállító termében. 1917-ben ~ szerkesztette az Új Költők Könyve c. antológiát, amely saját versein kívül György Mátyás, Komját Aladár és Lengyel József műveit közölte. Ezt követték Egy szegény lélek megdicsőülése (Bp., 1918) és Khalabresz csodálatos púpja (Bp., 1918) c. novelláskötetei, valamint Misilló királysága (Bp., 1918, előzőleg folytatásokban a Nyugatban) c. regénye. Az őszirózsás forradalom után a társadalmi átalakulás felemás voltát bírálta, már 1918 novemberében kommunista köztársaságot követelt. A proletárdiktatúra idején a Közoktatásügyi Népbiztosságon a plakátok engedélyezésével foglalkozott. Ekkor jelent meg Hirdetőoszloppal (Bp., 1919) c. verseskötete és Tragédiás figurák (Bp., 1919) c. kisregénye. 1919 júniusában Kun Béla elítélte az avantgardisták törekvéseit, erre ~ vitairattal válaszolt (Levél Kun Bélához a művészet nevében). A művészet szuverenitását hirdetve nem fogadta el a pártirányítás elvét. Hosszú időre ez a vita szabta meg az avantgarde mozgalom és a kommunista párt viszonyát. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, a gyűjtőfogházból megszöktették, Bécsbe emigrált. Itt 1920 májusában újra megindította Ma c. folyóiratát. Az osztrák és német avantgarde mozgalmakkal lépett összeköttetésbe. A magyar avantgarde tábora időközben megoszlott, a kommunista írók kiváltak belőle, támadták ~ nézeteit. A Ma köre fiatalokkal egészült ki, írói közé tartozott Déry Tibor, Németh Andor és Illyés Gyula. ~ költői útja az expresszionizmus után a dadaizmuson át a konstruktivizmus irányába haladt. Máglyák énekelnek (Bécs, 1922) c. „lírai eposzában” a levert Tanácsköztársaságnak állított emléket. A ló meghal, a madarak kirepülnek (Bécs, 1924) c. művében ifjúkori világjárását énekelte meg. Verseit Világanyám (Bécs, 1921), Új versei (Bécs, 1923) és Tisztaság könyve (Bécs, 1926), válogatott elbeszéléseit Novelláskönyv (Bécs, 1921) címmel jelentette meg. Munkásságában fokozatosan a konstruktivizmus lett az uralkodó elem, ennek lényegét Álláspont, tények és új lehetőségek (Bécs, 1924) c. röpiratában fejtette ki. Már korábban foglalkozott grafikával, könyveinek és folyóiratainak maga tervezte a címlapjait. Első jelentősebb festményeit Bécsben készítette, ezekből 1921-ben Bécsben, a Würthle Galériában, 1922-ben Berlinben a Der Sturm Galériában rendezett kiállítást. Az új képzőművészeti irányzatot képarchitektúrának nevezte el. Festészetének elméleti megalapozását A képarchitektúra (Bécs, 1922) c. művében végezte el. 1926 októberében visszatért Budapestre, két hónappal később Dokumentum címen új folyóiratot adott ki, amely összesen öt számot ért meg. 1928-tól 1938-ig szerkesztette a Munka c. folyóiratot, s vezette a Munka-kör tevékenységét. Fiatal munkások és értelmiségiek szervezésével és nevelésével foglalkozott. Megismertette velük a szocializmus eszméit, az illegális kommunista párttal azonban szinte szüntelen vitában állt. Költészetének klasszicizálódását mutatta Földem, virágom (Bp., 1935) c. kötete. Prózai műveiben közöttük Angyalföld (Bp., 1929) és a Munkanélküliek (Bp., 1933) c. regényeiben a munkásság és a kispolgárság életéről adott realista képet. Legjelentősebb munkája nyolc részből álló önéletrajza: az Egy ember élete (Bp., 1927–1935), amelyben a Tanácsköztársaság bukásáig beszélte el élete történetét. Első felesége, Simon Jolán halála után 1939-ben feleségül vette Kárpáti Klára tanárnőt. Angyalföldön élt, ott vészelte át az 1944-es ostromot, amelyről naplót írt (Kis könyv haldoklásunk emlékére, Bp., 1945). 1945 után az SZDP országgyűlési képviselője, a Magyar Művészeti Tanács alelnöke lett, szerkesztette a Tanács Alkotás (1947–48) c. folyóiratát, a Kortárs (1947–48) c. folyóiratot, ezenkívül Fodor Józseffel együtt az Új Idők első két számát. Megjelentek Összegyűjtött versei (Bp., 1945), majd Hatvan év (Bp., 1947) címmel összes versei. Regényeket adott közre (Egy lélek keresi magát, 1948; Mögötte áll az angyal, 1948). 1948-ban a Nemzeti Színház mutatta be És átlépték a küszöböt c. háromfelvonásos színművét. A munkáspártok egyesülése után nem vett részt a politikai mozgalmakban, 1949–56-ban mint író is hallgatásra kényszerült. Csak 1956-ban kapcsolódhatott be ismét az irodalmi életbe. Megjelentek Válogatott versei (Bp., 1956), Boldogtalan testvérek (Bp., 1957) címmel válogatott elbeszélései. Új verseit Költemények, rajzok (Bp., 1958), Szerelem, szerelem (Bp., 1962), Vagyonom és fegyvertáram (Bp., 1963), A tölgyfa levelei (Bp., 1964), Üljük körül az asztalt (Bp., 1968) címmel adta közre. Lefordította Blaise Cendrars Húsvét New Yorkban (Bp., 1964) c. verseskötetét. 1957-ben a Csók István Galériában kiállítást rendezett festményeiből. 1961-ben Párizsba látogatott, ahol kiállították festményeit és mint a konstruktivizmus egyik úttörőjét ünnepelték. Ezt svájci, NDK-beli, franciao.-i, lengyelo.-i, csehszlovákiai és olaszo.-i egyéni kiállítások követték. Képzőművészeti alkotásai megtalálhatók a budapesti Kassák Múzeumban, a Nemzeti Galériában és vidéki múzeumokban, a párizsi Musée d'Art Moderne-ben, a baseli Kunstmuseumban, a bécsi XX. Jahrhundert-ben, a nürnbergi Kunsthaus-ban és több más európai múzeumban és galériában. Naplójából részletek jelentek meg: Napjaink, 1975. 1. és 2. sz.; Vigília, 1977. 9. sz. – Műveinek fontosabb kiadásai: Összegyűjtött versei (Kassák Lajosné utószavával, Bp., 1970); Csavargók, alkotók (tan., Bp., 1975); Válogatott versei (Veress Miklós bevezetésével, válogatásával, Baranyai Ilona életrajzi tanulmányával, Bp., 1977); Éljünk a mi időnkben (tan., Bp., 1978). – Irod. Rónay György: K. L. élete alkotásai és vallomásai tükrében (Arcok és vallomások, Bp., 1974); Gáspár Endre: K. L. az ember és munkája (Wien, 1924); Kosztolányi Dezső: K. L. Írók, festők, tudósok, Bp., 1958); Halász Gábor: K., a költő (Válogatott írásai, Bp., 1959); Radnóti Miklós: K. L. (Próza, Bp., 1971); K. L. hatvanadik születésnapjára (szerk. Nádass József, Bp., 1947); Beregi Theodora: Un grand écrivain hongrois. L. K. 75 ans (La Revue Socialiste, Paris, 1962); Vita K. L. munkásságáról (Kritika, 1964. 1. sz.); Tanulmányok K. L.-ról (Magyar Műhely, 1965. dec. Kozocsa Sándor bibliográfiájával); Béládi Miklós: K. L. költészete (Arcképek a szocialista irodalomból, Bp., 1967); K. L. nyolcvanadik születésnapjára: Fodor József, Várnai Zseni, Komlós Aladár, Lengyel Lajos, Rónay György, Gyergyai Albert írásai (Kortárs, 1967. 3. sz.); Oltyán Béla: A század máglyáin lobogva. K. L. költői pályája (Miskolc, 1967); Bori Imre–Körner Eva: K. irodalma és festészete (Bp., 1967); Bori Imre: Az avantgarde apostolai: Füst Milán és K. L. (Újvidék, 1971); Lengyel Balázs: A K.-parabola (Hagyomány és kísérlet, Bp., 1972); Jaroslava Pasiakova: Vyvojove problémy a tendencie madarskej avangardy (L. K.) (Bratislava, 1974); Thomas Straus: K. Ein ungarischer Beitrag zum Konstruktivismus (Köln, 1975); Kenyeres Zoltán: Költészet és avantgarde. Adalék K. lírájának értelmezéséhez (Gondolkodó irodalom, Bp., 1974); Kortársak K. L.-ról (szerk. Illés Ilona-Taxner Ernő, Bp., 1975); Illés Lajos: Hétpróba. K. L. képzőművészeti munkássága (Bp., 1979). – Szi. Weöres Sándor: K. L.-nak (vers, Kortárs, 1964. 1. sz.); Nemes Nagy Ágnes: Alvó lovasok (vers, Kortárs, 1967. 3. sz.); Hegedűs Géza és Nádass József (vers, Élet és Irod., 1967. 30. sz.); Jankovich Ferenc: K. ujja (vers, Idők szálltán, Bp., 1969); Rónay György: K. (vers, A tenger pántlikái, Bp., 1969); Ács Lajos: K. L. (vers, Alföld, 1970. 9. sz.); Kálnoky László: Tanulmányfej. K. L. emlékének (vers, Letépett álarcok, Bp., 1972); Rába György: Az öreg K. (vers, Élet és Irod., 1972. 53. sz.); Apáti Miklós: Az öregember dalai. K. L. emlékezetének (Két vers, Új Írás, 1971. 8. sz.); Bárdosi Németh János: Köszöntő pipaccsal (vers, A lélek lángjai, Bp., 1974); Szécsi Margit: Madár-e az a denevér (vers, Kortárs, 1975. 10. sz.); Tamkó Sirató Károly: K. L. (vers, Kozmogrammok, Bp., 1975); Fábri Péter: Levél K. L.-nak (vers, Mozgó Világ, 1978. 2. sz.); Zelk Zoltán: K. L. anyja (vers, Élet és Irod., 1978. 10. sz.); Vas István: Nehéz szerelem (r., Bp., 1964); Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? (r., Kortárs, 1979); Illyés Gyula: Beatrice apródjai (r., Bp., 1979); Balassa Sándor: Rekviem K.-ért (zenemű, Bp., 1972); Vészi Endre: Csonka rekviem. K. L. (Visszapillantás a jelenbe, Bp., 1969).