A fény

Legjobb lesz, ha először megpróbálom helyreigazítani azt a modern fizikában előforduló zavart, hogy a fénykvantumokat - a fotonokat - némelyek úgy tekintik, mintha valódi elemi részecske lenne. Holott ez nem így van - a foton csak kvázirészecske, nem valódi. Az elektron az alsóbb elektronpályákra való visszaugrásakor kisugároz egy rövid hullámimpulzust, amely tisztán elektromágneses rezgés - ezt nevezzük összefoglaló néven fénynek, ha a szem által látható spektrumba esik -, és ez az elektromágneses rezgés terjedése közben tisztán hullámtulajdonságokat mutat, egészen addig, amíg nem találkozik a közönséges anyaggal, amire aztán hatást fejt ki, és ilyenkor, mivel anyagi részecskéket hoz mozgásba, előkerülnek a részecsketulajdonságok is. Persze nem éppen a fénynek, hanem annak az anyagnak a részecsketulajdonságai, amelybe beleütközött.

Az elektron alsóbb pályára való ugrásakor a kibocsátott fény gömbszerűen, minden irányban terjed. Még az atommag sem jelent komoly árnyékolást, mert az elektron közben kering is, és ezért az atommag árnyéka mindig más és más irányba esik, gondolom én. Az, hogy egy rezgés a forrástól kiindulva gömbszerűen halad, természetes - ami már nem annyira természetes, az viszont az, ahogyan ezt a sugárzást a mikrovilágban meg lehet "csapolni". Ez is egy tisztázatlan része a fizikának - a fényt kibocsátó elektron mikor gerjeszti 100% bizonyossággal a szomszédos atomot, mikor van az, hogy biztosan nem gerjeszti, és mikor van a fej vagy írás állapot, a vagy-vagy. Ha egy fényt kibocsátó atom közelében van három másik gerjeszthető atom, a lehetőség a gerjesztődésre 23 (000, 001, 010, 011, 100, 101, 110, 111), azaz nyolc eset áll fenn. Ha a háromból akár csak egy elektronnál összejön a megfelelő fázis, (a De Broglie hullám szinkronban van a kibocsátott fényhullámfront elejével, az elgondolásom szerint), akkor az elektron az egész kibocsátott hullám energiáját megcsapolja, ami alatt azt értem, hogy van valamennyi visszahatás a hullámnak azon részeire is, amelyek nem ütköztek bele az elektronba. Ha egy elektron a gerjesztő hullám energiáját annyira megcsapolta, hogy a maradék energia már nem elég további elektronok pályájukról való kibillentéséhez, akkor már nincs több gerjesztés. Ez a hullámból való energiaelvonás a szokásos hullámmechanika alapján értelmezhető, nincs vele gond, azon kívül, hogy ezt a fajta ütközéses energiaelvonást és a továbbiakban megmaradt energiát már nem szokták tárgyalni a fizikakönyvek. Az ilyen megcsapolás magyarázatul szolgálhat az olyan esetekre is, amikor egy fénysugarat kettéosztunk, és az egyik sugárral történt változás visszahat a másik sugárra is.

Az atom által kisugárzott hullámimpulzust először kvantumnak, hullámcsomagnak tekintették, azután ezt a csomagot Einstein, aki, mint Newton is, a részecske-szemlélet híve volt, elnevezte fotonnak. Végül pedig ezen a néven némelyek előléptették valódi elemi részecskévé is - egyrészt mert a számítások szempontjából sokszor előnyös volt részecskének tekinteni, másrészt pedig a részecskefizikusok megpróbáltak a hullámcsomaghoz valódi részecskét találni.

"A kvantumelmélet, amely a kvantummechanika továbbfejlesztéseként jött létre, minden erőt (részecskék közötti) kicserélődési kölcsönhatások eredményének tekint". (Hans Breuer: SH Atlasz - Fizika, Springer Hungarica 1993)

Ez a megfogalmazás van olyan ravasz, hogy azt lehessen mondani, a hullámok esetében is részecskék és kicserélődési kölcsönhatások vannak.

Nem is ezzel van baj, hanem a részecskékhez automatikusan társított ballisztikus képpel, mert ez viszont olyan feltűnően egyoldalú, hogy itt már a másik oldalt is képviselnie kell valakinek, mert az igazság véleményem szerint valahol középen van - itt a részecskékkel együtt járnak a hullámtulajdonságok, és természetesen a hullámokkal is a részecskék. És ha valaki elhanyagolja a hullámokat, amikor azok nyilvánvalóan léteznek, akkor így csak hamis képhez juthat.

Mert ugye vannak a részecskefizikusok, akik részecskéket akarnak találni, viszont nincsenek hullámfizikusok - úgyhogy ezt a hiányt pótolandó, mint opponens, az igazság érdekében felvállalom ezt a szerepet. Valakinek ezen az oldalon is kell állnia, mert ez sem rosszabb, mint a másik, sőt. De a fizika is azon tudományok közé tartozik, amelyből sokan gyakorlati eredményeket akarnak kicsikarni, és emiatt jelen esetben egyoldalúvá vált, mert a részecskefizika több gyakorlati eredménnyel kecsegtet, mint a hullámfizika. Viszont nézetem szerint az igazság kiderítése is van olyan fontos, mint az a gyakorlati eredmény, hogy újabb és újabb részecskéket fedezzünk fel.

Tehát, az elméletem szerint a hullámcsomagból ténylegesen nem lett valódi részecske. Ebből pedig az elmélet egy újabb axiómája következik: a valódi részecskéknek mindig van tömegük, a mozgásállapotuktól függetlenül, valamint antirészecskéjük. A foton tömege viszont nyugalmi állapotban nulla. Mégpedig azért, mert nyugalmi állapotú, foton nevű részecske nem is létezik. És természetesen antirészecskéje sincs, semmilyen állapotban sem. Hát miféle részecske az ilyen? Az a véleményem, hogy ezt a "részecskét" nem a természet gyúrta és gömbölyítette, hanem csak az egyoldalú részecske-szemlélet terméke.

Einstein még kezdetben kitalálta a fény tűsugárzásos elméletét, ami illett ahhoz az elképzeléshez, ahol a foton mint anyagi golyóbis szerepelt, de az az elmélet helytelen volt, és nem vált be. Viszont a foton mint anyagi részecske, megmaradt a későbbiekben is, mert segédeszköz gyanánt nem volt teljesen használhatatlan.

Én viszont valódi részecskének csak azt tekintem, ahol megvan az éteri felcsavarodás és az anyagi stabilitás, a részecskének mindig van tömege, nyugalmi helyzetben is, és mindig van antirészecskéje. Ahol ezek nincsenek meg, ott nincs valódi egyedi részecske sem, csak a hullámterjedés erőhatása, amihez a fizika matematikájával egy darab nagyméretű m tömeget lehet rendelni. De ez nem tükrözi a valós állapotokat, mert nincs ott az az egy darab nagy méretű m tömeg, csak a sok kicsi, ami matematikailag kiadja azt az egyet. Matematikával, képletekkel olyan állapotokat is le lehet írni, amelyek a természetben eleve meg sem valósulnak, vagy pedig nem a képlet által sugallt módon, úgyhogy mi sem könnyebb, mint a matematika alapján hamis fizikai világképhez jutni. A foton mint egyedi részecske is erre egy jó példa, szerintem. Ha egy üres villamosra felszáll száz ember, akkor a tömeget illetően matematikailag tekinthetem egynek azt a százat, mert képlet szerint nincs semmi akadálya hogy m0-val és m1-gyel számoljak. Csak éppen ez nem azt a fizikai valóságot tükrözi, amit tudni szeretnék, hanem ad helyette egy absztrakciót, amiről aztán sokan azt hiszik, hogy az a valóság. Amikor már mindenki tudni fogja, hogy a foton mint egyedi részecske, csak absztrakció, akkor ez már nem fog gondot okozni, de a modern fizika mint logikai felépítmény olyan kaotikus állapotban van még manapság is, hogy az általa nyújtott kép alapján nem sokaknak lehet valami értelmes elképzelése arról a tényleges fizikai valóságról, amit az a kép ábrázolni próbál.

De ha a foton nem részecske, akkor mi van a Nap melletti elhajlásával, azaz, akkor mire és hogyan hat a gravitáció? Az van, hogy Einstein is térgörbületről beszélt, csak nála az üres tér görbült. Nálam pedig az étertér görbül, és ennek a görbületnek - vagy feszültségnek - a mentén terjednek a hullámok is. A fényelhajlás marad, csak egy kicsit más a hozzá tartozó magyarázat.

És bár az einsteini elgondolás a kidolgozottabb a két elmélet közül, még az is csak egy filozófiai magyarázat arról, hogy milyen fizikai valóságot ír le a relativitáselmélet matematikája, amely matematika korrektnek találtatott. Az étertér pedig az üres térhez képest nyilvánvalóan konkurens elképzelés, és az egyik elgondolás nem teljesen kompatibilis a másikkal. Az einsteini modellben a fényelhajlást fele részben a gravitáció miatti térgörbület, fele részben pedig a fotonok súlya - tömege adja, amire hat a gravitáció. Étertér görbületnél ezek az arányok nem ilyen világosak, mert ehhez tudni kellene, hogyan van jelen az éterben a gravitáció, tehát a "durva" anyag és az éter kölcsönhatását ismerni kellene. Mindenesetre, amíg az egyik elmélet mellé odaállítható egy másik, szintén jónak látszó elmélet ugyanabban a témakörben, addig a kérdés nem tekinthető lezártnak, és a valóságot hűen tükröző modell megtalálása további gondolkodást és vizsgálódást igényel.

 

light1.gif

Ez már egy fokkal reálisabb kép - ilyen a fénykvantum értelmezése W. R. Fuchs: AZ ELEKTRONIKA VILÁGA című könyvében. Ez a rajz véleményem szerint már közelít a valósághoz, azzal a hozzáfűzéssel, hogy a hullámvonal tükrözi a valóságos állapotokat, a gömb pedig a segédeszköz a "csomag" személethez. Persze ilyen alapon minden "csomagot" lehetne gömbbel ábrázolni - az Internetes bitcsomagokat, a csomagrádiózás csomagjait, stb.

A fénynél maradva, a lényeg hogy minden valódi részecskének van nyugalmi tömege is, és éppen ezáltal lehet megkülönböztetni a hullámterjedésen alapuló hatásoktól, ahol csak mozgás esetén van hatóerő, és ehhez az erőhöz rendelhető tömeg. Bármilyen erőhatáshoz mindig rendelhetünk tömeget az F = ma (erő = tömeg gyorsulás, Newton II. tétele, a dinamika alapegyenlete, és ebből m = F / a; tömeg = erő / gyorsulás,), és az I = mv (impulzus =  tömeg sebesség; ebből m = / v; tömeg = impulzus / sebesség) képlet alapján. Tömege pedig csak anyagnak van. Akkor milyen anyag és milyen tömeg van jelen egy hullámban? A rezgésbe hozott anyag tömege és nyomóereje, természetesen. Ugyanezt a hatást tapasztalhatjuk a rezgésbe hozott közönséges anyagoknál is, a gázoknál, a folyadékoknál - van kifejtett nyomóerő, van hozzá tartozó gyorsulás, és pontosan ennyi kell ahhoz, hogy a hullám-jelenséghez tömeget rendelhessünk. Ezt a hatásegyüttest tekinthetjük ugyan egy részecskének is, a dolgunk megkönnyítése végett, mert könnyebb lesz vele a számolás - de ez így csak egy kvázirészecske lesz, nem valódi. A vízben sem fogja felfedezni senki azt az egy darab nagyméretű részecskét, amelyet a megnyilvánuló hatásokhoz rendelhetünk a képletek alapján, tekintve hogy az eredmény a sok rezgésbe hozott kicsi és valódi részecske munkájának eredménye, nem pedig egy darab nagyé. Ez az éternél, mint rezgésbe hozott közegnél sem lehet másként, és a foton, mint valódi részecske, ott sem lesz felfedezhető.

A kvázirészecskéken kívül vannak még a virtuális részecskék is, amelyek olyan valódi elemi részek, amelyek a stabil elemi részek kölcsönhatásának "melléktermékeként" keletkeznek a "semmiből", vagyis az elmélet szerint az éterből, majd igen rövid idő alatt ismét eltűnnek benne. Tehát a kvázirészecske és a virtuális részecske két különböző dolog.

A kvázirészecskéket például az különbözteti meg a valódi részecskéktől, hogy a kvázirészecskék előfordulási területe a térben nem lehet tetszőleges, mert nem önálló létezők, hanem egy adott anyaghoz kapcsolódó állapotot vagy tulajdonságot lehet leírni velük. Kvázirészecskékből már elég sokfélét "gyártottak" a fizikusok: pl. fonon, roton, magnon, plazmon, exciton, polaron, fluktuon, fazon. Ezek egyikét sem én találtam ki, még a fazont sem, és mindegyiküknek megvan a létjogosultsága az ábrázolásban és leírásban, mint segédeszköz - de csak ennyi, nem több.

Szerencsére még a különböző típusú neutrínókhoz is sikerült tömeget rendelni, és remélhető, hogy egyszer végleg ki fog halni az az abszurd nézet, hogy létezhetnek tömeg nélküli, de mégis valódi elemi részecskék.

És ha már a neutrínó szóba került - az egy külön világ a részecskék között, a Nap által kibocsátott, Földön is átmenő mennyiségével, ami 66 milliárd db/cm2. Ez a részecskemennyiség már elégségesnek látszik a hullámterjedéshez is, bár a neutrínó átmérője sem közömbös. Véleményem szerint vannak is a neutrínóáradatban hullámjelenségek, de az ilyen hullámok észlelése jelenleg meghaladja az emberiség lehetőségeit, mert a neutrínónak mint részecskének a detektálása is gondot okoz. Ezért manapság nincs is arról szó, hogy hullámjelenségeket próbáljanak kimutatni a neutrínóáradatban - de a távolabbi jövőben talán majd erre is sor kerül.

A neutrínónak, mint nagy mennyiségben előforduló anyagi golyóbisnak a léte felveti ugyanazokat a problémákat, mint amelyek az elektromágneses hullámok ballisztikus magyarázatánál adódnak, de itt természetesen nem kell a hullámjelenségekre, az interferenciára, fénytörésre és egyéb hullámjelenségekre magyarázatot találni, hanem itt csupán az a kérdés, hogy mi lesz a rengeteg golyóbissal? Megmarad örökre? Átalakul? Lelassul? És az is természetes, hogy a neutrínókkal teleszórt Univerzum a fizikai feltételek lassú változását jelenti, még az Univerzum tágulása mellett is. És ezekre a kérdésekre manapság még senki sem adott használható válaszokat.

Ezen kívül gondolhatunk itt arra az időben távoli esetre is, ha egyszer felfedezésre kerülnének olyan éteri anyagi formációk, amelyek nem emelkednek ki az éterből, mint "durva" anyag, de viszont a környezettől való elhatárolódásuk, és az önálló belső struktúrájuk miatt önálló létezőnek kellene tekinteni őket, az éteren belül. Akkor ezeket az elkülönült és önállósult anyaghalmazokat hogyan lehetne értelmezni? A semmihez képest - amely állapot jelenleg nem hozzáférhető az Univerzumban - van tömegük, az éterhez képest viszont nincs, mert benne vannak, még ha alakilag elhatárolódva is. A folyadék hasonlatnál maradva, gondoljunk itt egy olyan lebegő medúzára, amelynek a fajsúlya pontosan megegyezik a tengervízével. A tengervízhez képest, ha az a viszonyítási alap, akkor nincs mérhető tömege (súlya), csak térfogata van, a semmihez képest, vagy a levegőhöz képest mérve pedig természetesen van. Ez a medúzás példa ugyan nem a legjobb, mert a medúza szerkezeti felépítése nem egyezik meg teljesen a tengervízével, de azért ebből is látszik, hogy sok minden csak viszonyítási alap kérdése. Igazából pedig minden létezőt a nem létezőhöz, vagyis a tökéletesen üres térhez kellene viszonyítani. De jelenleg nem áll módunkban ilyen összehasonlítást tenni. Mennyit nyom egy köbméter éter a semmihez képest? Nyilván semmit, mert a semmi nem fogja vonzani, nem lesz meg a gravitáció, aminek alapján a súlyt számíthatnánk, a tehetetlenségi gyorsulásra pedig most ne alapozzunk, mert az egy másik jó kérdés - az éter mozgása az éterben, és ennek a rendszernek a tehetetlensége. Ez túl messzire vezetne, ahol már olyan nagy a hibaszázalék és a bizonytalanság a spekulációban, hogy úgy gondolom, a jelenlegi körülmények között jobb ezt kihagyni. Mindenesetre elég kellemetlen állapot, hogy nincs rendes viszonyítási alap ilyen esetben, mert az étert mégiscsak a semmihez kellene viszonyítani. Ugyanis az éter után visszafelé haladva a semmi, mint logikai és "fizikai" állapot következik. És a semmi nélkül mint viszonyítási alap nélkül olyan lenne a helyzet, mintha a vízben akarnánk a víz súlyát megmérni.

Ezután a kis kitérő után térjünk vissza ismét a fényhez. Milyen tulajdonságai vannak még? Fényvisszaverődés és fénytörés, fényinterferencia, fényelhajlás, fénypolarizáció és színkeveredés. Ezek a tulajdonságok mind megmagyarázhatók a szokásos anyag hullámmechanikája alapján, kivéve a színkeveredést, de itt sem a hullámtermészettel van baj. És így azt gondolhatnánk, hogy akkor ez az eset tiszta sor, vagyis tiszta hullámterjedés. Csakhogy ott van az az egy "kis" probléma, a Föld egyenesvonalú mozgásának kimutathatatlansága a hullámterjedés közegében. Erre nem akarok most visszatérni - lényegében megoldatlan maradt mind a mai napig, és emiatt vetették el sokan teljesen az étert, mint a magyarázat lehetőségét, és azt mondták, hogy a fény terjedéséhez nincs szükség semmiféle közvetítő közegre - és mondták ezt annak ellenére, hogy így csak a korpuszkulákhoz és a ballisztikus modellhez, valamint a sok megoldatlan - megoldhatatlan kérdéshez és ellentmondáshoz jutottak el. A hullámterjedésnél maradva viszont csak ez az egyetlen jelzett probléma van, nem pedig sok. És az étert ugyan elvetették az ellenzőik, de "természetesen" nem tudtak a helyébe tenni egyetlen használható ballisztikus alapú modellt sem.

A fénynél van még egy érdekes probléma, ez pedig a színkeveredés. Ugyanis normális elektromágneses rezgésnél - pl. a rádiófrekvenciákra gondolok itt - két frekvencia keveredésénél nem a kettő valamilyen átlaga jelenik meg, hanem a két frekvencia összege és különbsége, a két eredeti frekvencián kívül - és persze jónéhány felharmonikus. De maradjunk a valóban teljesen tiszta szinuszos hullámoknál, ahol nincsenek felharmonikusok mint melléktermékek, csak az előbb említett négy "tiszta" frekvencia.

A fénynél és a látásnál viszont ez nem így van. Ha piros (kb. 700 nanométer vagy millimikron) és zöld fényt (kb. 540 nm vagy mµ) összekeverünk, az eredmény sárga fény lesz (kb. 580 nm), ami a piros és a zöld fény frekvenciája között van. Tehát a kettő közötti frekvenciát kaptunk, nem pedig a két frekvencia összegét (1240 nm) és különbségét (160 nm). Saját tapasztalataim és emlékeim szerint, a piros és zöld lámpa fénye helyenként kioltotta egymást, sárga fény pedig nem jelent meg (a színeket közönséges izzó előtt levő, pirosra és zöldre színezett műanyag adta). Ilyenkor van az, hogy vissza kellene térni a kísérleti fizikához, a dolgok pontosítása végett, de ez itt most az elmélet helye.

Úgyhogy gondoljuk át, hogy a fény keletkezési módja megegyezik-e a rádióhullámokéval? Hamar rájöhetünk, hogy nem - a sok szabad elektron hintázása a vezetőben nem ugyanaz, mint az atom körül keringő elektronok szabálytalan időközökben való belsőbb elektronpályákra ugrása. Ezért a homogén fényjelenségek keltésére legalább egy-egy piros és zöld színt kibocsátó lézert kellene használni. És ez még mindig nem folyamatos, hanem csak szinkronizált impulzus-üzemmód lenne. És tulajdonképpen a két lézert egymáshoz kellene szinkronizálni, hogy a zöld hullámok ugyanakkor és ugyanolyan fázisban induljanak meg, mint a pirosak. Tehát az elektron-visszaugrások tökéletes szinkronját kellene megvalósítani mindkét lézernél, hogy szimulálni próbáljuk a folyamatoshullám-üzemmódot. Ha minden körülmény megfelel a folyamatoshullám-üzemmódnak, akkor "törvény szerint" valóban úgy kellene a két hullámnak egymásra szuperponálódnia, hogy ne kettejük átlaga, hanem a két tiszta frekvencia összege és különbsége jelenjen meg. És természetesen ne az emberi szem legyen ennek a mérőeszköze, már csak azért sem, mert két fényfrekvencia összege infravörös sugárzás (hősugárzás), a különbsége pedig ibolyántúli (ultraibolya) sugárzás. Spekulációkba és jóslatokba viszont kísérleti laboratórium, vagy legalább a kísérletek részletes ismerete nélkül nem érdemes bocsátkozni.

Light2.gif

Azt viszont mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy két vagy több szín jelenlétekor a köztes színeket a szem (vagy az agy) keveri ki. Ahol a képen sárga szín látszik, ott valójában egymás közelében (vagy nem is annyira a közelében) lévő vörös és zöld vonalak vannak. Ezért ne hagyatkozzunk a szemünkre, mert az egy olyan célszerszám, amely színtelítettségi és fényerő-átlagokat mutat meg, és ez így nem ugyanaz, mintha egy hiteles fényfrekvenciamérő műszerről lenne szó.

Vannak még más érdekes problémák is a fénnyel, de a kísérletek pontos ismerete nélkül ezekbe a témákba sem érdemes belevágni, márpedig a részleteket nem ismerem.

Röviden arról van szó, ha egy lézerfényből származó vékony fénynyalábot átvezetünk egy parányi lyukon, akkor az egyrészt a résen elhajlik, másrészt a lyuk mögé tett papírlapon fényinterferencia-körök jelennek meg. Eddig rendben van, ezek a jelenségek a hullámmechanika alapján könnyen és egyértelműen értelmezhetők. Viszont ha az előző parányi lyuktól kb. 10 cm-re fúrunk egy újabb lyukacskát, akkor ennek a lyuknak a függvényében változik az interferenciajelenség a papírlapon. Holott elvileg az első lyuknak a távoli másikhoz semmi köze sincs. Csakhogy például most nem tudom azt, hogy a kísérletet rendes világításban, vagy teljes sötétségben végezték-e el? Ha az utóbbi történt, akkor eléggé érdekes az eset, ha pedig az előbbi, akkor el lehet gondolkodni azon, hogy nem-e a lézerfény és a közönséges fény interferenciája jelenik-e meg a papírlapon? Még ha a 10 cm elég soknak tűnik is a két lyuk között. Tehát jobb tudni az ilyen kísérleteknek minden paraméterét, és az sem hátrány, ha személyesen látja az ember, vagy legalább van róla egy videofilm, amit meg lehet nézni.

Ugyanez érvényes a következő kísérletre is:

"Egyetlen fotont kettéosztunk egy fényzáró csőben. Ha az egyik felével csinálunk valamit, például polarizáljuk, akkor az a másik csőbe elvezetett másik felét is megváltoztatja, bár a kétfelé választott - ellentétes irányba haladó - fotont (fél fotont) már méterekkel korábban elvezettük!"    (Kisfaludy György: A TEREMTÉS ÜZENETE).

Egyetlen foton egyetlen atom egyetlen elektronjának elektronpálya-ugrását jelentené. Vajon teljesült-e ez a feltétel? És mikor csináltak valamit a fotonnal? Mielőtt még kettéválasztották volna, vagy pedig utána? Ez nem mindegy, csakhogy ebből a leírásból nem derül ki. Ha előtte, akkor természetes hogy a kettéosztott sugár egyforma tulajdonságokkal fog rendelkezni, ha az elválasztás után, csak az egyik felével, és a művelet visszahat a másikra is - az már érdekes. És el lehetne végezni még néhány kísérletet kettéosztott közönséges fényforrással, illetve lézerforrással is, hogy vajon akkor mi a helyzet. Itt már nem nélkülözhetők a kísérletek, és azok pontos leírása, mert ezek nélkül túl nagy a valószínűsége annak, hogy csak egy halom téves elképzeléshez jut az ember. Viszont csak abból tudok gazdálkodni, ami van. És ez alapján a Thomas Young által kitalált "kétrés-kísérlet"-nek az újabb variációira, amit egyedi fotonokkal és elektronokkal végeztek el - és ugyanúgy interferenciacsíkokat kaptak - ezen elmélet szerint a következő a magyarázat:

Az eredeti, 1803-ban végzet kísérletben a fény keresztülhalad az első lapon lévő piciny lyukon, eljut a második lapig, amelyen két lyuk van, az első lapon lévő lyuk tengelyvonalától jobbra és balra. Tehát közvetlenül, egyenes vonalban nem tud a fény ezeken átjutni. Viszont a fény az első lyuk után, amely mint hullámforrás szerepel, szétterült már annyira, hogy a második lapon lévő két lyukhoz is el tud jutni. A két lyuk pedig két újabb hullámforrást jelent, és az ezekből induló hullámok a második lap mögé tett ernyőn átfedik egymást, és egymással interferálnak.

Ugyanezt a kísérletet vízben keltett alacsony rezgésszámú hullámokkal is el lehet végezni, és az eredmény is ugyanez lesz.

Light6.gif $ Ha a kétrés-kísérletet egyedi fotonokkal és elektronokkal végezzük el, a megjelenő interferencia a részecske-elmélet szerint nem értelmezhető, mert itt a foton mindig egyetlen részecskét jelent, ami nem lehet egyszerre jelen két helyen. Viszont a hullám-szemlélet alapján megmagyarázható a jelenség: eszerint a fény egy hullám-impulzuscsomag, amely impulzus-üzemmódban is ugyanúgy tud interferálni önmagával, mintha folyamatos hullám-üzemmódról lenne szó. Tehát a foton, azaz a hullám impulzuscsomag átjut az első résen, aztán a második lapon a két rést ugyanúgy elérik a csökkenő erősségű hullámai mint eddig, és ezek a hullámok a két lyuk mint újabb hullámforrás után önmagukkal interferálnak. Az pedig már a mérőműszeren múlik, hogy mikor érzékel fotont, és mikor nem, mert feltételezem, hogy hullám-intenzitást mért. És szerintem - látatlanban - ha a második lapon a lyukak teljesen szimmetrikusan vannak beállítva az első lapon lévő lyuk tengelyéhez képest, tehát hogy az intenzitás-arányok egyenlők legyenek, akkor vagy egyik helyen sem mérhető foton, vagy mind a két helyen, a műszer kalibrálása szerint.

Ha mégsem így lenne, hanem teljesen szimmetrikus beállítás mellett is a foton hol az egyik lyukon jelenne meg, hol a másikon, véletlenszerűen, és ennek oka nem a mérőműszer hibatartománya lenne, az érdekes lenne. De feltételezem - látatlanban - hogy van abban valami feltételhez és intenzitáshoz kötődő rendszer, hogy mikor és melyik lyuknál találtak fotont.

Azt fontos hangsúlyoznom, hogy az impulzus-hullám minden hullámjelenség tekintetében ugyanúgy működik, mint a folyamatos hullám, és hogy valódi részecskéről ebben az esetben szó sincs. Tehát például valami olyasmiről, hogy a hullámcsomag be lenne zárva egy gömbbe, és így valami zárt és oszthatatlan egységet alkotna. Ilyen leírás az elektronra illik inkább, de az tényleg valódi részecske, azaz, olyan felcsavarodott fénysebességű éterhullám az elmélet szerint, ami maga körül szűk körben hullámjelenségeket mutat, éppen a felcsavarodott éterhullám-mivoltának köszönhetően. ¤

És most hogy befejeztem ezt a fejezetet, máris kezdhetném újraírni, mert ahogy most van, ez így egy nagy kalap... - ami még egy természetfilozófiai vázlat színvonalának sem igazán felel meg. Kezdve azon, hogy már nem emlékszem, hogyan rendelt Einstein tömeget a fotonhoz - és van még néhány utalás, amikről nem tudom már, hogy melyik könyvben találtam őket. És ami még ennél is nagyobb baj, az a kísérletek részletes leírásának hiánya, mert arról végképp fogalmam sincs, hogy hol lehetne őket megtalálni. És minél kevesebbet tudok egy kísérletről, annál nagyobb a valószínűsége, hogy téves megállapításokra jutok a belőle levonható következtetéseket illetően. Ezért lenne jó egy olyan adatbázis, amelyben az egyesítő elmélet szempontjából minden fontos természettudományos tény és nem egyértelműen értelmezett kísérlet részletesen benne van.

Valami haszna azért így is van ennek a fejezetnek - így legalább mindenki láthatja, milyen problémákkal fog találkozni az, aki egyesítő elmélet írására vállalkozik...

***

A gravitációs, a tehetetlenségi és a centrifugális erő

Használható gondolatnak látszik a gravitációs erőt, a tehetetlenséget és a centrifugális erőt a durva testek és az éter közötti kölcsönhatással magyarázni, mégpedig úgy, hogy a "durva" test hatást gyakorol az éterre a gravitációs tere által, az éter pedig visszahat a testre, amikor az el akar mozdulni az éterben. Így a hatás - ellenhatás elve alapján a két erő - a gravitációs és a tehetetlenségi erő - egyenlőségét könnyű megmagyarázni.

Amire viszont már nincs könnyű magyarázat, az az egymásra hatás mikéntje. Erre mindezidáig nem is tudtam elfogadható modellt készíteni.

Az bizonyos, hogy a "durva" testek és az éter között a kölcsönhatás atomi méretekben igen gyenge - egyrészt itt a gravitáció a leggyengébb erő, másrészt pedig a stabil "durva" testek igen lassan bomlanak le, tehát igen lassan adják le a környezetnek a bennük lévő energiát.

A klasszikus fizikában a gravitációs- a tehetetlenségi- és a centrifugális erő az erőhatás szempontjából monopólusnak minősül - nincs valódi antigravitáció és antitehetetlenség, csak a gravitáció és a tehetetlenség ellen ható más típusú külső erők vannak.

Vannak viszont olyan újabb elméletek is, amelyek olyan dolgokon alapulnak, amelyeket a relativitáselmélet matematikája megenged, és amelyeknél két eset lehetséges: vagy előkerülnek ott a korlátozó tényezők a későbbiekben, vagy nem. De akárhogyan is lesz később, a jelenlegi állapot, a megengedés még nem a bizonyítása ezen elméleteknek.

A gravitációnál pedig ilyen "megengedő esetben" abból lehet kiindulni, hogy a normál anyagnak gravitációja, az antianyagnak antigravitációja van - és ez taszító hatású.

Természetesen az antigravitáció esetében is az alaptétel támadható a legjobban: minden ilyen állítás csak akkor lehet igaz, ha az antianyagnak gravitáció helyett tényleg valódi antigravitációja van, azaz vonzás helyett taszító hatás lép fel, akár magában az antianyagban, vagy a normál anyag és az antianyag egymásra hatásakor. Ilyen elméletrendszert Verőczei W. Ernő dolgozott ki, amely gondolatébresztőnek és a kritika tárgyának egyaránt megfelel. A szükséges kritikai szellemről itt most csak annyit, hogy például valódi antigravitáció csak részecske-elven lehetséges - a hullám-alapú rezgéseknek, mint amilyen a fény is, nincs antipárja, mert antihullám nincs, csak egymást kioltó, ellentétes fázisú hullámok vannak - ehhez viszont nem kell az antivilág. És igazából itt is kísérletekkel kellene eldönteni, hogy az antianyagnak milyen a gravitációja - tényleg fellép-e a taszító hatás bármivel szemben is? Mert ha igen, az egy új világ kezdete lehetne. És mellesleg így még az is kiderülne, hogy a gravitációs hatáshoz részecskét vagy hullámot lehet-e rendelni? Csak közben meg kell küzdeni azzal a ténnyel is, hogy kis méretekben az elektromos töltések sokkal erősebbek a gravitációnal, úgyhogy ha van is antigravitáció, az emiatt nem tud érvényre jutni. Bár az említett szerzőnek erre is vannak trükkös elgondolásai...

Én mindenesetre úgy érzem, végső szinten talán már ki lehet fogni a szelet az anyag és antianyag vitorlájából: az anti-Jin ugyanaz lenne, mint a Jang, és az anti-Jang ugyanaz lenne, mint a Jin. Tehát itt két ellentétes típusú részecske van együtt, anélkül, hogy megsemmisítenék egymást. És hogy miért lenne így? Csak, mert így gömbölyű... És hátha a természet is szereti az esztétikus dolgokat.

Viszont ha az elektron és a kvarkok után már csak az éterből épül fel minden, akkor a gravitáció, valamint az összes létező más erőhatás problémáját meg kell tudni oldani az éter által, mert nincs más, amiből gazdálkodni lehetne. Viszont ebben az esetben úgy tűnik, túl sok a hatás, és kevés a részecske.

Újabb típusú részecskék bevezetésével esetleg megoldható lenne ez a probléma - például az éteri részecskék gömbjei közti maradék teret kitölthetnék a még kisebb részecskék, a gravitonok, mint valódi részecskék - de hogyan csinálja ezt ténylegesen a természet? Valóban használ gravitonokat, vagy meg tudja valósítani a jelenlegi állapotokat egyszerűbben is, történetesen a Jang és Jin részből álló éter gömbjeinek felhasználásával?

Az általános relativitáselmélet szerint a gyorsuló tömeg gravitációs hullámokat kelt - hasonlóan ahhoz, ahogyan a gyorsuló elektron elektromágneses hullámokat kelt - és a gravitációs hullámokhoz tartoznak a gravitonok, hasonlóan ahhoz, mint ahogyan az elektromágneses hullámokhoz a fotonok. Ez alapján megint csak azt kell mondanom, hogy így a graviton nem valódi részecske, akárcsak a foton, hanem impulzushullám-csomagról van szó.

A gravitációs hullámok forrása a nagy tömegű, gyorsan mozgó égitestek, egymás körül keringő neutroncsillagok, pulzárok, szupernóvakitörések, egy csillag gravitációs összeomlása, stb. lehet, és a várható frekvencia néhány kHz. A hullámok kimutatására vákuumban levő több tonnás fémhengereket használtak, hűtött és rezgésmentesített környezetben, piezokristályos érzékelőkkel felszerelve. És így ki lehetett mutatni a henger olyan csekély hosszváltozását is, amely egy atommag átmérőjének 1%-át tette ki. Ilyen berendezéseket a Föld több pontján is felállítottak, és csak az azonos időben történt rezgéseket vették figyelembe. Mindennek ellenére a kapott mérési eredmények nem egyértelműek. 2000-ben pedig a németek új kísérletbe kezdtek, ahol L alakú pályán lézerfény visszaverődésének idejét figyelik, és ezt kellene a gravitációs hullámnak megváltoztatni. Ez a kísérlet is évekig fog tartani - utána pedig rátérhetnének egy nagyobb valószínűséggel eredményt hozó kísérletre, a fény szögsebességét illetően... Erről később még lesz szó.

Jelenleg ezekből a kísérletekből is leginkább az világlik ki, hogy a mai tudás és a majdani kész egyesítő elmélet között mekkora még a távolság.

Annyi azért elmondható, hogy ez a három erő a legalapvetőbb az anyagban, és talán minden létező közül a leggyengébb is, valamint hogy a legfinomabb "lépcsőzetességű" hatás, ahol az x, y, z, és az x1 y1 z1 koordináták között folyamatosnak mutatkozik az átmenet, és a diszkrét állapotok, a "lépcsők" nem tettenérhetők, legalább is jelenleg.

A gravitáció és a tehetetlenség valódi monopólus lévén a kis hatások korlátlanul összeadódhatnak, és így lehet belőlük a leghatalmasabb erő. Mivelhogy a jelenlegi fizikai ismeretek alapján, a jelenleg ismert világban nem mutatható ki valódi antigravitáció, csak a gravitáció ellen ható más típusú erők. És a centrifugális erő tekintetében is érdemes lenne megvizsgálni, elvileg mekkorára nőhet meg egyáltalán.

És hogy mindez ne legyen ennyire "egyszerű", fennáll még az a probléma is, hogy a forgó test az erők szempontjából sohasem egyenértékű a nem forgó testtel, mert a forgó testben új erő, vagy legalább is új megjelenési formájú erő ébred, a centrifugális erő. Tehát megjelenik egy új erő, pusztán azáltal, hogy a test forgásba kezd, és ezt is értelmezni kell valahogyan.

A gravitáció esetében pedig egy állandó jelleggel a test tömegközéppontja felé mozgató erőt kell megmagyarázni. Erre az egyik magyarázat az állandóan befelé történő anyagáramlás lehetne, ami az útjába kerülő többi kisebb testet is magával sodorja. Itt az a probléma, hogy így a testnek állandóan növekednie kellene, mert kifelé irányuló hatás nem lévén, a beszívott anyag nem távozhat el. Ilyen "spontán" növekedés eddig még nem volt kimutatható, bár ezt az elvet sem lehet jelenleg teljesen elvetni. Az olyan elképzelés pedig, hogy a beszívott anyag egy eddig még ismeretlen dimenzióba távozik, számomra egyáltalán nem szimpatikus, mert az a véleményem, hogy a három dimenziós anyag minden problémája megoldható kell legyen három dimenzióban, és nem csak újabb, absztrakt dimenziók bevezetésével.

A másik magyarázat a fajsúlykülönbség mint mozgatóelv lehetne, annak alapján, ahogyan a héliummal töltött léggömb felfelé száll a levegőben, csak itt fordított rétegeződés lenne, és a mindent kitöltő végső anyag a testekhez egyre közelebbi pontokon egyre ritkulna, és ez okozná a testek esését, illetve a köztük lévő vonzóhatást. Ez valami olyasmi lenne, mint az Einstein-féle "térgödör", vagy térgörbület, csak finom anyagi alapokon. Itt az a baj, hogy ha az éter sűrűsége határozza meg a benne lévő testek mozgását, akkor ez azt jelenti, hogy az éter a sűrűbb, vagyis nagyobb tömegű. Összességében a nagyobb tömeg mint feltétel teljesül, mert az elmélet szerint az éterből lesz az anyag, de az összkép így is eléggé bonyolult ennél a fordított felhajtóerő modellnél, és magyarázatot kellene adni arra is, hogy a testek közelében miért ritkul meg az éter, és hová lesz a "felesleg".

Tehát két megoldás is van, de egyik sem nevezhető kielégítőnek. Ráadásul az első esetben a szívóhatáshoz mint okozathoz még keresni kellene egy okot. A második eset, a fajsúly alapján való mozgás működik magától, de ehhez azt kell feltételezni, hogy az éter nagyobb tömege érvényre jut valahogyan. Az pedig eléggé furcsa, ha az éter sűrűsége nagyobb a benne lévő anyagénál.

A centrifugális erő illusztrálásához pedig gondolatban vegyünk egy lendkereket. Amikor forgásba hozzuk, akkor ezzel megváltoztatjuk a lendkereket alkotó atomok eddigi erőegyensúly-rendszerét, mert így az egész atomi rendszer kap egy külön kitüntetett forgásirányt. És így az egész rendszer a lendkerék forgatási irányára merőlegesen tágul, az atomi kötőerők lazulnak, és ha a lendkerék anyaga elég rugalmas, akkor megnyúlik, ha pedig nem rugalmas, akkor az összetartó erők túllépése után szétszakad. Ez érthető, mert az elektronoknak a mag körüli keringése az elektromos vonzás és a centrifugális erő egyensúlyán alapul, és ez az erőegyensúlyi rendszer bomlik fel, ha az atomok összességét tartalmazó nagy rendszer valamely plusz erő hatására forgásba kezd. A bevitt erőt és az új erőegyensúlyi rendszert pedig az atomok meg is tartják, illetve lassan veszítik el.

Ez így magyarázat arra, hogy atomi szinten mi történik, csak a "miért" marad ugyanúgy kérdés, ha a centrifugális erőt a centrifugális erővel magyarázzuk meg. De miért tartozik a keringő elektronhoz centrifugális erő egyáltalán? Azért, mert minden keringő testhez tartozik centrifugális erő. De miért tartozik minden keringő testhez centrifugális erő?

Erre a kérdésre a választ az atomi szintnél mélyebben levő rendszerekben találhatjuk meg, amelyek jelenleg még csak a gondolkodás számára hozzáférhetők. Lehet gondolkodni rajtuk...

A tehetetlenségi erőre viszont - ha már éteri közegellenállásról van szó - az lehet az ismert világunkból egy hasonlat, amikor egy olyan tengellyel ellátott síklapot hozunk egyenesvonalú haladás által forgásba, amelynek az egyik vége előre, a másik hátra van hajlítva (szélkerék). Itt, ha nem tekintjük a tehetetlenségi erőt, akkor is be kell látnunk, hogy az erőhatás-átadáshoz idő kell, és ezért egy test nem vehet fel tetszőlegesen rövid (pl. zérus) idő alatt tetszőlegesen nagy sebességet, illetve fordulatszámot. Ennél a bizonyos szélkeréknél pedig a sebességtől függően mindig van egy optimális fordulatszám, amikor a rendszer közegellenállása (cv-je) a legkisebb, és a lapát ezt a fordulatszámot veszi fel. És amíg ezt a fordulatszámot nem éri el, addig van "tehetetlenségi nyomatéka" is, annyiban, hogy az egyenesvonalú haladáshoz szükséges tolóerő karakterisztikája hasonlít a tehetetlenségi erőéhez. Ezért elképzelhető, hogy az anyagi részecskék efféle szélkerékként működnek az éterben való egyenesvonalú haladásuk során.

Így máris egy "miért"-tel kevesebb lehet. Azt a kérdést viszont még mindig el kell passzolni, hogy miért tartozik minden anyaghoz tehetetlenség, beleértve az étert is? Miért nem vesz fel az anyag tetszőleges sebességet minden tehetetlenség és időbeli késedelem nélkül? Erre még nincs igazi válasz, legfeljebb valami olyasmi, hogy a gravitációs, tehetetlenségi és centrifugális erő nélküli világ valószínűleg sokkal kedvezőtlenebb lenne az élet számára, és örüljünk neki, hogy nem ilyen.

De az éter-modell alapján jelenleg inkább azt lehet megmondani, hogy mi nem lehet a gravitáció és a másik két erő oka és magyarázata. Mert a "felszínes" elektromágneses erőket még csak meg lehet magyarázni, de a gravitáció és társai sokkal alapvetőbb erők annál, hogy polarizációval vagy hasonlókkal magyarázatot lehetne találni rájuk. Újabb részecskéket és több dimenziót viszont nem szívesen alkalmazok, mert pl. a megvalósuló "legkisebb energiaállapot elvé"-ből arra lehet következtetni, hogy a természet nem szereti túlkomplikálni a dolgokat, hanem egy adott "feladathoz" a minimálisan szükséges anyagot és energiát használja fel - tehát nekem is ezt a módszert kell követnem, ha a helyes képhez akarok jutni.

Einstein is megtette ezt, amikor a gravitációt úgy értelmezte, hogy a testek elgörbítik maguk körül a teret, és ez jelenik meg mint gravitációs erő. De a "miért"-tel és a "hogyan"-nal ő is adós maradt...

Mert azt én is mondhatom, hogy a "térgörbület" magyarázata az éter megritkulása a testek közelében, és ez a ritkulás fajsúlykülönbségként és "felhajtóerőként" működik a testek számára, mert így a másik test irányából kevesebb éternyomás éri az adott testet, és így lesz belőle vonzás mindegyikük számára. De miért ritkul meg az éter a testek közelében? Ha például feltételezzük, hogy a testek magukba szívják az étert, akkor a testeknek növekednie kell - hacsak nem vezetjük be itt is a fizika "univerzális csodaszerét" a többdimenziós tereket és a féreglyukakat megoldás gyanánt. De erre én nem érzem magam illetékesnek. És ezen kívül még amúgy is be kell vonni a megoldásként szolgáló elméletbe a testek egyenes vonalú gyorsuló mozgását a tehetetlenségi erő, és forgó mozgását a centrifugális erő révén, és ez így nem egy könnyű eset...

Az einsteini térgörbületet szokták néha egy gumilappal és az arra tett tárggyal is illusztrálni, ahol a rátett következő és kisebb tárgy a gumilap görbülete mentén a nagyobbhoz gurul (ha elég kerek az a tárgy, és elég jól csúszik a gumilap). Igen, de ez a példa csak azért működik, mert alatta van a Föld gravitációja. Fordítsuk csak meg az egészet, és a gravitációval ellentétben, máris nem fog működni. És nincs is jobb önhivatkozás annál, mint amikor a gravitáció magyarázataként a gravitációt használják fel. Még szerencse, hogy ez csak a magyarázat illusztrációja, és nem maga a magyarázat... Meg persze a kisebb test által befutott pálya sem igazán stimmel, mert nem a gumilapon lévő "vonzó" tárgy tömegközéppontja felé tart, hanem az egész rendszer alatt lévő nagy "tárgy", a Föld tömegközéppontja felé.

Ami pedig az antigravitációt illeti, egyes csillagászok szerint a Mi Univerzumunknak a szélei felé egyre gyorsuló tágulásának az lehet az oka, hogy arrafelé az anyagi testek között nemcsak vonzó, hanem taszítóerő is lehet, méghozzá nagy, és ez már lehet valódi antigravitáció is. És így a Mi Univerzumunk soha nem fog összehúzódni, hanem mindig csak tágul. De nekem erről az a véleményem, hogy a XX. században a csillagászattól származtak a legellentmondásosabb állítások, és hogy kár lenne erről a kérdésről elhamarkodottan véleményt mondani.

Addig is beszéljünk másról, mert vannak itt még érdekes dolgok: amint azt remélhetőleg mindenki tudja, a rakéták nem a levegőre támaszkodnak, hanem a hatás-ellenhatás elvén működnek (különben nem lehetne velük eljutni más bolygókra). A helikopter viszont tényleg a levegőre "támaszkodik", a forgó lapátokon keletkező felhajtóerő révén. Na már most, a levegő egy anyagi közeg. És az éter is egy anyagi közeg. Akkor pedig ugyanilyen elvek alapján miért ne lehetne éter-helikoptert is építeni? Persze a közeg sűrűsége, és a benne ható erők nagysága sem mindegy - az acéllapátú helikopter sem az éterben, sem az acélban nem halad igazán jól. És a rotor fordulatszáma sem közömbös: minél közelebb van a fénysebességhez, annál nagyobb az esély a felhajtóerőre. A lapátok anyagával viszont így is van egy kis probléma: hogyan ne menjen keresztül rajtuk az éter? És itt jön a képbe a tehetetlenség: vajon lehetséges, hogy amíg ez a hatás tart, megfelelő anyagi forma esetén így is keletkezzen valami kevés felhajtóerő a közönséges anyagokon is? Azaz, lehetséges-e a tehetetlenségi erőt valahogyan valamilyen más típusú erővé konvertálni? Ez is egy jó kérdés, amire momentán nem tudom a választ.

A kísérleti feltételek pedig teljesen egyszerűek az éter-helikopterhez: teljes mértékben atomoktól mentes tér, fénysebességhez közeli fordulatszám - és remélhetőleg van már ilyen minden jobb XL. századi háztartásban. Az XX. sorozatot pedig most egy kicsit felejtsük el...

De még így sem biztos, hogy nem lenne-e ugyanaz az eredmény, mint a Michelson-Morley kísérletnél: éter pedig nincs, csak éterre alapuló téves elméletek vannak.

De amíg élek, remélek. És amilyen makacs vagyok, még utána is...

Viszont már megint majdnem elfelejtettem egy dolgot megemlíteni: mekkora is lenne a lapátokon a centrifugális erő a fénysebességhez közeli kerületi sebesség esetében? És ha szétrobban a szerkezet, akkor az vajon felérne egy kisebb atombalesettel? Úgyhogy mégiscsak jobb, ha nem kísérleteznek vele a XL. századiak otthon a konyhában - a XX. század környékiekről már nem is beszélve...

És hogy az éter-helikopter miért lenne jobb egyáltalán, mint az eddigi rakéták? Nem jobb, de poén. Úgyhogy biztos lenne rá kereslet a bolygók között csavargó űr-hobók körében...

Jelenleg viszont az éter-helikopter csak annak illusztrálására jó, hogy abból lesz a fejlődés, ami a földhöz ragadtság és a valóságtól elrugaszkodott téveszmék között van.

És ha valaki számára az a fő cél, hogy megértse a világmindenség működését, akkor a megértésből származó gyakorlati eredmények már csak melléktermékek - mondhatjuk akár úgy is, hogy ipari hulladékok, hiszen úgyis az lesz a sorsuk egy idő után... Az ismeret viszont mindig ismeret marad. Úgyhogy megállapíthatjuk, hogy az ismeret a fontos - és a melléktermékei azok, amikért leginkább fizetni szoktak az emberek... Meg és rá. De hát manapság ilyen ez az anyagi világ a Föld bolygón. És hogy "holnapság" milyen lesz? Gondolod, hogy még akkor is lesz Föld bolygó?...

***

14, megoldásra váró lényeges kérdés

Mielőtt még rátérnénk erre a 14 kérdésre, először is foglalkozzunk azzal, hogy mi az egyesítő elmélet feladata, illetve mi annak a feladata, aki egyesítő elmélettel foglalkozik.

Amint ez a nevében is benne van, az egyesítő elméletnek az egyesítés a feladata: a természettudományos ismeretek integrálása, és aztán az egységes és teljek körű természettudományos világkép megteremtése - ez a feladat pedig azért olyan gigantikus, mert a természettudomány nagy "tortája" még mindig nagyon hézagos - egyrészt a "szeletek" sok helyen még nem érnek össze, másrészt pedig a torta közepe és a széle még hiányos, azaz, a nagyon kicsi és nagyon nagy méretű anyagok birodalmában még sok a fehér folt, az ismeretlen terület.

Az egyesítő elméletnek és művelőjének pedig az a dolga, hogy megtalálja a logikai kapcsolatokat az egyes természeti jelenségek, illetve a velük foglalkozó tudományágak között, valamint, hogy előrehaladást érjen el az ismeretlen területek felderítésében. Ez utóbbi alapvető feltétele az egyesítésnek - ha már ismert lenne a természettudomány minden területe, akkor gyerekjáték lenne az egyesítés. Viszont ma még messze vagyunk a teljes körű ismeretektől.

Ennek ellenére mutatkozik már egy másik probléma is; nevezetesen, hogy bár korántsem tudunk még eleget, arra már most is elegendő a meglévő ismerethalmaz, hogy szétforgácsolja az energiáját és az idejét vele az, aki nem elég céltudatos, és nem tudja pontosan, hogy mit is akar. És a természettudomány különböző területein való barangolás lehet érdekes és szórakoztató - viszont bármiféle eredmény eléréséhez céltudatosnak kell lenni. És az egyesítő elmélet vonatkozásában is megvannak a lényeges és a kevésbé lényeges, vagy akár a lényegtelen kérdéskörök.

Lényeges az egyesítő elméletnél a nagyon kicsi részecskék világa, mert rajtuk keresztül vezet az út a "logikai fa" törzséhez, az ős-ok felé, és lényeges a nagyon nagy méretek világa is, mert amíg nem tudjuk logikailag nyomon követni tökéletesen, hogy a kis anyagokban benne lévő törvényszerűségek alapján hogyan épülnek fel a nagy rendszerek, addig fontos, hogy a gyakorlatban, a nagy méretek világában látottak alapján erre visszakövetkeztessünk.

Vannak a természettudománynak olyan ágai, amelyek az egyesítés tekintetében nagyon fontosak: az atomfizika minden ága, a kvantumfizika, a relativitáselmélet, és a régi fizikából minden olyan, ami az elektromos és mágneses jelenségekkel, valamint az elektromágneses rezgésekkel foglalkozik. A kémiából és biológiából pedig minden olyan, ami elég közelről érinti az élet eredetének kérdését. A csillagászatból pedig mindaz, ami az "Univerzum működési elvét" megismerhetővé és érthetővé teszi.

Viszont nem tartoznak az egyesítő elmélet hatáskörébe a mérnöki feladatok, tehát pl. egy adott feladathoz tartozó konkrét paraméterek kiszámítása. Ellenben, az ehhez a szükséges alapképletek már az egyesítés hatáskörébe tartoznak. Ezenkívül én személy szerint mellőzöm pl. a többdimenziós terek, és az időutazás lehetőségének vagy lehetetlenségének komolyabb boncolgatását, mert a gyakorlatban úgyis kutathatatlanok, és ezek helyett inkább megmaradok az alapvetőbb, három dimenzióban megoldható kérdéseknél.

Például annál, hogy létezhet-e egyáltalán egy körforgó rendszerben olyan ős-ok, amely tényleg az első az okok és okozatok láncolatában, és amely így egy fix kezdőpontot, illetve visszafelé haladva a végpontot jelenti? Vagy inkább olyan a helyzet, mintha kezdőpontot keresnénk egy Möbius-szalagon?

A válaszom erre az, hogy a természetben létező visszacsatolások miatt valószínű, hogy ez a helyzet. De egy kitüntetett kezdőpontot azért így is találhatunk, mert a körfolyamatoknak is van valamilyen időbeli és logikai kezdete, amire vissza is lehet következtetni, függetlenül attól, hogy közben már a kezdőpont is része lett a körfolyamatnak.

Az általános rész után pedig néhány konkrét megoldandó kérdés következik - ezek annyira lényegesek, hogy nem valószínű, hogy fel lehetne állítani és bizonyítani bármiféle véglegesnek tekinthető egyesítő elméletet a megoldásuk nélkül. Ehhez viszont már a mechanizmusok pontos ismeretére és a jelenségek részletes magyarázatára van szükség. Ez pedig így lassan de biztosan meghaladja a természetfilozófia hatáskörét, és át kell térni a fizikára, mert így lehet haladni az általánosságoktól és bizonytalanságoktól a konkrétumok és bizonyosságok felé. De most még csak az első lépésnél tartunk. Ráadásul, ennél a 14 megoldandó kérdésnél természetesen több olyan van, ami komoly szerepet kaphat még az egyesítő elméletben, tehát az várható, hogy a mennyiség még gyarapodni fog (mint ahogy ez már meg is történt - kezdetben csak 12 kérdés volt itt, de aztán úgy döntöttem, hogy az utolsó kettőt sem szabad kihagyni).

1. A párkeltés és szétsugárzás (annihiláció) pontos mechanizmusa, az összes hozzá kapcsolódó logikai-fizikai vonzatokkal

2. Az elektron pályaugrásainak pontos mechanizmusa, - " -

3. A Planck-féle hatáskvantum pontos magyarázata, - " -

4. A részecske - hullám kettősség feloldása, - " -

5. Az elektromos tér pontos magyarázata - (keletkezés és hatásátadás), - " -

6. A mágneses tér pontos magyarázata - (keletkezés és hatásátadás), - " -

7. Az elektromágneses tér pontos magyarázata - (keletkezés és hatásátadás), - " -

8. A gravitációs erő pontos magyarázata, - " -

9. A tehetetlenségi erő pontos magyarázata, - " -

10. A centrifugális erő pontos magyarázata, - " -

11. A természetes radioaktív anyagok spontán bomlásának pontos mechanizmusa, - " -

12. Az Ősrobbanás oka, - " -

13. A fénysebesség (ill. az elektromágneses rezgések) állandóságának pontos magyarázata, - " -

14. Az élet eredetének és fejlődésének pontos magyarázata, - " -

Ez az a rész, amit következő feladatként ki kellene kidolgozni - pl. ki kellene dolgozni a polarizációs modellt, megnézni hogy van-e benne ellentmondás a már ismert tényekkel szemben, és ha igen, akkor mennyi, valamint hogy található-e ezekre valamilyen megoldás. Itt az előrehaladás igazából már egész embert igényelne, azután pedig csapatmunkát.

Az elmélet mindenesetre megszületett - de hogy mikor lesz ez a rész, és az egész elmélet komolyabban kidolgozva, az már kérdéses. Nekem még azon is gondolkodnom kell, hogy meddig engedhetem meg magamnak ezt a "luxust", és meddig "érdemes" ezt csinálni? Mert igaz ugyan, hogy egyszer minden tevékenységnek vége van az emberi életben, de az már nem mindegy, hogy mikor... Közben pedig a választott harmadik világbeli családommal is törődnöm kell, ami leginkább anyagi támogatást jelent. És vajon mi a fontosabb - az élők, vagy egy, a kor általános színvonalát meghaladó elmélet? A humán vagy technikai célok? Legjobb persze mind a kettő, de ha mégis választanom kell, akkor az emberek a fontosabbak, az elmélet pedig várhat - nem kér enni, nincsenek napi gondjai, nem öregszik meg, és nem is hal meg...

A 14 kérdésre visszatérve, az is látszik ebből a felsorolásból, hogy nem állja meg a helyét Arthur C. Clarke-nak az a kijelentése, hogy a valóban tudományos problémák 100 éven belül megoldódnak.

Joseph Thomson 1897-ben fedezte fel az elektront - már túl vagyunk a száz éven, és az elektronról való ismereteink még mindig kritikusan hiányosak, főleg a pályaugrások és az elektron alapvető szerkezeti felépítését illetően. Az tapasztalható, hogy ismeretek az elemi részecskék világában egyre nehezebben szerezhetők meg, és éppen ezért egyre több felfedezett természeti jelenség megfejtési ideje fogja túllépni a száz évet. Tehát egy emberöltő és egy ember nem lesz elég hozzájuk, hanem szükséges lesz a kollektív és többgenerációs munka.

Annál is inkább, mert a "Nagy egyesítő elmélet"-et (Grand Unified Theory) sem sikerült összehozni a fizika legjobb koponyáinak. Pedig ennek " csak" a négy alapvető erőhatás egyesítését kellene megoldania - az erős (magerők), a gyenge, az elektromágneses, és a gravitációs kölcsönhatásét. Az elektromágneses és gyenge kölcsönhatást már sikerült összepárosítani, de így is marad még három. Három erő, a gyenge, az erős és az elektromágneses, kellően nagy energiák és kis távolságok esetén eggyé válik (forrás: Boston University honlap) És így marad két erő, viszont egy "miért"-tel több lesz. És ha sorban haladnánk a feladatokkal, akkor csak a G.U.T. után következhetne a "Minden létező dolog elmélete" (Theory of Everything), amely kategóriába az itt olvasható is tartozik. Feladat tehát van bőven, csak legyen aki foglalkozik velük, és aztán eredményeket ér el.

És akkor a 15-ik kérdést még nem is említettem... Aki pedig nem jött volna rá, hogy melyik az, a "Zárószó"-ban bővebben olvashat róla.

***

Előző    Tartalom    Következő




egy17-4.htm   Milyen az éter... ¤ A hő    TARTALOM * CONTENTS   egy17-6.htm   A két fő erőhatás... ¤ Az Univerzum...