HARMADIK RÉSZ
OLD FIREHAND


XI. HARRY

Sokat, nagyon sokat tudnék mesélni azokról az élményekről, amelyekben részem volt, amikor elkísértem Sonorába Hartont. De mivel Winnetou mégsem jött velünk, és ebben a könyvemben elsősorban őróla van szó, sonorai kalandjaimat most nem kívánom részletesen ismertetni. Elég annyi, hogy rengeteg küzdelem és életveszély árán megtaláltuk Old Death bonanzáját, amely valóban a legszebb reményekre jogosított. Egy hányadát Fred Harton, fáradozásom jutalmául, nagyon tisztességesen átengedte nekem. Ám semmi kedvet sem éreztem arra, hogy az érclelő hely kiaknázására Sonorában telepedjem le. Inkább eladtam a részemet Hartonnak, és olyan összeget kaptam érte, mely bőségesen kárpótolt az emlékezetes hajótörés alkalmával elszenvedett veszteségemért. A Tailor-féle magánnyomozó irodától is szép jutalmat kaptam az Ohlert-ügyben kifejtett eredményes munkámért. Anyagi helyzetem fényesebb volt, mint valaha, s lehetővé tette, hogy hosszabb ideig pihenjek, vagy azt tegyem, amihez kedvem van. Kényelmes és veszélytelen utat választva, a Pecos folyóhoz lovagoltam, hogy az apacsok pueblóját meglátogassam. Itt testvéri szeretettel fogadtak, de célomat nem értem el, mert Winnetout nem találtam otthon. Már régebben hosszú útra indult - sorra felkereste a szétszórt apacs falvakat, hogy a kisebb törzsfőkkel az apacs nép jövőjéről tanácskozzék.

Kértek, hogy várjam meg, és a pueblóban szívesen láttak volna akár holtom napjáig is, de nem volt maradásom. Nagy kerülővel, Coloradón és Kansason keresztül visszatértem Saint Louisba. Útközben ismerkedtem meg Emery Bothwell-lel, egy művelt, bátor és vállalkozó szellemű angol úrral, akivel később - mint egy másik könyvemben megírtam - Afrikában újra találkoztam.

Saint Louisban első utam természetesen atyai barátomhoz, Mr. Henryhez vezetett. Tőle tudtam meg, hogy kalandjaimnak híre bejárta a déli államokat, és Saint Louisban mindenki Old Shatterhandről beszél.

- Nagy ember lett magából, kedves fiam, amióta utoljára láttam! - mondta Mr. Henry. - Nem győzik jellemét dicsérni. Halálmegvető bátorságát és nagylelkűségét, mellyel legádázabb ellenségein is megkönyörül. Ha így folytatja, túltesz még Old Firehanden is, pedig ő kétszer olyan idős! No de nekem is van mivel dicsekednem. Nézzen csak ide!

Kinyitotta fegyverszekrényét, és kivette - az első teljesen kész Henry-karabélyt! Megmagyarázta a szerkezetét, aztán kivezetett a saját kis lőterére, hogy kipróbáljam, és véleményt mondjak róla. Elragadtatással nyilatkoztam, a pompás új fegyverről, de azt sem hallgattam el, hogy minél tökéletesebb, annál több zajt zúdít majd az emberek és állatok világára.

- Tudom, tudom, ezt már hallottam magától - felelte. - El is határoztam, hogy csak néhány darabot készítek belőle a magam mulatságára. De az első példányt - ezt itt - magának ajándékozom. Remélem, jó hasznát veszi még a Vadnyugaton.

- Csakhogy nem oda készülök ám!

- Hát hova?

- Először haza, Európába, és onnan Afrikába.

- Af-ri-ká-ba? - kérdezte álmélkodva. - Mi keresnivalója van ott? Csak nem akar felcsapni hottentottának?

- Azt nem. De megígértem egy Bothwell nevű angol úrnak, hogy Algírban találkozom vele. Rokonai élnek ott.

- No és?

- Egy kis kirándulást tervezünk a Szaharába.

- Hogy felfalják az oroszlánok vagy a vízilovak, mi?

- Az igazi Szaharában nincsenek oroszlánok, mert víz nélkül nem tudnak meglenni. A vízilovak pedig nem esznek húst.

- És hogy fog velük beszélni?

- A vízilovakkal?

- Nem, az emberekkel.

- Elég jól beszélek franciául.

- No és a beduinokkal?

- Ha nem haragszik, arabul is tudok egy kicsit.

- Hisz maga valóságos tudós! De egy ilyen utazáshoz nem elég a tudomány, ahhoz vágott dohány is kell!

- Pénzem is van, Mr. Henry! - vágtam ki büszkén.

- Ejha! Akkor már igazán nem tudom, mit mondjak, hogy visszatartsam.

- Hiába is próbálná, Mr. Henry.

- Tudom! Konok, mint egy - víziló! Menjen, menjen, ne is lássam!

Kezembe nyomta a karabélyt, és dérrel-durral kituszkolt, valósággal kidobott az ajtón. Tudtam, azért haragszik rám, mert fél, hogy nem lát többé. Hallottam, amint dühösen bereteszeli mögöttem az ajtót. De mire kiléptem az utcára, kidugta fejét az ablakon, és megkérdezte:

- De este azért eljön?

- Természetesen! - feleltem.

- Olyan vacsorát kap, hogy a füle is eláll!

- Számítok rá! - mondtam mosolyogva, és búcsút intettem neki.

Este szavamat vette, hogy fél éven belül visszajövök.

- Megígérem, hogy mához hat hónapra bezörgetek az ajtaján - jelentettem ki ünnepélyesen.

Pontosan hat hónap múlva újra jelentkeztem nála, s beszámoltam afrikai utamról. Örömmel hallgatta, milyen jó hasznát vettem a nagyszerű ismétlőkarabélynak a rablókaravánok ellen vívott harcokban. Aztán elbeszélte, hogy távollétemben Winnetou felkereste, s amikor megtudta, hogy mikor jövök vissza, fontos üzenetet hagyott hátra számomra. Abban az időben - mondta - a Rio Suanca mentén nagy vadászatra indul harcosainak egy csapatával. Ha találkozni akarok vele, ott megtalálom.

Természetesen rögtön útra keltem az említett folyó felé. Háromheti lovaglás után megtaláltam az apacsok vadásztáborát. Winnetou öröme határtalan volt. Megmutattam neki a Henry-féle karabélyt, s kellőképpen megcsodálta, de nem akarta kipróbálni. Azt mondta, egy ilyen puskának lelke van, és megbántanám, ha másnak a kezébe adnám.

- Gyönyörű ajándékot kaptál Mr. Henrytől - mondta. - De én is megleplek valamivel, Charlie.

Winnetou ajándéka egy csodaszép hollófekete csődör volt, melyet az én számomra idomított, és tanított meg mindenre. Legnagyszerűbb tulajdonsága a gyorsasága volt. Szinte repült, és ezért Swallow-nak, fecskének neveztem el.

Akkoriban viszálykodás tört ki a navahók és nihorák között. Winnetou elhatározta, hogy a vadászat után felkeresi ezt a két indián törzset, és kibékíti őket egymással. Azt akarta, kísérjem el, de közbejött valami. Egy maroknyi fehér lovas csapattal találkoztunk, mely aranyat szállított Kaliforniából. Nagyon megijedtek, amikor az apacsok hirtelen körülfogták őket, de rögtön megnyugodtak, amint meghallották Winnetou és Old Shatterhand nevét. Ebből is láttam, hogy ennek a két névnek milyen becsülete van. Megkértek, kísérjem el őket illő díjazás ellenében a Scott-erődig, mert ha velük tartok, az aranyszállítmány egész biztosan eljut rendeltetési helyére. Először hallani sem akartam róla, de Winnetou rábeszélt. Neki úgyis dolga van - mondta -, talán jobb is, ha egyedül keresi fel a navahókat és nihorákat. Azt javasolta, hogy a Scott-erődből nyargaljak észak felé, és a Missouritól keletre elterülő Kavicsos Prérin találkozzam vele. Meg akarja látogatni régi jó barátját, Old Firehandet, aki most azon a vidéken tartózkodik, és örülne, ha én is megismerkednék vele. Így hát eleget tettem a kaliforniai utasok kérésének, és az aranyszállítmány szerencsésen megérkezett a Scott-erődbe. Szerencsésen, de nem egészen simán, mert jó néhányszor megtámadtak minket, sőt olyan eset is volt, hogy csak a két új szerzeményemnek, a Henry-karabélynak és gyors Swallow-mnak köszönhettem, hogy életben maradtam.

Ezután egyedül lovagoltam észak felé, átkeltem a Kansas, majd a Nebraska folyón (más néven Platte Riveren). Winnetou említette nekem, hogy utam egy nemrég felfedezett olajvidéken visz keresztül, mely egy Forster nevű "olajmágnás" tulajdona.

A telepen store is található, vagyis afféle vegyeskereskedés, ahol az égvilágon minden kapható.

Számításaim szerint már nem lehettem messze ettől az olajteleptől. Tudtam, hogy New Venangónak nevezték el, és egy szakadék meredek partjai veszik körül. A prérit gyakran átszelik az efféle szakadékok, mélyükben többnyire víz van - kisebb folyó vagy legalábbis patak, mely forró nyáron leapad, vagy egészen eltűnik. Lassan poroszkáltam a virágzó napraforgókkal telehintett síkságon, és nem láttam jelét semmiféle szakadéknak. Swallow fáradt volt, engem is kimerített a hosszú út; alig vártam, hogy egy lakott helyre érjek, ahol kényelmesen kipihenhetem magam, és lőszert is vásárolhatok, mert a készletem meglehetősen fogytán volt. De hiába meresztettem szememet, nem láttam semmi biztatót.

Már le is mondtam szépen kitervezett célomról, amikor Swallow felemelte fejét, és lélegzés közben azt a bizonyos hangot hallatta, mellyel az igazi prériló egy élőlény közelségét szokta jelezni. Egy mozdulattal megállítottam, és vizsgálódva körülnéztem.

Nem kellett soká kutatnom. Jobb kéz felől két lovast vettem észre a távolban. Ők is megpillantottak, és a kantárszárat kieresztve, egyenesen felém vágtattak. A távolság még mindig túl nagy volt ahhoz, hogy jól megnézhessem őket, ezért látcsövemet szememhez illesztettem, és csodálkozva láttam, hogy a két lovas egyike nem meglett ember, hanem - ami elég ritka látvány ezen a vidéken - serdülő fiú.

Teringettét! - gondoltam magamban. - Egy gyerek a préri kellős közepén, méghozzá igazi trapperöltözékben!

Bowie-késemet és revolveremet, melyet óvatosságból már előhúztam, visszadugtam övembe. És mellette az a férfi? - fűztem tovább gondolataimat. - Csak nem a "préri szelleme", aki az indiánok babonája szerint tüzes lovon száguld az éjszakában, nappal pedig mindenféle alakot ölt, hogy az embereket pusztulásba vigye? S a gyerek talán az áldozata, akit elragadott?

Mivel a felém közelgő másfél ember ruházata kifogástalan volt, egy pillantást vetettem saját öltözékemre, melyet vándorutam alaposan megviselt - mokasszinom éhesen tátogott, a talpa megunta a felsőbőr társaságát, és válni akart tőle; bőrnadrágom kifényesedett, és bizonyos foltok arról is árulkodtak, hogy evés után a prérivadászok szokása szerint kezemet nadrágomon szoktam megtörölni szalvéta helyett, így tisztítva meg a bölényfaggyútól vagy a mosómedve hájától; bőrből készült vadászingem, mely zokszó nélkül, önfeláldozóan megvédett az időjárás viszontagságaitól, hidegtől és melegtől egyaránt, most afféle madárijesztőhöz tett hasonlóvá, s még nagyobb szégyent hozott fejemre kedves hódbőr sapkám, mert kitágult, elvesztette minden szőrét, sőt itt-ott meg is perzselődött, amikor túl közel hevertem le különféle tábortüzekhez.

Azzal vigasztaltam magam, hogy nem egy színházi foyer tükörsima parkettjén sétálgatok, hanem valahol a Black Hills és a Sziklás-hegység között. De nem is volt időm sokáig tűnődni küllemem fölött, mert a két lovas már ott állt mellettem. A fiúcska üdvözlésképpen magasra emelte lovaglópálcáját, és csengő hangon megszólított:

- Jó napot, Sir! Valami baj van talán, hogy olyan tétovázva áll itt?

- Üdvözlöm, uracskám! Nincs semmi baj. Csak a páncélingemet gomboltam be, hogy fürkésző szemének nyilai meg ne sebezzenek.

- Tilos önt szemügyre venni?

- Megengedem, de csak a kölcsönösség alapján.

- Csapja fel hát a sisakrostélyát, tisztelt páncélos lovag, és nézzen meg alaposan!

- Köszönöm. Annyit már látok, hogy tökéletes kis gentleman. Én meg attól tartok, olyan vagyok, mint egy ágrólszakadt koldus. De az ágak az okai, mert útközben csúnyán megtépáztak.

A fiú nevetett, míg kísérője gúnyosan megjegyezte:

- A fickó nem éppen szemrevaló, de a lova annál inkább.

Olyan elismerő csodálattal nézett Swallow-ra, hogy elfelejtettem pökhendi megjegyzésére méltó választ adni.

- Az én lovam sem éppen utolsó! - kiáltott fel az úrfi. - Nézze csak!

Előbb lassan járatta lovát, majd vágtába kezdett. Swallow, mintha kitalálta volna, hogy itt vetélkedésről van szó, nekiiramodott, és percek alatt messze elhagyta a fiatal lovast, aki hirtelen megállította paripáját, s amikor visszakanyarodtam hozzá, lelkesen felkiáltott:

- Pompás jószág! Adja el nekem! Minden árat megadok érte.

- A világ minden kincséért sem válnék meg tőle! - feleltem, megveregetve Swallow nyakát.

- Miért? Minden eladó, ha jól megfizetik.

- Elhiszem. De ez a musztáng sok nehéz helyzetből megmentett, s az életemet köszönhetem neki.

- Indián dresszúra - bólintott szakértelemmel. - Hol szerezte?

- Winnetoutól kaptam ajándékba, egy apacs törzsfőnöktől.

- Winnetoutól? - kérdezte álmélkodva. - A leghíresebb indián törzsfőnök Sonorától Columbiáig! Én meg messziről azt hittem, hogy afféle kocavadásszal van dolgom, aki soha életében nem látott még igazi indiánt. Most látom, hogy ruhája magán viseli az őserdő nyomait, lova is kiváló - csak a puskája olyan furcsa.

- Nem furcsa, csak szokatlan. Saint Louisból való, ahol, talán tudja, kitűnő fegyvereket készítenek.

- És mit szól az enyémhez? - kérdezte, és nyeregkápájából egy ócska, rozsdás pisztolyt vett elő.

- Ez bizony, ne haragudjék, olyan, mintha az özönvíz előtt készült volna.

- Akkor még csak parittya volt! - mondta az úrfi nevetve.

- No, csak tréfálok! - feleltem. - Láttam már indiánokat, akik a legócskább puskával is bámulatosan eltaláltak minden célpontot.

- És ön? - kérdezte. - Meg tudja ezt csinálni?

Elfordította lovát, villámgyorsan körülnyargalt, s közben elsütötte pisztolyát. Kis ütést éreztem kopasz hódsapkámon, és a napraforgó, melyet nemrég beletűztem, abban a pillanatban lerepült róla. Ez a váratlan cirkuszi mutatvány felbosszantott, és elismerés helyett száraz hangon megjegyeztem:

- Udvariatlanságnak elég vaskos, de céllövőügyességnek egészen mindennapi!

- Mit morog ez? - kérdezte mögöttem egy hang. Hátrafordultam, és megláttam a kedves kamasz kísérőjét, aki jól táplált, de nehézkes lován csak most ért utol bennünket. - Egy ilyen prérikódorgó feje annyit sem ér, mint a golyó, ami elfütyült a füle mellett!

Szikár ember volt, nyaka hosszú és vékony, arcvonásai élesek, szeme szúrós, összeszorított ajka gúnyosan lefelé görbült. Magam sem tudom, mi tartott vissza attól, hogy gorombaságát nyomban megtoroljam. Talán azért nem akartam összeveszni vele, mert kíváncsi voltam, hogy a másik, az a hetyke kis legény kicsoda. Legfeljebb tizenkét éves lehetett, de olyan magabiztosan viselkedett, és úgy beszélt, mint egy felnőtt. Jól ülte meg a lovat, és a pisztollyal is tudott bánni. Megvan benne a rátermettség - gondoltam -, hogy kitűnő prémvadász legyen belőle. A fiú várakozóan nézett rám, mintha csodálkoznék, hogy társa megjegyzését szó nélkül hagyom, aztán vállat vont, és megint előreugratott. Kis idő múlva újra visszakanyarodott hozzám, és megkérdezte:

- New Venangóba tart, Sir?

- Oda.

- És a szavannából jött?

- Láthatja.

- De nem vérbeli vadnyugati?

- Ahogy vesszük. Nem itt születtem, annyi bizonyos. És ön?

- Apám Európából vándorolt be, de én már itt születtem - anyám indián nő volt.

- Értem - bólintottam, mert nem akartam elárulni meglepetésemet.

Sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de tapintatlanságnak éreztem, hogy faggassam. Félig indián származású! Bőre egy árnyalattal sötétebb, mint a fehér embereké. Anyja, úgy látszik, meghalt, és az apja nevelte fel. Alighanem jó módban él, különben nem mondta volna, hogy minden árat megad a lovamért. Csak nem ez a kellemetlen alak az apja? A fiú hirtelen felemelte a karját.

- Nézzen csak arra! - mondta. - Látja azt a füstöt ott?

- Aha! Itt az a szakadék, amit eddig hiába kerestem. Alatta, a völgyteknőben lesz New Venango. Nem ismeri Emery Forstert, az olajmágnást?

- Hogyne ismerném! A bátyám apósa. A bátyám a feleségével Omahában él, és náluk voltam látogatóban. Visszafelé jövet benéztem New Venangóba, és most Mr. Forster vendége vagyok. Valami dolga van vele?

- Nem, én csak a store miatt jöttem ide, mert vásárolnom kell egyet-mást. Csak hallottam, hogy itt minden az övé, s egy ilyen ember természetesen érdekel. Ha már itt vagyok, szívesen megismerkednék vele.

- Hiszen ismeri!

- Én? Sose láttam.

- Itt poroszkál mellettünk. Nem mutatkozott be önnek, de ön sem mondta meg a nevét. A prérin nem érvényesek az illemszabályok.

- Ebben téved - feleltem anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna a rossz modorú pénzeszsákra, aki a másik oldalamon lovagolt. - A prérinek is megvannak a maga törvényei. Például az embereket igazi értékük szerint ítélik meg, nem a vagyonuk szerint. Itt annak van tekintélye, aki a legnehezebb körülmények közt is bátran megállja a helyét. A prérin vagy az őserdőben a pénz nem sokat számít.

A fiú szeme felvillant, és láttam, hogy szíve mélyén igazat ad nekem, de - talán rokonára való tekintettel - vitába szállt velem.

- No de azért a trapper, és a squatter is pénzért dolgozik ám!

- A vadásznak is szüksége van golyóra, puskaporra meg sok más dologra, amit meg kell vásárolnia - feleltem. - De nem a pénzért dolgozik. Szabadságát nem cserélné el semmi kincsért.

Közben a szakadék szélére érkeztünk, és megpillantottam New Venango házait odalenn a völgyteknőben, melynek közepét folyó szelte át. Egy nagy fúrótorony emelkedett a magasba, mindenféle tartályok És hordók hevertek szanaszét. A házak gerendákból összerótt viskók voltak, csak két komolyabb épület vált ki közülük - az egyik az üzem volt, melyhez raktárak csatlakoztak, a másik pedig csinos, sőt a körülményekhez képest pazar lakóház, melyet kis kert vett körül.

- Az ott a store - mutatott az ifjú egy nagyobb gerendaházra - egyúttal fogadó, vendéglő és minden egyéb. De vigyázzon, mert az ösvény meredek, nem könnyű rajta leereszkedni!

Leugrott a nyeregből, s én is jónak láttam leszállni.

- Vezesse a lovát kantáron - tanácsolta.

- Szükségtelen - feleltem. - Swallow majd szépen utánam jön. Menjen csak nyugodtan előre.

Nyugodt, biztos léptekkel haladt a meredek ösvényen lefelé, lovát kantáron vezetve. Nyomában maradtam, s derék musztángom hűségesen követett. Forster botorkált leghátul, ügyetlenül vezetve széles hátú lovát. A völgybe érve, el akartam köszönni tőlük, abban a hiszemben, hogy a már említett szép villa felé tartanak, míg az én utam jobboldalt, a boltba vezetett.

- Ráér búcsúzkodni - szólt rám Forster hirtelen. - Elkísérjük a store-ba! Még lesz egy-két szavam magához. Gyere, Harry! - tette hozzá, a fiú felé fordulva.

Nem kérdeztem, mit akar tőlem, csak vállat vontam, s elindultam a csűrszerű bolt felé. Az ajtó előtt, melyre krétával ezeket a szavakat írták: "Store & Hotel", Forster megragadta Swallow kantárszárát.

- Nekem is tetszik ez a ló - mondta -, adok érte száz dollárt.

- Mondtam már, hogy nem eladó - feleltem.

- Kétszázat!

Megráztam a fejemet.

- Háromszázat!

- Verje ki a fejéből! Csak nem képzeli, hogy egy prérivadász megválik a lovától?

- Ráadásul odaadom az enyémet!

- Köszönöm szépen! Ilyen gebére szégyellnék felülni!

- Maga vásárolni akar, nem? Válassza ki, ami tetszik, azt is megfizetem. Most már annyit ajánlottam, hogy tíz ilyen musztángot kaphatnék érte.

- Tízet igen, de ilyet egyet sem. Forduljon egy lókupechez, de engem hagyjon békében!

- Mit szólsz ehhez, Harry? - fordult most ismét a gyerekhez. - A lábujja kikandikál a rongyos cipőjéből, de a háromszáz dollár nem kell neki!

- Válogassa meg a szavait, Mr. Forster, mert még pórul jár! - feleltem felfortyanva.

- Micsoda? Fenyegetőzni merészel? Azt hiszi, a szavannában van, ahol minden csavargó azt teheti, amit akar? Itt New Venangóban én vagyok az atyaúristen, és mindenki azt teszi, amit én parancsolok! Utoljára kérdem: ideadja a lovát, vagy nem?

Válasz helyett a kantárhoz léptem, hogy kirántsam a kezéből. Erre hirtelen úgy mellbe lökött, hogy hátratántorodtam, s a következő pillanatban fellendítette magát musztángom nyergébe.

- Majd én megmutatom neked, te senkiházi, hogy itt Emery Forster az úr! A musztáng az enyém, akár tetszik neked, akár nem! Az én lovamat elviheted, és a store-ban kifizetik a pénzt, amit ígértem. Gyere, Harry, végeztünk!

Harry nem követte tüstént, hanem egy percig farkasszemet nézett velem. Amikor látta, hogy csak báván állok, és egy ujjamat sem mozdítom meg tulajdonom megvédésére, arcán végtelen megvetés tükröződött.

- Mondja csak - kérdezte -, tudja, mi a kojot?

- Hogyne tudnám! - feleltem egykedvűen.

- Nos, micsoda?

- A prérifarkas. A leggyávább állat a világon, még a kutyaugatástól is megijed.

- Jól ismeri. Nem csodálom, mert maga is az - kojot!

Lovaglópálcájával meglegyintette lovát, és néhány szökelléssel utolérte Emery Forstert - New Venango atyaúristenét.

Utolsó szava súlyos sértés lett volna, ha egy felnőtt ajkáról hangzik el, de ettől a rátarti kölyöktől nem vettem rossz néven. Ami meg Forstert illeti, csak mosolyogtam rajta, eszem ágában sem volt musztángomat neki átengedni. Csak hadd abrakoltassa meg - gondoltam -, éjjel majd érte megyek. Most is csak egy füttyentésembe került volna, hogy Swallow ledobja hátáról az idegen lovast, és visszatérjen hozzám.

A bolt előtt néhány ember ácsorgott, aki végighallgatta szóváltásomat Forsterral. Közülük az egyik hozzám lépett és megkérdezte:

- Huzamosabb ideig akar New Venangóban maradni?

- Alig hiszem - feleltem.

- Akkor is jól tette, hogy engedett - mondta. - Mr. Forsterral nem tanácsos ujjat húzni.

Végignéztem rajta. Vörös haja és beszéde is elárulta ír származását. Arcán meglátszott, hogy szereti az italt, ami csak megerősítette azt a feltevésemet, hogy Szent Patrick hazájából vándorolt ki Amerikába.

- Kié ez a bolt? - kérdeztem.

- Az enyém - felelte -, de Mr. Forsternak is része van benne. Hallottam, mit ígért magának. Fáradjon be, és vegye meg, amit akar, nem kell fizetnie egy centet sem. Majd felírom Mr. Forster számlájára.

- Semmi közöm ahhoz a lótolvajhoz! - feleltem. - Amit vásárolok, magam fizetem ki.

Hüledezve nézett rám, de amint pillantása az övemből kikandikáló késemre és revolveremre esett, csak ennyit mondott:

- Ahogy kívánja, Sir. Tessék befáradni!

Kiválasztottam egy szép új trapperöltönyt mindennel, ami hozzá tartozik. Elláttam magam jó sok munícióval és legalább egy hétre való elemózsiával. Szemtelenül sokat kért mindenért, de rövid alkudozás után leengedte a felére. Azt hiszem, így is túlfizettem, mert igen elégedett arccal söpörte be a pénzt. Most már olyan előzékeny volt, hogy egy kis zsákot adott nekem ajándékba, és szépen becsomagolta, amit vásároltam. A tömött zsákot tarisznya módjára zsineggel a vállamra akasztva, kiléptem a "Store & Hotel" ajtaján.

Közben teljesen beesteledett, és a völgyteknő sötétségbe borult. A villa felé indultam, a folyó partján vitt arra az út. Ekkor észrevettem, hogy az olajszag, mely az egész völgyet megülte, a folyó mellett sokkal erősebb, mint máshol. Szaglászva a víz fölé hajoltam, és megállapítottam, hogy nem képzelődtem: kétségtelen, hogy a víz színén nagy mennyiségű olaj úszik. Az ördög érti ezt - gondoltam -, talán sok olaj tört ki hirtelen, s kénytelenek egy részét a folyóba ömleszteni.

Elhaladtam az üzemi épületek mellett, ahol minden sötét volt. Az út nemsokára bekanyarodott, és megpillantottam Forster villáját. A magas verandát több lámpa világította meg, s láttam, hogy ott egy kis társaság gyűlt össze. Nem mentem a kapuig, még előbb megkerültem a házat - mögötte kis kert terült el, melyet egészen alacsony kőfal határolt. Közvetlenül a fal mögött állt a musztángom egy fához kötve. A nagyszerűen idomított állat halk szuszogással üdvözölt, de meg se moccant. Örömmel láttam, hogy nem nyergelték le - Swallow nem is tűrte volna, még kevésbé azt, hogy idegen kéz valami istállóba vezesse. Bizonyára megpróbálták, de nem sikerült, azért tartották itt a kertben, a szabadban.

Nesztelenül áttornásztam magam az alacsony kőfalon. Megsimogattam kedves lovamat, és zsákomat a nyerge mögé kötöttem. Eloldottam a kötőféket, s éppen nyeregbe akartam vetni magamat, hogy átugrassak a falon, amikor halk beszédhang ütötte meg a fülemet.

Eddig a ház három oldalát láttam csak, most a negyedik oldal felé meresztettem szememet, mert a hangot onnan hallottam. A félhomályban két nyugszéket fedeztem fel, az egyikben Harry hevert, a másikban Forster - ők beszélgettek.

- Nem tetszik nekem ez a dolog, bácsikám - mondta Harry. - Attól félek, nem gondoltad meg eléggé.

- Nem értesz ehhez, Harry - felelte Forster. - Az olaj óriási kincs, és egyre nagyobb szükség lesz rá. De egyelőre túltermelés van. Sok helyen találtak olajat, és az új kutak elárasztják a piacot.

- Az is baj? - kérdezte Harry.

- De mennyire! Minden cikk ára a kereslettől és a kínálattól függ. Erről tanácskoztunk a múlt héten a városban az olajmezők tulajdonosaival. A keresletet nem tudjuk fokozni, tehát a kínálatot kell csökkenteni, nehogy lemenjenek az árak. Elhatároztuk, hogy egy hónapig átmenetileg csökkentjük az olajkészleteket. Az én javaslatom volt, és elfogadták - büszke vagyok rá.

- És hogy akarjátok megcsinálni?

- Ahogy lehet. Én például a nagyobbik kút hozamát a Venango folyóba engedem. Nem is tudnék vele mást csinálni. Minden tartályom és hordóm tele van. Ha felmennek az árak, készleteimet piacra dobom, addig pedig visszatartom.

- Tisztességes dolog ez? A természet ajándékait eltékozolni!

- Hogyhogy tisztességes? Az olaj az enyém, azt csinálok vele, amit jónak látok. Az üzlet - üzlet, érted?

- Csak ne fizess rá a végén!

- Bízd rám, Harry! Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyesmibe beleszólj.

Láttam, amint a fiú felpattant, alighanem, hogy indulatos választ adjon Forsternak, de erre már nem került sor, mert abban a pillanatban hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt, még a talajt is a lábam alatt, mintha földrengés lett volna. Rémülten néztem körül, s a völgy felső végében, ahol a nagy fúrótorony állt, hatalmas lángoszlopot láttam, mely ötvenlábnyira szökött fel, szétterült a magasban, aztán visszazuhant a földre, és ijesztő gyorsan elöntött mindent körös-körül. Ugyanakkor éles, forró gáz szaga csapta meg az orromat, mintha a levegő folyékony tűzzé változott volna.

Ismertem ezt a jelenséget, mert láttam egyszer egész borzalmas mivoltában a Kanawha völgyében, ahol félelmetes pusztítást okozott éppen, amikor ott voltam. A teraszra rohantam, ahol rémülettől dermedt arcok meredtek rám.

- Eloltani a lámpákat! Gyorsan! - kiáltottam. - A fúrótorony felrobbant, és a feltörő gázok meggyulladtak! Az egész völgy lángba borulhat!

Csak bámultak rám - nem értették, mit beszélek, vagy nehezen ocsúdtak fel bénultságukból. Egyik lámpától a másikhoz ugrottam, és eloltottam valamennyit. De láttam, hogy a store ajtaján még fény szivárog ki. Az égő szökőkút lángja hihetetlen gyorsasággal terjedt, és már elérte a folyót.

- Meneküljetek, emberek! - ordítottam. - Fel a magaslatra! Fusson, akinek kedves az élete!

Többet nem törődtem velük. Harryhoz rohantam, egyszerűen felnyaláboltam, és a következő percben már Swallow hátán ült, előttem a nyeregben. Nem fogta fel, milyen nagy a veszély, és dacosan kapálózott kézzel-lábbal, mert bosszantotta, hogy megkérdezése nélkül felkapom és magammal hurcolom. Vasmarokkal szorítottam mindkét karját, és Swallow, ösztönére hallgatva, irányítás nélkül nekiiramodott, átugrott a kőfalon, és vadul vágtatott a parton, a folyón lefelé.

Legjobb lett volna felkapaszkodni a meredélyen, a szakadék peremére, ahonnan először pillantottam meg New Venango házait - de ez az út nem volt járható, már elöntötte a tűzfolyam. Csak lefelé volt még szabad az út, ott meg a sziklafalak annyira összeszorultak, hogy a folyó is csak nehezen tudott keresztültörni.

Miközben tanácstalanul néztem ide-oda, Harryval is viaskodnom kellett.

- Eresszen el! - kiáltotta. - Semmi szükségem a segítségére! Egyedül is tudok gondoskodni magamról!

- Elég az ostobaságból! - rivalltam rá. - Maradjon nyugton!

Éreztem, hogy ujjak motoszkálnak az övem körül, és a következő pillanatban megvillant valami Harry kezében: sikerült bowie-késemet kirántania, és az oldalamnak szegezte.

- Ha nem ereszt el rögtön, a bordái közé döföm! - kiáltotta.

Vitatkozásra nem volt idő. Jobb kezemmel kicsavartam kezéből a kést, míg bal karommal úgy magamhoz szorítottam, hogy mozdulni sem bírt.

A veszély percről percre nőtt. A tűzfolyam elérte a raktárbarakkot, a hordók ágyúlövésre emlékeztető robajjal kigyulladtak, és a belőlük kicsapó égő olaj is növelte a tűztenger erejét. Olyan száraz és forró volt a levegő, hogy úgy éreztem, mintha a tüdőm is égne. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy el ne ájuljak - de nem szabad, az életemről és a védencem életéről van szó!

- Rajta, Swallow, előre, Swal...

Fulladoztam - torkomban megakadt a szó, de Swallow-nak nem volt szüksége biztatásra; a derék, pompás musztáng szinte repült, úgy száguldott. Azt már láttam, hogy a folyónak ezen a partján biztos pusztulás vár rám. Már közeledtünk a szoroshoz, ahol a sziklafal és a folyó közt még egy agár sem tudna átsuhanni. Egyetlen menekülés a víz - be a folyóba, át a túlsó partra!

Combom kis nyomására az okos és engedelmes musztáng lendületes ugrással a vízbe vetette magát, és a hullámok összecsaptak a fejünk fölött. Új erőre kaptam, éreztem, hogy bágyadtságom elmúlik, pangó vérkeringésem felfrissül, de a ló eltűnt alólam. Mindegy, úszva kell átjutnom a túlsó partra! Swallow gyorsabb volt, mint a lángözön, mely szinte az eget nyaldosva hömpölygött a folyón lefelé; még egy perc, talán csak fél perc, és minket is elér. Mellettem a fiú már elvesztette eszméletét, de merev karjai görcsösen csimpaszkodtak belém. Még soha életemben nem úsztam ilyen kétségbeesett erővel - nem is úsztam, szinte szökelltem a folyó hátán, melyet villózó fények világítottak meg a meder mélyéig. Rettenetes félelem szorongatta szívemet. Hol a musztángom? Kedves, okos Swallow, hol vagy? Ekkor ziháló szuszogást hallottam a közelemben. Swallow, derék, hű Swallow, te vagy az? Már itt a part, de nincs erőm felkapaszkodni, megdermedtem egészen. Istenem, ne hagyj el most, az utolsó pillanatban! Egyszerre csak megint a nyeregben ültem, és a nagyszerű musztáng fellendült a partra - sikerült! Tovább, Swallow, tovább, el innen, ahová akarsz, csak ki ebből az izzó pokolból!

Éreztem, hogy megint száguldunk; hova, merre - nem tudtam, nem is törődtem vele. Szemem izzott üregében, mint az olvadt fém, s a fény, melyet felfogott, mintha agyamat perzselte volna; nyelvem kitüremlett száraz ajkaim közül; testem olyan volt, mint az elégett szivacs, mely mindjárt hamuvá hullik szét. Alattam a ló zihált, és szinte emberi hangon nyögött, jajgatott. Mégis futott, futott, szirteken ugrott át, sziklaréseken suhant keresztül, hol tigris-, hol kígyószerű mozdulatokkal. Jobbommal nyakába kapaszkodtam, míg bal kezemmel az alélt fiút tartottam a nyeregben. Még egy ugrás - egy utolsó, félelmetes ugrás -, és már túl voltunk a sziklafalon, künn a nyílt prérin. Swallow megállt, én pedig lecsúsztam a nyeregből, és elnyúltam a földön.

Swallow is rettenetesen kimerült, minden tagja reszketett, én meg úgy éreztem, hogy ájulás környékez. Túl sok volt az izgalom és a megerőltetés. Mégis feltápászkodtam, és megöleltem hűséges musztángom nyakát.

- Swallow, drága Swallow, megmentetted az életünket! - suttogtam, és a musztáng úgy nézett rám, mintha megértené szavaimat; bizonyára meg is értette.

Az ég alja piros volt, mint a vér, és a folyó párája füsttel keveredett. Vajon hányan maradtak életben a völgy lakói közül? Nem folytathattam ezt a gondolatot, mert most elsősorban Harryval kellett törődnöm, aki sápadtan és dermedten hevert mellettem - olyan mozdulatlanul, hogy már-már azt hittem, nem is él. Azért mentettem ki a tűzből, hogy a víz okozza halálát?

Ruhája teljesen átázott, és élettelen tagjaira tapadt. Gyorsan dörzsölni kezdtem, és karjait emelgettem - mindent elkövettem, amit ilyen esetben elsősegélynek szoktak nevezni.

Sokáig fáradoztam eredménytelenül, aztán végre gyenge remegés futott át testén; éreztem, hogy szíve dobogni kezd, és már lélegzik is. Amikor felocsúdott aléltságából, kinyitotta és rám meresztette szemét.

- Hol vagyok? Mi történt? - kérdezte.

- Megmenekültünk a tűzhaláltól - feleltem.

- Tűzhalál... igen... istenem, hát igaz? Kigyulladt a völgy, és Forster...

Felült, és révedezve nézett körül. Lassanként ráeszmélt mindenre, ami történt.

- És Forster? - kérdezte. - A vendégek és a többi ember? Mi lett belőlük?

- Nem tudom - feleltem. - Attól tartok, hogy...

Hirtelen felugrott, és indulatosan a szavamba vágott:

- Nem tudja! Megmenthette volna valamennyit, de csak a saját életére gondolt!

- Meg a magáéra, Harry.

- Én nem hagytam volna őket ott! Megpróbáltam volna segíteni rajtuk! Erőszakkal hurcolt magával, és a többieket sorsukra bízta! Nem maradhatok itt - visszamegyek, hátha tehetek valamit!

El akart szaladni, de megragadtam a kezét.

- Maradjon! Senkin sem tud segíteni! Csak a vesztébe rohan!

- Hagyjon! Semmi közöm magához! Megvetem és gyűlölöm - maga gyáva!

Kitépte kezét a kezemből, és elrohant. Éreztem, hogy valami kis tárgy maradt a kezemben. Megnéztem - egy aranygyűrű volt, ami lecsúszott az ujjáról, amikor kezét elrántotta.

Utána siettem, de már eltűnt a szemem elől. Igazságtalan volt hozzám, de nem tudtam rá haragudni. Megértettem fiatalos hevességét, és mentségére szolgált az is, hogy a váratlan katasztrófa egészen megzavarta. Visszatértem lovamhoz, és leültem a földre. Elhatároztam, hogy itt töltöm az éjszakát, kipihenem magam, és hajnalban folytatom utamat. Minden idegszálam remegett, s amint lenéztem a völgybe, ahol még mindig lángolt az olaj, azt hittem, az égő poklot látom, melyből csodával határos módon sikerült kimenekülnöm. Régi ruhám perzselt rongyokban szakadt le rólam. Elővettem az újat, melyet a store-ban vásároltam. Zsákomban, amint a folyón átkeltem, teljesen átnedvesedett, de éppen ezért épségben maradt.

Swallow is leheveredett mellém; fű volt a közelben bőségesen, de nem voltkedve legelni; nemcsak a fáradtság verte le lábáról, érzékeny idegeit az izgalom is megviselte. Aludni szerettem volna, de nem jött álom a szememre. Szívem elszorult, amint a sok szerencsétlen emberre gondoltam, aki a telepen elpusztult. Az éjszaka folyamán többször felkeltem, és lenéztem a völgybe. A tűz terjedelme már kisebb volt, de így is félelmetes látványt nyújtott. A fúrótorony helyén magas tűzoszlop lobogott, s így fog égni tovább is, amíg az olajsugár el nem apad, mert nincs ember, aki elolthatná.

A reggeli pirkadatban a tűz halványabban égett. Forster villája, a raktár, az üzemi épület és a store a lángok martaléka lett. A kis házak és viskók, ahol a munkások laktak, eltűntek, még üszkös romjaikat sem láttam. Az egész völgy fekete volt, mint egy óriási serpenyő, melynek tartalma korommá égett.

Csak egyetlen ép házat tudtam felfedezni odaát a túlsó parton, egészen hátul, a völgy legmagasabb pontján, melyet a tűz nem tudott elérni, de jóval lejjebb annál a helynél, ahol én álltam. Néhány ember ácsorgott a ház előtt, s köztük megpillantottam Harryt is. A vakmerő fiú bizonyára még az este ereszkedett le a sötétben alig látható ösvényen, s úszott át a túlsó partra. Elindultam a kis ház felé. Harry észrevette közeledésemet, s karját kinyújtva felém mutatott, nyilván felhívta rám a többiek figyelmét. Egy ember sietett a házba, s nemsokára puskával a kezében jött vissza. Leszaladt a folyóig, és ott leste, mikor bukkanok fel a szemközti parton.

- Halló! - kiáltott át hozzám. - Maga mit kódorog itt? Semmi keresnivalója ezen a tájon! Hordja el magát, ha nem akar egy golyót a fejébe!

- Segíteni akarok maguknak!

- Köszönöm az ilyen segítséget!

- Küldje le Harryt, beszélni akarok vele.

- Harry nem kíváncsi magára! Takarodjon innen! Alighanem maga gyújtotta fel az olajkutat!

Az ostoba vád annyira megdöbbentett, hogy nem is tudtam, mit feleljek.

- Aha, hallgat! Úgy látszik, rossz a lelkiismerete! Gyújtogató!

Vállára kapta a puskát, és rám lőtt. Meg se moccantam, és ez volt a szerencsém, mert rosszul célzott, és nem talált el. Kedvem lett volna megmutatni neki, hogy kell célba találni, de az egész jelenet annyira elkeserített, hogy szó nélkül sarkon fordultam, és újra felkapaszkodtam az ösvényen. Odafenn nyeregbe ültem és elvágtattam. Látni sem akartam többé azt az átkozott helyet, ahol megmentettem egy fiú életét, és ez volt a köszönet.

Néhány nappal később eljutottam a Kavicsos Prérire, ahol egy teljes hétig kellett várnom, míg Winnetou megérkezett. Közben nem szenvedtem szükséget, mert vad volt bőségesen. Nem is unatkozhattam, mert sziú csapatok vonultak át a prérin, s ugyancsak résen kellett lennem, hogy észre ne vegyenek. Amikor Winnetou végre megjött, tüstént közöltem vele megfigyeléseimet, mire kijelentette, hogy egy percig sem időzhetünk itt, hanem tüstént el kell hagynunk ezt a környéket.

Már előre örültem annak, hogy nemsokára megismerkedem Old Firehanddel, a híres vadásszal, akitől sokat tanulhatok. Az út, mely hozzá vezetett, nem volt veszélytelen. Már másnap gyanús nyomokra bukkantunk: egy indián harcos nyomai voltak, akit bizonyára felderítőnek küldtek ki.

Gondosan megvizsgáltam a talajt. Megtaláltam a helyet, ahol az indián egy cöveket vert a földbe, s lovát odakötötte; a ló félkörben lerágta a préri aszott füvét; gazdája mellette hevert, és a nyilaival játszogatott; egy nyíl eltört a kezében, s a két darabját gondatlanul elhajigálta. Megvizsgáltam a nyíldarabokat is. Harci nyíl volt, nem vadásznyíl.

- Hadiösvényre léptek - mondtam. - Ez a felderítő tapasztalatlan, fiatal harcos volt, mert különben nem hagyta volna itt az eltört nyilat. Lábnyoma is kisebb, mint egy felnőtt emberé.

Nemrég hagyhatta el ezt a helyet, mert a nyomok még frissek voltak, és a letaposott fűszálaknak nem volt idejük felegyenesedni. Órákon át követtük a nyomokat, amíg alkonyodni nem kezdett. Elhatároztuk, hogy itt éjszakázunk, és reggel, a világosságban követjük a nyomokat tovább. De mielőtt leugrottam volna a nyeregből, elővettem távcsövemet, hogy terepszemlét tartsak.

Ez a préri olyan volt, mint egy megfagyott tenger; hullámok módjára követték egymást a kis halmok. Egy ilyen dombocska tetején álltunk, és innen jó messzire lehetett ellátni.

A távcsövet szememhez szorítva hosszú, egyenes vonalat vettem észre, mely a keleti látóhatártól a legtávolabbi nyugati pontig húzódott. Átadtam Winnetounak a távcsövet, és kezemmel jeleztem, melyik irányba fordítsa.

- Uff! - kiáltott fel rövid vizsgálódás után, és kérdőn nézett rám.

- Tudja testvérem, miféle ösvény az? - mondtam. - Nem bölények vonultak arra, nem is indiánok lába taposta.

- Tudom - bólintott -, a tűzparipa útja az.

Újra szeméhez emelte a távcsövet, és nagy érdeklődéssel figyelte a sínpárt, melyet az üveglencsék közelebb hoztak. Egyszerre csak leeresztette a távcsövet, leugrott lováról, és gyorsan maga után vonta a völgybe. Tudtam, hogy nyomós oka lehet rá, s tétovázás nélkül követtem példáját.

- A tűzparipa ösvénye mögött emberek fekszenek a töltés túlsó oldalán. Indiánok leselkednek ott.

Ezért hagyta el olyan gyorsan a magaslatot, ahol könnyen megláthattak volna bennünket.

- Mit gondol testvérem, mi lehet a szándékuk? - kérdeztem.

- Szét akarják rombolni a tűzparipa útját - felelte.

- Akkor odalopózkodom - mondtam. - Meg kell néznem, mit csinálnak.

Kivettem kezéből távcsövemet, és azt mondtam, várjon meg itt, aztán óvatosan előreosontam; felhasználtam a terep minden horpadását, s hason kúszva annyira megközelítettem az indiánokat, hogy jól megfigyelhettem őket.

Körülbelül harmincan voltak, íjakkal felszerelve, de jó néhánynak puskája is volt. Valamennyien rikító hadiszíneket mázoltak az arcukra. Kipányvázott lovaik száma jóval nagyobb volt, mint a harcosoké, ami megerősítette gyanúmat, hogy a vonat kifosztását tervezik, s a vezeték lovakat a zsákmány elszállítására hozták magukkal.

Mintha valaki lélegzett volna a hátam mögött. Kirántottam késemet, és gyorsan megfordultam: Winnetou feküdt mögöttem - nem volt türelme a lovak mellett maradni.

- Uff! - csodálkozott halkan. - Testvérem nagyon bátor, hogy ennyire előrehatolt. Ezek ponka indiánok, a legharciasabb sziú törzs, amott meg Parrano, a fehér törzsfőnök.

- A fehér törzsfőnök? - néztem rá álmélkodva.

- Hát testvérem nem hallott még Parranóról, az atabaszkok vérszomjas főnökéről? Senki sem tudja, honnan jött, de félelmetes harcos, és az atabaszkok törzse befogadta. Amikor az ősz törzsfőnök a nagy vadászmezőkre költözött, Parrano kapta meg a főnöki kalumetet, és sok skalpot gyűjtött. Aztán a Gonosz Szellem elvakította, kegyetlenül bánt harcosaival, és elkergették. Most a ponkák közt él, és merész kalandokba viszi őket.

- Testvérem látta már szemtől szembe?

- Winnetou összemérte vele tomahawkját, de a fehér törzsfőnök csupa alattomosság - nem küzd becsületesen.

- Mit vársz egy árulótól? Meg akarja állítani a tűzparipát, hogy fehér testvéreit lemészárolja és kirabolja!

- Mit akarsz tenni ellene?

- A tűzparipa elé lovagolok, és figyelmeztetem fehér testvéreimet a veszélyre.

Winnetou bólintott. Abban az időben gyakran megesett, hogy fehér vagy indián fosztogatók kisiklatták a vonatot. Ebben a könyvben még többször lesz ilyen esetről szó.

Most már annyira besötétedett, hogy a ponkák mozdulatait nem tudtam innen szemmel követni. De tudnom kellett, mit csinálnak, s ezért megkértem Winnetout, térjen vissza a lovakhoz, és várjon meg, mert én még közelebb akarok osonni az ellenséghez.

- Jól van - súgta Winnetou. - De ha testvérem bajba kerül, utánozza a prérityúk hangját, akkor a segítségére sietek.

Visszahúzódott, én meg hason csúsztam a töltés felé. Roppant óvatosan közelítettem meg, és soká tartott, míg odaértem. Azután átmásztam a töltés túlsó oldalára, és még nagyobb óvatossággal közeledtem ahhoz a ponthoz, ahol távcsövemmel a ponkákat felfedeztem. Most már láttam, mit csinálnak. Ezen a vidéken sok volt a kő, ami a prérin egyébként nagy ritkaság. A ponkák nagy, nehéz köveket hordtak össze, és eltorlaszolták a sínpályát.

Most már nem volt vesztegetni való időm. Nem tudtam, hol vagyok, s azt sem, hogy mikor halad erre a vonat, de feltételeztem, hogy kelet felől érkezik, ahol a nagyvárosok vannak. Sürgősen elébe kell sietnem. Előbb azonban visszatértem Winnetouhoz. Néhány szóval megbeszéltem vele a tervemet, azután nyeregbe ültünk, és a sínek mentén kelet felé nyargaltunk. Egy kis holdfénynek megörültünk volna, de az ég felhős volt. Szerencsére a sínek vonalát így sem lehetett eltéveszteni.

Negyedórai nyargalás után megálltunk. Most csak az volt a kérdés, hogyan figyelmeztessük a robogva közeledő vonatot. Tüzet akartam rakni, de Winnetou nem helyeselte. A máglya tüze ilyen sík terepen messzire világít, s attól kellett tartani, hogy nemcsak a vonatvezető veszi észre, hanem a ponkák is. Ezért újra nyeregbe ugrottunk, és még egy negyedórát vágtattunk a vonat elébe.

Most már elég messze voltunk a ponkáktól. Leszálltunk, és lovainkat egy bokorhoz kötöttük. Jó sok száraz füvet téptem le és összecsavartam. Puskaport szórtam rá, s ezzel a könnyen lángra lobbantható, rögtönzött fáklyával a kezemben, nyugodtan várhattam a vonatot. Egy pokrócot terítettünk a földre, és lehevertünk rá, úgy vártunk és hallgatóztunk, szemünket abba az irányba meresztve, ahonnan a vonatot vártuk.

Kínos lassúsággal telt az idő. Végre egy kis csillogó pont jelent meg messze, nagyon messze a sötétségben, de egyre nagyobb és fényesebb lett. Azután gyenge morajlást hallottunk, mely szintén nőtt és erősödött, s végül már olyan volt, mint a távoli mennydörgés hangja.

A cselekvés pillanata elérkezett. Már láttuk a vakító fénykévét, melyet a mozdony hatalmas lámpái a sínekre vetettek. Előhúztam revolveremet, és a csóvába lőttem. Abban a pillanatban fellángolt a rászórt puskapor, és a száraz fűcsomó kigyulladt. A rögtönzött fáklyát meglengettem, amíg lobogó lánggal nem égett, s másik kezemet felemelve jeleztem a mozdonyvezetőnek, hogy álljon meg.

A gépész tüstént észrevette a jeladást. Éles füttyöt hallottunk, és tudtuk, hogy már fékez. A következő pillanatban fülsiketítő robajjal száguldott el mellettünk a vonat. Már lassított, de idő kellett hozzá, hogy megálljon. Winnetouval együtt a kocsisor után rohantunk.

Végre megállt a vonat. Mit sem törődve az ablakokból kihajló utasokkal, a mozdony elé ugrottam, és pokrócomat, melyet gondos előrelátással készenlétben tartottam, a reflektorra borítottam, ugyanakkor harsogó hangon ezt kiáltottam:

- Minden lámpát eloltani!

A vonat tüstént sötétségbe borult. A két óceánt összekötő Pacific-vasút személyzete már tapasztalt egyet-mást, és megtanulta, hogy bizonyos esetekben gyorsan kell cselekedni.

- A kutyateremtésit! - káromkodott a mozdonyvezető. - Mi történt? Miért állított meg minket?

- Indiánok leselkednek előttünk! - kiáltottam fel hozzá. - Ki akarják siklatni a vonatot!

- Ördög, pokol! Ha így áll a dolog, akkor maga átkozottul derék fickó, hogy figyelmeztetett!

Leugrott a fülkéből, és úgy megszorította a kezemet, hogy csillagokat láttam. A vonaton nem volt sok utas, de ezek pillanatok alatt körülvettek.

- Mi az? Mi történt? Miért álltunk meg? - kérdezték izgatottan. Néhány szóval megmagyaráztam nekik a helyzetet, mire még nagyobb izgalom vett rajtuk erőt.

- Csendet kérek, uraim! - mondta a derék mozdonyvezető. - Ne veszítsük el a fejünket. Itt a jó alkalom, hogy elvegyük a kedvüket a vasút megtámadásától. Nem tudja, Sir, hányan vannak?

- A ponkák? Körülbelül harmincan - feleltem.

- Mi kevesebben vagyunk, de fegyvereink jobbak! Hát ott ki ólálkodik a sötétben? Istenemre, egy rézbőrű!

Kést rántott elő, és már Winnetoura akarta vetni magát, aki utánam jött, de megállt néhány lépésnyire mögöttem.

- Nyugalom, kedves barátom! - kaptam el a túlbuzgó gépész karját. - Ez a vadásztársam, aki segítségünkre lesz a merénylet megakadályozásában.

- Az más. Akkor lépjen közelebb. Hogy hívják ezt az indiánt?

- Winnetou a neve.

- Winnetou? - kiáltotta egy hang a háttérben, és egy ember tört utat magának a körülöttem tolongók között. - Winnetou van itt - az apacsok nagy főnöke?

A sötétben is láttam, hogy valóságos óriás. Egyszerű vadászruhát viselt, de megjelenése valami megmagyarázhatatlan módon így is tiszteletet keltett. Winnetou elé állt, kitárta két karját, és örömmel felkiáltott:

- Winnetou nem ismeri meg régi jó barátja hangját? - kérdezte.

- Uff! - kiáltott fel az indián éppen olyan nagy örömmel. - Hát elfelejtheti Winnetou Old Firehandet, a legnagyobb fehér vadászt, akárhány hold fogyott is el, amióta utoljára látta?

- Boldog vagyok, hogy a véletlen megint összehozott veled, kedves fiatal testvérem!

- Old Firehand? - kiáltottam fel, és a körülöttem állók tiszteletteljesen visszahúzódtak egy lépéssel, úgy bámultak a Vadnyugat híres hősére, kinek bátor tetteiről szinte hihetetlen történetek jártak szájról szájra.

- Old Firehand? - ismételte a mozdonyvezető is. - Miért nem nevezte meg magát, amikor felszállt, Sir? Mindnyájan büszkék lettünk volna, hogy ilyen híres útitársunk van. A legkényelmesebb helyet kapta volna!

- Köszönöm, öregem, így is elég jól utaztam idáig, és remélem, tovább sem lesz semmi baj. De ne pocsékoljuk az időt! Beszéljük meg, mi a tennivaló.

Minden szem Old Firehandre tapadt, mintha magától értetődő lett volna, hogy az ő parancsait kell követni. Magam is felszólítás nélkül jelentettem neki, amit láttam és tapasztaltam.

- Ön tehát Winnetou barátja? - kérdezte, miután végighallgatott. - Már nemigen szeretek új ismeretséget kötni, de akit Winnetou a barátságára méltat, azzal örömest kezet szorítok magam is!

- Több, mint a barátom, a fogadott testvérem! - jelentette ki Winnetou.

- Úgy? - mondta Old Firehand, és közelebb lépett hozzám, hogy jobban megnézzen. - Hát ez az az ember, aki...

- Igen, Old Shatterhand ő, aki vasöklével minden ellenségét egy csapásra leteríti - mondta Winnetou.

- Old Shatterhand! Old Shatterhand! - hangzott minden oldalról, és az emberek közelebb nyomultak hozzám.

- Ezt az estét sem felejtem el, amíg élek! - kiáltott fel a mozdonyvezető. - Old Firehand, Old Shatterhand és Winnetou! Milyen Szerencsés találkozás! Nyugat három leghíresebb embere! Most már semmi bajunk sem lehet. Uraim, mondják meg, mit kell tennünk, szívesen engedelmeskedünk.

- Egyszerű az egész - legyintett Old Firehand. - Harminc nyavalyás útonálló! Halomra lőjük őket.

- Mégiscsak emberek, Sir - jegyeztem meg.

- Inkább állatok, mint emberek! - felelte. - Már hallottam önről. Azt mesélik, a legnagyobb gazemberen is megesik a szíve. Az én felfogásom egészen más. Ha ön is átélte volna azt, amit én, nem lenne olyan irgalmas. Ezt a bandát Parrano vezeti, a fehérek árulója, a sokszoros gyilkos. Ha ízekre tépném, akkor sem büntetném meg úgy, ahogy megérdemli!

- Hau! - rikoltotta a máskor oly szelíd Winnetou is. Bizonyára komoly oka volt, hogy az indiánok vérszomjas bosszúkiáltása tört ki a torkán.

- Igaza van, Sir - bólintott a mozdonyvezető. - Kíméletnek itt semmi helye. Legyen szíves, mondja meg, mit csináljunk.

- A vasúti alkalmazottak maradjanak a szerelvényen, az a kötelességük. A többi gentleman velem tarthat, ha kedve van. Majd megtanítjuk a gazfickókat, hogy nem tanácsos egy vonatot megtámadni. A sötétben odalopózunk hozzájuk, és elintézzük őket. Mivel nem is sejtik, hogy emberükre akadtak, már az első puskalövésre elvesztik a fejüket. Ha végeztünk velük, tüzet rakunk, és erre a jelre el lehet indítani a mozdonyt, de csak lassan, mert még a torlaszt is el kell távolítanunk. Nos, ki tart velem?

- Én! Én! Én! - hangzott minden oldalról, mert egyetlen utas sem akart a kalandból kimaradni.

- Akkor vegyék a fegyverüket, és kövessenek! Nincs vesztegetni való időnk, mert a banda tudja, mikor kell a vonatnak elhaladnia, s ha késik, könnyen gyanút foghatnak.

Felkerekedtünk, Winnetou meg én elöl. Mélységes csend ülte meg a tájat, és mi is igyekeztünk minden zörejt elkerülni. Semmi sem árulta el, hogy a végtelen préri nyugalmát csakhamar véres csata váltja fel.

Jó darabig óvakodás nélkül siettünk a sínek mentén, de nemsokára lekuporodtunk, és négykézláb folytattuk utunkat. A hold közben kibújt a felhők közül, és most már elég messze el lehetett látni. A derengő világosság megnehezítette lopakodásunkat, de előnyünk is volt belőle, mert megóvott attól, hogy váratlanul az ellenség karjai közé szaladjunk, hiszen nem ismertük pontosan a helyet, ahol ólálkodnak.

Időnként megálltunk, s akkor óvatosan felemelkedve előrekémleltem. Egy ilyen pihenő alkalmából bal kéz felé egy kis dombon sötét alakot pillantottam meg, melynek körvonalai élesen kirajzolódtak a látóhatáron. A ponkák őrszemet állítottak fel, s még szerencse, hogy nemcsak a várt vonatot leste, hanem minden irányba figyelt, különben könnyen észrevehetett volna bennünket.

Még óvatosabban csúsztunk előre. Nemsokára megpillantottuk az egész ponka csapatot, mely mozdulatlanul lapult a fűben. Valamivel tovább megláttuk a kikötött lovakat is, ami megnehezítette a feladatunkat, mert megszimatolhatták közeledésünket. Most már tisztán láttam, hogyan készültek a vonat kisiklatására. Nagy köveket raktak a sínekre, s borzongva gondoltam arra, milyen sors várt volna a vonat utasaira és személyzetére, ha a fehér törzsfőnök aljas terve sikerül.

A legsürgősebb dolog most az volt, hogy az őrt ártalmatlanná tegyük. Ezt a nehéz feladatot nem lehetett másra bízni, csak Winnetoura. Az őrszem egyedül állt a holdfényben, és feltétlenül észre kellett vennie azt, aki közeledni próbál hozzá, akármilyen nesztelenül is. És ha sikerül megközelíteni? Egyetlen ugrással, egyetlen mozdulattal kell végezni vele, hogy kiáltani se legyen ideje. Winnetou elosont mellőlem, és nemsokára álmélkodva láttam, hogy az őrszem úgy eltűnt, mintha elnyelte volna a föld, de a következő pillanatban megint egyenesen, szobormereven áll a helyén. Csak egy villanás volt az egész, de megértettem, mi történt. Most már nem a ponka áll ott, hanem Winnetou. Sikerült az őrszem háta mögé osonnia, elrántotta a lábát, leszúrta, és elfoglalta a helyét; most már ő állt ott, egyenesen, mint egy gyertya - és mindez egy pillanat műve volt.

Az indiánok sok mindent tudnak, amit mi, fehérek, szinte meg se tudunk érteni. De amit Winnetou vitt véghez, olyan mesteri munka volt, mely még az indiánokat is ámulatra késztette volna.

Old Firehand még nem adott jelt a támadás megkezdésére, amikor lövés dördült el a hátunk mögött. Az egyik utas véletlenül megnyomta felhúzott revolvere kakasát. Kénytelenek voltunk felugrani, és a támadást elhamarkodottan megkezdeni. A ponkák is felugrottak, és vad ordítozással lovaik felé rohantak, hogy egy távolabbi, biztosabbnak ígérkező helyen készüljenek fel a fogadásunkra.

- Vigyázat! - kiáltotta Old Firehand. - Csak a lovakra lőjetek! Azután kerül sor a fickókra is!

Sortüzünk eldördült, és a ponkák közt zűrzavaros kavarodás támadt. Néhány ló összerogyott, maga alá temetve lovasát. Több ponkának sikerült a tömegből kikászolódnia, de ezeket Henry-féle karabélyommal szedtem le.

Old Firehand és Winnetou, tomahawkját magasra emelve tüstént belevetette magát a küzdelembe. A többi fehértől már eleve nem sokat vártam, s hamarosan bebizonyult, hogy jól ítéltem meg őket. Revolvereiket buzgón pufogtatták, de senkit sem találtak el, s ha egy ponka közeledett feléjük, ész nélkül hátráltak és elszaladtak.

Amikor utolsó golyómat is kilőttem, félretettem karabélyomat és medveölőmet, s tomahawkot ragadva rohantam Old Firehand és Winnetou megsegítésére. Tulajdonképpen csak mi hárman viaskodtunk a ponkákkal.

Winnetou harcmodorát már ismertem, s most nem is figyeltem rá. Annál jobban érdekelt Old Firehand, aki a mesebeli óriásokat juttatta eszembe vagy a régi mondák daliáit, kiknek hőstetteiről gyermekkoromban annyit olvastam. Szétvetett lábbal állt az embergomolyagban, csatabárdját forgatva, s akire lesújtott, holtan terült el a földön. Hosszú haja, mint a vágtató ló sörénye, repkedett a szélben, de arcán a biztos győzelem fölényes nyugalma áradt el.

Megpillantottam Parranót a ponkák közt, és előrerohantam, hogy a közelébe jussak, de kitért előlem, s Winnetouval került szembe. Visszahőkölt, de Winnetou odaugrott elé, és rákiáltott:

- Parrano, megállj! Az atabaszk főnök gyáván megfut Winnetou elől? A keselyűk vágják ki a szemedet, te kutya! Skalpod az én övemet fogja díszíteni!

Messze elhajította tomahawkját, övéből kést rántott elő, és torkon ragadta a fehér törzsfőnököt, de a halálos döféstől visszatartotta valaki.

Amikor szokása ellenére becsmérlő szavakkal rontott ellenfelére, magára vonta Old Firehand figyelmét, aki arra fordult, és megpillantotta Parrano arcát - azt az arcot, melyet szíve mélyéből, minden idegszálával gyűlölt, és évek óta hiába keresett, míg most végre váratlanul szembe került vele.

- Tim Finneley! - rikoltotta, és mindkét karjával félretaszítva az útjában álló ponkákat, Winnetou mellett termett, és megragadta döfésre emelt karját. - Hagyd, testvér, ez a nyomorult gazember az enyém!

Parrano megdermedt rémületében, amikor igazi nevén szólították, de amint meglátta Old Firehand bosszúvágytól feldúlt arcát, villámgyorsan megfordult, és vad futásnak eredt. Erre én is félrelöktem azt a ponkát, akit le akartam teríteni, és a menekülő után rohantam. Most láttam először, s nem volt különösebb okom haragudni rá, még akkor sem, ha ezt a vasúti rajtaütést ő eszelte ki - de hallottam Winnetou és Old Firehand szavait, s most már tudtam, hogy Parrano mindkettőnek halálos ellensége.

Velem együtt ők is üldözőbe vették, de én voltam hozzá a legközelebb. Rögtön láttam, hogy kitűnő futó, s a távolság köztünk egyre nő. Old Firehand mester volt mindenben, amit a vadnyugati életfeltételek megköveteltek, de az ő korában már nem vehette fel a versenyt fiatalabb futókkal, s még Winnetou sem tudott lépést tartani velem.

Parrano, mint örömmel láttam, elkövette azt a hibát, hogy nem gazdálkodott jól az erejével. Nem cikázott jobbra-balra az indiánok taktikája szerint, hanem hanyatt-homlok rohant előre, minden erejét beleadva a nagy igyekezetbe, hogy minél előbb eltűnjön a szemünk elől. Én, ha egyelőre le is maradtam, vigyáztam a lélegzetemre, s beosztottam az erőmet.

Két társam mindjobban lemaradt mögöttem; már nem hallottam lélegzetüket, mely eleinte közvetlenül a hátam mögött zihált, végül már jó messziről ütötte meg fülemet Winnetou kiáltása:

- Old Firehand álljon meg! Az én fiatal fehér testvérem mindjárt eltapossa az atabaszk varangyos békát. Lába, mint a szélvihar - mindenkit utolér!

Akármilyen hízelgő volt is ez a hasonlat, még egyetlen lépéssel sem jutottam közelebb Parranóhoz. De egyszerre csak észrevettem, hogy lankadni kezd. Most én adtam bele minden erőmet, és nemsokára annyira megközelítettem, hogy már ziháló lélegzését is hallottam. A két kilőtt revolveren kívül nem volt nálam más fegyver, csak a bowie-késem, melyet elő is húztam. Tomahawkomat már az első percekben eldobtam, mert akadályozott a futásban.

Parrano hirtelen félreugrott, hogy nagy lendületemben elszáguldjak mellette, aztán hátulról támadhasson rám. Cselét természetesen rögtön megértettem, s ugyanabban a pillanatban én is irányt változtattam. Az eredmény az volt, hogy teljes erővel egymásba ütköztünk, és késem markolatig a testébe hatolt.

Az összeütközés olyan erős volt, hogy mindketten lezuhantunk a földre; én gyorsan feltápászkodtam, hisz nem tudtam, vajon halálos sebet ejtettem-e rajta. Látva, hogy meg se moccan, mély lélegzetet vettem, és kihúztam testéből a kést.

Nem ő volt az egyetlen ellenség, akit leterítettem, miközben sebeket kaptam és osztogattam az amerikai prériken és őserdőben. Mégis rosszkedvűen álltam ott, lelkiismeretemmel tusakodva, miközben rohanó léptek közeledtek felém. Felpillantottam - Winnetou állt mellettem.

- Fehér testvérem gyors, mint a kilőtt nyílvessző, és keze nem remeg, ha kését döfésre emeli - mondta.

- Hol van Old Firehand? - kérdeztem.

- Erős, mint a grizzly, de az évek súlya lábára nehezedik - felelte. - Fehér testvérem nem díszíti övét az atabaszk főnök skalpjával?

- Nem, Winnetou - neked ajándékozom.

Villámgyorsan lehajolt, és három vágással lehántotta az elesett ellenség fejbőrét. Mennyire gyűlölhette ezt a Tim Finneleyt, hogy skalpjára áhítozott! Elfordultam, hogy ne lássam, amint övére tűzi. Jó is volt, mert három sötét pontot vettem észre a távolban. Amint jobban megfigyeltem, láttam, hogy hat ponka mozog ott - nyilván az a céljuk, hogy szétszórt csapatukat újra összeszedjék.

Winnetou éles szeme azt is észrevette, hogy a ponkák gyalogosan közelednek, lovaikat pedig kantárszáron vezetik, hogy szükség esetén nyeregbe pattanva bármely pillanatban elmenekülhessenek. Mivel a mi lovaink nem voltak kéznél, könnyen veszedelmes helyzetbe kerülhettünk volna. Winnetou ezért a földre vetette magát, és hason csúszva igyekezett a ponkák útjából kitérni; követtem példáját, és utána kúsztam; célja, mint sejtettem, az volt, hogy nagy ívben a ponkák háta mögé kerüljön. Tervét nagyon jónak tartottam, mert szerencsés esetben még azt is lehetővé teheti, hogy a ponkák lovait kézre kerítsük.

Elég messze voltunk a csata színterétől, és a ponkák itt már nem gondoltak arra, hogy valami kellemetlen meglepetés érheti őket. Csodálkozó "uff!" kiáltást hallattak, amikor egy földön heverő embert pillantottak meg. Azt hitték, egy sebesült, aki elvergődött idáig, de nem bírta magát továbbvonszolni. Lovaik kantárszárát elengedve odarohantak, lehajoltak hozzá, aztán dühös ordításban törtek ki.

Ez volt az alkalmas pillanat, amelyre lestünk. Villámgyorsan lecsaptunk a lovakra - kettőnek a hátára pattantunk, a többit magunkkal ragadtuk és elvágtattunk. Elégedetten érkeztünk vissza a mieinkhez. A fehér törzsfőnök skalpján kívül hat lovat zsákmányoltunk.

Elképzeltem, milyen dühös arcot vághattak ezek a ponkák, amikor ráeszméltek arra, hogy rászedtük őket. Még a mindig olyan komoly Winnetou is elmosolyodott erre a gondolatra, de öröme nem tartott sokáig. Szeme már az első pillanatban Old Firehandet kereste, és elkomorodott, amikor nem találta sehol. Aggódva gondolt arra, hogy hátha ő is a menekülő ponkák egy csapatával találkozott, amely elég erős volt ahhoz, hogy egy emberrel végezzen, akármilyen hősiesen harcol is.

Ez a gondolat engem is nagyon nyugtalanná tett, annál is inkább, mert a csata teljesen befejeződött, és Old Firehandnek már régen vissza kellett volna térnie. Az utasok, akiknek a harc folyamán kevés hasznát láttuk, most összeszedték az indián halottakat; sebesültjeiket a menekülő ponkák természetesen magukkal vitték. Eltávolítottuk a sínekről a kőtorlaszt, és magasan lobogó máglyát gyújtottunk, melyet a távolban veszteglő szerelvény személyzetének okvetlenül észre kellett vennie. Nemsokára meg is érkezett a vonat. A vasutasok öröme óriási volt, amikor győzelmünkről értesültek. Az utasok úgy mesélték el a csata részleteit, mintha komolyan részt vettek volna benne.

Winnetou meg én szótlanul összeszedtük szétszórt fegyvereinket, és elindultunk Old Firehand megkeresésére.

- Remélem, még itt találjuk magukat, mire visszajövünk - mondtam a mozdonyvezetőnek. - De ha nem tudnak megvárni, az se baj. Tartsa magát a szolgálati szabályzathoz.

A sápadt holdfény nem volt elég erős ahhoz, hogy messzebbre lássunk; szemünk helyett inkább a fülünkre bíztuk magunkat, de eleinte azzal sem értünk semmit, mert az indulásra készülődő vasutasok lármája elnyomott minden más neszt. Amikor már eléggé eltávolodtunk a sínektől és az éj néma csendje vett körül, lépten-nyomon megálltunk és hallgatóztunk. Sokáig ez is eredménytelen maradt. Már vissza akartunk fordulni, hogy megnézzük, nem érkezett-e közben vissza Old Firehand a sínekhez, amikor a távolból valami kiáltást hallottunk.

- Ez ő lesz - mondta Winnetou. - Hiszen egy menekülő ponkának eszébe se jutna kiabálással elárulni, hol rejtőzködik.

- Én is azt hiszem - feleltem. - Szaladjunk oda!

- Méghozzá gyorsan! - mondta Winnetou. - Nagy bajban lehet, ha segítségért kiált.

Futásnak eredtünk, de furcsa módon mindegyikünk más irányba, s ezért mindjárt megálltunk.

- Testvérem miért indul kelet felé? - kérdezte Winnetou. - A hang észak felől jött.

- Tévedsz, Winnetou, keletről! Figyelj csak!

Újra hallgatóztunk. A kiáltás megismétlődött; én most is kelet felől hallottam, de Winnetou még mindig azt állította, hogy északról jön.

- Akkor menjen ki-ki a füle után! - javasoltam. - Testvérem induljon északnak, én meg kelet felé szaladok, akkor biztosan megtaláljuk.

Így is történt. Nemsokára kiderült, hogy nekem volt igazam: a kiáltás abból az irányból hallatszott, amerre én futottam - s most már jóval hangosabban. Néhány perc múlva elkeseredetten viaskodó emberek kis csoportját pillantottam meg.

- Jövök, Old Firehand, jövök! - kiáltottam, s most már lélekszakadva rohantam oda.

Old Firehand sebesülten összeroskadt, és térdelve folytatta a harcot. Három indiánt már leterített, de három másik rontott rá, és kétségbeesetten védekezett. Még ötven lépés választott el tőle, s attól féltem, későn érkezem a segítségére. Ezért megálltam, és vállamhoz emeltem karabélyomat, melyet közben már újra megtöltöttem. Kockázatos elhatározás volt, könnyen megtörténhetett, hogy éppen Old Firehandet találom el a gyengén derengő holdfényben, amikor tüdőm zihált a futástól, és szívem is gyorsabban vert - de nem tehettem mást. Három lövés gyors egymásutánban, s a három indián lerogyott a földre.

- Hála istennek! Éppen az utolsó pillanatban! - kiáltotta Old Firehand, amikor odaérkeztem.

- Megsebesült, Sir? - kérdeztem. - Remélem, nem súlyos.

- Bizonyára nem életveszélyes. Két tomahawk-ütés a lábamba. A fickók nem bírtak velem, s azért a lábamat vették célba, hogy összeroskadjak.

- Az ilyen csapás nagy vérveszteséggel jár - mondtam. - Engedje meg, Sir, hogy sebét megvizsgáljam.

- Csak rajta! De meg kell mondanom, hogy csodásan ért a fegyverhez. Ilyen helyzetben három találat! Erre csak Old Shatterhand képes, senki más!

- Láttam, hogy Tim Finneleyt kergetik - folytatta -, de nem tudtam önöket követni, mert közben egy nyíl átlőtte a lábamat. Sántikálva kerestem a nyomaikat, s akkor előttem termett ez a hat ponka - mintha a földből bújtak volna elő. Már messziről megláttak, a földre vetették magukat, s ott lapultak, amíg a közelükbe nem értem, akkor ugrottak fel hirtelen. Nem volt más fegyverem, csak a késem meg a két öklöm, a többit kénytelen voltam eldobni futás közben. Tomahawkjukkal a lábamba csaptak. Hármat közülük leszúrtam, de a másik három játszva kikészített volna, ha ön a kellő pillanatban meg nem érkezik. Köszönöm, Old Shatterhand, ezt sohasem felejtem el!

Amíg mindezt elbeszélte, megvizsgáltam sebeit; bizonyára nagyon fájdalmasak voltak, de szerencsére nem veszélyesek. Közben Winnetou is ránk talált, és segített a sebeket bekötözni; röstelkedve ismerte be, hogy máskor oly kitűnő hallása ma megtévesztette. A hat ponka halottat ott hagytuk, és visszatértünk a sínekhez. Az út persze sokáig tartott, mert Old Firehand alig tudott vánszorogni, egy jó darabon ketten vittük. Mire a sínekhez érkeztünk, a vonat már elment. Nem vettem rossz néven, hogy nem vártak meg, már így is nagy késésük volt. A zsákmányolt lovakat megtaláltuk a mieink mellett - kikötve, aminek nagyon örültünk, mert megkönnyítette a sebesült elszállítását, bár erről egyelőre szó sem lehetett. Legalább egy hétig feküdnie kellett. Old Firehand ismert egy helyet, mely táborozásra alkalmasabb volt, s lóháton fél nap alatt el lehetett érni. Ezt a kis utat, nehezen bár, de megtettük - ott vizet találtunk és erdőt, vagyis mindent, amire szükségünk volt, hogy hosszabb pihenőt tarthassunk.


Vissza Címlap Előre