Harmadik ének |
A tanács visszája
Még Budaszálláson Etele is múlat,
Ott tartja vigasság és rokon indúlat;
Buda egyik legszebb palotáját lakja;
Nem is igen készül haza Etellakra.
Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,
Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,
Szeretetből írja; szeretetből küldi,
Szerető kivánság gondolata szűli.
Irja Ildikónak, Aladár anyjának,
Valamennyi között első asszonyának:
Udvara díszével fejedelmi társa
Vígadni siessen, föl Budaszállásra.
Buda neje, Gyöngyvér,[1] is sürgeti jöttét,
Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;
Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,
S messzi van egymástól lobogó szerelmek.
Íme az esztendő tavaszi zöld szinben
Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;
Etelének is most esztendeje fordul:
Tavasza megnyílott, szíve-teje csordul.
Örömáldomásra, írja, hogy evégett
Fölveri hadastul az egész hun népet,
Veri elébb vadra, aztán lakomára:
Hová édes társát szerelemmel várja.
Sátora nyitjánál most álla meg épen
S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;
Görbe szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes ésszel fonja.
"Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,
Barna piros szinben a férfiu épség
Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:
Jó kedve az ollyat soha el ne hagyja.
"De az öregember csak tövis az ágon,
Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit senkise' maraszt.
"Engem is itt únnak - érzem, tova hínak:
Örömest lennék már vendége Odinnak.[2]
Vada húsát enném, méhsört vele innám,
Háza előtt a bajt ifiodva vínám.
"De talán engem már itt feled a Norna,[3]
Velem egyívásu senki nem él korra;
Fiaim a harcban, kedves unokáim
Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.
"Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.
Lettem magam ujra másodszori gyermek;
Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:
Nézem a világot elfolyni felettem.
"Karom agg; de látni; azt eleget látok:
Sokat ami volt már; keveset ujságot;
Mert nem is új nékem e világon semmi,
Kire más példát ne tudjak elővenni.
"Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra
Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:
De az ember dolga soha nem állandó,
Keze-műve pusztúl, maga is halandó.
"Láttam hiu voltát emberi dolognak,
Hamari felhágtát, hamar estét soknak;
Királyok elestét, birodalmak vesztét;
Diadallal kezdték, cudarul végezték.
"Láttam arany béke zavaros bomlását,
Mialatt még isszuk vala áldomását:
Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!...
Vértől csurog a nép eskü-tevő jobbja.
"Igazat én láttam fordulni hamisra,
Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;
Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,
Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.
"Atyafivér vízzé, sőt epe-méreggé
Hogy változik által, ezt látom örökké;
Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:
Őrizd magadat te a fülbesugóktól.
"Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,
Vékony repedésbe feszíti az éket,
Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:
No tehát őrizkedj' afféle beszédtül.
"Budának is én ezt mondom vala szinte,
Mert nálad idősebb, nem is oly öszinte:
Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,
Egy kicsi szellőre talpig összerendül.
"Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,
Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;
Gondja vadul víraszt a derekabb társon;
Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.
"Dícsérnek előtte: neki már az is seb;
Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;
Csak azon fojtódik, csak azon evődik:
Híred szele, füstjét leveri a földig.
"Nem sejted-e már is Buda elváltoztát,
Mióta királyul fényét vele osztád?
Szeme rézsut pillog; húzza magát vissza
Még a vidám bort is hallgatagon issza.
"Neved árnyékát ő azelőtt is félte:
Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,
Gyermekkorod óta, hogy az első haddal
Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.
"Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,
Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,
Sokan emlegetnek, szeretve szeretnek;
Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.
"Szeme-fénye másnak, az övében szálka,
Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:
Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,
Féltiben a félőst tette nagyobb rosszá.
"Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?
Pécére ki szabja levegő határát?
Fényt hova és meddig a nap is árasszon? -
Az menjen, uralmot, birodalmat osszon!
"Nem is a szeretet, atyafi szent hűség -
Szülte csupán tettét puha kislelkűség:
Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:
Ujját lemetélvén, most visszakivánja.
"Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné,
Lettet azonban már ki tehet létlenné? -
Ezért szive búval, teli sok gyanúval,
Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se' fúvall.
"Tudom szeretetben hozzá te vagy édes;
Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;
Szavad is már eskü: hát még hited oztán!
Nem változik elméd Buda elváltoztán.
"De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad;
Hamarább ennél az emberi indúlat;
Kivált ha örökké: »Buda így, úgy...« hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.
"Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,
Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól;
Buda szavát hordja, maga is megtoldja:
Mit összekötétek, sima kézzel oldja.
"Akarsz Buda hőssel meglenni királyul,
Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:
Nem fér soha vele az egész Etele;
Ami valál eddig, légy ezután fele.
"Ami dicső és jó, azt közösen osszad,
Egyedül te inkább elbirod a rosszat;
Igy vele tán megférsz urasága székén,
Bár senyved a nagy szív a türelem fékén." -
Szóla; de bölcs ésszel Detre bolondul járt;
Etele arcától megszörnyede mindjárt:
Szeme a villámot kegyetlenül ontja,
Maga fojtott szóval fenyegetve mondja:
"Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.
"Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:
Úgy verd ezután is közibünk az éket,
Palotám küszöbjén úgy lássalak itten:
Hogy szörnyű halált halsz. Meglesz, bizony Isten."
Össze az agg ember rogya két térdére,
Kegyelmet urától szava miatt kére,
Csókolta ruháját, bő köntöse alját,
Könnyel potyogtatta bársonyos aszalyját.[4]
Hogy ő nem akarta, nem is úgy gondolta,
Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;
Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.
Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne -
Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:
Volt-e hunok iránt ő valaha rosszal,
Tettben avagy szóban valamely gonosszal.
Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.
Megesett nagy lelke bátor Etelének,
Haragja lohadton meglohada, s fenkölt
Szive nem tűrhette az alant fetrengőt.
"Állj fel, öreg - mondta, lábára segélvén -
Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?
Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:
Nincs tiltva előtted ezután se' sátram.
"Buda vérem felől amit eléhoztál,
Abba' lehet jó is: nyűgös az ily osztály;
De, ha magát győzvén az erősebb enged...
Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket."
Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.
Eszébe jutott most Ildikó levele,
Köti hún-kötéssel[5] cifra selyem tokját,
Maga és az asszony tudja csupán bogját.
Köti óhajtással. - Detre pedig mégyen,
Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:
"Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis" -
Dörmögte magában: "lám bent van az ék is!"
*
[1] Régi pogány-magyar nő-nevet alig-alig talál az ember.
Én a váradi
regestrum magyar jelentésű neveiben véltem ilyesek nyomára
akadni,
hol Gyöngy, Gyönyörű stb. fordulnak elő mint nőnév. Így
lőn
szerkesztve a Gyöngyvér, mely annyi, mint gyöngytestvér. Nem
a
hasonló nevű madárra gondoltam tehát. A. J.
[2] A skandináv hitrege fő istene. A. J.
[3] Nornák. Végzetnők, mint a párkák. Hárman vannak.
Egyike a csatán
elesett hősöket vezeti Odin lakába. (Walkyria.) Hogy Detre itt
pogányul beszél, holott a Nibelung-énekében keresztyén, azon
nem
fog megütközni, ki a régibb Edda énekeket ismeri. Azon még
mit sem
tudtak ama nagy keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a
mai
német írók, mint a civilizáció (!) képviselőit, a barbár
Etelével
szemközt állítani annyira szeretik. A história
Theodorich-jának
semmi köze a regebeli Detrével. A. J.
[4] Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek
derékon alul függő
karéjait (pellempátyait). Ballaginál Zwickkel, ruhaereszték.
Nálam
itt csipkézett, rovátkolt szegély a köntös alján. A. J.
[5] Általában mesterséges kötést akar jelenteni, minő a
húnoknál
lehetett; célozva a ma is köznyelven forgó kún - kötésre.
A. J.
Negyedik ének |
A vadászat
Parancsol a húnok ifiabb királya;
Kard az egész földet véresen bejárja:
Fegyverviselő nép mindenki felüljön,
Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.
S indul az ádáz kard, mintha tüzes villám;
Karikáit a hír hányja, mikép hullám;
Adja tovább a jelt, ki belátja távol:
Viszi lovas ember, az is lóhalálbol.
Mint rengetegen fut zaja robbanásnak,
Veti tovább erdő, bérc, öböl egymásnak,
Itt elhal, odább még csak azután gerjed:
Tanyára tanyáról a hír szava terjed.
Egy nap elég, kettő - de bizonnyal három,
Hogy kint legyen a kard a messze határon;
Körül a szomszédság valamennyi reszket:
Vajh, kire a szörnyűk mostan fegyverkeztek!
Ámde húnok földjén meleg öröm pezsdül,
Felzajlik az élet, mely pang vala restül;
Mint reggeli hűs víz tunya álmos arcra:
Oly léleküdítő e kiáltás: harcra!
Ott régi kaland jut eszibe a vénnek,
Melyet maga is már feledett s az ének;
Holt sebhely is érez idő változásán;
Emlékezet újul hadi hír hallásán.
Ott férfi nyugodtan lát hadi készséghez,
Szól komolyan, ritkán, annál többet végez,
Paripát fényessé, fegyverit élessé,
Teszi sok szerszámát nagy rettenetessé.
De a fiatalság, mely harcra szokatlan,
Békés Buda évin nőtt fel tanulatlan,
Mint büszke csikó-mén, ha ereszti jászol,
Tör, ront, szalad, ugrál, ide-oda gázol.
Otthon a fehérnép sem dolga-felejtő,
Sürög a kezében tarka szinű fejtő,
Hímzi ura szűrjét, szép tiszta ruháit:
Titkon eped, könnyez, férje után áhit.
Még a gyermek is mind háborukat majmol,
Nádparipán nyillal, kelevézzel bajmol,
Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; -
Így felabajgatta Etele a népet.
S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,
Körül a sík pusztát lepi sűrün, messze;
Annyi hegyes sátor terem a friss zöldben,
Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.
Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,
Meddig szeme látta, be se' látta mindet:
Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,
Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:
"Én nem tudom, e nép mire gyűl mostanság,
Avvagy mire véljem Etele parancsát:
Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,
Nincsen is a húnnak sehol ellensége.
"Másképp se javallom, igazat megvallván,
Mert enyim a pálca, most, béke uralmán,
Népemet a nyájtól zaklatja hiába,
Elegyíti harcát békém poharába.
"De micsoda harc ez, mely vakon így lázad?
Gondolom, ez játék; afféle vadászat;
Mint öreg embertől hallani még hellyel,
Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.
"Hanem attól tartok, ő teszi, ő bánja:
Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,
Akkor se', ha fegyver igazán kell majdan;
Így Etele csúfra maga marad bajban."
Erre az ősz Detre: "No no! - halkan inti,
Tudja öcséd mit tesz; hogy kedve szerinti
A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,
Örömestebb fordul lakomára, vadra.
"Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,
Meglásd, mire vége, milyen ember lessz ő;
És te magad kérded: »Buda király hol van?
Csak üres árnyékát taposom a porban«."
Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének
Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;
Ő kora hajnaltól paripán ül estig,
Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.
Hadait fárasztja, töri a mezőben,
Déli napon úgy, mint viharos időben,
Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,
Hosszú sovány böjtben szomju inye szárad.
Rendeli a népet zászlókba nemenkint,
Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;
Hét nemet így állat, régi szokást nézve,
Mind a hetet oztán szeli több uj részre.
Sereg ott seregből csapatonkint válik,
Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,
Lovagot külön csap kaszás szekerektől,
Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.
Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:
Kiki szabott helyét mint nyil odahagyja,
S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;
Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.
Kürtölteti: "nemre!" akkor a nép oszlik,
Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik;
Kürtölteti: "hadra!" - ekkor az egyféle
Fegyver külön indul maga tett helyére.
Mint olaj a víztől, bár összevegyítnék;
Elvál, maga társát felkeresi mindég:
Úgy Etel is bármint seregét zavarja,
Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.
S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő
Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:
Etele azonkép hadai forgását,
Keze intésével intézi varázsát.
Néha ugyan történt, hogy - mint anya végett
Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, -
Valaki nem lelte, hol az ő állása:
Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!
Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,
Száguldva mezőben szanaszét iramlik:
De, mikép nagy foltja sereges madárnak;
Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.
Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,
Minden csapat éllel meredez a sorbul;
Mint gyermeki játék - csürcsavarintóban,
Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.
S valamint jó béres kezében az ostor:
Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,
Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:
Megérzi bizonnyal, kire majd ez csattan.
Igy a király napról sergét töri napra;
Néha meg álmából éjjel veri talpra,
Esteli éhomra falatozván máskor,
Megriad a kürtszó, első harapáskor.
De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,
Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé,
Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:
Ki gondol ilyenkor testi viadallal!
Sok legelő nyáját terelik a pusztán:
Ha levágnak egyet, jő második oztán;
Így rendre gulyáit a nagy sereg éli,
Ura gazdagságát jóllakva dicséri.
Nem is emlegettek ott egyebet nála,
Etele a húnok igazi királya;
A legutolsó is érzi magát jobbnak:
Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.
Büszkén valamennyi érzi a hún ember:
Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. -
Így Etelét, mondom, sokat emlegették;
Buda király meghalt, tán el is temették.
És bizony akkor már csak Etelén álla,
Maradni a népnek egyedül királya:
De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;
Jó Buda bátyjához szereteti kellő.
Azért mikor a nép immár keze alatt
Betanult eléggé, mint a parancsolat,
Hadait állásban hagyja kivül rendén,
Maga szól Budának, palotába menvén:
"Bátya, ne vedd tőlem e hadi cselt zokon!
Titkomat elzárni vala méltó okom;
Amit adál kardot, néztem, ugyan jó-e?
Megforgattam, ugyan harcolni való-e?
"Jól vág. De te mostan jövel és szemléljed,
Mutasd a seregnek királyi személyed;
Háboru nincs, mondjad, de vadászat s béke:
Teli nemes vaddal a Mátra vidéke."
Szóla, erős kézben melegitve jobbját.
Elméje Budának hányta ezen habját,
Nem tudta, mitévő legyen e dologgal?
Míg Detre kacsintva vágott neki loppal.
Akkor pedig öccsét bízván megölelte,
Szeme könnybe lábadt, repesett a lelke;
Sátor elé mindjárt vezeték fő ménjét,
Mutatta hadának királyi személyét.
Egyszer a had s kétszer Buda szaván forga,
(Öccse, mi jelt adjon, sugván neki sorba');
Seregek bomlását szemlélte csodával,
Mellyet maga intéz jeladó jobbjával.
És nézni tovább még volna talán kedve:
Hanem abbahagyta, csúful megijedve,
Mikor, vele szemben, megeresztett kantár,
S hegyezett kopjával, tör vala egy dandár.
Négy lépésre a had, mint szikla, megállott;
De Buda lelkében gyanu felvillámlott,
S megfutna bizonnyal, ha Etel nem tartja,
Maga is ott állván, s mosolyogván rajta.
Mégsem vala kedve játszani több harcot,
Szégyelte is ezt az iménti kudarcot;
Fenszóval a béke örömét tudatta,
Szájába miképen Etele hős adta.
Hallván pedig a nép hirtelen a békét,
S hajtani hogy meg kell a Mátra vidékét:
Elkezde hadastól ujjongva nevetni,
Etelét ujjongva hosszasan éltetni.
Egy szörnyű kiáltás lőn az egész tábor,
Még a siket föld is rendült bele távol,
Meghallotta nevét az is új urának
Etele, Etele, Etele királynak.
Ő pedig áldozván lakomát a haddal,
Másnap elindítá kora pitymalattal,
Merre felé a Bükk borul és a Mátra -
Hanem e beszédből marad is még hátra.
*