Az alpesi bölcs

  
     (De la Harpe után)

Rajnának fakadékja körűl, hol az Alpesek a nagy
Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
Csalszavait követé; minden csábítni valókat
Megpróbált, minden rászedte. - Kis erdei lantját
Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:

     Bejárhatatlan nagy hegyek! a komor
     Télnek s szeleknek honjai! rajtatok
          Bámulva kíván tébolyogni
               Andal eszem tele tisztelettel.

     Setét s lecsonkúlt oszlopi a koros
     Fatörzsököknek, mellyek az érdemes
          Vénségnek álló képi vagytok,
               Nektek akar szavam énekelni.

     Zendűljetek rá nagy tetemű kövek,
     S barlangok öblös gyomrai! Rengeteg
          Erdő, rideg s zordon homályok
               Szent örökösse! reá figyelmezz.

     A várasokban, e sivatag között
     Csergő pataktól távol az emberek
          Törvények, erkölcsök, szokások
               Láncaival lekötözve nyögnek.

     Álképbe jár ez, járom alatt amaz,
     A balgatagság vétkeinek ki-ki
          Óltárt emel, s mint Istenének
               Áldozik ostoba áldozattal.

     Akik buzognak még ösi jussokért,
     Oh, hadd idézzem nagy hegy elődbe! hol
          Bátor, szabad, termékeny, éles
               És nagy az emberi elme, mint te.

     Azt képzelem, hogy csúcsaidon vagyok,
     S itélem onnan széltire a világ
          Sorsát, gonoszságát, hibáját,
               S tetteit ez vagy amaz királynak.

     E nagy tetőkön kénye szerint derűl
     A nyílt okosság, a nemes értelem,
          Útálatos járomba nem jár,
               S a szabad elme urat nem esmér.

     Itt életoltó félelem és dühös
     Bosszankodás a szívbe nem ütközik,
          Tisztán tekinthet végig a bölcs
               Innen az emberi semmiségen.

     Hol vagynak a nagy bajnokok, akik e
     Szörnyű gerincen törtenek útakat?
          A kor határt vetett azoknak,
               Tetteiket mutatod te mégis.

     Te a kerengő századok ostromit
     Merőn lenézed; mink kik az életet
          Érezni tudjuk, büszke gőggel
               Férgek alá nevelünk takarmányt.

     Bölcs és hatalmas föld ura a nevünk,
     S egy percig élünk, míg sok ezer dolog
          Mutatja, hogy temérdek élte
               Egyidejű az öreg világgal.

     El nem fecsérlem hát rövid életem
     Csekély mivoltát; légyetek óh napok,
          S órák, ti, kikben még lehellek,
               A gyönyörű tudomány sajáti.

     Hová igyekszel kis patakocska, kit
     Láttomra szűl e nagy hegy? Eredj, eredj,
          Majd partodon számlálhatatlan
               Emberi közbajokat találhatsz.

     Majd lásd, miképpen gyötri az átkozott
     Düh nemzetünket; vérpatak is locsog
          A kard kemény jussán öledbe,
               Hogyha haragba van a királyság.

     Mondd ezt az önnön tőreiben nyögő
     Népnek, hogy itt e serkedező erek
          S mohos kövek mellett az ember
               Bóldog. - Ihol csupa szerszabással

     Ellenkező dalt vernek e húrokon
     Széltére bolygó ujjaim, amiként
          A rendre nem vigyázva Múzsám
               Kénye szerint inokat csikolja.

     Én csak magammal dúdolok
     Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést,
          Természet! és dícséretednek
               Csak te vagy itt magad a tanúja

     De melly riasztó, melly iszonyú homály
     Lopá le nyájas nappalomat? mi vad
          Morgás az ég duzzadt határán?
               Mint morog és dübög a kietlen!

     Hogy bömböl a mély völgyre! hogy ugrik a
     Sziklák fokáról széjjel ezerfelé
          A fellegek terhébe készűlt
               Kéntüzek egyszeri roppanása!

     Felséges egy kép! mint aranyozza meg
     A cifra villám a vadon éjszakát!
          Nagy a te méltóságod óh hang!
               Mellyel az ég zivatarja mormol.

     Természet! ámbár rettenetes vagy is,
     Mégis szeretlek, még haragod szavát
          S orcád komor tekintetét is
               Tisztelem én, noha borzadozva.

     Ő csak dúdolt, és a szélvész durva robajjal
     Csapkodván szanaszét tüzeit, hánytatta hatalmát;
     És amíg az egek marmolva felette lobogtak,
     A bölcs Alcidon is dühöket bámulva csudálta.

A hűségtelen

  
(Franciából)

Kevéssé tart édessége
     A szerelem ízének
De ellenben nincsen vége
     Szívbéli gyötrelmének.
Én a csalárd Szilviáért
     Elhagyám mindenemet,
Ő egy jobb gazda fiáért
     Ím elhagyott engemet.
A minémű tisztasággal
     Foly e csermely árkában
Sorra bókolt szép virággal
     Játszadozván útjában;
Ő úgy szeret, azt fecsegte,
     Míg e kis víz meg nem áll,
Szilvia már hitét szegte,
     A kis víz még folydogál.

Egy anya a táborba indúló fiához

 
(Franciából)

Járj békével szívem, menj már
     A dicsőség piacába.
Menj, menj! minthogy nálam a haza elébb jár.
     Kettőnkhez hűséges kezed fogásába.

Óh, bárcsak veled mehetnék
     Által a Rhenusnak révén,
Előtted elesvén melly boldog lehetnék,
     A rád célzott halált mejjemmel elvévén.

Menj, a dicsőség s szeretet
     Vezérelje lépésedet,
Nagylelkű légy, ha az ellenség életet
     Kér, s vond meg szivétől gyilkos fegyveredet.

Célod legyen a vitézség,
     De, lelkem, vigyázz életedre!
Kedvesed számára őrizzen meg az ég,
     S gyakran emlékezzél legtisztább hívedre.

Majd ha hűséggel szolgálod
     Mind hívedet, mind hazádat,
Visszatérve öszvekötözve találod
     Himen mirtusával vitézi pálmádat.

A fia halálán kesergő anya

  
(Franciából)

Szívemet szorító fájdalmaim
     Erőmet felyűlhaladják,
Magokat enyhíttetni kínaim
     Könnyeim által nem hagyják.
          Nyögök minduntalan,
          De csak mind haszontalan.

A' volt eddig minden dicsőségem,
     Hogy boldog anya lehettem,
Jó fiamban vólt gyönyörűségem,
     E kincset már elvesztettem,
          Haszontalan várom,
          Hogy megforduljon károm.

Áldozatúl esett a hazának
     Az ő vitézi halála,
De a dicsőség nekem anyának
     Örökös gyászomra vála;
          A természet bennem
          Nyög, jaj! hová kell lennem!

A fúvó széltől is hogy féltettem
     Mint legkedvesebb kincsemet,
Ihol most elébe vethettem
     A gyilkos kardnak mejjemet,
          Jaj, nem repülhettem,
          Életét nem menthettem.

Nagy lélek! te voltál reménysége
     Téged szerető szívemnek,
Veled eltűnt minden édessége
     Egész világi éltemnek.
          Nálad nélkül félek,
          Hogy még tovább is élek.

Óh ha vérontások végével
     Győzve megtért magzatomat
Ölelhettem volna, mely békével
     Vártam volna halálomat,
          Egy írígy sors vágott
          Ketté ily boldogságot.

Nagyokat ígérő reménységim,
     Ha ti hát mind elmúltatok,
Elkeseredett érzékenységim
     Már örömöt ne várjatok,
          Ezentúl életem
          Mert sírva töltögetem,

Nyugodj immár kedvesem csendesen!
     Te pedig édes árnyéka,
Könnyeim hullását vedd kedvesen,
     Míg a sír nyugvó hajléka
          Megszánván életemet
          Fiam után nem temet.

A grófnévá lett kertészleány

  
(Németből)

Óh ég, mely kedves hír ez,
     Hogy grófnévá lészek!
Már nagyságom testéhez
     A ruhák is készek.
Gyöngy hajam majd mint fordúl
     A frizúrvas végén,
Az irígység is bámúl
     Pompám fényességén.

Nézd, egy hintóban milyen
     Szép paripák várnak,
Mely büszkén, mely kevélyen
     Játszanak s ugrálnak,
Mára grófné nagy cifrán
     Megy komédiába,
Szép gavallérok karján
     Bálba, maskarába.

Eddig a kis kertésznét
     Rózsák ékesgették,
Mint egy tündér istennét
     Felségessé tették:
Már gyémántok tisztelnek
     Nyilt rózsák helyébe,
Gróf urfiak térdelnek
     A grófné elébe.

Eddig Jancsit kedveltem,
     Mennyit játszék véle,
Hány száz koszorút nyertem
     Szép virágból tőle,
Mindig a sarkamban vólt,
     Sokszor megkergettem,
Mert a pajkos megcsókolt,
     Hogy cseresznyét szedtem.

Csókot, rózsát szórt ollykor
     Rám, midőn szunnyadtam,
Sokszor megszidtam, sokszor
     Meg öszvecsókoltam.
Fáradtan a csintalan
     Ha dolgát végezte,
Az ölembe számtalan
     Magát kipihente.

Már az ég gondja légyen
     Szép virágim, rátok!
Pompás udvarba mégyen
     Kis gazdasszonykátok,
Jó szilvásom, kis kertem,
     Kit magam miveltem,
Immár Isten hozzátok!
     Jancsi lesz gazdátok.

Édes Jancsim, mit duzzogsz,
     Mért szorítod szívem?
Talán azért haragszol,
     Hogy grófnévá lettem?
Várj csak, durcás, egy kicsinyt,
     Rajtad megboszúlom:
Legyek csak grófné, tüstént
     Te leszel a grófom.

A violához

  
(Németből)

Viola! tavasz első jele,
     Menj el a szépek szépéhez,
Mondd, hogy az ő szivének fele
     Küld, hogy függesszen szivéhez,
És addig tartson magánál,
Míg kellemimről el nem száll
     Minden virág és minden zöld,
     S vissza nem int az anyaföld.

[Vergilius I. eclogája]

  

M   Títire! e terepély bikk enyhében heverészvén
Kis sípodba csak úgy tillingatod erdei dallod,
Ládd, mi ihol szaldunk a hazánk kedves mezejéből,
Édes honnyunkból, s te a hűs árnyékba hasalván,
Szép Amarilli nevén visszhangra tanítod az erdőt.
T   Isten a', hé, Meliboee! ki így kénnyemre hevertet,
Istenem ő lészen mindég, óltárait ellős
Nyájamból sok gyenge szopós bárányka bevérzi.
Néki köszönhetem én marhám szabados legelését,
Általa fúvogatom, ládd, ily kedvemre furullyám.
M   Én nem irigylem ugyan, de csudállom, zűrbe-zavarba
Lévén vídékünk, ládd, én külföldre nagy üggyel
Hajtogatom kecskéimet, ezt csak alig cepelem már,
Kettőt ellett ő, pedig a legcímeresebbet
S a sűrű mogyorósba hagyá a durva kövek közt.
Hej! mikor a menykő a sok cserfát megütötte,
Ezt jegyzé a', csak lett vólna eszünk kitalálni
A redves tölgyről, hány varjú mondta meg e kárt.
Úgyde ki légyen az a jó Isten, Titire! halljuk?
T   Azt a Róma nevű várost én balgatag ésszel
Azt tudtam, hogy mint emez a városka, csak ollyan,
Melybe az adni való bárányt vásárra behajtjuk.
Mint ebbel kökykét vagy kecskével gödölyéjét
Öszvehasonlítom, s más nagy dólgokkal az aprót,
Minden város közt pedig úgy kiemelkedik ám ő,
Mint áll a cédrus fennyenn a törpe cserék közt.
M   Hát azt a Rómát hogy megnézd, amma mi hajtott?
T   A noha későn jött, de ugyancsak drága szabadság,
Melly, mikor immár szürke szakállt vonogat le borotvám,
Rám fordúlt csakugyan, s eljött valahára, miólta
Már Amarillis enyím, s róllam Galatéa lemondott.
Mert csak megvallom, hogy míg Galatéa kötött le,
Gazda se jó vóltam, se szabadságomho' reményem
Nem lehetett, noha sok barmom ment áldozatúl fel
S a háládatlan városból is, soha zsíros
Sajtjaimért, markom haza nem jöhetett tele pénzzel.
M   Mért kéréd az eget szomorún Amarilli, csudállám,
S almádat fáján kinek a számára hagyád meg?
Hát oda vót Títír, s a fenyves, Títire, téged,
Tégedet a forrás és a csere visszakiábált.
T   Mit vólt mit tennem, nem vólt más mód szabadúlnom,
Isteneinknek sem, másutt úgy látni személlyét.
A jeles ifjút ott látám, Meliboee, kiért én
Minden idén kétszer hat nap füstöltetek óltárt.
Hallván kérésem, legelőször is ezt felelé rá:
Lássatok a legeléshe' fiúk, s járjátok az ökröt.
M   Bóldog öreg! hát így meg hagyták a te meződet
És e' néked elég, noha itt sivatag köves a föld,
S a legelő sásos posvánnyal van beterítve.
Ellősöd nem sínli meg a nem-szokta takarmányt,
S jószágod közzé szomszéd marhák döge nem kap.
Bóldog öreg! te tehát régenn esmért patakoknak
S szent forrásoknak hűs árnyékába napolhatsz.
Ott, amint eleven fűzből a határba sövény nőtt,
Hyblei méhecskék dongják a réti rakottyát,
S lassú zengések majd szenderedésre kecsegtet.
E bércről meg az erdőlők danolása lehangzik.
És azalatt nyögdécselnek rekedezve galambid,
S a bús gerlice a fellengős szilfa-tetőről.
T   A gyors szarvas azért hamarébb legel a levegőbe.
S a tenger halait szikkadton hagyja porondján,
Árr, Tigrissel elébb el fogja cserélni folyását,
Úgyhogy ama Parthust, e' német földet itasson,
Hogysem szívemből ő drága személlye kimúljon.
M   Hát mi! talán vagy az Áfrika szomjúzó vadonára,
Vagy szkíták közzé, vagy Kréta sebes vize mellé,
Vagy tán a földtől elvált brittokho' vetődünk?
Hát én? környékét fogom-é valahára hazámnak,
S eggyügyű telekem hanttal fedezett kalyibáját
Egy néhány takarások után bámúlva csudálni?
E jó földnek már a zsírja gonosz katonáé,
S jött-menté a szép aratás. Mire bíra, szegény nép,
Visszavonásod, ihol, kinek a számára vetettünk.
Most rakj már szőlőt, most ólts, Meliboee, gyümölcsöt!
Ballagjunk, kecskék! hajdan bóldog barom, indúlj!
Nem nézlek már zöld barlangba hasalva, miképpen
Függtök ama cserjés kősziklának meredekjén,
Már sohasem dalolok, már nem cserkésztek előttem
Gyenge zanóton vagy keserű fűzön soha többé.
T   Úgyde heverd ki magad, jó cimbora, nállam az éjjel,
Itt a gyepre terűlj le, szelíd almám is elég van,
Van jó lágy sajtom, van gesztenye, majd falatozzunk.
A faluk is tova már füstölgenek alkonyodásra,
S a nagy bércekről, nézd, mennyire nyúlt el az árnyék.

 

M = Meliboeus; megszólító esetben Meliboee (Szerk.)
T = Titirus; megszólító esetben: Titire (Szerk.)