Harmadik ének

 
,Tholdi Miklós hazaméne, Nagyfaluba.'
Ilosvai

1

Érkezik e percen a királyhoz követ,
Összecsapzott szőre jó lovának, jövet;
Gyászos levelet hoz, sietős az útja,
Mi van a levélben, a jó Isten tudja.
   Mert fekete azon a zsinór, a pecsét.
Bontsd fel, király, bontsd fel: megölték az öcséd';
Olaszok ölték meg, orozva, titokban;
Önnön hitvese is tudós e dologban.

2

Hamar átfutá az irás foglalatját,
Hamarabb a halál színe, ábrázatját;
Nem időzött soká, visszament Budára,
Rozgonyi sem merte híni lakomára.
   Az urak közt pedig arról foly a beszéd,
(Mert valami úton hallották a neszét)
Hogy nem éri még be a király e búval:
Megy az olasz ellen harccal, háborúval.

3

De, mint szomjas plánta zivatar szelére,
Úgy üdült, úgy éledt Toldi e rossz hirre,
S így beszélt magához: "jó az Isten, jót ád,
Jóra igazítja bűnös ember dolgát.
   Oly erőtlen vagy-e, hogy vissza ne nyernéd,
Bárha okkal-móddal, a király kegyelmét?
Lesz idő, ne busúlj; kijön még a sorja,
Tied lesz Piroska, ha Isten akarja."

4

Rozgonyi se várta volna ilyen végit,
Szomorún marasztja szomorú vendégit,
De azok köszönik a jó barátságot,
Más időre hagyják ezt a mulatságot.
   El is oszlott, aki valamire való,
Vagy, ha megmaradna egy két tányérnyaló,
A többire nézve, csupa szégyenében,
Az is haza kullog, szomorúan, éhen.

5

Pál gazdának az most a vigasztalása,
Hogy jó helyre esik az Isten áldása:
Begyűjti az egész vidékbeli szegényt:
Egyenek, igyanak, hozzanak is edényt.
   Maga méri a bort egy öblös kupával,
S a szegény Piroska oly szivesen tálal;
Jól esik, ha mondja némely öreg asszony:
"Áldja meg az Isten, lelkem szép kisasszony!"

6

De mihelyt bevonúl csendes rejtekébe,
Ott terem előtte a dalia képe,
Azé, akit eddig ő soha nem ismert,
Azé, ki levágta azt a csúnya embert,
   Azé, aki magát veszélybe juttatta,
És pedig ki miatt? pedig ő miatta!
Akkor aztán elkezd keservesen sírni,
S olyat érez, amit nem tudok leírni.

7

Pál ur is rossz kedvű, dörmög tovább-elébb,
Hát im alkonyatkor Toldi Miklós belép;
No, köszön, fogadja, ültetné, de nem űl,
Kérdezi, mi hozta ilyen véletlenűl?
   "Hej, vitéz nagy uram! hogy mi hozott engem,
Kegyelmed lyányához való tiszta lelkem;
Adja nékem a lyányt, meg tudom becsűlni:
Helyét is megfúvom, ha le akar űlni."

8

Azt is elbeszélte Rozgonyinak Toldi,
Hogy' akar, mint akar bajából tisztulni:
"Háború lesz, úgymond, kell ottan az ember,
Másszor is segített rajtam a jó fegyver."
   Egy szó annyi mint száz: könnyen összefértek,
Toldi meg Piroska gyűrüt is cseréltek,
Jegyet is váltottak; de hogy tudniillik,
Akkor viszi haza, ha baja elmúlik.

9

Megvacsorált Miklós, meg is éjszakált ott,
Másnap a leánnyal még egy pár szót váltott,
Azaz, el se' hagynák azt a pár szót soha:
De nyerít a Toldi nyughatatlan lova.
   "Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:
Isten veled, atyám, és szivem szerelme!"
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam, téged:
De várd meg legalább a kenyérebédet."

10

Megfogadta Miklós, elkelt az ebéd is,
Beszéltek, beszéltek, több volt hátra mégis;
Jött azonban Toldi fegyveres szolgája,
Hogy nem áll a Pirkó, a földet kapálja.
   "Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:
Isten veled atyám és szivem szerelme!"
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam, téged:
De várd meg legalább a déli ebédet."

11

Megvárta, megevék azt is együtt, délben,
Jó-soká maradt még Toldi menő-félben;
Benyitott azonban a fegyveres szolga:
Nem kell-e a lovat bekötni az ólba?
   "Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:
Megyek édes atyám és szivem szerelme!"
"Hordozzon az Isten, jó fiú, de már ma
Ugyan hova mennél, ilyen éjszakára?"

12

"Este, vagy éjszaka: tőle nem irtódzom;
Hova, merre megyek? az is az én dolgom:
De tovább sehogy sincs maradásom itten,
Hogy eddig maradjak, bizony azt se' hittem.
   Isten hozzád, szívem édes szép szerelme!
Addsza kicsiny kezed, borúlj az ölemre;
Hadd szakasztok rózsát gyenge rózsafádról -
Egy csókot az útra, piros két orcádról."

13

Elcsattant az a csók, nem is egyszer pedig,
Mint a földieper csattan, mikor szedik;
Rövid vége lett a hosszas bucsuzásnak:
Nem is integettek messziről egymásnak.
   Jó Toldi lovára csakhamar felűle;
Szeméből valamit lopva kitörűle;
Sarkantyúzza lovát, szintúgy vérzik belé:
"Co-fel, jó paripám, szűlő-helyem felé."

14

De mostan valami ötlik az eszébe:
Fogja s a szolgának pénzt ad a kezébe,
Mondva neki: "fiam, elmehetsz dolgodra:
Nincs tovább szükségem a szolgálatodra.
   Hű és igaz voltál mindenkor én hozzám,
Vétek lenne ha azt meg nem jutalmaznám:
Tied a ló, vidd el; vidd el a ruhát is:
Ne ríj: ád az Isten neked jobb gazdát is."

15

Ezt mondá a bajnok, de hogy miér' mondta,
Azt a szolga előtt bölcsen eltitkolta:
Félt, nehogy ez otthon másnak kibeszélje,
Hogyan ejté megint ő magát veszélybe.
   Tudta, hogy az anyja megijedne szörnyen,
Isten mentsen, hogy ez a fülébe menjen!
Így talán csak későn hallja meg, vagy soha:
Mert hozzá se járnak, ő se' jár sehova.

16

Vele lakott másszor édes anyja Budán,
De haza sovárgott, haza ment azután,
Nehogy elpusztuljon gazdaság és hajlék,
Mihelyt György fiának halomása hallék.
   Mert nem ada Isten hosszu éltet annak:
Juttatá fogára erdei vadkannak;
Toldiné fogta fel árva kis leányát,
Fölnevelte szépen kedves unokáját.

17

Hej! nem is álmodta a nemzetes asszony,
Hogy neki ez a nap olly örömet hozzon;
Ablakában űl, de onnan keveset lát,
Mindössze az udvart, meg az aprómarhát;
   Mert úgy volt a jámbor ősi ház kiszabva,
És úgy látta jónak, aki helybenhagyta,
Hogy ne kandikáljon országba-világba,
Nézzen, mint igaz bölcs, csupán önmagába.

18

Toldiné hát egyszer lódobogást hallott,
Szivébe azonnal gyors öröm nyilallott:
"Jaj! Miklós" - kiálta és futott elébe,
Nem lelé a rostély nyitját hevenyébe.
   Szép Etelke pedig mihelyest meglátta
Hogy a kapu sarkán befordul a bátyja,
Szalad az udvarról; kengyelébe pattan,
Öleli, csókolja hogy szintolyat csattan.

19

Most leszálla Toldi és hagyá Etelkét,
Hadd jártassa Pirkót, töltse abban kedvét;
Megcsókolta anyját halvány szép homlokán;
Addig fel se ment a lépcső három fokán.
   Mikor pedig fenn volt, lehajlék hozzája,
Megfogá a kezét, reáforrt a szája,
Édes anyja szegény! kivül a ruháján,
Csókolta nagy fiát, verő szive táján.

20

Akkor a szobába vezeté be karon. -
Mondanom se' kell, hogy lett nagy lakodalom.
Alig lelte helyét Miklósnak az anyja, -
Cselédnek is állott pince, kamra, konyha.
   Bence, a vén Bence, volt a pincemester,
Ki is tört belőle, hogy ő arra nagy szer:
Ugy járt, ha borér' ment, hogy ne kelljen várni,
S úgy hozott, hogy kétszer sose kelljen járni.

21

De maga korántsem ivott azér' sokat,
Forgatván fejében apai gondokat;
Ivott ő, mint szokta, sziv vidámság végett,
Vagy midőn kinálni kelle a vendéget.
   Hanem mikor látta hogy nincs semmi hiány,
Enni, avagy inni egy cseléd sem kiván:
Intett a fiának, egy szálas legénynek
S ketten a szobába Toldihoz menének.

22

És így szóla Bence: "H'óta t'om az eszem
Kenyeremet én a Toldi háztól eszem;
Rossz kis sütykő voltam, annyi, mint az öklöm.
Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön.
   Én ökröt vezettem, - éd's apám az ekét
Tartotta!... de minek ez a hosszas beszéd?
Hej! micsoda búza lett abban a földben:
Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.

23

"Még akkor boldogult apám uram is élt,
Csakugyan Bencének hítták ő kegyelmét,
Én is, hogy fiam lett, - látom a bolondok
Cifra néven kapnak: Bence legyen, mondok.
   Nagy fiú: ehol van! Jöszte, szógám, elébb;
Szégyellős e' kicsit, mint fiatal cseléd.
Hej! vitéz nagy uram, jut-e még eszébe
Mikor együtt mentünk a király elébe?

24

"Jóval ifjabb volt még kelmed a fiamnál,
Hanem szálasabb is, izmosabb is annál:
Hányszor elbeszéltük azelőtt: no, ebből
(Kelmedet értettük) ember lesz, ha meg-nől.
   Biztattam is: menjen katonának, vagy mi,
De az édes anyját nem akarta hagyni;
Pedig lám ni! milyen ember vált belőle;
Kit nem egyszer kétszer mondtam én előre.

25

"Ezt a rossz fiút is nem t'om én mi lelte,
Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!
Azt izéli mindig: nem leszek én paraszt,
Nem én, apám uram, elszököm ha maraszt.
   Itt van, nagy jó uram, azér' hoztam elő,
Legyen kelmed hozzá igaz gondviselő,
Apja helyen apja, vezető vezére:
Isten is megáldja kegyelmedet érte!"

26

Nevetett Miklós az együgyü beszéden,
Forgatá egyszersmind a dolgot eszében:
Elvigye-e Bencét, vagy itthon marassza?
Melyikben lesz annak idővel is haszna?
   Etelke azonban, egy asztali késsel,
Lovaggá ütötte, három kis ütéssel
S kitörvén a kedve hangos hahotába,
Bevonszolta Bencét az oldalszobába.

27

Ott egy régi szekrény poros zege-zugát,
Felhányta s kiszede holmi ócska ruhát,
Amelyeket Toldi már annak előtte
Régen elhajított, mivelhogy kinőtte.
   Etelka azokból egynehány darabot
Egész öltőbelit összeválogatott
S od'adá Bencének ingyen, ajándékba,
Hogy tanúljon belé, vegye is fel még ma.

28

Ezalatt elmondá Toldi az anyjának,
Hogy jutott kezéhez a szép úri lyánynak.
Mutatá a gyűrűt, melyet hoza jegybe,
Háború végével, kelnek, úgymond, egybe.
   "Addig, édes anyám, - addig az országból -
Messze kell távoznom, király parancsából."
Nem hazudott ebben, némelyek úgy vélik,
De hazudság a szót eltakarni félig.

29

Sirt, nevetett anyja, mikor ezt meghallá,
Szíve ez örömet nem várta, sokallá;
Elpirult, tüzes lett halvány arculatja,
Elpirítá benső titkos gondolatja:
   Előtte fia még mind' a régi gyermek,
Oly furcsán esett most képzelni embernek,
Házasult embernek képzelni továbbat
Göndör haju, fürge, játszi unokákat.

30

Hányszor mondatá el, kérdezé ki ujra?
Nem maradt szó nélkül egy legkisebb ujja:
Karcsu-e, magas-e, barna-e, vagy szőke?
Fehér-e, piros-e, vagy milyen a képe?
   Haja, szemöldöke, szeme, szempillája?
Ajaki, beszéde, léptei, ruhája?
Felelni sem győzne Miklós annyit neki,
Ha oly jól nem esnék, mikor emlegeti.

31

S jaj lett volna szegény Piroskának dolga
Ha, míg emlegették, folyvást csuklott volna! -
Most azonban félbehagyták a beszédet,
Mert az ifju Bence a szobába lépett.
   Kard veri a combját, a nyakába' mente,
Ki van csipve rútul, mint bármely levente,
Megáll egyenesen, mint egy mutatófa
S rövid habozással imígy kezd a szóba:

32

"Vitézlő nagy uram, szépen megkövetem:
Egy páncélos bajnok, úgy látom, idegen,
Künn az ajtó előtt kegyelmedet várja,
Hogy vele megvíjon életre halálra."
   Toldinak se kell több: "hogyan a patvarba!"
Felugrik sebesen, szalad a pitvarba,
Hát csakugyan ott áll a sisakos vitéz,
Kivűl a tornácon, vele megvíni kész.

33

Toldi a fegyverről nyomba megismerte, -
Látja, hogy az nem más, mint húga Etelke,
Iszonyú láncsáját balkezében tartja,
Míg a jobb kezében villog széles kardja.
   De Miklós a szemét összerántja vadúl,
Felgyűri az ingét, karja kiszabadúl,
Rohan puszta kézzel: megszalad az ellen,
Hármat lép, elesik a nehéz fegyverben.

34

"Ugy kell! eben esett, kőszülötte lyánya!"
Kiált és odafut Toldiné, mert szánja,
Fölemelte szépen tizszer is megkérdte,
Nem fáj-e valahol, könyöke, vagy térde?
   Semmi baj! de van ám tréfaszó, nevetség,
Van mivel egymás közt eltöltni az estét;
Azt is látja Toldi, hogy bizony nem furkó
A fiatal Bence, sőt ugyan nagy lurkó.

35

Így az egész éjet, viradat feléig,
Nyájasan ők együtt hamar elbeszélik,
Édes övéi közt enyhül Toldi gondja,
Majd, a rövid álom Piroskához vonja.
   De a harcok gondja korán költi másnap,
Búcsút vesz, neki megy a nagy útazásnak,
Amerre vezérli jó vagy bal szerencse: -
Utána lovagol fütyörészve Bence. -

*


Negyedik ének

 

,Vagyon Lajos király oly nagy készületben,
Sok erős vitézek vagynak seregében.'
Ilosvai

1

Nagy Lajos azonban éjeket, napokat
Búbánatban tölte kedves öccse miatt,
Akit megölének valamely gonoszok,
Nápoly országában lakozó olaszok.
   Mert az ifju Endre ott növekedett fel,
Nevelé a király szives szeretettel,
Róbert, az ősz király; minthogy unokáját
Neki szánta nőűl s vele koronáját.

2

Ezt az öreg Róbert meg is hagyta irva,
Nem sokkal azután leszállott a sirba,
Endre pedig felnőtt, a leányt elvette,
De a szép Johanna férjét nem szerette.
   Csakhamar az ágyát ő másokkal osztá,
A koronától is jó urát megfosztá,
Tőrt hánytak elébe, vadászni kicsalták.
Egy mulató házban éjjel meggyilkolták.

3

Ki miatt az udvar, királyné udvara,
Fényes Visegrádon gyászba merűlt vala,
Ott lakván az özvegy, Károly nagy királyé,
Lajos édes anyja, Erzsébet királyné.
   Visegrád, Visegrád! hol van régi fényed?[1]
Magas fellegvárad, parti építményed?
Dunapart hosszában kerti ékességed?
Mérföldekre nyuló, párduszlakta nyéked?

4

Ott, hol négy királynak azon idő tájba'
Megfért volna minden udvari pompája
Meg sem töltve annak negyedfél száz termét, -
Most a róka bujkál, ássa kicsiny vermét.
   Nem nyilik kevélyen a Dunára kapu,
Belül is a zöld tért gaz veré fel s lapu,
Oda van a lépcsők márvány büszkesége,
Nyolc egész ölnyire terjedt szélessége.

5

S a négyszegü udvar eme lépcsők felett
Negyven láb magasan - hej! az is odalett!
Nem dicsekszik földje márvány kirakással,
Nincs beárnyékozva illatozó hárssal.
   Nem is veszi körül nagy paloták szárnya
Száz meg száz ablakkal a kies Dunára;
Maga a koronát őrző hegyi fészek,
Az is összeomlott, ledönték a vészek.

6

De mi haszna borong rajta képzeletem:
Sírató dalommal fel nem építhetem!...
Noshát a királyné visegrádi háza
Endre herceg miatt öltözék mély gyászba.
   Ottan a csillámló fejedelmi pompa
Büszke ábrázatját feketébe vonta;
S a bú, mintha ülné királyi ünnepét
Felvette magára legszebb öltözetét.

7

Meghallván a gyász hirt, seregesen gyűltek,[2]
Királyné asszonyhoz tisztes úri hölgyek,
Hajadon és özvegy és akinek férje
Főfő rangot visel: fiatalja, vénje.
   Jártak hosszu sorral a nagy palotákban,
Vetélkedve mintegy szomorú pompában,
És megoszták versent a királyné jajját,
Hangosabbá tévén szózatos fájdalmát.

8

Számtalan sok gyertya, mint egy-egy szövétnek,
Hófehér viaszból - éjjel-nappal égtek;
És a nagy harangok, viradattul estig,
A tornyok falait szinte megrepesztik.
   Vége hossza nincsen a gyászos menetnek;
Mindennap, azt vélnéd, egy királyt temetnek,
Mondaték minden nap búsan zengő mise, -
Annyi drága pompát nem látott senki se.

9

Maga a királyné talpig gyász ruhába
Minden nap misére ment a kápolnába,
Mely a paloták közt állott legközépen,
Remek építéssel, a várhegy tövében.
   Koldusok, szegények, feltartott süveggel
Gyülekeztek oda minden áldott reggel,
A királyné pedig alamizsnát oszta,
Utána a sok pénzt három leány hozta.

10

Másszor sem sajnállott ugyan ő felsége
Adakozni bőven Isten dicsőségre,
De most adományit kétszerezve adja,
Hogy Istennél inkább légyen foganatja.
   Klastrom emelkedik, fényes templom épül,
Ne kiméljék, úgymond, telik az övébül,
Jut belőle minden papnak és barátnak,
Az Isten szolgái szükséget nem látnak.

11

Lajos király pedig - minden szombat-este,
Özvegy édes anyját hiven megkereste,
Egész héten ország baját végzé Budán,
Ha ő el nem végzi, ki lásson az után!
   De ha Visegrádba este megérkezett,
Megcsókolta szépen az anyai kezet,
Fekete ruhája bánatát ingerlé,
Könnye hullt a gyürűk gyémánt köve mellé.

12

Monda neki egyszer édes anyja: "Oh jaj!
Mit ér nekem a köny, mit nekem a sóhaj?
Minden nap, minden nap el-elmúlik egy nap:
És mi ott vagyunk ma, ahol voltunk tennap.
   Keményítsd meg, fiam, ellágyult szivedet,
Váltsd be férfi módra első igéreted?
Tudom hogy hiába. De vért kiván a vér:
S ezreké sem elég az én egy fiamér'!"

13

Így önté az olajt a király tüzére,
Nehogy azt a sok köny meglohassza végre,
Mert szelid s jámbor volt benne a természet,
Nyári vész haragja: támadt, elenyészett.
   Hanem most az egyszer nehezen felejte,
Egy az, mivel öccsét szívéből szerette,
Más az, hogy lakolni érdemes a bűnnek,
Harmadszor, kivánja bajnoki becsűlet[3]

14

Ezért a magyarok hatalmas királya
Elhatározá, hogy bosszúját megállja,
Országából összerendelé a főket,
Budára, gyűlésbe parancsolta őket.
   Kik is szép nagy számmal ottan megjelentek
Papi és világi méltóságos rendek;
Telegdi az érsek, Kont Miklós, a nádor,
Laczfi vajda, Szécsi, Druget, Bánfi, Bátor.

15

Ezek és még többen mikor összegyűltek,
A nádor, az érsek elsőbb helyre űltek,
Ugy a többi, sorban a zöld asztal mellett,
Csakhogy gyász fedé most a zöld posztó helyett.
   A királyi szék is, mintha bánatjába'
Öltözködött volna fekete ruhába;
Sűrü fátyol lepi kéklő boltozatját,
Gyémánt csillagait, fényes arany napját.

16

Végre jött a király; vele édes anyja,
Bánatos ruháját, mint egy felhőt, vonja,
Egyenes, mint a nád, magas a termete,
Nagy pénzt érne rajta gyászos öltözete;
   Mert mikép a felhőn a nap szűrt világa,
Átcsillog a gyászon minden, ami drága:
Gyűrűi, keresztje, kösöntyűi, lánca,
Gyémántja, aranyja, rubintja, zománca.

17

Egyszerre felálltak a nagy úri rendek,
A király s királyné pedig oda mentek
Hol magas ülőhely volt számokra készen,
Feketébe vonva, lám mondom, egészen.
   Lajos a levelet hozatá most elő,
Melyet irtak neki szegény öccse felől,
Olasz herceg irta, névszerint Durazzó[4]
Felolvasta egy úr: így volt benne a szó:

18

"Szomorú bal hírnek fekete hollója,
Endre halálának vagyok hírmondója; -
Megesett, megesett, megvan az áldozat,
Él az Isten! ő lát, lásson is igazat.
   Kimenénk vadászni, bár ne mentünk volna!
Aversza városa bár elsülyedt volna!
Ott lakozánk este, víg vadászi torban,
Kivűl a városon, egy nagy kolostorban.

19

"Fordulván az idő, fordult öreg éjre,
Johanna királynét karon fogta férje,
Ketten egy szobába nyugalomra mentek,
Hanem a gonoszok, oh jaj! nem pihentek.
   Zörgetik az ajtót; felverik álmábul,
Felretten, kimegyen, először elámul,
Aztán védi magát, védené, de hogyan?
Ő egy s fegyvertelen, azok pedig sokan!

20

"Johanna királyné nem ébred a zajra,
Sikoltoz egy asszony, de ő azt sem hallja,
Endre is zörgeti már az ajtót régen;
»Gyilkosok - eressz be, édes feleségem!«
   Nem ereszti biz' a, nem bocsátja biz' a,
Amely úton kijött, nem mehete vissza,
Erőt vesznek rajta, zsinórral megfojtják
S egy ablakon átal a kertbe ledobják.

21

"Így esett, megesett, megvan az áldozat,
Hanem él az Isten! ő lásson igazat;
Te pedig most, uram, felséges nagy király
Itt e földön itélj: boszúlj, büntess, birálj.
   Győzelem lesz utad: városok és várak,
Fő és köz rendűek tiszta szivvel várnak;
Én már büntetem a kis gonosztevőket:[5]
Jövel uram király, lakoltasd a főket."

22

Most az urak szívét elfogá az iszony,
Nem is vítatkoztak rajta soká bizony,
Nem mondom, sokáig, kevés ideig sem,
Nem tanácskozának bizony semmeddig sem.
   Sőt inkább felálltak összes egyetemben;
"Háború! háború!" hangzik a teremben;
Tudta ezt a király, hogy e lesz belőle,
De jobb volt tanácsot kérdeni előre.

23

Tudta, hogy az ország, élni-halni készen,
Mind feláll őérte, összesen, egészen:
Még se támaszkodott egyedűl csak erre,
Nem is kényszeríte senkit menetelre.
   Volt már neki ott künn szép számú kis hada,
Melyet más országban jó pénzért fogada
Vitéz Miklós mester, kit előre küldött,
S Jakabfalvi János, a veszprémi püspök.

24

Hogy aztán eloszlék a budai gyűlés,
Titkon is, nyilván is, folyt a nagy készűlés;
A király egy haddal megindítá Kontot,
Induláskor annak ily szavakat mondott:
   "Valahol utaztok, valahol átkeltek,
Meg ne tudjam én, hogy bántsatok egy lelket,
Vagy sarcot tegyetek, vagy ragadozzatok!
Koronámra, mondom, szennyet ne hozzatok!"[6]

25

A másik had is gyűlt Rákos mezejére;
Laczfi Apor István annak a vezére,
Vele a két fia, három öccse, mert még
A tatár Moldvából nem bocsátja Endrét.
   Ide csatlakozott a két harcos Bebek,
Draskovics, Andrási, Druget és egyebek,
Ide jó Giléti öccsével Jánossal,
A János fiát is hozván Domokossal.

26

Aztán Szécsi Miklós, a felső-lindvai,
Szudár, Bánfi, Német, a két Kanizsai,
Szécsényi Miklós a nógrádi főispán,
Bátori, Pohárnok és Butkai István.
   De ki győzné sorra megnevezni őket,
Nem mondom, egyenkint, de csupán a főket?
Mindenik a maga zászlóalját hozza,
Ezrével, vagy amint fel van rájok osztva.

27

Ti is feljövétek, barna kunok, jászok,
Szemes, ügyes, virgonc, nyilvető ijászok,
Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok,[7]
Midőn öklelőznek a várdöntő kosok.
   Lajos e hadakkal előbb tábort járat,
Követi a szemlét isteni szolgálat,
Ősz Telegdi érsek fenszóval megáldá,
Ugy népét a király előre bocsátá.

28

Maga pedig Lajos gondját a hazának
Letevé kezébe az édes anyjának,[8]
Mert okos személy volt, nem is volt, asszonyban,
Hozzáfogható más, egész Magyarhonban.
   Mellé pedig adta, mint férfi tanácsot,
A megélemedett Telegdi Csanádot,[9]
Így, e roppant házat elrendelve bölcsen,
Maga is a gazda indult sietősen.

*

[1] Oláh Miklós, Pars. I. Cap. 6. A. J.

[2] Dubnici krónika. A. J.

[3] Lajos adománylevele Laczfi István részére. Dubnici krónika. A. J.

[4] Fessler, III. rész, I. kötet, 215-268 l. A. J.

[5] Fessler, III. rész, I. kötet, 214 l. A. J.

[6] Dubnici krónika A. J.

[7] Fessler, III. rész, I. kötet 651 l. A. J.

[8] Dubnici krónika A. J.

[9] Budai Ferenc. Polg. Lexicon. A. J.