Harmadik ének

 

Foglalat

Fel, trombita, síp, dob! Nagy dolgokat írok
Ágyúk morogását - Puskák ropogását;
Harcháború mérgét, A nagy csata végét;
Melyek csodavoltán Bámul kiki méltán.


Nosza én paripám, gúnár liba tolla!
Eleget pihentél, meg vagy abrakolva,
Megvakartalak, mert a füled se' látszott;
Nosza hát, kezdj mostan vídám fürge táncot.

Háborúba mégyünk, ahol ölnek, vágnak:
Köszön is nem is az ember a világnak;
Köszön, aki ráér; sok a berenán tul
Rövid búcsút vészen a kapufél-fátul.

De mielőtt érnénk a dolog nagyjára,
Vessük szemeinket Csóri fővajdára:
Mit gondol, mit akar, mit csinál, mit rendel:
Ékes ritmusokban hallja minden ember.

Veszi legelőbb is a pincébe útját:
Felhordatja onnan a sok cifra gúnyát
És kiosztja rendre, vitéz népe között;
Mind egy-egy pipacs lett, mikor felöltözött.

Azután a fegyvert osztotta ki renddel;
Azután jött zabla, nyeregszerszám, kengyel;
Kérdik a cigányok: hát a cocó hol van?
Felel Csóri vajda: odalent, az ólban.

Amit szája mondott, bizonyitja tette:
A sok szép paripát sorra fölvezette;
Akkor büszkén nézett a seregen végig,
S gyönyörködött benne, hogy a szemök fénylik.

Egy része huszár lett, másik része gyalog,
Mindannyian égből lepottyant angyalok;
Maga Csóri, amint a sort végigjárja,
Így kiált: "Csak nincsen a cigánynak párja!"

Hát még a fehérnép! a vidor apróság?
Mint ládára festett tulipánok, rózsák!
Szeme, szive szerint öltözék mindnyája:
Csak ránézve is már hízott Csóri mája.

Hamar egy lapátot felkap örömében,
Megmeríti aranypénzzel a pincében,
Viszi népe közé, odaszórja: nesztek!
Amin a cigányok kissé összevesztek.

Hát ím! a sokaság közül síva-ríva
Csak elébe toppan felesége, Éva,
Mellette kunyorál két süheder cigány:
"Nekem is adj, dádé! adj nekünk is, apám!"

"Gyöngyeim, véreim!" így szólítja őket,
"Éva! Dámi! Jónás! milyen nagyra nőttek!
No, ki hitte volna hogy megint lássalak;
Azt gondoltam, régen megettek a halak."

Monda erre Éva: "Bizony, meg is evett
Az a roppant nagy hal, melynek a neve cet;
Szerencse, hogy épen ottankörül uszkált
S benyelé kocsinkat, mint én egy galuskát.

"Nagy üreg volt benne, mint valami templom,
De sötétség lévén, üss ki Jónás, mondom;
Kicsiholt a Jónás az első ütéssel,
Akkor a hal gyomrát összejártuk méccsel.

"Micsoda mája volt mint valamely szikla,
Malomkő nagyságu benne a halikra;
A szálkája pedig - - lett volna belőle
Alkalmas szarufa bármi háztetőre.

"Épen akkor nyelt el egy nagy úszó lápot:
Dámi a fejszével favágáshoz látott;
Jó tüzet perditénk, amilyen csak kellett:
Ugy száritkoztunk a ropogó tűz mellett.

"Én e rossz bicsakkal a májának estem,
Egy bográcsravaló darabot lenyestem,
Megsütöttük-főztük, jóllaktunk belőle,
Hogy még a hasunk is félreállott tőle.

"Inni pedig vizet, mint valami kúton,
A kopótyujából meregettünk, rúdon.
Kilenc évig laktunk a cethal gyomrában,
Mint kukac a sajtban, féreg a tormában.

"Végre addig ástuk oldalán a lyukat
Az ennivalóért, hogy egyszer kilyukadt,
S kimásztunk belőle, ott hagyván a dögöt,
Melyet a viz régen a partjára lökött.

"Igy kerültünk vissza. Nem csoda különben, -
Még nagyobb csudák is szoktak esni könyvben.
Pogány szívü Csóri! de te nem szánsz minket:
Legyen eszed, Csóri: adj egy fél fityinget!"

"Adok, szentem, adok, lépem, vesém, vérem!
Elég egy lapáttal? vagy teknővel mérjem?
Mit adjak? mi kéne? mit isztok? mit esztek?
Ihon a lelkem is, odaadom, nesztek!"

Erre Dámi fia szólalt meg az első:
"Nekem avas háj kell, vagy szalonna-felső."
De felrugta Csóri, hogy elesék hanyatt:
"Bolond! nem tudsz kérni mézbefőtt aranyat?"

Amily hamar tette, oly hamar megbánta,
Simogatni kezdé a fiút, mert szánta;
Akkor bévezette őket egy szobába
És felöltözteté aranyos ruhába.

Most a Dámi nyalka! most a Jónás hetyke!
Fénylenek a napon, mint a fényes pityke;
Közbül jár az apjok, fehér lován léptet,
Viszi ütközetre a daliás népet.

Rákezdi Juhgége a Rákóczi marsot:
Huszonnégy trombita gyönyörűen harsog;
Noha, amin Csóri nem kevéssé bámul,
Vagyon trombitájok mind lopótök-szárbul.

Mindjár' a kapuban kiadja parancsát,
Hogy az ágyu végét merrefelé tartsák;
Hatvan öreg ágyu az ellenség felé
Ugy tüzel, ugy füstöl, majd megpukkad belé.

De, ami különös, nem szólanak nagyot:
El vannak rekedve? vagy szájok befagyott?
Azt gondolja Csóri, bundát vernek bottal,
Dehogy kell a fülét bedugni gyapottal!

Ám minden lövéskor dűl az ember sorra,
Ugy veri le egymást, ugy bukdosik orra,
Mint kártyakatonák, mikor mind elesnek,
S egyenlő a sorsa királynak, hetesnek.

Hanem az ellenség ágyuja sem alszik,
Iszonyú tüze van, bár szava nem hallszik,
S ámbár a cigányság többször igy kiáltott:
"Ne lőj erre, bolond, ember van itt, látod!"

Különösen féltik fényes szép szemöket,
Hol erre, hol arra, kapdossák fejöket;
Nem csuda aztán, ha bizony hébe-hóba
Beleütik is egy nagy ménkő golyóba.

Legelül a vajda, Dámival, Jónással,
Nem győzi a bátor népet biztatással;
"Rohamra cigányok!" eszeveszve ordit,
S rohan a cigány, de előbb hátat fordit.

Kiáltozza Csóri: "Megálljatok! hó! hó!
- Vakmerő egy nép, de bokros, mint a jó ló -
Szeméten szedett nép! ha meg nem állotok,
A lesz belőle, hogy én is elszaladok."

Sarkantyúba kapja tátos fehér lovát
S így kiált, beérve szaladó táborát:
"Vitézek! na, látom, bennetek a jó vér:
Ha van ily sereg több - kössön fel a hóhér!

"Ez már a szilajság! ezt szeretem én, ha
A legény nem lusta, szájatáti, léha...
Ugy tudtok szaladni! ugy elgázolnátok
Azt a cudar népet, csak felé futnátok!

"Nosza tegyünk próbát és forduljunk vissza!
Folyjon az ellenség vére, mint a Tisza!
Mert fogadni mernék a fehér lovamba,
Hogy a győzedelem a kezem közt van ma.

"Hogy pedig hát senki a szemét ne féltse,
Ágyuk villanása vagy füsti ne sértse:
Parancsolom: kösse be most mindjár' kiki;
Aztán csak utánam! aló, bátran, neki!"

Így biztatta népét. A cigányok pedig
Zsebkendővel egymás szemeit bekötik:
Csóri szava után: erre, fiúk, erre!
Vakveréb módjára törnek az ellenre.

Most van ám szüretje a kiontott vérnek!
Koppad a két szárnya Puk Mihály vezérnek;
F..e nép a cigány: megölné az apját,
Mert nem néz a senkit, - igaz, hogy nem is lát.

Ha, kegyes olvasó, immár azt kivánod,
Hogy az ütközetről neked adjak számot:
Ki? kit ölt meg? és hol? mért? mikor? miképen?
Ki segitségével? - hát elmondom szépen.

Legelébb a vajda lecsapott kilencet,
Hogy azonnal hányta fejök a bukfencet;
Csak bámul utána oztán mind a kilenc
S így morog: "beh kényes ked most, Csóri Ferenc!"

Gyügyü Burgonyával ment ki egy szál kardra,
De nem oly könnyen bírt vele, mint akarta,
Mivel e Burgonyát semmiféle fegyver
Nem járja, minővel hadakozik ember.

Bőre kemény bocskor - főleg az orcáján -
Szíve helyett tuskó van a szive táján,
Csak nagy két fülein sérthetni halálra:
Jó hogy Gyügyü épen a fülét találja.

Látván Burgonyának gyászos végit Zeller,
Rohan Gyügyü felé csillogó fegyverrel,
Halálosan sujtá a Gyügyü fejére,
Halála után is folyt az orra-vére.

Zellernek se' kell több: lepattan lováról...
Veszi Gyügyü kését a bő csizmaszárból,
Győzelme jeléül erszényét, pipáját,
Szedi korca mellől csiholó szerszámát.

De vaksi Toportyán így riad rá: "Tedd le!
Kést, pipát és erszényt, oda ni, a gyepre!
Víjunk!... hogy kié lesz, majd utóbb elválik:
Komám volt a Gyügyü, nem hagyom halálig."

Leraká hős Zeller a dicső jeleket,
Iszonyú kegyetlen vívás kerekedett;
Haragosan víttak valameddig éltek:
Lenyakazván egymást, szépen, megbékéltek.

Esküszi Harizsnya, káromkodva csúnyát,
Hogy Zeller vitéznek állja vérboszúját;
Esküszi vad Mócsing, Hubli, Salavári,
S Puk Mihály vezérnek több derék huszári.

Másfelől Toportyánt a barna vitézek:
Hagymaszár és Kongó, megtorolni készek,
Vigyori, Kanálos, Degesz, Csucsuj, Irha...
A többiek neve nincsen ideirva.

Kik miután egymást egy lábig leölték,
Ugy hevernek ottan, mint valami tőkék,
A harc erdejének irtás ez a tája...
És uratlan jószág a Gyügyü pipája!

Csóri látta mindezt; Csóri látta sorban
Valami csak történt az egész táborban:
Hipp-hopp gyorsasággal vitte ide s tova
A vitézlő vajdát fehér tátos lova.

Hány szegény halandó nyakát szelte ő el!
S maga mindannyiszor nagyobb lett egy fővel.
Mintha mindenik fej az övéhez nőne,
Olyan nagy ember lett apránkint belőle.

Dundi asszonyság is, Diridongó társa,
Mint egy Bradamante, népet öl rakásra;
Legény ő a talpán! ember ő a gáton!
Sebes vágtatással lotyog a lóháton.

Szellő emelinti piros viganóját,
Tartja balkezében véres lobogóját,
Viseli jobbjában csillogó dárdáját,
Feledi a kontyot s hajdani pártáját.

Kalpag a fejében, s a gerincén hátul
Az ura mentéje lóg le panyókául;
Félig csupa férfi - az a felső része,
Mely alkalmatos az ember öldöklésre.

Szeme vérben csillog, habot ver a szája,
Gyilkolásban részeg örömét találja,
Döghalál módjára pusztít a seregben,
Szakállas, bajuszos vitéz emberekben.

Maga Diridongó nem kevéssé bámul,
Asszonyának hősi tettein elámul;
De, mig mennyre-földre magasztalja társát,
Felsohajt: "be kár, hogy nem tud főzni kását!"

Míg tovább is ekkép bámulni akarja,
Elszakítá őket a harc zivatarja.
Öklös Diridongó egy sürű csoportban
Kézzel-lábbal ví és tüszköl a nagy porban.

Hej, mennyit lenyársalt! hej, mennyit levágott!
Hogy megtizedelte az embercsaládot!
Amennyit ma rombol az emberiségen,
Nem épített annyit egész életében.

Látja ezt egy dombrul a vitézlő vajda,
Biztatja erősen: rajta, komám, rajta!
Szegény Diridongó bízik is, ahogy tud,
Mígnem utoljára disznót győz a sok - lud.

Köröskörnyül immár meg van rakva sebbel,
Mint az ángol ember kaputrokja zsebbel;
Mindenik oly öblös, mindenik oly tákos...
Szegény Diridongó - oda van! világos!

Miután kihörgé magából a lelket,
Panaszosan így szólt: "oh vajda, megöltek!"
"Semmi, fiam, semmi: szép dolog, nagy érdem
Halni a hazáért, de kivált meg - értem!"

Ily vigasztalással, mint a vad oroszlán -
(Aki ezt nem látta, hát képzelje pusztán)
Rohan a csapatnak s azt miveli oztán,
Azt miveli, mondom, mit a vad oroszlán.

Megboszulva Csóri a bajnok elestét,
Felrugá s ott hagyta Diridongó testét:
Ellensége volt az Dundi asszony végett,
Mert féltette tőle a szép feleséget.

Nem tudom, ha volt-e méltó oka rája,
Elég az, hogy Dundit féltette gazdája;
Mindig féltőbb a kincs ha nagy, mint ha kicsi:
Szegény Diridongó! nagy kincse volt neki. -

Semmit nem tud erről vitéz Dundi asszony,
Emberül hordozza ő magát a harcon,
Üti-véti őket, veri agyba-főbe:
Ki ne szeretne már bele egy ily nőbe!

Legalább a vajda érez olyanformát,
Kezdi a szerelem csiklándani gyomrát.
De, mig e dologra bővebben kitérnénk,
Lássuk Dundi asszonyt, ki sohasem félénk.

Annyiféle párbajt és mindenféle bajt
Vítt már a menyecske összevissza, hogy majd -
Paizsán a fegyver ellágyul, megtompul,
Mintha viaszból vón' - legfeljebb ólombul.

Már ki volt terítve Nyeszegi, a rostás,
Nem kellett őneki beretválás, mosdás,
Nem a nyújtóztató banyák, ágya mellett
Mégis halott volt ő, amilyen csak kellett.

Tiszaháti módon egy oldal-tarisznya
Volt csepűmadzaggal nyakába hajítva,
Vele született ő a szép tarisznyával;
Most leoldá Héring nagykörmű ujjával.

Nem ér rá elvinni, ha leoldni ráért,
Mert amint görnyedez a szép tarisznyáért,
Combja közzé akad hátul Dundi kardja,
S oly likat hasít, hogy a tarkója tartja.

Így repedne ki a sertésből az orja!
Ilyen a kis urfi, midőn kigombolja
Bugyogó nadrágát a pesztonka este,
Mint a Héring hátul végigrepedt teste!

Czibak ezt meglátván, egy csöppet se' késik,
Veszi alattomban baranyai késit,
Elmetszé a Dundi köténye madzagát
S elragadja tőle a kötényt is magát.

S mint ha kit szelével ér az istennyila,
Mint Sámsonnak, midőn megnyírta Délila:
Egyszerre odalett - higyetek a szómnak -
Ereje és szíve a vitéz asszonynak.

Megakadt a szeme... a kiáltás torkán,
Mint azé, kit éjjel nyom nehéz boszorkány;
Elejté a dárdát, maga is dölt, ferdén,
Csóri ugrott oda; ő tartá fel nyergén.

Hős Czibak azonban egy hosszu kopjára
Tűzte fel a kötényt lobogó formára;
Mire az ellenség örvendezve kiált
- Nem tudom, Alláht-e, vagy Jeszusz-Máriát?

Szörnyü ordítással kéri, hogy az isten
Az emberi népet gyilkolni segitsen:
Mintha őfelsége épen abba' járna,
Hogy tegnapi művét széjjelrontsa már ma.

De, ha az isten nem, - segité az ördög,
Nem is neheztelt, hogy nem neki könyörgött,
Pártját fogta mindjár' Puk Mihály népének,
Mert az ilyen napot tartja ünnepének.

Fennen hordja Czibak a hatalmas zászlót,
Melyet ékesíte száz repedés, száz folt,
Foszlányait a szél összevissza bontja:
Bónapárténak se' volt már különb rongya.

Megy Cziba előre, mindnyájan követik,
Még a halott is mind fölelevenedik;
Észreveszi Csóri, hogy szorul a kapca,
Népét visszanyomják, megfordult a kocka.

Hamar "Dámi! Jónás!" inti őket elő,
Hogy Diridongónét tartanák kétfelől;
Meg is fogták... ámbár dolog az ilyesmi:
Megtartani egy nőt, ha el akar esni.

Maga pedig Csóri fut, szalad, hogy lássa
Minő fordulatot vőn a harc folyása:
Legelébb is szembe megtalálja Kákát,
Ki tenyerén hozza hátul a nadrágát.

Szép, vörös nadrágát tartja két tenyérrel,
Szalad és futtában jajgat, jajveszékel;
Kérdi Csóri, mi baj? valami borzasztó?
- "Jaj uram, a posztó! a szép drága posztó!"

"Vakapád!" kiáltja Csóri és tovább megy
Testek halmai közt, mint az Ararát-hegy;
Lova pej a vértől, - lábát alig húzza
A nagy vérözönben, - néhol meg is ússza.

Nyargal a cigányság odafel a dombon,
Veri az ellenség csaknem minden ponton,
Bátorság, vitézség neki mindhiába,
Veti reménységét a horgas-inába.

Nagy Akasztót Ráspoly már-már utoléri,
Bár az minden léptén az ölet kiméri:
Nem is szabadulna, bizony el is veszne,
Ha sebesen el nem cigánykerekezne.

Szembe találkozik Csóri a futókkal,
Megdorgálja őket szemenszedett szókkal,
S odamondogatván, ekkép fejezi be:
"Csürhéről futó had! vissza, egyszeribe!

"Eb legutoljára! eb maradjon hátra!
Jelszavunk legyen most minden, ami drága:
Híre, becsülete Nagy-Cigányországnak,
És előkötője Dundi asszonyságnak!"

Így kiált a vajda és vágtat előre,
Szegyen döfi Mismást, hogy egy fának dőle,
Száját félrehuzta, kiveté a nyelvét,
Szeme felfordulván kiadá a lelkét.

Megharagszik Bunyi: "Csúfold az apádat:
Arra öltsd ki nyelved, arra vond el szádat!"
S oly erővel lökte a dárdát beléje,
Hogy mindjárt meghalna, ha még most is élne.

A vajdát azonban Süsü, Vaczok Peti,
Kajsza, Csimaz, Nyúlláb harcolva követi,
Laboda, Koloppal, Juhgége és Habók
Szoritják az ellent, mint harapófogók.

Hubi az ülővel, mint egy buzogánnyal,
Egymaga fölérne kilenc más cigánnyal:
Sok vitéznek töri ő be koponyáját,
Mint hajdan betörte az egyszeri kályhát.

Méltó azt megírni, krónikába tenni.
Befordult ő egyszer valahová csenni;
Zárva volt az ajtó: de, találós fővel,
Beüté a kályhát a kézi ülővel.

Fejét is bedugta; - de belül a gazda:
"Mit csinálsz? hol jársz itt?" rá ekkép riaszta;
Ő pedig az űlőt taszitván előre:
"Nincsen szükség - kérdi - pipaszársütőre?

Hanem ez akkor volt. Tudnék én őróla
Száz ilyen mesét, csak érkezésem volna:
De nagyobb annál most a legkisebb gondom:
Pipaszónál, otthon, egyszer majd elmondom.

Ama híres vajdát követem jelenleg,
Ki előtt a népség szakadoz, mint felleg;
Keresi a zászlót, - a zászlós Czibakot,
Szeretne a fején vágni egy ablakot.

Megtalálta végre: de ugy is hozzászólt,
Hogy kezéből mindjár' kiejté a zászlót;
Maga is lehajlott az után a földig:
De a fölvevéssel nem igen törődik.

Tótágast áll fején; ég felé a lába,
Megakadt valahogy a nyeregkápába;
Lelke pedig, amint mennybe iparkodott,
Feljebb-feljebb mászva, kiment ahol tudott.

Csóri a zászlónak mindjár' fülét fogta
És odaköté azt, hova Dundi szokta:
Körülkanyarítá a puha derékon,
Mihez a gyapjúzsák termete is vékony.

Alig nyerte vissza Dundi a kötőjét,
Követé a harcba nemes jóltevőjét;
S tesz olyan fordítást, tesz olyan csudát ott -
Amit élő ember sohasem is látott.

De vitéz Laboda sem marad ám hátul,
Ő sem ijed meg a maga árnyékátul,
Ő is lelt magához bajvívó cimborát:
A fogatlan ínyü, göthös, vén Kusztorát.

Ti, kik ezt halljátok, szaladjatok innen!
Hallani is jobb lesz e csatát messzünnen;
Favágó emberhez sem jó állni közel:
Mert megrug a forgács, hogy többet nem eszel.

Hát mikor ilyen két dalia csap össze,
Mennyivel tanácsosb állni tőlük messze!
Két tüzes mennykő ez... mondom, közel ne várd:
Mert az egészségnek a szele is megárt.

Káposztás kertbe néz[1] a derék Laboda,
Hová szeme céloz, sosem vág ő oda;
Nem is tud más ember könnyen hozzávetni
Szeme járásából: m'eziránt fog ütni.

Jó hogy Kusztorának teljes-lehetetlen
Célba venni fejét, mert rezeg szünetlen;
Most a sirban volna - az már kétszerkettő -
Nemcsak a fél lába, hanem mind a kettő.

Visszavág s Labodát megsérti bütykőben,
De nem folyt a vére, mert nincs olyan bőven,
Száz nadály, száz köppöly sem szína belőle;
Mind éhen veszett ki bolhája, t...je.

Hat lika volt immár lábán Kusztorának,
Mint a tilinkónak, avagy furulyának:
Most a cigány kardja hetediket csinált;
Amaz odakapván, űhmget és így kiált:

"Beh bolond az ember, hogy akkor is harcol,
Mikor nem tud vágni, legfölebb ha karcol!
Mikor összelöttyent ina, porcogója,
Mint a mosogató asszony lágymosója!

"A dicsőség koncán mit is marakodunk?
Nehéz eleség az... nincs már hozzá fogunk!
Minek rontsuk egymást emígy is, amúgy is?
Békéljünk ki, pajtás: meghalunk mi úgy is!"

Hadd béküljenek ki, amint kedvök tartja,
Jobb, ha megnézzük, hogy mit csinál a vajda:
Hát, öli az embert, ezt az ostoba fajt,
Széltibe hosszába vágja mint a parajt.

Bizony ugy is tetszett neki utoljára,
Mintha övig érő dudva között járna,
Vesszővel csapdosná, szeldelné a nyakát,
S hullatná a szép gyom szaporitó magvát.

Széjjelnéz s kiáltja: "Lassan! hó! megálljunk!
Nincsen itt ellenség: mi a szöszt csinálunk?
Se balszárny, se jobbszárny, se gléda, se karéj,
Csak ez a sok csúnya, istenverte paréj!"

Felel arra Dundi: "Mit beszélsz te, vajda?
Látod azt a lovat: Puk Mihály ül rajta!"
Odanézett Csóri: hát bizony való az!
Mert igazán ember és igazán ló az.

No hiszen majd én meg erőtlen pennámmal
Hozzáfogok, - avagy elbeszélni számmal,
Azt a nagy viadalt, azt a kemény harcot
Mely a két vezér közt naplementig tartott!

Mindenik harcolva költé el ebédét,
Ugy elégité ki természet szükségét,
Milyenek például: az ivás, az evés -
Szóval, mikor bennünk sok van, avagy kevés.

Utoljára mégis vajda lőn a nyertes:
Nyakát szeli Puknak, mint valami hentes;
Puk Mihály a lóról menten le is dőle,
Puskalövésnyire pattant feje tőle.

De felugrik mindjárt és szaladni kezd el:
"Utána!" kiáltják: "fogd meg! - ne ereszd el!"
Űzi a cigányság, mint agár a nyúlat,
Mint mikor a macska az egérrel múlat.

Nem is kerülnének egykönnyen elébe,
Ha meg nem botlanék a maga fejébe;
Így bukni különben nem épen hallatlan:
Hogy valakinek a feje - lábalatt van.

Hanem ezzel Csóri nem sokat törődik,
Fusson bár hazáig, vagy földetlen-földig:
Felszedi a zsákmányt, ami olyan gazdag,
Hogy csupán bankóbul lenne három asztag.


Negyedik ének

 

Foglalat

Már cigányországot Színről-színre látod:
Csóri azt nagy bölcsen Fundálta erősen.
De, mint egy zimankó, Támad Diridongó -
Végre, mint mindennek, Vége lesz könyvemnek.


Diadallal tért meg Csóri Nagy-Idába,
Állatá a népet körül karikába.
Ő maga egy hordó tetejére mászott,
S igy beszélt, miközben kézzel hadonászott:

"Daliás cigányok! vitéz hadi népem!
Hűségeteket én köszönöm is szépen;
Sőt meg is szolgálom, ha az isten éltet,
Mihelyt egyszer bővebb zsákmányban részeltet.

"Hisz' annyi dicsőség jut ma egy legényre,
Hogy nem egyhamar fog éhezni lepényre,
Annyi, hogy attól még a hetvenhetedik
Unokánk lelke is holtra részegedik.

"Valameddig a víz dombról foly gödörbe,
Valamíg az erdőn akad egy fa, görbe,
Valamíg egy tyúk lesz - míg verset faragnak:
Dicső híre-neve fennmarad e napnak.

"Hősi tetteinket hirdeti a ponyva,
Írják krónikába, kalendáriomba;
Lesz ember, ki egész könyvet is ir rólunk,
S a világ bámulja mily vitézek voltunk.

"Sőt nem győzi várni a kiváncsi világ
Hogy megirja rólunk a szép históriát,
Hanem bekandikál záros műhelyébe,
S hirdeti, pletykázza, mily remek lesz műve.

"Mikor pedig aztán kikerül a kohból,
Vesz a világ egyet - de csak egyet - abból;
Töri érte egymást, kézről-kézre kapja,
Míg piszoktól látszik valami darabja.

"De a többi könyvek, tetején egy padnak,
Itélet napjáig mind épen maradnak:
Annál nagyobb lészen benne nyereségünk:
Itéletnapig tart a mi dicsőségünk.

"Mivel hát dicsőség annyi van, mint polyva,
Vigyen abból kiki, amennyit, gondolja,
Hogy belőle egyszer el fog birni hátán: -
Jut abból, marad is; nem jóféle sáfrán."

Soká éljenezték ez ostobaságot,
Azután mindegyik tartotta a zsákot:
De a vajda így szólt egész komolysággal:
"Mit akartok, édes fiaim, a zsákkal?

"Ami keveset az ellenségtül kaptunk,
Ami csekélységet a pincében hagytunk,
Az egyébre is kell, marad a közjóra:
Nem való az nektek borra és cipóra."

Morog a cigány nép e beszédet hallván,
Sorba löki egymást, könyökén vagy karján:
Baj lenne: de Csóri nem tétováz sokat:
Kiosztja közöttük a hivatalokat.

Legelébb azt nézi: kinek van nagy körme
S kinek keze inkább maga felé görbe;
Fő adószedővé teszi bölcs Kolopot:
Tud az bánni pénzzel, aki annyit lopott.

Azután Akasztót, mert hosszú a lába,
Fővezérré teszi az ármádiába;
Süsüre pediglen bizza a pecsétet,
Minthogy maga is tud vésni, ha eltéved.

Jó muzsikás lévén nagyszerű Juhgége,
Alkalmazta Csóri főszámvevőségre;
Mellé adta ennek a tisztes Labodát,
Hogy lenne halálig főfő iródeák.

A közigazgatást ruházza Pitykére,
Kit Hűvösnek híttak nem igaz nevére;
Hubinak ellenben, tudománya végett,
Ada országában fő-céhmesterséget.

Kérdi Csimaz is, hogy hát ő mirevaló?
(Csimaz, kivel egykor elszaladt volt a ló)
"Te fiam? te szabsz a tolvajok közt rendet:
Téged az isten is bírónak teremtett."

Szóla és magához intette Nyúllábat,
Gondjaira bízott minden iskolákat:
Nem lehet, ugymond, hogy nyúllábsága óta
Ne ragadt legyen rá egy kis fehér kréta. -

Így minden hivatalt, mivel ezren kérik,
Eloszta, egészen a kutyapecérig;
Akkor Dundi felé fordítván a rúdat,
Szíve érzésének így tágíta útat:

"Dicső nagy férfiú, kedves komámasszony!
Nem erőltetém, hogy hivatalt válasszon;
Mert mig az asszonyok nadrágba' nem járnak,
Nem valók egyébre... legfölebb huszárnak.

"Példás vitézséged mint a tükör, ragyog;
Érdemeid kézzelfoghatóak s nagyok;
Széles tehetséged el vagyon ismerve,
Ha nem méltányolnám, isten is megverne.

"Mivel szolgáljam meg? mivel háláljam meg?
Érdemid jutalmát hogyan találjam meg?
Tudnám, ha lehetne; lehetne, h'akarnám:
Akarnom pedig kell, bármint nem akarnám.

"Isten látja lelkem mind a két szemével,
Hogy megelégeltem öreg Évikémmel;
Ugy szeretem, mint az otthon sült kenyeret:
Jó a másé is, - de jobb otthon egy szelet.

"Szeretem én Évát... de, tudja a manó:
Már hiszen, no, csak nem vajdánénak való!
Aztán meg, mióta a cethalban lakott,
Mindig érzem rajta a büdös halszagot.

"Egy szó annyi mint száz: el kell válnom tőle,
Ezt kivánja rangom, hivatalom fénye,
Ezt még más egyéb is... de mit ér a beszéd?
Adja komámasszony azt a kicsi kezét!"

Od'adá a kezét Dundi asszony, végig,
Oda mind a kettőt, egészen könyékig;
Bizony, aki látta amit cselekedett,
Azt mondhatta volna hogy rátehénkedett.

Igy fészkelte magát Csóri vajdasága
Ellenállás nélkül a nagy boldogságba:
Hát egyszer csak ehol... amit hinni nehéz...
Véresen, halványan jő egy falka vitéz.

Saját népe volt az. Megismeri mindjárt
Degeszt és Kanálost, félszemű Toportyánt,
Gyügyüt és a többit, kik harcon elestek;
Összerántja szemét: "Hát ti mit kerestek?"

Szóla erre Gyügyü: "Mi biz' azt keressük,
Hogy vitéz voltunknak jutalmát vehessük;
Mert nem oly gyerekség ám az, mint gondolni:
Vagy akarjuk vagy sem, a hazáért halni.

"Hát bizony mi, vajda, valamicskét várnánk,
Amiből tengődjék özvegyünk és árvánk;
Az sem volna rossz, ha hivatalba tennél:
Nem mondhatnák rólunk, hogy: ez is ingyen él?"

Haragosan erre így felelt a vajda:
"Nem takarodtok el a tüzes pokolba?
Lesz majd emléketek, olyan mint egy torony,
Ákombák irással, mint ez a fél karom!"

Amazok egymásra néztek és hallgattak,
Fejöket csóválva búsan elballagtak;
Csóri pedig kezdé, illő vigassággal,
Menyegzőjét ülni Dundi asszonysággal.

Hej? micsoda módjok volt akkor a táncban!
Patak módra folyt a sárgalé a sáncban;
Akkor volt igazán borjunyúzó péntek!
Még a nótának is a javával éltek.

Hát mikor legis-legjobban múlatoznak;
Fegyver közé fogva egyvalakit hoznak:
Ki volna egyéb, mint Puk Mihály kapitány?
Fegyver közé fogta három erős cigány.

Tántorogva lépked és nehezen halad,
Feje le van vágva, hozza hóna alatt,
Behunyott szemével oly szomorún néz ki,
Hogy csupa kín arra még reá is nézni.

"Tedd fel a fejedet!" monda Csóri, s inte:
"Én is voltam olyan szegény ember, mint te;
Akármit hibáztál, én kegyelmet adok,
Örömére annak, hogy vőlegény vagyok."

Puk Mihály e szóra felnyomá a fejét,
Csókolá a vajda csizmatalpa helyét,
S úgy megrugaszkodék a nyitott kapuból,
Hogy még lóháton sem érték volna utól.

Míg ezek igy folynak, iszonyú nagy lárma,
Üvöltés hallatszik, mintha sáska járna.
Kérdi Csóri, mi baj? de senki se' felel;
Maga marad benn csak, a többi kiszelel.

Gyorsan félretolja a kis ablakfiát,
Lenéz az udvarra s álé more![2] kiált.
Nagy sereg cigánnyal ott jön Diridongó;
Minden kézbe' puska, fejsze, villa, bunkó.

Állt ugyan egynéhány híve Csórinak ott
(Akiket aznapon hivatalba rakott):
De azok a pártos ellenség láttára
Levegőbe tűntek, mint a könnyü pára.

Szidja Csóri vajdát a közelgő tábor:
"Meg kell csípni!" ordít "amig el nem lábol;
Nyársra kell feszítni! forró zsírba hányni!
Két szeme világát acéllal kivájni!"

Széjjelveti lábát Csóri mint egy sátor,
Megáll az ajtóban, tekintete bátor;
Kardvasán a menteujjal egyet törül:
"Ide jőjön, aki életének örül!"

Mondja, és egyszersmind esküvel fogadja,
Hogy magát életben soha meg nem adja,
Sok ember kipusztul, míg annyira menne;
Ám hisz' próbálja meg, aki Tamás benne.

Felel Diridongó: "Egy tán mégis akad!
De mi sokan vagyunk, és te, látom, magad:
Víjunk ketten, Csóri! a ház elég téres;
Víjunk ketten; hadd lám: te vagy az a híres?!"

Fogcsikorgatással végzé a beszédet.
Csóri az ajtóbul hármat visszalépett.
Bement Diridongó, de mást nem ereszte,
A többi az ajtón és ablakon leste.

Mint mikor az erdőn, nem messzi egymástul,
Két iszonyu tölgy reng a fejszecsapástul;
Roppanásuk nekibődül az erdőnek,
S - amit sose láttam - épen összedőlnek:

Ugy csap Diridongó össze a vajdával,
Szeme a szemével, kardja a kardjával;
Azt hinné az ember: két sebes szélmalom:
Közel épitette valami félbolond.

Irhatnék én arról akármennyi lapot:
Ez s ez hányszor ütött, vagy hány döfést kapott;
De elégnek tartom ennyit irni mostan,
Hogy egyszer csak: zupp le, Csóri vajda, holtan?

Ugy bizony! szörnyet halt; maga is azt hitte;
Szólítják nevérül: rá sem hederítte;
Rázzák, ütik, rúgják, kiáltva és bőgve:
Mindhiába! fekszik, mint egy szenes tőke.

Egyszer aztán ő is meguná a sokat:
Fölveti a szemét és széjjelpislogat;
Hát ím a cigányság ott zsibong előtte,
Mind olyan rongyonsült, mint annakelőtte.

"Szentséges Pilátus!" a vajda felkiált,
"Hol vettétek azt a rongyos libériát?"
Hanem a cigányok beszélnek egyebet:
"Ugyan Csóri, hallj szót, töröld ki a szemed.

Mióta lármázunk és mióta rázunk!
Horpaszon rugdosunk, a képedre mászunk!
Te mégis ugy horkolsz, majd megrepedsz bele:
Szalad az ellenség: mit csináljunk vele?"

"Hadd lám!" monda Csóri és felugrott gyorsan,
Megütötte fejét a pincegádorban,
Mit se' gondol azzal, nem is jut eszébe,
Mikor hozhatták őt ebbe a pincébe.

Szalad a bástyára egy rossz rozsdás karddal,
A cigány sereg is mind utána nyargal:
Látja az ellenség táborát, mely épen
Vissza kezd vonulni sűrü hadi rendben.

Fegyverükön a nap kelő fénye játszik,
Olyan sokan vannak! egy hijok se látszik!
Amin Csóri vajda bámul igen nagyot:
Hiszen ő már tegnap hirmondót se hagyott.

"Oh te hálátlan Puk!" kiált hangos szóval,
"Az én jótettemért így fizetsz te jóval?
Még te népet gyüjtesz ellenem suttomba?
Ágyuhoz legények! hol a kartács? bomba?"

Hamar a cigányság felgyűri az inget,
Meggyujtja kanócát és körültekinget:
Minden van, csak por nincs; azért néznek széjjel:
Vajda örömére ellőtték az éjjel.

Mert hiszen fölösleg mondanom is itten
(Gyengébbek kedvéért mégis megemlítem):
Hogy az ó pincében elaludt a vajda
S ugy álmodta mindazt, ami esett rajta.

Nem is telt az egész olyan sok időbe,
Talán egy órába, legfőlebb kettőbe;
Ugy hogy, mire a nép felvánszorga másnap,
Csóri dicsősége indult hanyatlásnak. -

Megértvén a vajda, hogy miért nem lőnek,
S találván az okot kielégitőnek,
Szemét elmereszti, hasát kidüheszti
És az öklét rázva kiabálni kezdi:

"Jás[3] ti kócipor had, láttam az anyátok!
Volna puskaporunk, tudom megbánnátok!
Itt lövöldöznénk le, az utolsó lábig,
Sosem érnétek el az akasztófáig!"

A többi cigány is vérszemet vesz legott:
"Köszönjétek - ordít - hogy porunk elfogyott!"
Lehetetlen, hogy ezt ne hallja távolrul -
Hallja is az ellen, mert lám, visszafordul.

Hamar a nagy sáncot megrohanni kezdi,
Három ép ágyuját a kapunak szegzi:
Bezuhan a kapu az első lövésre,
De bezzeg nincs ember, aki álljon résre.

Csóri fővajdának leesett az álla,
Szíve összelottyant, és magába szálla:
"Ilyen a szerencse!" gondolá foghegyen,
"Ha ma égig emelt, holnap alád megyen."

Így tünődik Csóri odafen a bástyán,
Semmerre se' mozdul, ott marad, mint bálvány;
De a hős cigányság lót-fut eszeveszve,
A furólyukba is búna, ha lehetne.

Mint a túri vásár midőn legtömöttebb,
S valaki felkurjant: ahol a veszett eb!
Van lárma, sikoltás, szaladás tétova,
Ezerféle átok, szitok, zenebona;

Zsidó kiált: tolvaj! puffan akit vernek,
Orgonál erősen férfi, asszony, gyermek,
S mindez a juhszélen, egy lebuj csárdába'
Olvad fülrepesztő nyers hármóniába:

Úgy a hős cigányság, vagy talán úgyabban. -
Tódul az ellenség befelé azonban,
S mint nagy égzengéskor összefutott juhak,
A barna vitézek mind rakásra búnak.

Mindenik leginkább a fejét sajnálja,
Egyebét ha ménkő üti meg se bánja;
Nem is látna ottan az ember egy fejet:
Egészen más tag az, amit látni lehet.

Kacag az ellenség, - hogy is ne kacagna!
Kérve kéri Pukot, hogy kegyelmet adna;
De ő meg akarja mutatni hatalmát:
"Hozzanak, kiáltja, kéngyertyát, meg szalmát!"

Mindjár' teljesiték e parancsolatot,
Ami a dádéknak úgy szivére hatott,
Hogy felugrándozva széjjel szaladnának,
Ha legkisebb egér-útat is kapnának.

De minthogy szorosan környül vannak véve,
Környül fogta őket a Puk Mihály népe,
Szomorúan látják a dolog mivoltát,
S elkezdik gajdolni e keserves nótát:

Fáró hesz! Fáró hesz!
Ále moré! már hogy lesz?
Meg se halsz, csak megdeglesz.
Nagy sor ez!
Vitézséged kárba vesz.
Ühűm! ühűm! ühűm!
A szerencse kukhérol:
Puk Mihály lehóhérol,
Megsüt mint a gesztenyét,
Pecsenyét:
Nem szánja szegény morét,
Ühűm! ühűm! ühűm!
Cigányország, ne neked!
Kiesett a feneked,
Háj! dikhesz, dsalomáz,
Dsalomáz:
Nincs már annak kulimáz!
Ühűm! ühűm! ühűm!

Jaj de ki írhatna oly siralmas kótát,
Amily szomorúan zengették e nótát!
Kova lágyult meg rá sok ember zsebében:
Csak nem a kemény sziv Puk Mihály keblében.

Kéri minden ember: mutassa irgalmát,
Hiszen nem érdemlik azt a drága szalmát:
Ő azonban így szól s káromkodik hosszut:
"De, mikor haragszom, hát kin álljak bosszut?"

"Én rajtam la!" kiált a nagyszívü vajda,
Kire az ellenség eddig mit se hajta,
De mostan leszállott a bástyatetőrül,
Mint leszáll a kakas a kakasülőrül.

Igen! mint a kakas, melynek a szomszédné
Taraját megvérzé, tollait kitépé,
Sarkantyúját törte, szemétről elűzte:
Oly szomoru mármost... hanem mégis büszke!

Oly szomoru Csóri, - de a járásában
Most is egy vajdához illő méltóság van;
Nem néz lába alá - akármibe lépne -
Mint egy pecek, úgy áll Puk Mihály elébe.

"Én rajtam la!" mondá, "én vagyok a vajda,
Ha már szemed olyan debreceni fajta,
Hogy nem ismered meg a te jóltevődet,
Ki előtt ugy álltál, mint én most előtted.

"Háládatlan ember! vagy nem jut eszedbe
Mikor a fejedet hoztad a kezedbe?
Összevissza gyúrtad reszkető kezeddel,
Míg én azt nem mondtam: tedd fel, fiam, tedd fel.

"Körmeim közt voltál. Féltetted az irhát;
Megroppanthattalak volna, mint egy bolhát,
Most lelked vacsorán volna Pilátusnál:
De több az emberség a káposztás husnál.

"Töltsd boszúdat rajtam, ha rávisz a lélek,
Ha már oly nagyon esz az a f... méreg;
De mit vétett ez a szegény ribilliú?
Mind ártatlan ez, mint a ma született juh.

"Olyan áldott nép ez, hogy kenyérre kenni
S mint a sajtkukacot, meg lehetne enni:
Könnyen megneheztel, de kibékül mindjár':
Fogadom, hogy terád egy se' haragszik már.

"Én meg... ezerszerte jobb vagyok őnálok:
Mint az érett gyümölcs, szinte széjjelmállok,
A csupa jóságtul kásás vagyok, parázs;
Az a nagy csuda, hogy el nem hord a darázs.

"No de légy bár süket mind e szép szavakon,
Az én jóságomat nézd te ámbár vakon,
Akasztass fel engem, ha tetszik, magamat:
Csak ne bántsd Évámat és szép két fiamat.

"Oh drága rajkóim! oh hűséges Évám!
Azér' bődül a sors, mint egy gulya, énrám,
Hírem lobbanása azér' lett - csütörtök,
Hogy megútáltalak; belém bujt az ördög.

"Engedd látnom őket, egyszer, utoljára,
Azután nem bánom, huzzanak a fára!
Azt is megmutatom, hol vagyon a kincsem,
Csak legyen, aki majd felhozni segitsen."

Oly szívrehatóan beszéle a vajda,
Hogy csak dűlt az ember, ki jobbra, ki balra;
Maga Puk Mihály is, a hasát megfogván,
Szoritá a száját, erősen makogván.

De mikor a vajda kincseit említé,
Orrán pápaszemét feljebb emelíté,
Füleit hegyezvén igy kiálta fel: "Nos?
Ez az ember mégsem egészen bolondos!"

Hanem a cigányok - bár nem mondják szembe -
Vannak a vezértől külön értelembe':
Csóri megbolondult! - suttogák bámulva;
Bizony, a mi fejünk meg van bolondulva!

Puk Mihály azonban jóval fizet jóér':
"Kegyelem, kiálta, nem vagyok én hóhér,
Tréfa volt az egész, hogy nevessünk rajta,
Egy szál hajatok sem fog görbülni, vajda."

Titkon pedig így szól, minthogy igen eszes:
"No hé! hol van a kincs? mindjár' odavezess!"
Egyedűl követte a vajdának utját,
Mert nem akarná, hogy a többiek tudják.

Szobáról szobára vezeté a cigány,
Nem, mintha a járást nem tudná Nagy-Idán.
De környékezi már néminemü kétség,
S fiait keresi, meg a feleségét.

Nincs azoknak ottan se' híre, se' hamva.
"Ahá! visszamentek, gondolá, a halba?"
Az egész bolondság előtte ugy rémlik,
Hogy talántán nem is való az, csak félig.

Csak kérdezi Puk, hogy hol lesz már a kincse:
"Isten benne tudós - sohajt - van-e? nincs-e?"
Megy az ó pincébe, keresi az ajtót,
Nem leli... hogy lelné, ahol sohasem volt!

Körösleg, a pince falain tapogat:
"Csak a kulcsot lelném! vagy bár a kulcslyukat!
Nem baj a kincs! nagyobb az, hogy nem találom...
Száz ébrenlételnél többet ér egy álom!"

Így beszélt a vajda, füleit vakarván;
Puk Mihály is hallá, hinni nem akarván.
Néz egy szögeletbe, pápaszemes orral -
S mintha aranyokat látna ottan, sorral.

Nagy darabok voltak, mint az ember ökle,
A pince zugába szanaszét lelökve:
Fényes szép kardjával megpiszkálta... hanem
Ő se' mondta, mi volt - én se' hiresztelem.

Meg nem gáncsoljátok szegény költő dalát:
Puk Mihálynak irta ebben diadalát;
Méltó oly vitézség, mint az övé, erre:
Más babér nem termett e dicső fegyverre.

Boszús képpel hagyá a kincstárat oda
És vitézeinek ily parancsot ada:
Hogy a cigányokat ebrudon kivessék;
Tetszős volt azoknak ez a kötelesség.

Kettő nagy doronggal a kapuhoz állott,
A többi riasztá a szép cigányságot:
"Fuss moré, ahogy tudsz!" ők szaladtak sorra,
Kapu küszöbénél nagyokat ugorva.

Rúdját ama kettő úgy tartja keresztbe,
Hogy át kell ugorni sebes futás közbe;
Nem magasan tartják, de neki lóditják
S a szegény dádékat repülni tanitják.

Már csupán a vajda volt odabenn, maga:
Ő is nagykomolyan rúd felé ballaga,
Hol a végit nézte, hol pedig középen,
Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen.

Egyszer nagyot ugrik, de nem ám előre,
Hanem egyenest fel, fel a levegőbe,
Amazok a rúdat felkapák üresen:
Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen.

Visszanézett egyszer és fügét mutatott;
Akkor aztán ő is a többivel tartott,
Kik, mihelyt künn voltak, úgy megiramodtak,
Hogy most is szaladnak, ha meg nem állottak.

***

[1] Bandsal. A. J.

[2] Oh jaj, more! A. J.

[3] Cigány indulatszó: Jaj! A. J.