ELSŐ ÉNEK

A DÖGVÉSZ
AKHILLEUSZ HARAGJA

Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.

És melyik égilakó uszitotta viszályra a kettőt?
Létó s Zeusz fia: mert neki gyúlt a királyra haragja,
s ártó vészt keltett a seregben; hulltak a népek:
mert ama Khrűszészt megsértette, az ő szent papját,
Átreidész: odajött az a fürge akháji hajókhoz,
végtelenül sok váltsággal megváltani lányát,
messzelövő Phoibosz koszorúját tartva kezében,
fönt aranyos botján, s kérlelte az összes akháj hőst,
Átreusz két sereget-tagoló sarját a leginkább:

"Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt."

Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:

"Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess."

Így szólt ő; megijedt az öreg s hajlott a szavára;
hallgatagon haladott zsivajos tenger vize mellett,
majd, hogy messzevonult az öreg, sok imával esengett
büszke Apollónhoz, kinek anyja a széphaju Létó:

"Halld, te Ezüstíjú, aki óvón Khrűsza fölött állsz
az isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz,
Szmintheusz: hogyha neked kedves szentélyt betetőztem
bármikor is, ha kövér combját égettem ökörnek
vagy kecskének, e vágyam vidd most teljesedésbe:
könnyeimért az akhájokon állj bosszút nyilaiddal!"

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Apollón:
jött az Olümposz csúcsairól, haragudva szivében,
íját s kétfödelű tegezét hordozva a vállán:
és a haragvó válla fölött csörrentek a vesszők
minden mozdulatára: közelgett, mint a sötét éj.
Majd a hajóktól messze leült, s röpitette a vesszőt:
rettenetes pengés hangzott, bongott az ezüst íj.
Kezdetben csak az öszvérekre s a fürge kutyákra
lőtte hegyes nyilait, de utána magára a népre:
szűntelen és sűrűn tetemek máglyái lobogtak.

Hosszú kilenc napon át dúlt ott isten lövedéke;
végre tizednap a népet Akhilleusz egybehivatta,
mert szívére helyezte e tervet a hókaru Héra,
szánva a szűntelenül hulló danaosz daliákat.
Majd mikor egybesereglett s együtt volt valamennyi,
szólt, fölemelkedvén köztük, gyorslábu Akhilleusz:

"Azt hiszem, Átreidész, célunktól újra elestünk
s így mehetünk haza már, ha ugyan kikerüljük a vesztünk;
mert az akhájt együtt veri most le a harc meg a dögvész.
Hát csak kérdjünk meg valamely jóst vagy papot, álmok
fejtőjét is akár - hisz az is Zeusztól van, az álom -,
hogy megmondja, miért íly bosszús Phoibosz Apollón;
tán nem teljesitett fogadalmak vagy hekatombák
bántják; s hátha juhok, kiszemelt kecskék neki-szálló
füstjét kapva, kivánja a dögvészt innen elűzni."

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Kalkhász Thesztoridész, madarak legjobbszavu jósa,
ő, aki tudta, mi van, mi jön el, mi esett meg a múltban,
és ki hajón az akháj sereget Trójába vezette
jóstudományával, mit adott neki Phoibosz Apollón;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Zeuszkedvelt Akhileusz, felszólítsz, hogy kijelentsem,
messzelövő nagy Apollónnak mi okozta haragját.
Én hát szólni fogok: de figyelj rám, s tégy nekem esküt,
hogy szóval, vagy akár kézzel megvédeni kész vagy.
Mert attól tartok, haragudni fog az, ki az összes
argosziak feje, és ki parancsol minden akhájnak.
Mert hisz erős a király, amikor gyengébbre neheztel:
mert a haragját aznap tán elfojtja magában,
bosszúját később mégis, míg nem viszi véghez,
őrzi szivében; ezért csak mondd meg, védeni fogsz-e."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Bármit tudsz, sose félj, bátran csak, mondd ki a jósszót;
mert Phoiboszra, akit Zeusz kedvel, s kit te imáddal
kérlelvén, Kalkhász, mutatod fel az isteni végzést,
senki se tudja, amíg én élek s látok a földön,
rád a hajók mellett súlyos kezeit fölemelni,
egy danaosz sem; akár Agamemnónt mondd, aki fennen
hirdeti most, hogy az összes akháj közt ő a legelső."

Hát nekibátorodott, s ezt mondta a tisztanevű jós:
"Nem fogadalmak bántják őt és nem hekatombák:
papja miatt haragos, kit semmibevett Agamemnón,
mert a leányt ki nem adta, s a díját el se fogadta.
Látod, ezért ad a Messzelövő kínt, s ád ezután is:
s addig a csúf dögvészt seregünktől messze nem űzi,
míg szerető apjának a szépszemü lányt ki nem adjuk
ingyen, díjtalanul, s Khrűszébe a szent hekatombát
nem hajtjuk: s akkor tán megbékítjük esengve."

Így szólt és le is ült; de közöttük szólani fölkelt
szélesen országló hős Átreidész Agamemnón,
bosszúsan: feketébe borult kebelét iszonyú düh
duzzasztotta, s olyan volt két szeme, mint lobogó tűz,
és legelőbb is Kalkhászhoz szólt, vészt sugarazva:

"Jósa a rossznak, jót sose mondtál még nekem eddig:
mindig örül szíved, ha a rosszat jósolhatja:
még soha egy jó szót nem szóltál, végbe se vittél:
most is jósolgatva locsogsz az akháji seregben,
hogy csak azért veri őket a Messzelövő e csapással,
mert Khrűszész hajadon-lányáért nagyszerű díjat
át nem akartam venni - hisz őt bírnám szivesebben
otthon, e lányt, ki Klütaimnésztránál több a szivemnek,
törvényes feleségemnél: csöppet se silányabb
nála alakja s a termete és esze és kezeműve.
Mégis visszaadom s önként, ha ez így igazán jobb,
mert hisz népem egészségét akarom s nem a vesztét.
Csakhogy tiszteletül nekem adjatok újat azonnal,
hogy zsákmánytalan én egyedül ne legyek: nem is illik;
hisz látjátok mind, hogy mekkora kincs hagy el engem."

Erre az isteni gyorslábú Akhileusz neki így szólt:
"Hírneves Átreidész, legkapzsibb ember a földön,
hogy tiszteljünk most adománnyal, büszke akhájok?
Egyberakott heverő kincsekről nincs tudomásunk.
Mert mit a várakból hordtunk ide, szét van az osztva,
újra begyűjteni mind a seregtől mégse való már.
Hát a leányt most add ki az istennek: s mi, akhájok
három-négyszeresen kárpótlunk érte, ha majd Zeusz
engedi, hogy bástyás Tróját feldúljuk egészen."

Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:
"Isteni hős Akhileusz, ha derék vagy is, így ne ravaszkodj:
mert hiszen úgysem jársz eszemen túl, rá se beszélhetsz.
Azt akarod, hogy ajándékod teneked legyen, én meg
üljek üres kézzel? Noszogatsz, hogy a lányt odaadjam?
Hogyha tehát nékem zsákmányt ad a büszke akháj nép,
mely lelkem kedvére való s föl is ér a leánnyal -
hogyha pedig nem ad, én veszem el, magam elmegyek érte,
vagy tiedet vagy az Aiászét; vagy akár Odüszeuszét,
megfogom és viszem én: s akihez megyek, az haragos lesz.
Csakhogy minderről később majd újra beszélünk:
most föl! a barna hajót vontassuk az isteni vízre,
rakjunk rá evezőst eleget, hordjunk hekatombát;
aztán ő maga is, Khrűszész széparcu leánya,
lépjen föl, s legyen egy vezető, ki tanácsbeli férfi,
Aiász, Ídomeneusz, vagy az isteni fényes Odüsszeusz,
vagy te, te Péleidész, legszörnyűbb férfi a földön,
engeszteld meg a Messzelövőt, áldozva, irántunk."

Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
"Jaj, te szemérmetlenség-öltönyü, kapzsiszivű, te,
hát hogy akadna akháj, ki szavadra hajolva, utakra
indul még ezután s hevesen küzd férfisereggel?
Én nem a dárdavető trósz népért jöttem e földre,
harcot vívni velük: nem vétett énnekem egy sem.
Nem hajtották el soha ökreim és paripáim,
és az erősrögü, férfinövesztő Phthía vidékén
nem gázoltak a termésembe, hiszen nagy a térség
közbül: mélyárnyú hegyek és zúgózaju tenger.
Szemtelen, érted jöttünk mind ide, hogy te örülhess,
hogy Meneláosznak s neked, ebszemü, itt kicsikarjunk
harccal elégtételt: de te ezzel mit se törődöl,
sőt, most még fenyegetsz, hogy a zsákmányrészem elorzod,
melyért fáradtam sokat, és mit a nép nekem osztott.
Úgysincs akkora zsákmányom, mint néked, ahányszor
földúlnak valamely trósz várat a bajnok akhájok.
Bárha a sokrohamú viadalnak legjavarészét
mindig az én kezeim végzik: ha az osztogatás jön,
több a te zsákmányod, míg én édeskevesemmel
térek a gályákhoz, miután kimerültem a harcban.
Most Phthíába megyek; sokkal jobb lesz nekem innen
görbe hajóimmal hazatérnem; nincs is eszemben
így legyalázva neked halmoznom kincsre a kincset."

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Rajta, rohanj, ha a lelked hajt: bizony én könyörögni
nem fogok, énértem ne maradj: akad itt körülöttem
más, aki még tisztel, de leginkább tisztel a bölcs Zeusz.
Zeusz-táplálta királyok közt legjobban utállak:
mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás.
Istentől kaptad bizonyára, akármily erős vagy.
Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek, hanem így fenyegetlek:
úgy, ahogyan tőlem Khrűszéiszt elveszi Phoibosz,
őt hát én most bárkámmal meg az embereimmel
elküldöm - szép Bríszéiszt majd úgy viszem én el
sátradból, a te zsákmányrészed: hogy magad is tudd,
mennyire több vagyok én nálad, s hogy utáljon ezentúl
más vetekedni velem, s énhozzám mérni személyét."

Szólt; mire fájdalom ébredt Péleiónban: a szíve
bundás melle alatt hányódott kétfele: vajjon
rántsa-e most ki hegyes kardját hamar oldala mellől,
s szétvervén azokat, beledöfjön az Átreidészba,
vagy szűntesse haragját és lecsitítsa a lelkét.
Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
és hüvelyéből nagy kardját kiragadta, Athéné
jött le az égből, mert odaküldte a hókaru Héré,
az, ki a lelkéből mindkettőt féltve szerette;
háta mögé lépett, s megfogván szőke hajánál
Péleiónt, neki tűnt csak föl; nem látta a többi.
Megdöbbent Akhileusz, megfordult, látta azonnal,
hogy nagy Athéné az: szeme oly félelmesen égett;
hát őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Pajzstartó Zeusz lánya, miért jöttél ide ismét?
Tán, hogy dölyfét lásd Agamemnón Átreidésznak?
Ezt mondom neked, és hiszem, ez megy teljesedésbe:
feldühödött gőgjében még elveszti a lelkét."

Erre az istennő így szólt, a bagolyszemü Pallasz:
"Jöttem, hogy szűnjék haragod, ha ügyelsz a szavamra;
istennő küldött le az égből, hókaru Héré,
ő, aki lelkéből szeret és félt téged is, őt is.
Szűntesd hát a viszályt, kardod ki ne rántsd a kezeddel:
szóval azonban csak szídd őt kedvedre tovább is.
Íme kimondom a szót, és ez megy teljesedésbe:
dölyfe miatt háromszor ilyen nagy fényes ajándék
lesz a te részed még: szelidülj hát, tedd a szavunkat."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Istennő, hisz ügyelnie kell szavatokra örökké
még a nagyon haragos lelkűnek is: így igazán jobb.
Mert aki hallgat rá, azt meghallgatja az isten."

Szólt; s az ezüst kardmarkolatot súlyos keze fogta,
s lökte a nagy kardot hüvelyébe megint; szava ellen
nem tett Pallasznak; s az ment az olümposzi csúcsra,
aigisztartó Zeusz házába, az isteni néphez.
Míg Akhileusz ádáz szókkal támadt neki ismét
Átreidésznak, s csöppet sem szűntette haragját:

"Lomha borostömlő, szarvasszivü és kutyaképű,
együtt népeddel vértet felövezni csatára,
vagy kifeküdni a lesre a legderekabb daliákkal
lelked még sose mert; úgy érzed, hogy belehalnál.
Hát hisz sokkal jobb az akhájok nagy seregében
annak a zsákmányát elorozni, ki szól szavad ellen:
nép rágója, király, hitvány nép várja parancsod,
máskép, Átreidész, ez a vétked volna utolsó.
Íme kimondom a szót, szent esküvel is kijelentem:
esküszöm én e jogarra, amely soha lombokat, ágat
nem hajt már, miután törzsét elhagyta a bércen,
és ki se zöldülhet: hisz az érc körülötte lenyeste
kérgét és levelét, és most az akháj fiusarjak
hordozzák a kezükben, a bírák, kikre a nagy Zeusz
bízza a rendeletét; a nagy eskűt erre teszem, halld:
egykor Akhilleuszért valamennyi akháj ivadékban
vágy ébred: s te segíteni nem tudsz rajtuk, a bánat
bárhogy emészt, ha a férfiölő Hektór keze által
hullanak el sokan, és haragodban téped a lelked,
mert az akhájok közt a legelsőt semmibevetted."

Így szólt Péleidész, s jogarát odavágta a földhöz,
díszes aranyszögü pálcáját, s le is ült a helyére,
Átreidész meg amott dúlt-fúlt; s édesszavu Nesztór
kélt most szóra, Pülosz zengőszavu szónoka, köztük,
nyelvéről a beszéd, mint színméz, édesen ömlött.
S már a beszédes földilakóknak két ivadéka
hullt el, amely vele együtt nőtt, vele jött a világra
szent Püloszon, s ő harmadikon gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Jaj, be hatalmas gyász közelít az akhájai földhöz;
bezzeg örül Priamosz s Priamosz minden fia ennek;
s Trójának valamennyi vitéze vidul bizonyára,
hogyha ti kettőtökről hallja, hogy így marakodtok,
kik kiemelkedtek közülünk a tanácsban, a harcban.
Ifjabbak vagytok nálam, hallgassatok énrám.
Mert hiszen én még nálatok is derekabb daliáknak
voltam a társa, de nem kicsinyelték ők se személyem.
Mert oly férfiakat sose láttam s már sose látok,
mint nagy Peirithoosz, mint nép őrzője Drüász volt,
s Kaineusz s Exadiosz, vagy az isteni hős Polüphémosz,
s Thészeusz Aigeidész, ki hasonlatos isteneinkhez.
Ők legerősebbek voltak valamennyi vitéz közt,
ők biz azok, s legerősebbekkel vívtak is egykor,
nagy hegyi szörnyekkel, riadalmas végüket osztva.
Én társuk voltam, közibük keveredve Pülosznak
távoleső mezejéről, mert hívtak csapatukba:
és verekedtem, ahogy tőlem telt: ámde azokkal
egy sem tudna csatázni ma-élő földi halandó;
s mégis hallgatták szavamat, s hajlottak a szóra.
Hát ti is így tegyetek, mert jobb a tanácsra ügyelni:
s tőle te, bármi hatalmas vagy, ne ragadd el a szűzet,
hagyd ott, mert neki adták már az akháj ivadékok;
és, Akhileusz, te se vágyj civakodni tovább a királlyal
szemben, hisz sose volt, kit olyan nagy tisztelet illet,
mint jogaras fejedelmet, akit Zeusz áld meg a hírrel.
Hogyha erős vagy is, és istennő szült is a földre,
ő tehetősebb, mert többön gyakorolja uralmát.
Átreidész, haragodnak vess véget magad; én meg
kérve Akhilleuszt békítem, valamennyi akhájnak
nagyszerü védőbástyáját a gonosz viadalban."

Néki felelve eképen szólt a király, Agamemnón:
"Jól van, öreg, hiszen ezt úgy mondtad mind, ahogy illik:
csakhogy ez itt mindenki fölé kívánna kerülni,
és valamennyin uralkodnék, adná a parancsát,
mindünkkel rendelkeznék: de, hitemre, hiába.
Tán mert dárdássá tették örök isteneink őt,
azt is akarják, hogy szabadon szórhassa szidalmát?"

Erre szavába kapott, s ezt mondta a fényes Akhilleusz:
"Méltán volna nevem hitvány és semmirekellő,
hogyha akármit akarsz, engednék mindig a szódnak:
hát csak rendelkezz mással, de nekem ne parancsolj,
mert a hitem bizony az, hogy többé nem fogadom meg.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
nem fogok én kezeimmel a lányért küzdeni úgysem,
sem mással, se veled, ha mit adtatok, elveszitek most.
Csakhogy más holmit gyors barna hajóm közeléből
tőlem erőszakosan bizony egyet sem kaparintsz meg.
Rajta, kiséreld meg, hogy mind láthassa, ki itt áll:
nyomban előfröccsen dárdám körül éjszinü véred."

Indulatos szavaikkal ezek hát így tusakodván,
fölkeltek s gyűlést oszlattak akháji hajóknál.
Péleidész sátrához, az ívelt karcsu hajókhoz
ment és véle Menoitiadész meg többi barátja;
Átreidész meg a fürge hajót levonatta a vízre,
húsz evezőst kiszemelt, hordatta hajóra az isten
áldozatát; s vele Khrűszéisz, széparcu leányt is
küldte: vigyék; vezetőjük volt leleményes Odüsszeusz.
Aztán fölszálltak, s kihajóztak a nedves utakra.
S Átreidész most megtisztulni hivatta a népet.
Megmosakodtak mind, szennyük tengerbe vetették:
és áldoztak Apollónnak gyönyörű hekatombát,
ökröket és kecskéket a meddő víz közelében:
áldozatillat szállt, égig kanyarogva a füsttel.
Így fáradtak a táborban; de az Átreidész sem
állt el a bosszútól, amivel fenyegette Akhilleuszt:
Talthübioszhoz fordult most és Eurübatészhez,
hírmondója s ügyes fegyvernöke volt ez a kettő:

"Menjetek el sátrába a Péleión Akhileusznak;
fogjátok kézen, s hozzátok a szép Bríszéiszt;
s hogyha nem adja ki, én veszem el, magam elmegyek érte,
többekkel: hanem ez dermesztőbb lesz neki aztán."

Ezt mondotta, kemény szókkal tovaküldte a kettőt.
Kelletlen mentek meddő tenger vize mentén:
sátraihoz s bárkáihoz értek a mürmidonoknak.
Őt meg a sátra előtt lelték, éjszínü hajónál,
ott ült, és nem örült, mikor őket látta Akhilleusz.
Megzavarodva megállt mindkettő, mert a királytól
félt, szégyellte magát, s nem szólt, kérdezni se merte.
Csakhogy az átértette szivében, s így szólalt meg:

"Üdv, követek, Zeusznak hiradói s a földilakóknak!
Csak közelebb! Hisz nem ti okoztatok, ám Agamemnón
bajt nékem, mikor elküldött sátramhoz a lányért.
Rajta tehát, Zeusz-sarj, Patroklosz, hozd a leányt ki,
s add át, elvihetik: de legyen tanum egykor e kettő
boldog olümposzi isteneink meg a földi halandók
és vadszívü királyuk előtt, ha reám a jövőben
szükség lesz, hogy a többi felől a gonosz veszedelmet
elhárítsam. Mert őrjöng ádáz kebelében,
és elméje tekinteni nem tud előre, se hátra,
hogy hogyan óvja hadát, ha a harc a hajókig elér majd."

Szólt; mire Patroklosz megtette barátja parancsát,
s hozta a széparcú Bríszéiszt sátruk öléből,
és odaadta: s azok vitték az akháji hajókhoz.
Ment a leány, noha kelletlen, velük; ekkor Akhilleusz
sírva fakadt s elment; társaktól távol, a szürke
víz partjára leült, bámulta a borszinü tengert.
S tárt karral szeretett anyjához hosszan esengett:

"Édesanyám, rövidéletünek hoztál a világra,
hát legalább tisztelnie kellett volna a fennen-
mennydörgő Zeusznak: de bizony csöppet se becsült most.
Mert hiszen Átreidész, széltébe király Agamemnón
semmibevett: az ajándékom bitorolja erővel."

Könnyeket ontva beszélt; szavait hallotta az úrnő,
tenger mélységes mélyén, öreg apja lakában:
gyorsan fölszállt, mint ködfelleg a hószinü habból;
és tüstént odaült elibé, míg könnyeket ontott;
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:

"Drága fiam, mért sírsz? Míly bánat fért a szivedhez?
Mondd ki, az elmédben sose rejtsd, tudjam veled én is."

Erre nehéz sóhajjal szólt gyorslábu Akhilleusz:
"Jól tudod; én a tudónak mért is mondjam el újra?
Éetión szent városa, Théba alá kivonultunk
és feldúltuk a várost, és mindent idehoztunk:
egymás közt az akhájok jól szétosztva a zsákmányt,
szépszemü Khrűszéiszt Agamemnónnak kiemelték;
ám azután Khrűszész, szent papja a Messzelövőnek,
páncélinges akhájok gyors bárkáihoz eljött,
végtelenül sok váltsággal megváltani lányát,
Messzelövő Phoibosz koszorúját tartva kezében
fönt aranyos botján, s kérlelte az összes akháj hőst,
Átreusz két sereget-tagoló sarját a leginkább.
Arra helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerü díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal.
Megharagudva vonult el az agg: s neki Phoibosz Apollón
meghallgatta imáját, mert kedvelte erősen.
Lőtte gonosz nyilait le az argosziakra: s a népek
pusztultak sűrűn: s isten lövedékei dúltak
szerte a széles akháj táborban: majd meg a bölcs jós
isteni szándékát feltárta a Messzehatónak.
Én javasoltam először, hogy békítsük az istent;
Átreidész meg fölpattant, elfogta a méreg,
és fenyegetve beszélt: szava most vált, íme, valóra.
Mert a leányt ragyogószemü hősök fürge hajóval
már Khrűszébe viszik, s adományt Phoibosznak is egyben;
míg sátramból most vitték el a hírnökök éppen
Bríszeusz lányát, kit nekem adtak már az akhájok.
Hát te, ha megteheted, most védd meg hős fiusarjad.
Menj az olümposzi csúcsra, esengj Zeuszhoz, ha a múltban
már a szivét szóval vagy tettel felviditottad.
Hisz hallottalak én gyakran, termében apámnak
vallottad büszkén: a sötétfelhős Kronióntól
csúfos vészt a haláltalanok közül egymagad űztél
messze, mikor meg akarták kötni a többiek, ott fönn,
Héra, Poszeidáón s velük együtt Pallasz Athéné:
ám odamentél megszabadítani őt a bilincstől
és odahívtad a százkezüt is sietősen a csúcsra,
kit Briareusznak hívnak az istenek, ám a halandók
mind Aigaiónnak; mivel apjánál is erősebb.
Ez Kronidész mellé ült ekkor büszke örömmel:
és megijedtek a boldogok és már meg se kötözték.
Emlékeztesd most odaülve, ragadd meg a térdét,
tán hajlandó lesz kedvezni a trójaiaknak
s visszaszorítani minden akhájt a hajókhoz, a vízhez:
pusztítsák őket: lakjék jól mind a királlyal;
s tudja meg Átreidész is, a széltiben-úr Agamemnón,
mit vétett, hogy a legderekabb hőst semmibevette."

Válaszul így szólt erre Thetisz, sürü könnyeket ontva:
"Jaj, minek is dajkáltalak én, átokra kit szültem?
Bárcsak a bárkáknál könny nélkül, nem keserítve
ültél volna: hisz életed oly rövid, és sok időd nincs:
most már nemcsak gyors ez a végzet: a legszomorúbb is;
ennyire gyászterhes sorsúnak szültelek otthon.
Hát villámszerető Kronidészhoz, a hóboritotta
csúcsra megyek, s érted szólok, tán hallgat a szómra.
Most te maradj itt ülve a gyorsjárásu hajóknál,
tartsd az akhájokkal haragod, légy távol a harctól.
Ókeanosz mellé, lakomára, az aithiopokhoz
ment Zeusz még tegnap, s vele ment valamennyi nagy isten;
ámde tizenkét nap multán hazatér az oromra:
ércküszöbű palotáját akkor fölkeresem majd,
átkarolom térdét, s hiszem is, hogy hajlik a szómra."

Így szólt és elment; Akhileuszt otthagyta magára,
ez haragot táplált lelkében a szépövü nőért,
kit sátrából elhurcoltak. S közben Odüsszeusz
már Khrűszébe is ért, odavitte a szent hekatombát.
Majd azután, hogy a mélyöblű kikötőbe kerültek,
vásznuk a barna hajóba helyezték, összesodorva:
majd meg az árbocfát lebocsátották kötelekkel
tartójába, sietve, utána a révbe eveztek;
és nehezéket dobva, a tatkötelet lekötözték;
és maguk is szálltak ki a tenger torlata mellett:
és hekatombáját hordták ki a Messzelövőnek,
és Khrűszéisz is, ím, odahagyta a tengeri gályát.
Majd odavitte az oltárhoz leleményes Odüsszeusz,
apjának karjába helyezte s ilyen szavakat szólt:

"Átreidész küldött, Khrűszész, a sereg fejedelme,
hogy neked elhozzam lányod, s hogy szent hekatombát
adjak Apollónnak, s értünk kérleljem az istent,
őt, aki sokjaju kínt küldött le az argosziakra."

Szólt, s karjába helyezte: örömmel vette a kedves
gyermeket át Khrűszész; s ők ekkor a szent hekatombát
Phoibosz erős oltáránál szép rendbe helyezték.
Majd kezüket mosván, markoltak az árpadarából.
S Khrűszész fennhangon, kezeit fölemelve, könyörgött:

"Halld, te Ezüstíjú, aki óvón Khrűsza fölött állsz
s isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz.
Meghallgattál már ezelőtt, amikor könyörögtem:
mert megtiszteltél, az akháj hadinépre lecsaptál;
most pedig ezt a kivánságom vidd teljesedésbe:
hárítsd már el a rút dögvészt danaók seregéről."

Így szólt ő könyörögve, meg is hallgatta Apollón.
És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
Fán pörkölte az agg, rőt bort loccsantva a lángra,
körben ötágú villákat tartottak az ifjak.
És hogy elégtek a combok; a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És, hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak,
s osztották az italt, áldozva előbb a pohárból.
És az egész napon át kérlelte dalokkal az istent,
fennen zengte a szép paiánt az akháj fiatalság,
zengte a Messzehatót: s ő ezt hallgatta örömmel.
Végre mikor lebukott a nap, és eljött a sötétség,
akkor a tatkötelek mellett nyugovóra ledőltek.
Majd hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
akkor a széles akháj tábor fele visszahajóztak.
Jó szelet is küldött nékik nagy Phoibosz Apollón.
Árbocot állítván, vonták föl a hószinü vásznat:
duzzasztotta a szél a vitorlát, körben a bíbor
hullám mosta gerincét s zengett, míg a hajó ment:
száguldott a hajó, habos árban vágta az útját.
És, hogy a téres akháj tábort útjukban elérték,
éjszinü bárkájuk húzták ki a parti homokra,
jó magasan, s megtámasztották hosszu bakokkal.
Végül a sátrakhoz széledtek el és a hajókhoz.

Ő meg a fürge hajók mellett ült, telve haraggal,
isteni sarj, fia Péleusznak, gyorslábu Akhilleusz.
Férfidicsőséget szerző gyűlésbe se járt már,
harcba se ment, kedves szívét sorvasztva csak ült ott,
és így vágyakozott a csatára s a harci zsivajra.
Ámde tizenkettedszer amint jött újra a hajnal,
akkor a nemmúlók az olümposzi csúcsra vonultak
együtt, s Zeusz vezetett; de Thetisz se feledte fiának
kívánságát, mert fölbukva a tengeri habból,
szállt kora hajnalban csúcsára az égi oromnak:
messziredörgő nagy Kronidészt külön ülve találta
sokszakadéku Olümposznak legfőbb tetejében.
Hát odaült elibe tüstént, megfogta a térdét
bal kézzel, s jobb kézzel az álla alatt simogatta,
és könyörögve ekép szólt Zeusz Kroniónhoz, az úrhoz:

"Zeusz atya, hogyha neked használtam az égilakók közt
bármikor is szóval vagy tettel, tedd, mire kérlek:
tiszteld meg fiamat; leggyorsabb-végzetü úgyis
mind a halandók közt, s a seregvezető Agamemnón
semmibevette: ajándékát bitorolja erővel.
Hát legalább te becsüld őt meg, te olümposzi bölcs Zeusz:
s add az erőt addig Trójának, míg az akhájok
gyermekemet nem tisztelik úgy, mint illeti, kinccsel."

Mondta; de mit se felelt neki fellegtorlaszoló Zeusz,
ült csak hallgatagon, hosszan: Thetisz ekkor a térdét
fogva simult hozzá, s másodszor is újra könyörgött:

"Most igazán ígérd meg nékem, s ints a fejeddel,
vagy mondd azt, hogy nem (mért félnél?), hadd tudom én is:
mennyire legkevesebbre becsültök az istennők közt."

Felsóhajtva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Hej, be gyalázatos ügy, ha ezért most összeveszítesz
Hérával, ki gyalázó szókkal földühösít majd.
Mert hiszen ő a haláltalanok közt úgyis örökké
szíd, s azt mondja, hogy én Tróját segitem meg a harcban.
Menj most el rögtön, nehogy itt még észrevehessen
Héra; s a kérésed bízd rám, én teljesitem majd.
Sőt, ide nézz, hogy nékem higgy, a fejemmel is intek.
Mert ez a nemmúlók közt tőlem a legmagasabb jel:
vissza sosem vonom azt, sosem ámítás, soha nem lesz
teljesületlen, amit fejbólintásom erősít."

Szólt Kronión, és bólintott rá barna szemölddel:
ambrosziás hajafürtje előreomolt a hatalmas
nemmúló főről, s megrendült a nagy Olümposz.
Így döntöttek ezek s elváltak: majd Thetisz ismét
mély tengerbe szökött le a fényes olümposzi csúcsról,
Zeusz meg ment házába. Fölálltak az istenek ott mind
székükről, apjukkal szemben: senki se merte
őt a helyén megvárni, de mind indultak elébe.
S ő trónjára leült: de bizony Héré nagyon is jól
látta, mihelyt ránézett, hogy vele volt tanakodni
lánya a tengeri vénnek, ezüstlábú Thetisz úrnő:
nyomban eképen szólt szúró szavakat Kronidészhoz:

"Mondd, te ravasz, melyik isten volt, akivel tanakodtál?
Annak örülsz mindig te, ha tőlem messzevonulva
titkosan elgondolt dolgokban döntesz: egyetlen
nyílt szót sem mondasz soha nékem a gondolatodból."

Válaszul ezt mondotta az emberek, istenek apja:
"Héré, bár feleségem vagy, ne reméld, hogy a szómat
tudni fogod mindig, bizony ez nem könnyü neked sem.
Mert amit illendő meghallanod, azt teelőtted
meg nem tudja sem égilakó, sem földi halandó:
ám amit én távol kívánok az égilakóktól
elgondolni, ne kérdezgesd te se és sose firtasd."

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Hisz soha eddig
nem faggattalak én, nem jártam utána szavadnak:
mindig háboritatlan tervezed azt, amit óhajtsz.
Csakhogy most a szivem szörnyen fél: félrevezethet
téged a tengeri vénnek ezüstöslábu leánya,
hisz kora reggel melléd ült, átfonta a térded.
S azt gyanitom, bólintottál neki, hogy te Akhilleuszt
megbecsülöd, s a hajóknál ölsz meg számos akháj hőst."

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Szörnyü, te, csak gyanakodsz, titkom se lehet teelőtted;
bár mire sem jutsz így, a szivemtől messze kerülsz csak
még inkább ezután, s dermesztőbb lesz neked ez még.
Hogyha ez így van, hát így lesz tetsző a szivemnek.
Ülj veszteg helyeden, s hallgatva hajolj a szavamra:
úgy ne legyen, hogy meg nem véd valamennyi nagy isten,
hogyha neked rontok, győztes kezemet fölemelve."

Így szólt ő; megijedt a tehénszemü Héra, az úrnő;
hang nélkül le is ült, kedves szívét leigázva.
Elszomorodtak Zeusz házában az égilakók mind.
Köztük a híres-ügyes Héphaisztosz szólt legelőször,
hogy szeretett anyját vídítsa, fehérkaru Hérát:

"Hej, be gyalázatos ügy, többé már tűrni se tudjuk,
hogy ti halandókért civakodjatok ennyire ketten,
íly zajt verve az isteni nép közt; jó lakománknak
édessége is elvész már, mert győz a silányság.
Hát így intem anyám, akiben van amúgy is okosság:
csak járjon kedvében Zeusznak, kedves apánknak,
hogy vele újra ne cívódjék, ne zavarja az asztalt.
Mert ha akarna a villámló nagy Olümposzi minket
székünkből letaszítani -! hisz mind közt legerősebb.
Fordulj hát hozzá hízelgőhangu szavakkal:
nyomban utána kegyes lesz majd az Olümposzi hozzánk."

Szólt és fölpattant: szeretett anyjának a kettős
serleget átnyujtotta kezébe, s ilyen szavakat szólt:

"Tűrj, fékezd magad, édesanyám, noha kínoz a bánat,
hogy sose lássam, amint téged, kit kedvel a szívem,
vernek: mert megvédeni én, bármint busulok majd,
nem tudlak: harcolni nehéz az Olümposzi ellen.
Egyszer már, amikor meg akartalak ellene óvni,
elhajitott, lábamnál fogva, az égi küszöbről:
és az egész napon át hullottam napnyugovásig,
Lémnoszban lent értem a földet, s már alig éltem:
gonddal a szintisz férfiak ott szedtek föl a földről."

Mondta; mosolygott rá a fehérkaru Héra, az úrnő,
és mosolyogva a serleget át is vette fiától.
Ez meg az égilakóknak mind töltötte az édes
nektárt, jobbra haladt, meregette a nagy keverőből.
És ki nem oltódó nevetésre fakadtak a boldog
istenek ott, látván Héphaisztosz mint sürög és fúj.

Így lakomáztak egész napon át ők napnyugovásig,
és lelkük nem volt híjával a dús lakomának,
sem gyönyörű lantnak, melyet Phoibosz keze tartott,
Múzsáknak se, kik elragadó dalukat feleselték.

És miután lebukott tündöklő fénye a napnak,
akkor mind hazaindult már lepihenni lakába,
ott, hol mindegyiküknek házat a nagynevü sánta
Héphaisztosz remekelt egykor, leleményes eszével.
S ment kerevetje felé az olümposzi mennykövező Zeusz,
hol szunnyadni szokott, ha elérte a mézizü álom:
ott lepihent, s mellé az aranyló trónusu Héra.



MÁSODIK ÉNEK

AGAMEMNÓN ÁLMA
A NÉPGYŰLÉS
A HAJÓK FELSOROLÁSA


Minden más isten s minden jó hadszekeres hős
végigaludta az éjt; csak Zeuszt nem fogta az édes
álom: azon töprengett, mint tisztelje Akhilleuszt,
és hogyan öljön meg sok akháj harcost a hajóknál.
És az a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek,
hogy gonosz álomképet küld le az Átreidészra;
hát ezt megszólítva ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Fuss csak a fürge akháji hajók fele, fuss, gonosz Álom:
s ott sátrába siess Agamemnón Átreidésznak,
hogy neki mindent, mit rád bízok, pontosan elmondj:
szólítsd föl, hogy a fürtös akhájt fegyverbe hivassa,
mind az egész sereget: mert most vehetik be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra."

Szólt; s miután hallotta a szót, illant is az Álom;
és az akhájok gyors gályáihoz ért el azonnal.
Átreidész Agamemnónhoz ment: sátra ölében
lelte: aludt már, ambrosziás szender boritotta.
Néleusz gyermeke képében lépett a fejéhez,
Nesztóréban, akit minden vén közt a leginkább
tisztelt Átreidész; s ezt mondta az isteni Álom:

"Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben, s el ne ragadjon
majd feledés azután, hogy a mézizü álom elenged."

Így szólt és elment, s a királyt ott hagyta magára:
hadd tervelje, mi nem volt úgysem teljesülendő:
hisz Priamosz várát még aznap vélte bevenni
balgatagon: sejtelme se volt, hogy Zeusz mit akar még.
Mert az sok kínnal, sóhajjal akarta gyötörni
még ezután is a trószt s danaoszt heves ütközetekben.
Felserkent: de a szent hang még körülötte kavargott.
Majd föl is ült ágyán, s fölvette a szép puha, most-szőtt
inget, s inge fölé széles köpenyét köritette;
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
apjától örökölt örökös jogarát fölemelte,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

Fölhágott az olümposzi bércre az isteni Hajnal,
hogy hirdesse a fényt Zeusznak meg az égilakóknak;
s ő csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják gyűlésbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, amazok gyorsan gyülekeztek.
És legelőször a nagyszivü vének harci tanácsa
ült le, Pülosz-beli úr Nesztór bárkája tövében;
összehiván ezeket, tervét okosan szövögette:

"Hallga, barátaim: isteni álom látogatott meg
ambrosziás éjben, s a leginkább, láttam, a fényes
nagy Nesztórhoz volt termetre s alakra hasonló.
És odaállt a fejemhez, s hozzám íly szavakat szólt:
»Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát; nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben.« Mondta s utána
elröppent; s eleresztett engem a mézizü álom.
Lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat.
Én próbára teszem szavaimmal előbb, ahogy illik,
s azt mondom, hogy a sokpadu gályákkal meneküljünk:
míg ti marasszátok szavatokkal emitt is, amott is."

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Nesztór, ő, ki Pülosz fövenyén gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
hogyha ez álomképről más szólt volna közöttünk,
úgy vélnők, hazudik, s még inkább visszariadnánk:
ám az látta, ki büszkén vallja, hogy ő a legelső;
lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat."

Így szólt és legelől indult kifelé a tanácsból.
Fölkeltek s tették, mit a népek pásztora mondott,
mind a jogart tartó fejedelmek; a nép meg özönlött.
Mint amikor méhek raja röpdös sűrű sereggel,
sziklaüreg-mélyből új, s új csapatokban özönlik,
és a tavasz mezejére kiröppen fürtös alakban,
és itt surran az egyik sűrü raj, ott meg a másik:
így jött sűrün a nép sátraktól, fürge hajóktól,
és a magas part mentén mind csapatokban özönlött
gyűlésére; s a Hír, Kronidész küldötte közöttük
lángrakapott, sürgette előre az egybejövőket:
megbolydult a tömeg, s jajdult föl a föld is alattuk,
hogy helyük elfoglalták; zaj kélt; járt rivalogva
föl-le kilenc hírnök, s fékezte a népet: a lármát
szűnteti tán s hallgat sok Zeusz-táplálta királyra.
Nagy nehezen le is ültek mind, egyhelybe maradtak,
és a zaj is megszűnt; fölkelt a király; Agamemnón,
tartva királyi jogart, mit Héphaisztosz keze munkált.
Azt Héphaisztosz Zeusznak ajándékozta, az úrnak,
Zeusz meg a hírnöknek, Hermésznek, az Argoszölőnek,
nagy Hermész pedig adta Pelopsznak, a lónevelőnek,
majd odaadta Pelopsz Átreusznak, a népterelőnek;
haldokoló Átreusztól meg dúsnyáju Thüesztész,
kapta Thüesztésztől Agamemnón végül örökbe,
hogy vele sok szigetén legyen úr és argoszi földjén;
rá támaszkodván, ezt mondta az argosziak közt:

"Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
szörnyü nehéz vaksággal vert kötelékbe Kroníón:
mert megigérte a rettentő, s a fejével is intett,
hogy haza, jóbástyás Tróját földúlva, hajózom:
most csúnyán megcsalt, hazaküld Argoszba parancsa,
dicstelenül, miután már sok népet veszitettem.
Így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
néki, ki már sok városnak bontotta meg ormát,
s még ezután is bontja, hiszen legfőbb a hatalma.
Még az utódok előtt is csúfság lesz, ha beszélik,
hogy mi, ilyen sok akháj, íly nagy nép, háboruságunk
hasztalanul vívtuk s harcoltuk ilyen kevesekkel,
és be se végeztük: célunk még most se tünik fel.
Hisz ha talán hű szerződést kötnénk mi a trósszal,
és meg akarnók mindketten számlálni magunkat,
s felsorakoznék Trójának valamennyi lakója,
míg mi tizes csapatokra oszolnánk, harcos akhájok,
s vennénk hozzájuk bortöltögetőül egy-egy trószt,
sok szakaszunknak még mindig nem jutna pohárnok.
Azt mondom, hogy ilyen sokkal több itt az akháj hős,
mint amazok, kik a várban laknak: csakhogy igen sok
városból vannak kelevézrázó segitőik,
visszaszorítanak ők, s nem hagyják, bárhogy akarnám,
jólakosú Troié várát földúlnom egészen.
Íme, kilenc esztendeje tűnt tova nagy Kronidésznak;
már korhadt a hajók deszkája, kötélzete foszlott:
és feleségünk és csacsogó gyerekünk valamennyi
várja a jöttünket palotánkban, míg mi a munkánk
el nem végeztük, melyért oly rég idejöttünk.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk:
fürge hajón szálljunk szeretett földjére hazánknak,
mert seregünk soha nem veszi már be a tágutu Tróját."

Szólt; és fölzaklatta az ő kebelükben a lelket;
mindnek a nép sora közt, aki nem hallotta a tervet.
Mozdult gyűlésük, valamint a magashegyü hullám
Íkari tengerben, ha megűzi Notosz meg az Eurosz,
Zeusz atya sok felhője közül rácsapva az árra.
Vagy mint hogyha magas búzán Zephürosz szele száguld,
rádől s fut sebesen, s bólongat a búzakalász mind:
úgy mozdult meg a nagy gyűlés: valamennyi rivalgó
zajjal tört a hajók fele: mindnek lába alatt por
fellege szállt: egymást bíztatva parancsokat adtak,
hogy húzzák a hajót, vonják ki az isteni vízre;
árkot tisztítgattak: az égig elért a honukba
vágyakozók zaja; talpfáit húzták a hajóknak.

Ekkor az argosziak hazatérnek végzetük ellen,
hogyha Athénához Héré nem szól e szavakkal:
"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, győztes Athéné,
hát így szöknek-e már szeretett földjére honuknak
innen az argosziak, tengernek tágterü hátán?
És diadaljelül itthagynák Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Menj csak az ércinges danaosz daliák seregéhez,
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd."

Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan:
útnak eredt, az olümposzi csúcsról alászökkenve:
és az akhájok gyors bárkáit azonnal elérte;
ott Odüszeuszra talált, ki tanácsban Zeusszal egyenlő:
ott állt ez, s nem is érintette a jópadu barna
gályát, mert a szivét-lelkét nagy fájdalom érte.
Hát közelébe megállt és szólt a bagolyszemü Pallasz:

"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
hát így szöktök-e már szeretett földjére a honnak,
sokpadu gályáknak mind így estek neki nyomban?
És diadalmul hagynátok Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Hát csak eredj tüstént, ne habozz, az akháj csapatokhoz:
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd."

Szólt; s ő ráismert hangjára az istennőnek:
futni eredt, köpenyét lehajítva: de ezt fölemelte
hírnöke, Eurübatész, Ithakából-jött követője;
ő maga meg sietett Agamemnón Átreidészhoz,
és örökölt örökös jogarát átvette kezéből,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

Ott meg ahány vezető hőst lelt csak, ahány fejedelmet,
oldala mellé állt, és tartóztatta szelíden:

"Jaj, te szegény, nem járja, hogy így félsz, mint aki gyáva;
inkább ülj nyugton, s nyugtasd meg a néped is éppúgy.
Nem tudjátok jól szándékát Átreidésznak:
próba alá veti most, később majd bünteti népét.
Nem hallottuk mind, mit mondott ott a tanácsban;
úgy ne legyen, hogy majd seregünket sújtja haragja.
Mert nagy az indulat úgyis a Zeusz-táplálta királyban,
tiszte pedig Zeusztól van, a bölcs Zeusz kedveli mindig."

S hogyha a népből volt, akit ott hallott kiabálni,
azt a jogarral ütötte meg, így korholta szavával:

"Ülj veszteg, nyomorult, s másnak hallgass a szavára,
arra, ki nálad több: te silány vagy s gyáva a harcra.
Nem jössz számba te sem harcban, sem a harci tanácsban.
Nem lehetünk itt mindnyájan fejedelmek, akhájok!
Nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen úr csak,
egy a király, kit sarja csavartelméjü Kronosznak
tett fejedelmünkké törvényeivel s jogarával."

Így osztotta parancsát, így rendezte a tábort:
s ők gyűlésbe rohantak a sátraktól s a hajóktól
újra; zajongva: miként hulláma a sokzaju víznek
bömböl a tágterü part peremén, s visszhangzik a tenger.

És le is ültek mind, s helyükön vártak nyugalomban.
Therszítész egyedül morgott, fék nélkül acsargott,
az, kinek oly sok rút, zavaros szó járt az eszében,
helytelenül kész volt a királyokkal civakodni,
és csak azért, hogy az argoszi nép mind rajta nevessen.
Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött:
kancsal volt, és sánta a féllábára; a válla
ferde, s a melle behorpadt volt, feje búbja csücsökben
végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek.
Őt mind közt Akhileusz s Odüszeusz útálta leginkább;
őket szokta gyalázni, de most ragyogó Agamemnónt
ócsárolta süvöltő hangon: mert az akhájok
rá szörnyen haragudtak, a lelküket ette a méreg:
nagy hangon kiabált, Agamemnónt szídta szavával:

"Átreidész, mi hiányzik, mondd, no megint mi bajod van?
Már megtelt érccel sok sátrad, válogatott sok
rabnővel szintén, akiket mi akhájok először
néked adunk mindig, ha egy-egy várost kiraboltunk.
Tán az arany kell még, mit hozzád hozna a várból
egyik lónevelő trósz hős, váltságba fiáért,
kit neked én hoznék ide, vagy más, összekötözve?
Vagy fiatal lány kéne, kivel szerelembe vegyülhess,
míg mástól távol tartod? Nem járja sehogy sem,
hogy te vezér létedre bajokba keverjed a népet.
Nyámnyila nép, gyávák, ti akháj nők, már nem akhájok,
induljunk haza hát a hajókkal, hagyjuk is itt őt
Trója alatt, egye csak zsákmányát, s tudja meg immár,
használunk-e mi is valamit neki, vagy nem, a harcban.
Most is, lám, a vitéz Akhileuszt, aki nála kiválóbb,
megsértette: ajándékát bitorolja erővel.
Csakhogy Akhilleuszban sincs tán epe, annyira lomha:
máskép, Átreidész, ez a vétked volna utolsó."

Szólt, így szídva szavával a népterelő Agamemnónt,
Therszítész; de hamar melléállt fényes Odüsszeusz,
s görbén fölfele nézve reá, korholta keményen:

"Therszítész, locsogó, légy bár élesszavu szónok,
tartsad a szád, ne kivánj a királyokkal civakodni.
Azt mondom, nálad hitványabb földi halandó
mind közt sincs, kik idáig jöttek az Átreidákkal.
Hát a királyoknak sose vedd a nevét ajakadra,
és ne gyalázd őket, hazatértüket így sose lessed.
Biztosan azt sem tudjuk még, hogyan üt ki a dolgunk:
hogy mi, akháj sarjak, haza jól vagy csúfosan érünk.
Itt lebzselve azért ócsárlod a nép terelőjét,
Átreidész Agamemnónt, mert neki oly sokat adnak
mindig a hős danaók: te ezért szúrod szavaiddal.
Én mondom neked, és úgy lesz, ahogyan kijelentem:
hogyha azon kaplak, hogy eként őrjöngsz ezután is,
akkor már Odüszeusz feje itt ne maradjon a vállán,
s Télemakhosz nemzőjének sose hívjanak engem,
hogyha le nem rántom rólad valamennyi ruhádat,
inged meg köpenyed, s ami még betakarja szemérmed,
és zokogásod közt nem verlek a fürge hajókig
innen a gyűlésből sok fájó, csúnya csapással."

Így szólt, és jogarával háton s vállon ütötte:
az kétrét görnyedt, s a kövér könny hullt a szeméből.
És az arany pálcától véres nagy daganat kélt
nyomban a hátán: erre leült ott megzavarodva,
fájdalmas képpel, bambán, s dörgölte a könnyét.
Búsak voltak bár, édes nevetésre fakadtak,
s volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

"Ejnye, bizony már sok jót mívelt eddig Odüsszeusz:
drága tanácsot adott, csatarendbe vezette a népünk;
mégis a legjobbat most tette az argosziakkal,
most, hogy e szájasnak kedvét elvette a szótól.
Ezt bizony íly bátran soha már rá nem veszi lelke,
hogy fejedelmeket ócsároljon csúnya szavával."

Ezt mondották mind. S városdúló nagy Odüsszeusz
kélt, jogaras kézzel, szólásra (bagolyszemü Pallasz
hírnök alakjában rendelt nagy csendet a népnek,
hogy valamennyi akháj ivadék, első vagy utolsó,
meghallgassa a szót, és átgondolja a tervet);
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Átreidész, az akhájok az összes földi halandó
színe előtt kívánnak, uram, szégyenbe keverni:
mert hisz nem váltják be, amit teneked megigértek,
még amikor lovas Argosz földjéről idejöttek,
hogy haza jóbástyás Tróját feldúlva hajózol.
Most meg akárcsak az özvegy nők vagy a kisgyerekek,
mind egymásnak sírnak s kívánják, hogy hazatérjünk.
Hát hisz akad baj elég, hogy csüggedten hazatérjünk.
Mert feleségétől ki csak egy hónapra szakadt el,
már nehezen vár sokpadu bárkánál, mit a téli
szélviharoktól dúlt tenger késleltet az útján:
s íme, kilencedik esztendőnk perdül tova immár,
míg itt veszteglünk; sose korholom én seregünket,
hogy nehezen marad itt a hajóknál; ámde gyalázat
hosszas várakozások után üresen hazatérni.
Tűrjetek itt, társak, kissé, hadd lássuk utána,
hogy Kalkhász a jövőről jól, vagy helytelenül szólt.
Mert hisz az elménkben tudjuk jól, és ti is éppúgy
mind tanuink vagytok, kiket el nem vittek a Kérek:
tegnap, tegnapelőtt volt csak, hogy az argoszi gályák
Aulisz alá gyűltek, hogy vészt vigyenek Priamoszra;
s szentelt oltáron, forrás köribé gyülekezve
áldoztunk a haláltalanoknak nagy hekatombát,
szép boglárfa alatt, hol a víz tisztán bugyogott fel;
nagy csodajelt láttunk: sárkány jött vérszinü háttal,
rettenetes, melyet maga Zeusz küldött a világra;
oltárunk mögül ez nekilendült gyorsan a fának:
ott fönn meg verebek voltak, kicsi gyönge fiókák,
legmagasabb ágán, levelek sürüjébe lapulva,
nyolc kicsi, és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte;
mind fölfalta a szánnivalón csipogókat a sárkány;
sírt a fiókákért, repesett körülöttük, az anyjuk;
s az tekerőzve, a szárnyánál elkapta a sírót.
Majd miután elnyelte a többi után az anyát is,
véle csodát mutatott, aki hozzánk küldte, az isten:
csalfa Kronosz fia kővé dermesztette a sárkányt;
és mi csak álltunk ott, s bámultunk, hogy mi esett meg.
Hát hogy ez isteni szörnyű jel jött áldozatunkhoz,
Kalkhász nyomban utána ekép mondotta a jós-szót:
»Mért némultatok el, hosszúhaju harcos akhájok?
Terv-eszelő bölcs Zeusz e csodát minekünk maga küldte,
későt, késve-beteljesülőt, hírét sose vesztőt.
Mint ahogyan verebet falt föl kicsinyestül a sárkány,
nyolc kicsit és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte,
úgy mi kilenc évig küzdünk majd Trója tövében,
szélesutú váruk tizedikben már a miénk lesz.«
Így szólt ő; s most már ez megy mind teljesedésbe.
Hát csak várjatok itt mind, jólábvértes akhájok,
míg el nem foglaljuk erős várát Priamosznak."

Szólt, s rivalogtak az argosziak rá (körben a gályák
zúgtak rettentőn az akhájok hadriadásán)
s isteni hős Odüszeusz szavait mindenki dicsérte.
Majd pedig így kelt szóra Gerénia bajnoka, Nesztór:

"Jaj, bizony úgy szóltok, mint kis gügyögő gyerekek mind,
kiknek a háboru dolgaiból nincs semmire gondjuk.
Esküszavunk hova tűnik már, hova sok fogadalmunk?
Hulljon tűzbe tehát döntésünk, férfitanácsunk,
tiszta-bor áldozatunk, s amiben bíztunk, az adott kéz.
Hasztalanul, csak üres szókkal vetekedve, sehogy sem
leljük a jó eszközt, pedig itt oly hosszan időzünk.
Átreidész, te szilárd akarattal, akárcsak idáig,
légy vezetője az argosziaknak a vad viadalban:
s hagyd amaz egy-kettőt odaveszni, ki azt javasolná
itt az akhájok közt (de nem érhet célt az amúgy sem),
hogy hazainduljunk, mielőtt megtudjuk: a pajzsos
Zeusz ígérete ámítás volt-é, vagy igaz jel.
Mert kijelentem: a büszke-erős Kronidész feje intett,
aznap, amint az akhájok a gyors gályákra vonultak,
hogy vészt hozzanak és veszedelmet a trójaiakra:
jobbról villámlott, villámát jó jelül adta.
Éppen ezért ne kivánjon senki honába sietni,
míg feleségével nem hált egy trójainak, hogy
megbosszulja az elragadott Helené zokogását.
S hogyha akad, ki olyan szörnyen vágyik hazatérni,
jópadu barna hajójához nyúljon csak egy ujjal,
hogy mindenki közűl legelőbb lelhesse halálát.
Rajta, király, magad is tervezz, hallgass is a szóra:
az sem lesz megvetnivaló, amit én kijelentek.
Törzsenként s nemzetségenként oszd föl a népet,
nemzet a nemzetnek segit így és törzsök a törzsnek:
hogyha eként cselekedsz, és hallgat rád az akhájság,
megtudod azt, vezetők s köznép közt hogy ki a gyáva
és ki a jó harcos, mert elkülönítve csatáznak,
s megtudod: isteni sors nem ereszt feldúlnod a várost,
vagy csak az embereid gyávák és harcra silányak."

Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:
"Lám, az akháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volna tanácsosztó még tíz íly férfi köröttem!
gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.
Csakhogy a pajzstartó Zeusz nékem kínokat osztott,
mert meddő cívódásokba, viszályba taszított.
Egymás ellen küzdöttünk Akhileusszal a lányért,
pörlekedő szókkal: s bizony én kezdtem meg a sértést.
Hej, ha mi egyet gondolnánk még, már nem akadna
csöpp haladék sem, hogy Tróját utolérje a romlás.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot:
fenje ki dárdáját ki-ki jól, készítse a pajzsát,
és rohanólábú paripáinak abrakot adjon,
s jól megvizsgálván szekerét, gondoljon a harcra:
hogy majd naphosszat mérkőzzünk vad viadalban.
Mert közben nem lesz bizony egy csöpp megpihenés sem,
csak ha az éjszaka jő, s szétválaszt harcos erőket.
Izzad a férfiakat boritó pajzs szíja a mellén
soknak, s elfárad keze még a gerelyszoritásba.
Izzad a ló is, amíg a gyalult szekeret viszi-vonja.
Ám kit rajtakapok, hogy a harctól visszahuzódik,
görbe hajók mellett kuporogva, bizony sohasem lesz
módja ebektől és keselyűktől megmenekülni."

Szólt; rivalogtak az argosziak, mint harsog a hullám
nagy meredek parton, ha Notosz jő, és a kiugró
szirthez hajtja, amit sürü hullám ver szakadatlan,
mert innen vagy amonnan örökké szélvihar űzi.
Fölkeltek, s gomolyogva a gályáikhoz oszoltak.
Füstöt csaptak a sátraknál, s lakomájukat ették.
Mindegyikük más-más istent kért áldozatával,
hogy kikerülje a szörnyü halált s a csaták veszedelmét.
Büszke bikát szentelt a seregvezető Agamemnón,
hájas ötesztendőset a szörnyüerős Kronidésznak.
Majd az akháj vének legjobbjait egybehivatta:
mindjük előtt Nesztórt és Ídomeneusz fejedelmet,
majd meg a két Aiászt s vélük Tűdeusz fiusarját,
és hatodiknak a Zeuszra ütő elméjü Odüsszeuszt.
Hívás nélkül jött riadóhangú Meneláosz,
mert testvérének gondját ismerte a lelke.
Hát a bikát körülállva, emeltek az árpadarából.
Majd köztük könyörögve beszélt a király, Agamemnón:

"Zeusz, te dicsőnevü, fönt a sötét felhők magasában,
tedd, hogy a nap ne merüljön előbb le, s az éj le ne szálljon,
míg Priamosz lobogó fedelét nem döntöm a földre,
s el nem hamvasztom kapuját vad lánggal egészen,
és Hektór kebelén nem tépem még cafatokra
érckardommal az inget, míg körülötte a síkon
porba zuhant sok harcostársa harapja a földet."

Szólt; de bizony neki ezt még meg nem tette Kroníón:
áldozatát átvette, baját meg nagyra növelte.
És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
És meg is égették a levélfosztott fahasábon.
Belsőrészeit ott tartották nyárson a lángon.
És hogy elégtek a combok, a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
köztük a szót így kezdte Gerénia bajnoka, Nesztór:

"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
már ne beszélgessünk itt helyben, hosszan a munkát
már ne halasszuk, amit most tesz mi kezünkbe az isten.
Hírnökeink hívják hát össze a bajnok akhájok
ércinget viselő népét tüstént a hajókhoz;
és mi meg így együtt járjuk be a tágterü tábort,
hogy mennél hamarabb fölverjük a vadszivü Árészt."

Szólt; s nem volt a király, Agamemnón, szófogadatlan:
mert csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják hadirendbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, s amazok gyorsan gyülekeztek.
Átreión körül állva a Zeusz-táplálta királyok
rendezték seregük; s a bagolyszemü Pallasz Athéné
köztük vitte örök, nem-öregvő, nagyszerü pajzsát:
szépenfont szinarany száz rojt repesett körülötte,
százökör-értékű volt egy-egy bojtja a pajzsnak.
Evvel száguldott-lobogott az akháji seregben,
s buzdított viadalra: szivében mindegyiküknek
szörnyü erőt keltett verekedni, tusázni szünetlen.
S nékik a háboru lett tüstént szebb, mint elevezni
öblös gályáik seregével a drága hazába.

Mint pusztító tűz ha emészti a rengeteg erdőt
fönn a hegyek tetején, s nagy messzire terjed a fénye:
sűrű fegyvereik ragyogása, mikor kivonultak,
úgy szállt át a magas levegőn, csillogva, az égig.

Mint amikor szárnyas madaraknak sok raja röpköd,
vadludak és darvak, vagy hattyúk hosszu nyakukkal,
Kaüsztrosz medre körül szállonganak, Ázsia rétjén,
föl-le, a szárnyukkal kérkedve, s amint lepihennek
itt vagy amott, csattog zajuk, és visszhangzik a rétség:
így jött sűrün a népsátraktól, fürge hajóktól,
és özönölt a szkamandroszi síkra: alattuk a föld is
rettentőn remegett a lovak s lovasok robajától.
S ott álltak viruló mezején a szkamandroszi partnak,
számtalanul, valamint a levél s a virág, ha tavasz kél.

Mint amidőn a legyeknek sűrű sok raja röpköd,
melyek a pásztorakol tájékán körbe keringnek,
hogyha tavasz hajt már, s tele édes tejjel a sajtár:
szemben a trójaiakkal ilyen sok fürtös akháj hős
állt a mezőn s vágyott azokat szétzúzni egészen.

Őket, ahogy kecskék csapatát a mezőkön a pásztor
könnyen szétválasztja, ha elkeverednek a nyájak,
úgy rendezték el vezetőik emitt is, amott is,
hogy vívják a csatát; köztük meg az úr, Agamemnón:
mennykövező Zeuszénak tűnt feje és szemepárja,
melle Poszeidóné, Árészra ütött derekával.
Mint ahogyan bika jól kimagaslik a csorda köréből,
mert már messzire látszik az egybeterelt tehenek közt:
eznap az Átreidészt íly naggyá tette Kroníón,
íly kimagaslóvá s ama sok hős közt kitünővé.

S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,
istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,
míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk:
kik voltak danaók fejedelmei és vezetői?
Én sokaságukat el nem mondom, nem nevezem meg,
nem tudnám, ha akár tíz nyelvem volna, ha tíz szám,
hangom nemszakadó és rézből volna a szívem;
hogyha a Múzsák, pajzstartó Zeusz lányai, bennem
föl nem idézik, hogy hány hős jött Ílion ellen;
hát a hajó-vezetőket mondom s mind a hajókat.

Boiótok seregét Léítosz Péneleósszal
s Arkesziláosz hozta, velük Kloniosz s Prothoénór:
ők Hüriét lakták, meg a sziklás auliszi földet,
Szkhoinoszt és Szkóloszt, meg a sokbércű Eteónoszt,
Theszpeiát, Graiát, s tágtáncterü nagy Mükalésszoszt;
s kik Harmát lakták és Eileszioszt meg Erüthrait,
és akiké Eleón volt és Hűlé, Peteón is,
Ókaleé, s Medeón jólépült városa véle,
Kópai s Eutrészisz, Thiszbé, a galamb-teli város;
és ki Koróneián s a füves Haliartoszi földön
és ki Plataián élt, s kik Glisszász tájain éltek,
és kik a jólépült várost lakták, Hüpothébát,
és a Poszeidáón ragyogó onkhésztoszi berkét,
és kik a sokszőlőjű Arnét, s mind ki Mideiát,
isteni szent Nisszát, Anthédón távoli földjét:
mindezek ötven gályával seregeltek, azoknak
mindegyikére külön százhúsz boióti legény szállt.

Aszplédón és Orkhomenosz Minüeiosz népét
Aszkalaphosz meg Ialmenosz, Árész két fia hozta;
Asztüokhé, Aktór Ázeidész tiszta leánya
volt anyjuk, ki a ház fölső termébe vonult föl,
s ott az erős Árész vele hált titkos szerelemben:
harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

Phókisznak vezetője Episztrophosz és Szkhediosz volt,
nagyszivü Naubolidész Íphítosz két fiusarja:
s kik Küparisszoszban laknak, kövecses Pűthóban,
szentelt Kríszában, s Daulisz s Panopeusz mezejében,
és ki Hüampoliszon lakik és Anemóreiában,
s mind ki az isteni Képhisszosznak parti vidékén,
és ki a Képhisszosz-forrásnál lakja Lilaiát:
negyven barna hajóval jött ez mind a nyomukban.
Phókisz hadsorait rendezte sürögve a két hős,
és a boiótoknak balján vették föl a vértet.

Oileusz gyors fia volt vezetője a lokrisziaknak,
Aiász: akkora épp nem, mint Telamóniosz Aiász,
apróbb volt, kis testén vászon a vért, de gerellyel
messze mögötte maradt a görögség és az akháj mind.
Kik Kűnoszt lakták, Opoeiszt és Kalliaroszt is,
Bésszát és Szkarphét, gyönyörű Augeia vidékét,
Tarphét és Thronioszt, a Boagriosz áradatánál:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában
szent Euboián túl lakozó jó lokriszi hősök.

És Euboiából az erőt lehelő vad abászok,
s Khalkisz s Eiretrié, szőlős Hisztiaia lakói,
s tengeri Kérünthosznak, Zeusz meredek várának
népe, Karüsztosznak s Sztűrának férfilakói,
Árész-ág Elephénór volt vezetője ezeknek,
Khalkódontiadész, az abász daliák fejedelme;
hátrafelé-fésült-haju gyors, nagyszívü abászok,
dárdavetők, kőris-gerelyük kik vágynak a vértes
ellenség mellébe meríteni, törni a páncélt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

És kik Athént lakták, ama jólépültfalu várost,
földjét büszkeszivű nagy Erekhtheusznek, kit Athéné
táplált, Zeusz ivadéka (a Termőföld maga szülte),
és a saját dús szentélyébe, Athénba, helyezte,
ott áldoznak Athén fiataljai néki azóta
barmokat és bárányt, ahogyan perdülnek az évek:
élükön ott állott Peteósz fiusarja Menesztheusz.
Nem született más hős soha még, aki annyira tudna
pajzsos férfiakat, paripákat rendbe sorozni,
csak Nesztór volt versenytársa, a sokkal idősebb:
ötven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

Hozta tizenkét bárkáját Aiász Szalamiszból,
és odavitte, hol állt sűrű hadirendje Athénnak.

Argoszt kik lakták, s Tírünszet, a jófalu várat,
Hermioné- s Aszinénak két öblös kikötőjét,
Troizént, Éienait, meg a fürtben-dús Epidauroszt,
és akik Aigínát s Mászészt, mind ifju akhájok:
harcban-erőshangú Diomédész volt vezetőjük
és Szthenelosz, szeretett fia nagynevü hős Kapaneusznak:
harmadikul velük Eurüalosz jött, isteni férfi,
Mékiszteusz Talaíonidésznak volt ez a sarja,
mindnek erőshangú Diomédész volt a vezére:
nyolcvan barna hajóval jöttek mind a nyomukban.

S kiknek városa volt az erősbástyáju Mükénai
és nagykincsü Korinthosz, erősbástyáju Kleónai,
és akik Orneiait meg Araithüreét, a virágzót,
és Sziküónt, ahol Adrasztosz volt úr legelőször,
és Hüperészíét, meredekfalu nagy Gonoesszát.
Pellénét lakták és Aigion ősi vidékét,
és az egész partot s Helikének messze határát:
száz bárkájuk előtt vezetett a király, Agamemnón
Átreidész: s követője a legtöbb s legderekabb hős
ott neki volt; ragyogó rezet ott öltött maga köztük
nagy büszkén, kiemelkedvén minden daliák közt,
mert a legelső volt és legtöbb volt a vitéze.

S kik Lakedaimónnak lakták völgyét, szakadékát,
Pháriszt és Szpartét, s Messzét, a galamb-teli várost,
s Brűszeiait, s Augeiainak gyönyörű mezejét is,
és kik Amüklait, s mind, ki Helosznak partfoki várát,
kik Láászt lakták és Oitülosz ősi vidékét:
mindet erőshangú Meneláosz hozta, fivére,
hatvan bárkával, de külön vették föl a vértet.
Köztük járt maga is, bizakodva vitéz erejében,
buzdította hadát, legjobban az ő szive vágyott
megbosszulni az elragadott Helené zokogását.

És ki Pülosz mezejét mívelte s a bájos Arénát,
és ki Thrüoszt, Alpheiosz gátját, s jófalu Aipüt,
és Küparisszéeiszt és Amphigeneia vidékét,
és ki Heloszt s Pteleoszt, s Dóríont, ott, hol a Múzsák
thrák Thamüriszt dühösen megfosztották a daloktól,
(Eurütosz Oikhaleusztól jött épp Oikhaliából,
és dicsekedve fogadta, hogy ő lesz, bárha a Múzsák
zengenek is, pajzsos Zeusz lányai, dallal a győztes;
megharagudva, szemét és isteni daltudományát
elvették azok, és lantját pengetni feledte):
Nesztór vitte, Gerénia bajnoka, őket a harcba:
véle kilencven görbe hajó haladott hadirendben.

És ki a Külléné alján élt, Arkadiában,
Aipütiosz sírjánál, hol jó harcosok élnek:
kik Pheneoszt lakták, meg a sokjuhu Orkhomenoszt is,
Rhípét és Sztratiét, meg a szélkedvelte Eniszpét,
és Tegeát lakták, s a kies szép Mantineát is,
s Sztümphálosz táját lakták és Parrhasziát is:
Ankaiosz fia hozta a harcba, az úr Agapénór
hatvan bárkával: s minden bárkára nagyon sok
arkász hős szállt fel, s mind jól értettek a harchoz.
Nékik a jópadu bárkát mind a király Agamemnón
adta, az Átreidész, átszelni a borszinü tengert:
mert a hajózással sose volt még gondjuk idáig.

És kik Búprasziont lakták meg az isteni Éliszt,
szélső Mürszinosz és Hürmíné közti vidéket,
melyet Aleiszion és Ólén sziklája határol,
nékik négy vezetőjük volt, s tíz fürge hajóval
jött el mindegyikük, sok epeioszi szállt a hajókra.
Amphimakhosz s vele Thalpiosz állt egy résznek az élén,
az Kteatosz fia volt, emez Eurütosz Aktorióné:
más részén Amarünkeusz gyermeke, büszke Diórész:
s végre Polüxeinosz negyediknek, az isteni harcos,
Augeiász unokája, Agasztheneész fia volt ez.

És kik Dúlikhionból jöttek s szent Ekhinaiból,
Élisszel szemben kik e szép szigetek lakozói,
mindjüknek vezetője, Megész, Árésszal egyenlő,
ezt a lovag Phűleusz nemzette, a Zeusz kedveltje,
ő, aki Dúlikhionba vonult, apjára haragvón:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

És Odüszeusz a kephallének hőslelkü csapatját
hozta; e nép Ithakát meg a lombos Nériton alját
lakta, velük köves Aigillipsz s Kroküleia lakói
jöttek, s mind, ki Zakünthoszon élt s Szamoszon körülöttük,
és kik a szárazföldön laktak, szemben ezekkel:
Zeuszra ütő elméjü Odüsszeusz volt vezetőjük:
véle tizenkét jó vörösarcu hajója vonult fel.

Andraimón fia hozta, Thoász; Aitólia népét,
kik Pleurónt lakták, s aki Ólenosz és ki Püléné,
tengeri Khalkisz vagy sziklás Kalüdón lakozója.
Mert már hősszivü Oineusznak fia egy se maradt meg,
ő maga sem volt már, s meghalt Meleagrosz, a szőke:
s így az lett az egész aitól népnek fejedelme:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

Dárdás Ídomeneusz vezetője a krétaiaknak,
kik Knósszoszt lakták, s jólépült-kőfalu Gortüszt,
Lüktoszt, Mílétoszt s a fehér-ragyogásu Lükasztoszt,
Phaisztoszt és Rhütioszt, két szép, néppel-teli várost,
s kik százvárosu Krétában még laktak, a többi
népnek is Ídomeneusz, gerelyes hős volt vezetője,
s Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő:
nyolcvan barna hajóval jöttek mind a nyomukban.

S Tlépolemosz, Héraklész szép nagytermetü sarja,
hozta kilenc bárkáját büszke Rhodosz-belieknek:
kik Rhodoszon laktak három városban elosztva,
Lindosz, Iélüsszosz s a fehér-ragyogásu Kameirosz
népét: Tlépolemosz volt hős vezetőjük, a dárdás,
Héraklész erejének kit szült Asztüokheia,
Szelléeisz mellől, Ephüréből vitte el őt az,
Zeusz-táplálta sok ifju vitéz várát feldúlva.
Tlépolemosz miután fölnőtt a magas palotában,
apja derék nagybátyját ölte meg ott, az öregvő
büszke Likümneioszt, Árész sarját: de azonnal
gályát ácsolt, és sereget gyűjtött a hajóra,
s száguldott a vizen menekülve, mivel fenyegették
Héraklész erejének sarjai és unokái.
Bút és bajt szenvedve, bolyongva, Rhodoszba jutott el.
Három törzsük volt, háromfele megtelepedtek,
s Zeusz, aki istenen-emberen úr, kedvelte is őket:
isteni gazdagság áradt rájuk Kronióntól.

Níreusz Szűméből jött három görbe hajóval,
Níreusz, gyermeke Aglaiának s nagy Kharoposznak;
Níreusz legszebb volt mind közt, aki Trója alá jött,
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána:
csakhogy gyönge vitéz volt és kisszámu a népe.

És Niszürosz Krapathosz mezejét aki lakta, Kaszoszt is,
s Eurüpülosz várát, Kószt és vízmosta Kalüdnait:
Antiphosz és Pheidipposz volt mindnek vezetője,
Héraklész fia Thesszalosz úrnak sarjai voltak.
Harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

Most a pelaszg Argoszt kik lakták, fölsorolom mind,
és ki Aloszt, Alopét, s Trékhisz mezejét mívelte,
és szépasszonyu Hellász és Phthíé lakozóit,
mürmidonok voltak nevükön, hellének, akhájok:
ötven bárkájuknak volt vezetője Akhilleusz.
Csakhogy ezek nem gondoltak zajos ütközetekre,
mert nem akadt, aki most őket csatarendbe vezesse:
mert a hajók közelébe hevert gyorslábu Akhilleusz,
széphaju Bríszéisz lányért őrizve haragját,
kit Lürnésszoszból ragadott el küzdve keményen,
míg feldúlta e várat s Thébé bástyafalát is,
ott a Szelépiadész Euénosz két fiusarja,
harcos Episztrophosz és Műnész hullt el keze által.
Érte busulva hevert, de hamar kél majd föl a harcra!

S kik Phülakét lakták s Püraszoszt, a virágba borultat,
Démétér ligetét s Ítónt, anyját a juhoknak,
Ankhialoszt s Antrónt, s Pteleosznak lágyfüvü földjét:
harcos Prótesziláosz volt vezetőjük ezeknek,
míg élt, csakhogy már a sötét föld zárta ölébe.
Hitvese hátramaradt, tépett arccal, Phülakéban
és félig kész háza: de őt egy trósz lenyilazta,
míg az akhájok közt elsőnek tört ki a partra.
Nem voltak vezető híján, noha vágyva siratták;
őket az Árész-sarj rendezte csatára, Podarkész,
sokjuhu Phűlakidész Íphiklosz gyermeke volt ő,
s Prótesziláosznak testvére, a nagyszivü hősnek;
későbben született: az idősebb és az erősebb
Prótesziláosz volt, a vitéz. Nem volt vezetőnek
hát híjával a nép, de a nagy hőst vágyva siratta.
Negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

És ki Pherait mívelte a Boibéisz tava mellett
és Boibét, Glaphürait, meg a jólépült Iaólkoszt,
jött tizenegy bárkán, s Eumélosz volt a vezére,
Admétosz szeretett fia, kit neki isteni nő szült,
Alkésztisz, Peliász sok lánya közül ki a legszebb.

És kik Méthónét mívelték, Thaumakiát is,
és Meliboiát lakták, és sokszirtü Olízónt,
őket a jó nyilazó hét gályán hozta a harcba,
hősi Philoktétész: evezős pedig ötven is indult
mindegyiken, s mind nagyszerüen harcolt a nyilával.
S most szigeten feküdött, iszonyú kínok közepette:
Lémnosz szent mezején hagyták az akháj fiusarjak,
szörnyü marásától gyötretve dühös viperának.
Ott kínlódva hevert: de hamar jut majd az eszébe
hősi Philoktétész az akhájok egész seregének.
Nem voltak vezető híján, noha vágytak utána,
Oileusz fattya Medón rendezte sorokba csapatjuk,
kit városrontó Oileusznak szült vala Rhéné.

S kik Trikkét lakták meg Ithómé sziklavidékét,
s Oikhaliét, várát a nagy Eurütosz Oikhalieusznak,
Aszklepiosz két gyermeke volt vezetőjük, a két jó
orvosoló, Podaleiriosz és testvére Makháón:
harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

És akik Ormenioszt, forrásos szép Hüpereiát
lakták, s Aszterioszt, Titanosz hófedte tetőit,
élükön Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz szállt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

És kik Gürtónét lakták, Argissza vidékét,
Orthét, Élónét s a fehérsziklás Oloosszónt,
őket a harcbanerős Polüpoitész hozta csatázni,
Peirithoosznak (kit nemenyésző Zeusz maga nemzett)
sarja, kit aznap szült nagyhírű Hippodameia,
hogy hős férje a szőrös szörnyetegekre lesujtott,
s Pélion ormáról aithixokig űzte el őket;
nem maga csak, vele volt Árésznak sarja, Leonteusz,
gyermeke bátorlelkü Korónosz Kaineidésznak:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

Gúneusz Kűphoszból sietett ide, véle huszonkét
bárka: Eníénai-beliek s hősszívü peraibok
jöttek véle, akik Dódóna fagyos mezejében
s vágykeltő Titarésszosz mentén laktak: e szép víz
áradatával a Péneioszba folyik, de ezüstös-
forgatagú Péneiosszal mégsem vegyül egybe,
csak szintjén szaladoz, s valamint az olaj, tovaömlik,
mert hisz az esküvevő szent Sztüxből árad e forrás.

Tenthrédón fia volt, Prothoosz, vezetője a magnész
hősöknek, kik a Péneiosz partján meg az erdős
Pélion alján éltek: előttük gyors Prothoosz szállt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

Íme, ezek voltak danaók fejei s vezetői.
Legderekabb közülük, mondd nékem, Múzsa, ki volt ott,
harcosok és paripák közül Átreidák seregében.
Hát paripái a legjobbak Phérétiadésznek,
melyeket Eumélosz hajtott, szálltak madarakként,
egykoru, egyszőrű paripák, egy-színten a hátuk:
Píeriében e két kancát maga Phoibosz etette
egykor, s most a csatán hordták Árész riadalmát.
Hősök közt meg a legjobb volt Telamóniosz, Aiász,
míg Akhileusz haragot tartott: máskép a legelső
ez volt, s ménjei is gáncsnélküli Péleidésznek.
Ám ez a habhasitó, ívelt gályák közelében
veszteglett, haragudva a népterelő Agamemnón
Átreidészra; vitézei tenger torlata mellett
dobva korongokat és kelevézt hajigálva mulattak,
és nyilakat; s szekereknél állt lova mindegyiküknek,
zellert rágva s a parti mocsár táplálta lucernát.
Míg a vezérek hadszekerét sátrak boritották,
mindet, jól: s maguk ők föl-alá kószáltak a téren,
vágyva a hősi vezérre, s a harctól messzemaradtak.

Bezzeg a többi rohant, valamint ha tüzekbe borulna
végig a föld; döngött a mező, mint mennykövező Zeusz
szörnyü haragja alatt, ha Tüphóeusznak veri földjét,
lent Arimoiban, ahol, mint mondják, fekszik a földben:
így jajdult fel a föld iszonyún lábuknak alatta,
míg közeledtek, mert a mezőt sebesen befutották.

Széllábú sebes Írisz eredt el a trójaiakhoz,
kínokozó hírt hordva a pajzstartó Kronidésztól.
Épp gyűlést tartottak ezek Priamosz kapujánál,
együtt voltak mind, az egész nép ifja-öregje;
ott közelébe megállt és szólt is a szélsebes Írisz;
hangja Polítészé, Priamosz fejedelmi fiáé
volt, aki kémhelyen ült, gyors lábában bizakodva,
agg Aiszűétész sírjának legtetejében,
leste, rohamra mikor tör a bárkáktól az akhájság:
ennek a képében szólt hozzá szélsebes Írisz:

"Ej, öregem, csak üres fecsegésben tellik a kedved,
mint békében rég: pedig ádáz háboru tört ki.
Megfordultam sok harcában a férfiseregnek,
csakhogy ilyen népet s íly nagy sereget sose láttam:
oly nagy számban, mint falevél, vagy mint a fövenyszem;
jönnek a síkságon, bekeríteni harcban a várost.
Téged buzditalak, Hektór, legelőbb, hogy ekép tégy:
él nagy várunkban Priamosznak sok segitője,
s más-más nyelvük van, szétszórtak a földön a népek:
ossza saját fejedelme parancsát mindegyiküknek,
álljon az élre, s ekép rendezze csatára a népét."

Szólt s Hektór el nem vétette, hogy isteni szót hall,
szétoszlatta a gyűlésük, fegyverbe rohantak.
Feltárultak mind a kapuk, seregük kiözönlött,
mind a gyalog, s a lovag: s iszonyú hadilárma rivalgott.

Egy meredek halom áll a mezőn, épp szemben a várral,
sík közepén s körülötte a tér szabad erre meg arra:
ezt Batieiának hívják ott mind a halandók,
s fürge-futó Müriné sírjának az elnemenyészők:
ott sorakoztak fel, segitő seregekkel a trószok.

Trójaiak vezetője sisakrázó, deli Hektór
Príamidész volt s véle a legtöbb, legderekabb hős
vette magára a vértet, vágyott dárdavetésre.

Dardánok vezetője meg Ankhíszész fiusarja,
jó Aineiász volt, kit a fénylő Aphrodité szült.
Ída hegyén a halandóval szerelembe vegyülve;
nem maga volt, Anténór két fia ment vele együtt,
Arkhelokhosz s Akamász, kitünők mindennemü harcban.

Kik Zeleát lakták lábánál Ída hegyének,
s éjszinü Aiszéposz folyamából ittak: a gazdag
trósz törzsek vezetője Lükáón nagyszerü sarja,
Pandarosz az, kinek íját nagy Phoibosz maga adta.

És akik Adrészteiát lakták s véle Apaiszoszt
és Pitüeiát és Téreié sziklavidékét:
Adrésztosz meg a vászonvértű Amphiosz állott
élükön; apjuk a perkótéi Meropsz, ki leginkább
értett jósláshoz, s nem akarta e két fiusarját
férfiölő harcokba bocsátani: rá nem ügyeltek
mégsem: mindkettőt a sötét vész végzete vonta.

És kik Perkótét lakták, hol a Praktiosz árad,
és Szésztoszt s Abüdoszt, meg az isteni-földü Ariszbét:
Hürtakidész volt mindjüknek fejedelmi vezére.
Ásziosz Hürtakidész, kit fényes nagy paripái
hoztak Ariszbéból oda, Szelléeisz vize mellől.

Hippothoosz meg hozta a jókelevézü pelaszgok
népét, kik lakták a rögös Lárissza vidékét:
őket Hippothoosz s vele Árész sarja Pülaiosz,
Teutamidész Léthosz fejedelmük két fia hozta.

Hős Peirósz s Akamász volt minden thrák vezetője,
kit csak a Hellészpontosz zajló árja határol.
Euphémosz lándzsás kikonoknak volt a vezére,
Zeusz-táplált Keadész Troizénosz hős fiusarja.

Pűraikhmész görbültíjú paión csapatoknak
volt a vezére, Aműdónból, hol szélesen ömlik
Axiosz árja, a föld legszebb vize, távoli tájon.

Bundásmellü Pülaimeneész meg a paphlagonoknak
volt feje, öszvérek mezejéről jött, Enetaiból,
véle Kütórosz- s Szészamosz-beli népe vonult fel,
s Partheniosz partján híres paloták lakozói,
s Krómna meg Aigialosz s Erüthínoi bérci lakói.

Jött Hodiosz meg Episztrophosz és a halízón népet
távol ezüsttermő Alübéból hozta magával.

Műsz vezető Khromisz és a madárjós Ennomosz: ámde
jóstudománya nem oltalmazta meg éjszinü sorstól,
mert gyors Aiakidész keze által hullt a folyóban,
ott, hol amaz sok más trószt és segitőt leterített.

Isteni Aszkaniosz s Phorkűsz a phrügek vezetője
távoli Aszkaniéból: vágytak erősen a harcra.

Antiphosz és Meszthlész meg a maión nép vezetői;
apja Pülaimeneész, a Gügaié-tó meg az anyja
mindkettőnek: a Tmólosz alól hozták el a népük.

Nasztész meg barbárszavu kár seregek fejedelme,
kik Mílétoszt meg phtheirek lombos meredekjét
lakták és Mükalé magasát s maiandroszi partot.
Amphimakhosz s Nasztész volt két fejedelme e népnek,
Nasztész s Amphimakhosz, Nomión két nagyszerü sarja,
ékes arany mezben ment harcba, akár valamely lány,
balgán, hisz gyászos végét ez messze nem űzte,
mert gyors Aiakidész keze által hullt a folyóban,
és aranyát elorozta a harcban-jártas Akhilleusz.

Szarpédón s a derék Glaukosz, távol Lükiából
hozta a népét, forgatagos Xanthosz vize mellől.



HARMADIK ÉNEK

ESKÜKÖTÉS
SZEMLÉLGETÉS A FALRÓL
ALEXANDROSZ ÉS MENELÁOSZ PÁRVIADALA


És miután vezetőikkel mind rendbe verődtek,
mint madarak, lármázva-zsibongva vonultak a trószok:
mint amidőn darvak krúgása lehallszik az égről,
mik menekülve a vad téltől meg a szörnyü vihartól,
Ókeanosz hulláma fölött zajosan tovaszállnak,
s pügmaiosz népnek hordozva halált, veszedelmet,
hajnali égből csapnak alá iszonyú viadalra.
Ám az erőt lehelő nagy akhájok csöndbe haladtak,
lelkük vágyakozott a veszélyben védeni egymást.

Mintha ködöt hint szét a Notosz, tetejére a hegynek,
pásztornak sose kedveset, ám tolvajnak az éjnél
jobbat, mert csak kőhajitásnyira láthat az ember:
lábuk alatt ugyanígy támadt por fellege tüstént,
míg közeledtek, mert a mezőt sebesen befutották.

Majd mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
isteni-képü Alexandrosz szállt trósz sorok élén,
válla fölött párducbőrt hordva s a szépivü íjat
és kardot, s a kezében két jó érchegyü lándzsát
rázva, kihívta a legderekabb argív daliákat,
hogy vele megverekedjenek ott a dühös viadalban.

Rögtön, amint meglátta Arész-kedvelt Meneláosz,
nagy léptekkel mint siet ez seregének elébe,
úgy megörült, valamint az oroszlán, hogyha hatalmas
testre talál: szarvasra akár, vagy vadkecskére
és éhezve mohón nyeli húsát, bárha magára
fürge kutyák törnek már és viruló deli ifjak:
így megörült Meneláosz, amint meglátta a fényes
arcu Pariszt, mert hitte, hogy itt áll bosszut a csalfán:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre.

Hát hogy az isteni szép Parisz őt meglátta az első
hadsorban, kedves szive megdobbant kebelében,
s vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.

Mint aki sárkányt lát, s meghőköl a hegyszakadékban,
s megfordul, s megfogja a lábát lent remegése,
hátrál visszafelé, haloványság szállja meg arcát:
így sűllyedt ismét a vitéz trószok tömegébe
isteni-képü Parisz, megijedve az Átreidától.

Hektór látta, s ekép piszkálta goromba szavakkal:
"Gyász-Parisz, arcra remek, csábító, nőkbe-bolondult,
bár ne születtél, vagy pusztultál volna te nőtlen.
Én bizony ezt kívánnám, s több is volna a haszna,
mint hogy ilyen szégyen légy most mindenki szemében.
Hisz bizonyára nevetnek rajtad a fürtös akhájok,
kik jó harcosnak hittek, mert annyira szép vagy
arcra, de lelkedben nem akad sem erő, se merészség.
Íly ember létedre kiszálltál fürge hajókkal
tengert átszeltél, jó társakat egybetereltél,
s más néphez keveredve a szép asszonyt eloroztad
távoli országból, ángyát gerelyes daliáknak?
Várad, apád, meg egész néped kárára-bajára,
ellenség örömére, gyalázatjára magadnak?
Lám, ugye nem várod be Arész-kedvelt Meneláoszt?
Megtudnád, kinek őrzöd most viruló feleségét.
S nem használna a lant s mindaz, mit adott Aphrodíté,
itt ez az arc s ez a haj se, midőn porral keveredsz el.
Gyáva a trójai nép, másképen már bizonyára
kőből volna köpeny rajtad, hiszen oly sok a vétked."

Isteni-képü Alexandrosz neki válaszul így szólt:
"Hektór, ennyi igaz, joggal, nem jogtalanul szídsz:
sziklaszilárd a te szíved örökkön, akár a szekerce,
mely átvágja a fát, mikor értő férfi a törzset
bárkához hasogatja, s erőt ad a férfierőhöz,
ennyire nemremegő a te elméd is kebeledben.
Mégse gyalázzad ajándékát arany Aphroditénak,
nem vethetjük el azt, ami isteni híres ajándék,
istenek adják, ember meg nem szerzi magától.
Most, ha kivánod, hogy viadalra, csatára kiálljak,
ültesd csak le a trószokat és az akháj daliákat,
és a középre eresszetek engem s hős Meneláoszt,
hogy Helenéért s minden kincsért megverekedjünk:
és amelyik majd győz, s derekabb leszen ebben a harcban,
fogja a kincseket, és vigye el békében az asszonyt:
s kössön a többi barátságot, s vágván igaz esküt,
lakjátok ti rögös Tróját, s ők térjenek újra
lónevelő Argoszba s akháj szépasszonyu földre."

Így szólt: és Hektór megörült nagyon ennek a szónak:
és a középre rohant, s kelevézét tartva keresztbe,
megfékezte a trósz sorokat: mind rendre leültek.
Íjaikat fordítva feléje a fürtös akhájok
már nyilakat lőttek rá, és köveket hajigáltak;
ám harsányan szólt a seregvezető Agamemnón:

"Várjatok, argosziak, ne nyilazzatok, ifju akhájok:
mert a sisakrázó Hektór szót szólani óhajt."

Szólt, s amazok fölhagytak a harccal, csöndbe maradtak
tüstént; és Hektór mindkét oldalhoz ekép szólt:

"Halljátok tőlem, trószok s lábvértes akhájok,
hogy mit mond Parisz, ő, ki miatt támadt a viszályunk.
Azt kívánja: az összes akháj és trójai harcos
ékes fegyvereit tegye nyomban a dúsölü földre,
s őt a középre eresszétek, meg a hős Meneláoszt,
hogy Helenéért s minden kincsért vívjanak ott meg,
és amelyik majd győz, s derekabb leszen ebben a harcban,
fogja a kincseket, és vigye el békében az asszonyt,
és mi barátságot kössünk igaz eskükötéssel."

Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek.
Majd pedig így szólt harcban-erőshangú Meneláosz:

"Hallgassátok az én szavam is, hisz a kín a leginkább
engem sujt: úgy vélem, a trójaiak s az akhájok
szétválhatnak már, hisz elég bajt tűrtetek eddig
énértem s az Alexandrosz-gyújtotta viszályért.
Hát kettőnk közül az, kire vár a halál meg a végzet,
haljon meg: de ti váljatok el békében azonnal.
Tiszta fehér kost hozzatok és vele éjszinü bárányt,
Földnek meg Napnak, s mi hozunk egyet Kronidésznak.
És erejét Priamosznak hozzátok, hogy az esküt
vágja csak ő: fia mind nagydölyfű, mind szavajátszó:
Zeusznak-adott esküt gőgjében senkise sértsen.
Mert széllel-röpülő elméjű mindig az ifjú:
míg ha az agg ott van köztük, lát múltba-jövőbe,
s tudja, miként lesz mindkét fél számára a legjobb."

Így szólt ő; megörültek a trójaiak s az akhájok,
hitték már, hogy vége a gyötrő háboruságnak.
Hát paripáikat állították sorba, leszálltak,
fegyverüket levetették, nyomban a földre helyezték
jó közel egymáshoz, csak kis tért hagyva közöttük.
Hektór két hiradót küldött fel nyomban a várba,
hogy hozzák el a két bárányt, s hívják Priamoszt is.
S Talthübioszt elküldte az országló Agamemnón,
hozza a görbe hajók mellől tüstént el a bárányt:
és az a hős Agamemnónnak nem szegte parancsát.

Hókaru szép Helenének a hírt Írisz maga vitte,
Láodikénak alakjában, ki a hős Helikáón
hitvese volt, Anténoridészé, néki meg ángya,
Láodiké, Priamosznak lányai közt ki a legszebb.
Termében föllelte, amint épp nagy szövetet szőtt,
kétrétűt, bíborfényűt, s bele sok viadalt is,
melyet a lóbetörő trószok s ércinges akhájok
őérette viseltek el épp Árész tenyerétől.
Hát közelébe megállt s ezt mondta a szélsebes Írisz:

"Jőjj ide, kedveském, hogy láthasd sok csoda-dolgát
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliáknak.
Kik sok-könnyü Arészt hozták egymásra idáig
harc mezején, áhítva a vészes háboruságot,
hallgatag ott ülnek, megszűnt már háboruságuk,
pajzsuknak dőlnek, s hosszú kelevézük a földben;
s íme, Alexandrosz s az Arész-kedvelt Meneláosz
hosszú lándzsákkal meg fognak küzdeni érted,
hogy kedves feleségének hívhasson a győztes."

Szólt Írisz, s édes vágyat hajitott kebelébe
egykori férje után, s a szülők meg a város után is.
S hószinü lepleiben Helené sietett ki azonnal
asszonyi terméből, s egy gyöngéd könnye leperdült:
nem maga ment egyedül, két szolgaleánya követte,
Aithré, Pittheusz lánya, tehénszemü szép Klümenével.
Nem sok idő multán Szkaiai kapujához elértek.
Ott Priamosz mellett ült Panthúsz, büszke Thümoitész,
Lamposz meg Klütiosz, meg az Árész-ág Hiketáón,
Úkalegón és Anténór, két bölcs öreg ember:
mind nép vénei, ott ültek Szkaiai kapujánál,
háboruban már nem vívtak, de nemesszavu szónok
mind, valamint tücskök, melyek fönt ülve az erdő
lombjai közt szólnak, liliomhangon ciripelnek:
így ültek meg a trósz vezetők a torony tetejében.
És amikor látták Helenét, hogy a bástya felé jön,
egyik a másikhoz susogó szárnyas szavakat szólt:

"Nem vétek, hogy a trószok s jólábvértes akhájok
oly sok időn át sok gyötrelmet tűrtek e nőért:
mert örök istennőkre hasonlít arca valóban.
Csakhogy bármíly szép, jobb lenne, ha visszahajózna,
átokként minekünk s fiainknak is, itt ne maradjon."

Ezt mondták; s Priamosz Helenét szólítva kiáltott:
"Lépj ide, kedves kis lányom, jőjj, s ülj ide mellém,
hogy lásd régi urad, s a barátaidat s rokonod mind;
nem te okoztad az én bajomat, de az istenek adták,
argosziak könnyes harcát kik rám zuditották.
S hogy megmondd, ki is ott az az órjástermetü férfi,
mondd a nevét, az akhájok közt ki e szép magas ember.
Vannak ugyan mások fejjel magasabbak is ottlenn,
csakhogy ilyen szépet nem láttam még szemeimmel
s íly tisztelnivalót: fejedelmi vitézre hasonlít."

Válaszul így szólt most Helené neki, isteni asszony:
"Drága apósom, tisztellek meg féllek is egyben:
vesztem volna el én rútul, mielőtt a fiaddal
eljöttem, s odahagytam a hitvesi házat, a népem,
s drága barátnőim s későn született kicsi lányom.
Ámde nem így történt, s zokogástól olvad a lelkem.
Mégis, amit kérdesz s tudakolsz, választ adok arra:
Átreidész ő, szélesen országló Agamemnón,
nagyszerü dárdavető s népének jó fejedelme,
s nékem, az ebszemünek volt sógorom ő, ha ugyan volt."

Ezt mondotta; s az agg bámulta amazt, és így szólt:
"Boldogsorsu vagy, Átreidész, jóvégzetü, áldott,
lám, igazán sok akháj ivadéknak vagy fejedelme.
Egykor jártam a dús-szőlőfürtű Phrügiában,
s láttam igen sok phrüg férfit, paripák nevelőit,
isteni Mügdónnak s Otreusznak bajnoki népét,
Szangariosz partján, amikor táborba tolultak.
Mert segitőtársuk voltam, seregükbe soroltak,
hogy rájuk támadtak a férfierős amazónok;
s oly sokan ők sem voltak, mint itt fényes akhájok."

Másodszor meg az agg, Odüszeuszt meglátva, ekép szólt:
"Mondd nekem azt is meg, jó lányom, hogy ki e férfi:
fejjel ugyan kisebb, mint Átreidész Agamemnón,
termetesebb mégis, ha a vállát nézzük, a mellét.
Fegyvere mind ott fekszik a tápláló anyaföldön,
ő maga meg fel-alá kosként járkál a sorok közt:
én sűrűgyapjas kossal vetem egybe, valóban,
mely a fehér birkák nagy nyáját járja be végig."

Válaszul így szólt most Helené, Zeusz isteni lánya:
"Láertész fia ő, a nagyon leleményes Odüsszeusz,
őt az a bár sziklás Ithaké táplálta-nevelte;
ért minden cselhez, kieszel sok nagyszerü tervet."

Erre a jóeszü Anténór neki válaszul így szólt:
"Asszony, lám, igazán jól mondtad róla e szókat.
Mert hiszen eljött már hozzánk is a fényes Odüsszeusz,
érted járt követül, s vele volt a vitéz Meneláosz:
megvendégeltem palotámban szívesen őket:
termetüket s kitünő eszüket jól láttam aközben:
akkor a trójai gyűlésnek közibé keveredve
széles vállával kimagaslón állt Meneláosz,
míg Odüszeuszban volt több méltóság, mikor ültek.
Majd, hogy a többi előtt szőtték a tanácsot, a tervet,
akkor ugyan pergő nyelvvel szólott Meneláosz,
csak keveset, de erős hangon; mert bőszavu nem volt,
és ámbár ifjabb, el nem vétette a szókat;
ám hogy a bölcs Odüszeusz felpattant szólani köztük,
állt csak, s földre szegezte szemét, mereven letekintve,
és a jogart sose mozdította előre, se hátra,
csak tartotta szilárdan, olyan volt, mint ki esetlen:
könnyen itélted volna butának vagy haragosnak.
Csakhogy amint kebeléből úgy zuditotta ki roppant
hangját és szavait, mint télen a hózivatar hull,
már Odüszeusszal nem versenyzett volna halandó:
és más szemmel bámultuk tüstént az alakját."

Harmadszor meg az agg így szólt, Aiászra tekintve:
"És ki az ott, az a másik akháj, nagytermetü férfi,
fejjel s széles vállaival közülük kimagasló?"

Így szólt most Helené, nagyuszályú isteni asszony:
"Argosziak bástyája, az órjástermetü Aiász;
ott pedig Ídomeneusz, mint isten, a krétaiak közt
áll, s köribé seregelnek a krétaiak vezetői.
Gyakran vendégelte meg őt a vitéz Meneláosz,
otthon, házunkban, valahányszor Kréta felől jött.
S látom a többi akhájt is, a sok ragyogószemü harcost,
kit jól ismerek, és a nevét neked elmondhatnám;
kettőt hasztalanul keresek, két nép-tagoló hőst,
lóbetörő Kasztórt s az ökölvívó Polüdeukészt,
két testvérem, akit velem egy anya szült a világra.
Tán a kies Spártából el sem jöttek a haddal?
Vagy pedig eljöttek bárkán, mely a tengeren át száll,
s most nem akarnak a férfiak ütközetébe vegyülni,
félve a szégyentől s a reám zuduló szidalomtól?"

Szólt; pedig őket már elfedte az életadó föld
ott Lakedaimónban, szeretett mezején a hazának.

Ekkor a városon át hordozták áldozatuk már
hírnökeik: két bárányt és vele szívderitő bort,
bőrtömlőben, a föld termését; hozta a fényes
nagy keverőt Ídaiosz, a hírnök, arany poharakkal;
és odaállt az öreg mellé, sürgette szavával:

"Kelj föl, Láomedón fia, mert legjobbjai hívnak
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliáknak,
jőjj le a síkra, hogy ott esküdjünk mind igaz esküt:
mert Parisz és az Arésznak kedves hős Meneláosz
hosszú lándzsákkal fognak megvívni a nőért:
és aki győz, az övé lesz minden kinccsel az asszony,
és mi, barátságot kötvén, s vágván igaz esküt,
így lakhassuk erősrögü Tróját, s ők hazatérnek
lónevelő Argoszba s akháj szépasszonyu földre."

Szólt; s megborzongott az öreg, ki is adta parancsát,
hogy lovait fogják be; s azok tették is azonnal.
Fölszállt hát Priamosz, meghúzta erősen a gyeplőt:
s mellé Anténór lépett gyönyörű szekerére.
És Szkaiai-kapun át sebesen kiügettek a síkra.

Majd, hogy a trójai és az akháj seregekhez elértek,
ott a lovakról már szálltak le a dús anyaföldre,
s trójaiak meg akhájok közt a középre vonultak.
Majd nyomban fölkelt sereget-vezető Agamemnón,
és leleményes Odüsszeusz is; deli hírnökeik meg
elhozták, mi az eskükötéshez kell, s vegyitettek
bort, s a királyoknak vizet öntöttek kezeikre;
Átreidész meg előrántotta kezével a kését,
- mindig is ott függött az roppant kardhüvelyénél -
és lemetélte a bárányok gyapját a fejükről,
ezt szétosztották az akháj meg a trósz vezetők közt;
s fennen esengett Átreidész, kezeit fölemelve:

"Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
s Éeliosz, te, ki mindent látsz és hallasz is egyben,
és ti, Folyók és Föld, s kik lent valamennyi kiszenvedt
embert büntettek; ha csalárdul tette az esküt,
most legyetek tanuink, s igaz eskünk őrizzétek:
hogyha Alexandrosz Meneláoszt küzdve elejti,
akkor légyen övé Helené meg a kincsek örökké,
s habhasitó gályáinkon térjünk haza újra;
s hogyha Alexandroszt öli meg Meneláosz, a szőke,
akkor a trójaiak Helenét meg a kincseket adják
vissza az argosziaknak, olyan bírságot is, illőt,
hogy késő unokáink közt is járjon a híre.
S hogyha nekem Priamosz, s Priamosz fia mind, nem akarná
ezt kifizetni, Alexandrosz megölése után sem,
akkor hát maradok, s ezután is küzdök a sarcért,
mígcsak e háborunak célját nem vívja ki kardom."
Szólt, s átvágta a bárányok torkát a vad érccel,
és a vonagló állatokat levetette a földre;
testükből az erőt meg a lelket az érc kiragadta.
Majd meg a bort poharakba kimerve a borkeverőből,
loccsantottak, az elnemenyészőkhöz könyörögtek.
S volt, aki így szólt ott az akhájok s trójaiak közt:

"Legmagasabb, fennkölt Zeusz s többi nagy elnemenyésző,
bármelyikünk legyen az, ki előbb megsérti az esküt,
úgy loccsantsa ki agyvelejét, valamint e bor ömlik,
ő s minden fia, és feleségét mások igázzák."

Így szóltak; de bizony Kronidész nem teljesitette.
S köztük a Dardanidész Priamosz kezdett a beszédbe:

"Halljátok szavamat, trószok s lábvértes akhájok:
én most visszamegyek, fel a széljárt trójai várba,
mert sehogyan nem tudnám végignézni szememmel,
mint vív drága fiam s az Arész-kedvelt Meneláosz.
Mert hiszen azt csak Zeusz maga tudja s a többi nagy isten,
hogy melyiküknek van máris kijelölve halála."

Mondta, s a két bárányt föltette az isteni férfi
szép szekerére, föl is szállt, jól meghúzta a gyeplőt;
s mellé Anténór lépett gyönyörű szekerére:
megfordultak s Trója felé indultak el újra.

Majd Hektór, Priamosz fia és vele fényes Odüsszeusz
harcra teret mértek ki először, s ezt befejezve,
réz-sisak öblében ráztak sorsot, hogy először
dárdáját melyikük röppentse kezével előre.
S közben a nép esdett, tárt karral, az égilakókhoz;
s volt, aki így szólt ott az akhájok s trójaiak közt:

"Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
az, ki e kettő közt kezdő oka volt e csatáknak,
add, hogy pusztuljon s Hádész házába lehulljon,
és mi barátságot kössünk igaz eskükötéssel."

Szóltak; s már sisakos nagy Hektór rázta a sorsot,
elfordítva fejét: s kiröpült most sorsa Parisznak.
Rendbe leült ezután mind, lábemelő paripái
és földön heverő sok díszes fegyvere mellé.
Ekkor az ékes fegyvereket vállára csatolta
fényes Alexandrosz, fürtös Helené deli férje.
És legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok,
másodikul meg a melle köré köritette Lükáón
vértjét, bátyjáét, s jól illesztette magához;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
és a hatalmas, erős nagy pajzsot vette kezére;
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott;
s fogta erős kelevézét, mely markába való volt.
Hős Meneláosz is így öltötte magára a fegyvert.

Majd miután kétoldalt így fölfegyverkeztek,
trójaiak meg akhájok közt a középre vonultak
szörnyü tekintettel: mind elbámultak a nézők,
lóbetörő trószok s remekelt-lábvértes akhájok.
Ott a kimért pályán egymás közelébe megálltak,
és kelevézeiket rázták, egymásra dühödten.
Ekkor Alexandrosz kivetette nagyárnyu dzsidáját,
s meghajitotta az Átreidészt vele domboru pajzsán;
csakhogy az érc hegye elgörbült, nem törte keresztül
azt az erős pajzsot; mire másodikul Meneláosz
rontott rá érccel, Kronidészhoz küldve fohászát:

"Zeusz, te hatalmas, tedd, hogy büntessem, ki először
sértett: fényes Alexandroszt; kezem által igázd le;
hogy késő unokáink is borzadjanak attól:
sérteni azt, aki megvendégeli szívesen őket."

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s meghajitotta a Príamidészt vele domboru pajzsán.
Tündöklő pajzsán áttört az erősnyelü dárda,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott:
átellent, lágyéka fölött átszelte az ingét;
ám Parisz elfordult, s kikerülte az éjszinü véget.
Átreidész meg előrántotta ezüstszögü kardját,
és a sisak gombjára csapott: de a kard azon ekkor
három- s négyfele tört tüstént, s kiesett a kezéből.
Följajdult Meneláosz, a tágterü égre tekintve:

"Zeusz atya, nincs nálad pusztítóbb isten az égben:
hittem már, hogy Alexandrosz bűnhődik a bűnért:
s íme, a kard eltört a kezemben, s hasztalanul szállt
markomból kelevézem is, őt nem ütötte keresztül."

Szólt, s nekiszökve sisaktaraját megfogta azonnal,
s megfordítva, a vértes akháj csapatok fele húzta.
Gyönge nyakán fojtotta Pariszt sokhímzetü szíja,
mely tartotta, az álla alatt kifeszülve, sisakját.
S elvonszolja talán, s nyer is evvel fényes örök hírt,
Aphrodité, Zeusz lánya ha nem veszi észre azonnal,
és a leölt bika bőrét el nem tépi az állán:
hát izmos keze így csak üres sisakot ragadott el.
Ezt a remeklábvértes akhájok harcisorába
dobta a hős, pörgetve, s a jó társak fölemelték.
Ölni akart s ismét nekiugrott hős Meneláosz
dárdával, csakhogy kiragadta Pariszt Aphrodíté
könnyen, mert isten: sürü ködbe takarta a testét,
s illatozó, kenetes hálótermébe helyezte.
Ő maga meg ment, hogy Helenét odahívja: a bástyán
lelte, körötte a trójai nők álltak seregestül.
Nektáros köpenyét megrázta kezével az úrnő,
s szólt, egy gyapjufonó vén nőnek vette magára
képét: ez Lakedaimónban lakozott Helenével
még: ott fonta a szép gyapját, s Helené a leginkább
őt kedvelte: e nő képében szólt Aphrodíté:

"Jőjj ide már, hisz Alexandrosz hív, hogy haza térjél:
hálótermedben fekszik faragott kerevetjén;
tündöklik szépsége meg öltönye; senki se hinné,
hogy viadalból jött haza, inkább azt, hogy a táncba
érkezik épp, vagy a tánccal most fölhagyva pihen le."

Szólt, s Helené kebelében megmozgatta a lelket;
csakhogy amint megpillantotta az istennőnek
drága nyakát, vágykeltő keblét és szeme fényes
tündökölését, megdöbbent, szót szólva kimondta:

"Ó, te gonosz, mért áhitozol rászedni e szókkal?
Tán egy soklakosú városba továbbviszel ismét,
tán Phrügiába, talán a kies szép Maioniába,
hogyha akad néked még ott is földi kegyelted?
Hát amiért fényes Pariszon győzött Meneláosz,
s engem, a gyűlöletest haza kíván vinni magával,
cselt szövögetve ezért jöttél ismét ide hozzám?
Menj, magad ülj mellé, hagyd el csak az istenek útját,
lábaddal sose lépj többé az olümposzi csúcsra,
őrizgesd folyton s kínlódj közelében örökké,
míg feleségül nem vesz majd, vagy szolgaleányul.
Én oda nem megyek el: haragot kelthetne, ha épp most
ágyát látnám el: hisz minden trójai asszony
ócsárolna, s elég sok kín eszi lelkem amúgy is."

Szólt a nagy Aphrodíté istennő, telve haraggal:
"Föl ne dühíts, nyomorult, mert elhagylak haragomban,
s úgy gyűlöllek, ahogy kedveltelek eddig erősen:
szörnyü viszályt támasztok a trósz s az akháj seregek közt,
s akkor majd iszonyú véggel pusztít el a sorsod."

Így szólt; és megijedt Helené, Zeusz lánya, szavától:
indult hát ragyogó hószín köpenyébe takartan,
némán, s egy trósz nő sem látta: vezette az isten.

És hogy Alexandrosz gyönyörű házához elértek,
munkához láttak nagysebten a szolgaleányok;
s ment be magas hálótermébe az isteni asszony:
s székét hozva elő a mosolyszerető Aphrodíté
istennő, Helenét ültette le, szembe Parisszal.
Arra leült Helené, pajzstartó Zeusz atya lánya,
s elfordítva szemét, így szídta szavával a férjét:

"Megjöttél a csatából? Vesztél volna el inkább
ott, leterítve a férfiutól, aki egykor uram volt.
Kérkedtél ezelőtt, hogy Arész-kedvelt Meneláosz
hősnél több vagy erőddel, több kézzel, kelevézzel:
rajta, eredj, most hívd ki Arész-kedvelt Meneláoszt,
hadd vívjon veled újra; de én biz jobban ajánlom,
hogy hagyd abba a harcot, a szőkehajú Meneláosz
ellen hadba ne szállj, viadalt vele vívni ne kívánj
esztelenül, mert tán tüstént leigáz kelevéze."

Erre Parisz neki így mondotta szavával a választ:
"Asszony, az én lelkem ne gyalázd súlyos szavaiddal.
Mert ma legyőzött engem Athénával Meneláosz,
s máskor majd én őt: hiszen isten van mivelünk is.
Jőjj inkább vélem szerelemnek örülni az ágyba:
elmémet soha nem boritotta el ennyire vágyam,
még akkor se, mikor téged kiragadva kies szép
Spártából, habokon bárkákkal hoztalak erre
és Kranaé szigetén szerelembe vegyülve hevertünk -
mint ahogyan most édes vágy ragad el teutánad."
Szólt, s indult kerevetje felé, felesége követte.

Hát ott háltak a szép faragott ágyon szerelemben:
s Átreidész ezalatt fenevadként járt a tömegben,
hátha reálelhetne az isteni-képü Pariszra.
Ám nem tudta a trójaiak s a dicső segitők közt
senki Arész-kedvelt Meneláoszt nyomra vezetni:
látták volna csak őt, sose rejtegetik szeretetből,
mert oly gyűlöletes volt mindnek, mint a sötét vég.
S köztük eképen szólt sereget-vezető Agamemnón:

"Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám;
láttátok, hogy Arész-kedvelt Meneláosz a győztes:
így hát argoszi szép Helenét minden vagyonával
adjátok ki, s olyan bírságot is, oly nagyot, illőt,
hogy késő unokáink közt is járjon a híre."

Így szólt Átreidész, s helyeseltek mind az akhájok.



NEGYEDIK ÉNEK

ESKÜSZEGÉS
AGAMEMNÓN HADISZEMLÉJE


Közben az égilakók Zeusznál ülvén tanakodtak,
fényes arany padlón, s Hébé járt köztük, az úrnő,
nektárt töltögetett, míg ők aranyos poharakkal
egymásért ittak, letekintve a trójai várra.
S próbálgatta hamar Kronidész dühösíteni Hérát,
célozgatva beszélt hozzá, szúró szavakat szólt:

"Istennő kettő is védi ugyan Meneláoszt,
argoszi Héré és az alalkomenai-i Athéné:
ám idefönt ülnek mindketten, s annak örülnek,
hogy nézik; de amazt a mosolyszerető Aphrodíté
mindenüvé kíséri, s elűzi felőle a véget;
most is megmentette, pedig már várta halálát.
Csakhogy mégis Arész-kedvelt Meneláosz a győztes:
gondoljuk hát meg, hogy mindez mint legyen eztán:
ébresszünk-e megint bősz harcot, vad hadizajjal,
vagy tán már a szövetséget vessük le közébük.
Hogyha ez így tetszik s kedves mindannyiotoknak,
lakhassák várát ezután is az úr Priamosznak,
és Meneláosz az argoszi szép Helenét vigye vissza."

Szólt; mire fölmorrant Héré s vele Pallasz Athéné:
egymáshoz közel ülve, s a trósz vesztére hevülve.
Pallasz Athénaié némán ül, egy szava sem volt,
Zeusz atya ellen bosszúsan, s elfogta a vad düh;
Héra azonban nem rejtette szivébe haragját:
"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Mint akarod, hogy a munkám vesszen s mind a verejték,
mellyel munkáltam: lovaim lankadtak, olyan nagy
népet gyűjtöttem, Priamosz s minden fia vesztét.
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük."
Felsóhajtva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Mondd, te csodás, mit vétettek Priamosz s Priamosznak
sarjai néked, hogy szakadatlan sürget a vágyad
felforgatni tövestül a jófalu trójai várat?
Hogyha te ott a kapun s a magas falakon behatolnál,
s nyersen falnád föl Priamoszt valamennyi fiával,
s Trója egész népét, haragod tán úgy lecsitítnád.
Tégy, amiként akarod, de vigyázz, hogy még e viszályunk
kettőnk közt ne legyen roppant nagy harc a jövőben.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
hogyha talán nekem is kedvem kél földig alázni
oly várost, hol előtted kedves férfiak élnek,
akkor majd haragom ne halaszd te se, hagyj cselekednem,
mert neked adtam emezt önként, noha kényszerü szívvel.
Mert tudd meg, hogy alatta a napnak, a csillagos égnek,
minden város közt, mit laknak a földi halandók,
szívem a szent Tróját mindig legtöbbre becsülte
és Priamoszt s népét kőrisgerelyes Priamosznak:
oltárom sose volt híján illő lakomának
és illatnak, italnak, mert ez tőlük a részünk."

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Három város van, mely nékem a legszeretettebb,
Argosz az és Szparté, meg a tágutcáju Mükéné:
mindhármat dúld fel, ha szived meggyűlöli őket:
én értük ki nem állok majd, s tőled nem irígylem.
Hogyha pedig mégis sajnálnám s védeni vágynám,
semmire sem jutnék, hisz sokkal több a hatalmad.
Csakhogy az én munkám sem veszhet kárba egészen:
istennő vagyok, és születésem is egy a tiéddel.
Legtiszteltebbnek szült horgaseszű Kronosz engem,
kétszeresen: születésem okán, és mert a te nődnek
mondanak, és te uralkodol itt minden nemenyészőn.
Ámde mi engedjünk egymásnak most e viszályban;
én neked, és te nekem: s hozzánk igazodnak a többi
elnemenyészők is: küldd gyorsan Pallasz Athénét,
menjen a trójaiak s az akhájok harc-zsivajába,
s kísérelje meg azt, hogy a győzelemittas akhájit,
eskükötést megszegve, először a trójai sértse."

Mondta; nem is tett máshogy az emberek, istenek apja.
Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:

"Szállj le a trójai és az akháj táborba sietve,
és kíséreld meg, hogy a győzelemittas akhájit,
eskükötést megszegve, először a trójai sértse."

Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét:
útnak eredt ez, olümposzi csúcsrol alászökkenve.
Mint ha csavartelméjü Kronosz fia csillagot ejt le,
mely a hajósoknak csodajel, vagy a tábori népnek,
tündökölőt: sok szikra szökik szét róla a légbe:
éppenilyen volt most, hogy a földre szökellt nagy Athéné,
s tört közibük: nézték, s elfogta az ámulat őket,
lóbetörő trószt és remekelt-lábvértes akhájit.
S volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

"Lám, ismét bősz háboru kél, iszonyú hadizajjal
vagy tán kettőnk közt a szövetséget köti meg már
Zeusz, ki a háborunak sáfára a földilakók közt."

Volt, ki eképen szólt az akhájok, a trójaiak közt.
Ő meg férfiu képében szállt trósz tömegekbe,
Anténór fia Láodokosz deli dárdavetőként,
s Pandarosz, isteni hősre akart bukkanni akárhol.
S íme, Lükáón tisztanevű, nagyerős fiusarját
állva találta: körötte a pajzsos erős sorok álltak,
mind, akik Aiszéposz vize mellől jöttek utána:
hát közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:

"Hallgatnál-e reám, te Lükáón hősszivü sarja?
Mernéd gyors nyiladat Meneláosz hősre kilőni?
Néked a trójai nép hálát és hírnevet adna,
és a királyi Alexandrosz mind közt a leginkább;
drága ajándékot legelőbb ő adna tenéked,
hogyha az Átreidészt látná, a vitéz Meneláoszt
- mert a nyilad leigázta - a bús máglyára kerülni.
Rajta tehát, vedd célba a nagynevü hős Meneláoszt:
s farkasszülte nyilas Phoibosznak tégy fogadalmat,
hogy híres hekatombát adsz neki zsenge juhokból,
rögtön amint hazaérsz, Zeleé szent városa földjén."

Mondta, s az esztelen ember eszét rávette, Athéné.
Fogta csiszolt íját, mely vadkecskének a szarva
volt; a vadat maga lőtte, szügyébe találva nyilával,
egykor, amint az a szirtre kilépett, lesve a lesből
melle alatt meglőtte, s az állat a szirtre hanyatlott.
Szarva tizenhatmarkossá nőtt szét a fejéből:
s össze is illesztette a szarvat ügyes szarumetsző,
és símára csiszolta, s arany karikát kalapált rá;
most ügyesen feszitette ki, meggörbítve s a földnek
nyomva; előtte nemes bajtársai pajzsot emeltek,
föl ne ugorjanak ott a vitézi akháj ivadékok,
míg át nem lövi ő a vitéz Átreusz-ivadékot,
hős Meneláoszt. Hát tegezét nyitván, kiemelt egy
új, tollas nyilat, éjszínű fájdalmak ütőjét
és a hegyes nyilat illesztette az íj idegére,
s farkasszülte nyilas Phoibosznak tett fogadalmat,
hogy híres hekatombát ad neki zsenge juhokból,
rögtön amint hazaér, Zeleé szent városa földjén.
Majd meghúzta a nyílvéget meg a húrt, a tulokbélt,
mellbimbójához vont húrt és vashegyet ívhez.
Majd hogy a roppant íjat már körré feszitette,
megcsörrent a nagy íj, húr pendült, szállt ki a vessző
éles heggyel, vágyva röpülni a nagy sokaságba.

Csakhogy a boldog Olümposziak téged, Meneláosz,
el nem hagytak, s Zeusz zsákmányos lánya kivált nem:
állt elibéd, s a hegyes nyílvesszőt félreterelte.
Bőréről úgy űzte el azt, mint hogyha gyerekről
űz el az anyja legyet, mikor édesen alszik a gyermek.
S arra irányította, ahol két vértje fut egybe,
s áll ellen, hol arany kapcsok tartják meg a páncélt:
s így ama jólkapcsolt övet érte a kínokozó nyíl:
szállt és díszes övén fúródott át legelőször,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott,
és lemezén, mit a testén hordott dárdafogóul,
s mely legjobban védte, a nyíl behatolt ezen át is:
és a hegyes nyíl felkarcolta a férfiu bőrét:
s mint feketült felhő, vér ömlött rögtön a sebből.

Mint elefántcsontot ha szinez bíborral egy asszony,
maión, vagy kár nő, hogy zablán dísz legyen abból:
és a teremben fekszik, sok lovas ifju akarja
hordani, csakhogy e dísz a királyé, hogy legyen éke
majd paripáinak és a lovasnak büszke dicsőség:
így pirosult szép combod a vértől most, Meneláosz,
és lábszárad is és lent szépformáju bokáid.

Megdermedt rögtön sereget-vezető Agamemnón,
hogy meglátta, miként fut a vér feketén ki a sebből;
megdermedt maga is, kit Arész kedvel, Meneláosz.
Ámde mikor kint látta a horgokat és a zsinórt is,
újra magához tért akkor kebelében a lelke:
Köztük mély sóhajjal szólt a király, Agamemnón,
míg megfogta kezét, s körülötte a társai nyögtek:

"Drága fivérem, lám, vesztedre kötöttem az esküt,
egymagadat küldvén értünk tusakodni a trósszal:
most megdobtak ezek, s igaz eskünk sárba tiporták.
Csakhogy a bárányvér sose hasztalan és nem az eskü,
tiszta-bor áldozatunk, s amiben bíztunk, az adott kéz.
Mert ha olümposzi Zeusz véghez nem vitte ma tüstént,
megteszi majd később: s bűnhődnek erősen a trószok
mind a fejükkel, az asszonyaikkal, a gyermekeikkel.
Mert hisz a lelkemben s a szivemben jól tudom úgyis,
eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész
és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.
És a magasbanülő, légben-lakozó Kronidész Zeusz
rémületes pajzsát bőszen megrázza fölöttük,
mert így megcsalták: s ez nem lesz teljesületlen.
Érted azonban a szörnyű kín keserít, Meneláosz,
hogyha te elpusztulsz, ha te itt töltöd be a sorsod:
csúful térnék meg nagyszomjú argoszi földre.
Mert az akhájoknak honi földünk jutna eszükbe,
és diadaljelül itthagynók Priamosznak, a trósznak,
argoszi szép Helenét, s a te csontod a trójai földben
itt rothadna, s a dolgunk sem vittük vala véghez.
És valamely nagydölyfű trósz tán íly szavakat szól,
míg a dicső Meneláosz sírhalmára szökell föl:
»Bár Agamemnón mindenen így tölthesse haragját,
mint az akháj sereget most erre hiába vezette
és hazament ismét szeretett földjére honának,
puszta hajóival, és itt hagyta a jó Meneláoszt.«
Egyikük így szól majd; s akkor föld nyeljen el engem."

Bátoritón szólt erre a szőkehajú Meneláosz:
"Bátorság, sose rémítsd így meg akháj seregünket:
mert hisz a nyíl hegye nem veszedelmes helybe ütődött,
mert csillámos övem fölfogta s alatta a páncél,
hasboritó lemezem, kezemíve a rézmiveseknek."

Válaszul erre eképen szólt a király, Agamemnón:
"Bár így volna igaz mindez, kedves Meneláosz.
Orvos fogja sebed gondozni, ad írt is a sebre,
mely a sötét fájdalmat tán megszűnteti tüstént."

Mondta, s az isteni hírnöknek szólt, Talthübiosznak:
"Talthübiosz, szólítsd sebesen közelünkbe Makháónt,
tisztanevű Aszklépiosz orvos igaz fiusarját,
hogy megnézze az Átreusz-sarjat, a hős Meneláoszt,
kit nyíllal meglőtt egy nyíllal bánni tudó trósz,
vagy lükiébeli: gyászra nekünk és hírre magának."

Szólt; hallotta szavát, és nem halogatta a hírnök:
útnak eredt vértet viselő danaosz daliákhoz,
hogy föllelje Makháón hőst: ott állva találta,
míg körülötte a pajzsos hősök erős sora állott,
mind kik a lónevelő Trikkéből jöttek utána.
Hát közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:

"Jőjj, Aszklépiadész, a király szólít, Agamemnón,
hogy megnézd az akháj fejedelmet, a hős Meneláoszt,
kit nyíllal meglőtt egy nyíllal bánni tudó trósz,
vagy lükiébeli: gyászra nekünk és hírre magának."

Szólt; s annak kebelében fölzaklatta a lelket.
Hát nekivágtak a széles akháj tábor tömegén át.
És odaérvén már, hol a szőkehajú Meneláosz
várt sebesülten, s mind körülötte a legderekabbak
nagy körben: közepükre került az az isteni férfi,
és a csatolt övből a nyilat kiemelte azonnal;
ám míg húzta, az éles horgok visszahajoltak:
hát csillámos övét szétszedte, s alatta a páncélt,
hasboritó lemezét, kezemívét rézmiveseknek.
Majd a hegyes nyíl vágta sebet meglátva, kiszívta,
s meghintette tudósan az írral, az enyhet-adóval,
melyet még apjának adott Kheirón, a segítő.

Így gondozták harcban-erőshangú Meneláoszt,
s közben a pajzsos trósz csapatok közelükbe kerültek:
ők meg a fegyverük öltve megint, gondoltak a harcra.
S most nem láttad volna aludni a hős Agamemnónt,
sem lelapulni a földre, se húzódozni a harctól:
csak száguldani férfidicsőítő viadalba.
Mert elhagyta az ércdíszes szekeret s paripáit:
és fúvó lovait fegyvernöke fogta keményen,
Eurümedón, Ptolemaiosz Peiraidész fiusarja.
Ennek hagyta meg ő, hogy készen tartsa, ha minden
tagján fáradtság vesz erőt, míg rendezi népét;
és gyalog indult el, föl-alá sétált a sorok közt:
és hol gyorscsikajú danaoszt látott igyekezni,
azt, mellette megállva, szavával bátoritotta:

"Argosziak, ne lazítsátok hős harcierőtök:
mert hisz Zeusz atya úgysem lesz hazugok segitője:
ám; kik először megsértették eskükötésünk,
testük gyenge husát keselyűk fogják falatozni;
s kedves hitvesüket s csacsogó csöpp gyermeküket mind
bárkán hurcoljuk haza majd, ha bevettük a várost."

És kit meglátott vonakodni a bősz viadaltól,
ráförmedt, s haragos szóval gúnyolta erősen:

"Szájhős argosziak, hitványak, nem mar a szégyen?
Mért álltok bambán, mint szarvasborjak az erdőn,
melyek fáradtak, miután a mezőt beszaladták,
s állanak egy helyben, s a szivükben nincsen erő már?
Így álltok bámulva ti is, tusakodni se tudtok.
Tán azt várjátok, hogy a trósz eljusson egészen
jó-tatu gályáinkig az ősz tenger pereménél,
s lássátok, Kronión védő kart nyujt-e fölétek?"

Így osztott, soraik közt járva, vezéri parancsot;
s férfisereg sürüjén át ért el a krétaiakhoz.
Harcias Ídomeneusz körül épp vették föl a vértet:
Ídomeneusz a legelsők közt állt, vadkan-erővel,
Mérionész meg a leghátsó sorokat riogatta.
Látván ezt, megörült sereget-vezető Agamemnón,
s mézes szókkal ekép szólt tüstént Ídomeneuszhoz:

"Ídomeneusz, legtöbbre a gyors-csikajú danaók közt
téged tartlak, a harcban s más dolgokban is éppúgy,
s jó lakománál is, hol a tiszteletadta sugárzó
bort keverik keverőben az argoszi legderekabbak.
S míg a haját-fésülő többi akháji kimérten
kapja a bort, kelyhed színig van töltve előtted
mindig, akár az enyém, hogy igyál, ha kivánja a lelked.
Harcra tehát, s aminek vallod már rég magad, az légy."

Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Átreidész, nagyon is szerető társad leszek itt is,
mint ahogyan már kezdettől bólintva igértem;
most más hosszuhajú danaoszt serkents viadalra,
hogy gyorsan tusakodni mehessünk, mert hisz a trószok
megszegték hitüket; de reájuk a kín s a halál vár,
mert hisz az eskükötést ők sértették meg először."

Szólt; mire Átreidész tova-tért, örvendve szivében.
S férfisereg sürüjén át ért el az Aiászokhoz:
vértezkedtek ezek: gyalogok felhője mögöttük.
Mint amidőn őrfokról felhőt lát meg a pásztor,
mely fúvó Zephürosztól hajtva közelget az áron,
és feketébbnek tűnik a távolból a szuroknál,
míg közelebb jön a tengeren át, s iszonyú zivatart ver,
és az megdermed, s barlangba szorítja a nyáját:
ekkor a két Aiász körül így gomolyult a csatára
Zeusz-táplált fiatal daliák tömörült hadirendje,
éjszinüen, pajzsokkal, dárdákkal meredezve.

Hát, mikor ezt meglátta; örült a király, Agamemnón,
s őket megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

"Aiászok, vezetői az ércinges danaóknak,
illetlen titeket serkenteni; nem teszem én ezt:
hisz magatok buzdítjátok viadalra a népet.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volna ilyen már mindünknek kebelében a lélek:
gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen."

Szólt, s odahagyván őket, eredt tova más daliákhoz:
és föllelte Pülosz-beli fennzengőszavu Nesztórt;
épp rendezte a társait ez, sürgette csatára,
nagy Pelagónnak, Alasztórnak, Khromiosznak, a bajnok
Haimónnak körülötte, s a nép terelője Biásznak.
Ő a lovast, lóval, szekerével előre vetette,
hátra pedig sok jó gyalogos daliát igazított,
hogy harcuk bástyája legyen, s a középre az alját,
hogy, ki nem óhajt tán, kénytetve az is hadakozzék.
És legelőbb a lovasságnak rendelte parancsban:
fogják vissza lovuk, ne toluljanak össze tömegbe:

"És ne legyen, ki tudásában s bízván erejében,
egymaga vágyik elől verekedni a trójaiakkal;
hátra se húzódjék, mert gyengül a rendetek avval:
Ám amelyik szekeréröl a trósz szekeréig elér már,
döfjön a dárdával, mivel így több lészen a haszna.
Hisz várat, bástyát ugyanígy döntöttek az ősök,
s gondolatuk meg az indulatuk kebelükben ilyen volt."

Így intett az öreg, rég tudva a harc tudományát;
és mikor őt meglátta, örült a király, Agamemnón,
majd megszólította, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Jó agg, bár amilyen kedves kebeledben a lélek,
térded is úgy bírná, bár volnál régi erődben.
Csakhogy a mindnek-terhes öregség bánt: hanem inkább
bántana mást, s te lehetnél ifjú, harcosaink közt."

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Átreidész, magam is vágynám, hogy olyan legyek ismét,
mint amikor leterítettem nagy Ereuthalión hőst:
csakhogy az embernek mindent nem ad ám meg az isten:
hogyha legény voltam, hát most már rajtam a vénkor.
Ám így is lovasok közt osztom még a parancsom
intelem és szóval, mely tisztes tiszte a vénnek.
S lándzsákkal lándzsázzon az ifjabb már, aki nálam
későbben született, s bízik viruló erejében."

Szólt; mire Átreidész tova-tért, örvendve szivében.
És föllelte Menesztheuszt is, Peteósz kocsihajtó
sarját, harc-sivitásban jártas athéniak élén;
és ott állt közelükben a sokleleményü Odüsszeusz:
és körülötte kephallének nem gyönge csapatja
állt: mert népükhöz nem hallott még a rivalgás,
hisz csak imént kezdtek viadalra vonulni a haddal
lóbetörő trószok meg akhájok: hát ezek álltak
és várták, hogy más tornyos hadirendjük előre
törjön a trójaiakra s előttük kezdje a harcot.
S hogy meglátta, gyalázta seregvezető Agamemnón,
s őket megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

"Jaj, fia hős Peteósznak, a Zeusz-táplálta királynak,
és te, te kapzsiszivű, te tudója a csúnya cseleknek,
tétlenül itt minek is kushadtok, lesve a többit?
Illő volna tinektek az elsők közt tusakodni,
és elibészökkenni a feltüzelő viadalnak.
Hisz lakomára is elsőnek halljátok a hívást,
hogyha a véneknek lakomát készít az akháj nép:
jólesik ott nektek sült húst falatozni, s a mézes
bor kelyhét kiüríteni, míg tart kedvetek, egyre:
most meg jólesik itt elnéznetek azt, hogy akár tíz
oszlop akháj tielőttetek érjen a harcba vasával."

Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Átreidész, míly szó szökkent ki fogad keritésén?
Harckerülőknek ugyan hogy mondhatsz? Majd ha, akhájok,
lóbetörő trószokra riasztjuk a vadszivü Árészt,
láthatod is, ha kivánod, s épp van gondod ilyenre,
Télemakhosz jó apját ott keveredni az első
lóbetörő trószokkal: e szód csak a szélbe iramlik."

Elmosolyodva felelt neki most a király, Agamemnón,
észrevevén a haragját, s fordított a beszédén:

"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
vaktában sohasem szídlak, sürgetni se foglak.
Jól tudom, úgyis, hogy kedves kebeledben a lélek
gyöngéd terveket ért, s amit én, ugyanazt akarod te.
Menj hát; később majd kisimítjuk a rossz szavakat, ha
voltak: s isteneink mindezt szórják a szelekbe."

Szólt, s odahagyván őket, eredt tova más daliákhoz.
És föllelte a Tűdeidészt, a heves Diomédészt,
ez paripái mögött, jól-ácsolt hadszekerén állt,
s oldala mellett állt Szthenelosz, Kapaneusz fiusarja.
Hogy meglátta, gyalázva beszélt a király, Agamemnón,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

"Ó, jaj, lónevelő harcos Tűdeusz fiusarja,
mit kushadsz, a csaták kibuvó-bürüjére miért lessz?
Így kushadni bizony sose volt kedves Tűdeusznak,
inkább drága barátok előtt viadalba rohanni:
így mondták, akik őt látták fáradni: hisz én nem
voltam véle: de mondják, hogy mindenki elé tört.
Egykoron ő békén ment látogatóba Mükéné
földje felé, Polüneikésszel, sereget toborozni,
akkoriban vívták ők éppen a szentfalu Thébát,
és kértek könyörögve jeleshírű segitőket.
Adni akartak azok már épp, helyeselve a kérést:
csakhogy Zeusz nem hagyta, komor jeleket mutatott föl.
Így azután tovatértek, az úton előrehaladva
s Ászóposzhoz elértek, a szittyós, lágyfüvü földre.
Onnan meg követül küldték Tűdeuszt az akhájok:
ment hát, és sok Kadmosz-sarjat lelt Eteoklész
hőserejének házában, mikor épp lakomáztak.
S ott a lovag Tűdeusz nem félt, ámbár idegen volt
és egyedül maga oly sok Kadmosz-sarj közepette:
és mégis kihiván őket, minden viadalban
győzött könnyen, olyan társként segitette Athéné.
Megharagudtak a mén-űző Kadmosz-fiak ekkor,
és, mikor útnak eredt, várták sürü lesben az úton,
ötvenen, ifju, erős daliák; volt két vezetőjük:
Maión Haimonidész, ki haláltalanokra hasonlít,
s Autophonosz fiusarja, a harcban-erős Polüphontész.
És nékik Tűdeusz ugyanúgy csúf végüket adta:
mindet agyonsujtotta, honába csak egyet eresztett,
Maiónt hagyta meg ő, engedve az isteni jelnek.
Ez volt ő, Tűdeusz Aitóliosz, ám ily utódot
nemzett: harcra silányabbat, fecsegésre különbet."

Ezt mondotta; de mit se felelt az erős Diomédész,
mert tisztes fejedelme szidó szavait tisztelte.

Néki a nagyhírű Kapaneusz fia adta a választ:
"Átreidész, ne hazudj, amikor tudsz szólni valót is:
hisz mi magunkat apáinknál sokkal derekabbnak
valljuk: a hétkapujú Thébát mi el is foglaltuk,
bár kisebb sereget vittünk az arészi fal ellen,
isteni jelben bíztunk s Zeusz segitő erejében:
s ők önnön buta vétkeikért pusztultak el akkor.
Hát az apáinkat ne becsüld egy sorba mivélünk."

Görbén fölfele nézve beszélt az erős Diomédész:
"Bátya, csak ülj veszteg, s hallgatva hajolj a szavamra.
Nem veszem én zokon azt, hogy a népterelő Agamemnón
jólábvértes akhájokat így serkent a csatára:
mert hisz övé a hatalmas hír, ha a trójai népet
megveri itt az akháj, és szentelt Ílion elvész;
és az övé a hatalmas gyász, ha veszít az akháj had.
Rajta, mi is gondoljunk már védő viadalra."

Szólt s szekeréről fegyveresen szökkent le a földre:
rettentőn csörrent meg az érc, kebelén a királynak,
keltekor: állhatatos hőst is félsz foghat el ettől.

Mint amikor tenger morajos peremére a hullám
sűrűn csapkod, mert Zephürosz szele hajtja előre,
kezdetben csak a messze vizen vértezkedik, aztán
már torlódik a földön, erősen bömböl, a sziklán
görbén legmagasabbra dagad, s tajték-habokat köp:
íly sűrűn tódult az akhájok erős hadirendje
állandóan a harcba: s övéinek adta parancsát
mind a vezér: amazok meg csöndbe haladtak: ilyen nagy
népről sem hinnéd, hogy hangjuk van kebelükben,
úgy félték a parancsnokokat; s valamennyi vitézen
sokszinü fegyverzet ragyogott, abban sorakoztak.
Szemben a trójaiak, valamint sokezernyi juh, gazdag
ember akoljában ha fehér tejüket fejik, és mind
bégetnek folyton, kicsinyük hangjára fülelve:
téres trójai táboron át így kélt a kiáltás.
Sem szójárásuk nem volt egy, sem riadásuk,
sok helyről gyülekeztek, a nyelvük is egybekevert volt.
Őket Arész, ezeket sürgette bagolyszemü Pallasz,
s Rémület és Riadás, meg Erisz, ki mohó az ölésben,
férfiölő Árész nővére s társa a harcban,
kezdetben kicsi, míg vértezkedik; ámde utána
fővel eget verdes, noha földön lépdel a lába.
Ő az egyenlőn szörnyü viszályt bevetette közébük,
míg a tömeg közt járt, szaporítva a férfiu-jajszót.

És hogy a szembefutó daliák egy helyre kerültek,
összecsapott bőrpajzs, kelevéz mind, össze a vértes
férfierő: közben köldökkel-domboru pajzsok
csapkodták egymást, iszonyú hadilárma rivalgott.
Egybekeverve kavargott jajszó és diadalszó,
mind az ölők s a halóké, ázott vérben a föld is.
Mint amikor két téli patak zúdul le a völgybe,
s egybevegyül, rohanó árját egymásnak ereszti,
bő forrásokból, üreges szakadéknak ölében,
hogy zúgását messze hegyen meghallja a pásztor:
íly riadás, íly zaj kélt ott, mikor összefutottak.
Egy sisakos trószt Antilokhosz gyilkolt le először,
hőst, ki elől járt küzdve, Thalűsziadész Ekhepóloszt,
lóforgós sisakának ütött gombjára először:
és homlokcsontjába döfött, csontig becsapódott
mélyen az érckelevéz; s a szemét a homály betakarta:
és, valamint a torony, lezuhant a kemény viadalban.
Estében lábnál megfogta erős Elephénór
Khalkódontiadész, az abász daliák fejedelme,
elhurcolta a nyílzáporból, mert epedett, hogy
vértjétől megfossza hamar; de rohamja rövid lett.
Mert a halott-emelőt meglátta a bátor Agénór,
és hol a pajzs oldalt nem fedte a földre lehajlót,
ott belevágta az érckelevézt, meg is oldta a térdét.
Hát elhagyta a lélek: s most iszonyú birok indult
teste fölött az akháj meg a trósz közt: mint csupa farkas
rontott mind egymásra, cibálta a férfi a férfit.

Ott Telamóniosz Aiász ölte meg Anthemiónnak
ifju, virágzó, szép sarját: Szimoeisziosz ez, kit
itt Szimoeisz partján szült anyja, az Ída hegyéről
szállva alá, a szülőivel együtt, nézni a nyájat:
így lett hát neve is Szimoeisziosz: ám a szülőknek
meg nem hálálhatta a gondját, mert hisz az élte
kurta maradt: a vitéz Aiász kelevéze leverte.
Mert legelől mentében a mellén, jobb csecse mellett
döfte keresztül, a vállán tört ki szabadba az érchegy
ismét: ő meg a porba zuhant, valamint az a nyárfa,
mely tágsíku mocsár földjén fölnő a magasba,
síma, s a legtetején terjednek szét csak az ágak:
s jő a szekérmíves, s fénylő vasa végre kivágja,
hogy hajlítsa keréktalppá gyönyörű szekeréhez,
s az lezuhanva hever, szárad partján a pataknak:
ott Szimoeisziosz Anthemidészt így verte le Aiász,
isteni sarj: de reá Priamosz fia, nagyszerü-vértes
Antiphosz ott hegyezett kelevézt hajitott a tömegben.
Elvétette, de Leukoszt, jó társát Odüszeusznak,
verte szemérmén, épp amikor tovahúzta a holtat:
s most ez a holtra zuhant, tetemét kieresztve kezéből.
Ám Odüszeusz hevesen fölgerjedt érte szivében:
tört az elősoron át, fénylő ércmezbe takartan.
Jó közelébe megállt, s hajitott ragyogó kelevézzel,
körbetekintve vadul. Hátrábbszökkentek a trószok,
míg ő dárdázott: s nem dobta hiába a fegyvert,
Démokoónt, Priamosz fattyú-sarját leütötte,
őt, ki Abűdoszból jött, gyors kancák közeléből:
s most Odüszeusz, a barátjáért dühösen, kelevézzel
verte halántékon: s túloldalt jött ki fejéből
újra az érckelevéz; s a szemét a homály betakarta:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver:
minden előharcos hátrált, Hektór is, a fényes.
Holtjaikat nagy zajjal vonszolták az akhájok,
s közben törtek előbbre, de felbőszülten Apollón,
Pergamosz ormáról letekintve, a trószra sivított:

"Rajta, lovas trósz nép, sose fuss te az argosziaktól.
Mert sem kőből nincs, sem vasból nékik a bőrük,
hogy föltartsa a bőrhasitó kelevézt, ha nekikfut.
És lám, már Akhileusz, szépfürtü Thetisz fia, sem küzd
ott köztük, de a bárkáknál forralja epéjét."

Ezt mondotta a várfokról riadalmas Apollón;
míg az akháj sereget Zeusz magzata, Trítogeneia
buzdította bejárva, ahol lelt lankadozókat.

S Díórész Amarünkeidészt lekötözte a végzet:
mert éles kővel megdobta a jobb bokacsontja
mellett lábszárát a vitéz thrákok vezetője,
Peirósz Imbraszidész, kinek Ainosz volt a hazája.
És mindkét ina szétszakadott, az a szikla, az átkos
szétmorzsolta a csontjait is; míg porba hanyatlott,
s két karját szeretett bajtársaihoz fölemelte;
és lelkét kilehelte; a kőhajitó odaszökkent,
Peirósz: s dárdát vert a hasába, a köldöke mellett:
és bele mind kibomolt, a szemét a homály betakarta.

Messzeszökő Peirószt aitóli Thoász gerelyezte
mellbimbója fölött, tüdejébe hatolt be az érchegy;
tört közelébe Thoász, s a kemény kelevézt kiragadta
kebléből, s azután rántotta ki jóhegyü kardját,
elmetszette hasát közepén, elorozta a lelkét.
Fegyvereit nem vonta le, mert ott álltak a társak,
kontyos thrák daliák, hosszú kelevézzel a kézben,
és noha híres, erős volt, és nagytermetü harcos,
visszataszították, és ő hátrált meginogva.
Így egymás mellett elnyúltak ketten a porban:
ez thrákoknak, amaz meg a vértes epeiosziaknak
elseje; és még sok más hős hullt el körülöttük.

Ott nem is ócsárolhatná a csatájukat az, ki
sértetlen s hegyes ércektől meg nem sebesítve
jár-kel a harc közepén, ha talán őt Pallasz Athéné
kézen fogva vezérli, megóva a nyíl rohamától.
Mert ama nap sok trósz küzdő és számos akháj hős
nyujtózott egymás mellett, arcával a porban.



ÖTÖDIK ÉNEK

DIOMÉDÉSZ VITÉZKEDÉSE


Tűdeidész Diomédésznek most Pallasz Athéné
bátorságot, erőt osztott, hogy az argosziak közt
legjobban kiemelkedjék, s nyerjen ragyogó hírt.
Nemlohadó lángot gyújtott pajzsán s a sisakján,
mint ha az ősz csillagja ragyog, mely leggyönyörűbb fényt
áraszt szét, miután megmosdott Ókeanoszban:
íly ragyogó tüzet élesztett a fején meg a vállán;
s küldte középre a hőst, hol a legtöbben gomolyogtak.

Élt Trójában egy ember, dús és tisztanevű hős,
Héphaisztosznak papja, Darész, és két fia is volt,
Ídaiosz s Phégeusz, kitünők mindennemü harcban:
ők, csapatuktól távol, a Tűdeidészre rohantak,
mindketten lovon; ez gyalog indult harcba a földön.
Majd mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
hosszúárnyu dzsidát Phégeusz hajitott ki először,
és Diomédésznek bal válla fölött süvitett el
érchegye, s át nem döfte. De most érccel nekirontott
Tűdeidész, s nem szállt ki hiába kezéböl a fegyver:
mellbimbói között átverte, lelökte a lóról.
Ídaiosz leszökellt, gyönyörű szekerét odahagyta,
és nem merte halott testvérét védeni vassal;
sőt a sötét végtől tán még maga sem menekülhet,
Héphaisztosz ha ki nem szabadítja, homályba takarva,
hogy végkép az öreg ne legyen siralomba borítva.
Hős Tűdeusz fia most paripáikat onnan elűzte,
adta a társainak: hajtsák el a görbe hajókhoz.
S íme, Darész fiait meglátva a hősszivü trószok,
azt, hogy az egyik fut, s a szekérnél hullt el a másik,
lelke riadt mindnek; de bagolyszemü Pallasz Athéné
kézen fogta a vészes Arészt és íly szavakat szólt:

"Árész, gyilkos Arész, vérmocskolt, bástyalerontó,
hát nem hagyhatnók mi a trószt s az akhájt verekedni?
Majd eldől, melyiküknek nyujt hírt Zeusz atya végül.
Jobb, ha mi elvonulunk, s kikerüljük Zeusz atya mérgét."

Szólt, s kivezette a vészes Arészt a csaták közepéből,
és a Szkamandrosz gyep-peremén ültette le aztán.
Visszavetette a trószt az akháj így; hadvezetői
mind öltek: legelőbb sereget-vezető Agamemnón
verte szekérről földre halízónok fejedelmét,
nagy Hodioszt, mert az fordult meg először: a dárdát
válla közé beütötte, s a mellét fúrta keresztül:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.

Ídomeneusz Phaisztoszt kaszabolta le: gyermeke volt ez
Maión Bórosznak, s a rögös Tarnéba való volt:
Ídomeneusz, a dicsődárdás, hosszú kelevézzel,
épp amikor szekerére szökellt, jobb vállon ütötte:
földre zuhant a szekérről, gyűlölt éjszaka hullt rá.

Ídomeneusz követői letépték róla a vértet;
s íme Szkamandriosz is, Sztrophiosz fia, vadra ki jól tört,
elhullt Átreidész Meneláosz dárdahegyétől,
nagyszerü bérci vadász, maga Artemisz adta tudását,
hogy hegyi rengetegekben nőtt vadakat hogyan öljön.
Csakhogy nem használt neki ekkor a nyílszerető nagy
Artemisz, és nem a nagy jártasság messzelövésben:
mert őt Átreidész, a dicsődárdás Meneláosz,
míg menekült, kelevézével megdöfte a hátán,
válla közé beütötte, s a mellét fúrta keresztül.
Arccal a földre zuhant, megcsörrent rajta a fegyver.

Mérionész meg Harmonidész Tektón fiusarját
küldte halálba: Pherekloszt, sok szép mesteri műnek
értőjét, kit igen kedvelt vala Pallasz Athéné:
egykor Alexandrosznak is ő ácsolta hajóit,
bajnak kezdeteit, mik romlást hoztak a trószra
s őrá is, minthogy nem tudta az isteni végzést.
Őt most Mérionész meglepte, mikor menekült már,
s jobboldalt a farán sujtotta: s a dárdahegy áttört
hólyagján, s farcsontja alatt kiszaladt a szabadba;
térdre rogyott jajgatva, halál boritotta sötétbe.
Anténór-fia Pédaioszra Megész keze sujtott;
fattyú volt az, azonban akép gondozta Theánó,
mint a saját édes fiait, kedvezve urának;
s Phűleidész, a dicsődárdás, közelébe kerülvén,
nyakcsigolyáján át belelökte az érchegyü dárdát:
és szemben foga közt nyelvét szétszelte az érchegy:
porba rogyott, foggal mardosta a jéghideg ércet.

Euaimón fia Eurüpülosz meg a nagy Hüpszénórt,
büszkeszivű Dolopíónnak sarját, a Szkamandrosz
papjáét, kit a nép úgy tisztelt, mint csak az istent:
ezt most Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős,
míg menekült, hátulról általverte a vállán,
kardjával nekirontva, nehéz karját legyalulta:
és leesett a mezőre a véres kéz: s a szemét már
bíborszínü halál, s a kemény végzet betakarta.

Így fáradtak ezek mindnyájan a vad viadalban,
s Tűdeidészről nem tudhattad volna, kivel küzd,
vajjon a trójaiak közt vív, vagy akháji csapatban:
mert őrjöngve rohant a mezőn, valamint a megáradt
téli folyó, ha rohantában hidakat sodor és ront:
s még megerősített sok gát sem tartja föl útján,
sem viruló kertek keritései, hogyha lezúdul
hirtelenül, mert Zeusznak zápora űzi-dagasztja:
és a legények sok jó munkáját letarolja:
Tűdeidész útjábol ekép gomolyogtak a trószok,
bármi sokan voltak, nem merték mégse bevárni.

Őt amikor meglátta Lükáón szép fiusarja,
mint őrjöng a mezőn, hogyan űzi a trójai hadsort,
görbe nyilát feszitette azonnal a Tűdeidésznek
és meglőtte, mikor támadt: jobb vállba sebezte
páncél-boltozatán által: keserű nyila szökkent,
és szemben kiszaladt: vértől lett mocskos a vértje.
Erre Lükáónnak ragyogó fia zengve kiáltott:

"Rajta, ti mén-űző trószok, hőslelkü vitézek,
megsebesült az akhájok legderekabbja; hiszem már:
jó nyilamat hosszan nem bírja ki, hogyha valóban
Zeusz fiusarja, az úr, küldött engem Lükiából."

Szólt dicsekedve; de azt nem igázta le gyors nyila mégsem,
csak hátrább lépett paripáihoz és szekeréhez,
s ott így szólt Kapaneusz sarjához, a hős Sztheneloszhoz:

"Jó Kapanéiadész, nosza szállj le a harciszekérről,
rántsd ki a vállamból a keserves nyíl-lövedéket."

Szólt; Szthenelosz fürgén szökkent szekeréröl a földre,
s melléállva kihúzta a gyors vesszőt a vitéznek
vállából: kilövellt a sodort vért-ingen a vére.
S szólt könyörögve a harcban-erőshangú Diomédész:

"Hallgasd meg szavamat, pajzsos Zeusz gyermeke, Győztes:
hogyha apámnak is és nekem is szivesen segitettél
eddig a vad harcban, kedvelj most újra, Athéné:
add nekem azt a vitézt, vond őt gerelyem rohamába,
őt, aki megsebzett, s dicsekedve kiáltja, hogy én már
nem szemlélem hosszan a nap sugaras ragyogását.

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Athéné,
lábát s fönt a kezét, fürgévé tette a testét,
majd közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:

"Bátran csak, Diomédész, most verekedj meg a trósszal;
mert az apád erejét küldöttem már kebeledbe,
nemremegőt, mely a pajzsrázó Tűdeusz lovagé volt,
és a homályt elvettem, amely szemed ülte eleddig,
hogy jól ismerd föl, melyik itt isten, melyik ember.
Hogyha tehát valamely isten csalogatna csatára,
nemmúló örök istennel viadalra ne állj ki
mással: hogyha azonban Zeusznak lánya jön erre
küzdeni, Aphrodité, sebesítsd meg jóhegyü érccel."

Így szólt és elment a bagolyszemü Pallasz Athéné,
S Tűdeidész ismét az előcsapatokba vegyült be.
És noha lelke előbb is akart már vívni a trósszal,
megháromszorozódott most dühe: mint ha oroszlánt
sűrűgyapju juhok mellett sebesít meg a pásztor,
míg a karám keritésén szökken az át, de nem öl meg:
csak fölkelti dühét, és már nem tudja elűzni,
hát az akolba bujik; s riadozgat az elhagyatott nyáj;
s már a megölt juhok ott mind sűrü halomba hevernek,
majd mély aklukból bátran szökken ki a bősz vad:
Trója hadába ilyen bőszen tört hős Diomédész.

Asztünooszt ott ölte le és fejedelmi Hüpeirónt:
egyet a mellbimbója fölött kelevéze hegyével,
ezt meg a vállperecén nagy karddal sujtva halálra:
vállát hátától s a nyakától elszakitotta.
Mindkettőt otthagyta; s Abász s Polüídosz után tört,
két fiusarja után álomjós Eurüdamásznak:
útravalóul az apjuk nem fejtett nekik álmot,
s vértjüket ő, az erős Diomédész, vonta le róluk.
Majd Xanthoszra, Thoónra rohant: két kései sarja
volt ez Phainopsznak, kit kínzott gyászos öregkor,
s több fia nem született már, hogy vagyonát örökölje.
Kedves lelküket ő elorozta, levágta e kettőt,
apjuknak zokogást, gondot, gyászt hagyva, hisz otthon
harcból megtérő fiait nem tudta fogadni,
és vagyonán is messze rokonság osztakozott csak.

Dardanidész Priamosz két sarját fogta meg aztán,
egy-szekeren szálló Khromioszt és bajnok Ekhemmónt.
Mint csaliton legelő csordára ha csörren oroszlán,
és a tehén vagy a borju nyakát szaggatja fogával:
Tűdeidész lovaikról így döntötte le őket,
bár ellenkeztek, s azután lerabolta a vértjük,
méneiket meg társaival hajtatta hajókhoz.

Aineiász pedig őt látván, hogy hadsorokat dúl,
útnak eredt a mezőn, süvitő gerelyek sürüjében:
Pandarosz, isteni hősre akart bukkanni akárhol.
S hogy föllelte Lükáón jónevü, hős fiusarját,
szemben véle megállt, és hozzá íly szavakat szólt:

"Pandaroszom, hol van szárnyas nyilad, és hol az íjad,
s hol van a híred? Nincs itt sem, ki veled vetekedhet,
s egy sem vallja magát jobbnak nálad Lükiában.
Rajta, röpítsd nyilad abba, kezed Zeuszhoz fölemelve,
bárki is ő, aki ott így tombol, a trójaiaknak
íly sokat árt, térdét oldván meg olyan sok erősnek;
hogyha ugyan nem egy isten tán, ki a trójaiakra
áldozatért haragos: súlyos, ha haragszik az isten."

Válaszul erre Lükáón fényes gyermeke így szólt:
"Aineiász; te tanácsosa ércmezü trójaiaknak,
harcos Tűdeidésznak alítom amazt a leginkább,
látva a pajzsát, szemréses, négyormu sisakját
és lovait; de bizony lehet az, hogy mégis egy isten.
Hogyha pedig, mint mondom, e férfi a hős Diomédész,
isten nélkül nem tombol, de bizony közelében
áll valamely nemenyésző, s vállát ködbe borítja,
és a sebes nyilakat mind elhárítja felőle:
mert hisz lőttem már nyilat én rá és megütöttem
jobb vállán, behatolt a nyilam páncél-üregén át;
már bizony azt hittem, Hádész házába vetettem,
s mégsem sujthattam le: haragszik rám ma egy isten.
S nincsenek itt lovaim, szekerem se, hogy arra fölálljak.
Bárha Lükáónnak palotájában tizenegy szép
újdonat-új szekerem vár, jól beborítva lepellel;
és két-két ló áll mellettük, vár befogásra,
míg a fehér árpát rágcsálja s a jóizü tönkölyt.
Hisz dárdás öreg édesapám meghagyta, Lükáón,
még mikor indultam díszes szép háza öléből,
hogy paripákkal utazzam, s hogy szekeren hadakozva
rontsak a trósz sorok élén majd a kemény viadalba;
nem hallgattam rá, noha jobb lett volna valóban;
mert lovaim féltettem, hogy nem jut nekik abrak,
hogyha körülfognak; s ők hozzászoktak a jóhoz.
Otthon hagytam hát, s gyalog értem a trójai várba,
bízva az íjamban, de bizony nem hoz vala hasznot.
Mert hiszen eddig két kitünő daliára nyilaztam,
Tűdeidészre s az Átreidészra: nyilammal e kettő
vérét ontottam: s csak jobban földühösödtek.
Rossz sorssal vettem le az ívelt íjat a szegről
aznap, amint kies Ílion oltalmára vezettem
trósz csapatom, deli Hektórnak kedvére sietve.
Ámde ha még hazaérek, s látom még a szememmel
otthonomat s nőmet s meredektetejű palotámat,
akkor ugyan fejem egy más ember messe le nyomban,
hogyha nyilam széttörve a fényes tűz közepébe
nem hajitom, mert hasztalanul volt társam a harcban."

Néki a trósz vezető, Aineiász, válaszul így szólt:
"Csak ne beszélj soha így, hisz előbb nem változik ez meg,
míg oda ketten nem rontunk, szekeren, paripákkal,
hogy vele szemben a fegyvereinket megpróbáljuk.
Lépj szekeremre hamar, hogy meglásd, Trósz paripái
mint tudják a csaták mezején át erre meg arra
fürgén űzni az ellenséget, vágy kikerülni.
Minket is elvisznek sértetlen a várba, ha Zeusz tán
újra a Tűdeidésznek nyujtja a harc diadalmát.
Most te ragadd meg a díszes gyeplőt, fogd meg az ostort,
s én, a lovakról, hogy küzdjek, már földre szökellek.
Vagy te fogadd őt, s én ügyelek közben lovainkra."

Válaszul erre Lükáón fényes gyermeke így szólt:
"Aineiász, te magad fogd csak gyeplőd, paripáid:
mert jobban vonják a szokott vezetővel a görbe
hadszekeret, ha talán Tűdeusz fia újra megűz még.
Úgy ne legyen, hogy félve topognak, s minket a harcból
nem visznek ki sehogy, mert várják vágyva a hangod:
s majd ideszökken a hőslelkű Tűdeusz fiusarja,
földre terít minket, s elhajtja patás paripáid.
Hát te magad hajtsd csak szekered, te magad paripáid,
s én fogadom, ha idébb ront, őt a hegyes kelevézzel."

Így szóltak, s keltek, s föl a cifra szekérre szökelltek,
s ellene harcvággyal hajtották gyors paripáik.
Látván ezt Szthenelosz, Kapaneusz ragyogó fiusarja,
Tűdeidészhez azon nyomban szárnyas szavakat szólt:

"Tűdeusz gyermeke, szívemből szeretett Diomédész,
két daliát látok, ki veled vágyik verekedni;
mindkettő iszonyúan erős: ez a nyílhoz igen jól
értő Pandarosz, ő, aki vallja, hogy apja Lükáón,
az pedig Aineiász, ki a nagyszivü Ankhíszésztól
hirdeti származatát, s kinek anyja a szép Aphrodíté.
Rajta tehát, lovakon húzódjunk hátra, ne tombolj
így az elősorokon, kedves szived el ne veszítsed."

Görbén fölfele nézve felelt az erős Diomédész:
"Csak ne beszélj a futásról, mert, hiszem, úgyse vehetsz rá:
nincs az a véremben, hogy hátrálgassak a harcban,
nem lapulok sohasem: s az erőm sértetlen, egész még.
Átallok fölhágni a harciszekérre, de így is
szembemegyek velük: és így sem hagy félnem Athéné.
Nem fogják ezeket hazavinni a gyors lovak innen,
mindkettőt legalább nem, még ha meg is fut az egyik.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
azt a dicsőséget ha megadja a bölcseszü Pallasz,
hogy mindkettejüket leterítsem, a gyors paripákat
fékezd itt, kösd jól a szekér pereméhez a gyeplőt:
és gondod legyen Aineiász paripáira törni
s őket a trósztol a jólábvértes akhájokig űzni;
mert ama fajtából vannak, mit a messziredörgő
Zeusz még Trósznak adott Ganümédészért, a fiáért;
hajnal alatt, nap alatt legjobb paripák a világon.
És meglopta e fajt sereget-vezető Ankhíszész:
Láomedónt csalván, küldött kancákat alájuk,
s így fajtájukból házában hat lova is lett:
s míg négyet közülük maga tartott jászola mellett,
két harcban-félelmeset Aineiásznak adott át:
hogyha e kettőt elkapjuk, nagy lesz a mi hírünk."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s jöttek azok sebesen, hajtották gyors paripáik.
S íme Lükáónnak ragyogó fia szólt legelőször:

"Nagyhírű Tűdeusz fia, hős, bátorszivü bajnok,
lám, rád lőtt keserű gyors vesszőm nem teritett le:
most gerelyemmel kísérlem meg, hátha találok."

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s Tűdeidészt paizsán hajitotta: az érchegyü dárda
röppent és átfúrta a pajzsot, a vértet is érte;
erre Lükáónnak ragyogó fia zengve kiáltott:

"Véknyadat átvertem, Diomédész; nem hiszem én már,
hogy hosszan bírod ki; nekem nagy hírnevet adtál."

Nem rettenve felelt neki most az erős Diomédész:
"Félreszökött, nem ütött; de hiszen látom, hogy e harcot
meg nem szűntetitek, míg eggyetek el nem esik már,
vérrel elégítvén ki Arészt, a szilárd csatavívót."

Szólt, s hajitott; kelevézét Pallasz küldte amannak
szem mellett, orrába, fehér fogait kiütötte.
És a szilárd érchegy nyelvét elszelte tövénél,
s állának szélén szökkent ki a dárdahegy újra.
Földre zuhant a szekérről, csördült rajta a díszes
tündöklő fegyver; szökkentek ménei széjjel
gyors lábbal, s ott hagyta el őt az erő meg a lélek.
Aineiász leszökellt pajzzsal, hosszú kelevézzel,
félve, a holttestet nehogy elrántsák az akhájok.
Járt, erejében bízva, körötte, miként az oroszlán.
Dárdáját feszitette fölébe s a domboru pajzsot,
ölni mohón, aki csak közelébe törekszik a holtnak;
s rettentőt riadott; de követ ragadott a kezébe
Tűdeidész, amilyent két férfi se tudna emelni,
mái halandó, s ő könnyen csóválta magában.
S evvel dobta meg Aineiászt csípőn, hol a combja
csípőben fordul, forgónak hívja az ember:
ezt szétzúzta, de még két ínt is szerteszakított,
s bőrét is lesodorta az éles kő; s a vitéz most
térdre rogyott, izmos tenyerét feszitette a földnek,
így várt, és a szemét a sötét éj elboritotta.

És most tán odavész sereget-vezető Aineiász,
Aphrodité, Zeusz lánya ha nem veszi észre, ki egykor
őt baromőrző Ankhíszésznak szülte világra;
most átfonta fehér karjával jó fiusarját,
s ráboritotta elől tündöklő leple redőjét,
védelmül, nehogy őt egy gyorscsikajú danaosz hős
megdárdázza a mellén, és elorozza a lelkét.
Ő szeretett fiusarját így kiragadta a harcból;
ám Kapaneusz fia sem volt rest, s mit néki parancsolt
harcban-erőshangú Diomédész, el se feledte.
Megfékezte patás paripáit távol a harci
zajgástól, s a szekér peremére kötötte a gyeplőt;
s ráugrott Aineiász két szépfürtü lovára,
s őket a trósztol a jólábvértes akhájokig űzte:
majd odaadta derék társának, Déipülosznak,
ezt kedvelte a legjobban; mert lelkük is egy volt,
hogy tovahajtsa a görbe hajókhoz; s ő meg, a bajnok,
fölpattant szekerére, kezébe ragadta a gyeplőt,
s Tűdeidésznek utána vezette patás paripáit
buzgón: s az gonosz érccel Küpriszt űzte, mivel jól
látta: erőtlen az istennő, nem azok közül egy, kik
fennen uralkodnak pusztító férficsatákon,
hogy nem Athénaié, s nem a várdúló nagy Enűó.
És hogy elérte, sürű gomolyon kergetve keresztül,
akkor a hőslelkű Tűdeusz fia már nekilendült,
nékiszökellt hegyes érccel; s gyönge kezén sebet ejtett:
átszakitotta az érckelevéz hegye nyomban a bőrét,
ambrosziás leplén áttört, Khariszok kezemívén,
szép tenyerének szélénél: és isteni vére
folyt, az ikhór, mely nedve a boldog olümposziaknak:
mert kenyeret sosem esznek, fénylő bort sosem isznak,
éppen ezért vérnélküliek, s nevük is: nemenyésző.
Följajdult Küprisz s a fiát is földre vetette:
ezt kiragadta kezével azonnal Phoibosz Apollón,
kékes felhőben, nehogy ott egy gyorscsikajú hős
megdárdázza a mellén, és elorozza a lelkét.

S rákiabált Küpriszre a harsány hős Diomédész:
"Zeusznak lánya, vonulj el a harcból, férficsatából;
tán nem elég, hogy erőtlen nőket férevezetgetsz?
Hátha csatákba csatangolsz még, hiszem én, hogy ezentúl
megdermedsz, ha akár távolról hallod a zajgást."

Szólt; s az megzavarodva elillant; fájt sebe szörnyen.
Széllábú sebes Írisz vitte ki őt a tömegből,
marta a fájdalom, és feketült gyönyörű keze bőre.
Majd föllelte a vészes Arészt: ott ült az a harcnak
balszárnyán: köd lepte be gyors lovait s kelevézét;
s kedves testvéréhez esengett térdre borulva
Aphrodité, az aranyzabláju sebes paripákért:

"Drága fivér, te segíts rajtam, paripáidat add át,
szállnom Olümposz-oromra hamar, hol az istenek élnek.
Szörnyen kínlódom, mert megsebzett a halandó
Tűdeidész, aki most tán Zeusznak is ellene törne."

Szólt; s az aranyzabolás paripákat Arész odaadta;
Aphrodité fölszállt, míg kedves szíve kesergett.
S oldala mellé állt Írisz, megfogta a gyeplőt,
ostora indított, a lovak nemkésve röpültek:
s isteni székhelyhez szálltak, nagy olümposzi bérchez;
ott lovait fékezte a széllábú sebes Írisz,
majd meg eloldván, ambrosziás abrakkal etette.
Aphrodité odahullt anyjának ölébe. Dióné
két karjával fogta körül, megölelte leányát,
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:

"Mondd, kedves lányom, véled melyik égbeli isten
bánt így, mintha te rosszat tettél volna előttük?"

Válaszul így szólt erre mosolyszerető Aphrodíté:
"Tűdeusz gyermeke sebzett meg, dölyfös Diomédész,
mert szeretett fiamat kiragadtam előle a harcból;
Aineiászt, ki az én szívemnek a legszeretettebb.
Már nem a trósz s az akháj közt dúl a csaták riadalma,
mert az akhájok az elnemenyészőkkel verekednek."

Válaszul így szólt erre Dióné, isteni úrnő:
"Tűrj, fékezd magad, én lányom, bármennyire fáj is.
Hisz sok olümposzi tűrt közülünk már földilakóktól
rosszat; erős kínokkal kínoztuk mi meg egymást.
Tűrt Árész, mikor őt Ótosz s az erős Ephialtész,
két fiusarja Alóeusznak, lekötözte keményen.
Érc-korsóba kötözve tizenhárom havon át volt:
és tán még odavész Árész, ki mohó a csatán, ha
mostohaanyjuk, a szépséges-szép Éeriboia
nem szól Hermésznek, ki utána kilopta nagy Árészt,
már miután a kemény kötelék kínozta sokáig.
Tűrt Héré, mikor őt izmos fia Amphitrüónnak
jobb mellbimbóján hármas nyíllal megütötte:
Hérét nem lohadó iszonyú kín fogta el akkor.
Tűrt Hádész, a hatalmas-termetü, fürge nyilától
ennek az embernek: pajzsos Zeusz gyermeke őt is
megkínozta nyilával a holtaknak kapujában.
Zeusz házába szaladt Hádész, az olümposzi csúcsra,
fájó szívvel, a kínoktól átjárva: s a vessző
izmos vállából kimeredve gyötörte a lelkét.
Paiéón hintett rá jó írt, fájdaloműzőt,
és meggyógyította: mivel nem földi halandó.
Nagy vétkes, nyomorult, aki nem félt tenni ilyesmit,
nyíllal sérteni isteneket, kik Olümposzon élnek.
Ellened őt istennő küldte, bagolyszemü Pallasz:
csakhogy balga a Tűdeidész, nem tudja szivében,
hogy sose hosszúéletü az, ki az istenek ellen
harcol, térdén azt fia nem hivogatja apusnak
mint hazatértet a háboruból, iszonyú viadalból.
Így hát Tűdeidész, méghogyha akármily erős is,
félhet: rá ne rohanjon olyan, ki tenálad erősebb:
s Aigialeia, ki Adrasztosznak bölcseszü lánya,
kedves háznépét zokogással föl ne riassza
álmából, gyászolva a legderekabbik akháj hőst,
lóbetörő Diomédésznek derekas felesége."

Szólt, s az ikhórt a kezéről két kézzel letörölte:
gyógyult nyomban a kéz, súlyos fájdalmai szűntek.
Csakhogy Athénaié s vele Héré arra tekintett,
s Zeusz Kronidészt bosszantották szúró szavaikkal.
Kezdte az istennő, a bagolyszemü Pallasz Athéné:

"Zeusz Atya, megharagudsz-e reám, ha van egy szavam erről?
Aphrodité egy akháj nőt buzdított bizonyára,
hogy vele menjen a trószokhoz, kiket annyira kedvel,
s így valamely szépleplü akháj asszonyt simogatva,
gyönge kezét aranyos csatjával fölszakitotta."

Szólt; mire elmosolyodva az emberek, istenek apja,
szólt arany Aphroditéhoz, eképen hívta magához:

"Én kislányom, a harci ügyek nem néked adattak:
intézd csak te a nászoknak vággyal-teli dolgát,
és mindezzel a gyors Árész meg Athéna törődjék."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
Most pedig Aineiászra rohant harsány Diomédész,
bár jól tudta, hogy őt Phoibosz keze védi a harcban:
ám a nagy istent sem tisztelte: a vágya tüzelte,
hogy leterítse a hőst, s megfossza a nagyhirü vérttől.
Háromszor nekiugrott, hogy leterítse a harcban,
háromszor rázott rá fénylő pajzsot Apollón;
s hogy negyedízbe rohant neki, mint valamely dühös isten,
rettenetes hangon szólt rá nyilazó nagy Apollón:

"Tisztább észt, Tűdeusz fia, visszább! égilakókkal
egybe ne mérd magadat: nem volt soha törzse hasonló
égilakókhoz a földönjáró emberi nemnek."

Szólt; mire Tűdeidész egy kissé hátrahuzódott,
messzelövő Phoibosznak hogy kikerülje haragját;
s Aineiászt a tömegtől hátrább vonta Apollón,
szentelt Pergamoszába, ahol szentélye is állott:
s ott Létó meg a nyílszerető szép Artemisz úrnő
gyógyítgatta, erősítgette a nagy szentélyben.
S képmást készített az ezüstíjas nagy Apollón,
éppenolyan volt, mint Aineiász, vértje se volt más;
és körülötte e képmásnak trószok meg akhájok
csapdosták egymás mellén szaporán a hatalmas
szépkörü sok bikabőrpajzsot s repeső kicsi tárcsát.
Végre a vészes Arészhoz ekép szólt Phoibosz Apollón:

"Árész, gyilkos Arész, vérmocskolt, bástyalerontó,
nem jönnél-e a harctól elriogatni e férfit,
Tűdeidészt, aki most tán Zeusznak is ellene törne?
Küprisz csuklóján ejtett sebet ő legelőször,
majd pedig énrám tört, daimónként, szörnyü rohammal."

Így szólt, és le is ült Phoibosz maga, Pergamosz ormán;
vészes Arész meg ment, s riogatta a trójai hadsort,
gyors Akamásznak, a thrák vezetőnek véve alakját,
s Zeusz-nevelésű sarjaihoz Priamosznak ekép szólt:

"Sarjai Zeusz-táplált Priamosznak, e büszke királynak,
meddig tűritek itt, hogy a népeteket kaszabolják?
Addig-e, míg a remek kapunál vívják a csatákat?
Fekszik a férfi, kit úgy becsülünk, mint isteni Hektórt,
Aineiász, fiusarja a nagyszivü Ankhíszésznak:
rajta, derék társunk mentsük ki a harc rohamából."
Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
S most ragyogó Hektórt Szarpédón szidta-gyalázta:

"Hektór, hát hova lett az erő, mely rég a tiéd volt?
Azt mondtad, sereg és segitők nélkül te a várost
megvéded, csak a testvérek meg a sógorok élén:
s most közülük szemem egyet sem lát, egy se tünik fel;
földre lapulnak, akár az ebek, ha közelg az oroszlán;
míg mi, csupán segitők, mindnyájan vívjuk a harcot.
Én magam is távolról jöttem megsegitőül:
távol van Lükié, a sebes Xanthosz közelében,
ott hagytam szeretett nőmet, csöpp kis csecsemőmet,
és sok kincsemet is, mely vágya a nélkülözőnek;
s még így is buzdítom a népemet, és a csatára
férfiuval szemben van gondom: bár nekem itt nincs
semmim, amit tovavonna-vihetne az argoszi népség.
Míg te csak állsz itt, és nem adod ki parancsod a népnek,
hitvesek oltalmáért hogy helytálljon a harcban.
Úgy ne legyen, hogy sűrü vadászhálóba kerítve,
légyetek ellenségeitek zsákmánya-falatja,
kik hamar elpusztítják népes városotok már.
Hát mindenre neked kell éjjel-nappal ügyelned,
s kérned a távolból idejött segitők vezetőit,
hogy szívósan küzdjenek, és szűnjék a szidalmuk."

Így szólt Szarpédón, s belemart Hektórba e szózat:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre,
s rázva hegyes lándzsáit, járt föl-alá a seregben,
harcra tüzelte hadát, ébresztett vad hadilármát;
megfordultak mind, s az akhájjal szembeszegültek.
Álltak az argosziak sűrűn, s meg nem futamodtak.

Mint ha a szél polyvát hordoz szent búzamezőkön,
szóráskor, ha a fürge szelekkel a szőkehajú szép
Démétér szétválaszt minden magvat a héjtól,
és a törek széltébe fehérlik: a harcos akhájok
úgy sápadtak a nagy portól, mit a síkon az érces
égig vert a futó és ismét összecsapó sok
lónak lába, amint kocsisuk fordult a szekérrel.
S ők egymás ellen vitték erejét kezeiknek;
s éjt boritott vad Arész e csatára, a trójaiaknak
nyujtva segítséget, fel-alá sietett soraik közt,
mert az aranykardú Phoibosznak tette tanácsát,
ő késztette, hogy így tüzesítse a trószt, miután már
látta, hogy elment Pallasz, az argosziak segitője.
S ő maga dús szentélyéből küldötte közéjük
Aineiászt, s kebelébe erőt hintett a királynak.

Társai közt termett Aineiász, s ők megörültek,
látva, hogy él, és épségben közelít seregükhöz
s őrzi derék erejét; mitsem kérdeztek azonban,
mert nem hagyta a harc, melyet ott az Ezüstnyilu vert föl
és vele gyilkos Arész, meg Erisz, ki mohó az ölésben.

Közben a két Aiász, meg Odüsszeusz és Diomédész
buzdította az argoszi harcosokat, s maguk ők sem
féltek a trószoknak se zajától, sem rohamától:
vártak rá, valamint felhők, melyeket Kronión Zeusz
szélcsendben hegyek orma fölé állít a magasban,
s egyik sem mozdul, míg alszik erős Boreász is,
más rohamos szél is, mely fú suhanó sivitással,
s mélyárnyú sürü fellegeket szétoszlat az égen:
így várták be szilárdan a trószt, meg nem futamodtak.
Átreidész a tömeg közt járt-kelt, osztva parancsát:

"Férfiasan, feleim! legyetek bátorszivüek mind,
restelkedjetek egymás színe előtt a tusában:
mert hírféltők közt kevesebb hull, több marad élve,
míg a futóknak híre se kél, segitője se támad."

Szólt, s kelevézt röpitett sebesen, s átverte az első
sorban Déikoónt, társát a nagy Aineiásznak,
Pergaszidészt, kit a trósz úgy tisztelt, mint Priamosznak
gyermekeit, mert mindig elől robogott a csatában:
most pajzsába dobott dárdát a király, Agamemnón:
föl nem fogta a pajzs a dzsidát, behatolt oda érce,
és átverte övét, s behatolt odalent a hasába:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.

S Aineiász két hős danaoszt ejtett el a harcban,
Kréthónt, s Orszilokhoszt, a Dioklész két fiusarját:
apjuk a jóalapú Phérében lakta lakását,
dús volt, s nemzetsége az Alpheiosz folyamától
lett, mely szélesen ömlik alá a püloszbeliek közt.
Ez nemzette nagy Orszilokhoszt, sok férfi vezérét;
Orszilokhosz nemzette a bátorlelkü Dioklészt;
és egy ikerpárt nemzett bátorlelkü Dioklész,
Kréthónt, s Orszilokhoszt, kitünőt mindennemü harcban.
Ők, miután fölserdültek már, éjszinü bárkán
jólovu Trója alá indultak az argosziakkal,
hogy kicsikarják küzdelmekben az Átreidáknak
ott az elégtételt; s a halál betakarta e két hőst.
Mint a magas hegyeken fölserdült két vad oroszlán,
melyeket anyjuk a mély erdőn táplált a cserésben,
ökröket és hízott juhokat ragadozva rohannak
végig az emberek aklain és pusztítva, amígcsak
férfimarokban csóvált érc nem szúrja le őket:
így ezek Aineiász karjától földreterítve
eldőltek, valamint két szép szál bérci fenyőfa.

Szánta az elzuhanókat Arész-kedvelt Meneláosz,
tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan,
rázta a lándzsáját, Árész bíztatta erőre,
mert már úgy tervelte, hogy Aineiász leterítse.
Látta a nagylelkű Nesztór fia, Antilokhosz hős,
s tört az elősoron át: féltette a nép terelőjét,
még elesik, s odavész vele mind, amiért igyekeztek.
Ketten már kezüket s a kemény kelevézt fölemelve
egymással szemben, vágyódtak a vad viadalra.
S Antilokhosz szorosan közelébe került a királynak.
S Aineiász nem várta be őt, noha fürge vitéz volt,
látva, hogy egymás mellett két hős áll vele szemben.
Ők meg a két holtat húzták az akháj csapatokhoz,
és e szegényeket ott bajtársi kezekbe vetették,
majd megfordultak s a legelsők közt tusakodtak.

S íme, Pülaimeneészt verték le, Arésszal egyenlőt,
pajzsviselő, nagylelkű paphlagonok vezetőjét.
Ezt, amidőn ott állt, a dicsődárdás Meneláosz
Átreidész átverte, a kulcscsontjába találva,
Antilokhosz meg a fegyveresét, kocsisát leütötte,
hősi Müdónt, az Atümniadészt (a patás paripákkal
épp fordult), kővel könyökébe talált: a kezéből
porba esett elefántcsonttal kirakott gyeplője.
Antilokhosz nekirontva, halántékán megütötte
karddal, ez erre hörögve zuhant le remek szekeréről,
fővel a földre zuhant, vállával a porba bukott le.
S így kimeredt hosszan, mert mélyen hullt a homokba,
végül porba tiporták őt a saját paripái,
melyeket Antilokhosz hajtott az akháj csapatokhoz.

Ám Hektór őket meglátta a harcisorok közt,
s rajtukütött rivalogva; nyomában a trósz hadirendek:
és vezetőjük Arész maga volt s a hatalmas Enűó;
ez hordozta a szégyennélküli nagy hadilármát,
míg Árész roppant kelevézt csóvált a kezében,
s egyszer Hektor előtt, másszor meg Hektor után járt.

Megdermedt láttára a harsány hős Diomédész.
Mint ki tanácstalanul, nagy pusztát szelve keresztül,
megtorpan tengerbe szökő rohanó folyamárnál,
látva a zúgó tajtékot, s fut vissza az útján:
így hátrált meg a Tűdeidész, s így szólt seregéhez:

"Kedveseim, bámulhatjuk mi az isteni Hektórt,
míly derekas deli dárdavető, bátorszivü bajnok.
S mindig egy isten van vele, hogy megvédje a vésztől:
földi halandó képében vele jár ma is Árész.
Csak hátráljatok, arccal a trójaiak fele mindig,
égilakókkal szemben erős viadalt ne kivánjunk."

Így szólt; s közben a trószok egész közelükbe kerültek.
S Hektór két csataértő férfit vert le azonnal,
Ankhialoszt, s aki egy szekeren szállt véle, Meneszthészt.
Szánta az elzuhanókat a nagy Telamóniosz Aiász,
jó közelükbe megállt, s hajitott ragyogó kelevézzel,
s Amphíoszt, Szelagosz sarját sujtotta, ki Paiszosz
földjén élt, nagy birtoka volt, sok kincse, s a végzet
hozta el onnan, hogy segitője legyen Priamosznak.
Ezt az övén sujtotta a hős Telamóniosz Aiász,
és a nagyárnyú dárda megállt lentebb a hasában;
döngve zuhant le; a tündökölő Aiász odarontott,
fosztani vértjétől; zuditották sűrün a trószok
rá a hegyes, ragyogó lándzsát, de a pajzsa kivédte.
Rátaposott sarkával a holtra, kihúzta a dárdát,
csakhogy a többi remek fegyvert nem tudta lehúzni
annak válláról, mert már gerelyek szoritották:
s félt, hogy a trójai hős daliák bekerítik egészen,
mert oly sok kitünő küzdő állt ott kelevézzel,
és, noha híres, erős hős volt s nagytermetü harcos,
visszataszították s hátrált meginogva a harcból.

Így fáradtak ezek mindnyájan a vad viadalban.
S Tlépolemoszt, Héraklész szép nagytermetü sarját
isteni Szarpédónnal szembe vezette a végzet.
És mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
fellegtorlaszoló Zeusz gyermeke és unokája,
akkor Tlépolemosz szólalt meg köztük először:

"Szarpédón, Lükié bölcs bajnoka, mondd, minek is kell
itt reszketve lapulnod, járatlannak a harcban?
Csak hazugok mondják, hogy a pajzsos nagy Kronidésznak
gyermeke vagy, mert messze mögötte maradsz a vitézlő
hősöknek, kik a régi időkben tőle eredtek.
Míly máskép szólnak Héraklész édesapámnak
hős-erejéről, mert hisz oroszlánszívü vitéz volt!
Láomedón paripái miatt jött ő ide hajdan,
csak hat bárkával s nem is olyan nagyszámu csapattal,
s Tróját feldúlván, utcáit elözvegyitette.
Néked a lelked gyáva, a néped a harcban enyészik,
nem hiszem én, hogy erős védője lehess te a trósznak,
bármíly szörnyü-erős hősként jöttél Lükiából,
én leigázlak, s így jutsz majd Hádész kapuján túl."

Szarpédón, Lükié vezetője, felelt a szavára:
"Tlépolemosz, szent Tróját ő feldúlta valóban,
ostoba vétke miatt a vitézlő Láomedónnak,
mert jótette fejében szidta, s a szép paripákat,
néki nem adta ki, bár értük jött távoli földről.
Ámde kimondom, elér a halál, el az éjszinü végzet,
éntőlem még itt: gerelyemtől földreigázva
hírt adsz énnekem és lelket paripás Aidésznak."

Így szólt ő; mire kőrisdárdáját fölemelte
Tlépolemosz, s egyszerre vetették ketten a hosszú
lándzsákat: neki Szarpédón átverte középen
most a nyakát, s átjárta a fájdalmashegyü dárda;
sűrü nagy éji homály szakadott tüstént a szemére.
Tlépolemosz meg az ő bal combját érte az érccel:
abba rohant be mohón kelevéze, s a csont közelében
megtorpant, mert apja a vészt most még tovaűzte.

Isteni Szarpédónt ragyogó bajtársai vitték
már ki a harci gomolygásból: kínozta a hosszú
kőris-dárda, amíg vonszolták; senki se gondolt
rá: ha kirántják combjából, még talpra is állhat,
íly sietősen munkálkodtak mind körülötte.
Tlépolemoszt meg másoldalt lábvértes akhájok
vitték el; mikor ezt meglátta a fényes Odüsszeusz,
tűrőlelkü vitéz, kedves szive indulatos lett.
Hányta-vetette utána a lelkében s a szivében,
vajjon a mennydörgő Zeusz sarját űzze először,
vagy sok más lükiébelinek vegye-é el a lelkét.
Nagyszívű Odüszeusznak nem volt végzete mégsem,
hogy hegyes érccel Zeusz izmos sarját leterítse.
Sok lükiébeli ellen fordította Athéné.
Koiránoszt sujtotta le és Khromioszt meg Alasztórt,
Alkandroszt, Halioszt, Prütaniszt és véle Noémónt.
S több lükiébelit is megöl ekkor a fényes Odüsszeusz,
hogyha sisakrázó nagy Hektór nem veszi észre.
Tört az elősoron át ragyogó ércmezbe takartan,
s rémített minden danaoszt; megörült közeledtén
Zeusz fia, Szarpédón, s hozzá panaszos szavakat szólt:

"Príamidész, az akhájok zsákmányául a földön
fekve ne hagyj; védj meg, ha utána el is hagy az élet
városotoknak ölén; hiszen úgysem volt az a sorsom,
hogy megtérjek még szeretett mezejére hazámnak,
kedvre deríteni csöpp fiam és szeretett feleségem."

Szólt; de sisakrázó Hektór nem adott neki választ,
messze suhant, epedett, hogy vesse az argoszi népet
hátra hamar, s lelkét soknak vegy még el a harcban.
Isteni Szarpédónt ragyogó bajtársai ekkor
pajzsos Zeusz gyönyörű bükkfája alá teritették;
s combjából kifelé rántotta a kőrisdárdát
jóerejű Pelagón, szeretett haditársa a hősnek.
Ezt elhagyta a lélek is, és a szemére köd omlott:
majd fellélegzett ismét, amikor Boreásznak
fútt a fuvalma reá, s pihegő lelkét üditette.

Ám az akhájok Arész meg az ércmezü Hektor elől sem
hátráltak most, megfordulva, a barna hajókhoz,
csakhogy előre se törtek a harcban, hátrahuzódtak
folyton hallva, hogy Árész jár seregében a trósznak.

Kit kaszabolt le először köztük, kit legutolszor
Hektór Príamidész meg az ércfegyverzetü Árész?
Isteni Teuthrászt és mén-űző harcos Oresztészt,
aitól lándzsavető Trékhoszt s vele Oinomaoszt is,
Oinopidész Helenoszt meg Oreszbiosz ékesövű hőst,
Hűlében-lakozott volt ez, kincsére vigyázott,
Képhíszisz-tó partjánál, s közelében a többi
boiótok laktak, gazdag nép, nagysokaságú.
Hát amikor meglátta fehérkaru Héra, az úrnő,
mint pusztulnak az argosziak vészes viadalban,
Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:

"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke; győztes Athéné,
hát a szavunk Meneláosznak csak hasztalan adtuk,
hogy haza, jóbástyás Tróját földúlva, hajózik,
hogyha e vészes Arészt hagyjuk tombolni tovább is.
Rajta, mi is gondoljunk már védő viadalra."

Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan.
Ment az aranyzabolás lovakat szekerébe fogatni
Héra, az istennő, szent lánya a büszke Kronosznak.
S Hébé illesztett hajlott kereket szekeréhez,
vastengelyhez a rézkereket, két nyolcküllőset:
Talpuk aranyból volt, nemenyésző, s fönt körülötte
jól odaillesztett rézabroncs volt, csoda látni;
és a kerékagy mindkétoldalt tiszta ezüstből;
és aranyos meg ezüstös szíjjal kötve feszült rá
fönt az ülés; kettős párkánya futott körülötte:
és ebből az ezüst rúd nyúlt ki; s a rúd tetejébe
szép aranyos jármot kötözött, szép szíja aranyból
csüngött róla; s igába vezette a gyors paripákat
Héré, vágyva mohón a csatára s a harcizsivajra.

Közben Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
apja küszöbje fölött csúsztatta le drága ruháját,
hímzett szép leplét, melyet maga szőtt a kezével,
s fellegtorlaszoló Zeusz ércingét felövezve,
fegyveresen készült könnyontó háboruságra.
Rettenetes, bojtos paizsát vállára vetette,
melyet mindenhol körben koszorúz meg a Rémség:
dermesztő Űzés van rajta s a Védelem és a
Visszavonás, meg a Gorgó-fő, feje rémteli szörnynek,
rettentő s iszonyú, pajzstartó Zeusz csodaszörnye.
Négygombos sisakot, kétormút vett a fejére,
száz város seregének elég nagyot, ékes aranyból.
Tűzfényű szekerére fölugrott; fogta a lándzsát,
súlyos, erős, nagy lándzsáját, mellyel leigázza
hősök hadsorait haragossuk, erős atya lánya.
Héra meg ostorral megcsapta hamar paripáit.
Tárult most önként; csikorogva az ég kapusarka,
melyre ügyelnek az égi, olümposzi őrök, a Hórák,
hogy sürü ködfelhőjét nyissák s újra becsukják.
Ott űzték robogó paripáikat át a kapuk közt;
s föllelték Kroniónt, külön ülve az isteni néptől
sokszakadéku Olümposznak legfőbb tetejében.
Ott a fehérkaru Héra, megállítván paripáit,
legmagasabb Kronidész Zeuszhoz, kérdezve, ekép szólt:

"Zeusz atya, íly vad Arész ellen nem gyúlsz-e haragra,
hogy míly sok s míly hősi akhájt ölt már le idáig,
rend ellen s vakon? Ez nékem fáj, ők meg örülnek
szép nyugton: Küprisz meg ezüstnyilu Phoibosz Apollón,
kik fölbíztatták e bolondot, e jogra se nézőt.
Zeusz atya, vajjon fogsz-e reám haragudni, ha Árészt
gyászosan elnáspángolom és tovaűzöm a harcból?"

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Rajta, riaszd csak rá zsákmányló Pallasz Athénét,
mert ő szokta Arészt a leginkább sujtani kínnal."

Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan:
ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
végig a nagy térségen a föld meg a csillagos ég közt.
Mint amilyen távolra tekinthet a légi ködökbe
szirten ülő ember, szemlélve a borszinü tengert,
éppen olyan nagyot ugrottak nyihogó paripáik.
És miután Trójáig elértek, a fürge folyókhoz,
hol Szimoeisz a Szkamandrosznak vegyül egybe vizével,
ott lovait fékezte fehérkaru Héra, az úrnő,
majd kifogott paripáit sűrű ködbe takarta.
És Szimoeisz nekik ambrosziás legelőt sarjasztott.

Úgy lépdeltek az istennők, mint gyönge galamb lép,
s vágytak az argoszi férfiakat megvédeni harcban.
Ám odaérvén már, hol a legtöbb s legderekabb hős
állott lóbetörő Diomédész oldala mellett
sűrűn, s mind olyanok, mint nyershusevő vad oroszlán,
vagy mint vaddisznó, sose-romló bősz erejében,
ott a fehérkaru Héra megállt, s a seregre kiáltott,
hősszivü Sztentór képében, kinek akkora hangja
szállt érc-torkából, mint ötven más daliának:

"Szégyen ez, argosziak, gyávák, csak szemre csodásak!
míg a csatáinkban forgott ragyogó nagy Akhilleusz,
túl dardán kapukon sohasem léphettek a trószok,
mert hisz az ő súlyos gerelyét rettegve remegték:
s távol a várostól vívnak ma, a görbe hajóknál."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
S Tűdeidészhez szökkent most a bagolyszemü Pallasz:
harciszekérnél és paripáknál lelt a királyra,
hűsítgette sebét, mit nyíllal Pandarosz ejtett:
mert a kerek pajzs széles szíja alatt a veríték
marta-gyötörte a hőst, kínlódott, két keze sajgott:
mégis a szíjat emelve, sötét vérét letörülte;
Pallasz meg lova jármát érintette, s ekép szólt:

"Jaj, be nagyon mást nemzett Tűdeusz, mint maga volt rég.
Mert Tűdeusz kistermetü volt, de vitéz a csatában.
És mikor én őt nem hagytam viadalba vegyülni,
sem hevesen kirohanni, mikor Thébába követként
ment, az akhájoktól távol, sok Kadmosz-utódhoz:
s azt mondtam, hogy a termükben nyugton lakomázzék:
akkor is oly vadlelkű volt, mint annak előtte,
s minden Kadmosz-fit kihivott, s minden viadalban
győzött könnyen; olyan társként védtem-segitettem.
Lám, melletted is itt állok, s őrizlek erősen,
s szívből buzdítlak viadalra a trójaiakkal:
csakhogy a tagjaidat fáradtság gyötri talán már,
vagy tán szívszoritó félsz bénít: ámde hisz akkor
nem vagy a harcias Oineidész Tűdeusz fia többé."

Válaszul erre eképen szólt az erős Diomédész:
"Rád ismertem most, pajzsos Zeusz isteni lánya,
éppen ezért szivesen szólok, s nem rejtem előled:
szívszoritó félsz sem bénít meg, renyhe se volnék:
csak jól emlékszem, hogy a rendeleted mire intett.
Nem hagytál örök istennel viadalra kiállni
eggyel sem: csak hogyha a Zeusztól-lett Aphrodíté
harcol, rajta szabad hegyes ércemmel sebet ütnöm.
Hát most hátrálok magam is, de az argosziaknak
éppígy megmondtam, hogy mind itt gyűljenek össze:
mert hisz látom, Arész száguld ott, ő a vezérük."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Tűdeusz gyermeke, szívemből szeretett Diomédész,
csak ne remegj ettől az Arésztól, sem pedig egy más
elnemenyészőtől: hisz olyan segitőd vagyok én itt.
Hát legelőbbis Arészra rohanj a patás paripákkal:
és csapj rá szemből, sose kíméld ezt a vad Árészt,
ezt a dühöngő, kész átkot, szeleburdi csapongót:
őt, ki először Hérának s nekem is megigérte;
hogy Trójával szemben küzd; s az akhájokat óvja:
most meg a trójaiak közt jár, s nem gondol ezekre."

Így szólt, és Sztheneloszt a szekérről földre vetette,
kézzel rántva le őt: gyorsan szökkent az a földre;
s most ragyogó Diomédész mellé szállt a szekérre
hévvel az istennő: a szekér bükktengelye reccsent
súlyuk alatt: félelmetes istent s nagyszerü hőst vitt.
Ostort és gyeplőt ragadott a kezébe Athéné
s nyomban Arész ellen hajtotta patás paripáit.
Az meg a roppant nagy Periphászt fosztotta ki éppen,
legderekabb aitólt, kinek apja Okhésziosz úr volt:
ezt fosztotta ki véres Arész; s fölvette Athéné
most Hádész sisakát, hogy Arész őt látni ne tudja.

Hát hogy a gyilkos Arész meglátta a hős Diomédészt,
földön hagyta feküdni a roppant nagy Periphászt már,
hol leütötte kevéssel előbb, s elorozta a lelkét;
s lóbetörő Diomédész ellen szállt ki azonnal.
Majd amikor már egymásnak közelébe kerültek,
gyepleje, járma fölé legelőbb Árész keze lendült
érckelevézével, vágyott elorozni a lelkét;
ám a dzsidát kézzel felfogta bagolyszemü Pallasz
s félreütötte, szekéren-alul tovaszállni hiába.
Másodikul támadt riadó hangú Diomédész,
érckelevézével: s ezt már belefúrta Athéné
Árész ágyékába, hol azt a kötő boritotta.
Ott vert rajta sebet, szép bőrét áthasitotta,
s újra kihúzta a dárdát: fölbődült a vas Árész,
mintha kilencezren vagy tízezren rivalognak
háboruban hősök, verekedve Arész viharában.
És az akhájt meg a trószt elfogta a rémület ekkor,
oly iszonyút bődült Árész, a csatára sovárgó.
Mint amilyennek tűnik a felhők közt a sötét lég,
hogyha a tikkasztó hőségből szél dühe támad:
éppenilyennek tűnt Diomédész Tűdeidésznek
érces Arész, amikor felhők közt szállt a nagy égbe.
Rögtön elérte az isteni székhelyet, égi Olümposzt:
s Zeusz Kronidész mellé ült, búval emésztve a lelkét,
és a sebéből ömlő isteni vérre mutatva,
apjához zokogó hangon szárnyas szavakat szólt:

"Zeusz atya, íly gonoszat látván, nem gyúlsz-e haragra?
Legborzasztóbbat tűrjük mi haláltalanok mind
egymás kedve miatt, kedvezve a földilakóknak.
S mind teveled perelünk: a világra te hoztad e bőszült
és eszebomlott lányt, aki rosszat tervez örökké.
Mert hisz a többi nagy isten Olümposz bércein úgyis
megteszi mind szavadat, megtesszük mind a parancsod.
Őt egyedül soha szóval nem fedded, soha tettel,
engedsz néki, mivel te magad szülted meg e vad lányt.
Most is a Tűdeidészt, a kevélylelkű Diomédészt
elnemenyészőkkel szemben tombolni tüzelte.
Küprisz csuklóján ejtett sebet ő legelőször;
majd pedig énrám tört, daimónként, szörnyü rohammal:
két gyors lábam megmentett, máskép bizony ott lenn
rettenetes tetemek közt hosszan tűröm a kínt én,
vagy megrokkanok érce alatt, s úgy élek ezentúl."

Görbén fölfele nézve felelt fellegnövelő Zeusz:
"Ej, ne nyafogj, mellém ideülve, nekem, te csapongó;
minden olümposzi isten közt legjobban utállak:
mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás:
mert az anyád konok és iszonyú lelkét örökölted,
Héráét: kit alig tudok én leigázni szavammal;
úgy hiszem éppen ezért, hogy e mostani bajba is ő vitt.
Mégsem tűrhetem el hosszan, hogy kínod emésszen:
hisz sarjam vagy, anyád énnékem szült a világra.
Ámde ha más istennek volnál íly vad utóda,
rég lentebb volnál, mint laknak az Úraniónok."

Szólt, és Paiéónt gyógyítani hívta azonnal:
Paiéón pedig írt hintett rá, fájdaloműzőt,
és meggyógyította: mivel nem földi halandó.
Mint ha fehér tejet altat meg füge nedve sietve,
mely híg volt, de serény köpülője sietve kavarja:
így gyorsan meggyógyította a vadszivü Árészt.
S Hébé megfürdette, adott rá drága ruhákat;
s Zeusz Kronidész mellé ült Árész büszke örömmel.

Ők pedig újra a nagy Kronidész termébe vonultak,
argoszi Héré és az alalkomenai-i Athéné,
gyilkos Arészt így megfékezve az emberölésben.



HATODIK ÉNEK

HEKTÓR ÉS ANDROMAKHÉ


Ekkor a trósz s az akháj vad harca magára maradt már:
itt is, amott is száguldott viadalmuk a síkon,
egymást érchegyü nagy kelevézekkel hajigálták,
közte a Xanthosz meg Szimoeisz zuhogó folyamának.

És legelőbb Aiász, Telamón fia, bástya a harcban,
tört be a trósz hadisorba, reményt gyujtott seregének,
férfit verve keresztül, a thrákok legderekabbját,
Eusszórosz sarját, Akamászt, delitermetü szép hőst.
Lóforgós sisakának ütött gombjára először:
és homlokcsontjába döfött, csontig becsapódott
mélyen az érckelevéz; s a szemét a homály betakarta.

Axűloszt harsány Diomédész ölte meg eztán,
Teuthranidészt, a derék-alapú nagy Ariszba lakóját,
dúsvagyonú volt ő, kedvelték mind a halandók,
mert mindenkit jóltartott útmenti lakában.
Csakhogy most közülük nem akadt, ki elűzze a gyászos
véget, elé állván: neki hát elorozta a lelkét
Tűdeidész, de Kalészioszét is, hű kocsisáét:
így hát ők mindketten alásűllyedtek a földbe.

Majd meg Opheltiosz és Drészosz hullt Eurüalosztól,
Eurüalosz pedig Aiszéposz meg Pédaszosz ellen
tört, kiket egykor Abarbareé szült Búkoliónnak;
Búkolión fia volt a vitézlő Láomedónnak,
elsőszült fia, anyja titokban hozta világra.
Mert az a nimfával szerelembe hevert le a nyáj közt,
ő meg, Abarbareé, két ikret szült neki később.
S ím, az erőt bennük s szép tagjaikat ma megoldta
Mékiszteusz fia, és vállukról vonta le vértjük.
Asztüaloszt leütötte a harcban erős Polüpoitész,
Perkóté-beli Pídűtészt átverte Odüsszeusz
érclándzsájával; Teukrosz meg a hős Aretáónt.
És Nesztór fia, Antilokhosz, ragyogó kelevézzel
Abléroszt; s Elatoszt sereget-vezető Agamemnón:
szépvizü Szatnioeisz partjánál, Pédaszosz ormán
élt az. Futtában Phülakoszt Léítosz a földre
verte; Melanthiosz Eurüpülosz keze által esett el.

Adrésztoszt harsány Meneláosz fogta el élve:
mert megbokrosodott a mezőn két jó paripája,
egy tamariszk ágába botolva, s a görbe szekérnek
rúdvégét törték, és Trója felé tovaszálltak,
merre a többi riadt paripák vették rohanásuk;
ő maga így kigurult, a kerék mellé, a szekérből,
és szájára zuhant a homokba; megállt közelében
Átreidész Meneláosz a nyúltárnyú kelevézzel;
Adrésztosz meg a térdét átkulcsolva könyörgött:

"Átreidész, méltó váltságért hagyd meg az éltem:
dús házában apámnak kincsek halmaza fekszik,
réz meg arany meg míves gonddal megkalapált vas:
végtelenül sok váltságot nagy örömmel ad abból,
hogyha fülébe jut az, hogy gyermeke él a hajóknál."

Így szólt, s már meggyőzte a hős kebelében a lelket;
s már el akarta bocsátani fürge akháji hajókhoz
átadván szolgájának: hanem ím Agamemnón
futva elé sietett, s fenyegetve rivallta e szókat:

"Lágyszívű Meneláosz, ugyan mi a gondod ezekre?
Épp a te házadban gyönyörű dolgot cselekedtek
s éppen a trójaiak: ne kerülje ki szörnyü halálát
egy se kezünktől, még kit a méhében visel anyja,
még az a magzat sem menekülhet: vesszenek el mind
együtt Trójából, mind nyomtalan és temetetlen."

Szólt s testvére szivét megfordította a bajnok,
mert okosat mondott: hát eltaszitotta kezével
hős Adrésztoszt ő: s a vitézt a király, Agamemnón,
lágyékán átdöfte: hanyatt-dőlt, Átreidész meg
sarkával mellére taposva, kihúzta a dárdát.

Nesztór meg rászólt rivalogva az argosziakra:
"Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
egy se maradjon hátra, magát zsákmányra ne vesse,
hogy mennél többel térhessen majd a hajókhoz:
öljük a férfiakat! s így lesz nyugalomban időtök
mind megfosztani majd a mezőn holtan heverőket."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Ekkor a trósz az Arész-kedvelte akhájok elől már
Ílionába, honába fut, enged gyáva szivének,
hogyha nem áll Aineiászhoz s Hektórhoz e szókkal
Príamidész Helenosz, madarak legjobbszavu jósa:

"Aineiász s Hektór, rátok hárul legelőször
trójaiak s lükiébeliek hadi-gondja: ti vagytok
mindig a harc viadalmában s a tanácsban is elsők:
tartsátok csak emitt a kapuktól vissza a népet,
föl meg alá száguldva, előbb mint asszonyaiknak
karja közé rogynának, az ellenség örömére.
Ámde ha már minden csatasort hadakozni tüzeltek,
mink maradunk e helyen, s viadalra kelünk az akhájjal,
még ha nagyon gyötrődünk is, hisz a kényszerüség hajt;
míg, Hektór, te a várba siess, és mondd meg anyánknak,
gyűjtse az éltes nőket mind a bagolyszemü Pallasz
szentélyébe, a trójai vár legfőbb tetejére,
nyissa a szentelt ház ajtóit kulcsa, s a leplet,
melyet a legdúsabbnak lát és leggyönyörűbbnek,
és melyet maga is legjobban kedvel a házban,
széphaju Pallasz Athénának térdére terítse;
s ígérjen neki ott betöretlen drága tizenkét
egyéves tulkot leöletni, ha megkönyörül majd
várunkon meg a trójai nőkön, s csöpp csecsemőkön:
hátha elűzi a Tűdeidészt szent Ílionunktól,
azt a dühös dárdást, riadalmat kelteni mestert,
kit legerősebbnek vélek valamennyi akháj közt:
így Akhileusztól sem féltünk, a sereg-vezetőtől,
márpedig, azt mondják, istennő sarja: de itt ez
úgy őrjöng, erejét már senki se mérheti hozzá."

Szólt a fivér, s Hektór nem volt neki szófogadatlan:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre,
s rázva hegyes lándzsáit, járt föl-alá a seregben,
harcra tüzelte hadát, ébresztett vad hadilármát.
Megfordultak mind s az akhájjal szembeszegültek.
S már hátráltak az argosziak s öldökleni szűntek:
azt hitték, valamely isten jött csillagos égből
védeni Trója hadát, hogy az így fordult nekik újra.
Hektór meg rászólt rivalogva a trójaiakra:

"Büszkeszivű trószok s nagyhírű megsegitőink,
férfiasan, feleim, ne feledjetek el tusakodni,
míg én Ílionunkba megyek föl, s ott a tanácsos
véneket is felszólítom meg az asszonyainkat:
esdjenek isteneinkhez, igérjenek is hekatombát."

Szólt a sisakrázó Hektór, és nyomban elindult:
fönt a nyakát csapkodta, bokáját lent a sötét bőr,
mely köritette körül köldökkel-domboru pajzsát.

Glaukosz, Hippolokhosz fia és Tűdeusz fia ekkor
összeakadt ama két had közt, mert küzdeni vágyott.
És amikor már egymásnak közelébe kerültek,
harcban-erőshangú Diomédész mondta először:

"Hát te ki vagy, te derék, a halandó férfilakók közt?
Férfidicsőítő harcban sose láttalak eddig,
s bátorságoddal most mindenkit megelőztél,
hosszúárnyékú gerelyem megvárva merészen.
Szánandó a szülő, akinek fia ellenem áll ki.
Ámde, ha isten vagy, ki az égből szállsz le a földre,
én a haláltalanokkal szemben nem hadakoznám.
Hisz nem is élt Lükoorgosz, erős fiusarja Drüásznak,
hosszan, amért odaállt civakodni az égbeliekkel.
Örjöngő Dionűszosznak dajkáit ez egykor
űzte a szent Nűszéion ormán: földre vetette
lombos botját mind, hogy a férfiölő Lükoorgosz
ostorral sujtott rájuk; megijedt Dionűszosz,
és a vizekbe merült le: Thetisz befogadta ölébe,
s ott remegett szörnyen, hangjától félve a hősnek.
Könnyűéletü isteneink aztán megutálták:
megvakitotta Kronosz fia Zeusz, s azután nem is élt már
hosszan, mert mindnyájuk előtt oly gyűlöletes volt.
Boldog nemmúlókkal ezért én nem verekedném.
Ám, ha halandó vagy, s termését éled a földnek,
lépj közelébb, hogy a vég küszöbét gyorsabban elérjed."

Válaszul így szólt Hippolokhosz ragyogó fiusarja:
"Hősszivü Tűdeidész, minek is kutatod születésem?
Mint levelek születése, olyan csak az embereké is.
Földre sodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra:
így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.
Ámde, ha mégis akarsz törzsünkről kérdeni - halljad,
elmondom, hogy tudd; sokan ismerik úgyis a törzsünk:
lónevelő Argosz csücskén Ephüré az a város,
melyben Szíszüphosz élt, legcsalfább férfi a földön,
Szíszüphosz Aiolidész; neki Glaukosz volt fiusarja,
s Glaukosz gyermeke volt a derék hős Bellerophontész:
férfierényét és szépségét istenek adták:
Proitosz azonban az ő vesztét tervezte szivében,
s elkergette, mivel sokkal több volt a hatalma,
Argoszból, hiszen őt jogarának igázta alá Zeusz.
Mert Anteia, az isteni nő, Proitosz felesége
őrjöngőn kívánt vele titkos nászba vegyülni,
s rá nem vette a jó és bölcseszü Bellerophontészt.
Hát hazugul szólt Proitoszhoz, fejedelmi urához:
»Proitosz, halj meg, vagy végezd ki e Bellerophontészt:
vélem erőszakosan vágyott szerelembe vegyülni.«
Szólt, s e szavakra harag gyulladt fejedelmi urában;
ámde nem ölte meg őt, ettől szive visszariadt már,
elküldötte viszont vészes jellel Lükiába,
táblájába beírt sok lélekölő üzenettel
küldte apósához, hogy majd ott lelje halálát.
Ment Lükiába, az úton az égilakók segitették:
és hogy elért Lükiába a hős, Xanthosz folyamához,
megtisztelte örömmel a nagy Lükié fejedelme,
vágva kilenc tulkot, megvendégelte kilenc nap.
S rózsás ujjaival tízszer tűnt már föl a Hajnal,
hogy kérdést tett fel, s elkérte a jelt is, amellyel
Proitosztól jött az hozzá, fejedelmi vejétől.
S hogy vészes jeleit meglátta vejének a táblán,
elküldötte először a rémes szörnyü Khimairát
elpusztítani: ez nem földi, de isteni sarj volt,
kecske középütt, sárkány hátul, elől meg oroszlán,
s torkából lobogó tűz lángját fujta riasztón.
Ezt ő, isteni jósjelben bizakodva, megölte.
Majd a neves szolümosz nép ellen kélt viadalra;
s mondta: a földilakókkal e harca a legnehezebb volt.
Majd meg a férfierős amazónokat ölte le a harcban.
Ámde mikor megtért, Proitosz ravasz, új cseleket szőtt
ellene: válogatott daliáit a nagy Lükiának
lesbe fölállította, de egy sem tért haza onnan:
mindet agyonsujtotta a bátor Bellerophontész.
Most a király már látta, hogy isten sarja a vendég,
ott tartotta magánál, s hozzá adta leányát,
és fejedelmi hatalma felét neki adta a lánnyal.
Ott számára a nép gyönyörű telket hasitott ki,
hogy művelje: remek szántót s vele drága gyümölcsöst.
Három gyermeket is szült hitvese Bellerophónnak:
Íszandroszt és Hippolokhoszt meg Láodameiát.
(Láodameiával bölcs Zeusz kerevetre hevert le,
s ő Szarpédónt szülte, az isteni, ércbeborult hőst.)
Majd amikor már meggyűlölték Bellerophónt is
isteneink, árván bolygott fel-alá Aleában,
lelkét ette, s a földilakók nyomait kikerülte;
Íszandroszt, a fiát, Árész, a csatára sovárgó,
míg a neves szolümosz néppel vívott, leütötte;
s megharagudva reá, arany Artemisz ölte le lányát.
Hippolokhosz nemzett engem, s őt vallom apámnak,
ő küldött Trójába, s igen lelkemre kötötte,
hogy legyek első mindig, a többi fölé kimagasló,
és szégyent eleim nemzetségére ne hozzak,
hisz mind első volt Ephürében s nagy Lükiában:
lásd, dicsekedve e törzset, e vért vallom magaménak."

Szólt. S megörült a csatában-erőshangú Diomédész;
dárdáját a sokat-tápláló földbe ütötte,
majd meg a nép-pásztorhoz mézes hangon ekép szólt:

"Régi barátom vagy hát így, révén az apáknak:
mert hős Bellerophontészt egykor az isteni Oineusz
húsz napon át vendégül látta a háza ölében;
s tisztelték egymást gyönyörű vendég-adománnyal:
Oineusz bíbor övet nyujtott neki, szépragyogásút,
Bellerophontész meg szinarany kettősfülü kelyhet:
én, mikor eljöttem, házamban hagytam e kelyhet.
Már Tűdeuszra nem emlékszem, mert csöppnyi koromban
ment el, Théba alatt amikor hullott az akháj nép.
Vendéglő gazdád vagyok így Argosz közepében,
és te nekem Lükiában, amint e vidékre vetődöm.
Hát egymás ellen kelevézt a tömegbe ne vessünk:
éppen elég trósz és segitő van, akit leterítsek,
hogyha az isten is engedi, és lábammal elérem;
és számodra akháj van elég kaszabolni, ha bírod;
rajta, cseréljünk hát fegyvert; lássák ezek is, hogy
ősi barátoknak valljuk dicsekedve magunkat."

Így szóltak ketten, s lovaikról földre szökelltek,
és a baráti szövetséget kézrázva kötötték.
Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész elorozta,
mert ez aranyfegyvert nyujtott át Tűdeidésznek
rézért, százökör-étékűt a kilencökör-árért.

Hektór közben elért Szkaiai-kapuhoz meg a bükkhöz;
trójai asszonyok és lányok seregeltek elébe,
mind a fiáról kérdte, fivére felől, rokonáról
s férje felől; s mindet sorjában küldte, imával
kérni az isteneket: sok nőt várt vésszel a végzet.

Ámde midőn Priamosz gyönyörű házához elért már,
mely faragott sok csarnokkal volt ékes: ölében
drága csiszolt kőből ötven hálóterem állott
egymáshoz szorosan közel épült termek: ezekben
hált Priamosz fia mind megkért hű hitvese mellett;
míg a leányainak szemközt volt, udvar ölében
terme tizenkettő, fedeles, faragott kövü, ékes,
egymáshoz szorosan közel épült termek: ezekben
hált Priamosz veje mind tisztes hű hitvese mellett: -
szembekerült vele ott áldókezü anyja, ki éppen
Láodikét, legszebb lányát kísérte a házba,
s átkulcsolta kezét szorosan, szót szólva kimondta:

"Gyermekem, öldöklő viadalt odahagyva miért jössz?
Már bizonyára szorongat erősen az átkos akháj nép,
küzdve a vár körül: és ideküldött téged a lelked,
hogy karodat Zeuszhoz fölemeld várunk tetejéről.
Várj csak, hadd hozzak mézlelkű bort, hogy a borral
áldozhass Zeusznak meg a többi nagy égilakónak
mindenelőtt, s azután magad is fölüdülj az italtól:
mert hisz a fáradt férfit a bor nagy erőre segíti,
mint te kifáradtál most, védelmezve tiéid."

Erre sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Tisztelt édesanyám, sose kínálj méz-szivü borral,
el ne erőteleníts, az erőt, a csatát ne feledjem.
Mosdatlan kézzel ragyogó bort önteni Zeusznak
restellnék: s a sötétfelhős Zeuszhoz nem is illik
véresen és csata-mocskoltan könyörögni imákkal.
Menj csak a zsákmányló Pallasz szentélye ölébe,
éltes nőiddel, jóillatu áldozatokkal:
és ama leplet, mely legdúsabb, leggyönyörűbb is,
és melyet szived is legjobban kedvel a házban,
széphaju Pallasz Athénának térdére terítsed,
és ígérj neki ott betöretlen drága tizenkét
egyéves tulkot leöletni, ha megkönyörül majd
várunkon meg a trójai nőkön, a csöpp csecsemőkön,
hátha elűzi a Tűdeidészt szent Ílionunktól,
azt a dühös dárdást, riadalmat kelteni mestert.
Hát csak eredj te a zsákmányosztó Pallasz Athéné
szentélyébe, magam Pariszért megyek és idehívom,
hátha akar hallgatni szavamra; de bárcsak a föld ott
nyílna alatta meg, oly vesztére nevelte föl őt Zeusz
Trójának s a vitéz Priamosz valamennyi fiának.
Hogyha Pariszt látnám Hádész házába lehullni,
gyász-gyötrelmeitől, hiszem azt, szivem is szabadulna."

Szólt; mire anyja bement a terembe, s a szolgaleányt mind
küldte: s a város idős nőit hívták ezek egybe.
Ő maga illatozó hálótermébe vonult le;
sok hímzett köntös volt ott, keze műve a szídón
nőknek, az isteni-képü Alexandrosz kiket egykor
Szídoniából hurcolt el tág tengeri úton,
hol Helenét is hozta, a legfelsőbb atya lányát.
Egyet most Hekabé Pallasz számára emelt ki,
azt, amelyik leghosszabb volt, legszebb diszitésű,
s csillagként ragyogott, legalul, minden ruha alján.
S útnak eredt; s a sok éltes nő igyekezve követte.

És hogy elértek Athéné szentélyéhez, a várnak
legtetején, ajtót tárt ott széparcu Theánó,
Kisszeusz lánya, derék lovas Anténór felesége:
mert Pallasz papnőjévé őt tette a trósz nép.
Karjukat ott Pallaszhoz nyujtották ki jajongva;
és átvette a leplet a széporcáju Theánó,
széphaju Pallasz Athénának térdére takarta;
majd a hatalmas Zeusz lányát így kérte imával:

"Büszke Athénaié, várvédő, isteni úrnő,
törd Diomédész dárdáját szét, s tedd, hogy e harcos
arcra omoljon még Szkaiai kapujának előtte:
áldozatul hogy kapj tüstént tőlünk te tizenkét
egyéves betöretlen tulkot, megkönyörülvén
várunkon meg a trójai nőkön, a csöpp csecsemőkön."
Szólt könyörögve; hanem nemet intett Pallasz Athéné.

Ők a hatalmas Zeusz lányához eképen esengtek.
Hektór meg sietett gyönyörű házába Parisznak,
mit maga épített, ácsok seregével, a bajnok,
akkor legjobb ácsaival rögös Ílionuknak,
kik neki asszonyházat emeltek, termet is, udvart,
Hektór és Priamosz közelében, a vár tetejében.
Zeusz-kedvelt Hektór ide lépett most be; kezében
nagy tizenegyrőfös kelevéz volt, szórta a szikrát
réz-hegye, és körülötte arany karikája gyürűzött.
Hálótermében lelt rá, mikor éppen a pajzsát,
páncélját s ívelt íját vizsgálta, törölte;
argoszi szép Helené meg a szolgálóival ott ült,
s őket szép munkára irányította szavával.
Hektór látva Pariszt, piszkálta goromba szavakkal:

"Ej, te bolond, nem szép, hogy eként duzzogsz a szivedben:
hullanak embereink várunk körül és a magas fal
alján küzdve; s a nagy csatazaj meg a harc temiattad
lángol a bástya körül: magad is szídnál olyan embert,
kit meglátsz vonakodni a gyűlöletes viadaltól:
kelj föl, a várunkat dúló tűz el ne eméssze."

Isteni-képü Alexandrosz neki válaszul így szólt:
"Hektór, ennyi igaz, joggal, nem jogtalanul szídsz:
éppenezért felelek, s te figyelj rám, halld meg a szómat:
nem sértődötten, s nem a trójai népre dühödten
ültem a termemben, csak, hogy magamat kibusuljam.
Csakhogy most feleségem hízelgő szava is küld
küzdeni, s úgy látom magam is, hogy több haszon érhet
így: hisz a harciszerencse hol erre, hol arra köszönt rá.
Ámde maradj még itt, hadd bújjak már hadi vértbe:
vagy menj, s én a nyomodba megyek; hiszem is, hogy elérlek."

Szólt; de sisakrázó Hektór nem adott neki választ;
ám hozzá Helené hízelgő hangon ekép szólt:

"Sógorom énnékem, bajszerző, rossz kutya nőnek,
bárcsak az első nap, hogy anyám megszült a világra,
hurcolt volna el engem a szél iszonyú viharával
hegyre akár, vagy a sokzsivajú nagy tengeri árba,
s elnyelt volna a víz, mielőtt mindez megesik még.
Ám miután e csapásokat isteneink rendelték,
hát legalább derekabb embernek hitvese volnék,
érezné az a csúf szégyent és népe szidalmát.
Ennek azonban most sincs ép esze és sosem is lesz;
éppenezért, hiszem én, hogy el is veszi majd a jutalmát.
Rajta azonban, lépj be mihozzánk, ülj le e székre,
sógorom, úgyis a legtöbb gond a te szíved emészti
értem, az ebszemüért s Parisz átkos vétke miatt is:
ránk Zeusz mérte a rossz sorsot, hogy majd a jövőben
énekeket rólunk zengjen sok megszületendő."

Erre sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Bárha szeretsz, Helené, ne marasztalj, úgysem ülök le:
mert már kerget a lelkem azért, hogy védjem a népem,
mely nagyon is vágyik már rám, aki távol időzöm:
inkább ezt sürgesd, s igyekezzék ő maga szintén
engem még idebent, bástyáink közt utolérni.
Mert én is hazatérek azért, hogy lássam a házam
népét és szeretett feleségem, csöpp csecsemőmet.
Nem tudom úgyse, vajon megtérek-e még a körükbe,
vagy leigáznak akháj kezek által az istenek immár."

Szólt a sisakrázó Hektór, és nyomban elindult,
és a saját jólépült házát érte el útján,
csakhogy a hókaru Andromakhét nem lelte meg ottbenn,
mert az a gyermekkel meg a szépövü szolgaleánnyal
már odakint állt és zokogott keseregve a bástyán.
S Hektór, nem lelvén bent tisztanevű feleségét,
állva maradt küszöbén, és szolgálóihoz így szólt:

"Rajta, ti szolgálók, mondjátok igaz szavatokkal,
hókaru Andromakhé hol van, hova tűnt a teremből?
Ángyaihoz ment, szépövü sógornői körébe,
vagy Pallasz szentélye felé, hol a széphaju többi
trójai nő engeszteli harcias istennőnket?"

Néki a fürge, serény gazdasszony mondta a választ:
"Hektór, halld, miután sürgetsz, hogy mondjak igaz szót:
nem ment szépövü sógornőihez, ángyaihoz sem,
sem Pallasz szentélye felé, hol a széphaju többi
trójai nő engeszteli harcias istennőnket;
Trója magas bástyájához ment, hallva a hírét,
hogy gyötrődnek a trójaiak, s az akhájok erősek;
eddig már el is ért sebesen száguldva a falhoz,
mint aki őrjöng; és a fiát vele vitte a dajka."

Mondta a gazdasszony; s Hektór sietett ki a házból,
s újra a jólépült utcák sorain haladott át.
És a hatalmas városon át Szkaiai kapujához
ért el, ahol kivonulni szokott a csaták mezejére;
s ott sokajándékú felesége futott vele szembe,
Andromakhé, lánysarja a nagyszivü Éetiónnak:
Éetión Plakosz erdős alján lakta a házát,
s ott Thébában volt a kilixeknek fejedelme:
lánya az ércbeborult Hektórhoz ment feleségül;
most meg elébe került, vele tartott szolgaleánya,
ölben hozva fiát, aki zsenge kicsiny csecsemő volt,
egyfia Hektórnak, s gyönyörű, mint csillag az égen:
apja eképen hívta: Szkamandriosz; Asztüanaxnak
hívta a nép, minthogy Hektór maga védte a várat.
S ő meglátva fiát, csendben mosolyogva figyelte;
Andromakhé pedig ott állt sírva az oldala mellett,
átkulcsolta kezét szorosan, szót szólva kimondta:

"Rettenetes, fölemészt az erőd, nem esik meg a szíved
csöpp fiadon s rajtam, nyomorulton, kit hamar özvegy
sors vár, mert hamar ölnek meg, rád rontva sereggel,
téged az argosziak; de nekem jobb lenne, ha téged
elvesztlek, lekerülni a földbe: hiszen sohasem lesz
már vigaszom többé, miután te betöltöd a sorsod,
csak kínom: sem apám nincs már, sem anyám, a királynő.
Mert hisz apámat a fényes Akhilleusz küldte halálba,
és a kilixek dús várát feldúlta egészen,
nagykapujú Thébát: ott végzett Éetiónnal;
nem fosztotta ki őt, ettől szive visszariadt már:
fényes fegyvereit vele együtt tette a tűzre,
majd sírhalmot emelt, s aköré szilfákat a pajzsos
Zeusz atya lányai ültettek, gyönyörű hegyi nimfák.
Hét fívérem is élt otthon, palotánknak ölében,
és ez mind lekerült Hádészhoz, mind ugyanaznap:
mert mindet lenyilazta az isteni fürge Akhilleusz,
kint a kaszáslábú ökrök s a juhok legelőin.
S édesanyámat, az úrnőt erdős nagy Plakosz alján,
kit minden kinccsel hurcolt el idáig Akhilleusz,
s végtelenül sok váltságért engedte el újra,
őt nyilas Artemisz ölte meg otthon: az apja lakában.
S most, Hektór, te vagy édesapám, te vagy édesanyám is,
és te a fívérem, virulóerejű deli férjem.
Hát rajtam könyörülve maradj mellettem a bástyán;
árvává fiad, özveggyé ne tegyed feleséged.
Ám fügefánk mellé állítsad a néped, ahonnan
könnyü a várbatörés, könnyű fölhágni a falra.
Mert ott háromszor támadtak a legderekabbak,
hírneves Ídomeneusz meg a két Aiász seregükkel,
s mindkét Átreidész és Tűdeusz nagyszivü sarja:
vagy valamely jós mondta nekik, jól értve jelekhez,
vagy pedig önlelkük buzdítja, sietteti őket."

Néki sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Ez nekem is gondom, feleségem; csakhogy a szégyen
bánt, ha a trójaiak s az uszályos trójai nők is
azt látják, hogy a harctól, mint aki gyáva, vonakszom;
és lelkem sem ereszt, mert hősnek lenni tanultam
mindig is, és legelől tusakodni a trójaiak közt,
védve az édesapám nagy hírét és magamét is.
Mert hisz a lelkemben s a szivemben jól tudom úgyis,
eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész
és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.
Mégsem emészt oly erős nagy bánat a trójai népért,
sem Hekabéért, sem Priamosz fejedelmi apámért,
sem testvéreimért, kik számosak és daliásak,
s mégis az ellenségtől sujtva a porba omolnak,
mint érted, ha egy ércpáncélos akháj tovahurcol,
s könnyed omol, s a szabadság napját elveszi tőled;
s még valamely más nő vásznát szövöd argoszi földön,
vagy korsót hordasz Messzéisz vagy Hüpereia
kútjáról kelletlen, s terhel a kényszerü végzet;
és ezt mondja talán, aki látja, hogy omlik a könnyed:
»Hektór asszonya ez, ki csatákban a legderekabb volt
Ílion ostromakor, lótartó trójaiak közt.«
Így szól majd amaz, és benned csak a fájdalom újul
íly férjért, ki a rabság napját tőled elűzze.
Haljak hát meg előbb, föld halma takarja be testem,
mint jajodat halljam, s tudjam, mint tépnek el innen."

Szólt ragyogó Hektór, s karját nyújtotta fiáért;
csakhogy a szépövü dajkához pityeregve simult most
vissza a gyermek, mert megijedt, így látva az apját,
félt a sok érctől és a sisak lószőr-tarajától,
látva, hogyan leng az föntről iszonyú lobogással.
Fölnevetett szerető jó apja, meg anyja, az úrnő.
És ragyogó Hektór tüstént lecsatolta sisakját,
és maga mellé tette a földre a messzesugárzót.
Megcsókolta fiát, szeliden ringatta a karján,
aztán Zeuszt meg az isteneket kérlelte imával:

"Zeusz, s más égilakók, ti vigyétek teljesedésbe,
hogy fiam is, mint én, tűnjék ki a trójaiak közt,
ő is erős legyen, és Tróján gyakorolja uralmát;
»Apjánál sokkal derekabb« - mondhassa, ki látja
majd, ha a harcból jön; hozzon véres hadizsákmányt
ellenségéről, szívében örüljön az anyja."

Szólt, s szeretett feleségének karjára helyezte
csöpp gyerekét, s ő illatozó kebelére ölelte
sírva-nevetve fiát; megesett Hektór szive rajta,
megsimogatta szelid kézzel, szót szólva kimondta:

"Jaj, te szegény, ne gyötörje ilyen nagy bánat a lelked!
Nincs oly férfi, ki sorson túl Hádészra vet engem;
csakhogy a végzet elől, azt mondom, senki se futhat,
sem hitvány, se nemes, miután megszülte az anyja.
Hát csak eredj haza, és munkáddal foglalatoskodj,
rokka legyen gondod, s a szövőszék, szolgaleánynak
ossz munkára parancsot, a harc meg a férfiaké lesz,
és legelőbb az enyém mind közt, aki Trója szülötte."

Így szólván ragyogó Hektór fölemelte a fényes
lóforgós sisakot; s hű hitvese ment haza ismét,
folyton visszatekintve, keserves könnyeket ontva.
Jólépült házába elért hamar ennek utána
férfiölő Hektórnak; igen sok szolgaleányát
lelte amott, s vele mind zokogó sírásra fakadtak.
S Hektórt, bár még élt, házában nyögve siratták:
mert már nem hitték, hogy a harcból visszakerülhet,
s hogy kikerülheti karjait és erejét az akhájnak.

Ámde Parisz sem késlekedett a magas palotában:
mert rézzel-berakott híres vértjét felövezve,
szelte a várost át, gyors lábában bizakodva.
Mint a soká pihenő, jászolnál abrakozott mén
féke-szakítva ha nagy dobogással a síkra iramlik,
mert megszokta a tiszta folyó habjában a fürdést,
büszkén tartja fejét, magasan, körülötte sörénye
repdes a marja fölött, és ő, jól tudva, milyen szép,
könnyen emelgeti térdét, száll a szokott legelőkhöz:
így szökkent Priamosz-fi Parisz nagy Pergamonából
fényes-fegyveresen lefelé, napként sugarazva,
kényes örömmel, gyors lábbal; s úton hamar érte
isteni testvérét, Hektórt, aki épp tova készült
onnan, hol feleségével gyöngéd szavakat szólt.

Isteni-képü Alexandrosz szólt ekkor először:
"Testvér, lám, te sietsz, s én hátráltatlak az úton,
késve jövök, s nem olyan gyorsan, mint hagyta parancsod."
Erre sisakrázó Hektór neki válaszul így szólt:
"Kedvesem, ember nincs, aki, hogyha igazszivü férfi,
téged a harc dolgában szíd, hisz bátor a szíved.
Csak gyakran renyhülsz s vonakodsz; és akkor a szívem
lelkemben szomorú, hallván, hogy szídnak erősen
téged a trójaiak, noha érted tűrik a sok bajt.
Jőjj, s ezt majd elrendezzük, ha megadja a nagy Zeusz,
hogy palotánkban az elnemenyésző égilakóknak
állítsuk föl már a szabadság borkeverőjét,
Trójából ha a jólábvértes akhájt kizavartuk."



HETEDIK ÉNEK

HEKTÓR ÉS AIÁSZ PÁRVIADALA
A HOLTAK ÖSSZESZEDÉSE

Így szólt és a kapun kirohant Hektór, a sugárzó;
és testvére, Alexandrosz, vele szállt ki: szivükben
mindketten hevesen vágytak hadakozni, csatázni.
Mint a hajósoknak ha szelet küld végre az isten,
vágyottat, mert már a gyalult evezőkkel a tengert
rég verik, és ernyedt már testük a fáradalomtól:
vágyakozó trósz népük előtt így tűntek ezek föl.
És már öltek is: ez sarját nagy Aréithoosznak,
névre Meneszthiosz ő, buzogányos Aréithoosznak
Arné földjén szülte tehénszemü Phűlomedúsza;
Hektór Éioneusznak ütötte nyakába az éles
lándzsát, harcisisak pereménél: térde elernyedt.
Glaukosz, Hippolokhosz fia és Lükié fejedelme,
Íphinooszra dobott kelevézt a kemény viadalban,
Dexiadészra, amint szállt gyorsparipás szekerére:
vállon verte; lehullt az, s minden tagja elernyedt.

Hát amikor meglátta bagolyszemü Pallasz Athéné,
mint pusztulnak az argosziak vészes viadalban,
indult már az olümposzi csúcsrol alászökkenve
szent Trójába: de látva, leszállt vele szembe Apollón,
Pergamosz ormáról, ki a trósznak szánt diadalmat.
Szembekerültek hát egymással a bükkfa tövében.
S Zeusz fia, Phoibosz, az úr, szólott Pallaszhoz először:

"Nagy Zeusz lánya, miért jössz íly hevesen az Olümposz
ormáról, mért űz lelked tele indulatokkal?
Tán hogy az ingadozó diadalt danaosz daliáknak
nyujtsd? Hisz a trójaiak vesztét csöppet se siratnád.
Jobb, ha tanácsom megfogadod, hisz a hasznod is így több,
szűntessük ma a háboruságot, a harc viadalmát:
később küzdjenek újra, amíg föl nem lelik immár
végét Trójának: hiszen úgy kedves sziveteknek,
istennők, hogy e várost földúljátok egészen."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Messzeható, legyen így; magam is gondoltam ilyesmit,
s trószhoz, akhájhoz ezért jöttem le olümposzi csúcsról;
szólj hát, mint akarod szűntetni közöttük a harcot?"

Zeusz fia, Phoibosz, az úr, megszólalt újra eképen:
"Lóbetörő Hektór feszülő erejét riogassuk,
tán párharcra kihív danaosz daliák közül egyet,
hogy vele megverekedjék ott iszonyú viadalban:
akkor fölgerjednek az érclábvértes akhájok,
s isteni Hektórral szemben majd küldenek egyet."

Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan.
S ím, Helenosz, Priamosz jó sarja, szivébe fogadta,
hogy mi a kedves e két társalgó égilakónak:
Hektórhoz sietett, mellé állt, s íly szavakat szólt:

"Halld, Hektór, Priamosz fia, tervben Zeusszal egyenlő,
testvéred vagyok én, hát hallgatnál-e szavamra?
Ültesd most le a trószokat és az akhájokat is mind:
és te magad szólítsd az akhájok legderekabbját,
hogy verekedjék meg teveled vészes viadalban.
Mert még nem sorsod, hogy eless, hogy a végzet elérjen:
így hallottam jóshangját örök isteneinknek."

Így szólt; és Hektór megörült nagyon ennek a szónak,
és a középre rohant, s kelevézét tartva keresztbe,
megfékezte a trósz sorokat; mind rendre leültek.
Átreidész ugyanígy ültette le argoszi népét.
Pallasz Athénaié s az ezüstíjas nagy Apollón
saskeselyű képében a pajzsos Zeusz atya roppant
bükkfájára leült együtt, s ama férfiseregnek
látványát élvezte; az ott ült sűrü sorokban,
pajzsokkal, sisakokkal, dárdákkal meredezve.
Mint amidőn Zephürosz borzolja szinét a vizeknek,
indul, s már feketévé válik alatta a tenger:
úgy ült ott a mezőn az akháj meg a trósz seregeknek
sok sora; és Hektór mindkét oldalhoz ekép szólt:

"Halljátok szavamat, trószok s lábvértes akhájok,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Eskünk ormon-ülő nagy Zeusz nem tette igazzá,
sőt gonoszat tervel, sujt mindkettőnket odáig,
míg tornyos Tróját ti be nem veszitek hadatokkal,
vagy magatok nem vesztek a gyors gályák közelében.
Köztetek itt az akhájság minden legderekabbja:
hát kit a lelke velem szemben megküzdeni bíztat,
lépjen elő, ragyogó Hektórral vívni magában.
Én pedig azt mondom, s tanu Zeusz legyen erre előttünk:
hosszuhegyű kelevézével ha ledöfne az engem,
húzza le fegyvereim, s vigye mind el a görbe hajókhoz,
ám tetemem haza küldje, hogy ott trósz férfiak és nők
nékem, a holtnak, a máglya tüzét adják, ahogy illik.
Hogyha pedig megölöm, s Phoibosz nekem ad diadalmat,
fegyvereit leveszem s szent Ílionomba viszem majd,
s messzeható Phoibosz szentélyében fölakasztom,
ám tetemét kiadom, hogy a jóevezőpadu gályák
mellett balzsammal kenjék meg a fürtös akhájok,
tágterü Hellészpontosznál sírhalmot emelve.
Hadd mondhassa a még ezután születők közül egy majd,
sokpadu bárkáján ki bejárja a borszinü tengert:
»Rég elesett harcos holttestét rejti e sírdomb,
kit, noha bátor volt, hős Hektór itt leterített.«
Lesz, aki majd így szól, s hírem soha el nem enyészik."

Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek;
resteltek vonakodni, de rettegtek vele vívni.
Nagy későn kelt föl Meneláosz, s íly szavakat szólt,
szídva a többieket, nagyokat sóhajtva szivéből:

"Ó, jaj, szájhősök, ti akháj nők, már nem akhájok,
szörnyűnél szörnyebb szégyen születik meg örökre,
hogyha akháj nem akad Hektórral szembeszegülni.
Bárcsak mind vízzé válnátok, mind csupa földdé,
kik mind dicstelen itt ültök, szivetekveszitetten;
hát magam öltök most vele szemben vértet: azonban
győzelmünk kötelét fönt isteneink keze fogja."

Mondta, s a fényes fegyvereket felövezte magára.
Most azután, Meneláosz, az élted vége tünik föl
nagy Hektór keze révén, mert ő sokkal erősebb:
hogyha le nem fognak felugorva a többi királyok.
És maga Átreidész, maga széltiben-úr Agamemnón
fogta meg őt jobbjánál, és szót szólva kimondta:

"Őrjöngsz, Zeusz-táplált Meneláosz; semmire nem jó
így megbomlanod: inkább tűrj, bármennyire fáj is,
s versengőn ne akarj verekedni a nálad erősebb
Príamidész Hektórral, akit mind félve remegnek.
Férfidicsőítő harcban vele szembekerülni
még Akhileusz is borzad, bár ő nálad erősebb.
Menj csak a bajtársak csapatához, s ülj le nyugodtan:
ellene más bajvívót állít majd az akhájság.
S bárha remegni se tud Hektór, se betellni a harccal,
azt mondom, szivesen hajlítja pihenni a térdét
majd, ha e vészes harcból futhat, e vad viadalból."

Szólt s megfordította fivére szivét Agamemnón,
mert okosat mondott, s ez eként tett: vállairól már
sok segitő fegyvernöke vette le vígan a vértet.
Most fölkelt Nesztór, s ezt mondta az argosziak közt:

"Jaj, be hatalmas gyász közelít az akhájai földhöz:
és be nagyot jajdulna lovas Péleusz, az öreg hős,
mürmidonok kitünő bölcs szónoka, terv-megadója,
ő, aki tőlem a házában kérdezte örömmel
egykor az összes akhájok törzsét és születését.
Hallva, hogy ők most Hektor előtt mind földre lapulnak,
sűrün emelve kezét könyörög majd isteneinkhez,
hagyják tagjaiból lelkét Hádészba leszállni.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volnék ifju, miként amidőn a sebes Keladónnál
harcoltak Pülosz és Arkádia lándzsavetői,
Pheié tornya alatt, az Iardanosz áradatánál:
köztük Ereuthalión volt első isteni férfi,
bajnok Aréithoosz hadivértjét hordva a vállán:
fényes Aréithooszt úgy hívták, hogy Buzogányos,
így hívták a vitéz daliák meg a szépövü nők is,
mert sohasem harcolt nyíllal, hosszú kelevézzel:
vasbuzogányával tördelte a zárt hadirendet;
őt Lükoorgosz csellel verte le és nem erővel,
szűk szoros útján, hol nem tudta a vasbuzogány sem
elhárítani vesztét, mert Lükoorgosz elébe
pattant és átdöfte; hanyatt hullott le a földre;
érces Arésztól nyert szép fegyvereit lerabolta
s ő maga hordta Lükurgosz az Árész ütközetében.
Majd megvénülvén Lükoorgosz a háza ölében,
adta Ereuthaliónnak, kedves fegyveresének:
s ő ezt hordva, kihívta a legderekabb daliákat;
félve remegtek mind, nem mert vele senki se vívni;
ámde merész lelkem hajtott megküzdeni véle
bátran, bárha legifjabb voltam mindegyikük közt:
hát vívtam, s diadalt nekem osztott Pallasz Athéné.
Ezt a magas, nagyerős férfit leütöttem a harcban:
erre meg arra vonaglott nagy holtteste a földön.
Bárcsak oly ifjú volnék, s úgy megvolna erőm is,
gyorsan akadna, kivel sisakos Hektór verekedjék.
Míg sorotokból, bár itt vannak a legderekabbak,
senki se száll szivesen Hektórral párviadalra."

Így piszkálta az agg őket. Nosza, nyomba kilenc hős
pattant föl; legelőbb sereget-vezető Agamemnón:
majd meg a Tűdeidész kelt föl, nagyerős Diomédész;
majd meg a két Aiász, hadi-bátorsággal övezve;
majd pedig Ídomeneusz s fegyvernöke Ídomeneusznak,
Mérionész; az ölö nagy Enűaliosszal egyenlő;
majd pedig Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős;
végre Thoász Andraimonidész meg a fényes Odüsszeusz.
Isteni Hektórral kész volt mind megverekedni.
Köztük ekép szólt újra Gerénia bajnoka Nesztór:

"Vessetek egymás közt sorsot, hogy a harcra ki szálljon:
nagy hasznára leszen minden lábvértes akhájnak,
nagy hasznára saját lelkének is az, ha ugyan majd
megmenekülhet a vad harcból, iszonyú viadalból."

Szólt; s ők mind jellel látták el sorra a sorsot,
és Agamemnón Átreidész sisakába vetették.
S közben a nép esdett, tárt karral az égilakókhoz.
S volt, aki így szólt ekkor, a tágterü égre tekintve:

"Zeusz atya, bár Aiászra, vagy esnék Tűdeidészre,
vagy pedig épp az aranylókincsü Mükéne urára."

Így szóltak; s a lovag, hős Nesztór rázta a sorsot;
és kiszökellt a sisakból az, mit amúgy is akartak,
Aiász sorsa: a hírnök hordta körül tömegükben,
jobbról kezdve mutatta föl azt az akháj vezetőknek.
Egy sem akadt, aki ráismert, már mind nemet intett:
ámde midőn, az egész gyűlést megjárva, elérte
azt, ki sisakba vetette, jelét ráróva, nagy Aiászt,
az nyujtotta kezét, odaállt s beledobta a hírnök.
Ráismert a jelére amaz, lelkében örömmel.
Lába elé hajitotta a földre, s ekép szólalt meg:

"Kedveseim, hisz az én jelem ez, s örülök neki én is
lelkemből: ragyogó Hektórt leverem bizonyára.
Rajta tehát, míg én harcos hadivértemet öltöm,
mind könyörögjetek addig Zeusz Kroniónhoz, az úrhoz,
egymás közt csöndben, hogy a trószok meg ne neszeljék,
vagy fennhangon akár, hisz minket senki se rettent.
Engem erővel erőm ellen ki se vet ki helyemből,
sem hadifortéllyal: mert nem hinném, hogy ügyetlen
lettem vagy növekedtem volna fel én Szalamiszban."
Mondta; s azok könyörögtek Zeusz Kroniónhoz, az úrhoz.
S volt, aki így szólt ekkor, a tágterü égre tekintve:

"Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
add Aiásznak a győzelmet s a dicső diadalmat;
hogyha pedig Hektórt is kedveled, érte is aggódsz,
add nekik egyformán az erőt, egyként a dicső hírt."

Így szóltak; s Aiász tündöklő érceket öltött.
Majd miután minden fegyvert testére körített,
elsietett, ahogyan roppant Árész nekiindul,
hogyha a harcba siet, hősök seregébe, kiket Zeusz
lélekölő cívódással taszit össze tusára:
így indult az akhájok tornya, a termetes Aiász,
rettentő arccal mosolyogva, a lábaival meg
jó nagyokat lépdelt, és rázta nagyárnyu dzsidáját.
Nézték és nagyon örvendeztek mind az akhájok;
s minden tagjukban reszkettek szörnyen a trószok,
még Hektór szive is dobogott-vert nagy kebelében:
visszariadnia már mégsem lehetett csapatához,
sem népébe vegyülnie, hisz maga hívta ki Aiászt.
S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal,
hétbikabőrü, rezes volt ez, Tükhiosz keze műve,
legjelesebb szíjgyártóé, Hűlé lakosáé:
ő remekelt díszes paizsot neki, hétbikabőröst
hízott marhákból, s rezet is tett nyolcadikul rá.
Ezt hordozta a melle előtt Telamóniosz Aiász,
Hektórnak közelébe került, s fenyegetve ekép szólt:

"Hektór, most azután meglátod a párviadalban,
hogy danaosz seregünkben míly daliák is akadnak
túl az oroszlánszívü, a férfitörő Akhileuszon:
ő tengerhasitó, ívelt gályák közelében
fekszik, mert Agamemnón nép-pásztorra haragszik:
ám ilyenek volnánk mi, akik teveled viadalra
állunk épp elegen; kezdd hát a csatát, viadalmat."

Néki sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Isteni sarj, Aiász, Telamón fia, nép fejedelme,
csak sose próbálkozz vélem, mint gyönge suhanccal,
vagy valamely nővel, ki nem érthet a harci dologhoz:
jól értek bizony én a csatákhoz, a férfiöléshez:
jobbfele vetni a, balfele vetni a megszárított
nagy bikabőrt tudom: ezt tartom szívós viadalnak;
jól tudok én a sebes paripák seregébe szökellni,
s jól tudom én a vad Árész táncát ropni a harcban.
Téged azonban, ilyen nagy hőst, nem lesve akarlak
megdárdázni, hanem szemből, háthogyha találok."

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s Aiász hétbőrű iszonyú paizsába ütötte,
ott, hol nyolcadikul réz-réteg fedte a pajzsot.
Hat bőrrétegen át behatolt a keményhegyü lándzsa,
és megakadt hetedik rétegjén. Másodikul most
isteni sarj Aiász röpitette nagyárnyu dzsidáját,
s meghajitotta a Príamidészt vele domboru pajzsán.
Tündökölő pajzsán áttört az erősnyelü dárda,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott:
átellent, lágyéka fölött átszelte az ingét;
félrehajolt Hektór, s kikerülte az éjszinü véget.
S mindkettő megemelt hosszú kelevézzel a kézben
egymásnak rontott, mint nyershusevő vad oroszlán,
vagy mint két vadkan, sose-romló bősz erejében.
Príamidész ezután paizsába talált a középen,
csakhogy az érc hegye elgörbült, nem törte keresztül.
Aiász meg nekirontva döfött paizsába: keresztül
tört, s Hektór rohamát megrendítette a dárda,
úgy hasitott a nyakába: kiszökkent éjszinü vére.
Csakhogy a hős Hektór még így se hagyott föl a harccal:
hátraszökellt nyomban, sziklát ragadott föl a földről
izmos markával, feketét, nagyot és egyenetlent,
s Aiász hétbőrű iszonyú paizsába vetette,
épp közepébe talált: megkondult körben az érce.
Erre meg Aiász még szörnyebb sziklát emelintett,
teljes erővel megcsóválta s a hősre vetette:
pajzsközepét e malomkő-nagy kővel beütötte,
és kedves térdét sértette meg: ez lehanyatlott
pajzsán csüggve; de fölsegitette azonnal Apollón.
Egymást kézitusán most már karddal sebesítik,
hogyha a nagy Zeusznak s a vitézeknek hiradói
nem jönnek: ki a trósz s ki az ércmezü argoszi részről,
Ídaiosz meg Talthübiosz, két bölcseszü bajnok:
hírnöki pálcájuk tartották most közibük; s szólt
Ídaiosz hiradó, elmés értője tanácsnak:

"Kedves jó fiaim, hagyjátok a harcot, a vívást;
egyként kedvel amúgy is a fellegtorlaszoló Zeusz,
mindketten daliák vagytok: ki-ki látta közöttünk.
S már közelít is az éj, jó lesz engedni az éjnek."

Válaszul erre eképen szólt Telamón fia Aiász:
"Ídaiosz, Hektórt bírd rá, hogy szóljon eképen;
mert ő hívta ki harcra a legderekabb daliákat:
kezdje el ő, s szivesen fogok én engedni, ha ő is."

Erre sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Aiász, isten adott néked nagyságot, erőt is,
észt is; az összes akháj közt legjobb lándzsavető vagy;
most hát hagyjuk a vívást abba, a harc viadalmát,
mára; fogunk később még küzdeni, mígcsak egy isten
szét nem választ már, s egynek nem nyujt diadalmat.
S már közelít is az éj, jó lesz engedni az éjnek:
hogy te örömre deríts a hajóknál minden akháj hőst,
és a rokonságod, s a barátaidat legelőször;
s én Priamosz nagy városa mélyén kedvre derítsem
trójai társaimat s az uszályos trójai nőket,
kik hálát adnak majd értem az isteni téren.
Híres ajándékot váltsunk egymással azonban,
hadd szólhasson ekép egy akháj vagy trójai később:
»Lám, ők lélekevő perrel szálltak viadalra,
és úgy váltak szét békülten, mint a barátok.«"

Így szólt, s már oda is nyujtotta ezüstszögü kardját
és a hüvelyt s szépmetszésű szíját vele adta;
s Aiász bíbor övet nyujtott neki, szépragyogásút.

Most hát szétváltak, s ment egyik az argoszi néphez,
másik a trójaiak seregéhez: ezek megörültek
látva, hogy él és épségben közelít seregükhöz,
s megmenekült győzteskaru Aiász hőserejétől:
szinte nem is hitték, úgy vitték vissza a várba.
Másoldalt Aiászt a remeklábvértes akhájok
kísérték Agamemnónhoz, győző örömében.
És amikor már Átreidész sátrába jutottak,
tiszteletükre bikát szentelt a király Agamemnón,
éppen ötesztendőset a szörnyüerős Kroniónnak:
megnyúzták, körülállták és darabokra metélték,
mesterien darabolták föl s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
És hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
ettek, s nem maradott híján lakomának a lelkük.
Hosszu gerinchusokat nyujtott Aiásznak azonnal
szélesen országló hős Átreidész Agamemnón.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor az agg Nesztór kezdett a körükben először
szőni tanácsot, az ő szava volt azelőtt is a legjobb.
Jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Átreidész, s ti, az összes-akhájok többi vezére,
jaj, be sokan haltak meg már hosszúhaju hősök,
itt a Szkamandrosznál ontotta ki éjszinü vérük
érdes Arész, s Hádész házába suhant le a lelkük.
Szűntesd hát seregünk viadalmát hajnalidőben,
mink azután hordjuk szekerekkel a holtakat össze;
öszvérrel meg ökörrel; s égessük meg utána
itt a hajók közelében, hogy majd gyermekeiknek
csontjaikat vigyük el, mikor újra hazánkba hajózunk.
S máglyájuk mellett egyetlen halmot emeljünk
mindjüknek, s mellé sok roppant tornyot a síkon,
hogy megvédje a bárkákat, bennünket is óvjon;
és közibük jól-összerovott kapukat remekeljünk,
hogy legyen útja a tornyok közt a lovas-szekereknek;
kívül meg szorosan mellé mély árkot is ássunk,
körbefutót, minden lovagot, gyalogot kirekesztőt,
hogy dölyfös trószok súlyos hada ránk ne zuduljon."

Így szólt ő; s a szavát a királyok mind helyeselték.
Trója magas várában meg gyülekeztek a trószok,
vad, viharos gyűlés támadt Priamosz kapujánál:
s köztük a jóeszü Anténór szólalt föl először:

"Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Hozzátok ki az argoszi szép Helenét meg a kincsét,
adjuk az Átreidáknak vissza; hiszen hites esküt
szegve csatázunk most: s bizony ez minekünk sose hasznos;
rossz végét vélem, ha, amit kell, nem cselekedjük."

Így szólt és le is ült; de közöttük szólani fölkelt
fényes Alexandrosz, fürtös Helené deli férje:
és neki választ adva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Anténór, sehogyan sem szólsz kedvemre e szókkal:
máskor tudsz ennél sokkal jobb tervet eszelni:
hogyha pedig komolyan mondod s igazán e beszédet,
akkor az istenek elvették eszedet bizonyára.
Én meg a lóbetörő trószok közt mondom a szómat,
és kereken kijelentem, hogy nem adom ki az asszonyt:
kincseit ellenben, miket Argoszból ide hoztam,
mind szivesen kiadom, s házamból rá is adok még."

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Dardanidész Priamosz, ki, akárcsak az istenek, oly bölcs:
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Most egyetek vacsorát várunkban, mint ezelőtt is;
álljatok őrt azután, s legyen éber mindegyikőtök:
s Ídaiosz menjen hajnalban a görbe hajókhoz,
hogy Meneláosznak s Agamemnónnak hirüladja,
mit javasolt Parisz, ő, ki miatt támadt a viszályunk.
S azt az okos szót is, hogy volna-e kedvük a zúgó
harcot megszűntetni, amíg a halottakat el nem
égetjük: s azután verekedjünk, mígcsak egy isten
szét nem választ már, s egynek nem nyujt diadalmat."

Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a parancsát.
És azután vacsorához láttak mind, csapatonként,
és ment Ídaiosz hajnalban a görbe hajókhoz.
És ott lelte Arész követőit, az argoszi népet
gyűlés közt, Agamemnónnak bárkája faránál:
hát közepükre került s szólt harsány hangon a hírnök:

"Átreidész, s ti, az összes-akhájok többi vezére,
hozzátok Priamosz küldött s más trójai főbbek,
mondjam meg, ha talán kedves lesz s tetszik e szózat,
mit javasolt Parisz, ő, ki miatt támadt a viszályunk:
minden kincset, amit Helenével a görbe hajókon
ő Trójába hozott - bár pusztult volna előbb el! -
kész ideadni, s a házából megtoldani is még:
ámde dicső Meneláosz törvényes feleségét
azt ki nem adja; pedig hát erre is intik a trószok.
S azt is rám hagyták: van-e kedvetek addig a zúgó
harcot megszűntetni, amíg a halottakat el nem
égetjük: s azután verekedjünk, mígcsak egy isten
szét nem választ már, s egynek nem nyujt diadalmat."

Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek.
Végül is így szólt harcban-erőshangú Diomédész:

"Senki Alexandrosz kincsét most el ne fogadja,
még Helenét se: hiszen bizonyos még gyermek előtt is,
hogy már vesztük hurka vetődik a trójaiakra."

Így szólt: és az akháj sarjak mind rárivalogtak,
lóbetörő Diomédésznek bámulva beszédét;
s Ídaioszhoz eképen szólt a király, Agamemnón:

"Ídaiosz, magad is hallod, mit szól az akhájság;
válaszadó szavuk ez, s magam is helyeselni tudom csak.
Ám a halott-máglyák ellen már nincs kifogásom:
mert csöppet sem irígylem a megholtak tetemétől,
hogy hamar élvezhessék már a tüzet, ha elestek:
hallja ez esküt Zeusz, Héré dörgőszavu férje!"

Szólt, s jogarát valamennyi nagy istenhez fölemelte.
Ídaiosz pedig indult vissza a szent Ilionba.
Ültek a gyűlésben trószok s dardán ivadékok,
mind együtt s várták, hogy jőjjön vissza a hírrel
Ídaiosz: s ő jött és elmondotta, középre
állva, a választ: s ők indultak is erre azonnal.
Volt, ki halottat gyűjteni, mások fát szedegetni;
másrészről meg a jópadu bárkáktól az akhájok
kéltek holtat gyűjteni, mások fát szedegetni.

És első sugarát amidőn a mezőkre nyilazta
Héliosz, Ókeanosz szelid és mély áradatából
lépve az égre - találkoztak csatatéren a hősök.
Ottan ráismerni a holt daliákra nehéz volt:
ámde lemosták róluk vízzel a már megaludt vért,
s forró könnyeket ontva emelték mind szekerekre.
Tiltott nagy Priamosz zokogást, hát néma csoportok
tették holtjaikat máglyára, busulva szivükben:
majd, hogy elégették, mentek szent Ílionukba.
Másrészről ugyanígy a remek-lábvértes akhájok
tették holtjaikat máglyára, busulva szivükben:
majd, hogy elégették, indultak a görbe hajókhoz.
Még nem a hajnal, csak kettős ködfénye derengett,
s már ama máglya köré kiszemelt csapat argoszi hős gyűlt;
és ezután köribé egyetlen halmot emeltek,
mind a mezőről hordták, és falat is közelébe,
és nagy tornyokat, óvni az életüket s a hajókat.
És közibük jól-összerovott kapukat remekeltek,
hogy legyen útja a tornyok közt a lovas-szekereknek:
kívül meg szorosan mellé mély árkot is ástak,
széleset és nagyot, és fenekére karókat ütöttek.

Így fáradtak a jólfésülthaju bajnok akhájok;
míg villámló Zeusznál ültek az istenek össze,
szemlélték, mi nagyot mívelnek a vértes akhájok:
s köztük a föld rázója Poszeidón szólt legelőször:

"Zeusz atya, mondd, a hatalmas földön lesz-e halandó,
elméjét s tervét aki bízza az égilakókra?
Nem látod, hogy a jólfésülthaju bajnok akhájok
már falat építettek a bárkáiknak előtte
árokkal, minekünk nem is adva dicső hekatombát?
S ennek híre szalad, valameddig terjed a hajnal:
s elfeledik majd azt, amit én és Phoibosz Apollón
Láomedón hősnek várul, fáradva, emeltünk."

Felsóhajtva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Jaj, széltében-erős Földrázó, míly szavakat szólsz!
Másvalamely isten félhetne ilyen leleménytől,
más, akiben nincs ennyi erő, akinek keze gyatrább:
néked lesz híred, valameddig terjed a hajnal;
rajta tehát, ha a jólfésülthaju bajnok akhájok
visszahajóznak majd szeretett földjére honuknak,
dúld szét ezt a falat, döntsed tengerbe egészen;
és a hatalmas partot hintsd ismét be fövennyel,
tűnjék el tetemes bástyája az argosziaknak."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
és, hogy a nap lebukott, az akhájok műve is állt már.
Ökröket öltek sátranként, vacsorához is ültek.
S jöttek a bárkák Lémnoszból, jó lémnoszi borral,
mindet Iészonidész Euénosz küldte hazulról,
nép-pásztor nagy Iészónnak kit Hüpszipülé szült.
Ő Agamemnónnak s Meneláosznak külön adva
küldött éppen ezer mérték színbort a hajókkal.
Bort mind onnan vásároltak a fürtös akhájok,
volt, aki rézen, mások meg ragyogó vasat adtak,
más ökrök bőrét, más élő ökröket adva,
más rabszolgákat; viruló lakomát keritettek.
Hosszu egész éjjel lakomáztak a fürtös akhájok;
bent meg, a városban, segitőkkel a trójai hősök.
S hosszu egész éjjel gonoszat gondolt ki a bölcs Zeusz,
dörgött rémítőn: sápadt félsz fogta el őket:
kelyhükből az italt kilocsolták, senki se mert ott
inni előbb, mielőtt loccsantana nagy Kroniónnak.
Végül, az álom ajándékát átvenni, ledőltek.



NYOLCADIK ÉNEK

FÉLBEHAGYOTT HARC


Már sáfrány leplét boritotta a földre a Hajnal,
hogy villámszerető Zeusz egybehivatta az isten-
gyűlést sokszakadéku Olümposz legtetejében:
ő maga szólt hozzájuk, s mind a szavára figyeltek:

"Istenek és istennők, mind hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem:
hogy ne merészkedjék istennő, sem pedig isten
általvágni az én szavamat: helyeselje az összes,
hogy mennél hamarabb tudjam befejezni e munkát.
Mert kit rajtakapok, hogy távol az égilakóktól
menne segítségére a trósznak vagy danaosznak,
azt csúnyán megütöm, s úgy tér az olümposzi csúcsra;
vagy pedig elkapom és lehajítom a Tartarosz-árnyba,
messze le, sűrü homályos mély üregébe a földnek,
ott, hol vaskapu van, meg rézküszöb, annyira mélyen
Hádész háza alatt, amilyen magasan van az égbolt:
akkor majd meglátja, hogy én vagyok itt legerősebb.
Rajta, no, próbáljátok meg, lássátok is együtt,
egy nagy aranyláncot függesszetek itt le az égről,
istenek, istennők, s mind csimpaszkodjatok abba:
s még így sem húzhatjátok le a földre az égből
Zeusz legfőbb hadurat, bármíly hosszan huzakodtok:
míg azután, ha magam vágynálak húzni magasba,
fölhúználak a földdel is én, tengerrel is együtt:
és az Olümposz csúcsa köré kötném ama láncot,
és az egész mindenség fönt csünghetne a légben.
Ennyire több vagyok én istennél s emberi népnél."

Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
bámulták a szavát, mert megmondotta keményen.
Végre eképen szólt a bagolyszemü Pallasz Athéné:

"Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
jól tudjuk mi is azt, hogy erőd nagy s hajlani nem tud:
csakhogy a sok gerelyes danaoszt keseregve siratjuk,
mert elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár.
Mégis a háborutól, ha parancsolod, így is elállunk,
ám jóhasznu tanácsot adunk mi az argoszi népnek:
egy szálig ki ne vesszen, amért neked annyira gyűlölt."

Elmosolyodva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Bátran, Trítogeneia, derék lányom, hisz e szókat
nem mondtam komolyan, s teneked kedvezni kivánok."

Szólt s szekerébe befogta az érckörmű paripákat,
két gyorsröptü lovát, aranyos szép hosszusörényűt:
s ő maga is szinaranyt öltött, fölemelte a díszes
szép aranyostort is, majd föllépett a szekérre.
Ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
végig a nagy térségen a föld meg a csillagos ég közt.
Sokforrású Ídát érte el így, vadak anyját,
s Gargaroszon, hol várta ligetje s az illatos oltár,
már lovait fékezte az emberek, istenek atyja,
majd kifogott paripáit sűrű ködbe takarta.
S ő maga fönt az oromra leült, hírének örülve,
s nézte a trójaiak várát s az akháji hajókat.

Közben meg lakomáztak a fésült-fürtös akhájok,
sátranként sietősen, s már vették föl a vértet.
Másoldalt meg a trószok fegyverkeztek a várban
végig; s bár kevesebben, mégis küzdeni vágytak,
kényszerüségből, védve a gyermekeket meg a nőket.
Föltárultak mind a kapuk, seregük kiözönlött,
mind a gyalog s a lovag: s iszonyú hadilárma rivalgott,
és hogy a szembefutó daliák egy helyre kerültek,
összecsapott bőrpajzs, kelevéz mind, össze a vértes
férfierő: közben köldökkel-domboru pajzsok
csapkodták egymást, iszonyú hadilárma rivalgott.
Egybekeverve kavargott jajszó és diadalszó,
mind az ölők s a halóké, ázott vérben a föld is.

Míg reggel volt még, és nőtt szent fénye a napnak;
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek:
ám mikor Éeliosz közepére került föl az égnek,
Zeusz az arany mérleghez nyúlt s a magasba emelte:
s hosszuranyujtó vég két sorsát tette be abba,
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliákét:
fogta középen, emelte, s ezek bús napja lenyomta.
Mert az akháj sorsok sűllyedtek a dús anyaföldig
mélyre, s a trósz sorsok lendültek a tágterü égig.
Most pedig Ídáról maga dörgött, s messzirelángzó
villámmal lecsapott az akháj seregekbe: csodálták
látva e fényt, elfogta a sápadt félelem őket.

Ídomeneusz s Agamemnón sem mert helybemaradni,
és nem a két Aiász, két hős követője Arésznak:
helyben csak maga Nesztór állt, az akháj hadak őre,
nem maga szántából: lova kínlódott, lenyilazta
fényes Alexandrosz, fürtös Helené deli férje,
épp feje búbján, hol kezd nőni sörénye a lónak,
föl koponyájából, s hol a legvesztőbb a találat.
Fölmagasult kínlódva, a nyíl velejébe hatolt be,
megrémítve a többi lovat, pörgött lenyilazva.
S míg az öreg lemetélte a kantárszíjat e lóról,
kardjával mellé szökkenve - a harc gomolyán át
jöttek már Hektór paripái, merész kocsisukkal,
Hektórral: s az öreg most már elveszti a lelkét,
hogyha a harsány Tűdeidész nem látja, mi készül:
rettentőt rikkantva kiáltott át Odüszeusznak:

"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
merre szaladsz, hátat fordítva, akárcsak a gyávák?
Még be ne fúródjék hátadba, ha futsz, kelevézük.
Várj meg; az aggtól űzzük a vad férfit tova ketten."

Mondta, de nem hallotta sokattűrt fényes Odüsszeusz,
mert mellette futott el az öblös akháji hajókhoz.
Tűdeidész pedig egymaga tört az előcsapatokba:
állt az öreg Néléiadész paripái elébe,
s megszólítva az agg harcost, szárnyas szavakat szólt:

"Jaj, öreg, ím, fiatal daliák fenyegetnek a harcban:
s már az erőd lankad, hisz a vénség terhe sanyargat:
roskadozik követőd, lovaidnak lomha a lépte.
Lépj szekeremre hamar, hogy meglásd, Trósz paripái
mennyire tudják harc mezején át erre meg arra
fürgén űzni az ellenséget, vagy kikerülni:
félelmes lovak, Aineiásztól vettem el őket.
Hagyd fegyvernökeinkre a két lovat; ám ezeket mi
hajtsuk rá a lovas trószokra, hogy ő maga lássa
Hektór: mint tombol markomban az én kelevézem."

Szólt; s a lovag Nesztór nem volt neki szófogadatlan.
Hát Nesztór lovait fegyvernökeik, Szthenelosz meg
jókaru Eurümedón, vették gondjukba azonnal:
s ők ketten fölléptek a Tűdeidész szekerére:
fényes kantárját Nesztór a kezébe ragadta;
ostora indított, s Hektórhoz gyorsan elértek:
s már a heves Hektórra dzsidát hajitott Diomédész:
őt ugyan elvétette, de fegyvernök kocsisának,
Éniopeusznak, a nagy Thébaiosz büszke fiának,
míg gyeplőt tartott, csecse mellett verte be mellét:
ez kizuhant a szekérből, hátráltak paripái
gyors lábbal: s ő ott erejét s lelkét kilehelte.
Megsajdult Hektór szive szörnyen jó kocsisáért:
s mégis, bár búsult, ott hagyta feküdni a társát:
ő maga más kitünő kocsisért nézett: s paripái
nem voltak hosszan híján hajtónak: azonnal
Íphitidészre akadt, Arkheptolemoszra, a hősre,
gyors lovait rábízta, kezébe vetette a gyeplőt.

Győzött volna a vész ekkor jóvátehetetlen,
s bárányként beszorultak volna a trójai várba,
észre ha nem veszi ezt a halandók s istenek atyja:
rettentőt dördülve, fehér villámmal ütött le;
épp Diomédésznek paripái elé, be a földbe:
rettenetes lánggal lobogott fel nyomban a kénkő:
megrettenve farolt a szekérhez vissza a két ló;
fényes gyeplőjük kiszökött Nesztór keze közzül:
s szólt Diomédészhez most, megrettenve szivében:

"Tűdeidész, hajtsd már menekülni patás paripáid.
Vagy nem látod, hogy nem kísér Zeusz diadalma?
Most a dicsőséget neki nyujtja a nagy Kronión Zeusz,
eznap: s később majd ismét minekünk, ha akarja:
ember nincs, aki gátolhatná Zeusz akaratját,
bármi erős legyen is: mert sokkal több a hatalma."

Válaszul így szólt harcban-erőshangú Diomédész:
"Jól van, öreg, hiszen ezt úgy mondtad mind, ahogyan kell;
csakhogy az én szivem és lelkem nagy fájdalom éri:
Hektór majd így szól egyszer csak a trójaiak közt:
»Tűdeidész tőlem menekülve vonult a hajókhoz.«
Így dicsekedhet majd: s akkor föld nyeljen el engem."

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Jaj, bajnok Tűdeusz fia, mit nem mondasz előttem?
Mondjon akár gyávának Hektór, vagy remegőnek,
nem hiszik el neki úgysem a dardánok meg a trószok,
sem feleségei nagylelkű pajzsos daliáknak,
kiknek erős trósz hitveseit te a porba vetetted."

Így szólt, s fordította futásra patás paripáit,
vissza a harc gomolyán: s Hektór meg a trószok utánuk
vad riadással kínokozó kelevézt zuditottak.
És a sisakrázó deli Hektór zengve kiáltott:

"Tűdeidész, rohanó-csikajú danaosz daliád mind
nagyra becsült, székkel, hússal, meg telt poharakkal:
most azután sose tisztel: hisz, mint asszony, olyan vagy.
Gyáva leányka, szaladj! soha nem fogsz, visszaszorítva
engem, a bástyáinkra rohanni; s az asszonyainkat
nem viszed el gályákon: előbb adom én a halálod."

Szólt; mire Tűdeidész kétség közt hányta-vetette:
megfordítsa-e gyors lovait, harcoljon-e szembe.
Háromszor gondolt rá lelkében s a szivében:
háromszor dördült rá bölcs Zeusz Ída hegyéről,
s adta a trósznak a jelt, hogy fordul a harci szerencse.
Hektór meg rászólt rivalogva a trójaiakra:

"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül!
Érzem, hogy kegyesen bólintott nékem a nagy Zeusz:
hírt, diadalt minekünk, s gyötrelmeket ád az akhájnak.
Balgatagok, kik ilyen falakat tákoltak elébünk,
gyönge, silány bástyák, egy sem gátolja erőmet;
s ásott árkaikon lovaim hamar általugornak.
És miután majd öblös bárkáikhoz elérek,
el ne feledjétek, legyen ott vad láng a közelben,
hogy fölgyujthassam gályáikat; öljem is őket,
majd ha a gályák közt már elkábulnak a füstben."

Így szólt, és azután lovait riogatva kiáltott:
"Xanthosz, hej, s te Podargosz, s Aithón, s isteni Lamposz,
most szolgáljátok meg az abrakotok, mit elétek
Andromakhé, lánysarja a nagyszivü Éetiónnak,
oly bőven hintett legelőbb, sok méz-szivü búzát,
s bort is előbb vegyitett nektek, vágyát sziveteknek,
mint nékem, ki pedig, vallom, viruló ura volnék.
Rajta, robogjatok űzve, ragadjuk már el a pajzsot,
Nesztórét, melynek nagy híre az égig is elhat,
hogy szinaranyból van, szíjtartó rúdja is abból;
s lóbetörő Diomédész válláról ama díszes
szép páncélt, mit Héphaisztosz buzgón maga munkált.
Hogyha e kettőt elkapjuk, hiszem én: az akhájok
első éjszaka mind fölszállnak a fürge hajókra."

Szólt dicsekedve; de földühödött most Héra, az úrnő:
hányta magát trónján - megrázta a téres Olümposzt -
és megszólította Poszeidáónt, a nagy istent:

"Jaj, széltében-erős Földrázó, vajjon a lelked
nem sír kebledben, dőltén danaosz daliáknak?
Kik teneked Helikéből s Aigaiból nagyon is sok
drága ajándékot hoznak? Diadalt nekik óhajts.
Mert ha akarnók mind, danaosz daliák segitői,
visszazavarni a trószt és hátráltatni a bölcs Zeuszt,
Ída hegyén bizony akkor búsulhatna magában."

Erre a Földrázó nagyokat sóhajtva felelte:
"Ej, te merész-szavu Héra, milyen szó hagyja el ajkad?
Én sehogyan sem akarnám, hogy nagy Zeusz Kronidésszal
harcoljunk, hiszen ő mindünknél sokkal erősebb."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s közben a gályák és a fal-árok közti egész tér
megtelt már lovak és pajzsos daliák seregével,
mely beszorult: szoritotta a gyors Árésszal egyenlő
Hektór Príamidész, mert Zeusz neki evvel adott hírt.
S tán lobogó tűzzel fölgyujtja a görbe hajókat,
hogyha a hős Agamemnónt most rá nem veszi Héré,
hogy míg ő maga küzd, buzdítsa a többi vitézt is.
Futva futott sátrak mentén s az akháji hajóknál,
nagy bíbor köpenyét izmos kézzel megemelve:
s állt Odüszeusz cetnagyságú bárkája hegyébe,
mely a középen volt, hogy kétfele hasson a hangja,
s itt Telamóniadész Aiász sátráig elérjen,
ott Akhileuszéig: kik a tábor végibe vonták
bárkáik, bízván karjukban s hős erejükben.
Messzeható hangon harsant danaosz seregére:

"Szégyen ez, argosziak, gyávák, csak szemre csodásak!
Hát hova tűnt a dicsekvés, hogy mi vagyunk a legelsők?
Lémnoszban be nagyon szájhősként szóltatok egykor,
míg meredekszarvú ökrök sok jó pecsenyéjét
ettétek; s ittátok a bort telemert keverőkből,
hogy ki-ki száz meg kétszáz trósszal száll a csatában
szembe! No most azután egyedül Hektórra magára
sem lehetünk elegek, ki felégeti még ma hajónkat.
Zeusz atya, sujtottál-e idáig erős fejedelmet
ekkora átokkal, s hírét elvetted-e már így?
Még soha el nem mentem szép oltárod előtt én,
sokpadu gályával míg elvergődtem idáig:
ám égettem ökörhájat s combot valamennyin,
mert vágytam földúlni egészen a jófalu Tróját.
Hát e könyörgésem vidd most, Zeusz, teljesedésbe:
engedd, hogy legalább mi magunk épen hazajussunk,
s trójaiaknak eként az akhájt leigázni ne engedd."

Így szólt; s Zeusz atya őt megszánta, a könnyeket ontót:
s bólintott, hogy a népe egész leszen és oda nem vész.
Sast küldött sebten, madarak közt legmagasabb jelt,
körme között mely vitte futó szarvas kicsi borját:
s Zeusz gyönyörű oltára elé ejtette a borjat,
hol jóshangmegadó Zeuszt tisztelik áldozatokkal.

Ők meg amint látták, hogy a sast Zeusz küldte az égből,
még hevesebben törtek a trószra, ügyeltek a harcra.

Ott oly sok danaosz közül egy sem akadt, aki azzal
kérkednék, hogy előbb szállt lóra a Tűdeidésznél,
vagy hogy az árkon előbb szökkent át, kezdeni harcot:
mert sisakos trósz bajnokot ő vert ott le először,
Phradmonidész Ageláoszt: ez lovait futamodni
fordította, de ő hátába ütötte a dárdát,
válla közé, mikor épp fordult, s átverte a mellét:
földre zuhant a szekérről, csörgött rajta a fegyver.
Majd meg az Átreidák, Agamemnón és Meneláosz,
majd meg a két Aiász, hadi-bátorsággal övezve;
majd pedig Ídomeneusz s fegyvernöke Ídomeneusznak,
Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő,
majd pedig Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős.
Végül kétívű íját Teukrosz feszitette:
pajzsa mögé odaállt Aiász Telamóniadésznak.
Aiász elhuzogatta a pajzsot, a hős fedezetten
nézett szét: s ellőtte nyilát a csaták gomolyában,
és akit ért, elesett nyomban, kilehelte a lelkét,
ő pedig újra, miként anyjához a gyermek, aként bujt
Aiászhoz: ki a fényes pajzzsal rejtve-takarta.
Tisztanevű Teukrosz közülük kit lőtt le először?
Orszilokhoszt legelőbb, majd Ormenosz és Ophelesztész
hullt s Daitór s Khromiosz, meg az isteni hős Lükophontész,
majd Polüaimonidész Amopáón és Melanipposz,
egyet a másik után teritette a dús anyaföldre.
Látván őt, megörült sereget-vezető Agamemnón,
hogy megbontja erős íjával a trójai hadsort:
hát hozzá sietett, melléállt s íly szavakat szólt:

"Teukrosz, kedves fő, Telamón fia, nép vezetője,
csak mindég így lőjj; sugarat deritesz seregünkre
és Telamónra, apádra, ki táplált, míg kicsi voltál,
s bár fattyú gyerekét, a saját házába nevelt föl:
hát, noha távol van, vidd őt most nagyszerü hírre.
Én mondom neked, és így megy majd teljesedésbe:
hogyha megadja nekem pajzstartó Zeusz meg Athéné
fölforgatni tövestül a jófalu trójai várat,
néked adok legelőbb a kezedbe jutalmat utánam,
háromláb-széket, vagy két lovat és szekeret még,
vagy pedig asszonyt, hogy veled együtt lépjen az ágyra."

Erre a tisztanevű Teukrosz neki válaszul így szólt:
"Hírneves Átreidész, minek is serkentsz, mikor úgyis
fáradozom? Sohasem heverek, míg futja erőmből;
sőt, amióta mi őket Trója felé szoritottuk,
attól kezdve a férfiakat sorban nyilazom le.
Nyolc hosszúhorgas vesszőt lőttem ki idáig,
mind heves ifjú hősöknek húsába hatolt be;
s ezt a veszett ebet itt mégsem tudom én lenyilazni."

Szólt, és új vesszőt röpitett ki az íj idegéről
Hektór ellen, akit vágyott lenyilazni a lelke:
őt ugyan elvétette; de jónevü Gorgüthión hőst,
drága fiát Priamosznak, a mellén verte a nyíl át;
ezt Aiszűméből megkért anya hozta világra,
Kasztianeira, ki, mint istennő, szépalakú volt.
És, mint félrekonyul feje máknak, hogyha a kertben
termés terheli, és a tavasz dús zápora nyomja:
így hajlott feje féloldalt a sisak nehezétől.
Új vesszőt röpitett Teukrosz ki az íj idegéről
Hektór ellen, akit vágyott lenyilazni a lelke:
s ismét elvétette; kitérítette Apollón;
ám Arkheptolemoszt, Hektór bátor szekerészét,
míg az a harcba rohant, csecse mellett verte keresztül:
ez kizuhant a szekérből, hátráltak paripái
gyors lábbal: s ő ott erejét s lelkét kilehelte.
Megsajdult Hektór szive szörnyen jó kocsisáért:
s mégis, bár búsult, ott hagyta feküdni a társát;
s öccsét, Kebrionészt, ki közelben volt, odahívta,
fogja a zablákat: s az nem volt szófogadatlan.
Hektór földre szökellt tündöklő szép szekeréről,
rettentőt rikkantva; követ ragadott a kezébe,
s Teukrosznak rontott, bíztatta leütni a lelke.
Ez pedig épp keserű nyílvesszőt vett tegezéből,
s illesztette ideghez: s most sisakos deli Hektór
épp amikor felhúzta nyilát, vállán, hol a kulcscsont
elválaszt nyakat és mellet, hol a seb veszedelmes,
ott megdobta az éles kővel a harcra igyekvőt:
és elzsibbasztotta kezét, idegét szakitotta:
térdre rogyott tüstént, s a kezéből íve kihullott.
Összerogyó testvérét el nem hagyta nagy Aiász,
oltalmára rohant sebesen, pajzzsal betakarta.
S aztán két szerető bajtársa emelte a testét,
Mékiszteusz, Ekhiosz fia és ragyogó nagy Alasztór,
és a nyögő daliát a kivájt gályák fele vitték.
S újra a trósznak adott nagy erőt az Olümposzi ekkor,
vissza, a mély árokhoz, kergették az akhájt már:
s Hektór, villogtatva vadul szemeit, legelől ment.

S mint kutya, hogyha az erdőben vadkant vagy oroszlánt
megkap hátulról, gyors lábában bizakodva,
csípőjén s a farán, és fordulatára figyelmez:
Hektór így üldözte a hosszuhajú daliákat,
mindig a leghátsót sujtotta le, s ők menekültek.
Ám miután áttörtek már a karókon, az árkon
futva, s a trójaiak keze már sokakat leigázott,
akkor a gályáknak közelébe kerülve megálltak,
és egymást hivogatták, s mindegyik égilakóhoz
karjaikat fölemelve külön-külön is könyörögtek.
Hektór meg hajtotta sörényes szép paripáit
mindenüvé; szeme mint Gorgóé s gyilkos Arészé.
Megkönyörült rajtuk, letekintve, a hókaru Héra,
s Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:

"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, hát minekünk sincs
gondunk, végveszedelmükben sem, az argosziakra?
Lám, elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár,
egy szál férfi dühétől: őrjöng, tűrni se tudjuk,
Hektór Príamidész, halmozza a rosszra a rosszat."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Lelket-erőt már rég elvesztett volna e férfi,
argoszi kéz által leterítve saját hona földjén:
csakhogy apám őrjöng, csöppet sem józan a lelke,
szörnyü igaztalan, és az erőmet fékezi folyton.
S nem jut eszébe, milyen sokszor segitettem a sarját,
míg azt Eurüsztheusz kiszabott munkái gyötörték.
Fölzokogott küzdelmei közt az az égre: s a nagy Zeusz
mindig is engem küldött, hogy lesuhanva segítsem.
Hogyha előre tudom mindezt értelmes eszemmel,
aznap, hogy Hádész kapujához küldte az úr őt,
hozni a gyűlöletes Hádésznak ebét Ereboszból,
- mély örvényéből sohasem menekül meg a Sztüxnek.
Most engem gyűlöl, de Thetisznek tette tanácsát,
mert csókolta a térdét, és simogatta az állát,
s kérte: becsülné meg várdúló bajnok Akhilleuszt.
Lesz, mikor így szólít még engem: »fényszemü drágám«.
Hát te csak indulj most, és fogd be patás paripáink,
s én azalatt pajzstartó Zeusz házába vonulva,
vad viadalra veszek vértet, meglátni ha vajjon
örvend-é Priamosz fia majd, sisakos deli Hektór,
hogyha elébe tününk a csaták ösvényei hosszán.
Lesz ott trósz, aki még jóltart ebeket s keselyűket
hájjal meg hússal, ha lehull az akháji hajóknál."

Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan.
Ment az aranyzabolás lovakat szekerébe befogni
Héra, az istennő, szent lánya a büszke Kronosznak.
S közben Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
apja küszöbje fölött csúsztatta le drága ruháját,
hímzett szép leplét, melyet maga szőtt a kezével:
s fellegtorlaszoló Zeusz ércingét felövezve,
fegyveresen készült könnyontó háboruságra.
Tűzfényű szekerére fölugrott, fogta a lándzsát,
súlyos, erős nagy lándzsáját, mellyel leigázza
hősök hadsorait haragossuk, erős atya lánya.
Héra meg ostorral megcsapta hamar paripáit.
Tárult most önként, csikorogva az ég kapusarka,
melyre ügyelnek az égi, olümposzi őrök, a Hórák,
hogy sürü ködfelhőjét nyissák s újra becsukják.
Ott űzték robogó paripáikat át a kapuk közt.

Zeusz odanézett Ídáról, gyúlt szörnyü haragra:
s Íriszt serkentette, aranyszárnyú hiradóját:
"Rajta, te gyors Írisz, küldd őket vissza, elémbe
jönni ne engedd; mert hisz szép nem lenne a harcunk.
Mert kijelentem a szót, s ez megy majd teljesedésbe:
megsántítom gyors paripáikat, őkmagukat meg
penderitem lefelé, szekerük pedig összetöröm majd.
S körbeforoghat tíz esztendő, s ők azután sem
gyógyulhatnak még ki a villámverte sebekből:
lássa a fényszemü, apjával harcolnia jó-e.
Mert Hérára nem is vagyok íly mérges, haragos már,
megszoktam, hogy a szándékom gátolja örökké."

Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel:
Ída hegyormairól sietett az olümposzi csúcsra.
Sokvölgyű nagy Olümposznak külső kapujában
szembekerült vélük, s elmondta nekik, mit üzen Zeusz:

"Merre-hová? Szivetek minek őrjöng kebleitekben?
Zeusz az akháj sereget nem hagyja segélnetek úgysem.
Mert ezzel fenyeget Kronidész, és ezt viszi véghez:
sántává teszi gyors paripáitok, és a szekérből
földrehajít titeket, s a szekért szétzúzza egészen.
S körbeforoghat tíz esztendő, s még azután sem
gyógyulhattok föl ti a villámverte sebekből:
hogy lásd, fényszemü lány, mi is az: harcolni apáddal.
És Hérára nem íly mérges, nem is íly haragos már,
tudja, a szándékát Héré gátolja örökké.
Ámde te szörnyü szemérmetlen kutya vagy, ha valóban
rá mernéd roppant kelevézed Zeuszra emelni."

Ezt mondotta nekik, s azután tovaszállt sebes Írisz.
S erre Athénaiához Héré íly szavakat szólt:

"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, már nem akarnám,
hogy Zeusszal szemben küzdjünk mi a földilakókért.
Hát pusztuljon az egyik, a másika élve maradjon,
sorsa szerint: ő meg lelkének gondolatával
ítéljen trószok s danaók közt, mint ahogy illik."

Így szólván, a patás paripákat visszavezette.
S már fogták ki a drágasörényű szép paripákat
és bekötötték ambrosziás jászlakhoz a Hórák:
és szekerük ragyogó fal mellé támasztották.
Ők meg, az istennők, aranyos székekre leültek,
égilakók közibé, s kedves szivük ette a bánat.

Zeusz atya Ídáról kerekes szekerét s paripáit
űzte Olümposzhoz, s el is érte az isteni székhelyt.
És paripáit a nagy Földrázó fogta ki ekkor,
és szekerét kocsi-álláson vászonba takarta.
S messziredörgő Zeusz az arany trónszékre leült most,
s közben lába alatt megrendült a nagy Olümposz.
Ők meg, Athénaié s Héré, távol Kronidésztól
ültek, s nem szóltak hozzá, kérdezni se merték:
ám amaz átértette szivében, s így szólalt meg:

"Mért bánkódtok ekép, Héré és Pallasz Athéné?
Nem fáradtatok el hírnévosztó viadalban,
kikre olyan szörnyen haragusztok, a trószokat ölve.
Hát hisz az én győztes kezemet, roppant nagy erőmet,
meg nem fordítják együtt sem az istenek itt mind.
S nektek előbb szállott remegés szép tagjaitokba,
mintsem az ütközetet láttátok volna s a dúlást.
Hát kijelentem a szót, s ez lett volna a vége:
nem tértek ti, ha villám sujt le, a harciszekérrel
vissza Olümposz-oromra megint, hol az istenek élnek."

Szólt; mire fölmorrant Héré s vele Pallasz Athéné:
egymáshoz közel ülve, s a trósz vesztére hevülve.
Pallasz Athénaié némán ült, egy szava sem volt,
Zeusz atya ellen bosszúsan, s elfogta a vad düh:
Héra azonban nem rejtette szivébe haragját:

"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Jól tudjuk mi is azt, hogy erőd nem győzi le senki:
csakhogy a sok gerelyes danaoszt keseregve siratjuk,
mert elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár.
Mégis a háborutól, ha parancsolod, így is elállunk,
ám jóhasznu tanácsot adunk mi az argoszi népnek:
egy szálig ki ne vesszen, amért neked annyira gyűlölt."

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Hajnalban még jobban látod a nagy Kronidészt, ha
éppen kívánod, te tehénszemü nagyszerü Héra,
hogy seregestül mint pusztítja az argoszi lándzsást.
Mert nem hagy föl már az erős Hektór a csatával,
míg a hajóktól föl nem kél gyorslábu Akhilleusz,
aznap majd, amidőn a hajóknál dúlnak a harcok
szörnyü hevességgel, Patroklosz holtteteméért.
Mert ez az isteni sors: teveled meg mit se törődöm,
hogyha haragszol, még ha a föld végébe szaladsz is
és a vizek végébe, ahol Kronosz Íapetosszal
ül, s nem üdíti magát soha szárnyas napsugarakkal,
sem széllel, de körös-körül ott van a Tartarosz árnya:
még ha odáig is elbolygasz, veled úgy se törődöm,
bárha morogsz, mivel eblelkűbb nincs nálad amúgy sem."

Ezt mondotta; de mit se felelt a fehérkaru Héra.
S Ókeanoszba bukott tündöklő fénye a napnak,
s vonta a tápláló földekre megint a sötét éjt.
Ennek a trójaiak nem örültek; azonban az árnyas
éj nagyon-óhajtott volt s drága az argosziaknak.

S egybehivatta a trósz gyűlést sugaras deli Hektór,
távol a gályáktól, örvényes szép folyamárnál,
tiszta helyen, hol a föld fölcsillant holttetemek közt.
Földre leszállva lovukról, hallgatták a beszédet,
mit Hektór mondott, Zeusz kedvelt hőse: kezében
nagy tizenegyrőfös kelevéz volt, szórta a szikrát
réz-hegye, és körülötte aranykarikája gyürűzött:
rá támaszkodván, ezt mondta a trójaiak közt:

"Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám:
már hittem, hogy a gályákat meg az összes akhájit
elpusztítva megyek haza széljárt Ílionunkba:
ám a homály jött, s megmentette az argoszi népet
és a hajóikat is ma a tenger torlata mellett.
Hallgassuk meg hát a sötét éj hívogatását,
készítsünk vacsorát; s a sörényes szép paripákat
fogjátok ki, s elébük vessetek abrakot immár;
majd meg a városból ökröt, juhot erre vezetve
gyorsan, mézlelkű bort is vegyetek magatokhoz,
s otthonról kenyeret, s azután fát gyűjtsetek össze,
hogy majd végig az éjjelen át, hajnalhasadásig,
sok tüzet égessünk, érjen föl az égig a lángjuk:
még valahogy ne mehessenek éjjel a fürtös akhájok
megmenekülni előlünk nagy hátán a vizeknek.
Sértetlen s nyugton ne mehessenek ők a hajókra,
ámde legyen, ki sebét közülük még otthon is érzi,
mert a hegyes kelevéz, vagy a szálló nyíl hegye éri,
míg a hajóra szökik: hogy ezentúl más is utáljon
lóbetörő trószokra riasztani könnyteli Árészt.
Zeusz-kedvelt hiradóink meg mondják meg a várban:
serdűlő fiak, őszfejü vének a vár kerületjén
töltsék éjüket, isten-emelt tornyokra vigyázva:
és minden gyöngéd asszony, ki-ki háza ölében,
rakjon nagy tüzeket; s legyen őr is biztos a várban,
csellel az ellenség be ne törjön, mert mi hiányzunk.
Így legyen ez, nagylelkű trószok, az én szavam ennyi:
ennyire volt szükség, érjen most véget a szózat;
hajnalban még mást is mondok a trójaiaknak.
Én hiszem azt, ha könyörgök Zeuszhoz s isteneinkhez,
innen a vészsorsok-küldötte kutyákat elűzöm,
vészsorsok hordozzák őket a barna hajókon.
Most hát őrizzük csak egész éjjel mimagunkat:
majd kora hajnalban fölvéve a vértet, a fegyvert,
görbe hajók mellett verjük föl a vadszivü Árészt.
S meglátom, hogy a Tűdeidész, az erős Diomédész,
visszaszorít-e a gályáktól erejével a falhoz,
vagy pedig én viszem el véres vértjét, ha ledöftem.
Harcierénye kitetszik majd holnap, ha bevárja
száguldó gerelyem; de hiszem, hogy megsebesülten
elsők közt esik el, s nagyszámú társ körülötte,
rögtön, amint holnap fölkél a nap. Ó, csak aképen
lennék nemmúló s nemöregvő minden időben,
s tisztelnének aként, mint Pallaszt s Phoibosz Apollónt,
mint amikép ez a nap rosszat hoz az argosziakra."

Így szólott Hektór; és rárivalogtak a trószok;
járom alól fogták ki az izzadt gyors paripákat,
mindegyiket megkötvén ott a saját szekerénél:
s ökröket és hájas juhokat hoztak ki a várból
gyorsan, s mézlelkű bort is hordtak ki magukkal,
s házakból kenyeret, s azután sok fát szedegettek.
Szép hekatombákat szenteltek az égilakóknak.
Áldozat-illatokat vittek föl az égig a szellők,
édeseket, de a boldog olümposziak be se szívták,
mert szent Trója nekik rettentőn gyűlöletes volt
és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.

Ők hát íly bizakodva, pihentek a háboru hídján,
hosszu egész éjjel; tüzeik meg sűrüen égtek.
Mint amidőn magas égen a fénylő hold körül ékes
csillagraj ragyog, és szellő sem rezzen a légben,
s feltűnik minden kiszökő szirt, égbe döfő bérc,
és szurdok; s a magasból terjed az égi sugárzás,
minden csillag látszik; örül szívében a pásztor:
íly sok tűz lobogott Xanthosz vize és a hajók közt,
trójaiak-gyujtotta nagy őrtüzek Ílion alján.
Ott égett a mezőn az ezer tűz; mindegyiküknél
ötven harcos is ült, lobogó tűz lángjai mellett.
És a lovak, tönkölyt s a fehér árpát eszegetve,
vártak a széptrónú Hajnalra a harckocsi mellett.



KILENCEDIK ÉNEK

KÖVETSÉG AKHILLEUSZHOZ


Így őrködtek a trójaiak; de az argoszi népet
szörnyü Futás, a fagyos Riadásnak társa, gyötörte:
legderekabbjaikat gyötrő gyász éle sebezte.
Mint amikor két szél száguld a vizek halas árján,
Thrákia földje felől támad Zephürosz s Boreász is
hirtelen, és a sötét hullám föltornyosul egyben
és tömegestül hányja a partra a tengeri hínárt:
így tépődött most az akháj kebelekben a lélek.

S Átreidész, akinek szívét nagy kínja sebezte,
járt föl-alá, harsány hiradóinak osztva parancsot,
szólítsák nevükön gyűlésbe a férfiakat mind,
nem hangos szóval; s a legelsők közt maga sürgött.
Ültek a gyűlésben búsan; s fölkélt Agamemnón,
sűrű könnyeket ontott, mint a sötétvizü forrás,
mely meredek szirtről zúdítja le éjszinü habját:
mélyen ekép sóhajtott, s mondta az argosziaknak:

"Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
szörnyü nehéz vaksággal vert kötelékbe Kroníón:
mert megigérte a rettentő, s a fejével is intett,
hogy haza jóbástyás Tróját földúlva, hajózom;
s most csúnyán megcsalt, hazaküld Argoszba parancsa,
dicstelenül, miután már sok népet veszitettem.
Így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
néki, ki már sok városnak bontotta meg ormát,
s még ezután is bontja, hiszen legfőbb a hatalma.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk,
fürge hajón szálljunk szeretett földjére hazánknak:
mert seregünk soha nem veszi már be a tágutu Tróját."

Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek,
és csak bánkódtak némán az akháj ivadékok:
végül is így szólt harcban-erőshangú Diomédész:

"Esztelenül szóltál, Átreusz fia, ellene mondok,
mint jogos is, gyűlésben, uram; csöppet se neheztelj.
Harcierőm mind közt nekem ócsároltad először,
gyávának mondtál engem, viadalra silánynak:
s mindezt tudja az argosziak fiatalja-öregje.
Néked azonban a csalfa Kronosz fia egyet adott csak:
mert a jogarnak tiszteletét neked adta a nép közt,
bátorságot azonban nem, pedig épp ez a legtöbb.
Balga, te, azt véled, hogy minden akháj ivadék oly
gyáva, olyan viadalra-silány, ahogyan te beszéled?
Hát ha a lelked olyan nagyon óhajt visszahajózni,
menj csak: nyitva az út, gályáid a víz közelében
állnak, ahány csak a büszke Mükénéből veled eljött:
itt marad addig a többi akháj hosszúhaju harcos,
míg Tróját föl nem dúljuk; de ha mégis akarnak,
fussanak ők is a gályákkal szeretett honi földre:
én s Szthenelosz küzdünk, mígcsak nem leljük e város
végét: mert isten vezetett bennünket idáig."

Így szólt; és az akháj sarjak mind rárivalogtak,
lóbetörő Diomédésznek bámulva beszédét.
Majd a lovag Nesztór kelt föl s szólt köztük eképen:

"Tűdeidész, nagy erőd van a harcban, s harcitanácsban
minden kortársad közül éppen a legderekabb vagy.
Senki sem ócsárol szavadért az akháj sokaságban,
meg sem cáfolhat: de azért még célba nem értél.
Bár fiatal létedre lehetnél gyermekeim közt
még a legifjabb is, mégis bölcsebb szavakat szólsz
minden akháj vezetőnél, mert úgy szólsz, ahogyan kell.
Én, aki nálad vénebbnek vallom magam, én majd
mindent elmondok végig, s nem fogja gyalázni
senki a szózatom itt, a vezérlő Átreidész sem.
Törzstelen és törvénytelen az, nincs tűzhelye annak,
belső háborunak ki örül, véres viadalnak.
Hallgassuk meg most a sötét éj hívogatását,
készítsünk vacsorát, és fekhelye mindenik őrnek
légyen az ásott ároknál, kívül falainkon.
Ennyit mondok az ifjaknak; s azután, Agamemnón,
rajta, vezess mindnyájunkat, te vagy itt a legelső.
Laktassad lakomával a véneket: illik ez, így jó.
Telve a sátoraid borral, mit az argoszi bárkák
thrák földről hoznak tág tengeren erre naponta.
Készleted is van elég, sok népnek vagy te királya.
Gyűljenek egybe sokan, s hallgass majd arra, ki legjobb
harcitanácsot nyujt: nagyon is szükség van az összes
bölcseszü bajnok akhájra, hisz itt gyujt már a hajóknál
sűrün az ellenség tüzeket; s ennek ki örülne?
Már ez az éj seregünknek vagy romlása, vagy üdve."

Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát.
Rontottak ki az őrállók már fegyvereikkel,
szállt ki velük Nesztór fia, nép-pásztor Thraszümédész,
szállt Árész két sarja, Ialmenosz, Aszkalaphosszal,
és szállt Mérionész, s Aphareusz is Déipürosszal,
s szállt ki velük Kreión fia, fényes hős Lükomédész:
hét vezetője az őröknek, s száz-száz daliája
járt a nyomán mindnek, hosszú kelevézzel a kézben:
és hogy elértek a fal s árok közibé, lepihentek:
s ott ki-ki lángot lobbantott és megvacsorázott.

S Átreidész az akháj véneknek sűrü csapatját
vitte a sátra felé, s elibük gazdag lakomát tett:
s ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor az agg Nesztór kezdett a körükben először
szőni tanácsot, az ő szava volt azelőtt is a legjobb:
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
véled végzem a szót s veled is kezdem, mivel oly nagy
nép ura vagy, s kormánypálcád Zeusz adta kezedbe,
és neked adta a törvényt is, hogy a népet igazgasd:
szólni s a szót meghallani is legelőbb teneked kell,
s teljesedésre segíteni másét is, kit a lelke
hajt hasznos szózatra: te döntöd el azt, amit ő kezd.
Én bizony elmondom, mit látok a leghelyesebbnek.
Nem hiszem én, hogy más jobb tervet tud kieszelni
gondolatomnál, mely megvolt rég, s most is olyan csak,
attól kezdve, te Zeusz-sarj, hogy hajadon Bríszéiszt
feldühödött Akhileusz sátrából el-kiragadtad:
nem kedvünkre bizony: hosszan lebeszéltelek akkor
és hevesen, de te engedtél nagydölyfü szivednek,
és kit az istenek is tisztelnek, a legderekabb hőst
megsértetted, ajándékát te bitorlod: azonban
nézzük még most is, mint nyerjük vissza a szívét,
nyájas ajándékokkal, mézes szép szavainkkal."

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Kedves öreg, biz nem hazugul mondtad ki a vétkem:
nem tagadom, hogy vak voltam: mert sűrü sereggel
ér föl a férfi, akit szívében kedvel a nagy Zeusz;
mint ahogy őt most megtisztelte, leverve a népünk.
Most, hogy vétettem, hallgatva bal indulatomra,
végtelenül sok ajándékkal békíteni vágyom:
s híres ajándékom mindőtök előtt nevezem meg,
tűznemlátta triposzt hetet és tíz tiszta talentum
színaranyat, húsz fényes tálat, fürge tizenkét
díjnyertes paripát, mely a díjat lábbal aratja.
Bíz nem lenne szegény az az ember, drága aranyban
nem szűkölködnék, aki bírná mindama díjat,
melyet az én körmös lovaim lábukkal arattak.
Válogatott hét nőt is adok, munkába-kiválót,
kit, mikor épp ő elfoglalta a jófalu Leszboszt,
én kiszemeltem, mert legszebb nők voltak a földön.
Őket adom neki, köztük lesz, kit tőle oroztam,
Bríszeusz lánya: de még szent esküvel is kijelentem:
nem léptem soha még ágyára, se nem keveredtem
véle, miként egymással az asszony s férfiu szokta.
Mindezek itt nyomban várnak rá: és ha utána
isteneink Priamosz várát feldúlni megadják,
akkor a gályáit jól rakja meg érccel-arannyal,
majd ha a zsákmányt egymás közt szétosztjuk, akhájok.
És húsz trójai nőt maga válasszon ki a várból,
argoszi szép Helenának utána a leggyönyörűbbet.
S majd, ha akháj Argosz gazdag mezejére elérünk,
vőm legyen ott: és úgy becsülöm meg, mint csak Oresztészt,
későn lett fiamat, ki a bőségben nevelődik.
Három lányom is él jól ácsolt házam ölében,
Khrűszothemisz meg Láodiké és Íphianassza:
hát, akit őközülük kíván, vigye el jegyajándék
nélkül Péleusznak házába: s adok hozományt is,
mint amilyen dúsat lányával senkisem eddig.
Hét gazdaglakosú várost adok én hozományul,
Kardamülét, Enopét, s mellettük a jófüvü Hírét,
isteni-szent Phérát, s Antheiát dús legelőkkel,
és kies Aipeiát, s fürttermő Pédaszosz alját:
mind tengerparton fekszik, közel ősi Püloszhoz:
mindben sokjuhu és sokbarmú emberek élnek,
s gazdag ajándékkal, mint istent, tisztelik őt majd,
és kormánypálcája alatt ragyogóan adóznak.
Én mindezt neki szánom, csak tegye félre haragját.
Béküljön; Hádész nem hajlik, nem szelidül csak,
nincs is az embernek gyűlöltebb istene nála;
engedjen nekem úgy, ahogy őt hatalomban előzöm,
s nála idősebbnek vallom magamat dicsekedve."

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
nem hitvány adományt kínálsz fel az úr Akhileusznak.
Rajta, menesszünk választottakat, ők sietősen
menjenek el sátrához a Péleidész Akhileusznak.
Sőt, őket magam én szemelem ki, tegyék a tanácsom.
Zeusz-kedvelt Phoinix legyen első, járjon az élen,
és azután roppant Aiász meg a fényes Odüsszeusz;
s Eurübatész s Hodiosz hiradó kísérje el őket.
Hozzatok öblítő vizet, és legyen áhitatos csend,
hadd kérleljük imával Zeuszt, tán megkönyörül még."

Így szólt; és mindjüknek tetsző volt a beszéde.
Hírnökök öblítő vizet öntöttek kezeikre,
minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak
s osztották az italt, áldozva előbb a pohárból.
És miután áldoztak s ittak, amennyit akartak,
akkor az Átreidész sátrából fölkerekedtek.
S még a lovag Nesztór sok mindent mond vala nékik,
mindre kacsintva külön, de kivált Odüszeuszra: hogyan kell
meghajlítaniok szándékát hős Akhileusznak.
Mentek előre a sokzsivajú tenger vize mellett
s földövező Földrázóhoz hosszan könyörögtek,
hogy könnyen győzzék meg nagy lelkét Akhileusznak.
Sátraihoz s bárkáihoz értek a mürmidonoknak:
ott lelték: lelkét csengő lanttal viditotta,
szép díszes lanttal, melynek húrlába ezüst volt:
Éetión várát feldúlva szerezte magának:
épp ezzel mulatott, hősöknek zengte a hírét.
Patroklosz pedig egymaga ült szemben vele, némán,
várva, hogy Aiakidész mikor ér végére a dalnak.
Ők meg előléptek ketten, vezetett nagy Odüsszeusz:
és odaálltak elé: Akhileusz ámulva fölugrott,
lantostul, s amin ült, tüstént odahagyta a széket.
S látva a férfiakat, fölkelt Patroklosz is éppígy;
s mondta, köszöntve reájuk, a fürgefutásu Akhilleusz:

"Üdv, szivesen látlak; nagy volt a hiányotok úgyis,
mert bár forr haragom, szeretettek vagytok előttem."

Őket e szókkal beljebb vitte a fényes Akhilleusz;
s székre leültetvén s bíbor szőnyegre azonnal,
Patrokloszt, aki ott állt, így bíztatta szavával:

"Rajta, Menoitiadész, állítsd föl nagy keverőnket,
tisztább bort elegyíts, poharat tégy mindjük elébe:
mert sátramban a legkedveltebb férfiak ülnek."

Szólt; mire Patroklosz megtette barátja parancsát.
Nagy húsos-deszkát helyezett el a tűz sugarában,
háthúst tett oda, bárányét s a kövér kecskéét,
és vele hízlalt disznónak háj-fedte gerincét.
Automedón tartotta, s Akhilleusz fölszeletelte:
jól szétszelte a húst, azután fölhúzta a nyársra;
s nagy tüzet élesztett Patroklosz, az isteni férfi.
Majd, hogy a tűz elaludt, s elsorvadt végig a lángja,
már parazsat dombolt, nyársát fölibé feszitette:
s isteni sóval hintve, magasba emelte a villán.
Majd, miután megsült, osztó-asztalra vetette,
s Patroklosz kenyeret hordott s osztotta ki nékik
szép kosarakból; húst maga osztott köztük Akhilleusz.
S ő maga szemközt ült le az isteni hős Odüszeusszal,
szembelevő falnál; s Patrokloszt kérte, a társát,
áldozzon: s az a hús elejét lángokra vetette.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
Aiász intett Phoinixnak: meglátta Odüsszeusz,
egy poharat színig töltött s Akhileuszra köszöntött:

"Üdv, Akhileusz! Nincs híjával lakomának a lelkünk
sem hadisátra ölén Agamemnón Átreidésznak,
sem pedig itt nálad: van előttünk sok remek étel,
hogy megegyük: de bizony nem az étkek gondja gyötör most:
inkább szörnyű baj, Zeusz-táplált; arra figyelve
félünk: kétségben, vajjon sok jópadu gályánk
megmarad-é vagy sem, ha te fegyvert harcra nem öltesz.
Mert hisz a gályáknak s falnak közelébe tanyáznak
már a kevély trószok s nagyhírű megsegitőik,
táborszerte lobog tüzük, és már nem lehet őket
- mondják - fékeznünk, nekiesnek a barna hajóknak.
Zeusz Kronidész kedvezve nekik mutogat jeleket s úgy
villámlik: Hektór, erejétől elkapatottan
rémesen őrjöng, és Zeuszban bizakodva sem istent,
sem pedig embert nem retteg: megszállta a harc-düh.
És könyörög, mennél hamarabb tűnjék föl a hajnal:
mert fenyeget, hogy a bárkáink orrát lehasítja,
és elemészti gonosz tűzzel mindet: s az akhájt mind
ott kaszabolja halomra, ha elkábulnak a füstben.
S attól fél a szivem szörnyen: nehogy isteneink még
végbevigyék a szavát, és elsorvasszon a végzet
lónevelő Argosztól távol, a trójai földön.
Kelj hát föl, ha akarnád, későn bár, az akhájok
gyötrődő fiait megmenteni trósz hadizajtól.
Megbánod magad is majd; ám írját sose tudjuk
lelni a már megesett rossznak: sokkal hamarabb kell
meggondolnod, a bús naptól mint mentsd meg a népet.
Kedvesem, édesapád Péleusz, hogy a phthíai földről
elküldött Agamemnónhoz, neked aznap ekép szólt:
»Gyermekem, ad majd harcierőt Héré meg Athéné
néked, hogyha akarja: te meg nagylelkü szivednek
légy ura kebledben: jobb mindig a szép egyetértés:
hát a garázda viszályt hagyd el, hogy az argosziaknak
annál jobban tiszteljen majd ifja-öregje.«
Ezt mondotta az agg, s te feledted: mégis, akár most,
hagyd el a szívrágó haragot: s ad majd Agamemnón
méltó szép adományt néked, ha elállsz a haragtól.
És ha kivánod, csak hallgass meg, fölsorolom mind,
mennyit igért sátrában néked a hős Agamemnón:
tűznemlátta triposzt hetet és tíz tiszta talentum
színaranyat, húsz fényes tálat, fürge tizenkét
díjnyertes paripát, mely a díjat lábbal aratja.
Bíz nem lenne szegény az az ember, drága aranyban
nem szűkölködnék, aki bírná mindama díjat,
melyet az ő paripái futó lábukkal arattak.
Ad hét leszboszi nőt is még, munkába-kiválót,
kit kiszemelt, mikor elfoglaltad a jófalu Leszboszt,
mert minden nő közt legszebbek voltak a földön.
Mind neked adja, közöttük lesz, kit tőled elorzott,
Bríszeusz lánya; s erős szent esküvel esküszik arra,
nem lépett soha még ágyára, nem is közösült még
véle, miként egymással, uram, nő s férfiu szokta.
Mindezek itt nyomban várnak rád: és ha utána
isteneink Priamosz várát feldúlni megadják,
akkor a gályáid rakd meg jól rézzel-arannyal,
majd ha a zsákmányt egymás közt szétosztjuk, akhájok.
És válassz ki magadnak még húsz trójai asszonyt,
argoszi szép Helenának utána a leggyönyörűbbet.
S majd ha akháj Argosz gazdag mezejére elérünk,
légy veje néki: aként becsül ott meg, mint csak Oresztészt,
két, későn született sarját, bőségbe nevel föl.
Három lánya is él jól ácsolt háza ölében,
Khrűszothemisz meg Láodiké és Íphianassza:
hát, akit őközülük kívánsz, vidd el jegyajándék
nélkül Péleusznak házába: s olyan hozományt ad,
mint amilyen dúsat lányával senki sem eddig.
Hét gazdaglakosú várost ad néked a lánnyal,
Kardamülét, Enopét s mellettük a jófüvü Hírét,
isteni szent Phérát s Antheiát dús legelőkkel,
és kies Aipeiát, s fürttermő Pédaszosz alját:
mind tengerparton fekszik, közel ősi Püloszhoz:
mindben sokjuhu és sokbarmú emberek élnek,
s mint istent tisztelnek téged, bő adománnyal,
és jogarodnak alatta neked ragyogóan adóznak:
hát ezt adja neked, csak hagyj föl már a haraggal.
És ha az Átreidész s adománya is ennyire gyűlölt
szívednek, könyörülj legalább meg a többi akhájon,
táborszerte ki gyötrődik, s ki akárcsak egy istent,
tisztel majd téged: nagy lenne közöttük a híred.
Hektórt ölhetnéd meg, mert nagyon is közel ért már
pusztító dühvel, és azt mondja, hogy egy danaosz sem
ér vele föl, közülük, kiket eddig hoztak a bárkák."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
kell, hogy a szót nyíltan megmondjam, vissza se fogjam,
úgy, ahogy én érzem, s ahogyan hiszem is, hogy igaz lesz,
hogy sose turbékoljatok itt nekem innen-amonnan.
Gyűlöletes nékem Hádész kapujával egyenlőn,
az, ki szivében mást rejt, s ismét más van a nyelvén.
Hát kijelentem most, mit látok a leghelyesebbnek:
azt hiszem én, hogy nem győz meg sem az Átreidész már,
s más danaosz sem, mert köszönet nem volt soha abban,
hogy küzködtem az ellenséggel örök-szakadatlan.
Mert egyet kap a veszteg ülő s aki nagy hevesen küzd;
és ugyanúgy becsülik meg a bátrat, mint a silányat.
És ugyanúgy meghal, ki sokat vív, mint aki lusta.
Mit használt nekem oly sok kínt eltűrni szivemben,
míg lelkem folyton vésznek tettem ki a hadban?
Mint a madár viszi tollatlan kicsinyeknek az étket,
hogyha elér valamit, viszi nékik, s ő maga koplal:
így töltöttem el én álomtalan éjeket egyre,
míg véres napokat vívtam végig verekedve,
víva vitézekkel, feleségeikért a csatában.
Kétszer hat várost dúltam fel a fürge hajókkal
termő Trója terén s tizenegy várost gyalog eddig:
sok gyönyörű holmit hordtam haza mindegyikükből,
hoztam s átadogattam mindet az Átreidésznak:
ő meg a fürge hajóknál várt, átvette a zsákmányt,
szétosztott keveset, s a javát ottfogta magának.
Osztott ő adományt a királyoknak s kitünőknek,
ott van mind: egyedül csak tőlem orozta el újra:
lelkemnek kedves nőmet maga bírja, no hisz csak
vígadjon, vele hálva. De mit kell akkor a trósszal
vívni nekünk? mért gyűjtött egybe ilyen hadinépet
Átreidész, nem a szépfürtű Helené ügye végett?
Tán csak az Átreidák szeretik feleségüket és más
földi halandó nem? De hiszen, ki derék meg eszes, mind
kedveli ám a magáét s gondol véle: miként én
őt szívből szeretem, bár harcon nyerte a dárdám.
Most miután elorozta a zsákmányom, s becsapott már,
meg se kisértsen, mindent jól tudok, úgyse vehet rá.
Törje fejét Odüszeusz, teveled meg a többi királlyal,
hogy mint védje a gályákat gyilkostüzü lángtól.
Már igazán sok mindent mívelt nélkülem eddig,
épített falat, és ásott árkot körülötte,
széleset és mélyet, s vert már fenekére karókat:
csakhogy még így sem tarthatja a férfiölő vad
Hektórt távol. Amíg a hadak közt én verekedtem,
még sose mert Hektór a falaktól messze csatázni,
csak Szkaiai kapujáig tört ki előre s a bükkig.
Ott megvárt egyszer, de alig menekült haragomtól.
Most, hogy a fényes Hektórral nincs küzdeni kedvem,
áldozom én holnap Zeusznak meg az égilakóknak,
és a hajóim jól megrakva, a vízre kisiklok,
s láthatod is, ha kivánod, s épp van gondod ilyenre,
hajnalban hallal-teli Hellészpontoszon úszni
bárkáim s bennük buzgón evező daliákat:
és ha a nagynevü Földrázó is kedvez az úton,
harmadnapra a sűrü-rögű Phthíába elérek.
Van sok mindenem, ott hagytam, mikor erre vetődtem;
és hozzá viszek én aranyat, vöröses rezet innen,
szépövü asszonyokat szintén meg szürke vasércet,
mit mind itt nyertem. De jutalmul amit nekem osztott,
ő maga vette el újra kevélyen, az úr Agamemnón
Átreidész. Minden szavamat csak mondd neki így el,
nyíltan: hadd legyen őrá mérges a többi akháj is,
hogyha szeretne becsapni talán közülük valakit még
ő, a szemérmetlenség-köntösü; merni se merjen
- bár kutya-szemtelen ő - a szemembe tekinteni többé:
én bíz nem segitem se tanáccsal, sem kezeimmel.
Egyszer már becsapott, megsértett: másszor ugyan nem
szed már rá, legyen ennyi elég neki: szép nyugalomban
pusztuljon: hisz eszét immár elvette a bölcs Zeusz.
Egy hajszálnyira sem becsülöm, s adománya utálat.
Még ha akár tízszer vagy hússzor olyan sokat adna,
mint ami birtoka van, s máshonnan toldana hozzá:
Orkhomenosz minden kincsét, s az egyiptomi Thébai
kincseit, ámbár ott legtöbb van a házak ölében,
s száz kapujának mindegyikén kétszáz lovasember
fér át, mind egyszerre lovakkal meg szekerekkel;
s még ha olyan sokat adna, ahány a föveny meg a porszem,
Átreidész, még akkor sem győzné meg a lelkem,
mígcsak e bántalomért meg nem bűnhődik egészen.
S nem veszem el lányát Agamemnón Átreidésznak:
szépségben vetekedjék bár arany Aphroditéval,
és legyen oly dolgos, valamint a bagolyszemü Pallasz,
akkor sem veszem el: válasszon mást a seregből,
illőbbet hozzá, aki énnálam fejedelmibb.
Nékem meg, ha segítenek isteneink, s hazaérek,
otthon majd azután asszonyt Péleusz maga választ.
Van sok akháj nő Hellász-szerte s Phthía ölében,
lányai főbbeknek, kik védik a városukat mind:
azt teszem ott kedves feleségemmé, aki tetszik:
bátor lelkem amúgy is már rég ösztönöz engem,
hogy vegyek ott illő hitvest, megkért feleséget,
és mit az agg Péleusz szerzett, élvezzem a kincset.
Mert sosem érhet föl lelkemmel mindama kincs sem,
melyről mondták, hogy van a jófalu trójai várban
békében, mielőtt az akhájok sarjai jöttek;
s még az sem, melyet nyilazó nagy Phoibosz Apollón
kőküszöbével zár, sziklás Pűthónak ölében.
Mert zsákmányolhatsz tulkot, hízotthasu birkát,
szerzel sárga lovat, meg háromlábas edényt is:
vissza azonban már sohasem zsákmánylod a lelked,
sem nem vásárlod, ha kiszállt a fogak rekeszéből.
Édesanyám, az ezüstlábú Thetisz, isteni asszony,
mondta, hogy engem kettős végzete vár a halálnak.
Hogyha a trójai vár körül itt maradok verekedve,
elvész visszautam, de sosem hervadhat a hírem:
ámde ha megtérek szeretett földjére hazámnak,
elvész nagy hírem, hanem éltem hosszura nyúlik,
és gyorsan nem is ér el végzete már a halálnak.
Sőt, hiszen adnám én e tanácsot a többinek éppígy,
visszahajózni! mivel végét már nem lelitek meg
nagyfalu Trójának: nagyon is terjeszti fölébe
dörgő Zeusz a kezét, s bizakodnak benne a népek.
Hát induljatok, és az akhájok főbbjeinek csak
mondjátok ki a hírt - ez a tisztes tisztetek úgyis,
hogy valamely jobb gondolatot gondoljanak ennél,
mely megmentse hajóikat és az akháj hadinépet
görbe hajóiknál: mert ez nem visz vala célhoz,
mit kieszeltek most, mivel én még egyre haragszom.
Phoinix jobb ha marad, s nálunk pihen itt le az éjjel,
hogy velem együtt térjen a drága hazába hajómon
holnap, már ha akar: hisz nem viszem őt el erővel."

Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
bámulták a szavát, mert megmondotta keményen.
Végre a vén Phoinix, a lovag, szólalt meg eképen,
könnyre fakadva, hisz aggódott az akháji hajókért:

"Már ha szived hazatérést forgat, fényes Akhilleusz,
s fürge hajóinktól csöppet sem vágyol elűzni
pusztító tüzeket, minthogy lelkedbe harag hullt:
hogy tudnék, édes fiam, akkor hátramaradni
nélküled? Agg Péleusz teveled küldött el utamra,
aznap, hogy Phthíából téged az Átreidészhoz
küldött, még gyereket, ki nem ért a közös viadalhoz,
sem szónokláshoz, mely a férfit hírre segíti:
éppen ezért küldött, legyek én, aki mindre kioktat,
szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek.
Így azután, édes fiam, én tőled nem akarnék
hátramaradni, de még úgy sem, ha az isten igérné,
hogy viruló fiatallá tesz, ráncom kisimítja:
mint voltam, mikor elhagytam szépasszonyu Hellászt,
hogy ne civódjam apámmal, Amüntór Ormenidésszal:
mert ő feldühödött énrám egy széphaju lányért,
kit szeretett, s közben feleségét semmibe vette,
édesanyámat; anyám folyton kért, térdem ölelve,
háljam el azt a leányt, hogy majd megutálja az aggot:
megtettem, hallgatva reá. Sejtette apám ezt
rögtön, s szörnyü Erínüszeket kért sűrü imával,
hogy tőlem született fiusarj sose üljön a térdén.
Átkos imáit meg célhoz segitette az isten,
Zeusza a földmélynek s riadalmas Perszephoneia.
Én ugyan őt le akartam döfni ezért hegyes érccel,
csakhogy egy égilakó haragom szűntette, szivembe
vetve a nép hangját, a tömegnek sűrü szidalmát,
még apagyilkosnak ne nevezzen a széles Akháia.
Ám rekeszizmomban lelkem csöppet sem akart már
mérges apámnak termeiben ténfergeni többé.
Sógorok és környékbeli jó rokonok könyörögve
kértek bár hosszan, s úgy tartóztattak a házban:
sok hájas juhot és csavarosszarvú remek ökröt
vágtak, igen sok sertés is hájban-virulóan
pörköltetni feszült Héphaisztosz lángja fölébe;
és az öregnek edényei sűrün ürültek a bortól.
Hosszu kilenc éjet töltöttek aludva köröttem:
őrt álltak, felváltva, s a tűz egyszer sem aludt ki,
egy a körülkeritett udvarnak előtere alján,
másik a tornácon, hálóterem ajtaja mellett.
Ám azután, hogy már tizedik sürü éjszaka szállt rám,
akkor az alvóház jól zárt kapuját kiszakítva
áttörtem, s könnyen kiugortam a ház keritésén,
őr meg nem látott, se fiúk, sem a szolgaleányok.
Messzefutottam utána, bejárva a tágterü Hellászt,
végre rögös Phthíát, juhok anyját értem el és ott
nagy Péleuszt, a királyt: az meg szivesen befogadva,
úgy szeretett, ahogyan későn született fiusarjat,
egyetlen sarjat, kincsek közt dús apa kedvel;
gazdaggá is tett, nagy népet adott nekem, így hát
Phthía határában lettem dolopok fejedelme.
S én voltam naggyá nevelőd, istennagy Akhilleusz,
szívemből kedvelve, hiszen mással nem akartál
sem lakomába sietni, sem enni a termed ölében,
míg nem emeltelek én térdemre, etetve előre
elvágott hússal, s oda nem nyujtottam a bort is.
Mellemen is míly gyakran eláztattad te az inget,
gyermeki módra a bort szájadból visszakucogva.
Így sokat eltűrtem, sokszor fáradtam is érted,
meggondolva, hogy úgysem adott gyereket nekem isten,
téged tettelek, isteni hős Akhileusz, a fiammá,
bútól és bajtól hogy majd te legyél, aki megvéd.
Hát, Akhileusz, fékezd nagy lelked: mert sosem illik,
ádáz szív hozzád: hisz hajlanak isteneink is,
bár több tiszteletük van, több erejük meg erényük.
S őket is áldozatokkal, szép fogadalmas imákkal,
és boritallal s illattal meg tudja az ember
engesztelni esengve, ha vétett és ha hibázott.
Vannak Imádságok, kik a nagy Zeusz lányai, sánták,
ráncos a képük, a pillantásuk tétova kancsal:
járnak a Vétek után, gonddal, lépése nyomában.
Mert ez erős és jólábú: s így mindegyiküknél
jóval előbbre szalad, legelől jár széles e földön,
s árt a halandóknak: s orvoslani, ők a nyomában.
Így aki tiszteli Zeusz közelítő lányait, annak
hasznot hajtanak ők, meghallgatják a könyörgést:
és vonakodva ki szól sértő szót s elveti őket,
kérik azonnal Zeusz Kronidészhoz eredve, hogy addig
űzze a vétke amazt, míg fájón nem lakol érte.
Hát, Akhileusz, te is adj Zeusz lányainak követőül
tiszteletet, mely sok hősnek hajlítja a szívét.
Mert ha ajándékot nem hozna az Átreidész most,
s még többet nem igérne, de még makacsul haragudnék,
én sem buzditanálak, hogy vesd messze a mérged,
s oltalmazd az akhájt, noha szörnyen rászorul erre:
csakhogy azonnal ilyen sokat ad s ezutánra is ígér,
és téged kérlelni a legderekabb daliákat
küldte, kiválasztván az akháj népből, akiket te
legjobban kedvelsz: te ezek szavait sose vesd meg,
sem jöttét: eddig nem volt vétek haragudnod.
Mert hiszen éppígy hallottuk hírét ama régvolt
hősöknek, ha heves harag ért szívükhöz, azért még
lelkük ajándékokra hajolt, kérésre kibékült.
Még az eszemben van, noha nem most, régen esett meg,
egy eset; ezt, csupa hű társ közt hadd mondom el itten.
Harcban-erős aitólok s kúrészok verekedtek
városaért Kalüdónnak, s egymást ott kaszabolták:
védeni vágytak az aitólok Kalüdónt, ama kedvest,
gyujtani vágytak a kúrészok lángjával Arésznak.
Fő oka volt az aranytrónú magas Artemisz ennek,
megharagudva, amért Oineusz neki nem mutatott be
termés-áldozatot: más isten mind lakomázott
s ő csak a nagy Zeusz lányának nem adott hekatombát,
gondatlan volt, vagy feledő: lelkébe zavar hullt.
Megharagudva a nyílszerető lány, Zeusz ivadéka,
nyomba fehérfogu vaddisznót küldött a vidékre,
s ez sok rosszat tett, Oineusz földjére berontott,
és a sudár fa előtte ledőlt tömegestül a földre,
mind gyökerestül, s mind odalettek az almavirágok.
Oineusznak fia ölte meg ezt végül, Meleagrosz,
sok városból gyűjtve vadászó férfiakat rá
és ebeket; kevesekkel a kant nem tudta legyűrni,
akkora volt, sokakat küldött bús máglya tüzére.
Ám keltett körülötte zsivajgást, vad hadilármát,
borzas bőréért, s a fejéért annak a kannak,
hősszivü aitólok s kúrészok közt a nagy úrnő.
Míg részt vett a csatákban Arész-kedvelt Meleagrosz,
addig a kúrészok szenvedtek, s kívül a bástyán,
bármi sokan voltak, lábuk megvetni se tudták.
Ám miután Meleagroszt már megszállta a méreg,
mely bölcseknek is olykor megduzzasztja a szívét,
anyja, a jó Althaia iránt gyúlt benne a méreg -
hitvese, szép Kleopatré mellé dőlt le, ki lánya
Euénosz lányának volt, ama karcsubokájú
Marpésszának, s Ídésznek, ki a földi halandók
közt legerősebb volt akkor s széplábu szerelmét
Phoibosz Apollón ellen is oltalmazta nyilával.
Termük ölében e lányt hős apja meg anyja, az úrnő,
akkoron Alküoné néven hívták, mivel anyja
sírt, szomorú sikolyát hallatva a vízi sirálynak,
messzeható Phoibosz mikor őt elorozta magának.
Őmellette hevert Meleagrosz, s marta a méreg,
átka miatt anyjának megharagudva, ki sűrűn
kérte, megölt testvére miatt szomorúan az istent:
sűrűn verte kezével a tápláló anyaföldet,
hívta nagyon Hádészt s riadalmas Perszephoneiát,
- térdre omolva csak ült, kebelét áztatta a könnye -
hogy fia haljon meg: s ezt meghallotta a Mélyben
éji-ködökben-kóborló vadszívü Erínüsz.
Kél riadó hadizaj, dobogás a kapuk közelében,
tornyot törnek a kúrészok, s őt kérik az aitól
vének, válogatott papokat küldvén követekként,
hogy jőjjön ki, segítsen, igérnek dús adományt is:
merre kies Kalüdón szántója a legtelevényebb,
ott gyönyörű ligetet válasszon majd ki magának,
ötvenholdasat ő, mely szőlő lenne felében,
más fele meg szántásra való bevetetlen ugar még.
Hosszan esengett néki szavakkal az agg lovag Oineusz,
föllépvén küszöbére magas hálóteremének,
rázta az elreteszelt ajtót, könyörögve fiának;
hosszan esengtek még nővérei, s anyja, az úrnő:
s ő makacsabb lett csak; majd hosszan esengtek a társak,
mind közt legjobban szeretett sok drága barátja;
s még így sem győzhették meg kebelében a lelket,
mígnem az alvóház már döngött sűrün, a tornyot
kúrészok mászták meg, a várost lángba borítva.
Most azután Meleagroszt szépövü hitvese kérte,
sírva könyörgött, elmondott minden nyomorú bajt,
mely azokat mind éri, akiknek városa elvész:
férfiak elhullnak, házak mind lángba borulnak;
és idegen nép hajtja a gyermekeket meg a nőket.
Hallva e rémséget, fölgerjedt benne a lélek:
s indult, szép sugaras vértjét testére felöltve.
Így a halál napját tovaűzte az aitóloktól,
engedvén lelkének: azonban dús adományuk
már nem kapta meg ő: a veszélyt így űzte el ingyen.
Hát nekem így te ne gondolkodj, ilyen útra ne vonjon
téged a daimón, kedvesem: az rosszabb, ha az égő
gályákat véded: most jőjj el, szép adományért:
s mint valamely istent, tisztelnek majd az akhájok.
Míg ha ajándék nélkül szállsz végül viadalba,
nem lesz ekkora tiszteleted, noha győzöl a harcban."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Zeusz-táplált öreg édesapám, Phoinix, sose kérem
tőlük a tiszteletet: megtisztelt engem eléggé
Zeusz végzése, s a görbe hajóknál tartani is fog,
míg mellem lehel és kedves térdem tud emelni.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
lelkem meg ne zavard panaszokkal meg zokogással
Átreidész hősnek kedvezve: bizony sohasem kell
őt kedvelned, mert szerető szívem megutál még.
Szebb, ha te azt, aki engem sért, sérted velem együtt.
Vélem uralkodj, vedd a felét te a tiszteletemnek.
Ők visznek neki hírt, te maradj itt s térj nyugalomra
jó puha ágyon: s meggondoljuk, amint jön a hajnal,
visszahajózunk-é a hazánkba, vagy itt maradunk még."

Szólt, s Patroklosznak némán intett a szemével,
vessen Phoinixnak nyoszolyát, hogy a többi követnek
jusson eszébe az elmenetel hamar. Ekkor eképen
szólt szót köztük az isteni hős, Telamón fia, Aiász:

"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
menjünk; úgy látom, végét sosem érjük a szónak,
hogyha ez úton járunk; ám Akhileusz üzenetjét,
még ha ilyen rossz is, gyorsan kell tudtukul adnunk,
mert ők ott ülnek s várnak ránk; csakhogy Akhilleusz
ádáz és dölyfös vad lelket hord kebelében,
és a barátságunk, gonoszul, fel sem veszi, mellyel
őt a hajók mellett másoknál többre becsültük:
irgalmatlan! más, ha megölték bár a fivérét,
vagy ha fiát, vérdíját mégis fölveszi annak:
és az ölő ott él azután is, mert lefizette,
néki pedig szive és haragos hős lelke megenyhül
vérdíj vételekor; de neked kebeledbe kegyetlen,
vad szivet adtak az istenek és mindezt csak egyetlen
lányért: hisz hét válogatottat adunk ma helyette,
s még sok mást is e kívül. Lágyítsd már meg a lelked:
tiszteld tenlakodat: fedeled fogad, íme, be minket
most az akháj sokaságból, s vágyunk, hogy teelőtted
legszeretettebbek mi legyünk mind közt a leginkább."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Isteni sarj, Aiász, Telamón fia, nép fejedelme,
lelkem lelke szerint szóltál, úgy látom, egészen:
ám a szivem méregtől duzzad, hogyha eszembe
jut, ki az argosziak közt engem aként legyalázott,
Átreidész, mint egy jövevényt, kit semmibe vesznek.
Hát csak eredjetek, és mondjátok a hírt ki azonnal:
addig ugyan nem lesz gondom véres viadalra,
míg harcosszívű Priamosz ragyogó fia, Hektór,
nem tör a sátrunkhoz, bárkánkhoz, a mürmidonokhoz,
argoszi hőst gyilkolva, hajókat füstbe borítva.
Ámde az én sátramnál és éjszínü hajómnál
Hektór, bármi heves, hiszem én, hogy fölhagy a harccal."

Így szólt; s ők kettősfülü kelyheiket fölemelték,
áldoztak, s indultak vissza: elől nagy Odüsszeusz.
Patroklosz meg szólt, hogy a társak s szolgaleányok
Phoinixnak mielőbb vessék meg a jó puha ágyat.
Ágyat azok, mint szólt a parancs, vetekedve vetettek,
párnát és bundát, meg a vásznak könnyü virágát:
ott az öreg lefeküdt, s így várta az isteni Hajnalt.
Míg Akhileusz bent hált jól ácsolt sátra zugában:
s mellé dőlt le a nő, kit Leszboszból vezetett el
egykor, Phorbász lánya, a széparcú Diomédé.
Patroklosz vele szemben dőlt le, s az oldala mellé
szépövü Íphisz, kit neki osztott fényes Akhilleusz
elfoglalva Enűeusz várát, nagy hegyi Szkűroszt.

Közben azok meg az Átreidész sátrába jutottak,
s ott az akhájok arany kelyhük fölemelve fogadták
őket, kérdve emelkedtek föl eminnen-amonnan;
s elsőként kérdezte seregvezető Agamemnón:

"Rajta, dicső Odüszeusz, te akhájok nagynevü dísze,
mondd meg, a bárkáktól akar-é vad lángot elűzni,
vagy nemet intett, s büszke szivét még méreg emészti?"
Erre eképen szólt a sokattűrt fényes Odüsszeusz:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
ő nem akarja haragját oltani, sőt a haragja
még nő: nem kellesz neki sem te, se tőled ajándék.
Azt mondotta, magad gondold meg az argosziak közt,
mint mentsed meg a bárkákat s az akháj hadinépet:
s ő maga így fenyeget, hogy amint fölfénylik a hajnal,
kétsoru, jópadu bárkáit mind vízre taszítja.
És még másokat is rá fog, mondotta, beszélni,
visszamenésre, mivel végét már nem lelitek meg
nagyfalu Trójának: nagyon is terjeszti fölébe
dörgő Zeusz a kezét, s bizakodnak benne a népek.
Így szólt: megmondhatják még ezek is, követőim,
Aiász és ez a két hiradó, két bölcseszü bajnok.
S ott lefeküdt az öreg Phoinix: ő kérte, Akhilleusz,
hogy vele együtt térjen a drága hazába hajóján
holnap, már ha akar: mert nem viszi őt el erővel."

Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
bámulták a szavát, mert megmondotta keményen.
Hosszan bánkódtak némán az akháj ivadékok:
végül is így szólt harcban-erőshangú Diomédész:

"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
kár volt kérned a tisztanevű hős Péleidészt íly
számtalanul sok ajándékkal, hisz gőgös amúgy is,
most azután dölyfét méginkább nagyranövelted.
Hát ne törődjünk már ővéle: marad vagy elindul;
fog majd ő hadakozni amúgy is, hogyha a lelke
ráviszi keblében, s isten buzdítja a harcra.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk:
menjetek el lepihenni, derék szivetek fölüdítve
étekkel, borral, mely bátorságot, erőt ád;
s rózsás ujjaival miután fölfénylik a Hajnal,
rögtön a gályáknál gyalogot gyűjts össze, lovast is
serkents, és a csatában az elsők közt hadakozzál."

Így szólt ő; s a szavát a királyok mind helyeselték,
lóbetörő Diomédésznek bámulva beszédét.
Bort loccsantva siettek mind sátruknak ölébe,
végül, az álom ajándékát átvenni, ledőltek.



TIZEDIK ÉNEK

DOLÓN ELFOGÁSA


Mélyen aludt már minden akháj vezető a hajóknál
hosszu egész éjjel, puha álomtól leigázva;
ám Agamemnón nép-pásztort nem fogta az édes
álom, mert a szivében igen sok gond hánytorgott.
Mint ha a szépfürtű Héré ura fönt a magasban
villámlik, nagy jégzivatart készít, sürü záport,
vagy hó-fergeteget, mely a földet festi fehérre,
vagy fene háborunak roppant száját nyitogatja:
íly sürü sóhajtás szállt most a király kebeléből,
mélyen a szívéből; remegett nagy lelke belülről.
Mert valahányszor Trója felé, a mezőre tekintett,
bámulhatta az őrtüzeket, melyek égtek a várnál,
és fuvolák, sípok hangját meg a nagy sokaságot;
míg ha szemét az akháj seregekre, hajókra vetette,
csak huzdalta haját, gyökerestől tépte ki fürtjét,
fennlakozó Zeusznak; s följajdult büszke szivéből.
Majd ez a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek:
hogy legelőbb Nesztórhoz megy, Néléiadészhez,
együtt tán tudnak valamely jó tervre találni,
mely a veszélyt valamennyi akhájtól messze elűzné.
Fölkelt hát, és melle köré keritette khitónját,
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött föl,
majd vállára vetette a roppant sárga oroszlán
vérfoltos bőrét, sarkig, s megfogta a dárdát.

Éppilyen aggodalom volt úr Meneláoszon: annak
szemhéjára sem ült álom; félt, hogy valamely baj
éri a számos akhájt, aki mind őérte hatolt át
annyi vizen, Trójába, merész, véres viadalra.
Hát pettyes párduc bőrét teritette először
széles háta fölé, a fejére meg ércsisakot tett,
és azután izmos jobbjába ragadta a lándzsát.
Indult, hogy fölkeltse a testvérét, ki az összes
argosziak feje volt, s tisztelték, mint csak egy istent.
Épp vállára csatolta a fényes vértet a bárka
tatjánál a vezér, s örvendett, hogy jön az öccse.
Harcban-erőshangú Meneláosz szólt legelőször:

"Mért fegyverkezel így, szeretett bátyám? A seregből
kémet akarsz tán Trója felé indítani? Szörnyen
félek, hogy nem lesz, aki elvállalja e munkát,
hogy maga menjen csak kémlelni a rosszakarókat
ambrosziás éjben: bizony az bátorszivü volna."

Válaszul erre eképen szólt a király, Agamemnón:
"Most nekem is, neked is bölcs terv kell, hős Meneláosz,
mely Argosz népét s a hajókat megszabadítja
és meg is óvja; mivel megfordult Zeusz akaratja.
Hektór áldozatát jobban szívébe fogadta:
mert sose láttam, mástól sem hallottam a hírét,
hogy van férfi, ki egymaga egynap olyan sokat árthat,
mint Zeusznak-kedves Hektór mi akháj fiainknak,
bárha az anyja nem istennő és apja sem isten.
Mindeme tetteit, azt mondom, hogy az argosziak még
hosszu időn át emlegetik, hiszen oly sokat ártott.
Rajta azonban, eredj, hívd Aiászt, Ídomeneuszt is,
fuss a hajóikhoz sebesen; magam isteni Nesztórt
serkentem föl: tán ő hajlik rá, hogy az őrök
szent csapatához eredve, parancsát ossza ki nékik.
Rá hallgatnak a legszivesebben: mert fia ott áll
élükön és vele Mérionész, aki Ídomeneusznak
társa: az őrséget rájuk bíztuk mi leginkább."

Erre a harcban-erőshangú Meneláosz ekép szólt:
"Mit kívánsz tőlem? mondd meg, hogy szól a parancsod.
Ott maradok köztük, s várok rád, míg oda nem jössz,
vagy hozzád sietek, ha nekik megmondtam, amit kell?"

Válaszul őhozzá így szólt a vezér, Agamemnón:
"Csak te maradj köztük, valahogy még el ne kerüljük
egymást útközben: sok az út, mely a táboron átfut;
hallasd ébresztő szavadat, bármerre haladsz át,
nemzetsége nevén szólíts valamennyi leventét,
mindegyiket dícsérd, lelkedből űzd el a gőgöt;
és küzdjünk mi magunk is, mert Zeusz mérte a súlyos
nagy bajokat ránk, rögtön, amint a világra születtünk."

Szólt s tovaküldte fivérét, jól ellátva tanáccsal.
Ő maga nép-pásztor Nesztórhoz ment el azonnal.
S ezt ott lelte a sátra előtt, éjszínü hajónál,
jó puha ágyában, mellette a szép hadifegyver:
pajzsa s a két kelevéz, sugaras szép harcisisakja,
díszes szép öve is, mit az agg fölvett, valahányszor
férfiölő viadalhoz vértezkedve vezette
bajnokait: mert meg nem törte a gyászos öregkor.
Most könyökére emelkedvén, a fejét fölemelte,
s megszólítva az Átreidészt, kérdezte szavával:

"Bárkák közt ki vagy itt, ki magad szeled által a tábort,
sűrü sötét éjben, mikor alszik a többi halandó?
Tán valamely őrnek vagy társnak nézel utána?
Szólalj meg, ne osonj némán közelembe; mi kell hát?"

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
ismered Átreidész Agamemnónt, kit valamennyi
ember közt a leginkább folyton bajba taszít Zeusz,
míg mellem lehel, és kedves térdem tud emelni.
Így bolygok, miután nem száll szemeimre az édes
álom, mert az akhájok gondja s a háboru aggaszt.
Szörnyen féltem a sok danaosz daliát, sose nyugszik
lelkem, hánykódom, szivem is már szinte kiszökken
mellemből, reszketnek fénylő tagjaim is lenn.
Ámde ha tenni akarsz valamit (hisz aludni te sem tudsz),
jőjj, menjünk le az őrséghez, nézzünk csak utána,
hogy nem lett-e fölöttük a fáradalom meg az álom
úrrá, s őrséggel se törődve nem alszanak-é mind,
míg ádáz ellenfeleink a közelbe tanyáznak,
s nem tudjuk, nem akarnak-e még ránk rontani éjjel."

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
Hektórnak minden tervét nem váltja valóra
bölcseszü Zeusz, ha reméli is ő; de hiszem, hogy ezentúl
több gonddal kell majd bajlódnia, hogyha Akhilleusz
megfordítja szivét, és fölhagy a szörnyü haraggal.
Szívesen indulok el véled, keltsünk föl azonban
mást is, a dárdás Tűdeidészt, meg a bajnok Odüsszeuszt
s gyorslábú Aiászt s vele Phűleusz bajnoki sarját.
Sőt jó volna, ha volna, ki őket is erre vezetné,
isteni nagy Telamóniosz Aiászt s Ídomeneusz hőst:
mert a hajóik távol vannak, nem közelünkben.
Ám Meneláoszt, bár tisztelt és kedves előttem,
megrovom én; ha haragszol is érte, se hallgatom el már,
hogy munkára csupán téged küld, s ő maga szunnyad:
bár minden fejedelmet most neki kellene sorban
így kérlelnie, mert a veszélyt már tűrni se tudjuk."

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Jó öreg, én máskor kívánom is azt, hogy okold őt:
mert gyakran hanyag, és nem akar dolgozni magától:
s nem tunyaság, nem is ostobaság, ami ráveszi erre,
csak rám néz folyton, lesi indításomat egyre;
ám most nálam előbb ébredt, most ő keresett föl:
és őt küldtem a többiekért, akiket te kerestetsz.
Menjünk hát, mindet fölleljük majd a kapuknál,
ott, hol az őrség áll, gyülekeznek most a szavamra."

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Így már nem haragudhat rá egy argoszi hős sem,
és nem fog vonakodni, ha néki parancsait osztja."

Ezt mondotta, s a melle köré keritette khitónját,
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel,
és bíborszinü szép köpenyét kapcsolta magára,
bő, kettős köpenyét, melynek sürü bolyhai voltak.
Fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet.
Ércinges görögök gályáihoz evvel eredt el.
S ott legelőbb Odüszeuszt, ki tanácsban Zeusszal egyenlő,
álmából fölverte Gerénia bajnoka Nesztór,
fennszóval: neki nyomban elért szívéhez a szózat,
sátrából kisietve, beszélt hozzájuk azonnal:

"Így egyedül mért bolygtok a bárkáknál, a sereg közt,
ambrosziás éjben? tán már így sürget a sok baj?"

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
meg ne neheztelj: nagy kín nyomja akháj seregünket.
Inkább jőjj, keltsünk föl mást is, már kivel illik
meghánynunk-vetnünk: meneküljünk vagy verekedjünk."

Szólt; leleményes Odüsszeusz meg sátrába sietve,
válla köré díszes pajzsot vett, s ment a nyomukban.
Elmentek Diomédészhoz: fegyverbe találták
sátra előtt a vitézt, körülötte aludtak a társak,
mind pajzsára nyugosztva fejét, kelevézük a földben
állt, a nyelénél ütve be mind, és messzire fénylett
rajtuk az érc, mint Zeusz atya villámfénye; a hős meg
szunnyadt: nagy bikabőr volt teste alá leterítve
és ragyogó szőnyeg szolgált, kisimítva, fej-aljul.
Melléállt s fölverte Gerénia bajnoka, Nesztór,
sarkával megbillentvén, korholta keményen:

"Ébredj, Tűdeidész; mit szunnyadod át az egész éjt?
Nem hallod, hogy a trósz a mező halmára került már,
bárkáink közelébe, s a térség csöppnyi közöttünk?"

Így szólt; az meg az álmából szökkent föl azonnal,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

"Ej, be konok vagy, öreg, soha nem hagyod abba a munkát:
nincsen elég ifjabb daliánk az akháji seregben,
hogy minden fejedelmet egyenként, erre meg arra
járva, fölébreszthetne? Öreg, te bizony sose nyugszol."

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Mindezeket, fiam, úgy mondtad, rendjén, ahogy illik:
vannak tisztanevű fiaim, van jó hadinépem
éppen elég: közülük tán volna, ki hívni mehetne.
Csakhogy igen súlyos baj nyomja akháj seregünket:
mert a borotváló-kés élén áll az akhájok
dolga, hogy élnek-e még, vagy csúnyán mind odavesznek.
Hát csak eredj gyorsan, sebes Aiászt s Phűleidészt is
ébreszd föl, hiszen ifjabb vagy, ha kimélni kivánnál."

Így szólt; s az fölvette a roppant sárga oroszlán
bőrét vállától sarkáig; fogta a dárdát;
útnak eredt, s azokat fölkeltve, vezette a bajnok.
Hát hogy az őrálló csapatok közibé keveredtek,
nem lelték szunnyadva az őrségek vezetőit:
ébren voltak azok, s úgy ültek fegyveresen mind.
Mint az akolban ebek, ha keservesen őrzik a nyájat,
meghallván a dühös vadnak hangját, mely az erdőn
át, a hegyekből tör ki, s erős zaja kél körülötte
férfinak és ebnek: s nekik álmuk elillan azonnal:
így illant el az édes szender az ő szemeikről,
míg gonosz éjbe figyeltek, örökkön a sík fele néztek,
lesve, mikor hallják meg a trójaiak közeledtét.
Őket az agg, megörülve, beszéddel bátoritotta,
megszólítva az őröket, íly szárnyas szavakat szólt:

"Így, kedves fiaim, virrasszatok: egy se legyen, kit
meglep az álom, az ellenség rajtunk ne vigadjon."

Szólt és átsietett a nagy árkon: utána eredtek
mind az akháj vezetők, kiket ők a tanácsba hivattak.
Vélük Mérionész és Nesztór nagyszerü sarja
együtt ment, mert ők hívták tanakodni magukkal.
Most odahagyva az ásott árkot, sorba leültek
tiszta helyen, hol a föld fölcsillant holttetemek közt,
honnan a szörnyüerős Hektór már visszairamlott,
már miután sok akhájt ölt meg, s éj szállt le körébük.
Így ültek le tehát, s egymással szóba eredtek;
köztük a szót így kezdte Gerénia bajnoka, Nesztór:

"Kedveseim, nem akad hát férfi, ki bízva saját hős
lelkében; közelébe hatolna a nagyszivü trósznak?
Tán valamely kóbor daliát még foglyul is ejthet,
vagy minekünk valamely hírt hozhat a trójaiaktól,
egymás közt miket is terveznek: akarnak-e távol
gályáknál vesztegleni még, vagy vissza a várba
húzódnak, miután az akháj sereget leigázták?
Mindezeket megtudhatná, s megtérne mihozzánk
sértetlen, s nagy hírre kerülne az égnek alatta
minden népek közt, s igazán szép lenne a díja.
Mert valahány fejedelme akad csak a görbe hajóknak,
az mind adna sötétgyapjas juhot őneki s avval
bárányt is, páratlan szép adományt; s az a férfi
minden jó vigadó lakomán részt venne ezentúl."

Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek;
majd pedig így szólt harcban-erőshangú Diomédész:

"Nesztór, hős szivem és lelkem nagyon ösztönöz engem,
hogy behatoljak a trójai ellenség csapatába,
mely közelünkbe tanyáz: de ha bajnok társam akadna,
bátrabban mennék, még több bizalommal az útra.
Mert hol kettő jár, hamarabb meglátja az egyik,
hogy mi a jó; a magányos meg, ha talál is egyet-mást,
mégiscsak lomhább eszü és gyöngébb leleményű."

Szólt; s Diomédésszal sok volt kész társul eredni:
kész volt két követője Arésznak, a két deli Aiász;
kész volt Mérionész, kész Nesztór hős fia hévvel;
kész volt Átreidész, a dicsődárdás Meneláosz;
kész Odüszeusz, a merész, hogy a trósz csapatába hatoljon,
mert hisz az ő kebelében örökkön bátor a lélek.
S köztük eképen szólt sereget vezető Agamemnón:

"Tűdeusz gyermeke, szívemből szeretett Diomédész,
válaszd hát ki a társat, akit te magad kiszemelnél,
legderekabbjukat itt, mert sok vágyódik az útra.
Puszta szeméremből nehogy itt hagyd azt, ki vitézebb,
és ne a gyengébbet válaszd, mert tiszteled őt, és
származatát nézed, mert tán a személye királyibb."

Így szólt, mert féltette a szőkehajú Meneláoszt.
S szólt most újra a harcban-erőshangú Diomédész:

"Hogyha magamnak kell igazán kiszemelnem a társat,
hát tudnám-e feledni az isteni férfit, Odüsszeuszt,
őt, kinek annyira kész szive, bátor lelke akármely
fáradságra, s akit kedvel nagy Pallasz Athéné?
Hogyha kisér, lobogó lángok közül is hazatérünk
mindketten, hisz olyan nagyon ért minden haditervhez."

Erre eképen szólt a sokattűrt fényes Odüsszeusz:
"Tűdeidész, se ne dícsérj itt, se ne szídj nagyon engem:
mert hisz akik közt szólsz, ismernek jól az akhájok.
Induljunk: hisz az éj eljár, közelünkben a hajnal,
csillagok elhúnynak, nagy része suhant el az éjnek,
két rész már tovatűnt, s csak a harmada még, ami vár ránk."

Így szóltak, s iszonyú fegyvert öltöttek azonnal.
Tűdeidésznek adott a csatákban-hős Thraszümédész
kétélű kardot, mert ő ott hagyta sajátját
lent a hajóknál, és pajzsot, s a fejére ökörbőr
nagy sisakot, taraj és forgó nélkül, neve kucsma,
és a fejét viruló ifjaknak védi a harcban.
Mérionész Odüszeusznak adott íjat s vele tegzet
és kardot, s a fejére erős nagy bőrsisakot tett,
bévül erős szíjak fonadéka simult e sisakhoz
jó szorosan, külső díszül ragyogófogu vadkan
sűrü fehér foga, mindkétoldalt, sok berakással,
jól s értőn, s közepébe fedőül gyapju tömődött:
egykor Amüntórtól zsákmányul, az Ormenidésztól,
szedte el Autolükosz, kirabolva lakát Eleónban:
Szkandeiába ajándékozta el Amphidamásznak,
Amphidamász vendégadományként adta Molónnak:
ez meg hordani adta fiának, Mérionésznak:
most pedig, íme, Odüsszeusznak símult a fejére.

S így ketten, miután iszonyú vértjükbe bebújtak,
fölkerekedtek s elhagyták hős társaikat mind;
gémmadarat küldött jobbról most nékik Athéné
jó közel útjukhoz; nem láthatták a szemükkel,
mert sürü éj volt, ám hallották szárnysuhogását.
Szörnyen örült Odüszeusz a madárnak, s kérte Athénét:
"Hallgass meg, pajzsos Zeusz lánya, ki mindezidáig
minden munkámban vélem vagy s látod, amint csak
mozdulok is: ma szeress a leginkább, Pallasz Athéné:
add, hogy jóhírben térjünk meg a büszke hajókhoz,
nagyszerü tettek után, nagy gondot okozva a trósznak."

Másodikul harsány Diomédész mondta fohászát:
"Hallgasd meg nekem is szavamat, Zeusz gyermeke, Győztes:
kísérj, mint kísérted apámat, az isteni Tűdeuszt,
Théba felé, mikor ő az akháj néptől követül ment:
vértes társait Ászóposz partján odahagyta,
s Kadmosz sarjainak mézes szót vitt fel a várba,
visszajövet meg igen nagy tettet vitt vala véghez,
véled, erős úrnő, aki őt szivesen segitetted:
így légy most vélem is, készségesen, óvj meg az úton.
Áldozok esztendős szép széleshomloku marhát,
mely betöretlen még, ember sose fogta igába:
ezt adom én teneked, körülöntöm arannyal a szarvát."

Így szóltak könyörögve; meg is hallgatta Athéné.
S most, miután a hatalmas Zeusz lányához esengtek,
mentek, akár az oroszlánok, ketten, sürü éjben,
át hullán, tetemen, s át fegyveren, éjszinü véren.

Ám ezalatt Hektór sem hagyta aludni a bajnok
trósz sereget, s a legelsőket gyűlésbe hivatta,
Trójának valamennyi vezérét és fejedelmét;
s összehiván őket, tervét okosan szövögette:

"Hát ki igérné meg nekem, és megtenni ki tudná
ezt, nagy ajándékért? Elegendő lesz a fizetség:
kap tőlem szekeret, s meredeknyaku két paripát is,
mely a legislegjobb az akhájok fürge hajóin;
és, aki ezt merné, még nagyszerü hírt is aratna:
hogy gyorsröptü hajóiknak közelébe osonva,
megtudná, vajon őrzik-e gyors gályáikat úgy, mint
eddig, vagy, miután a kezünk őket leigázta,
már a menekvésről tanakodnak, s már nem akarnak
éjszaka állani őrt, ráunva a vad viadalra."

Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek.
Ámde Dolón ott volt a seregben, sarja a fényes
Eumédésznek, a hírnöknek, dús ércben, aranyban;
arca ugyan nem volt szép, ám jó fürge a lába;
öt nőtestvér közt egyetlen szál fiugyermek:
ez volt most, ki a trószokhoz s Hektórhoz ekép szólt:

"Hektór, hős szivem és lelkem nagyon ösztönöz engem,
fürge hajók közelébe osonnom, s hírt hazahoznom.
Rajta azonban, emeld jogarod, s esküdj nekem esküt,
nékem szánod az ércdíszű szekeret s paripákat,
melyek a tisztanevű Akhileuszt viszik ütközetekbe:
s nem leszek én rossz kém, nem csal meg várakozásod:
mert addig nyomulok közibük, míg végre nem érek
Átreidész bárkájához, hol a főbb fejedelmek
meghányják-vetik azt, hogy futnak-e vagy verekednek."

Szólt; s Hektór, jogarát fölemelve, kimondta az esküt:
"Hallja tehát maga Zeusz, Héré dörgőszavu férje,
hogy sose visznek majd más trószt Akhileusz paripái,
azt mondom, hogy azokkal örökké csak te dicsekszel."

Szólt, hiu esküt mondva; de őt biztatta szavával.
Hajlított íját nyomban vállára vetette;
ordas farkasnak bőrét öltötte magára,
vett a fejére menyétsisakot, kelevézt a kezébe:
ment a hajókhoz a táborból: de a fürge hajóktól
hírrel Hektórhoz nem volt soha visszajövendő.
És hogy az emberek és a lovak tömegét odahagyta,
ment az uton bátran: de bizony meglátta, amint ment,
isteni sarj Odüszeusz, s ezt mondta a Tűdeidésznek:

"Nézd, ez a férfi a táborból közelít, Diomédész;
nem tudom én, bárkáinkhoz jön-e kémleni minket,
vagy valamely holtat kíván megfosztani vérttől.
Hagyjuk mellettünk kissé tovamenni a síkon,
aztán rontsunk rá, és ejtsük foglyul azonnal:
hogyha pedig minket gyors lábával megelőzne,
mindig a tábor irányából a hajók fele kergesd,
lándzsával nekirontva, nehogy fölinaljon a várba."

Így szóltak, s lehasaltak az út közelében, a holtak
testei közt; s az mellettük botorul tovaillant.
Ám mikor annyira járt, amilyen távolra ekével
öszvérpár juthat (mert ez derekabb az ökörnél,
hogyha a szántón mélyen kell meghúzni barázdát),
akor előtörtek: mire ő, zajt hallva, megállott:
mert azt hitte szivében, hogy bajtársai jönnek
Trója felől, s vélük Hektór őt visszahivatja.
Ám, hogy dárdavetésnyire értek, s tán közelebb is,
látta, hogy ellenség: térdét hát gyorsan emelte,
futni akart; de azok kergetve nyomába eredtek.
Mint ha hegyesfogu két kutya, mely jól tud vadat űzni,
őzet vagy nyulat űz, kerget, rohan egyre nyomában
tüskén-bokrokon át, s a futó makogó szava hallik:
így kergette a várdúló Odüszeusz s Diomédész
őt, miután elvágta a népétől, szakadatlan.
Ámde midőn már-már őrök csapatába vegyült be,
mert a hajók fele tért, akkor már Tűdeidészbe
Pallasz erőt hajitott: más hős dicsekedve ne mondja,
hogy hamarabb gerelyezte meg, ő csak másodikul jött.
Dárdával nekirontva beszélt az erős Diomédész:

Állj, vagy a lándzsámmal leterítlek: nem kerülöd ki,
jól tudom, úgyse soká a kezemből végveszedelmed."

Szólt, s kelevézt hajitott, de hibázott készakarattal:
és annak jobb válla fölött suhogott el a dárda,
s földbe furódva megállt: megtorpant megzavarodva
és vacogott (hallatszott, hogy foga összeverődik),
elsápadt az ijedtségtől; fujtatva elérték,
rátették kezüket; s ő sírva ilyen szavakat szólt:

"Hagyjatok élni, s adok váltságot: van hiszen otthon
réz meg arany meg míves gonddal megkalapált vas:
végtelenül sok váltságot nagy örömmel ad abból,
nektek apám, ha fiáról hallja, hogy él a hajóknál."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Csak bátran; sose gondolj most a halálra szivedben;
inkább áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
mért mégy egymagad így a hajókhoz táborotokból,
sűrü sötét éjben, mikor alszik a többi halandó?
Tán valamely holtat kívánsz megfosztani vérttől?
Vagy Hektór küldött kémkedni a görbe hajókhoz,
hogy mindent megtudj ? Vagy tán a magad szive hajtott?"

Erre felelte Dolón, s közben remegett ina-térde:
"Hektór csábított, átkomra, s eszem veszitettem,
mert a vitéz Péleiónnak körmös paripáit
s ércdíszes szekerét bólintván nékem igérte:
és rávett, hogy elinduljak sűrű sebes éjben
s megközelítve az ellenséget, megtudakoljam,
őrzitek-é a sebes gályákat, mint azelőtt, még,
vagy, miután a kezünk titeket végkép leigázott,
már a futást tervezgetitek, s többé nem akartok
éjszaka állani őrt, ráunva a vad viadalra."

Elmosolyodva felelte a nagyleleményü Odüsszeusz:
"Ej, igazán nagy ajándékot kívánt meg a lelked,
harcias Aiakidész lovait: bajos ám a halandó
embernek fékeznie vagy lovagolnia őket,
másnak, mint akit istennő szült: hős Akhileusznak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hol hagytad Hektórt, a vezért, mikor útnak eredtél?
hol feküszik hadifegyvere, hol vannak paripái?
őrhelye hol van, hol szállása a trójaiaknak?
Egymás közt miket is terveznek: akarnak-e távol
gályáknál vesztegleni még, vagy vissza a várba
húzódnak, miután az akháj sereget leigázták?"

Erre Dolón, fia Eumédésznek, válaszul így szólt:
"Mindezeket neked én megmondom igaz szavaimmal:
Hektór, vélük, akik vezetői tanácsban a népnek,
isteni Ílosz sírhalmánál tartja tanácsát,
távol a zajgástól; s akiket tudakolsz, te derék hős,
nincs kijelölt őrség, hogy a tábort védje-figyelje.
Minden trójai tábortűznél ébren, akiknek
kell, azok őrködnek, s őrállani ők noszogatják
egymást: mert a sok erről-arról jött segitőtárs
alszik: a virrasztást rábízza a trójaiakra,
mert neki gyermeke nincs, és asszonya sincs a közelben."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Vajjon a lónevelő trószok csapatába vegyülten
alszanak ők, vagy odébb? Jól mondd el, hadd tudom én is."
Erre Dolón, fia Eumédésznek, válaszul így szólt:
"Megmondom neked én még ezt is igaz szavaimmal:
part mellett károk s a nyilas paiónok alusznak
és a lelexek, a kaukónok, meg a hősi pelaszgok;
Thümbra felől lükiébeliek, meg a műszek, a büszkék,
lóbetörő phrügek és maiónok a hadszekerekkel.
Ám minek is puhatolnotok ezt mind tőlem egyenként?
Hisz ha kivántok a trójaiak tömegébe hatolni,
itt legszélen a nemrégjött thrákok hada nyugszik:
és a király köztük: Rhészosz, fia Éioneusznak.
Láttam az ő nagytermetü és gyönyörű paripáit:
hónál szebbszinüek, s úgy futnak, mint a sebes szél.
Hadszekerét az arany meg ezüst veretek díszítik:
s ő irdatlan arany fegyverben jött seregünkhöz,
bámulatosban: a földi halandónak nem is illik
hordani íly fegyvert, inkább örök égilakónak.
Engem azonban most vigyetek csak a fürge hajókhoz,
vagy hát hagyjatok itt, megkötve kemény kötelékkel,
míg meg nem jöttök, s rólam magatok nem itéltek,
vajjon nektek igaz jó hírt mondottam-e vagy sem."

Görbén fölfele nézve felelt az erős Diomédész:
"Nem, te Dolón, sose higyje szived, hogy megmenekülhetsz,
bár jó hírt mondtál, miután a kezünkbe kerültél:
mert ha eloldunk váltságért, vagy utadra eresztünk,
akkor máskor is eljössz még az akháji hajókhoz,
vagy kémkedni megint, vagy szemtől-szembe csatázni:
ám ha az én kezem által most elveszted a lelked,
többé már sose léssz ártalma az argosziaknak."

Szólt; az meg könyörögni akart, érintve az állát
izmos erős kézzel, hanem ő karddal lecsapott rá,
és a nyakán mindkét idegét elvágta középen:
még szava hangzott, és feje már gördült a homokban.
Most a menyétsisakot ketten húzták le fejéről,
s fürge nyilát, farkaskacagányát, nagy kelevézét;
zsákmányósztó nagy Pallasznak a fényes Odüsszeusz
mind fölemelte kezével, majd szót szólva könyörgött:

"Örvendj, istennő, mind-ennek: az égilakók közt
hálát néked adunk legelőször is; ámde vezérelj
most bennünket a thrák sátrakhoz, a thrák paripákhoz."

Így szólt, és azután a magasba emelte a zsákmányt
s egy tamariszkra erősítvén, mellé jelet is tett:
összenyalábolt nádból és lombos tamariszkból,
el ne kerüljék gyors, sürü éjben visszasietve.
S mentek előbbre megint, át fegyveren, éjszinü véren;
és el is értek a thrák daliák seregéhez azonnal:
mélyen aludtak azok, leigázva a fáradalomtól;
fénylő fegyvereik hármas szép sorban a földön
voltak, s mindegyikük mellett páros paripája;
Rhészosz köztük aludt, a középen, s gyors paripái
hadszekeréhez kötve pihentek, az oldala mellett.
Ezt Odüszeusz meglátva, mutatta a Tűdeidésznek:

"Nézd, Diomédész, itt a király s ezek itt paripái,
így mondotta Dolón, kit előbb öltünk le mi ketten.
Szedd hát össze vitézi erőd: itt tétlenül állnod
fegyveresen sose kell: nosza oldozd el paripáit;
vagy pedig öld te a férfiakat, s lesz gondom a lóra."

Szólt; s kebelébe erőt fújt most a bagolyszemü Pallasz:
ölt, kaszabolt szanaszét: csúf hörgés kélt a nyomában
gyilkos kardjának, s vértől pirosult a mezőség.
Mint mikor őrzetlen nyájat támad meg oroszlán,
és gonoszat tervelve rohan kecskékre, juhokra:
Tűdeusz gyermeke így tört rá tömegére a thráknak,
így kaszabolt le tizenkettőt; s leleményes Odüsszeusz
mindazokat, kiket ő karddal kaszabolt le közelből,
lábuknál megfogva, odébb rántotta az útról;
lelke ügyelt, hogy a sűrü-sörényű szép paripák majd
könnyen jussanak át a mezőn, ne remegjen a lelkük,
mert nem szoktak még tetemek tetejébe taposni.
Majd amikor Tűdeusz fia rábukkant a királyra,
mézédes lelkét neki is tüstént elorozta,
míg sóhajtva nyögött: mert rá gonosz álmot eresztett
Pallasz az éjjel: az Oineidész fia szállt feje mellé.
Közben a bátor hős Odüszeusz a patás paripákat
szépen eloldva, közös szíjon kivezette közöttük,
s íjával paskolta, mivel fönnhagyta a fénylő
ostort ott a király szekerének díszes ülésén.
Füttyentett azután, így hívta a hős Diomédészt.
Csakhogy amaz töprengett még: mi lehetne merészebb:
húzza-e azt a kocsit, melyben sok a szép hadifegyver,
rúdjánál, vagy emelje magasba; s ekép vigye onnan:
vagy sok más thrák harcosnak vegye-é el a lelkét.
Míg ezt hányta-vetette szivében, Pallasz Athéné
jött közelébe, megállt, s ezt mondta a Tűdeidésznek:

"El ne feledd, daliás Tűdeusz fia, hogy hazatérhess
már a hajókhoz, míg nem kell menekülnöd előlük:
míg nem kelti föl egy más isten a trósz daliákat."

Szólt; s ő ráismert hangjára az istennőnek:
gyorsan fölpattant a lovakra: ütötte Odüsszeusz
őket az íjjal, míg az akháj bárkák fele szálltak.

Lesben ezüstíjas Phoibosz sem hasztalan állott:
mert meglátta, hogyan kíséri a hőst nagy Athéné,
s rá haragudva suhant le a trójaiak tömegébe:
Hippokoónt fölverte, a thrák vezetőt a tanácsban,
Rhészosznak daliás rokonát; fölijedt ez a bajnok,
s látva a hűlt helyet ott, ahol álltak a gyors lovak addig,
és a leölt, vérébe-vonagló férfiu-népet,
följajdult nyomban, néven szólítva a társát.
S trójaiak sivitó zaja kélt, roppant riadalma,
összefutottak mind, bámulták: mekkora szörnyű
dolgot míveltek, kik a görbe hajók fele jártak.

Ők meg Hektór kémjének teteméhez elértek,
s Zeusz-kedvelt Odüszeusz fékezte a gyors paripákat:
földre szökellt Diomédész, s fölnyujtotta kezébe
véres zsákmányuk, majd fölpattant a lovakra:
rájuk csördített, s a lovak nemkésve röpültek
görbe hajóikhoz, hiszen ez volt vágya szivüknek.
És zajukat Nesztór legelőbb meghallva kiáltott:

"Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
így igaz ez, vagy sem, de kimondani késztet a lelkem:
gyorslábú paripák dobogása ütött a fülembe:
bárcsak már Odüszeusz és véle erős Diomédész
űzné erre a trószoktól e patás paripákat.
Csakhogy a szívem szörnyen fél, még tán baj is érte
legderekabb fiainkat a trójaiak tömegében."

Még ki se mondta egészen a szót, s odaértek elébe;
földre szökelltek; a társak meg mézes szavaikkal
örvendtek nekik, és szoritották kézbe a jobbjuk.

És legelőbb kérdezte Gerénia bajnoka Nesztór:
"Mondd meg, hős Odüszeusz, te akhájok nagynevü dísze,
honnan e két szép ló? Trószok tömegébe hatolva
szedtétek, vagy egy istentől kaptátok az úton?
Hozzájuk csak a fennragyogó nap fénye hasonló.
Mindig a trójaiak közibé rohanok, soha veszteg
nem maradok bárkáinknál, noha vén vagyok immár:
ámde ilyen lovakat még én sem láttam idáig,
és hiszem is, valamely isten jött szembe, az adta:
mert kedvel titeket Zeusz, felhők torlaszolója,
és pajzsos Zeusz lánya, bagolyszemü Pallasz Athéné."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
könnyü egy istennek, ha akarja, különb paripákat
adni ezeknél is, hisz sokkal több a hatalma.
Ámde ezek, te öreg, mikről most kérdesz, a thrákok
földjéről nemrég jöttek; s urukat Diomédész
ölte le, s véle tizenkét más derekas daliát még:
öltünk egy figyelőt is amott a hajók közelében,
kit, hogy a tábort és seregünket lesse ki, Hektór
és vele Trója egyéb fejedelmei kémleni küldtek."

Szólt, és átugratta patás paripáit az árkon
nagy nevetéssel; a többi akháj vigadozva követte.
Majd, hogy a Tűdeidész jólvert sátrához elértek,
ott lovaik szépenmetszett szíjakkal azonnal
jászolhoz fűzték, hol már ott álltak a hősnek
gyors paripái, s a mézédes jó abrakot ették;
és a Dolónról nyert, vérrel bekevert hadizsákmányt
áldozatul Pallasznak Odüsszeusz tette a tatra;
ők meg a tengerben mosták le a sok veritéket,
mely lábukra tapadt volt és combjukra, nyakukra.
És, hogy testükről lesöpörte a tengeri hullám
izzadságukat, és kedves szivük is felüdült már,
széprecsiszolt kádakba beléptek, megmosakodtak.
S hogy lefürödtek, síkos olajjal megkenekedtek,
jó lakomához láttak, színig telt keverőből
mézes bort meregetve köszöntötték nagy Athénát.



TIZENEGYEDIK ÉNEK

AGAMEMNÓN VITÉZKEDÉSE


Éósz ágyáról, gyönyörű Títhónosza mellől
fölserkent, fényt hozni az égi- s a földilakóknak;
Zeusz meg a szörnyü Viszályt odaküldte a fürge akháji
gályákhoz, ki a harc rémét hordozta kezében:
s állt Odüszeusz cetnagyságú bárkája hegyébe,
mely a középen volt, hogy kétfele hasson a hangja,
s itt Telamóniadész Aiász sátráig elérjen,
ott Akhileuszéig: kik a tábor végibe vonták
bárkáik, bízván karjukban s hős erejükben;
hát odaállt a Viszály ekkor, s iszonyút rikkantott,
felsüvitett, s valamennyi akháj szívébe hatalmas
harcierőt hajitott, verekedni, tusázni szünetlen.
S nékik a háboru lett tüstént szebb, mint elevezni
öblös gályáik seregével a drága hazába.

Átreidész is rikkantott, s fegyverbe kiáltva
harcosait, köztük maga is ragyogó rezet öltött.
És legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok;
másodikul meg a melle köré köritette a vértet,
melyet rég Kinürásztól nyert vendégadományul:
mert Küproszba is elhallatszott egykor a nagy hír,
hogy Trójába akarnak evezni a bajnok akhájok:
s ő a királynak e páncélt adta, keresve a kedvét.
Kékes acélból tíz csík volt beleverve a vértbe,
közte tizenkettő szinaranyból, húsz pedig ónból:
három acél sárkány tekerőzött föl nyaka mentén
kétoldalt, és éppenolyan volt, mint a szivárvány,
mit jelként a halandóknak felhőre szögez Zeusz.
Majd vállára vetette a kardot, melyen aranyból
sok szép szög ragyogott, s a hüvely körülötte ezüst volt,
és aranyos szíjon csüngött le az oldala mellett.
Majd emberboritó riadalmas sokszinü pajzsát
vette magára; e szép pajzsnak tíz ércköve fénylett,
és ónból készült húsz köldöke domborodott ki,
tiszta fehér, hanem egy feketéllt közepében acélból.
Szörnyütekintetü Gorgó is koszorúzta a pajzsot
vad nézéssel, s Rémület és Riadás körülötte.
Rajta ezüstös szíj volt, és tetejében e szíjnak
éjszinü kígyó kunkorodott, háromfele hajlott,
mert három feje volt, egy nyakból nyúlva magasba.
Négygombos sisakot, kétormút vett a fejére,
lóforgósat: fönt a sörény félelmesen ingott.
Fogta a két bátor kelevézt, érccel diszitettet,
éleset: és mindkettőről égig ragyogott fel
messze az érc, s odafönt megdördült Héra s Athéna,
megtisztelve aranylókincsü Mükéne királyát.

És ezután kocsisának mind úgy adta parancsát,
hogy szép rendben tartsa az ároknál paripáit:
s ők fölvértezkedve, gyalog zúdultak előre:
nemlohadó hadizaj harsant hajnalhasadáskor.

Sokkal előbb álltak hadirendben az árok elébe,
mint a lovas csapatok; megkéstek ezek, de közöttük
szörnyü zsivajt keltett Kronidész, s küldött a magasból
véres harmatozást, mert már tervelte, hogy oly sok
bátor férfiu-főt Hádészra vet ebben a harcban.

Szemben a trójaiak sorakoztak a tábori dombon,
Hektór állt középütt s a dicsőnevü Púlüdamász is,
s Aineiász, kit a trósz úgy tisztelt, mint csak egy istent;
és vele Anténór három fia: fényes Agénór,
ifjú hős Akamász s Polübosz, mind isteni harcos.
Hektor az elsők közt hordozta a domboru pajzsot.
Mint ha a vészcsillag feltűnik, az égi ködök közt
felragyog, és azután feketült felhőkbe fut ismét:
úgy tűnt föl Hektór, hol az elsők közt, hol a hátsó
sor közepén, a parancsokat osztva, s talpig olyan volt
érc-ragyogásban, mint villáma a pajzsos atyának.

És valamint aratók, egymással szembesietve
vágnak erős rendet dúsgazdag férfiu földjén,
árpát vagy búzát, s hullnak szaporán a kalászok:
így rontott egymásnak a trósz s az akháj kaszabolva,
és egy sem gondolt közülük csúf megszaladásra;
egyformán fölszegték mind fejüket, s verekedtek,
mint csikaszok: s ezt látta s örült a Viszály, a jaj-osztó;
mert hisz az istennők közül ő volt ott csak a harcban:
minden más isten távol volt, nagy nyugalomban
ültek a termükben, ki-ki szép házának ölében,
mely az Olümposz völgyei közt építve magaslott.
Mind a sötétfelhős Kroniónt vádolta szavával,
hogy diadalt akar adni a harcban a trójaiaknak.
Zeusz atya nem hederített rájuk: félrevonulva
minden más istentől ült, hírének örülve,
nézte a trójaiak várát, az akháji hajókat,
nézte a vértragyogást, az ölőket, az elzuhanókat.

Míg reggel volt még, és nőtt szent fénye a napnak,
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek;
ámde mikor készíteni kezd vacsorát a favágó,
hegy szakadékában, miután keze érzi, hogy órjás
fát eleget vágott, és lelke is únja a munkát,
és elfogja a vágyakozás jó étek után már:
akkor az argosziak megtörték bátran a trószok
zárt rendjét, egymást buzdítva: elől Agamemnón
rontott, s nép-pásztort teritett le, a büszke Biénórt,
őt s azután Oileuszt, aki hajtó volt a szekéren.
Mert szekeréről ez, vele szembeszegülni, leszökkent:
csakhogy a rárohanót szeme közt sujtotta az éles
lándzsával, s nem fogta az ércsisak azt föl: a lándzsa
át sisakon, csonton behatolt és egybekeverte
vérrel egész velejét: leigázta a harcratörekvőt.

Ott hagyván őket sereget-vezető Agamemnón,
fénylő mellükkel, miután lerabolta az ingük,
Íszosz s Antiphosz ellen tört: egyik Priamosznak
fattyú-gyermeke volt, törvényes sarja a másik,
egy-szekeren száguldtak, a fattyú volt kocsis, és hős
Antiphosz ott harcolt a szekérről: őket Akhilleusz
Ída hegyén egyszer vesszőkkel gúzsba kötötte,
mert elfogta a nyájuknál; s váltságra kiadta.
Most pedig Átreidész, széltébe király Agamemnón,
mellbimbója fölött a kocsist átverte dzsidával,
s fültövön ütve a hőst, kivetette a harciszekérből.
Szép fegyverzetüket gyorsan szaggatta le róluk,
s ráismert a fiúkra, kiket látott a hajóknál,
Ídáról hogy a gyorslábú Akhileusz odahozta.
Mint az oroszlán gyors szarvasnak két kicsi borját
könnyen tépdesi szét, ha erős foggal kiragadja
őket a vackukból, s elorozza kicsiny szivük ottan;
s anyjuk, bár a közelben van, nem tud nekik adni
semmi segítséget, hisz reszket rémesen ő is;
szökken azonnal a sűrű tölgyesen által, az erdőn
száguld át, izzadva, ha űzi a szörnyü vadállat:
tőlük a vészt éppígy nem háríthatta el akkor
egy trósz sem: hisz az argosziaktól mind menekültek.
Ők meg Peiszandroszt s a hatalmas Hippolokhoszt is,
harcias Antimakhosz fiait, ki a leghevesebben
ellenzette (mivel Parisz őt megvette arannyal),
hogy Helenét megkapja a szőkehajú Meneláosz,
ennek két sarját elfogta a hős Agamemnón,
egy-szekeren szálltak, s együtt fogták paripáik;
ám a kezükből gyeplőjük szép szíja kicsúszott,
megzavarodtak. S most odaszökkent, mint az oroszlán,
Átreidész; kérlelték térden a harciszekérről:

"Átreidész, méltó váltságért hagyd meg az éltünk:
Antimakhosz házában kincsek halmaza fekszik,
réz meg arany, meg míves gonddal megkalapált vas:
végtelenül sok váltságot nagy örömmel ad abból,
hogyha fülébe jut az, hogy két fia él a hajóknál."

Sírva eként kérlelték ők a királyt, Agamemnónt,
mézédes szavaikkal; nem volt édes a válasz:

"Hogyha ti harcias Antimakhosznak a sarjai vagytok,
trójaiak piacán aki egykoron azt javasolta,
hogy Meneláoszt, míg követül jár ott Odüszeusszal,
gyilkolják le, ne engedjék haza, vissza mihozzánk:
most az apátok csúf vétkéért vesszetek itt el."

Szólt, és Peiszandroszt szekeréről földre vetette,
mellbe taszítva a dárdával: s ez a földre hanyatt hullt:
s Hippolokhoszt, ki leugrott, ott lent vágta le karddal,
egyszeriben lemetélte kezét, lemetélte nyakát is,
s törzsét, mint mozsarat, guritotta a harc sürüjébe.
Ott hagyván ezeket, hol a többség harca gomolygott,
arra rohant, s vele más gyönyörű-lábvértes akhájok.
Ott a futó gyalogost gyalogos gyilkolta le űzve,
és a lovast a lovas (por fellege szállt fel a földről,
mert a patás paripák a mezőn port rúgva robogtak),
érccel gyilkoltak: kaszabolta vezér Agamemnón,
űzte a trósz sereget, serkentve az argoszi népet.
Mintha mohó tűz lángja lobog föl a rengeteg erdőn,
megkavarintja a szél, s mindenfele űzi: az ágak,
fák, gyökerek sűrűn pusztulnak a tűz rohamában:
Átreidész Agamemnón karja alatt a menekvő
trósz fejek úgy hulltak: s meredeknyaku szép paripáik
számos üres szekeret csörgettek a háboru útján,
vágytak jó gazdáik után, de azok kiterültek
saskeselyűknek kedvesen és nem a hitveseiknek.

Hektórt Zeusz kivezette a porból, nyílzivatarból,
emberölésből, vérből és a csaták zsivajából:
s Átreidész dühösen, seregét serkentve, követte.
Ílosz Dardanidész ős sírjánál iramodtak
ők el, a sík közepén, közelében a vadfügefának,
vágytak a várba: nyomukba rohant riadó Agamemnón,
győzelmes kezeit szennyezve a harci mocsokkal.
Végre midőn Szkaiai kapujához, a bükkig elértek,
ott valamennyi megállt, megvárták végül is egymást.
Mások a sík közepén, mint ökrök, aként riadoztak,
melyeket éj közepén riogat szét rémes oroszlán,
mindet: s egynek már föltűnt meredek veszedelme:
rettenetes foggal rácsap, s a nyakát töri ketté,
és azután beleit habzsolja, kiszürcsöli vérét:
Átreidész, a király, ugyanúgy kergette csapatjuk,
mindig a leghátsót sujtotta le, s ők menekültek.
Sok lebukott a szekeréről fővel, sok lehanyatlott
Átreidész keze által, mert kelevézzel elől dúlt.
Ámde mikor már-már a magas falig ért el, a város
aljához közel, akkor az emberek, istenek apja
ült le a forrásdús Ídé legfőbb tetejére,
égből szállva alá, villámát tartva kezében;
s Íriszt serkentette, aranyszárnyú hiradóját:

Menj, sebes Írisz, szállj, mondd el Hektórnak e szókat:
míg Agamemnón nép-pásztort ott látja szemével
dúlni az elsők közt, kaszabolni a trósz hadirendet,
addig hátráljon, de a népét küldje előre
vívni az ellenség csapatával a vad viadalban.
Ámde ha vagy nyíltól vagy dárdától sebesülten
szökken lóra az, akkor erőt Hektórnak adok már
ölni, amíg el nem jut a jópadu görbe hajókig,
míg nem sűllyed a nap, s nem jő el az isteni alkony."

Így szólt; nemvonakodva röpült el a szélsebes Írisz:
Ída hegyormairól lesuhant szentelt Ilionba:
hős Priamosz sarját föllelte, az isteni Hektórt,
mert az a jól-ácsolt szekeren, paripái mögött állt;
hát közelébe került s ezt mondta a szélsebes Írisz:

"Halld, Hektór, Priamosz fia, tervben Zeusszal egyenlő,
Zeusz atya küldött el, hogy néked e hírt kijelentsem:
Míg Agamemnón nép-pásztort látod szemeiddel
dúlni az elsők közt, kaszabolni a trósz hadirendet,
addig tartózkodj a csatától, csak csapatod küldd
vívni az ellenség csapatával a vad viadalban;
ámde ha vagy nyíltól vagy dárdától sebesülten
szökken lóra az, akkor erőt neked ad viadalban
ölni, amíg nem jutsz el a jópadu görbe hajókig,
míg nem sűllyed a nap, s nem jő el az isteni alkony."

Így szólt és azután tüstént tovaszállt sebes Írisz;
Hektór fegyveresen szökkent szekeréröl a földre,
s rázva hegyes lándzsáit, járt föl-alá a seregben,
harcra tüzelte hadát, ébresztett vad hadilármát.
Megfordult a sereg, s az akhájjal szembe fölállott;
túlnan az argosziak tömörítették hadirendjük;
rendbe verődtek, a két sereg ott állt; majd Agamemnón
elsőként támadt, legelől vágyott verekedni.

S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,
mondjátok nekem el, ki került legelőször e hőssel
szembe a trójaiak, vagy a hős segitők seregéből.
Íphidamász Anténoridész, nagytermetü bajnok,
ő, kit a sűrü-rögű Thréké, juhok anyja, nevelt föl:
ott Kisszeusz, a nagyapja nevelte, mikor kicsi volt még,
otthon, a széporcájú Theánó apja, az ifjút.
Majd, hogy a szép fiatalkor mértékét megütötte,
ott tartotta magánál, s hozzáadta leányát.
Íphidamász nászterméből sietett az akhájok
híre után, útjára tizenkét gálya követte.
Perkóté kikötőben hagyta a görbe hajókat,
útnak eredt gyalog, és így ért el a trójai várba:
Átreidésszal most ő szállott szembe a síkon.
Hát amikor már egymásnak közelébe kerültek,
Átreidész hajitott, de hibázott: félreütötte.
Ám neki Íphidamász páncélja alatt az övébe
szúrt, nekidőlt maga is, bízott keze jó erejében:
csakhogy a díszes övet nem döfte keresztül a dárda,
elgörbült hegye ólomként, az ezüstbe akadva.
Átreidész megfogta a lándzsát, húzta magához,
bátran, mint az oroszlán, és kicsavarta kezéből,
majd lenyakazta a hőst nyomban, meg is oldta a térdét.
Földre bukott és érc-álomba merült a szegény ott,
távol az asszonytól, trószoknak hős segitője,
kit nem ölelt, bár érte olyan sok kincset adott volt:
mert száz ökröt adott, és ezret még megigért rá,
s kecskét is, juhot is, hisz volt nagy nyája temérdek.
S most őt vértjétől is megfosztotta a bajnok:
s vitte a szép fegyvert az akhájok nagy tömegében.
Ezt hogy látta Koón, a csatákban nagynevü férfi,
Anténór legidősebb sarja, szemére a bánat
fátyla borult, amiért öccsét a király lenyakazta:
oldalt, rejtve, megállt; nem látta a hős Agamemnón,
és könyök-aljon megdárdázta középen a karját:
túlnan jött ki sugárzó vége az érckelevéznek.
Megborzongott most sereget-vezető Agamemnón,
csakhogy még így sem húzódott vissza a harcból:
ámde Koón fele rontott széltáplálta gerellyel.
Íphidamászt, öccsét, vonszolta ez épp ki a harcból
lábánál, s hivogatta a legderekabb daliákat:
s míg a tömeg közt húzta, fedezve a domboru pajzzsal,
rá a király érc-dárdát lőtt, meg is oldta a térdét:
s Íphidamász holtteste fölött a fejét leütötte.
Anténór két sarja eként töltötte be sorsát
Átreidész által, s Hádész házába hanyatlott.

S ő küzdött, fel-alá száguldva a férfisorok közt
kardosan és kelevézzel, erős nagy sziklakövekkel,
míg sebesült karjából bőven folyt a meleg vér;
majd miután hegesült sebe már, és vére sem omlott,
szúró fájdalmak szállták meg a hős fejedelmet.
Mint vajudó asszonyt ha a szúró vad nyilak érik,
melyeket Eileithűiák lőnek rá a szüléskor,
Héra leányai, vad keserű fájdalmak adói:
így szállták meg a szúró kínok a hős Agamemnónt.
Fölszökkent szekerére hamar, kocsisára parancsolt,
hajtson az öblös bárkákhoz: kín marta a szívét.
S messzeható hangon harsant danaosz seregére:

"Kedvesek, argosziak fejedelmei és vezetői,
most ti szorítsátok hátrább a dühös hadilármát
tengeri gályáinktól, mert már engem a bölcs Zeusz
nem hagy egész napon át tusakodnom a trójaiakkal."

Szólt; s a kocsis megcsapta sörényes szép paripáit,
űzte a bárkákhoz, s a lovak nemkésve röpültek:
tajték lepte szügyük, por verte be őket a földről,
így vitték ki a gyötrődő fejedelmet a harcból.
Hát amikor Hektór meglátta, hogy elvonul onnan,
trójainak s lükiébelinek rivalogva parancsolt:

"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül:
elmegy a legderekabb, s nékem nagy hírnevet osztott
Zeusz Kronidész. Hajtsátok hát a patás paripákat
most az erős danaókra, hogy új diadalmat arassunk."

Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Mint a vadász, ha uszítja fehérfogu fürge kutyáit
vaddisznó ellen, vagy oroszlán ellen az erdőn:
büszkeszivű seregét az akhájra ekép uszitotta
Hektór Príamidész, az ölő Árésszal egyenlő:
ő maga szállt legelől, bizakodva vitéz erejében:
és lecsapott a csatára, miként süvitő viharos szél,
mely le-lecsapva kavar mélykék tengert a magasba.

Kit kaszabolt le először köztük, kit legutolszor
Hektór Príamidész, amidőn Zeusz hírt neki osztott?
Ászaiosz legelőbb és Autonoosz meg Opítész
és Klütiosz-fi Dolopsz, meg Opheltiosz és Ageláosz
hullt el, s Aiszümnosz s Órosz, meg Hipponoosz hős:
nagy danaosz vezetők közül őket verte le, s aztán
harcosaik: valamintha Notosznak, a felderitőnek,
fellegeit Zephürosz veri forgatagos viharával:
hömpölygő, dagadó sok hullámról a magasba
fröccsen a friss tajték, a futó szél fölveri folyton:
íly szaporán csapkodta fejét Hektór a seregnek.
S győzött volna a vész ekkor jóvátehetetlen,
és a hajókig szöktek volna az argosziak mind,
hős Diomédészt hogyha ekép nem hívja Odüsszeusz:

"Tűdeidész, mi esett mivelünk, hogy vívni felejtünk?
Állj mellém, te derék: hisz csúfság lesz, ha hajóink
már a sisakrázó Hektór a kezébe keríti."

Válaszul erre eképen szólt az erős Diomédész:
"Én ugyan itt maradok s küzdök, de bizony kicsi hasznunk
lesz ebből, miután már fellegtorlaszoló Zeusz
nem minekünk akar adni erőt, de a trójaiaknak."

Szólt, és Thümbraioszt szekeréről földre vetette,
bal mellbimbóján gerelyezte meg őt; Odüszeusz meg
isteni fegyveresét, aki ott volt véle, Molíónt.
Ott hagyták, miután kiütötték őket a harcból;
és a tömegre rohantak, mint két vadkan az erdőn
hogyha vadászebeket támad meg büszke erővel:
így öldösték újra a trószokat: és az akhájok
fellélegzettek, kik Hektórt futva futották.
Két kitünő férfit fogtak most el szekerestül,
apjuk a perkótéi Meropsz volt, az, ki leginkább
értett jósláshoz, s nem akarta e két fiusarját
férfiölő harcokba bocsátani: ám nem ügyeltek
rá, mert mindkettőt a sötét vész végzete vonta.
Őket a Tűdeidész, a dicsődárdás Diomédész
megfosztotta a lelküktől, s elorozta a vértjük;
s hullt Odüszeusz keze által Hüpeirokhosz Hippodamosszal.

Most Kronidész nekik egyenlő harcot feszitett ki,
s nézte az Ída hegyéről, egymást mint kaszabolják.
Dárdáját Diomédész dobta Agasztrophosz ellen
s Paión hős sarját csípőjén csapta: futásra
nem voltak paripái közel: lelkébe zavar hullt:
mert azokat fegyvernöke távol fogta: csatázott
hát gyalog is, mígcsak szeretett lelkét ki nem adta.
Ám Hektór ezt jól meglátta a harcisorok közt,
s rajtuk ütött rivalogva; nyomában a trósz hadirendek;
megdermedt láttára a harsány hős Diomédész,
és Odüszeuszhoz, a szomszédjához, azonnal ekép szólt:

"Már kettőnk fele hömpölyög itt Hektór, a nagy átok;
most hát álljunk meg, s kergessük vissza mi ketten."

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette
arra: nem is vétette el, így célozva fejére,
fönt a sisak tetejét; de lepattant érce az ércről,
gyöngéd bőréig nem tört be: megóvta a hosszú
háromrétü sisak, mit adott neki Phoibosz Apollón.
Messze hamar hőkölt Hektór, s bevegyült a tömegbe:
térdre rogyott, izmos tenyerét feszitette a földnek,
így várt, és a szemét a sötét éj elboritotta.
Ám mire Tűdeidész odaért kivetett gerelyéért,
át az elősorokon, hol a lándzsa a földbe furódott,
Hektór föllélegzett már, s szekerére szökellve
népe közé robogott, kikerülte az éjszinü véget.
Dárdával nekirontva beszélt az erős Diomédész:

"Megmenekültél most, kutya. Jó közeledbe került bár
csúf véged, de kimentett ismét Phoibosz Apollón,
ő, akihez könyörögsz, ha kirontasz a dárdazörejbe.
Majd csak rád akadok később, s végzek veled akkor,
hogyha nagy isteneink közt van nekem is segitőm még.
Most megyek, és mást üldözök én, akit éppen elérek."

Szólt, és Paionidész hőst megfosztotta mezétől.
Ámde Alexandrosz, fürtös Helené deli férje,
most íjat feszitett nép-pásztor Tűdeidészre,
síroszlopnak dőlve, a halmon, melyet emeltek
Ílosz Dardanidésznak, a nép vénének a sírján.
Éppen Agasztrophosz ékes vértjét húzta a hősnek
melléről Tűdeusz fia, válláról meg a pajzsot,
és az erős sisakot, mikor ő meghúzta az íjat
és röpitette nyilát s az nem szökkent ki kezéből
hasztalanul, mert jobb talpát átverte a hősnek
s földbe verődve megállt; nevetett Parisz édesen ekkor,
nyíltan előugrott, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:

"Megsebesültél, nem szállt hasztalan el nyilam; ó, csak
vertem volna az ágyékodba, kitépni a lelked;
hogy fölüdülhetnének a trószok, kik teelőled
mint az oroszlántól mekegő kecskék, menekülnek."

Nemrettenve felelt neki most az erős Diomédész:
"Ejh, íjas-szájas, fonatos hiu, lányra-leső, te,
szemtől-szembe ha fegyveresen mersz állni elébem,
hasznát nem veszed íjadnak, nem sűrü nyiladnak:
most megkarcoltad talpam, s dicsekedsz, de hiába.
Annyi, mikéntha egy asszony lő rám, vagy buta gyermek:
semmirekellő gyávának nyila sem sokat érhet.
Másként röppen az én éles gerelyem, ha kevéssé
érint is valakit, tüstént elorozza a lelkét:
annak az asszonya tépett-arcú, gyermeke árva,
ő maga meg rothad, vérrel pirosítja a földet,
és több dögkeselyű, mint asszony van körülötte."

Szólt; s a dicsődárdás Odüszeusz odajött közelébe
s állt elibé; s ő földre leülve, kihúzta a fürge
vesszőt lábából; szúró kín fogta el ekkor.
Fölszökkent szekerére hamar, kocsisára parancsolt,
hajtson az öblös bárkákhoz, kín marta a szívét.
Árva magára maradt dárdás Odüszeusz, egy akháj sem
állt már ott, mert mind elfogta a félelem őket.
Felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

"Jaj nékem, mi baj ér? Nagy a szégyen, hogyha előlük
megrettenve futok, de bizony keserűbb, ha magamban
foglyul esem: megrémítette a többieket Zeusz.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Jól tudom én, hogy a harctól messze a gyáva menekszik,
és aki hős, annak helytállnia sziklaszilárdan
kell a csatában, akár őt sebzik, akár sebeket vág."

Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
addig a pajzsos trósz csapatok közelébe kerültek:
és körül is fogták, szomorú vesztükre maguknak.
Mint amidőn vadkanra ebek s viruló deli ifjak
törnek, amint éppen csörtet ki a sűrü cserésből,
jön ki, fehér fogait feni hajlott állkapocsában:
körben szökkennek közelébe, pedig foga csattog,
és, bármíly félelmetes is, helytállva bevárják:
Zeusz-kedvelt Odüszeusz körül így gomolyogtak a trószok;
ő meg először a tisztanevű deli Déiopítészt
vágta fölül vállban, nekiszökve kemény kelevézzel;
általa elhullt sorra Thoón és Ennomosz éppúgy;
Kherszidamászt ezután, mikor épp szökkent le a földre,
domboru pajzsa alatt dárdázta le, köldöke táján,
ez meg a porba zuhant, kézzel markolta a földet.
Mind ott hagyta feküdni; Kharopszot, Hippaszidész hőst
verte le, testvérét a nemes Szókosz daliának.
Védelmére előtört Szókosz, az isteni férfi:
jó közelébe került, s Odüszeuszhoz ilyen szavakat szólt:

"Hős Odüszeusz, ki be nem telsz csellel, háborusággal,
vagy két Hippaszidészról mondhatod el dicsekedve
még ma, hogy íly két hőst leterítettél, kiraboltál,
vagy dárdám átver, s te magad leheled ki a lelked."

Így szólt, s megsértette gerellyel, domboru pajzsán:
tündökölő pajzsán áttört az erősnyelü dárda,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott:
mind széttépte a bőrt bordáin; csakhogy Athéné
mégsem hagyta a hős belső részébe hatolni.
Látta Odüsszeusz, hogy nem hozta e dárda halálát;
hátraszökellt nyomban, s Szókoszhoz ilyen szavakat szólt:

"Jaj, nyomorult, most rögtön elér meredek veszedelmed:
megszűntetted ugyan küzdelmem a trójaiakkal,
ámde kimondom, elér a halál, el az éjszinü végzet
téged még e napon: gerelyemtől földre igázva
hírt adsz énnekem és lelket paripás Aidésznak."

Szólt, s az megfordult, elkezdett futni azonnal;
csakhogy amint fordult, hátába ütötte a dárdát
válla közé Odüszeusz, és mellét fúrta keresztül;
döngve zuhant le; s Odüsszeusz most dicsekedve kiáltott:

"Lónevelő harcos Hippászosz gyermeke, Szókosz,
lám, lecsapott a halál rád, nem tudtál menekülni.
Jaj, nyomorult, te, apád sem s úrnő édesanyád sem
fogja szemed le, mikor meghalsz, de falánk keselyűknek
nyershusevő raja tép szét, csattogtatva a szárnyát:
ámde ha meghalok én, az akháj nép eltemet engem."

Így szólván, a vitéz Szókosz súlyos kelevézét
testéből s a kerek pajzsból kiemelte kezével:
vér zúdult ki nyomán, elbúsította a lelkét.
Hősszivü trójaiak, látván vérezni Odüsszeuszt,
egymást szólítgatva nyomultak mind közelébe;
míg Odüszeusz hátrált, s harcos feleit hivogatta.
Torkaszakadtából kiabált háromszor a bajnok,
meghallotta szavát háromszor a hős Meneláosz:
és Aiászhoz, a szomszédjához, azonnal ekép szólt:

"Isteni sarj, Aiász, Telamón fia, nép fejedelme,
tűrőlelkü Odüsszeusz hangja kering körülöttem,
mintha szorongatnák, elvágva a vad viadalban,
körben a trójaiak s velük ő egyedül verekednék.
Törjünk át a tömeg közepén, jó lesz, ha segítjük.
Félek, még baja lesz, ha magában harcol a trósszal,
bármíly hős; nagyon érezné a sereg, ha elesne."

Így szólt és vezetett, s vele ment az az isteni férfi.
Zeusz-kedvelt Odüszeuszt föllelték: mind körülötte
jártak a trószok, akár rőtszőrü sakálok a dombon,
aggancsos, sebesült szarvas közelében, amelyet
kézívről a vadász nyilazott meg, s bár a vadásztól
messzefutott, míg vére meleg volt, s térdei bírták,
ám miután a hegyes nyíl vesszeje rajta erőt vesz,
szétmarcangolják s falják a sakálok az árnyas
erdőben: de az isten most egy szörnyü oroszlánt
küld oda: szétfutnak, s egyedül most ez lakomázik:
tarkaeszű, bajnoklelkű Odüszeusz közelében
így kavarogtak a trósz daliák sűrűn; de a bajnok
lándzsáját csóválva elűzte a végzete napját.
S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal,
és közelébe megállt: szanaszét rebbentek a trószok.
S őt közülük Meneláosz kézen fogva kivitte,
míg paripáit a fegyvernök közelébe terelte.
Aiász meg támadt, meg is ölte a fattyu Dorüklosz
Príamidészt, és Pandokoszon; nekirontva, sebet vert;
aztán Lűszandroszt, Püraszoszt, s dárdázta Pülartészt.
Mintha a téli folyó áradva rohan le a síkra,
mert a magas hegyoromról Zeusz zivatarja zudítja,
sok kitekert tölgyet gördít, sok büszke fenyőfát,
s piszkos iszaptömeget vet végül a tenger ölébe:
így kergette a fénylő Aiász végig a rónán
most a vitézeket és lovakat, kaszabolva; de Hektór
még nem tudta: hisz ő balszárnyán dúlt a seregnek,
ott a Szkamandrosz partjánál, hol a legszaporábban
hulltak a férfifejek, s kinemoltódó hadizaj kélt
nagy Nesztór meg a harcias Ídomeneusz közelében.
Itt forgott Hektór, iszonyút mívelt a gerellyel
s harciszekérrel: az ifjak dús rendjét kaszabolta.
Mégse huzódtak volna talán hátrább az akhájok,
hogyha Alexandrosz, fürtös Helené deli férje,
hős, Makhaón nép-pásztornak nem szűnteti harcát,
háromhorgu nyilával a jobb vállát sebesítve.
Féltették nagyon őt az erőt-lehelő nagy akhájok,
még leölik, ha talán megfordul a harciszerencse;
s Ídomeneusz ragyogó Nesztórhoz nyomban ekép szólt:

"Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
szökkenj föl szekeredre hamar, s a szekérre Makháón
melléd; és a patás paripákat hajtsd a hajókhoz:
mert aki orvos, az ér ám annyit, mint sokan együtt,
hogyha kimetszeni nyílvesszőt kell, s hinteni gyógyszert."

Szólt, s a lovag Nesztór nem volt neki szófogadatlan:
fölszökkent szekerére hamar: melléje Makháón,
tisztanevű Aszklépiosz orvos igaz fia szállott;
ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
görbe hajóikhoz, hiszen ez volt vágya szivüknek.

Látta a trójaiak zavarát most Kebrionész, ki
Hektór mellett állt, és hozzá nyomban ekép szólt:

"Hektór, csak ketten küzdünk mi az argosziakkal
itt a dühös viadal peremén: és közben a többi
trójai mind kavarogva kering, maga és paripája.
Aiász nyomja hadunk, Telamón fia, látom egész jól:
válla körül széles pajzsot hord; hát szekerünket
és lovainkat irányítsuk mi is arra, hol egymást
leghevesebben pusztítják lovasok, gyalogok mind,
hol szörnyű a viszály, hol a vad hadilárma sosem húny."

Szólt és megcsapkodta sörényes szép paripáit
harsány ostorral: s a lovak jól értve csapását,
gyorsan a gyors szekeret görögök közt, trójaiak közt
vitték, át tetemen, pajzson, s vértől csatakos lett
lent az egész tengely, s a szekér párkánya egészen,
mert oda freccsent föl minden vércsepp a patákról
és a keréksínről; vágyott behatolni a bajnok
már a tömegbe, hogy ott rést üssön: amint odaszökkent,
ölte a sok danaoszt, alig is lankadt kelevéze.
Így küzdött, fel-alá száguldva a férfisorok közt
kardosan és kelevézzel, erős nagy sziklakövekkel;
csak Telamóniadész Aiászt nem hívta csatára,
mert a kiválóbbal Zeusz őt nem hagyta csatázni.

Félelmet keltett Aiászban a fennfigyelő Zeusz:
hétbőrös pajzsát hökkenten hátravetette,
szétnézett s menekült a tömeghez, mint a vadállat,
és meg-megfordult, térdét lassúdan emelte.
Mint amidőn a karám közeléből sárga oroszlánt
űznek a fürge kutyák s falun-élő férfiak egyre,
s nem hagyják, hogy a barmok háját megkaparintsa,
mert az egész éjjel virrasztanak: ő meg a húsra
vágyva, előre rohan, de nem ér el semmit: a sűrű
dárda-eső hull rá szemből, a goromba kezekből,
és lobogó fáklyák, s noha elszánt, megfut ezektől,
s hajnalban haragos lélekkel kullog el onnét:
így Aiász keserű szívvel hátrált el a trósztól,
kelletlen, hiszen aggódott az akháji hajókért.
Mint a vetés mellől csökönyös szamarat ha hiába
vernek vissza fiúk, s botokat tördelnek a hátán,
ám a szamár a kövér veteményt letapossa, s az ifjak
bárha botokkal ütik, nem győzik mégsem erővel,
s csak miután megtelt, tudják nehezen tovaűzni:
éppígy Aiászt is, Telamón nagytermetü sarját,
büszkeszivű trószok s több földről gyűlt segitőik,
pajzsközepét kelevézekkel döngetve, követték.
És Aiász olykor fölvette a vad viadalt még,
megfordulva megint s föltartóztatva a trószok
hadsorait, máskor pedig újra futásnak eredt már,
ám egy trószt se hagyott odatörni a fürge hajókhoz:
trójaiak meg akhájok közt tombolva középen
egymaga állt, gerelyek hulltak rá férfikezekből,
sok kelevéz röptében erős pajzsába verődött;
ámde fehér testéig a legtöbb el sem is érve,
földbe szaladt, noha vágyakozott jóllakni husával.

Így mikor Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős,
látta, hogy Aiászt mint dárdázza-szorítja a trósz had,
ment közelébe, megállt s hajitott ragyogó kelevézzel,
s Phausziadész Apiszáónt verte, a nép terelőjét,
melle alatt máján, meg is oldta azonnal a térdét:
Eurüpülosz rátört, s válláról vonta le vértjét.
Hát hogy az isteni szép Parisz őt meglátta, miképen
foszt Apiszáónról fegyvert, tüstént feszitette
rá íját, és jobb combját átverte a nyíllal:
és beletört nád-szára, nehézzé tette a combját.
Vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje,
s messzeható hangon harsant danaosz seregére:

"Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
vissza! a vészterhes napot űzzétek tova tüstént
Aiásztól, kit a nyílzápor szorit, és menekülni
- úgy látom - nem tud többé a zajos viadalból:
álljátok körül, óvjátok Telamón-fi nagy Aiászt."

Eurüpülosz sebesülten ekép szólt; s ők körülállták,
mellé zárkóztak, pajzsuk vállukra feszítve
s lándzsa-emelve sokan: szemben sietett velük Aiász:
s megfordulva megállt, miután az övéit elérte.

Így harcoltak ezek, mint égő tűz lobogása.
Nesztórt meg vitték Néleusz csatakos paripái
vissza a harcból s véle Makháón népterelőt is.
Őt meglátta az isteni hős, gyorslábu Akhilleusz:
mert tatján fönt állva a cetnagyságu hajónak,
onnan nézte a vad viadalt s a futást, a siralmast;
s átszólt Patrokloszhoz, a bajtársához azonnal
onnan a bárkáról: s ez a sátorból kirohant, mint
Árész, hallva a szót: s vesztének kezdete ez lett.
És legelőbb Akhileuszt kérdezte Menoitiadész hős:

"Mért szólítottál? mit kívánsz tőlem, Akhilleusz?"
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:

"Büszke Menoitiadész, lelkemnek lelke leginkább,
most hiszem én, hogy térdemhez gyűlnek könyörögni
mind az akhájok, mert iszonyú nagy baj közelít már.
Menj hát, Zeusz-kedvelt Patroklosz, kérdeni Nesztórt,
míly sebesültet visz ki szekéren a harc mezejéről:
hősi Makháónnak gondolnám, arra hasonlít
hátulról, de az arcát nem láthattam a hősnek,
mert robogó lovaik hamar elszáguldtak előttem."

Szólt; mire Patroklosz megtette barátja parancsát:
futva futott sátrak mentén s az akháji hajóknál.

Ők meg amint Néléiadész sátrához elértek,
tápláló anyaföldre szökelltek a harciszekérről:
Eurümedón fegyvernök az agg paripáit eloldta
ott a szekértől; s ők ingük-szárítani álltak
szembe a tengerről fúvó széllel kihevülten;
majd sátrukba sietve remek székekre leültek.
Édes italt készített szépfonatú Hekamédé,
kit Tenedoszból nyert az öreg, mikor ott nagy Akhilleusz
dúlt; és hősszivü Arszinoosz lányát az akhájok
őneki adták, mert ő volt legjobb a tanácsban.
Hát legelőször is asztalt tett elibük Hekamédé,
drága zománcoslábu csiszoltat: s arra kosárkát
ércből: s rá hagymát, falatozni valónak italhoz,
és halavány mézet s mellé még szent buzalisztet;
s drága kupát - ezt még otthonról hozta az agg hős -
rajta arany szegek ékeskedtek, s négy füle is volt:
mindegyiken búzát csipegetve csücsült a galambpár
drága aranyból, s kettős talp tartotta a kelyhet.
Más ember bizony azt nehezen tudná megemelni
megtelten, de az agg Nesztór könnyen fölemelte.
Édes italt ebben vegyitett amaz isteni asszony,
pramnéi jó borból, melyhez most réz-reszelővel
kecsketurót morzsolt, s hintett rá hószinü lisztet:
és, mikor elkészült az ital, nekik inni kinálta.
Tikkasztó szomjuk miután az itallal elűzték,
egymással váltott szavakon kedvükre derültek:
s ajtójukba megállt Patroklosz, az isteni férfi.

Őt meglátta az agg, fölpattant nyomban a székről,
kézen fogva vezette be és késztette leülni;
csakhogy Patroklosz nemet intett s íly szavakat szólt:

"Zeusz-táplálta öreg, sose kínálj, úgysem ülök le.
Félelmes, tisztelt, aki elküldött tudakolnom,
kit hoztál ide megsebzetten; s lám, magam is már
látom, hogy nem más, de a nép őrzője, Makháón.
S most megvinni a hírt, Akhileuszhoz visszairamlok:
hisz tudod, isteni agg, milyen ő: félelmetes ember,
gyakran a vétlent is vétkesnek véli azonnal."

Erre a választ adta Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Mért sajnálja ekép Akhileusz sebesült fiainkat,
kik nyíltól nyilazottak mind? Nem tudja, milyen nagy
bánat kelt az egész táborban! A legderekabbak
megdárdázva-nyilazva feküsznek a görbe hajókon.
Megsebesült már Tűdeidész, az erős Diomédész;
megsérült a dicsődárdás Odüszeusz s Agamemnón;
Eurüpülosz meg a combja tövén nyíltól sebesült meg:
s itt van ez is, kit most hoztam ki a harc gomolyából,
minthogy idegről lőtt nyíl érte; azonban Akhilleusz
bármi derék, sose gondol ránk, nem szánja a népét.
Vagy tán várni akar, míg tengerparti hajóink
mind elhamvadnak, bármennyire védjük is őket,
és mi halomra halunk mindnyájan, mert hisz erőm már,
mely hajdan ruganyos testembe lakott, elenyészett.
Bárcsak oly ifjú volnék, s úgy megvolna erőm is,
mint amikor köztünk s Élisz közt háboruság kélt
jószágrablásért; mikor Ítümoneuszt leütöttem,
éliszi büszke Hüpeirokhidészt: hajtottam a barmát
kárpótlásul. A csordáját ő védte erősen
és a legelsők közt kelevézemtől sebesült meg,
földre bukott, s a parasztnépek szanaszét szaladoztak.
Nagy szerzett zsákmányt hajtottunk el mezejükről,
ötven ökörcsordát s mellette meg annyi juhnyájat,
annyi csapat kecskét, disznófalkát ugyanannyit;
és százötven aranyszőrű lovat is velük együtt,
mind kancák voltak, sokukat kísérte csikója.
Éjszaka mindezeket Néleusz Püloszába tereltük,
és megörült Néleusz szive, hogy nekem, ifju fiának,
ekkora nagy zsákmányt sikerült hazahoznom a harcból.
Hírnökeink szava harsant szét hajnalhasadáskor:
jőjjenek el, kik kárt szenvedtek az élisziektől.
Egybesereglett hát minden vezetője Pülosznak
s osztakozott, soknak tettek hisz kárt az epívek,
mert kevesen laktunk csak, bajtól sujtva, Püloszban.
Esztendőkkel előbb Héraklész hőserejével
rontott ránk, és mind odavesztek a legderekabbak.
Néleusz sarja tizenkét hős fiu volt velem együtt,
én túléltem a bajt, elpusztult egyig a többi.
Így azután amaz ércmezü dölyfös epeioszok akkor
megvetvén minket, sokszor gonoszat cselekedtek.
Hát az öreg kiszemelt egy ökörcsordát, s a juhokból
háromszázat vett, s a juhászokat is vele fogta.
Mert neki is jó sokkal volt szép Élisz adósa,
négy deli díjnyertes paripája maradt szekerestül
Éliszben: triposzért készültek futni a versenyt:
ám a király, Augeiász, mind ottfogta magánál,
s csak maga, értük-bús kocsisuk jöhetett haza hozzánk.
Íly szavakért, tettért haragudva szemelt ki az agg hős
sok barmot, de a többit a népnek elosztani adta,
méltó rész nélkül közülük haza senki se menjen.
Hát mi eként rendeztük mindezt, s isteneinknek
áldoztunk az egész városban: azok pedig aztán
harmadnap ránk törtek mind körmös paripákkal
számtalanul: köztük volt két ércingü Molíón,
akkor még gyermek, vad harchoz nem nagyon értő.
Van bizonyos város, Thrüoessza, halom tetejében,
messze az Alpheiosznál, szélén ősi Pülosznak:
ezt fogták körül ők, fel akarták dúlni egészen.
Ám mikor átértek mezején, hozzánk nagy Athéné
futva Olümposzról lecsapott, hogy vérteket öltsünk,
éj idején. Nem kelletlen gyűlt össze Pülosznak
népe; serényen szállt viadalra; de Néleusz engem
fegyvertől tiltott, s lovaim rejtette előlem;
járatlan vagyok én - így mondta - az ütközetekben:
s még így is kiemelkedtem lovasok serégéből,
bárha gyalog vívtam, mert így vitt harcba Athéné.
Van bizonyos Minüeiosz, a tengervízbe futó ár,
Áréné közelében, ahol megvártuk a hajnalt
mindnyájan lovagok, s oda áramlott a gyalogság.
Onnan egész csapatunk fegyverben, vért-övezetten
déli verőn ért át Alpheiosz szent folyamához.
Ott tiszteltük a fennkölt Zeuszt remek áldozatokkal
s Alpheioszt meg a büszke Poszeidónt barna bikával
és a bagolyszemü Pallasz Athénát gyönge üszővel,
végre pedig vacsorához láttunk mind, csapatonként;
és fegyverben, ahogy voltunk, nyugalomra ledőltünk
mind a folyó partján; de a harcoslelkü epívek
ott álltak körben, fel akarták dúlni a várost.
Csakhogy előbb elibük tűnt roppant dolga Arésznak:
mert, hogy a tündöklő napfény beragyogta a földet,
Zeuszhoz, Athénához könyörögtünk, s összerohantunk.
És mikor összecsapott a Pülosz-beli s éliszi nagy had,
hőst legelőbb én öltem - s elvittem paripáit -,
dárdavető Mulioszt: Augeiásznak veje volt ő,
mert első lányát, az aranyhaju szép Agamédét
bírta, ki mit csak a föld ad, minden gyógyfüvet ismert.
Őt, amikor rám tört, leütöttem az érckelevézzel:
porba rogyott a vitéz, én meg szekerére szökellve
törtem a harc elejére; s a harcoslelkü epívek
szétrebbentek, amint látták lezuhanni e férfit,
büszke lovas-vezetőt, ki csatákban a legderekabb volt.
Én meg, akár a sötét vihar, úgy törtem seregükre:
ötven hadszekeret foglaltam el, és tetejükről
két-két férfi zuhant le dzsidámtól, marta a földet.
És bizony ott ama két Moliónt is földre terítem,
hogyha a harc közepéből apjuk, a büszke Poszeidón,
őket meg nem menti gomolygó ködbe takarva.
Zeusz ekkor nagy erőt nyujtott a Pülosz-belieknek:
addig kergettük téres csatasíkon az ellent,
ölve a férfiakat, zsákmányul szedve a fegyvert,
míg lovon értünk el buzatermő Búpraszionhoz,
s Ólenié-szirthez meg a híres alészi halomhoz,
s onnan Athéné már seregünket visszaterelte.
Én az utolsó harcost itt hagytam, leterítve,
s újra Püloszba ügettek a hősök Búpraszionból,
s mind hálát adtak Zeusznak s Nesztórnak, a hősnek.
Íly bajnok voltam, ha ugyan voltam, lovagok közt;
ám Akhileusz maga élvezi csak, hogy mekkora nagy hős;
sokszor fog még sírni, tudom, ha kipusztul a népünk.
Drágám, téged is intett büszke Menoitiosz aznap,
Phthíából mikor Átreidész seregébe bocsátott.
Bent voltunk ketten, magam én, meg a fényes Odüsszeusz,
s mindent, mit mondott, halottunk jól a teremben.
Mert Péleusz gyönyörű házát is elértük utunkon,
míg termő nagy Akhaiában sereget toboroztunk:
Hősi Menoitiosz ott volt épp, bent leltük a házban,
s téged is és Akhileuszt is; az agg Péleusz lovag éppen
mennydörgő Zeusznak hamvasztott nagy bikacombot
elkeritett telkén, s a kezével arany poharából
fényes bort öntött lobogótüzü áldozatára.
Ketten a húst szeleteltétek, mi pedig kaputokban
ott termettünk: fölpattant ámulva Akhilleusz,
kézen fogva bevitt, kínált is hellyel azonnal,
és vendég-lakomával bőven, mint ahogy illik.
Majd, hogy evéssel-ivással már gyönyörünkre beteltünk,
én kezdtem meg a szót, és hívtalak útra magammal:
nagy volt kedvetek; ők sűrű intelmüket adták.
Hát az öreg Péleusz intette fiát, nagy Akhilleuszt,
hogy legyen első mindig, a többi fölé kimagasló;
s téged apád, Aktór fia, büszke Menoitiosz intett:
»Drága fiam, nálad főbbnemzetségü Akhilleusz,
ám te idősebb vagy, s ámbár ő sokkal erősebb,
józan okos szavakat mondj néki, te add a tanácsot,
adj neki bölcsen irányt, és ő majd hajlik a jóra.«
Ezt mondotta az agg, s te feledted; bárha talán még
nincs későn, hogy a hős Akhileuszt meggyőzd szavaiddal.
Hátha - ki tudja - megindítod szavaiddal a lelkét,
hogyha egy isten akarja; baráttól hasznos az intés.
És ha talán valamely jós-szótól tartana szíve,
mit tán anyja, az úrnő, Zeusztól vitt neki hírül,
hát legalább téged küldjön ki s a mürmidonoknak
népét, tán te deríthetsz még sugarat seregünkre.
Adja neked szép fegyvereit, hadd hordd a csatákban,
s néki ha néznek, még el is állnak a trószok a harctól,
s lélegzethez jutnak a bajnok akháj ivadékok,
kínjuk közt: hisz a föllélegzés kurta a harcban:
míg ti, pihenten, a megfáradtakat újra a várba
könnyeden űznétek sátrunktól, görbe hajónktól."

Szólt; meg is indította a hős kebelében a lelket:
futva futott a hajókhoz, az Aiakidész Akhileuszhoz.
Ám hogy az isteni hős Odüszeusz bárkáihoz ért el
futva, ahol törvény és gyűlés tág tere tárult,
és hol az égilakók szentelt oltárai álltak,
szembekerült vele ott combján nyíllal sebesített
Eurüpülosz, fia Euaimónnak, az isteni bajnok:
sántán jött a csatából, folyt nyirkos veritéke
válláról s a fejéről, csurgott éjszinü vére
szörnyü sebéből, ám elméje azért a helyén volt.
Látta, meg is sajnálta Menoitiosz isteni sarja,
és zokogó hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:

"Jaj, nyomorult danaosz vezetők, ti szegény fejedelmek,
így kell hát távol szeretőktől s drága hazától
hájatokon hízlalnotok itt föl Trója kutyáit?
Ám szólj, isteni sarj, mondd meg nekem, Eurüpülosz hős,
föltartják-e a roppant Hektórt még az akhájok,
vagy kelevéze alatt egy szálig mind odavesznek?"

Erre a jóeszü Eurüpülosz neki válaszul így szólt:
"Isteni sarj, Patroklosz, már ezután az akhájnak
nem lesz támasza, mind elhullnak a barna hajóknál.
Hisz kik idáig a legderekabbak voltak, azok mind
megdárdázva-nyilazva feküsznek a görbe hajókon,
trójai kéz által: s amazok csak nőnek erőben.
Ám engem ments meg te, vezess el a görbe hajóhoz;
vágd ki a combomból e nyilat, s öblítsd ki sebemből
langyos vízzel a vért, és hintsd meg kellemes írral,
enyhítővel, amint - mondják - Akhileusz tanitott rá,
őt meg a legnemesebb kentaur, Kheirón tanitotta.
Mert hiszen orvosaink, Podaleiriosz és Makhaón is,
távol vannak, emez sebesülten fekszik a sátor
mélyén, és maga is kitünő orvosra szorul már,
az meg a trójaiak mezején küzd vészes Arésszal."

Erre a büszke Menoitiadész neki válaszul így szólt:
"Hogy s mint lesz ezután? mitevő legyek, Eurüpülosz hős?
Én sietek, hírt vinni a hőslelkű Akhileusznak,
melyet rám Nesztór bízott, az akháj hadak őre;
csakhogy még így sem hagylak gyötrődni magadra."

Szólt, átfogta derékon a nép-pásztort, s odavitte
sátra felé: odabent bikabőrt teritett le a szolga.
Erre lefektetvén kardjával vágta ki nyomban
combjából a hegyes nyílveszőt: és a sötét vért
mosta ki langy vízzel, keserű gyökeret helyezett rá,
enyhület-osztót, mit szétdörzsölt kézzel: a kínját
így szűntette: a seb hegesült, vérzése elállott.



TIZENKETTEDIK ÉNEK

A FAL MEGOSTROMLÁSA


Így ápolta a hős Patroklosz sátra ölében
Eurüpüloszt, aki megsebesült; ők meg verekedtek,
argosziak s trószok, gomolyogva. S az árok ezentúl
nem védhette soká az akháj sereget, se a széles
bástya fölül, mit a gályák védelmére emeltek
és körülárkoltak: de nem adtak az égilakóknak
híres szép hekatombát, hogy védhesse hajóik
és a halom zsákmányt; s mivel istenek ellen emelték,
hosszu időn bizony az nem is állott sziklaszilárdan.
Míg Hektór még élt, és míg Akhileusz dühe tombolt,
és Priamosznak városa még dúlatlanul ott állt,
addig sértetlen magasult ez az argoszi nagy fal:
ám miután meghaltak a legjobb trójai hősök,
s argosziak közül is ki megélt, ki pedig lehanyatlott,
s tíz év ostrom után Priamosz nagy városa megdőlt,
és szeretett honi föld fele szálltak az argoszi gályák:
akkor már kieszelte Poszeidáón meg Apollón:
ezt a falat leverik, nekizúdítják a folyókat,
mindet, mely tengerbe rohan le az ídai csúcsról,
Rhészoszt, Heptaporoszt, Gréníkoszt s véle Karészoszt,
Aiszéposzt, Rhodioszt, meg az isteni ősi Szkamandroszt,
és Szimoeiszt, hol a pajzsok, a harc-sisakok sokasága
hullt a fövenybe s a félisten daliák seregestül:
torkolatát e folyóknak Apollón egybeterelte,
úgy zuditotta e falra kilenc napig, és szakadatlan
záporozott Zeusz, hogy mielőbb tengerbe taszítsa.
Föld rázója Poszeidón járt hármas szigonyával
élükön és - mit a harcos akhájok kínnal emeltek -
minden alap-követ és cölöpöt szétvert a habokkal:
szépvizü Hellészpontosz előtt símára söpörte
s újra fövennyel fedte be végig a parti vidéket,
szétrontván a falat, s a folyókat visszaterelte,
hol szép árjuk odáig folyt, medrüknek ölébe.

Ezt voltak később végzendők büszke Poszeidón
és Phoibosz; de a harc most még lángolt a remekbe
épült fal mellett, recsegett a kövek rohamában
fönt a gerendázat; s az akhájt Zeusz ostora verte:
s így beszorultak a görbe hajók közibé seregestül,
féltek a rémületébresztő Hektór erejétől:
ő meg, akár azelőtt, dúlt köztük, mint sebes orkán.
Mint ha vadászifjak meg ebek közt közreszorítva
vadkan vergődik, vagy erős és zordon oroszlán,
ők meg bástya gyanánt elrendezkedve felállnak
szemben véle, kezükből sok kelevézt hajigálnak
rá, de az állatnak sose retten nagyszerü szíve,
és el nem menekül, bátorság hozza halálát:
erre meg arra forog, szaporán nekivág a soroknak,
és ahová odaront, hátrábbhúzódnak az ifjak:
így forgott Hektór, a tömegbe nyomulva; kiáltott
társainak, hogy az árkot ugorják át, de saját gyors
ménei sem merték megtenni: nyihogtak erősen
ott a magas parton s álltak, mert visszariadtak:
tág árok volt, nem lehetett átugrani rögtön,
sem könnyen, hisz kétoldalt buckák meredélye
védte, s a sánc tetején szúrós cölöpök sorakoztak,
melyeket ott az akháj sarjak vertek be a földbe,
jó nagyokat, sűrűn, védelmül a harcosok ellen.
Jókerekű szekeret húzó mén nem mehet ott át
egykönnyen, s a gyalog töpreng: vajon átjut-e rajta.
Púlüdamász, hős Hektór mellé állva ekép szólt:

"Hektór s más vezetői a trósznak, a megsegitőknek,
esztelen űzzük az ároknak rohanó lovainkat:
szörnyü nehéz áthágni ezen, hegyezett cölöpöknek
nagy sora védi s az argosziak fala is közelünkben:
itt paripákkal nem lehet átkelnünk, se csatáznunk,
annyira szűk ez a hely, félek, hogy megsebesülnek.
Mert ha a fennendörgő Zeusz igazán el akarja
veszteni őket, s Trójánkat pártolja a harcban,
én bizony óhajtom, hogy ez itt essék meg azonnal,
Argosztól távol, név nélkül vesszenek el mind;
ámde ha megfordulnak s újból megfutamítnak
bárkáik mellől, s mi a mély árokba bukunk le,
azt hiszem, akkor hírmondó sem akad, ki mitőlünk
újra a várba kerül, menekülve az argosziaktól.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjük:
tartsák itt fegyvernökeink lovainkat a sáncnál,
és mi gyalog, vértben-fegyverben, egész csapatunkkal
Hektor után menjünk: az akhájok vissza nem űznek,
hogyha reájuk már végvesztük hurka vetődik."

Így szólt Púlüdamász, tetszett Hektórnak a bölcs szó:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre.
Többi vitéze se ménekkel gyűlt egybe körötte,
mind leszökellt, amikor meglátta az isteni Hektórt.
És ezután kocsisának mind úgy adta parancsát,
hogy szép rendben tartsa az ároknál paripáit:
ők maguk elrendezkedtek, csapatokra oszoltak,
öt csapatuk lett, s mind sietett vezetője nyomában.
Hektór s tisztanevű hős Púlüdamász csapatában
legtöbb s legderekabb harcos vágyott a leginkább
szétrontván a falat verekedni a görbe hajóknál;
Kebrionész is vélük volt, Hektór a szekérhez
őrül hitványabb harcost tett Kebrionésznál.
Más csapatot Parisz, Alkathoosz meg a bajnok Agénór,
harmadikat Helenosz vezetett deli Déiphobosszal,
két Priamosz-gyermek s vélük hős Ásziosz ott volt,
Ásziosz Hürtakidész, kit fényes nagy paripái
hoztak Ariszbéból oda, Szelléeisz vize mellől.
Ankhíszész fia állt élén negyedik csapatuknak,
Aineiász, a derék, s Anténór két fia véle,
Arkhelokhosz s Akamász, kitünők mindennemü harcban.
Szarpédón a remek segitőknek volt a vezére,
s Glaukoszt vette magához s harcias Aszteropaioszt:
mert úgy látta, hogy ők seregében a legderekabbak,
náluk csak maga volt kitünőbb valamennyi vitéz közt.
Most egymás mellé bikabőr-pajzzsal tömörülve,
törtek az argosziakra heves vággyal, s bizakodtak,
hogy nem tarthatnak ki, elesnek a barna hajóknál.

Minden trójai hős, minden híres segitőtárs
tisztanevű hős Púlüdamásznak tette tanácsát;
Ásziosz Hürtakidész, a vezér, egyedül nem akarta
árok partján hagyni derék kocsisát s paripáit,
és velük együtt tört közelébe a fürge hajóknak,
balgán: sorsa nem az volt, hogy kikerülve a szörnyű
véget, örüljön a szép paripának, a harciszekérnek,
s vissza a széltől látogatott Trójába kerüljön:
gyűlölt végzete őt sokkal hamarabb betakarta,
dárdájától Deukalión-fia Ídomeneusznak.
Mert a hajók balszárnyának rontott, hol a síkról
tért be az argoszi nép paripákkal, hadszekerekkel;
arra terelte lovát, szekerét, s nem lelt a kapuknál
sem roppant védő zárat, sem zárt kapuszárnyat:
tártan a harcosok őrizték, háthogyha a harcból
visszafutó társat megmentenek ott a hajóknál.
Erre rohant a merész, paripáival; és az övéi
zajjal törtek utána, remélve: a bajnok akhájok
már ki se tarthatnak, de elesnek a barna hajóknál.
Balgatagok, hisz a két legjobb daliát a kapuknál
lelték, dárdavető-lapithák két vadszivü sarját,
egyik Peirithoosz fia volt, az erős Polüpoithész,
másik a vérszomjú Árésznak mása, Leonteusz:
ők a magas kapuszárnyak előtt őrt állani voltak,
mint a magaslombú tölgyfák a hegyek tetejében,
melyek nap-nap után állják a vihart meg az orkánt,
szertefutó roppant gyökerükkel a földbe fogózva:
ők is ekép bizakodva kezükben s hős-erejükben,
várták, hogy közeledjék Ásziosz, el nem inaltak.
S most szikkadt-bikabőr-pajzsuk magasan fölemelve
törtek a jólépült falnak haragos hadizajjal
bajnokok élén Ásziósz, Íamenosz meg Oresztész,
Ásziadész Adamász és Thón s velük Oinomaosz hős.
Ketten először a jólábvértes akháj daliákat
bent buzdították, hogy védjék mind a hajókat:
ám miután látták, hogy a trósz föliramlik a falra,
és danaosz daliák sora közt rohanó riadás kél,
nyomba kirontottak, s verekedtek a két kapuszárnynál,
mint két megdühödött vadkan, mely a rengeteg erdőn
várja a férfiak és a kutyák tömeges közeledtét,
majd rézsút kirohan, széttördeli körben a cserjést,
sok gyökeret kiszakít, hallik fogcsattogatása,
mígnem a rárepülő kelevéz elorozza a lelkét:
éppígy csattogatott emezek mellén is a páncél
szembe találtatván, mert nagy bátran tusakodtak,
bízva a bajtársakban fönt s a saját erejükben.
Míg amazok köveket hajigáltak a bástyatetőkről,
védve a sátrakat és magukat, meg a fürge hajókat:
mint amikor hópelyhek hullanak egyre a földre,
hogyha sötét felhők seregét gomolyítja a szélvész,
és a sokat-tápláló földre szakadnak a pelyhek:
így omlott a sürű lövedék az akháji kezekből
s trójaiakból is: sisakok meg domboru pajzsok
kongtak a roppant sziklakövek rohamában erősen.
Följajdult ekkor, combját csapkodta kezével
Ásziosz Hürtakidész, s bosszúsan ilyen szavakat szólt:

"Zeusz atya, lám, a hazugságnak lettél te barátja,
az, nagyon is: mert már hittem, hogy a bajnok akhájok
nem tartják föl erőnk rohamát s győztes kezeinket:
s most ők, mint karcsú darazsak vagy méhek, amelyek
fészküket építették sziklás út közelében,
és üreges házuk nem hagyják el, de bevárnak
minden mézrablót, s harcolnak gyermekükért mind:
így, noha csak ketten, nem tágitanak kapujukból,
míg oda nem vesznek, vagy míg fogságba nem esnek."
Szólt, de szavára bizony nem hajlott Zeusz szive mégsem:
mert hiszen ő Hektórnak szánt diadalt a szivében.
Mások más kapunál verekedtek erős viadalban;
ámde nehéz nekem, istenként, mind sorra sorolnom:
mert az egész kőfal körül így lobogott föl a vad láng:
és az akhájok, bár búsan, védték a hajókat
kénytelenül: s búsult szívében mindegyik isten,
mind, ki az argosziak seregét pártolta a harcban.
Közben a hős lapithák dúltak rohamos viadalban:
Peirithoosz fia, hős Polüpoithész dobta a dárdát,
és Damaszoszt ércarcu sisakján verte keresztül:
föl nem fogta az érckelevézt az az ércsisak ekkor,
és koponyát roncsolt a gerely hegye, s egybekeverte
vérrel egész velejét: leigázta a harcratörekvőt.
Hősi Pülón és Ormenosz is meghalt keze által.
Antimakhosz sarját most Árész ága, Leonteusz,
Hippomakhoszt, öv alatt gerelyével verte keresztül.
Majd hüvelyéből éles kardját rántva ki, rátört
Antiphatészra először, a küzdők nagy tömegében,
és szemből sujtotta meg őt, s ez a földre hanyatthullt;
ennek utána Menónt s vele Íamenoszt meg Oresztészt,
egyet a másik után teritette a dús anyaföldre.

Míg ők holtakról csillámló vértet oroztak,
addig Púlüdamász s Hektór csapatában a legtöbb
s legderekabb ifjú sóvárgott már, hogy a bástyát
áttörhesse, s a bárkákat lángokba borítsa.
Egy kis időt a gödör mellett tanakodva pihentek,
mert madarat láttak, mikor épp átrontani vágytak,
fennsuhanó sast, mely csapatuk balról tovahagyta,
s körme között roppant véres kígyó tekerőzött,
élt, vonagolt és még kész volt a kemény viadalra:
mert a madár mellét, nyaka alját meg-megütötte,
visszafelé gyűrűzve; s az őt kínjában a földre
dobta megint, s a sereg közepébe zuhant le a kígyó,
míg a madár a szelek szárnyán víjjogva suhant el.
Megdermedtek a trószok, amint látták a középen
azt a szines kígyót, pajzsos Zeusz szörnyü csodáját.
S Púlüdamász, hős Hektór mellé állva, ekép szólt:

"Hektór, engem ugyan mindig vagdalsz a tanácsban,
bár helyesen szólok: hiszen az nem is illik amúgy sem,
egyszerü harcosnak mást mondani, tenni a gyűlés
vagy csata közben, mint te: növelnie kell az erődet.
Mégis megmondom, mit látok a leghelyesebbnek.
Már az akháj ellen bárkákért vívni ne menjünk:
mert azt gondolom én, így lesz, ha a trójaiakhoz
jött igazán e madár, mikor épp átrontani vágytunk,
fennsuhanó sas, mely csapatunk balról tovahagyta,
s körme között roppant véres kígyó tekerőzött,
élve; de elhajitotta, nem ért vele fészke ölébe,
és nem tudta a zsákmánnyal fiait megetetni:
így mi, ha átrontunk is a bástyán, át a kapuknál,
szörnyü erővel; s meghátrálnak a bajnok akhájok,
vissza a bárkáktól már nem jöhetünk hadirendben:
hátrahagyunk sok trósz daliát, kit a bajnok akhájok
érccel döfnek agyon, míg védik a fürge hajókat.
Így ítélne a jós, akinek szive ért a csodákhoz
biztosan, és kinek intelmére figyelmez a nép is."

Görbén fölfele nézve felelt sisakos deli Hektór:
"Púlüdamász, sehogyan sem szólsz kedvemre e szókkal:
máskor tudsz ennél jobb terveket is kieszelni.
Hogyha pedig komolyan mondod s igazán e beszédet,
akkor az istenek elvették eszedet bizonyára:
lám, te feledtetnéd mennydörgő Zeusz akaratját,
mit nekem ő megigért, s bólintott rá a fejével?
Inkább azt akarod, hogy a nagyszárnyú madarakra
hallgassunk: hanem én madarakra sosem hederítek,
jobbra akár ha röpülnek a nap s hajnal fele szállva,
balra akár, hol a nap lehanyatlik a sűrü homályba.
Inkább nagy Zeusznak kívánjuk tenni tanácsát,
néki, az istenek és a halandók égi urának.
Egy csak a legderekabb jós-szó: harcolj a hazáért.
Mondd, mért is rettegsz te a harctól, vad viadaltól?
Hisz ha mi egy szálig mind elhullunk az akháji
bárkáknál, neked akkor sem kell félni haláltól:
mert a szived sose harcias és a csatát ki nem állja.
Ám ha a harctól húzódol, vagy mást is akarnál
elfordítani küzdelmünktől csalfa szavakkal,
rögtön a dárdámtól sujtatva veszíted a lelked."

Így szólt, és vezetett, s a nyomába rohantak a társak
rémületes zajjal; mialatt villámszerető Zeusz
Ída hegyéről küldte alá viharát a szeleknek,
mely a hajókat porral szórta be, és az akhájok
lelkét csüggesztvén, Hektórt diadalra vezette:
bízva e jelben most s a saját erejükben a trószok,
megkísérelték áttörni az argoszi bástyát.
Tornyai ormát rombolták, párkányt leütöttek,
rúddal döngették a cölöpsort, melyet a bajnok
argosziak legelőbb vertek védelmül a földbe.
Rángatták ezeket s lesték, hogy a bástya omoljék;
közben azonban nem hátráltak az argosziak sem,
ám bikabőr pajzzsal védvén peremét a toronynak,
küldtek a pajzsok alól lövedéket a falra-törőkre.
És odafönt sürgött mindkét Aiász a toronyban,
adta parancsát, buzdította az argoszi népet:
volt, kit mézédes szóval, volt, kit szigorúval
korholt, látva, hogy az viadalmát elhanyagolja:

"Kedveseim, kitünők, s harcban közepes daliák is,
s még aki gyengébb is, hisz a harcban amúgy sem egyenlő
minden férfiu; most mindünknek van feladatja:
látja saját szemetek bizonyára: ne fusson el innen
senki hajóinkhoz, Hektórnak hallva a hangját:
egymást buzdítsátok, előre rohanjatok egyre,
villámló nagy olümposzi Zeusz tán még meg is adja,
hogy kiszorítjuk az ellenséget, a várig elűzzük."

Így harsogtak, akháj seregük serkentve csatára.
Mint ahogyan sűrű havazás zúdul le a földre,
téli napon, ha a földilakók számára a bölcs Zeusz
kezdi havát hullatni, fehér nyilait mutogatja,
s nyugtatván a szelet, havazik, mígnem beborítja
végig a hegységek tetejét, kiszökő magas ormot,
tarka mezőt, s a kövér szántókon az emberi munkát,
és beborítja az ősz tenger partját, kikötőit,
és csak a szembefutó hullám tarthatja fel útján,
mást mindent betakar Zeusz hulló hózivatarja:
így zuhogott mindkét oldalról sűrün a szikla,
trószra akhájtól és a hajító trójaiaktól
rá az akhájra: s a fal döngött széltébe szünetlen.
S tán ekkor sem tudja a trósz meg a nagyszerü Hektór
szétrombolni a bástyakaput s a reteszt, a hatalmast,
hogyha fiát, Szarpédónt bölcs Zeusz nem dühösíti
ekkor az argosziakra, miként tulkokra oroszlánt.
Ez feszitette előre azonnal a domboru pajzsot,
szép lemezes pajzsát (melyet remekelt a kovácsa
ércből, és sűrűn védett belevarrt bikabőrrel,
s körben arany sávokkal díszítette a szélét),
teste elé feszitette, a két kelevézt suhogatta,
s indult, mint a hegyekben nőtt vérszomjas oroszlán,
mely húst rég nem evett, és most ösztönzi a lelke,
hogy juhokért az erős aklok közepére berontson:
és ha juhok mellett pásztor-népekre talál is,
kik virrasztanak ott lándzsásan, fürge kutyákkal,
próbatevés nélkül nem hagyja el így sem az aklot:
ámde vagy elrabol egyet, ugorva, vagy ő sebesül meg
ott legelől a serény kézből kivetett kelevéztől:
isteni Szarpédónt így indította a lelke,
hogy bástyát hágjon, hogy szétrombolja a párkányt.
Hippolokhosz-sarj Glaukoszhoz szólt nyomban eképen:

"Glaukosz, mondd, mi okért tisztelnek minket erősen
székkel meg hússal s borral telt jó poharakkal
otthon a szép Lükiában? Mért néz ránk az egész nép,
mint istenre? Miért oly nagy telkünk is a Xanthosz
partjainál, szőlőt és búzát termeni áldott?
Kell hát, hogy mi a legderekabb lükiébelieknek
élén járva rohanjunk most a tüzes viadalba;
hadd szólhassanak így sürü-vértes jó daliáink:
»Nem méltatlanul országolnak, lám, Lükiában
s méltán esznek zsíros húst e derék fejedelmek,
s nagyszerü édes bort, mert bátorságuk is első,
legderekabb lükiébeliek sora közt verekednek.«
Hisz, bajtárs, ha talán e csatából megmenekülve
már örökéletüek lennénk s örökifjak is egyben,
én se rohannék így a legelső sorba csatázni,
és téged se tüzelnélek híres viadalra:
ám miután a halálnak végzete számtalan úgyis,
és a halandó tőlük nem tud megmenekülni,
induljunk: diadalt vagy nyujtani, vagy learatni."

Szólt; s Glaukosz meg nem fordult, hajlott a szavára.
S ketten ekép Lükié nagy népét harcba vezették.
Megborzadt ettől Peteósz fia, büszke Menesztheusz:
mert hisz az ő bástyája felé vittek veszedelmet.
Körbetekintett hát az akháj tornyok fele, lát-e
harci vezért, aki társaitól a veszélyt tovaűzi:
s látta a két Aiászt, kik a harccal jól sose laknak,
állva, közelben meg Teukroszt, aki sátra felől jött
épp az imént; de kiáltással nem tudta elérni;
mert nagy volt a zsivaj, magas égig szállt föl a lárma
dárda-ütött pajzsokról és tarajos sisakokról
és a kapukról: mert mind zárt volt, és a vitézek
körbeözönlötték, be akartak törni erővel.
Aiászhoz küldötte Thoótész hírnököt ekkor:

"Rajta, Thoótész, isteni hős, fuss, hívd ide Aiászt,
mindkettőt inkább: legjobb ez lenne valóban,
mert iszonyú sebesen közeleg meredek veszedelmünk:
errefelé törnek Lükié vezető daliái,
kik mindig kitünőek voltak a vad viadalban;
ámde ha ott is van munkájuk, harci tusájuk,
hát legalább Telamóniosz Aiász jőjjön, a bátor,
és vele Teukrosz, a hős, aki oly jól ért a nyilakhoz."

Szólt; hallotta szavát és nem halogatta a hírnök,
futva futott el a vértes akháj seregek fala mentén,
és odaérve a két Aiászhoz, azonnal ekép szólt:

"Aiászok, vezetői az ércinges danaóknak,
Zeusz-táplált Peteósz kedves fia hív segitőül,
hogy munkájában vegyetek részt most vele kissé:
s inkább mindketten: legjobb ez lenne valóban,
mert iszonyú sebesen közeleg meredek veszedelmünk:
arrafelé törnek Lükié vezető daliái,
kik mindig kitünőek voltak a vad viadalban;
ámde ha itt is van munkátok, harci tusátok,
hát legalább Telamóniosz Aiász menjen, a bátor,
és vele Teukrosz, a hős, aki oly jól ért a nyilakhoz."

Mondta; nem is volt rest a magas Telamóniosz Aiász,
s Oiliadészhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Aiász, itt ketten, te magad s az erős Lükomédész,
álljatok és buzdítsátok hős harcra a népet:
én magam arra megyek, s nekivágok a vad viadalnak,
visszajövök rögtön, miután rajtuk segitettem."

Így szólván, odament nyomban Telamóniosz Aiász,
és vele együtt ment Teukrosz, testvére atyáról;
s vélük Pandíón, Teukrosznak görbe nyilával.
Hát hogy a büszke Menesztheusz bástyájához elértek,
benti terére kerülve szorongó népre találtak:
mint a sötét vihar, úgy özönöltek a bástyafokokra
nagy Lükié daliás fejedelmei és vezetői:
szemberohanva megütköztek, sivitó hadizaj kélt.
És legelőbb Telamóniosz Aiász ölt meg egy embert,
Szarpédón társát, nagylelkű bajnok Epiklészt,
rá éles sziklát hajitott, mely bévül a bástyán
kőhalmon feküdött: mai ember meg nem emelné
könnyen, még a nagyon viruló erejű fiatal sem,
két kézzel se, de ő fölkapva aláhajitotta:
és szétzúzta a négyormú sisakot meg a csontját
végig egész koponyájának; lebukott az a falról
búvárként, és csontjaiból hős lelke kiröppent.
Teukrosz meg Glaukoszt, deli sarját Hippolokhosznak
nyíllal verte keresztül, amint hágott föl a falra:
látva csupasz karját, s így megszűntette a harcát.
Glaukosz titkon osont el a faltól: egy se legyen, ki
őt sebesülten látva dicsekszik az argosziak közt.
Glaukosz távoztán Szarpédón bánata ébredt,
rögtön amint meglátta, de harcát mégse feledte:
Alkmáónt, Thesztór sarját gerelyezte keresztül,
s Alkmáón a kirántott dárda nyomába lepuffant
arccal a földre, körötte rezes szép vértje csörömpölt.
Szarpédón izmos kézzel megfogta a párkányt,
elrántotta, s a párkányzat leszakadt: afölött meg
védetlen fal nyílt, soknak tárt szélesen ösvényt.
Rátámadt Aiász s vele Teukrosz is, ez nyilazott rá
s melle körül ragyogó szíját sértette a nyíllal
roppant pajzsának; de a bajt Zeusz félreterelte
sarjától, nehogy ott haljon meg a görbe hajóknál.
Aiász meg nekirontva döfött paizsába: keresztül
nem tört, ám rohamát megrendítette a hősnek.
Kissé visszavonult ez a párkánytól, de egészen
nem hátrált meg, mert még volt diadalra reménye.
Megfordult, s a vitéz lükiébeliekhez ekép szólt:

"Hős lükiébeliek, mért lankad harcierőtök?
Bárha erős vagyok is, nem könnyű puszta magamnak
bástyát törni s utat megnyitni a görbe hajókhoz:
jertek hát vélem: többtől jobb munka telik ki."

Így szólt; s ők félvén a király nagyhangu szavától,
jóval erősebben törtek körülötte a harcba.
Bent meg az argosziak tömörítették hadirendjük,
mert látták, míly nagy feladat vár rájuk e harcban.
Nem tudták a derék lükiébeliek sem a védők
bástyafalát áttörni s utat bárkák fele nyitni,
s nem tudták dárdás danaók sem a falratörőket
visszataszítani már, miután egyszer behatoltak.
Ám, mint mesgye körül ha perel két férfi erősen,
kint a közös szántón, mértéket tartva kezében,
és a kicsiny földön jogokért cívódik a kettő:
így ezeket csak a védfal választotta el, és ők
védfalon át verték egymás mellén a hatalmas
szépkörü sok bikabőrpajzsot s repeső kicsi tárcsát.
Ekkor az érc irgalmatlan sokakat sebesített,
kik megfordultak, s csupaszon tárult fel a hátuk
harc közben, mást meg pajzsán át vert le a lándzsa.
Tornyok s párkányok mindenfele áztak a vérben,
melyet akháj daliák ontottak s trójai hősök.
S nem futamíthatták meg az argoszi hősöket így sem:
álltak, mint ha a mérlegjét a magasba fonónő
tartja, derék asszony, súlyt s gyapjat elosztva egyenlőn,
bárha silány bért kap, fiait hogy tudja etetni:
köztük is íly egyenlőn állt mérlegje a harcnak,
mígnem végül Zeusz Hektórnak, a Príamidésznak
adta a főbb diadalt, ki először ugort be a bástyán.
S messzeható hangon rikkantott trósz seregére:

"Rajta, lovas trószok, törjétek szét az akhájok
bástyafalát, s pusztítsátok bárkáik a tűzzel."

Szólt buzdítva; s azok hallották mind a fülükkel,
és az erődre rohantak azonnal sűrü csapatban,
s mellvédet másztak, hegyes ércet tartva kezükben.
Hektór megragadott egy nagy sziklát, mely előtte
állt a kapuknak, alul vaskos volt, fönt pedig éles;
ezt a küszöbről egykönnyen fölemelni szekérre
mostani földi halandók közt még két nagyon izmos
férfi se tudná: s ő könnyen csóválta magában:
mert könnyűvé tette a csalfa Kronosz fia néki.
Mint ahogyan fél kézzel is elviszi könnyen a kosnak
nyírt gyapját a juhász, s a teher súlyát alig érzi:
így hurcolta e sziklát most Hektór a rudakhoz,
melyek a két roppant kapuszárnyat támasztották,
és az erős kapu belső részén két retesz is volt,
mely egymásra feszült, s egy szeg szoritotta a zárat.
Jó közelébe kerülve megállt, s közepébe csapott be,
lábát jól terpesztve: ne légyen gyönge a sujtás:
és mindkét sarkot széttörte: behullt a nehéz kő,
rettentőt reccsent az egész kapu, zárai törtek,
és mindenfele szétröpködtek a deszkadarabkák,
mert az a kő bezuhant. S beszökellt ragyogó deli Hektór,
arca akárcsak a száguldó éj, teste a rémes
páncélban ragyogott, mely végig fedte, kezében
lándzsákkal; nem akadt, aki föltarthassa az útján,
hogyha csak isten nem; berohant, lobogott szeme fénye.
S visszafelé fordult, sürgette a trósz daliákat,
rontsanak át a falon: tették is mind a parancsát:
nyomban özönlöttek; voltak, kik a bástyatetőn át,
mások a tárt kapukon: s az akhájok szertefutottak
görbe hajóikhoz: riadalmas nagy hadizaj kélt.




Kezdőlap Előre