A harmincháromféle asszony

Hanem hát már most a mi filozófunktól azt kérdezheti minden ember: "Óh! te bölcs, te tudós ember, de nagy bolond vagy te a világon! Hogy te elhagyod a te mesterségedet, mely után élsz, egyszerű falusi lakodat, ahol jól érzed magad, a tüzek és vizek titkos szellemeit, kik neked jól ismert barátaid, s kievickélsz, mint a ponty a vetésre, egy nem neked való világba; hogy te komédiát csinálsz a tudományból, sarlatánkodol fantasztikus felolvasásokkal, színi tablókba kiállsz státuának, énekelsz operákat, táncolsz magyar cotillont, kártyázol reggelig s vesztegeted a pénzt, kergetsz rókát, nyulat, nyaktörő futamban, iszol versenybe tivornyákon, csapod a levet magas úrhölgyeknek, beleártod magadat idegen, előkelő családok magánügyeibe, összeveszel katonatisztekkel szép grófnők miatt, pisztolyozni mégy, golyó elé állsz, sipkát, szivart lövöldözöl le ellenfeled fejéből, s végre még kardot is ragadsz, mint valami barbár massageta! Ugyan mi közöd teneked a két pólus vászonszínű embereihez s a pesti szalonok uraságaihoz, a horvát testvérek javára rendezett koncertekhez, a magyar cotillon figuráihoz, a kaszinó pagát ultimóihoz, a sportsmanek steeplechase-ihez, a grófkisasszonyok elvesztett mellénygombjaihoz, a huszárkapitányok szablyáihoz? És különösen és legkülönösebben mi a tatár bajod van neked azzal, hogy egyik Bondaváry grófkisasszony miért van haragban az öregapjával, hogyan, miként béküljön ki vele, ő menjen-e fel hozzá Bécsbe, vagy azt csalja le magához Pestre? Mi szükség teneked egyáltalában itt lenned, és ily módon lenned itt? Mert ha mindennek okát nem tudod adni, akkor te vagy a világon a legnagyobb bolond, aki valaha regényt íratott magáról, s maga sem tudta, hogyan jött bele?

Hanem hát el fogjuk mondani az indokokat, amikért Iván mindezeken végigment, s akkor azután tessék róla ítéletet hozni, hogy bolond volt-e, vagy bölcs volt, vagy valami a kettő között. Közönséges emberi érzésekkel járó ember, aki tesz valamit, amit a szíve parancsol. S a szívnek jogai vannak!

Emlékezzünk rá, hogy Berend Iván, mikor Sámuel apát Theudelinda grófnő estélyére hívogatta, már akkor meg is írta a megköszönő levelet a grófnőhöz s félig útban volt hazafelé. Hanem ezalatt egy levelet kapott, mely elhatározását egészen megváltoztatta.

Ez a levél Bécsből jött, írója egy fiatal zongoraművész, kinek neve néhány év óta a zenevilágban a kedveltebbek között említteték: Belényi Árpád.

Mintegy tizennégy év előtt Berend Iván Belényiéknek a házánál tartózkodott huzamosabb ideig. Hogy miért volt ott, azt majd megtudjuk a maga helyén. Belényi Árpád akkor ötéves fiúcska volt, szülőinek egyetlen gyermeke. Már akkor csodagyermeknek tartották, a zongorán egész indulókat el tudott játszani. Abban az időben a harci indulók voltak divatban.

Egy napon hirtelen meghalt a családapa. Hogy mi módon halt meg? Az is el lesz majd egyszer mondva. Az özvegy kétségbe volt esve, különösen árván maradt gyermeke miatt. Iván azzal vigasztalta őt, hogy gyermekének pártját fogja, s neveltetéséről gondoskodik. Pár hónap múlva aztán Ivánnak bizonyos körülmények miatt hirtelen úgy el kellett hagynia Belényiék házát, hogy maga sem tudta, fogja-e még őket valaha látni. Elválásakor Iván összes, csupa aranyokból álló pénzét odaadta az özvegynek, azt mondva neki, hogy azon a pénzen taníttassa Árpádot zongorázni, képeztesse ki művésznek, lesz belőle híres ember és megél utána.

És Iván nem volt sem Belényinek barátja, sem feleségének szeretője, sem rokona, sem lekötelezettje. Hanem hát különös dolgok történtek abban az időben.

Ivánról azután évekig nem hallottak Belényiék semmit, valamint Iván sem őróluk. Egyszer tudott meg kérdezősködésére annyit, hogy elköltöztek abból a bizonyos városból; pörös ügy miatt elvették a házukat is, anya és fia eltűnt valamerre a világba.

Majd ezt a viszontagságot is megtudjuk, amikor sorra kerül.

És azután évekig nem tudtak egymás felől semmit kölcsönösen. Míg egyszer Belényi Árpádot, mint ifjú, meglepő művészi jelenséget kezdték el emlegetni a lapok. Ez időtől fogva zenészi lapokat járatott Iván és kísérte figyelemmel fogadott fia haladását. Hanem az még mindig nem tudott arról semmit, hogy az ő fogadott apja él-e még valahol?

Míg egyszer azután Iván is követett el olyasmit, amivel a hírlapok szájára került. Az ő akadémiai début‑je nyomára vezette fogadott fiát, ki is azonnal sietett neki levelet írni, mely levél ezen kezdődött: "Kedves jó apám!"

A levél naiv természetes gyermeteg érzelmekkel volt tele, miken keresztül tört a művész szilaj humora.

Tudatta Ivánnal, hol járt-kelt ez ideig. Mindig együtt van az anyjával azóta, akinek most is számot kell adnia minden jártáról, keltéről a legkisebb részletig és igazán, mert aki hazudik, az virgácsot kap. Hangversenyezett már fejedelmek előtt is, s kapott érdemrendeket is, de azokat nem szabad viselni, csak vasárnap, máskor a mama nem adja ki. Keresett már sok pénzt, de nem szabad ám elkölteni, a mama nem ád többet egy napra egy fertálybankónál; a többit elteszi, hogy egyszer visszavásárolhassa a kis házukat, amit elegzekvált tőlük a "vén rác". Azért nemcsak művészettel kell foglalkoznia, hanem leckeadással is. Zongorázni tanít és éneket kísér. Azt is jól fizetik. Különösen van itt egy művésznő, aki mesésen fizet. Valami Kaulman nevű bankárnak a soi-disant felesége, s egyúttal gengre-énekesnő...

Ennél a sornál megdobbant Ivánnak a szíve.

Most kezdte már színét változtatni, s nagyobb figyelemmel olvasni a levelet.

"Ez egy tökéletes menádba száműzött múzsa. Pajkos gyermek, keverve dühöngő amazonnal. Született művésznő, egy lángész, aki soha sem fogja a középszerűségig vinni. Szemtelen szerencséje volna, ha nem félne a szerencséjétől, olyan esze van, mint a tűz s olyan ostoba mellette, mint a föld. Úgy viseli magát, mint egy kurtizán, s én esküdni mernék rá, hogy a gyermekcipőket még nem vetette le. Úgy hancúrozik előttem, mint egy iskolás leány; én pedig szidom, korholom, mint egy professzor. Látnád csak kedves papa, milyen szörnyű komoly ember vagyok én. Most fényképeztetem le magamat egyenesen a te számodra. Ne hidd pedig, hogy csak azért firkálom neked teli ezt a papirost egyik elève-emnek a monográfiájával, hogy nem tudok okosabbat írni, hanem azért, mert valami olyan dolognak jöttem általa a nyomára, ami tégedet bizonyosan érdekel. Mert ez az eszeveszett angyal nekem mindent elmond, ami vele történik, mintha én volnék a gyóntatópapja. Néha az egész leckeórát azzal tölti el, hogy elfecsegi, hol járt, mit csinált, s sokszor olyan dolgokat is, amiket én, ha neki volnék, nem mondanék el.

Várj csak, kérlek, kedves jó papa, majd mindjárt rátérek arra, ami téged érdekel.

Hát énnekem ezzel a delnővel az a dolgom, hogy van őneki harminchárom szerepe. Megannyi egymástól elütő genre. Nem színpadi szerepek, hanem csak egyes jellemek. Azokhoz neki valami poéta írt verseket, azokra valami muzsikus írt szimfóniákat. Ezeket azután együtt elpróbáljuk, én a változatokat játszom, ő a szerepet.

Mindjárt rájövök a tárgy érdemére, csak ne légy türelmetlen.

Csak annyit engedj meg, hogy a szerepek jellemét ideírjam.

1. Loreley. 17. A húri.
2. Cleopatra. 18. Hero kétségbeesése.
3. A napkirályné. 19. A frígiai sipka.
4. A görög rabnő. 20. Turandot.
5. A bacchánsnő. 21. A parasztleány.
6. Nourmahal szultána. 22. Az anya.
7. A menyasszony. 23. Jeanne la folle.
8. Az első főkötő. 24. Ofélia.
9. A bajadér. 25. Judit.
10. Claudia Leta, a vesztaszűz. 26. Zuleika Potifárné.
11. Amalazuntha. 27. A markotányosnő.
12. Magdolna. 28. A grizett.
13. Ninon. 29. A kreolnő.
14. Az alvajáró. 30. Lukrécia.
15. Medea. 31. A villi.
16. Salome. 32. Gonzaga Júlia.

A harmincharmadikat nem ismerem. Azt soha nem próbáltuk el még együtt.

Hát azután mire való ez a sok bolond szerep, ha sohasem jön színpadra?

Nekem azt mondják, hogy éppen arra való, hogy az úrhölgy színpadi tálentuma minden oldalra kifejlődjék, mert az operaházhoz szándékoznak őt szerződtetni.

No ezt persze érteni kell. Egy bankár, aki maga milliomos, s akinek a felesége négyezer forintos szállásban lakik, és mégis a színpadra akar menni, ahol adnak neki, ha nagyon sokat kap, tizenhatezer forintot. Abból hatezer dukál az énekmesternek, aki berekommendálta, kétezer a karmesternek, négyezer az újságíróknak, akik folyton dicsérik, s háromezer a klakőröknek, akik tapsolnak és koszorúznak; marad neki ezer, s az éppen elég parfümre.

Hanem hát ez nem addig van. A szép nőnek, ki egyszersmind szép művésznő is, udvarlói is vannak. Amikhez annál kényelmesebben juthat, minthogy külön szállása van a férjétől. No az természetes. A bankár csak nem zavartatja magát komoly spekulációi közepett éjjel-nappal solfeggiókkal.

Tehát vannak kiválasztott egyéniségek, sub titulo »Kunstmaecen«, a művészet pártolói. Magas urak, kiknek szava dönt az intendatúra és a főudvarmesteri hivatal előtt. Ezeknek megadatik a kegy a fentebbi harminckét próbán jelen lehetni. A harmincharmadik még senkinek sem adatott.

Kérem, minden a legnagyobb illemmel megy. Jelen vagyok én, jelen van maga a férj, míg őnagysága komédiázik.

A műbarátok között vannak grófok, hercegek, uralkodó fejedelmek. Respekt!

Akiket mi egymás között csak per Frici, Náci, Muki, Mancsi szoktunk titulálni.

Tehát a többek között van két hercegünk, Mári herceg és Baldi herceg. Amazt Waldemárnak, emezt Tibaldnak keresztelték egyszer.

Tegnapelőtt nagyon rossz kedve volt a tanulásnál Evelinának (ez az asszonyság neve) s anélkül, hogy kérdeztem volna, mi baja, egyszer csak kirukkol vele: - Képzelje azt a kiálhatatlan Waldemár herceget, tegnap a páholyban azt mondta nekem, hogy ha próbáimon el nem fogadom, hát ruinálni fogja Lixit. (Ez a férj díszneve: Félix.) - Hát miért nem ereszti be? - mondék neki - az sem tátaná jobban a száját, mint más. - Mert ki nem állhatom ez embert! Elmondtam Lixinek, hogy mit beszélt Waldemár, s Lixi azt mondta, hogy majd ruinálja ő a herceget; csak várjon. És egyúttal tudtomra adta, hogy Tibald herceg előtt fogom próbámat bemutatni. - No ez derék öreg úr, annak ön már unokája lehetne. - Az asszony a száját harapdálta. Valamit ki kell tőle nyernem. - Gondolom, hogy mit! - Ah biz azt ön nem gondolja. Csak egy aláírás, azután olyan dologra, ami neki semmibe sem kerül, míg Lixit egyszerre felülkeríti. Tudja ön, Lixinek van egy nagy vállalata, egy nagy kőszéntársulat, mely sok millióval indul meg, de a hely, ahol a telep van, a bondavári uradalom Tibald hercegé; Theudelinda grófnő már átengedte, de az ő engedélye nélkül a részvények nem fognak kelni a börzén. Ez ellen dolgozik Waldemár, azért kellene Tibald herceget megnyerni. Lixi azt mondja, hogy az most legkönnyebb volna, mert Tibald herceg az egyetlen unokájával, Angela grófnővel meghasonlott, s az őt itthagyta. A herceg bús; aki őt most felvidítaná, az nagyon sokat kivihetne nála. S a bondavári kőszén a világ első szene. - Én nem állhattam meg, hogy el ne nevessem magamat. Arra a delnő meghúzta a hajamat, s azt mondta: Maga szamár! Maga mit nevet? Én csak tudom, hogy mi a kőszén, mert tíz esztendeig talicskáztam azt napszámban Berend Iván úr tárnájában. Én elbámulva ugrottam fel helyemből. - No ugye, most azután eltátja a száját arra a szóra, hogy szenet talicskáztam. Mégpedig mezítláb. - Nem az ugratott fel, madame, hanem Berend Iván neve. Mit tud ön róla? - Hát az a Bonda-völgy mostani tárnatulajdonosa, aki mellett Félix az egész bondavári uradalmat kiaknázó új nagyszerű telepet akar nyitni. Az volt az én régi gazdám, az Isten áldja meg, ahol jár.

No már most itt vagyunk hát, kedves apám, amiért ezt a hosszú preludiumot végig kellett hallgatnod. Mert hát én a magam muzsikus eszével így fogtam fel a dolgot: Hohó! Az én kedves apámnak van egy kőszénüzlete a Bonda-völgyben. Oda most egy sokmilliomos társaság nagyszerű gyártelepet akar lerakni. Ezt az én kedves apámnak talán jó lesz megtudni. Hátha valami hasznod, vagy károd támadhat ebből? Itt tele van spekulációval a levegő. Látod, már rám is elragadt! Tudasd velem, érdekel-e tégedet ez a dolog, s mennyiben érdekel? S azután majd én is megírom neked, hogy minő haladást tesz az itt a kulisszák között; mert ez a bohó teremtés nekem mindent elmond."

Ez volt, ami Ivánt arra a nyilatkozatra bírta, hogy el fog menni Theudelinda grófnő estélyére, tart csodálatos felolvasást és megismerkedik a magas társaságokkal, Árpádnak pedig azonnal válaszol, kérve, hogy őt mindennap tudósítsa arról, amit Evelinától megtudhat a kőszéntárna érdekében...

E naptól kezdve minden héten két-három levelet kapott Iván Bécsből.

"Az öreg herceg már pedzi a horgot. Kaulman maga vezette be őt a madame tündérpróbáira.

Evelina úgy játszik, énekel, varázsol, mikor négy fal között van, s csak ketten-hárman látják, hogy ha a színpadon is így tudna, világhírű művésznő válnék belőle. De amint a proszcénium lámpái elé lép, trémát kap, elfelejt mindent, tuskó lesz és hamisan intonál.

Pedig az a titulusa a tündérpróbáknak, hogy a műértő herceg győződjék meg a talentumáról s eszközölje ki a szerződtetését az operához.

Én tudom, hogy mi az igazi cél!

A herceg nemcsak műértő, hanem szakértő is.

Ő tudja, hogy mi lehet az ára olyan két szép fekete gyémántnak, mint Evelina szemei?

Hozzájárul még az az inger is, hogy Waldemár herceg őrülten szerelmes ebbe az asszonyba, s Tibald hercegnek, tudva levő okoknál fogva, nagy érdeke van Waldemár herceg kezére nem hagyni jutni Evelinát, ha mindjárt saját magának kellene is elütni őt a kezéről.

Waldemar herceg a minap rajtam rontott s száz aranyat kínált minden egyes lapjáért annak az albumnak, mely Kaulmanné jelmezalakjainak fényképeit tartalmazza.

Mert mindennap előbb elpróbáljuk en famille a gengre-képet, zongora mellett, azután jön a fotográf s a leghatásosabb attitüdben lemásolja a művésznőt. Ott kell neki mindent a háznál elvégezni, s négy példánynál többet nem szabad levonnia a matricáról. Abból aztán egyet kap Tibald herceg, egyet megtart a nagysám, eggyel boldogít engemet, az utolsó jut Félix barátomnak.

A fotográftól pedig elveszik a matricát.

Hát én pedig nem adtam el a fényképeket Waldemár hercegnek, hanem inkább elküldöm neked, ahogy következnek egymás után. A mama úgysem szereti az ilyen képeket a háznál."

* * *

Tehát Iván minden levéllel kapott egy fényképet is, mely Evelinát új meg új és mindig elragadóbb alakban tüntette elé.

Árpád nem is sejtette azt, hogy milyen pokoli gyönyörűséget szerzett e cseppenkint beadott méreggel "kedves apjának".

Az első kép volt Loreley, a tündér, ki a Rénus örvénye fölött bűvdalát énekli s hosszú, leeresztett haját fésüli aranyfésűvel, jobb válláról a haböltöny alácsúszott; szemei bűvölőn néznek a veszni vonatottra.

A második kép volt Kleopátra, amint Tarsusban hódítója elé indul, nőisége minden bűbájával azt visszahódítani. Gazdag, ragyogással túlterhelt kép, kifejezve benne a nagyravágyó királynő s az élvsóvár asszony; a lágyság és a büszkeség együtt.

Harmadik kép volt a napkirályné: Atahualpa, az utolsó inka királyi nője, merész és magasztos tekintet, melynek emelkedettsége elvonja a figyelmet az ujjatlan öltözet által végig meztelenül hagyott gömbölyű karokról, miknek egyike ég felé emeli a napnak felmutatott áldozatot, egy emberi szívet, melyre a napkirálynő hidegen tekint fel. Egész arca az ég hidegségét látszik visszatükrözni.

Negyedik kép a görög rabnő. A kínzott szépség, a sértett szemérem, mely a kezére vert láncokat szét akarja szakítani. Egy merész márványszobor, melynek szokatlan koncepciója Pradier agyában született, s Thorwaldsen eszményítése által tökélyesült.

Az ötödik volt a bacchánsnő. Minta egy órómai basreliefhez, mely a Bacchus-menetet ábrázolja. Szilaj, merész, kihívó, mámortól ittas kifejezés. Meglepő redőzet. Párducbőr, thyrsus és serleg. Az eszményített részegség maga, villanytól szilajult idomokkal.

A hatodik volt Nourmahal szultána. Egy ülő kép, melynek minden tagja, arcvonása mozdulatlan: de aki műértő, az megtalálja, hogy az a két sötét szem beszél, csak értő szem által hallható titkokat, s üdv és kéj annak, aki azokat megérti.

A hetedik kép a menyasszony. Fehér csipkés öltözet, fején fehér koszorú, a fátyol körültakarja alakját. Arcán az ismeretlen boldogságtóli félelem reszketeg kifejezése, a szemekben a könny, az ajkakon halavány mosoly. Kezét mondhatatlan bájjal nyújtja előre a jegygyűrű elfogadására.

Utána a nyolcadik kép az ifjú nőt mutatja, midőn legelőször előlép a főkötővel a fején. A büszkeség szemérempírja s a meghódolás diadalérzete arcán. Érzi, hogy az a főkötő fején megérdemelt korona, melyért egy koszorú esett cserébe.

Óh, milyen keserű örömöket szerzett Ivánnak az ő kedves kis fia ezekkel a képekkel!

A kilencedik kép volt a bajadér. Az indus táncosnők festői öltözetében, a csengő tamburint verve feje fölött, karcsú derekát arannyal áttört sál köríti, nyakán arany pénzfüzérek csüggnek, lábszárait térdig gyöngysorok fonják körül.

A tizedik kép megint ennek ellentéte. Claudia Leta, a vestaszűz abban a pillanatban, midőn halálra viszik, mert Caracalla csábjainak ellenállt; arcán a szűz erény borzalmával, félkezével palástját arca elé emelve, mintha a sértő tekintet elől védené magát.

Hogy tudnak a nők mindent játszani!

Hát még az a magyarázat e képekhez, miket Árpád leveleiben közlött!

És az eredmény!

A herceg a varázskörből nem tudott már szabadulni. Minden újabb próba után kifejezést ad azon véleményének, hogy itt egy olyan kincs rejlik, melynek nem szabad a művészetre nézve elveszni.

Még egyéb kincsre is rájönne őhercegsége, ha nem volna hatvannyolc esztendős, s az ilyen kincsek fölfedezésében nagyon sok tapasztalatot nem tett volna.

Azok igen "drága" kincsek.

Mikor már az ember hatvannyolc esztendős, azután már férjhezmenő unokája van, hát akkor mégiscsak eszébe jut beletekinteni a bankárja számadásaiba, hogy húsz millióra menő aktivái és sejtelmes mennyiségű passzivái között mekkora különbség lehet még, hogy azután ahhoz képest határozza el: lehet-e egyszerre, egyidőben az egyetlen unokát is kiházasítani, meg egy idegen szép asszonyt is bevezetni a világba?

A herceg éppen most rendeztette be, nem rég, Maximilián utcai palotáját Angela grófnő számára, ha az férjhez menne az ő kedve szerint. Az a palota igazi hercegi fénnyel van feldíszítve.

Hanem a grófnő összeperelt a herceggel, s nem akar semmit tudni jegyeséről, amire megint bizonyos okai vannak, s míg Angela arisztokratikus daccal bosszantja nagyapját, Evelina szorosabbra fűzi körüle a bűvkört s megtörténhetik, hogy ha Angela grófnő nem jön el idejében beköltözni a Maximilián utcai palotába, majd Kaulmanné találja azt elfoglalni.

Ezeket tudta meg Iván a zongoraművész leveleiből.

Ezért tolakodott Iván az úri szalonokba, ezért ártotta magát az előkelő családok magánügyeibe, ezért tagadta meg eddigi életmódját; tett mindent, amit idegen elemben úszónak tenni kell, mert őt akarta védeni! Azt a hölgyet, akit ha meg nem óvhatott attól, hogy másnak felesége legyen, legalább attól akart megóvni, hogy egy harmadiknak szeretője legyen!

Abban megnyugodott már, hogy férjhez ment a leány, akit nem szűnt meg szeretni soha. Legyen boldog! De hogy hanyatt-homlok belerohanjon a gyalázatba, azt a gondolatot nem bírta elviselni. Ha nő lett, legyen nő! S ha a férj maga vezeti őt a szégyenbe, tartsa vissza ő, aki igazán szerette.

Bolondság volt-e e gondolatában Ivánnak? Ítélje meg, aki hidegvérrel bír; de szív volt benne, s a szívnek jogai vannak.

Azután meg, ki tudja? Hátha az üzletét védte? Ha a herceget ráveszik, hogy engedje át a konzorciumnak bondavári uradalmát, akkor Iván kis telepe agyon van nyomva. Hátha ezt akarta megakadályozni? Az ily iparűző ember mindig spekulál.

Tehát a melegvérű embereknek mondjuk azt, hogy Iván Evelinát akarta megmenteni a gyalázattól; a hidegvérű embernek pedig azt, hogy spekulált, és a bondavölgyi tárnát oltalmazta a veszélyes konkurenciától, s akkor "duplex libelli dos est."

Következtek a többi képek. Egymás után megküldözte azokat Árpád fogadott apjának. Amalazuntha, az amazonkirálynő, Magdolna, a bűnbánó, Ninon, rokokó divat pompájában, az alvajáró nő, holdas kifejezésével, Medea, a szerelemféltés bosszújának gyilkoló dühével, Salome, Herodiás leánya, szent halált okozó csábtáncával, a húri, keleties tündéri öltözetében, a forradalmi nő, frígiai sipkával s a lándzsával, Turandot, a kínai zsarnoknő, Hero kétségbeesése, Jeanne la folle kacagása, Ofélia tébolygása, Judit kegyetlensége, Potifárné élvsóvárgása, majd egy kackiás markotányosnő, egy hamiskás grizett, egy imádkozó apáca, egy langatag kreolnő, egy túlvilági villi, amikben Iván több mesterkélt, betanult hatásvadászatot talált már, mint ösztönsugallt igazi kifejezést. Ez volt "madame Grissac iskolája", ahova Félix neveltetni küldte Evilát. Hanem két kép, mi utóbb jött, mégis sajnosan hatott Ivánra. Az egyik egy anya képe, ki gyermeke bölcsőjét ringatja, a másik egy parasztleány, egy szénhordó leány, leeresztett hajfonadékkal, övébe feltűzött piros rokolyával.

Ez rosszul esett Ivánnak. Minek volt még ezeket az alakokat is profanálni? Minek játéknak venni az anya szerelmét? Nem hagyhatott volna békét ennek az utolsó alaknak? A piros rokolyás leányt nem tudta már meghagyni annak, aki őt "úgy" szerette meg?

Egy napon azután ezt írta a művész Ivánnak:

"Ez az én kedves Kaulmann patrónusom egy tizenhárompróbás gazember. Eddigelé rendesen együtt volt a varázspróbákon Tibald herceggel. Ma Tibald hercegnek egész derült kedve volt, elannyira, hogy Kaulmannak is feltűnt, s az első kérdezésre elmondta a herceg, hogy annak örül, hogy Angela grófnőtől levelet kapott. Unokája igen szeretetreméltóan ír hozzá; elmondja, hogy most támadt eléje a föld alól valami Berend Iván nevű ember, akinek volt bátorsága őneki leckét tartani s szemébe mondani, hogy vannak a magyar főuraknak kötelességeik a haza iránt, amiket nem teljesítenek, hogy Tibald hercegnek most Pestre kellene átköltözni, ott a helye minden magyar úrnak. Akkor Angela grófnő kibékülne nagyapjával. A herceg boldog volt, mikor ezt elmondta. Hanem Kaulman nagyon savanyú képeket csinált hozzá. A herceg azt mondta, hogy meg fogja gondolni a dolgot. Ha Angela grófnő olyan nagyon megszerette Pestet, talán ő is lerándul oda. Kaulman nagyon szítta a fogait. Örült persze ő is(!), hogy Angela grófnő mégis megtörte a jeget. Ez világos jele annak, hogy békülni akar. De ő a herceg helyzetében legalább még egy levél által megkísérlené a grófnőt arra bírni, hogy ő jöjjön haza Bécsbe, s ne a herceget hívja le Pestre. A herceg ráállt, hogy ez jó lesz így, s egyelőre nem megy Pestre, hanem megkísérli a grófnőt haza édesgetni."

Aközben pedig a két legutolsó varázspróba is végbemegy.

A harminckettedik alak Gonzaga Júliáé.

"A történetét megkaphatod valami novellagyűjteményben."

"Az alakban csak a kosztüm érdekes, mely áll egy csalánszövetű hálóköntösből, mely a lábakat fedetlenül hagyja. Különben e kosztüm alatt a legszigorúbb női erény lakik, mint a história mondja, s Júlia késsel hadonáz a kezében, mellyel mindenkit legyilkolni készül, aki az ő lábára mer nézni. Melléklem a fotográfiát."

"Az eddigi próbákon Kaulman is jelen volt. Gonzaga Júlia próbáján előre tudatta, hogy nem lehet ott, mert el kell utaznia. Hanem hiszen ott leszek én garde-damenak."

"Pedig hát én sem leszek ott."

"Amint ezt a fényképet otthon a mamának megmutattam, a mama elszörnyedt s kategorice megtiltotta, hogy az ő rajkójának ilyen kosztümben próbáló művészetet akkompanyírozni nem szabad. Izenjem meg őnagyságának, hogy beteg vagyok, vagy valami más. Én bizony nem válogattam a hazugságokban, hanem egyenesen azt mondtam a jótevő tündérnek, hogy: »Hallja maga, nekem a mama nem engedi meg, hogy én magának akkompanyírozzak, mikor maga mezítláb van; minthogy pedig a szerepben éppen az a vicc, hogy nincs a lábán harisnya, hát én holnap nem muzsikálok itt.« A bolondos asszony nagyot nevetett rajtam s azt mondta, hogy majd hát segít magán másképp."

"Bánom is én, akármit csinál! Egyébiránt a mamának tökéletesen igaza van, mikor azt mondja, hogy nem ereszt; és én azt hiszem, hogy nekem is igazam van, mikor ezt a nagysámnak megmondom."

Ivánt nagyon leverte ez a levél.

Sokáig elnézte azt a fényképet. Egy hölgy, könnyű éji öltönyét félkézzel összeszorítva keblén, öldöklő tekintettel, szétszórt hajjal, mutat jobbjával maga elé, mely marokra fogott tőrt szorít, s mezítelen lábát egy szőnyeggel letakart tárgyra teszi, az a takart tárgy mintha egy férfi hullája volna. A lenge öltöny mindenütt odatapad plasztikus idomaihoz.

Ezen a napon Iván megtudta egy másik úrhölgytől Gonzaga Júlia történetét.

Másnap megint kapott levelet Árpádtól.

Akkor érkezett a levél, mikor éppen visszatért a pisztolypárbajról.

A fiatal művész megírta, hogy mi történt.

"Evelina zenekíséret nélkül produkálta művészetét a herceg előtt. És férjkíséret nélkül. A fénykép illusztráció hozzá. Mikor ilyen ijesztő szép volt, a herceg princípiumai halomra dűltek. Odament hozzá és bátorkodott megfogni a hölgy kezét. A gyilkos asszony egyszerre elnevette magát.

- Herceg! Nem látja, hogy kés van a kezemben?

- Én azt el tudom öntől venni.

Az asszony kacagott, s egy kacagó asszony kezéből könnyen ki lehet venni a kést. E percben Evelina kacagásának visszhangja támadt a szobában. Amennyiben a fülemüledal visszhangjának lehet nevezni a békavartyogást, s a hüledező herceg elé kimászott a terem díszletét képező azálea- és mirtuszbokrok közül egy törpe, nyomorék szörnyeteg, két mankóval, két sánta lábbal, púpos vállai közé beroskadt hosszú fejjel, sovány szatírpofáján a nyomorékok torz vigyorgásával s e négysántalábú kobold odatipegett az enyelgő pár elé."

- Herceg, nem vagyunk egyedül! - nevetett Evelina.

- Hát ez micsoda díszpéldánya egy varangyos békának? - kiálta fel elszörnyedve a herceg.

- Ez az én kedves, szeretett, egyetlen kisöcsém - kiálta Evelina s odarohant a szörnyeteghez, ölébe karolta, összevissza csókolta az arcát, megsimogatta a fejét. Ez az én egyetlenem, drágám, mindenem. Az én zsarnokom, az én csúnya veszekedő hatalmasom, aki akkor jön hozzám, amikor neki tetszik.

- Fertelmes egy portéka! - kiáltott a herceg. - Az endori boszorkány kapujában strázsáló lidérc hozzá képest kerubim; ugyan ne csókolja meg a képét, Evelina! Az embernek örök időkre elmegy a kedve egy szép asszonyi ajktól.

Evelina azzal hirtelen egy burnuszt kerített a vállára, lábait kis papucskáiba dugta s azt mondá a hercegnek, hogy a harminckettedik próbának vége, s csak a harmincharmadik van még hátra:

A herceg azt kérdé, hogy mi annak a címe?

Evelina azt súgta: azt majd megtudja ön holnapután.

- És még ki tudja meg?

- Senki más.

- Még ez a Caliban sem?

- Ez sem.

A herceg egészen elbűvölve hagyta el Evelinát, kinek utolsó varázslatán holnapután egyedül fog jelen lenni. Egy nap kell Evelinának a készülésre.

Ezt a jelenetet pedig magától a nyomoréktól tudtam meg, ki engem igen szeret, s mindennap eljár hozzám az ozsonnámat megosztani; mert bár mindennel ellátja Evelina, de nem érzi jól magát, hacsak nem koldulhat még hozzá valamit. Ez a fickó, ha herceg volna, leszállna az utcán a hintajából krajcárt kéregetni, annyira meg van elégedve a hivatásával. Nekem azután mindent elbeszél egy nagy darab árpacukorért. Az különösen megnyerte a tetszését, hogy a herceg őt úgy nevezte, hogy: »díszpéldánya a varangyos békának«. El is produkálta előttem, hogy mászott elő a két mankóval s hogyan nevetett a maga rekedt hangján, mikor az a nagy úr el akarta a nénjétől venni a kést.

Holnapután majd többet!"

Holnapután?

Ezt a holnaputánt Iván nem akarta megérni.

Vagy ha megéri, bizony mondom, harapásokat hagy maga után, amikről megemlegessék.

Azon az éjszakán két Gonzaga Júliával álmodott ébren. Mind a kettő azon van, hogy őt megölje, pedig ő egyiktől sem érdemelte azt.





Kettőt "előre"

Kardpárviadaloknak az a mulattató előnyük van, hogy azokat nem szükség titokban tartani. Azokról a megelőző estén mindenütt beszélnek, mint egy érdekes fogadásról. Legközelebb történt ugyan egypár eset, hogy a kardviadalnak halál lett a vége, hanem azért ezt mégsem környezi olyan misztérium, mint a pisztolyviadalt. Azután a segédekre nézve sem jár olyan nagy veszéllyel. Ha valamelyik fél elesik kapott sebeiben, az orvosi parere igen szépen bizonyítja majd, hogy nem a kapott seb miatt halt meg, hanem volt valami organikus baja, mely két huszonnégy óra múlva úgyis megölte volna; s ugyan ki csapna lármát 48 órai életért a mai világban?

A Salista őrgróf és Iván között végbemenő párbajról is úgy beszéltek már kaszinószerte, mint valami színre kerülendő új operáról.

Salista maga beszélt róla legtöbbet a kaszinóban a kandalló előtti társaságnak ebéd után hat órakor.

Ott volt a négy szekundáns is.

Az előkelő fiatalság jól ismeri egymás vívótehetségét a vívómesternél való gyakori összepróbálkozásból. S az ilyen találkozásoknál előre meg képes ítélni, ki mennyire lesz győztes?

Salista, mint különös jó vívó van kikiáltva. Sok párbaja volt már, s azokban mindig megpiszkolta ellenfeleit.

Van neki egy mestervágása, melyet ritka vívó tud elhárítani. Egy gyors alsóvágás, mely az ellenfél kardhegyét megkerülve, annak altestét hasítja végig. Ha pedig tökéletesen felfogta az ellenfél a vágást, azáltal úgy kijött a tempóból, hogy okvetlenül fedetlenül hagyta az arcát egy rögtön rákövetkező külső vágásnak.

Salista nem érezte magát feszélyezve a mai nap megelőző párbaja által.

Más helyzetben ugyan hasonló körülmények között az illető legalább néhány hétig nem mutatná magát a társaságban s a társaság is éreztetné vele, ha mutatja magát, hogy magaviselete nem volt egészen korrekt; de bizonyos időkben minden lehető, s azután mi nem vagyunk olyan szigorúak.

Salista őrgrófnak szabad volt hetvenkedni a holnap történendőkről.

- Majd meglássuk, mit tud a tudós! Ez nem matematika, mint a pisztollyal lövés. Majd megkérdezzük, hogy tudja parírozni az alsó tercet? Mikor a kard egyszerre alulról felcsap: sutty!

Géza gróf meginté a hencegőt.

- Barátom. Neked tekintetbe kell venned azt, hogy Iván igen lovagiasan járt el irányodban, mikor elfogadta a pisztoly után a kardot. És azután azt is tekintsd, hogy ő egy igen tisztelt tudós egyéniség, akit az ország becsül és hasznára válik.

- Jól van, jól no! Ne féljetek semmit. Nem ölöm meg. Csupán az orrából vágok el neki egy csipetnyit. Ejh, no! Csak emlékül eltenni valót. A patvarba! Hiszen lehet valaki orr nélkül is igen tudós ember! Hisz nem az orrával szívja fel a tudományt. Legalább nem előget neki az orra, mikor a teleszkóppal csillagokat vizsgál.

Erre azután Ödön gróf is felszólalt, s erélyes tiltakozást bocsátott közre ügyfele orrának javára.

Végre is Salista grófnak be kellett érni Ivánnak egy fülével. Többre engedély nem adatik.

Ödön gróf az ellen is protestált. "Érd be egy tisztességes kézvágással. Az egész dolog nem érdemes többre."

István gróf azonban azt az észrevételt találta kiszalasztani:

- Kedves Salista! Hát ha az talál megtörténni, hogy az a föld alatti ember kaszabol téged össze?

- Mit? - pattant fel a kapitány, szétterpesztett lábakkal állva meg a kandalló előtt. - Két "vor"-t adok neki. Két vágást engedek tétetni magamon előre: kettőt a karomra, s akkor gázolom össze! Fogadjunk rá! Ki tartja a fogadást?

E nagyszerű hencegés berekeszté a tárgy fölötti vitát, s oszlásra bírta a társaságot.

A kérdés csak akörül forgott, hogy a szekundánsok elég ügyesek legyenek közbeelegyedni, mielőtt a ci‑devant zuáv a tudóst tönkre silányította.

Másnap reggel korán találkoztak a felek a Zugligetben.

A "Fácán" vendéglő nagy tánctermét fogadták ki vívóhelynek.

A segédek eleve behinték az egész termet hosszában krétaporral, hogy a vívók el ne csússzanak rajta.

Azután a mellékszobában lévő két félt felszólították, hogy minden öltönyét vesse le övig.

Akkor kivezették őket a terembe.

Helyet nem volt szükség húzni, mert a terem köröskörül ablak.

Mikor a kardokat előhozták, tudatták velük a feltételeket.

"Első vér. A szúrás ki van véve."

Salista protestált. Első vérre nem megy. Vívjanak addig, míg egyik fél víképtelen nem lesz.

Mind rátámadtak, hogy kapacitálják. Nem hagyta magát.

- Ugyan adjátok ide már azokat a kardokat! - kiálta közbe Iván. - Még náthát kapok itten! Félmeztelenül.

Ez az ötlete döntött. A segédek átadták a választott kardot. S azután a mezúrába állították a két félt.

Mind a kettő övig le volt vetkőzve. Salista herkulesi izmokat tüntetett ki; de Iván is izmosnak, idegerősnek látszott.

Nem volt rajta annyi hús, de csontos, inas, hosszú karokat s domború mellkast tüntetett elő.

Mindketten lehúzták fejeiket felemelt karjaik alá, kardjaik hegyét rézsút egymás ellen szegezve, s bal kezeiket hátratéve. A két kardhegy néhány percig ravaszul kerülgette egymást, kézvágást keresve, s azután összecsapódtak finoman, alig hallhatóan. A két ellenfél egymás szemébe mélyeszté tekintetét, onnan lesve ki ellenfele szándokait.

Salistának csakugyan az volt az óhajtása, hogy ellenfelének az arcára adjon egy emléket. Ez nehéz vágás, mert az arc a legjobban meg van védve a kar által.

E törekvés alatt Iván egy "kettős" vágást intézett ellene, mely szokatlan gyorsaságot feltételez, s e vágással talált. Salista jobb karjának felső izmát vágta át hosszában.

E vágás után azonban nem szokott rögtön vér jönni. Az izom sejtszövete magyarázza meg azt.

- Tovább! - kiálta Salista. - Semmi vér!

S most már felhagyott azzal a szándékkal, hogy ellenfele arcát bélyegezze meg; elővette mesterfogását, az altestvágást, mely oly nehezen védhető, s ha talál, gyakran halálossá válik. Aki nem jól védi, bizonyosan megkapja, aki jól védi, a másik percben a fejére kapott vágást.

Iván pedig azt tette, hogy nem védte azt a vágást sem jól, sem rosszul.

Salista nem gondolt arra, hogy a párbajkardok rövidebbek szoktak lenni, mint a gyakorló kardok és a lovas harci szablyák, vagy azt felejtette ki a szemmértékezésből, hogy ellenfelének szokatlan hosszú karja van.

Iván nem védte a hasvágást, felemelte előtte a karját, elhagyta ellenfele vágását a teste előtt suhanni két vonalnyi távolban az eleven bőrétől, s ahelyett visszavágott neki, s ugyanoda, ahol először vágott a karjára hosszában, oda szabott egy másodikat keresztben.

Itt van a kettő "előre"!

A keresztvágás által ami különbség volt izomerőre nézve a két férfi között, meglehetősen ki lett egyenlítve.

Hanem Salistát ez a második vágás egészen dühbe hozta.

Veszettül, mint egy sebzett fenevad, rohant nagyot ordítva ellenfelére, s teljes erejéből vágott kettőt annak a fejéhez. Úgy vágott, mint a mészáros a taglóval. Csoda, hogy mind a két kard darabokra nem tört.

Iván azonban szabályszerűen felfogta a magasra emelt kard markolatával mind a két vágást, úgy, hogy még keresztül sem csaphatott a kard rajta, s mielőtt ellenfele a harmadik vágást intézhette volna, a tempo visszacsapott rá egy gyors "elővágással" s e csapás teljes súlyával Salista fejét és arcát érte.

Jó szerencse, hogy a kard könnyű volt, mert koponyáját kettéhasította volna.

Salista egy pillanatig ingadozott a vett csapás után, bal kezét önfeledten előre kapva feje védelmére, azután oldalt tántorodott s elbukott kardmarkolatára támaszkodva. Segédei odafutottak hozzá, hogy felemeljék s félrevigyék.

Iván kardját hegyével leeresztve, ott állt márványhideg, szenv nélküli arccal.

Segédei üdvözölve siettek hozzá.

- Meg vannak-e azok az urak elégedve? - kérdezé Iván.

- Szeretem hinni, hogy meg vannak elégedve - mondá Ödön gróf. – Ezt jobban nem lehetett csinálni. Az ügy be van végezve.

Aztán visszabocsáták Ivánt a mellékszobába, hogy ismét felöltözzék.

Midőn Iván a terembe visszatért, már akkor ellenfele felocsúdott kábulatából. Mind a két orvos vele volt elfoglalva. Az egyik a fején, a másik a karján kapott sebeket tapasztgatá.

Iván lovagias szokás szerint odament hozzá a kibékülésre.

- Megbocsáss, bajtárs!

Salista kordiáliter nyújtá eléje bal kezét:

- Ah, szót sem érdemel. Derék vágás volt. Ez az utolsó. A másik kettő nem számít semmit. Mondtam, hogy két "vor"-t adok. Hanem a harmadik az emberséges ütés volt. Nem tesz semmit. Egy hét múlva begyógyul.

Iván kérdezé az orvosoktól, hogy nem veszélyesek-e a sebek?

- Katonadolog! - viszonzá helyettük Salista. - Ilyent százat osztottam én másnak. Ideje, hogy én is kapjak egyet. Fel sem veszem. Hanem valami fáj mégis nagyon, amit sem árnika, sem jégburok meg nem enyhít. Amit csak te gyógyíthatsz meg, aki adtad. Valld meg, igaz hitedre, hogy voltál te valaha katona.

- Hát hogyne lettem volna! - mondá Iván. - Huszárhadnagy voltam a szabadságharc alatt.

- No hát vigyen el az ördög, mért nem tudtad azt hamarább mondani? Micsoda ezrednél szolgáltál?

- A Vilmos huszároknál. Valószínűleg én vagyok az az utolsó ember, akit te, mikor mind levágtad őket, meghagytál közülük hírmondónak.

Hahotával kacagott mindenki, legjobban maga a sebesült.

Az orvosok szidták, hogy ne nevessen, mert minden flastrom felválik a képén a sebéről.

- Jól van no - mondá Salista. - Hát csak a fél szájammal fogok nevetni. Az Isten áldjon meg bajtárs. Már most fel sem veszem a vágást. Csakhogy katonától kaptam; csakhogy nem komisz diga civilista volt, aki megvagdalt! Gyere, csókold meg a másik pofámat, ahol nem vágtál meg. Így ni. Puszit, bruder. A jobbomat nem nyújthatom, mert arra keresztes rendet rajzoltál. Az is jó volt. Huszárvágás. Már így nem bánom.

És azzal összecsókolóztak az ellenfelek.

Hanem Salista egy perc múlva megint elalélt a vérveszteségtől, s Iván ölébe vette a fejét, úgy tartotta, míg bekötözték s azután segített őt hintójába átszállítani.

- Fidélis egy fickó! - mondták egymás között a kitűnő gentlamenek.





Adieu!

Az ismerős társaság István gróf lakásán várta a tudósítást a párbaj kimeneteléről. A segédek megígérték mindkét részről, hogy a végbement viadal után azonnal oda fognak sietni.

Jelen voltak a szokott ismerősök a societásból.

Történtek fogadások az eredmény iránt. Ki kap sebet?

Hoz-e emléket Salista is? Lesz-e súlyos megsebesülés, vagy csak konvencionális karcolások?

István grófnak volt elég merészsége tizet egy ellen fogadni, hogy Salista "is" kap valamit; sőt egyet egy ellen kockáztatott azon lehetségre, hogy éppen Salista fogja kapni a súlyosabb sebet.

No már arra, hogy Iván egészen ép bőrrel meneküljön, kereshetett volna valaki társat százzal egy ellen, és nem talált volna, aki felcsapjon.

Az előőrsök az ablaknál szüntelen lesték az érkező kocsikat.

Végre egy bérkocsi megállt a kapu előtt.

"Ödön és Géza érkeztek!" - volt a tábori tudósítás.

- Akkor én nyertem - mondá István gróf. - Amelyik fél könnyebb sebet kapott, azt hamarább hagyhatják el segédei.

Ödön gróf ment a hölgyeket tudósítani, míg Géza gróf rohant fel István gróf lakására.

Felszakítá az ajtót s párbajsegédi diadallal rontott be a társaság közé ezzel a kiáltással:

- Serpenyőbe vágta őtet!

- Kit? Kicsoda? Ivánt? Salista? - kérdezték az eléje tódulók.

- Dehogy. Iván Salistát.

- A-a-ah! - hangzott fel erre a hitetlenség tagadó felkiáltása.

- De igen - tüzelt az ifjú gróf. - Káposztának vágta, gulyáshúsnak aprította.

- És Iván?

- Annyit sem kapott, mint én magam.

- Ah, te mókázol velünk!

- No ez ugyan tréfálni való tárgy. Kérdezzétek meg csak Salistát.

- De hát akkor hol van Iván?

- Hát természetesen az orvosát vitte haza; két orvos dolgozott Salistán, míg diribdarabjait össze tudta szedni. Iván pedig mindjárt itt lesz és semmiféle sebet sem fog a tamáskodóknak mutatni, amibe az ujjaikat dughassák.

Azzal azután körülményesen elmondta, hogyan volt, mint esett. Eduárd bárónak, ki nem akarta felfoghatónak találni a dolgot, két sétapálca segélyével megmutatta, hogyan történt. Így jött a duplavágás, így paszírozta az alsó vágást, így tette az a tempo-visszavágást. Neki magának a hajszála sem görbült meg.

- Ah, ez valódi csoda!

- Semmi csoda! - tiltakozék Géza gróf. - Hiszen katona volt! Huszárkapitány volt. (Már kapitánynak tette.) Végigharcolta az egész forradalmat, tizenkilenc ütközetben volt, verekedett a kozákokkal is. Érdemrendet is kapott.

(Ezekből ugyan semmit sem hallott Ivántól, hanem hozzágondolta maga, mint igen természetes illusztrációt; akit egyszer megszeretnek, arra azután mindent ráraknak. )

- Csodálatos egy ember! - sóhajtott fel Oszkár báró. - Három hónapig mindennap együtt van velünk, és egyszer sem hozza elő harci élményeit. Hallgatja, hogy beszélnek a 49-iki történt dolgokról mások, és egy szóval el nem árulja, hogy ő is tud arról valamit.

- No most ezt az embert szépen a nyakunkra ültettük - sopánkodék Eduárd báró. - Ugratni akartuk, s szépen felugrattuk a nyeregbe. Most aztán végképp köztünk ragad. Most beszéljen már vele valaki.

- Szászországi Úristen! - toldá a sopánkodást Oszkár báró. - Fog ez most hencegni közöttünk. Micsoda prépotenskedés lesz ebből. Hogy fogják ezt az asszonyok bámulni és a férfiak respektálni. Sacrebleu! Aki így tud lőni és verekedni! Pedig mernék fogadni, hogy csak vakeset volt minden.

- Én pedig az ellenkezőtől tartok - mondá István gróf. - Én azt hiszem, hogy Iván most itt fog benneteket hagyni, megköszöni a barátságot, s soha felénk sem jön többet.

- Ah, azt a bolondot nem teszi: százat fogadok egyre!

- Hanem előbb fizessétek meg a most elvesztett fogadást!

Eduárd báró zsebébe nyúlt, de mielőtt kihúzta volna a tárcáját, egy mentő gondolata támadt.

- Ah, hátha Gézáék csak komédiát játszanak velünk. Kicsináltak egy szép mesét a számunkra s utoljára meg sem történt a párbaj, hanem kibékítették az ellenfeleket s most jönnek a löncsről, ahol nem folyt egyéb vér, mint Cliquot-é.

- Hát ha nem hiszed, eredj oda Salistához! Itt a kocsim. Győződjél meg róla.

Eduárd báró elrohant; míg az odajárt, feljött Ödön gróf a hölgyektől. Kérdezte: "Hát Eduárd hová szalad?"

- Nem hiszi Gézának az elmondottakat.

- Hát akkor Géza éppen úgy járt veletek, mint én a hölgyekkel. Azok meg nekem nem hisznek. Azt kérdik tőlem, hogy hol van hát Iván, ha nem történt semmi baja? Theudelinda néném sír, mint a záporeső, s átkoz, hogy bizonyosan meggyilkoltattuk Ivánt. Tudja mennykő, valamelyik a két delnő közül alighanem szerelmes bele. Eddig csak tudtam, de most már nem tudom, hogy melyik.

Kevés idő múlva visszatért Eduárd báró.

Nem szólt semmit, csak kivette a tárcáját és fizetett István grófnak.

Ez nagyon komoly válasz volt.

- Nos? Nos? Hogy van Salista? - kérdezték tőle.

- Borzasztóan van helybenhagyva.

(A helybenhagyás és a helybehagyás két különböző szó!)

Arra azután mindenki fizette a vesztett fogadását.

Savanyú képpel tették. Inkább mágnes lovag kapta volna a fejvágást!

Ekkor érkezett Iván.

A savanyú képek egyszerre mind édes mosolygással fordultak feléje s üdvözlék sorba, megrázva a kezét.

Iván arca komoly volt és szelíd.

Utoljára szorított kezet István gróffal.

- Én igazán örülök, hogy önt sértetlenül láthatom - szólt István gróf.

Két ifjú úr összesúgott a háta mögött:

- Könnyű neki örülni, mert összepakolt bennünket ezen a "hendikap"-en. Hanem hát azért a vesztesek is örülnek.

Minden ember örül.

Talán csak Iván maga nem.

- Igen köszönöm e szíves részvétet - szólt Iván, minden patetikus komédiázás nélkül. - Különösen meg kell köszönnöm gróf úrnak azon szíves fogadást, azt a szeretetreméltó barátságot, amellyel csekélységemet eddig elhalmozta. Hálával fogok rá gondolni mindig. Kérem, tartson meg ezután is szíves hajlamaiban, mert egyúttal búcsút venni jöttem. Holnap utazom haza.

A gróf fél szemöldökkel inte Eduárd bárónak: "Nem mondtam?"

És egy szóval sem igyekezett Ivánt marasztalni.

- Legyen ön meggyőződve - szólt kezét megszorítva -, hogy én önt őszintén nagyrabecsülöm, s bárhol találkozzunk össze, tekintsen régi barátjának. Isten áldja.

Hanem Eduárd báró egészen másképp akarta felfogni a dolgot; megkapta két kézzel Ivánnak a karját.

- De biz abból semmi sem lesz, hogy te most közülünk megszökjél. De ilyen jó cimborát ily könnyen el nem eresztünk. Éppen most, mikor te vagy a szezon lionja. Innen ugyan el nem távozol. Te vagy köztünk most az "Ehren-Praeses".

Iván erre elmosolyodott. Szelíd szarkazmus, csendes, ironikus bánat, férfias keserűség volt mosolyában s azt mondta Eduárdnak halkan:

- Köszönöm, bajtárs, a megtiszteltetést. De nem való vagyok én "Barataria kormányzójának". Jobb nekem otthon. Megyek a "grison"-omat felnyergelni s lovagolok haza.

(Akik Don Quijotét forgatták, emlékezni fognak a Barataria-sziget tréfáira s a jó "szürke" érzékeny találkozására menekülő gazdájával.)

Azzal meghajtá fejét az egész társaság előtt és eltávozott.

István gróf utána ment. Demonstrált vele, hogy minden tiltakozás dacára lekísérte őt a lépcsőkön karonfogva Theudelinda grófnő ajtajáig. Őt nem érintették Iván végszavai.

Mikor visszatért, az egész társaságot még mindig az utóbbi jelenet által előidézett fanyalgó kedélyállapotban találta.

- De ki volt közülünk - tört ki végre Eduárd báró -, aki a Barataria-szigetről való persziflázst elárulta neki?

Mindannyian becsületszavukra mosták magukat, hogy nem tették.

- Vesszek el, ha nem az apát úr fecsegte el neki! - mondá ki véleményét Géza gróf.

- De barátim, rájön ez az ember arra magától is! - szólt István gróf -, mert figyel ez mindenre, csakhogy nem engedi észrevenni, hogy valamit észrevett.

- Én esküszöm rá, hogy a pap súgta be neki!

(Mi nem esküszünk semmire, hanem az bizonyos, hogy néhány nap előtt Sámuel apát ilyen tartalmú levelet kapott Bécsből: "Mi a bolondot csináltok odalenn? Mindent elrontasz! Az a Berend kibékíti a grófnőt az öreggel. Szöktesd meg onnan, mert ellenünk dolgozik! Félix.")

- Hja! Ezt bizony kiugrattuk innen! - szólt Ödön gróf. - De hát szép húgom kívánta, hogy menjen; tehát megy.

- Az ám! - szólt István gróf -, de én még mást is előre látok: azt, hogy mikor most ez az ember odalenn a hölgyeknél azt fogja mondani, hogy ő elmegy, szép húgod fel fog kelni és azt mondja rá: "Akkor ketten megyünk!"

"Ah! Ah!" - hangzott a hitetlenkedés szava a társaságban, hanem Ödön vállat vont.

- Az bizony meglehet.

Meglehet-e?

Ödön Poncius Pilátus-képet csinált a dologhoz. A fait accomplik időszaka van. Nagyobb hódításokban is megnyugodott mostanában Európa. Ha a két Szicíliát elvehette egy ember, akinek nem volt egyebe egy veres ingénél, mért ne vehetné el a bondavári hercegséget egy feketeinges?

- Enfin, hát mi baj lesz belőle? A fiú elég jó gentleman. Katona volt. Nemes ember. Szomszéd birtokos a bondavári uradalommal. Neki van kétszázezer forintnyi értéke, Angela húgomra néz húszmillió örökség. De ha a mennyei hatalom még tíz esztendeig megtartja Tibald nagybátyánkat s engedi az unokája javára tovább is kitűnő sikerrel gazdálkodni, úgy jöhet, hogy Iván és Angela vagyoni állapota között "partie égal" lesz. Ami pedig a titulust illeti, ha így fog táncolni a minisztérium a nemesi előjogainkkal s így emelkedik a becse a parlamenti kormányzatban a halina szűrposztónak, magam is megteszem, hogy felfolyamodom érte: "Mich in den Bauernstand zu erheben".

Ivánt a grófnők Theudelinda magánszobájában fogadták, mint benső ismerőst.

Mikor belépett hozzájuk Iván, szokatlanul el volt fogulva. Kemény vonásait a halványság s bizonyos meghatottság kifejezése érdekesekké tette.

Theudelinda grófnő eléje ment s messziről nyújtá eléje mindkét kezét, s azután megszorítá hevesen Iván kezeit. Ajkai reszkettek, nem tudott szóhoz jutni, könnyeit akarta visszaküzdeni s azután némán inte Ivánnak, hogy foglaljon helyet az asztal mellett, melynek mozaiklapján gyönyörű majolikában pompás virágbokréta díszlett. Theudelinda melléje ült le a pamlagra, átellenben vele Angela grófnő.

Angela grófnő ma reggel szokatlanul egyszerűen volt öltözve. Még csak az sem jutott eszébe, hogy egy szál virágot tűzzön hajfürtjei közé, ami máskor olyan jól illett arcához. Nagyon komor volt s szemeit fel nem veté Ivánra.

- Milyen aggodalmakat álltunk ki ön miatt! - szólalt meg végre Theudelinda grófnő, midőn szavainak urává tudott lenni. - Ön nem képzeli, milyen kínos félelmeken mentünk keresztül e két nap alatt.

Angela lesüté szemeit. Ő is bele volt értve a többes számba.

- Nem fogom megbocsátani magamnak soha, grófnő - szólt Iván -, ami részem ez izgalom okozásában volt, s nyomban fog utána következni a vezeklés, amit vétkemért magamra szabtam. Holnap száműzöm magamat a Bonda-völgybe.

- Ah! - sóhajta meglepetten a grófnő. - Ön el akar hagyni bennünket? S mit akar ön a Bonda-völgyben?

- Folytatom elhanyagolt iparomat.

- S ön szeret a Bonda-völgyben?

- Nyugodtan vagyok ott.

- Vannak ott rokonai?

- Senkim.

- Háztartása?

- Amennyit magam el tudok látni.

- Ismerősei, kik után vágyik?

- Munkásaim csupán és gépeim.

- Ott ön úgy él, mint egy remete?

- Nem, grófnő! A remete egyedül van.

- És ön?

- Mi mindig ketten vagyunk: én és a munkám.

A grófnő egy ünnepélyes nyilatkozatra szedte össze erejét.

- Berend úr! Nyújtsa ön nekem kezét. Maradjon ön itt!

Iván felállt székéből s mélyen meghajtotta magát.

- Kedves emlék lesz nálam a kegy, mi a grófnő marasztaló szavaiban nyilatkozik irántam. A grófnő jóságának kifogyhatatlanságáról tanúskodik az. Hálám viszonozza azt.

- Tehát meddig marad?

- Holnap reggelig, grófnő.

- Ah - szólt a grófnő neheztelve -, ha én mondom önnek, hogy maradjon.

S e neheztelés oly őszinte, oly igaz volt, hogy Ivánnak lehetetlen volt félretérnie előle. Theudelinda Angela grófnőre tekintett, mintha várná, hogy az is jöjjön már segélyére. Angela pedig fel nem vetette hosszú selyem szempilláit, hanem egy rudbekkia piros szirmait tépegette virágkelyhéből, mint aki valamit kérdezget a virágtól.

- Grófnő - szólt Iván, félretolva a széket, amelyről felkelt -, jól érzem, hogy amidőn ily marasztalásra kell azt felelnem, hogy mégis távozom, annak olyan indokát kell adnom, mely súlyával túlnyomó legyen azon keggyel szemben, amellyel a grófnő engem elhalmoz. Önnek nem felelhetem azt, amit egyéb ismerőseimnek, hogy dolgaim vannak, hogy elég régen vagyok itt, hogy majd visszajövök. Önnek meg kell mondanom, hogy elmegyek, mert nem maradhatok itt, elmegyek úgy, hogy vissza ne jöjjek többet. Grófnő! Ez nem az én világom, ez nem az a világ, amelyben én élni tudjak. Negyedév óta mindennapos vagyok a körben, melyet a magas társaság képez, együtt éltem és együtt tettem mindent. Elismerem, hogy e kör tagjainak joguk van, okuk van úgy élni, úgy tenni. De nekem nincs. Más világhoz szoktam, más életfeltételei vannak létemnek. Önök idefenn mind különálló gyűrűk, mi odalenn mind összefüggő láncszemek vagyunk. Önöket állásuk függetlenné teszi; azért úgy élnek, mint akiket önakarat vezet. Minket egymásra szorít az élet s egészen másutt van nálunk az önzés, másutt a nagylelkűség, mint önöknél. Én nem vagyok önök közé való. Szégyenlem magamat büszkének lenni azok előtt, akiket önök lenéznek s nem tudom a fejemet alázatosan meghajtani azok előtt, akiknek önök hódolnak. Nem tudom meglátni az Istent ott, ahol önök imádják s nem tudok róla elfeledkezni ott, ahol önök kigúnyolják. Valami varázslat libeg önök felett, hol mindennek háttere gúny, tagadás; ki mond itt igazat egymásnak a szemébe, s kit szeretnek itt, ha nem látják? Együtt futtatnak árkon-völgyön a jó barátok. Egy elbukik, nyakát szegi. Jó éjszakát! Nincs jó barát többé. Másik nem úgy szegi nyakát, a versenyfuttatásban, hanem elprédálja vagyonát; hagyják együtt futni, senki nem mondja neki: "Állj ki, hiszen elpusztulsz!" Egyszer aztán elbukik, itt hagy ősi vagyont, ősi becsületet, összetörve. Jó éjszakát! Kitörlik a kaszinó névjegyzékéből a nevét. Nincs jó barát. Tegnap is tudtuk ugyan, hogy elvész, és hogy így vész el; de nem tudta más, hagytuk versenyezni velünk. Ma már más is tudja, ma nem ismerjük többé, ki volt. Ha fél a bajtárs velünk jönni, ha otthon ül, azt mondjuk: gyáva, fösvény, papucshős. S minő fogalmak a nők felől! Minő családélet! Minő drámák benn; minő komédiák künn! Mily virtus a vétkezésben! Mily bálványozása a futó örömnek! S ahol ez megszűnik, mily sivatag életunalom, mily öngyilkossággal kísértő fásultság! Nem, grófnő! Én nem tudok e levegőben lélegzeni többé. Nekik igazuk van, mert őket mindez boldogítja; de nekem meg kellene őrülnöm benne! Azért elmegyek innen grófnő! Bocsánat merész szavaimért! Ügyetlen voltam. Kíméletlenül beszéltem annak a társaságnak arculatáról, melynek még parkettjén állok. Háládatlan voltam, mert kifejezést adtam ellenszenveimnek ott, ahol mások türelemmel voltak az én fajtám hibái, félszegségei iránt, s nyájasan kísértek ki bennünket egész az ajtóig, ahol mindvégig nevetségesek voltunk, s nem gúnyoltak szemtől szembe; de kényszerítve voltam rá, grófnő, az ön jósága kényszerített. Mert végtelen nagy volt a kegy, mellyel ön engem ittmaradásra hívott fel; s ki kellett mondanom, hogy ami innen elvisz, az még végtelenül nagyobb.

Theudelinda grófnő is felállt Iván beszéde alatt; szemei világolni kezdtek, egész arca átszellemült, ajkai jártak, mintha minden szót utána mondana. S midőn végezé szavait, megfogta Iván kezeit két kezével, és magánkívül dadogá:

- Ugyebár? Ön így szól! Ön most így beszél? Ahogy én beszéltem... ezelőtt negyven évvel... mikor száműztem magamat a világból. A világ most is olyan, mint akkor!

Azzal megrázta szenvedélyesen Iván kezét.

- Menjen! Menjen haza. Menjen a föld alá. A bányába. Isten önnel. Mindenütt... mindenkor... Isten önnel. Igazán... Isten önnel!

Nem vették észre, hogy a harmadik alak is felkelt székéről, Angela.

És midőn Iván búcsút véve meghajtá magát, egy lépést tett előre.

- Ha ön megy innen, nem megy egyedül! - szólt az ifjú delnő, szilárd, elhatározott hangon. - Akkor én is megyek! - És arca kigyulladt e szónál.

Iván a helyzet magaslatán állt.

E szédítő magasból teljesen megőrzött lélekjelenléttel mondá a grófnőnek:

- Azt helyesen teszi, grófnő! Holnap Tibald herceg születésnapja van. Még holnap reggelig megérkezhetik ön hozzá, s ott ölelő karok várják.

Angela grófnő sápadt lett, mint a szobor.

Leroskadt karszékébe. A rózsaszín virágszirmokat leszórta öléből a földre.

Iván meghajtotta magát tiszteletteljesen; megcsókolta Theudelinda kezét, és eltávozott.

Ah, a Delejországon innen is vannak emberek, akik ha egyszer megszerettek egyet, azt nem felejtik el többé soha.

* * *

Iván eltávozta után Ödön gróf meglátogatá ismét nőrokonait. A kíváncsiság vitte oda.

Angela grófnő kedélyesebb volt, mint bármikor.

Mikor elváltak egymástól, azt mondá unokabátyjának:

- Eredj el Salistához s tudasd vele, hogy mintléte felől tudakozódom.

Ödön gróf bírt elég művészi nyugalommal eltitkolni bámulatát, s mikor végighaladt a lépcsőzeten, elkezdé magában dúdolni "A sevillai borbély"-ból Figaro áriáját:

"Az asszonynak csalfaságit
Nem lehet kitanulni,
Nem lehet kitanulni!"

* * *

...Angela grófnő pedig még aznap írt Tibald grófnak. (...Másnap nagyatyjának születésnapja volt.) A levél tartalma ennyiből áll:

"Nem megyek haza. Adieu!"

* * *

...Másnap beszéltek még Ivánról és párbajáról.

...Harmadnap elfelejtették!

"Adieu!"





A tizenharmadik próba

Tibald herceg éppen születésnapja reggelén kapta egyetlen unokája levelét, mely ezzel végződik: "Adieu!"

Minden évben ünnep volt rá nézve ez a nap: Angela csecsemő korától elkezdve a legutolsó évig, Tibald herceg minden születési évfordulóján kapott tőle egy csókot.

Ez a mai keserű egy csók volt.

Ott van a herceg ereklyéi között, egy aranytáblás albumban, melyben egyedül gyöngéd családi hagyományok vannak, minden év emléke e napról. A száraz virágcsokor, mit egyéves korában nyújtott át piciny kezével Angela a hercegnek, a kedves ákom-bákom, mit első írásgyakorlatul írt számára egy szelet bristolpapírra, s a legutolsó év finom gyöngy- és aranyhímzetű emléklapja, mit Angela saját kezeivel készített. Mind Tibald herceg születésnapi emlékei.

Berekeszti ezeket most ez az utolsó levél: "Adieu!"

A herceg kedélye érzékeny volt és ingerelhető.

Ha pedig hidegvérét hítta fel bíróul, attól is azt kellett megtudnia, hogy neki van igaza unokája ellenében.

Angela grófnő tartozott magának, tartozott hercegi házának azzal, ami tőle kívántatott. Ha szíve állna útjában, nem lehetne megítélni; de Angela nem szeret senkit. Hát akkor miért tesz különbséget azok között, akiket nem szeret?

Tibald herceg izgatott kedéllyel indult el Evelina művészi próbatételére.

Ami keserítette, az forralta is vérét.

Az "adieu"-re még neki is lehet egy szava.

Evelina lakására érve, a komornyik bebocsátá az ismerős urat a terembe, ahol az állítólagos művésznő tündérpróbáit szokta tartani eddig.

A herceg egyedül találta magát a teremben.

Az ablakok halvány rózsaszín függönyei végig le voltak eresztve, s a terem szögleteiben berkek voltak összecsoportozva keleti virágbokrokból. Eleven virágillat képezte a teremben a parfümöt. Egy szegletben gerlicepár turbékolt, s valahol a magas virágfák közé elrejtve egy csalogány énekelte panaszló, dicsekvő varázsdalát. Olyan volt e hely, mint tündértanya az erdő mélyén.

A herceg nem találva senkit, leült a kerevetre s végiglapozta az albumot, mely az asztalon hevert. Evelina művészi alakjának gyűjteménye volt az. Végiglapozta, képet kép után megnézve, és míg e csábító alakokat nézte, lelke előtt annak a másik otthon hagyott albumnak a lapjai forogtak le, amikben Angela rajzai, hímzetei vannak.

Csak az utolsó képnél tért vissza figyelme. A csalánszövettel öltözött alak minő csábító, mily érzéki, minden eszményítés mellett!

A csalogány dalolt, a gerlék turbékoltak, a narancsvirág illata oly kábító volt. Minő alakban fog megjelenni utoljára ez az asszony?

És ekkor úgy tetszett neki, mintha valahonnan a távolból egy régen hallott, régen elfeledett dalt hallana, csendesen, halkan dudorászva, ami egyszerre mint varázsigézet fut végig minden idegén.

Ez az a parasztnóta, mit egykor a dajka énekelt unokája bölcsője felett, mikor azt altatva ringatta. Valami tót népdal, ismeretlen szöveggel.

Néhány perc múlva elhallgatott a dal.

És nemsokára nyílt a mellékajtó Evelina öltözőszobájából.

Ő jött.

Hogyan jött? Minő csábalaknak öltözve? Minő varázsövével Cytherének?

Egy egyszerű fehér-fekete kockás krepon-ruha volt rajta, haja simás kontyba fonva, fehér, keskeny, hímzett gallérka körítette nyakát.

És szendén, bizalommal, szerényen közelített Tibald herceg felé, s mikor feléje ért, egy kis tárcát nyújtott át neki, melynek fehér atlaszára gyász-kreppfonallal egy sír előtt térdeplő gyermekalak volt finom hímzéssel odarajzolva.

És azután felemelve hozzá igazi könnyektől ragyogó szemeit, tört, elfojtott, reszkető hangon rebegé:

- Uram! Fogadja ez emléket tőlem ma, születésnapjára. Az ég tartsa meg önt sokáig!

Annyi igazság, vagy oly csalódásig hű lelemény volt e jelenetben, hogy Tibald herceg elfeledkezék magáról, s ehelyett: "Asszonyom!" azt kiáltotta neki: "Leányom!"

A delnő e szónál zokogva veté magát Tibald herceg keblére, s a fájdalom igazgyöngyeit hullatva szeméből, esdekelve:

- Óh, uram, ne vonja vissza e szót tőlem! Nincs nálamnál árvább teremtés e világon!

Tibald herceg a zokogó nő fejére tette kezét és megcsókolá annak homlokát.

- Tehát legyen ön az én leányom. Nézzen fel rám, Evelina! Mosolyogjon rám! Ön még gyermek, tehát legyen rám nézve gyermek. Én önnek atyja - nem! - nagyatyja fogok lenni. Az apák néha nem szeretik gyermekeiket, de a nagyapák unokáikat mindig. Lesz ön az én kis unokám. Fog csevegni a fülembe bohóságokat, mikor komor leszek, fog felolvasni, mikor álmatlan vagyok, fog utánam kérdezősködni, mikor betegen fekszem. Elfogadja ajándékaimat, nyitva tartja számomra házát s asztalához ültet. Meghallgatja, ha valami panaszom van, s elmondja nekem a magáét. Nehéz szeszélyeimet nem viszonozza, kedvemet keresi. Én is úgy fogok bánni önnel. Úrnője lesz ön mindazoknak, akiknek én ura vagyok. Ragyogni fog ott, ahol én gyönyörködni akarok ragyogásában. És nekem mindenben szót fogad.

Evelina néma kézcsókkal felelt mindezekre.

- Tetszik önnek az, amit mondtam? Örül ön annak? - kérdezé a herceg.

Erre azután a hölgy örömkacagása felelt; felszökött, táncolt, magánkívül volt, s ismét visszarohant a herceghez, kezét összevissza csókolni.

- Óh, kedves, óh, édes öregapa!

A herceg leveté magát a kerevetre s gúnyosan felkacagott.

Evelina megrettenve állt meg gyermeteg szökdécselései közepette. Oly riasztó, oly otthontalan diszharmónia volt e kacajban.

- Nem önnek szólt ez, kedvesem, nem önnek. Jöjjön ide és üljön mellém, szép unokaleányom.

(Az a kacaj válasz volt az "adieu"-re.)

A herceg lesimítá Evelina haját gyöngéden.

- S most önhöz igen komoly szavaim fognak lenni. Ide figyeljen, mert amit mondok, az ezentúl önre nézve parancsolat. Családunkban csak egy parancsol, a többi engedelmeskedik.

Mennyi hízelgés volt e szóban "családunkban"!

- Ön át fog költözni rögtön Maximilián utcai palotámba, s azontúl nem fogad el mást, csak akit én önnek megengedek. Hogy Kaulman úr e rendelkezéshez beleegyezését adja, azt kieszközölni az én gondom lesz. Azontúl Kaulman úrral sem lesz önnek szükség érintkeznie, hacsak üzleti dolga nincs önnel. Sajnálja ön Kaulman úr barátságát elveszteni?

- Nem lehet elveszteni valamit, ami nincs.

- Én ki fogom eszközölni, hogy önt az operaházhoz rendes tagnak szerződtessék. Önnek állással kell bírnia, ami a világban megjelenésre jogot ad. A színművésznek címe királyi palást, a szalonok is megnyílnak előtte. A siker iránt ne legyen önnek aggodalma. Tehetsége igen szép. Tanuljon, sokra viheti. Szerezzen magának hírnevet. Azután megélhet, ha egyszer én meghalok is.

- Csak ne félnék a színpadon!

- Hozzászokik majd. És azután majd tapasztalni fogja, hogy a színpadon is mindenki éppen annyi becsültetésben részesül, amennyire becsüli saját magát. Aki magát aprópénzre váltja fel, az mindenkinek olcsó. Azután ne fogadja ön el minden ember hódolatát. Ha valaki iránt barátságot érze, azt mondja meg nekem őszintén, hogy én is megmondhassam önnek, mit tartok felőle?

- Nem, uram - heveskedék Evelina -, én egyedül önhöz ragaszkodom!

- No, no, Evelina! Minek fogadásokat tenni az elérzékenyülés pillanatában, miket a szívdobogás órái elnémítanak? Ön még gyermek. Sohase felejtse el, hogy mi öregapó és unoka vagyunk. Kaulmanról ne szóljunk, az egy semmirekellő spekuláns. Önnel célt ért. Amit meg akart kapni, azt megkapja. Hanem viszont odaadta önnek a nevét, azt vissza nem veheti öntől. Ön majd tapasztalni fogja a világban, hogy milyen véghetetlen nagy kincs egy asszonyra nézve egy férfinak a neve! Akár ragyogni akar vele, akár szégyenét betakargatni vele. A hölgyre nézve, aki egy férfitól nevet kapott, nincs "tíz parancsolat!" Ezt majd meg fogják önnek magyarázni.

- Nem fogom megtanulni, uram!

- Ne ígérjen ön olyan dolgot, amit nem kérek öntől. Mert akkor azt fogom hinni, hogy azt sem tartja meg, amit igazán kértem. Egyet kötök ki magamnak öntől. Egyetlen egy embert nem szabad önnek elfogadnia soha, sem levelét felbontani, sem ajándékát elfogadni, sem koszorúját a földről felvenni, sem tapsolását észrevenni. Egyetlen egy ember nem létezik önre nézve, mintha Teophratus láthatatlanná tevő sipkáját viselné fején, s ez ember Waldemár herceg.

- Óh, uram, én gyűlölöm ezt az embert! Utálom, gyűlölöm, irtózom tőle!

- Szeretem e kitörést hallani öntől. Hanem ez az ember gazdag. És szép férfi. És ön után őrjöng. És a nőknek utoljára is hízeleg az, ha tudják, hogy valaki őrjöng utánuk. Jöhetnek kényszerítő körülmények. A gazdagság nagy csábító, s a szegénység nagy kerítő. Jön idő, majd amikor én nem leszek. Én pedig azt akarom, hogy mikor én már porrá vagyok válva, még akkor se fogadjon ön el Waldemártól semmit és ne viszonozzon neki semmit.

- Esküszöm önnek, uram, arra, ami előttem legszentebb: anyám emlékére!

- Úgy engedje megcsókolnom homlokát. Most megyek Kaulmanhoz és végzek vele. Köszönöm önnek, hogy megemlékezett születésem napjáról. Hiszen mások is megtudhatnák azt, csak egy conversations lexikont ütnének fel, nevemet s életírásomat felkeresni. Én igen dúlt kedéllyel jöttem ide s igen nyugodt szívvel megyek el innen. Ezt meg fogom önnek hálálni. Isten önnel, kedves Evelina!

* * *

Néhány nap múlva Evelina beköltözött a Maximilián utcai úri lakba, hol Bondaváry Tibald hercegi fénnyel vette őt körül.

A világ azt hitte, hogy a hercegnek kedvese; a herceg abban az illúzióban élt, hogy unokaleánya; Evelina pedig azt hitte, hogy hitvesi kötelességet teljesít, mikor azt teszi, amit neki az ő ura és hitves férje parancsolt.

* * *

Szinte azon időben megkapta a kőszén- és olvasztókonzorcium is Bondaváry Tibald herceg helybenhagyását a Theudelinda grófnővel kötött szerződésre nézve.

És így a bondavári uradalom mind a két tulajdonosának a lábai alól ki volt már húzva!

Azt pedig ugyan megmenthette volna Angela grófnő a maga és családja számára, ha Berend Iván szavaira hallgatott volna.

* * *

De hát miért volt e makacsság Angela grófnőtől?

Mentheti-e őt valaki azért, hogy ennyire szeszélyes, hogy ily kíméletlen nagyatyja iránt, hogy tetszik magának ebben a dacban?

Bolondság-e ez? S védelmezi-e magát e bolondság, ha az?

Mondjunk egy szót a védelmére.

Az a Sondershain herceg, akihez Angela grófnőt oly szívesen akarta volna nőül adni Tibald herceg, ugyanaz a bizonyos Waldemár, akiről már annyi szó volt.

És Angela grófnő tudta mindazt, ami szó van a neki szánt vőlegényről.

Tehetett-e másképp? Fogadhatta-e meg azt, amit Iván tanácsol neki? Ezt ítéljék meg a nők, férfinak nincs joga hozzá.





A pénztudomány

A bondavári uradalom tehát már megvan.

Most még csak a tízmillió beruházási tőke hiányzik.

Azután még egy vasút, mely azt a világpiaccal összeköti.

Lássunk legelőször a tízmillió után.

A bondavári kőszéntelep megéri azt. Még többet is. De ki tud felőle? Ki hiszi el?

Zsurnalisztikai reklámok, "Beküldetett"-ek veszteni kezdik már hatásukat. Minden ember tudja ezt a mesterséget.

"Isten áldása Kaulmannál! Ki vesz hamburgi sorsjegyeket?"

Az élcet kezdik érteni. Az utóragban az élc, hogy: "nál" van ugyan, de "tól" nem jön az áldás.

Hanem hát sok új dolog van még a nap alatt.

Mikor Félix azt a szívességet tette Ivánnak, hogy vitt neki egy felügyelőt, beszélgetés közben meglátott az asztalán egy darab szénlapot, melyben valami ujjas növény lenyomata volt látható. Az a Bonda-völgyi tárnából került ki.

- Ah, ez valami ősvilági madár lábnyoma! - mondá Félix.

- Nem! - mondá Iván -, ez egy növény levelének lenyomata.

- Nekem is van egy szép kövületgyűjteményem.

- Hát akkor vidd el ezt is hozzá!

Félix elvitte a kövületet.

Mikor azután a bondavári részvénytársulat fellépése közeledett, egyszer csak jön egy nagyon elterjedt német lapban illusztrációval ellátott leírása annak a legújabban talált madárnyomnak, mely a bondavári kőszéntárna mélyéből került elő. Doktor Felicius volt az értekezés alá írva.

"Hadd lássuk azt a madárnyomot!" - kiáltanak a tudósok.

A felfedező tudós nevet is adott az állatnak, mely lábnyomait a még akkor lágy(!) kőszénbe nyomva hagyta: "Protornithos lithanthracoides".

"Hohó! Megállj!" - kiáltott rá egyszerre valamennyi geológus, fiziológ, paleontológ, tanárok, tudósok, ártézikútfúrók. - Ez nagy szó!

Egyik csoport tudós azt állította: lehet, másik azt állította: nem lehet.

Miért nem lehet? Azért, mert a kőszénalakulás korszakában még nem voltak madarak, sem emlős állatok, a kőszénben nem találni mást, csak növényi maradványokat, csigákat s nagy csodára egy-egy halat.

S miért lehet? Azért, mert amit nem talált még senki, találhat ezután valaki. Lám, Humboldt megesküdött rá, hogy nem volt az ősvilágban majom, mert ásatag majom nem találtatik sehol és íme, azóta már találtak Angliában egy, Franciaországban három ásatag macropythecust.

Erre a madártagadók tábora újra felzúdult, leszamarazta a madárhívőket; hiszen még hüllők is csak a barnaszénben fordulnak elő! Hát az anthracotherium mit vétett? De madárról szó sincs!

Végre, miután minden illusztrált lapon keresztül ment a veszekedés, miután felzajdította a német, angol, francia közönséget, a nagy érdeket költött pernek akként vetettek véget, hogy egy öttagú, tekintélyes tanárokból álló választott bíróság küldetett ki a kérdéses kövület megvizsgálására és elítélésére.

Doktor Felicius ezer darab aranyat ajánlott fel fogadásul annak, aki bebizonyítja, hogy az ő madárnyoma nem madárnyom.

A tudósok tirbunálja azután megvizsgálván az illető kőszenet, egyhangúlag kimondá a verdiktumot, miszerint az a nyom semmiféle Protornithosnak sem nyoma, hanem az "annularia longifolia" levelének lenyomata. Nem is lehet semmi másnak maradványa, mint növénynek, mert ez a széndarab nem barnaszén, de a legtisztább feketeszén, aminek korszakában nem volt még madár.

Doktor Félix Kaulman azután kifizette szépen az ezer aranyat s megköszönte igen szépen azt a szívességet az egész tudós egyetemnek, hogy a bondavári szént így elhíresztelték az egész világban. Negyvenezer forinttal nem tudott volna ilyen reklámot csinálni. Már most kiabálhatja mindenki, hogy a protornithos humbug! Hanem a bondavári kőszén renoméja tudományosan meg van állapítva.

Tehát közeleg a kedvező időpont, amelyben a vállalatot a börze színpadán debütíroztatni lehet.

Mert ez a legnagyobb tudomány a világon.

Vannak a börzének derült napjai és borús napjai. Néha teli van villannyal a levegő, birkák fickándoznak a mezőn; másszor meg lehajtja valamennyi a fejét a földre, s nem akar hozzáharapni a szép zöld mezőhöz. Néha bégetve kéri a juhászát, hogy nyírja már meg, nagyon nehéz a gyapja. Másszor meg összedugja valamennyi a fejét, kifelé fordítja a hátulját s nem hallgat semmi biztatásra. Egyszer-egyszer meg - anélkül, hogy tudná valaki, miért - nekiiramodik a vezérürü s uccu, utána valamennyi. Sem juhász, sem komondor meg nem állítja futásában.

Tehát fő tudomány: megtudni, mikor van jó idő a börzén?

Mert néha vannak olyan áldott jó idők, az emberek olyan üdvözülő állapotban, a tárcák, erszények oly túláradó kedélyben, hogy olyankor minden sikerül: még ha valaki a Gellérthegy felaprózására és elárusítására keresne konzorciumot, arra is találna vállalkozót és részvényeseket. Máskor meg még a török vasúti kölcsönre sem hederítenek.

Tehát egy ilyen, minden füvet megnövesztő szép napon lett feltéve a bondavári kőszéntelep vállalata a bécsi börzén, s a kiírás napján a Kaulman bankház előtt s a hitelintézet utcájában katonasággal kellett kordont húzni, hogy a tömegesen rohanó aláírók ribillióját valahogy rendben lehessen tartani.

Az aláíró publikum már reggel elfoglalta a kapukat; könyökkel tört magának utat, aki bízott az erejében; a tolongásban bevert kalap, leszakadt kabátszárny számításba nem jött; verbál injúriák a legnagyobb mértékben, tettleges bántalmazások a második és harmadik fokig fel sem vétettek. Az utcára nyíló ablakok bezúzattak, azokon kiabáltatott be: "Én írok alá tízezret, százezret, milliót! Itt a biztosíték!" Derék tornászok felhasználták testi előnyüket, hogy a szomszédjaik vállára felhágva, onnan felkapaszkodjanak az erkélyre, ott dugják be a fejüket az aláírással boldogított terembe: "Fél milliót!" S midőn végre ütötte a délutáni hatot, s a kapuk bezárattak, a fegyveres erővel szétoszlatott tömegnek, mely nem volt szerencsés az aláíráshoz juthatni, fennen kiáltottak alá az erkélyről: "Az aláírás be van zárva! Óriási túljegyzés. Tízmillió helyett aláíratott nyolcszázhúsz millió forint!"

De hát itt van az a sok pénz ezeknél az aláíróknál?

Dehogy van! Az aláírt összeg tizedét biztosítékul leteszi mindenki másféle értékpapírokban. Pénzt még nem látott a konzorcium.

Azok, akik itt egymás kabátját letépik a nagy tolakodásban, sem pénzbőségben nem szenvednek, sem a szénprodukcióval legkisebb közük sincs, hanem most éppen jó idő van a börzén: lehet nyerni. A bondavári kőszénrészvények parin felül vannak jegyezve; azt a kis nyereséget szeretné minden ember beerszényezni, s nem bánja azután, akármi lesz az aláírt részvényeivel.

Hanem gondoskodva van róla, hogy a fák ne nőjenek az égbe.

Ott áll csatakészen az ellenfél: a kontremin!

Waldemár herceg az élén a kontreminenek. Egyike a leghíresebb börzefejedelmeknek.

Igen természetes, hogy amint azok az emberek, akik csak rögtön nyerészkedésre írtak alá, a börzére viszik a részvényeiket s ott kezdik elárusítani: az emelkedés rögtön megakad, az agio visszamegy s lassanként egészen elenyészik. Ha életrevaló a vállalat, ha a részvények szilárd kezekbe jutottak, azután meglehet, hogy ismét felemelkedik.

Hanem ez ellen is talált ki a tudomány valami ellenszert.

Az igazgatótanács választ egy szindikátust. A megtörtént redukció után a szindikátus rendelkezik afelett, hogy mikor adja át az aláíróknak a részvényeiket.

Ez időközt pedig felhasználja arra, hogy a börzeágenseknek ád valami ötszáz részvényt ajándékba azért, hogy lanszírozzák a vállalatot. Ezek után gyilkos lármát csapnak a coulissában s a parketten. Verik fel kétségbeesetten a részvényeiket. A certificátokat nagy ázsióval ragadozzák ki egymás kezéből: hanem még részvényt nem lát a börze. Hanem a kurzus jegyzi szépen a "pénz" és "áru" rovatokat.

A tapasztalt emberek tudják, hogy ez csak színpadi háború, hogy aki igazi pénzt akar adni, kaphat annyi részvényt al pari a kútfőnél, amennyit csak parancsol; s a contremine csak leskelődik, hogy mikor csapjon az agitátorok közé, mikor verje le egyszerre parin alul a vállalat részvényeit, hogy azután akkor vásárolja őket össze csúf áron, s azután nőhetnek megint felfelé.

Aki azután ebben a játékban elhull, az a szegény jégre táncolni ment apró tőkepénzes, akinek kiénekli a fiókjából a keveset kamatozó kis tőkéjét a nagy bacchanáli zaj az aranyborjú tiszteletére, s aki besompolyog a bizonyos nyereségre, s mikor azután fellobban a kontremin, nagyot húznak a hátára, otthagyja a részvényeit, a differenciáit mint a rák a lábát, s szalad haza és hálát ad az Istennek, hogy legalább a csizmáját megmentette.

Ez már így megy.





Az előénekelt tallérok

X. városban van egy utca, melyet ma is "Görög utcá"-nak neveznek. Szép, díszes házak sora, melyet egykor görög kereskedők építettek; a sor közepén a templom, márvány homlokzatával, pompásan aranyozott tornyával, melynek harangjai a legcsengőbbek az egész városban; azt mondják, mikor azokat a harangokat öntötték, a görögök marokkal hányták az ezüst tallérokat az olvadt ércvegybe.

Derék, élelmes, kedves faj volt ez a görög. Ők voltak a szilárd kereskedelem legelső megalapítói Magyarországon; a zsidónak még akkor nem volt szabad fekvő birtokot szerezni, azért csak a görög kereskedő házán lehetett meglátni, minő uraság van az észben és szorgalomban.

Azután macedon eredete dacára soha sem vette azon észre senki, hogy nem tősgyökeres magyar ember. Magyar volt az anyanyelvük, a többit úgy tanulták. Nem is különítették el magukat, mindenütt ott voltak, ahol más. Többnyire nemes emberré lettek, s büszkék voltak magyar ármálisaikra; ott ültek a zöld asztalnál, s csak arról tudta meg a világ, hogy különbség van közöttük és a többi lakosok között, hogy mikor már a többiek rég le is hántották a húsvéti piros tojásokat, a görögök akkor kezdtek el tizednapra egy fatáblán két kalapáccsal nagypénteket kalakolni.

X. városból ez az egész ragaszkodó faj kiveszett már. Méltó volna pszichológiai búvárlatra, utánajárni, mi okozta, hogy elmúltak? Miért haltak el férfiaik mint agglegények, leányaik mint hajadonok? Pedig délceg, daliás termet, tüzes vér, lángoló szemek, nemes arcél tüntették ki férfi- és nőnemét.

Elhaltak egymás után.

Elvégre csak egy maradt, az is agglegény már: az öreg Csanta Ferenc.

Hajdan joviális cimbora, vidám előénekes a "no gája"-ban, gazdag, bőkezű, szép asszonyoknak udvarló, gavallér, merész kártyás; időjártával magába zárkózott, emberkerülő, fösvény, zsugori, zene- és énekgyűlölő és uzsorás.

S mentül inkább magára maradt, annál nagyobbat nőttek sivár tulajdonai. Amint egy-egy régi cimborája, rokona, üzlettársa meghalt, annak a házát sietett megvenni; az egész utcasor az övé volt már, csak a tőszomszédjában lakott még valaki a saját házában. Az is egyik görög fajrokonának a háza volt, kinek azonban maradt egy leánya, s az a leány kivételképpen nem maradt aggszűznek, hanem férjhez ment egy zongoramesterhez, akinek Belényi volt a magyarosított neve. Annak azután született egy fia, s azt valósággal Árpádnak is keresztelték.

Mármost az az egy ház esik közbe, hogy nem lehet az övé az egész utca!

Pedig övé már a templom is. Senki sem jár bele, csupán csak ő. Senkinek sem tartja a pap a misét, csupán csak neki. Ő a patrónus, ő a gyülekezet, ő a kurátor, a presbitérium, az alapítványok pénztárnoka: minden.

Ha ő is meghal, becsukhatják a templomot s fű nőhet a küszöbén.

Abban a mellette való házban pedig éppen nem szándékozott kihalni az új ivadék. Az Árpád gyerek olyan eleven volt, mint a csík. Ötesztendős korában sokszor áthajigálta a labdáját a vén görög háza tetején annak udvarára. A vén görög a labdát persze soha sem adta neki vissza.

Még más keserűséget is okozott neki az a fiatal sarjadék.

A városon egy szép patak folyt végig, két öl széles, fél öl mély. A házaknak erre a patakra hajlanak le a kertjeik. Szép, üde hely az egész környék.

A vén görög a maga részét a pataktól elzáratta vasrostéllyal. Neki még a vizébe se mászkáljon bele más.

A patakvíznek pedig az a szokása, hogy nem marad meg egy gazdánál, akármilyen vasrácsot húz is eleibe, hanem odábbfoly, s más jön megint helyébe. Belényiék háza fölül volt a patak mentében. Az Árpád gyereknek pedig az a gonosz szokása volt, hogy amikor csak leszökhetett a kertbe, azonnal papiroshajókat csinált, azokat megterhelte mindenféle kerti virággal s más afféle giz-gazzal, s eleresztette a vízen; azok szerencsésen átvitorláztak a rács között s rendszerint kikötöttek a szomszéd partján, ki a hajótörötteket azután reggelenként ott találta, s rettentő dühös volt érte. Hogy ez megsértése a tulajdonjognak! Mit ereget az a semmiházi gyerek papirosflottákat az ő vizére? Volt is érte elég bajuk Belényiéknek, kik váltig tiltották Árpádnak a nautikai kísérleteket. De fogad is szót az ilyen rossz kölyök!

Azután valami háborús idő jött. Miért, miért nem, már nemigen lehetett megtudni, a honvédek meg a német katonák egymásra puskáztak. Az újabbkori histórikusok szerint az egész gyermekjáték volt csak, s olyasmin keletkezett, hogy a magyar sipolyok, akik mohamedánusok, nem akarták a töltényüket fogukkal leharapni, melyeket a németek disznózsírral kenve készítenek. - Vagy ez Kelet-Indiában történt? No - mindegy. Nem tudni már bizonyosan. Ami egyebet beszélnek róla, azt mind a poéták találták ki.

Nem is egyébért tétetik erről említés, csupán azért, hogy kiderüljön, mi oka volt Berend Ivánnak Belényiék házához kerülni? Hát ő ott valami ostromot vagy mit? segített visszaverni a háborús időben, s azalatt náluk volt szállva. Igen szerették, mert jó vígkedvű fiú volt. Egyszer azután a szegény zongoramestert, amikor csendesen menne haza az utcán, egy messze elpattant bomba darabja úgy ütötte főbe, hogy rögtön meghalt. Így lett árva az Árpád gyerek, így fogadta el őt fiának Iván. Akinek azután egyszer le kellett tenni a fegyvert, el kellett menni valahová, de hogy hová és miképpen? az már olyan régen történt, s olyan unalmas história, hogy jobb, ha nem beszélünk róla.

Ezért adta oda Iván minden aranypénzét Belényinének, hogy az Árpád zenei képeztetésére fordítsa. Veszendő pénz volt, okosabb helyre nem tehette. Ha magával vitte volna, ki tudja, ki osztozott volna rajta?

Ugyanebben az időben történt az meg, hogy X. város piacán kidoboltatá egy magyar kormánybiztos, hogy akinek német bankója van, hordja fel a piacra, ott lesz egy máglya, azon azt megégetik. Aki másként tesz, rosszul jár.

És valósággal, aki rosszul nem akart járni, felhordta a német bankót, azt meggyújtották, elégették.

Belényinének is volt egy pár száz megtakarított forintocskája. Hova legyen vele? Sajnálta nagyon tűznek vetni. Azt tette, hogy megszólítá gazdag szomszédját, a vén görögöt, nem váltaná-e azt be neki magyar bankóra?

Az eleinte majd kiverte a házból, de később csak megesett rajta a szíve, adott neki érte magyar bankót.

Még többet is adott azután neki.

Egy hét múlva odament az asszonyhoz s azt mondá neki:

- Én nem akarom a te pénzedet kezelni, amit az apád nekem hat percentre átadott. Itt van a tízezer forintod, csinálj vele amit akarsz. - S kifizette neki a nála lévő tőkéjét magyar bankóban.

Másik hét múlva azután jött egy másik kommendáns a városba, az meg német volt. Az meg azt doboltatta ki, hogy akinél magyar bankó van, hordja be rögtön, hogy elégethessék, mert akinél egyet megkapnak, halál fia!

A szegény Belényiné futott kétségbeesetten a szomszéd úrhoz: mit tegyen? az egész összeg, amit neki visszafizetett, mind ott van még a fiókjában! Koldussá van téve gyermekestül, ha azt mind elveszti. Minek fizette most meg? Minek váltotta át a német bankóit, ha tudta, hogy ilyen világ következik?

- Hát ki tudta? - förmedt rá Csanta uram, s még neki állt feljebb a panasza. - Ha te koldus vagy, én háromszor koldus vagyok. Egy elátkozott fillér sincs a házamnál, nem tudok min húst hozatni a mészárszékből. Százezer forintom ég a tűzben. Odavagyok, koldus vagyok!

És azzal elkezdte szidni, átkozni mind a két hadakozó fél kicsinyét, nagyját, úgy, hogy Belényinének kellett csitítania, hogy ne kiabáljon, az Istenért! Meghallják odakinn, s még felakasztják érte.

- Hát hadd hallják! Hát akasszanak fel! De kimegyek a piac közepére s ott mondom a szemükbe, s ha ők fel nem akasztanak, majd felakasztom én magamat. Csak azon gondolkozom, hogy hova akasszam magamat, a kútágasomra-e, vagy a toronyban a harangkötélre?

Belényiné nagyon kérte, hogy azt semmiképpen ne tegye.

- Hát mit tegyek? Elmenjek a kalapomba krajcárt koldulni? Itt van az utolsó két garasom, ni! - S mikor azt előhúzta zsebéből, sírva fakadt, omlott a könnye, mint a zápor. Szegény asszonynak kellett őtet vigasztalni, hogy azért ne essék kétségbe; hiszen ád a molnár is, meg a mészáros is hitelbe; s közel volt hozzá, hogy megemberelje egy húszassal.

- No majd meglátod! - szólt zokogva a vén görög. - Gyere csak holnap reggel át hozzám s meglátod, hogy itt lógok a folyosómon a vasra felakasztva. Ezt én túl nem élem.

A szegény özvegyasszony azután hát mit tehetett egyebet, csak felvitte a nagy csomag pénzét a kommendáns úrhoz, csak elégették azt is a piacon.

Szörnyű nevetnivaló tréfa volt az. Soknak, mikor visszaemlékezik rá, még most is hull a könny a szeméből - a nagy kacagástól.

Az özvegyasszonynak azután nagyon szűk napjai következtek.

Egész tőkepénzét elvesztette, amit atyjától örökölt; nem maradt egyebe, mint a háza. Annak az első szobáit kiadta boltoknak, a hátulsókban lakott s úgy éldegélt szegényesen a sovány jövedelemből.

Mindig félve tekintgetett a szomszéd folyosójára, vajon az öreget egyszer nem látja-e ott lógni a vason? Mert ő maga nagyon sok nélkülözést kiállt.

Biz az öreg nem akasztotta fel magát. Néhány ezer forintja ugyan neki is kárba veszett; hanem az csak polyva volt: megmaradt a garmada. Volt egy pincéje, melyhez a házából egy szűk átjáráson lehetett eljutni a föld alatt. Az a pince éppen a patak alatt volt építve. Bécsi pallér készítette, a helybeliek nem tudtak felőle semmit. Az a pince tele volt félakós hordókkal és minden félakós hordó tele volt ezüsttel. Számbavehetetlen kincs volt az öreg pincéjében elrejtve. S egy titkos gépezet a hálószobájában képessé tette egyetlen rugó megnyomásával egy, a patak medrében elhelyezett zsilip felnyitására, melyen át öt perc alatt az egész pince víz alá volt helyezhető. Oda rabló hiába ment volna.

Ami ezüst-, aranydarab Csanta uram kezébe került valaha, az soha többé napvilágot nem látott, vándorolt a víz alatti pincébe.

A szegény özvegyasszony pedig nélkülözött és varrt, hímzett pénzért, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse.

Azt az aranypénzt, amit Ivántól kapott, még éhhalás esetén sem fordította volna másra, mint amire adva volt neki: Árpád tanítására.

S a zongoratanítás olyan drága!

Az Árpád gyerek lángész volt! Hanem, mint minden gyereknek, megvolt az a gonoszsága, hogy amire az Isten talentumot adott neki, azt nem művelte olyan kedvvel, mint a hiábavalóskodást.

A házból nem volt ugyan neki szabad kimenni soha az anyja nélkül, hogy más gyerekektől valami rosszat ne tanuljon, hanem hiszen talál ki a gyerek magától is elég sok istentelenséget.

Ott volt például a kert. Amint oda levehette magát, nekiállt a bodzafának, levagdalta a tavalyi hajtásokat róla, csinált belőle malmot, rátette a vízre és azzal a gonoszsággal töltötte az idejét, hogy óraszámra elnézte: hogy forognak annak a malomnak a kerekei. Ez még hagyján. De még más gonoszságot is kitalált. Ugyanabból a bodzafából faragott magának tilinkót s azon a primitív játékszeren furulyázott mindenféle parasztnótákat. Klempler úr, a zongoramester, vigasztalhatatlan volt, mikor megtudta, hogy tanítványa tilinkón furulyál. Hisz ez öngyilkosság a zongoraművésznek! De még ez sem minden. A tilinkószóra az átellenes kertből, melyet a patak választott el házuktól, meg szokott jelenni egy kis szöszke ötesztendős leány; annak Árpád papiroshajókat fújdogált át a vízen keresztül, az meg visszafújta neki a vízen keresztül a hajókat. Ez meg már éppen elvetemedettség! Üldözték is emiatt Árpád urat erélyesen. De soha sem sikerült nyomára jönni, hogy hová rejti el a malmához való eszközöket és a tilinkóját? Mire lejött valaki a kertbe, minden el volt takarítva szem elől.

A malmot és tilinkót Árpád úrfi elrejté egy pincegége nyílásába, rákötve egy sodronyból készített rézláncra, melyen át leeresztette azt a mélységbe, hogy senki se akadhasson rá.

Ez a tilinkózás pedig végtelenül bosszantotta a szomszédot. De még inkább a napestig hangzó zongoragyakorlatok. Minden órájában a napnak kellett azt hallania. Még éjjel is azzal álmodott, hogy c, d, e, f, g, á, h, c!

Aközben drágult a világ, szűkült a keresetmód. Belényiné rászorult, hogy kölcsönt kérjen fel a házára. A szomszédhoz folyamodott. Az adott neki. A kölcsön lassan felszaporodott. Egyszer azután a szomszédnak eszébe jutott azt megkérni. Fizetni nem tudtak; per lett belőle. A pernek meg az lett a vége, hogy Csanta uram dobra üttette Belényiék házát, s maga levén az egyetlen árverező, megvette azt negyedrész áron. Ami visszajárt a vételárból, azt Belényiéknek kiadták, s azután "Alá is út, fel is út!"

Árpád úrfi utoljára rejtette el tilinkóját és malmát a pincegégében, téglával be is falazta azt, hogy valamiképp rá ne jöjjenek. Anyja felvitte őt magával Bécsbe, tovább taníttatni.

A vén görög már most bírta az egész utcát. Nem alkalmatlankodott többé neki senki. Közvetlen szomszédságában nem tűrt sem gyermeket, sem kutyát, sem madarat.

És rakta élére a pénzt.

A víz alatti pince félakós hordói egyre szaporodtak, s azoknak a tartalma még mindig ezüst volt.

Ami egyszer oda bement, ki nem jött onnan többé soha.

Egy napon látogatója jött Csanta uramnak.

Régi ismerős: bécsi bankár, kinek az apjával már jó barátságban volt a görög, s azóta is mindig nála szokta beváltani bankjegyeit ezüstre, aranyra.

Kaulman Félix.

- Minek köszönjem ezt a szerencsét? Mi jó hordja itten?

- Kedves urambátyám! (Így szokta az öreget híni Félix.) Nem soká kerülgetem a dolgot; önnek is drága az ideje, nekem is, rátérek, amiért jöttem. Én egy tekintélyes társulat élén egy nagyszerű kőszénbánya-üzletet alapítottam a bondavári hercegek uradalmán, melyre az üzleti tízmillió tőkére 820 millió lett aláírva.

- Hüh! Hisz az hát nyolcvankétszerte több, mint amennyire szüksége van uramöcsémnek.

- A pénz a legkevesebb. De szükségem van tekintélyes férfiakra, akikből az igazgató bizottmányt összeállítsam, mert az egész vállalat sikere a buzgó, ügyes és műértő igazgató bizottmánytól feltételeztetik.

- No iszen olyan embereket is csak lehet találni, kivált ha jó dividenda akad.

- No a dividenda nem lesz megvetendő, egy-egy bizottmányi tagnak osztaléka a tantièmekből lesz évenként öt-hatezer forint.

- No, az bizony szép pénz. Szép szerencse arra nézve, aki bejuthat.

- Tehát egyik bizottmányi tagnak urambátyámat szemeltem ki.

- Nagy megtiszteltetés. De miféle terhek járnak előtte?

- Sem előtte, sem utána, sem vele semmi! Mindössze az a feltétel, hogy ezer darab részvényt kell az igazgatósági tagnak aláírni.

- Hjaj, kedves öcsém. Az sok pénz.

- Fizetésről nincs szó, csak aláírásról.

- De kedves öcsém, azért, ha kisvárosi kereskedő vagyok is, tudok én már annyit, hogy aláírni vagy fizetni, az mindegy annak, akinek van.

- Kivéve, ha a kölcsönös aláírások egymást kiegyenlítik. Ha például urambátyám aláír énnekem ezer részvényt a kőszénvállalatomra, én pedig ugyanabban a percben aláírok urambátyámnak egy kötelezvényt, melyben obligálom magamat ezer darab részvényt urambátyámtól al pari átvenni, hát akkor nulla a nullára felmegy, s egyikünk sem veszt vele semmit.

- Hm! De hát mi szüksége van uramöcsémnek erre a tréfára?

- Egész őszinteséggel megmondom. A világ már egyszer olyan, hogy arra néz, mit csinálnak a tekintélyesebb emberek? Ha azok mozdulnak, mozdul valamennyi. Ha urambátyám nevét meglátják a börzén az ezer darab aláírásával, a sok apróbb kapitalista mind utána tódul. Urambátyám kap ezért egy szinekúrát, amiből öt-hatezer forint évi jövedelmet fog húzni, én pedig fényes sikert aratok a vállalatommal. No ugye, hogy őszintén beszéltem?

- Hm! Majd meggondolom a dolgot. Jöjjön el uramöcsém délután a kávéházba.

Délutánig Csanta uram kihallgatta, mit beszélnek a kávéházban a bondavári vállalatról; hozzávetette, hogy hiszen ő maga nem kockáztat semmit; Félix kötelezvénye által a háta tökéletesen fedezve van. Mire Félix visszajött hozzá: elhatározta magát.

- Jól van. Aláírom a részvényeket. De nekem egy se maradjon a nyakamon. Mert én a papirost nem szeretem. A papiros csak papiros, s az ezüst, hiába, csak mindig ezüst.

- Ne féljen, urambátyám. Én megtartom magamnak valamennyit. Én teszem le a biztosítékot a részvényekért s én teljesítem a részfizetéseket.

Félix megnyugtatta a vén görögöt a részvények iránt s otthagyta nála a kötelezvényt az átveendő ezer részvény felől.

Következett azután a kulisszai manőver!

Az ágensek, a fezőrök, a szerizálok hozzáfogtak az azsiotázshoz. A bondavári kőszén részvényei rohamosan emelkedtek fölfelé.

Hanem a szindikátus még egy részvényt sem adott ki senki kezébe.

A kontremin még meg volt bénítva.

Csanta Ferenc uram e naptól kezdve szorgalmasan elkezdte tanulmányozni a lapokat.

Nem az újságlapokat! Azok mindig hazudnak, hanem a börzelapokat. Azok mondanak csak aranyigazságot!

S bámulva látta, hogy mi történik a bondavári kőszénrészvényekkel.

Napról napra nő a felpénzük! Már tizenötön, már tizennyolcon, végre húszon állnak a parin felül. Aki kétszázezer forintot írt alá, húszezer forintot nyert rajta két hét alatt. Pedig meglehet, hogy nem is volt kétszázezer forintja, csupán az a biztosítéka, amelyet a papirosban letett.

Borzasztó gondolat!

Kétszázezer forinton húszezer forint két hét alatt!

Szegény becsületes uzsorásnak mit nem kell fáradni, míg kétszázat húsz percent haszonnal megfordít? Mennyit izzadni, mennyit aggódni a kikölcsönzött pénze miatt! Hány szegény bolondnak le kell addig a bőrét nyúzni, hány éhenholtnak a vánkosát egzekválni, hány prókátorral vérig veszekedni, hány bírónak a markát megkenni, hány üzlettárs által magát leakasztófáravalóztatni! Míg egy ilyen semmirekellő gaz spekuláns a neve aláfirkantásával besepri két hét alatt azt az összeget! Ejh, de csak igazságtalan a sors!

Hát most Kaulman Félix kapjon azért, hogy Csanta Ferenc aláírt ezer részvényt, húszezer kemény forintokat!

De már ugyan nem volna becsületes ember, aki az ilyen istentelenségnek nyomára jutott, ha mindent el nem követne, hogy minden erejéből megakadályozza ezt az istentelenséget és inkább saját maga kövesse el!

"Hát bolond vagyok én, hogy másnak lopjak!"

Lopni, in thesi már magában sem szép; de másnak lopni, hisz az már pláne immoralitás!

Egyszer csak megint előkerül Kaulman Félix s meglátogatja öreg barátját X. városában.

A vén görög ravasz, nyájas mosolygással ülteti őt le szobájában.

- Tessék leülni, kedves lelkem uramöcsém! Hát mi jó hordja itt megint?

- Hát tetszik tudni - szólt Félix ügyleti egykedvűséggel -, ama bizonyos részvények átruházása végett jöttem ide.

- Micsoda részvények? Úgy! A bondavári részvények? Hát sürgetős a dolog?

- Igen is, mert az első részletbefizetést teljesíteni akarom, s azután a részvények kiállításánál két forint az átíratási díj, amit, ha rögtön az én nevemre állíttatnak ki, meggazdálkodhatok s az is kétezer forint.

- Tehát mind az ezer részvényt hajlandó átvenni uramöcsém?

- Ahogy szerződésileg köteleztem magamat.

- És ha én nem adnék át belőle többet csak ötszázat?

Kaulman ajkat pittyesztett.

- No! Kénytelen volnék benne megnyugodni.

- És ha nem adnék át belőle egyet sem?

- Micsoda? - kiáltá Kaulman, felugorva helyéről. - Urambátyám talán csak tréfál?

- De nem tréfálok bizony! Talán bolond vagyok csak egy részvényt is elereszteni, amin húsz forint kész nyereség van.

Kaulman a legnagyobb mértékben felindultnak látszék.

- De urambátyám! Hiszen így egyeztünk egymással. Én önnek arról adtam írást.

- Adott ám kedves uramöcsém nekem arról írást, hogy ön tartozik tőlem al pari átvenni az ezer részvényt, de én nem adtam uramöcsémnek írást arról, hogy én tartozom azt átadni uramöcsémnek; ez a tréfa a dologban. Hehehe!

Kaulman csak hátratántorodott s tátva maradt szeme-szája.

- Hehehe! - nevetett rajta az öreg görög, fél szemével ravaszul hunyorítva - ugyebár, uramöcsém, még lehet tőlem tanulni valamit?

- De urambátyám! - pattogott a bankár - ez nem járja! Ez minden börzetörvény ellen van! Ha énnekem valaki a börzén azt mondja: adok önnek ultimóban ezer ilyen meg amolyan részvényt ezen meg ezen áron, nem kell írás; elég, ha én magam bejegyeztem a könyvembe. Ez a börzetörvény.

- Mit tartozik énrám a börzetörvény? Az énnekem nem parancsol. Én oda nem megyek soha.

Kaulman savanyú mosolyra vonta el a száját.

- No már, urambátyám, azt meg kell vallanom, hogy így még le nem főzött soha senki életemben! Már azt meg kell adnom, hogy mesteremre akadtam. Hát csak nem ád ide a részvényekből semmit sem?

- Nem én egy felet sem.

- Jól van; de akkor le kell fizetni az aláírt összeget!

- Lefizetem. Lefizetem szépen.

- De az egészet.

- Ne tessék félni semmit. Van még miből! Adja még ez a ház. Ha kell, arannyal, ha kell, ezüsttel verhetem ki a szemét az egész konzorciumnak.

- No - szólt Kaulman, cilinderét az asztalhoz vágva - ezt már nem hittem volna, hogy ebben a kisvárosban így megmeszeljen valaki!

Csanta uram rettenetes nagyra is volt vele, hogy így rászedhette a bécsi embert!

Sietett is hasznát venni a jó fogásnak. Élt a gyanúperrel, hogy ha el talál késni az első befizetéssel, majd nagy hirtelen megsemmisítik a részvényeit. Annálfogva sebtén hozzálátott, hogy az első 35 százalékot minél hamarább a bankár asztalára leszámlálja ezüstben.

Az pedig nem olyan könnyű munka. Hetvenezer forint ezüstben egy pár szekeret vesz igénybe. Azoknak zsandárkíséret kell, ami nagy feltűnést okoz, de hát hadd okozzon!

Mikor Csanta uram lement a pincéjébe, a sorbanfekvő hordók közül hetet felhengeríteni (mást nem hagyott ahhoz nyúlni), mégiscsak nagyot dobbant a szíve. Ez a hordóba fenekelt ezüst olyan szilárd tőke! Igaz, hogy nem jövedelmez semmit, de nem is árt neki semmi veszedelem. A könny is kijött a szeméből, mikor választania kellett a húsz hordó közül, melyik menjen el legelébb! Szinte megsiratta őket!

És ezért nem adnak mást, csak papirost.

"De ne tegyetek szemrehányást, ti árván maradt többiek! Visszakerülnek az eltávozottak nemsokára. Most csak elindulnak egy biztos utazásra, de ez útban nincsen tenger, nincsen hajótörés: vasúton, tengelyen mennek el pénzt szaporítani. Amint a részvények a kezünkben lesznek, eladjuk, meg sem hál a házunknál a papiros! Veszünk rajta megint ezüstöt. A nyereséget is ezüstre váltjuk, a hét hordó helyett kilenccel jövünk vissza!"

Így biztatva a honmaradtakat, kiszámítá Csanta uram a napi árfolyam szerint, mennyi az ezüstnek az ágiója? Aszerint kell neki még visszakapni. S azzal rendbehozva az egész expedíciót, maga ment fel a szállítmánnyal Bécsbe.

Azelőtt való nap, hogy Csanta uram rászánta magát az ezüstszállításra, már tett egy mozdulatot a kontremin.

Ez még csak kísérlet volt. Meg akarták tudni, nem mozog-e valamelyik foga az ellenfélnek? Elkezdtek valutákat vásárlani. Ha az ezüst felmegy, lemennek a papirosok.

Éppen kapóra érkezett tehát Csanta uram hét hordó ezüstje a vásárra.

Két szekér, melyet feltűzött szuronnyal zsandárok kísérnek, a hordók lepecsételve ólommal, Bécs utcáin végig elég feltűnést okozhat. Hát még mikor megtudják, hogy azok a hordók tele vannak ezüsttel! Hát még mikor azt megtudják, hogy a sok ezüst a hitelintézetbe vándorol a bondavári részvényekre befizetendő első részletül.

Peru és Brazília ereszti meg csatornáit!

A Kaulman-cég segített a lármát szaporítani. Az átvétel hivatalos személyek jelenlétében történt s országos lótás-futás támadt, amíg az átvett ércpénzről Csanta uram megkapja a nyugtatványát, melyet délután fognak a részvényekért kicserélni, s ugyanakkor leszámítolják az ezüstázsiót. Mindent elintéz a Kaulman-ház provízió nélkül.

Kaulman a legügyesebb biztosát választá ki ez eljárásra. Megmondta neki, hogyan viselje magát a görög irányában; akármi borravalót ád, azért kezet csókoljon neki, s egész nap rendelkezésére álljon.

A biztost Spitzhasenak hívták.

Délután elhozta Spitzhase Csanta uramnak a leszámítolási jegyzéket, a visszajáró pénzt és a részvényeket, nagy szolgálatkészséggel tudatva a nagyságos úrral, hogy hétszáz forinttal több pénzt hozott neki, mint amennyit maga felszámított, mivelhogy tegnapelőtt óta, amikor a számítást tette, az ezüstázsió felment egy percenttel.

- Üm! Ez becsületes fickó! - gondolá magában Csanta uram. - Kellene neki adni valami borravalót.

S adott neki egy ötforintost.

Spitzhase nagyon hálálkodott, s nem mulasztotta el a kézcsókolást.

- Üm! - gondolá magában Csanta uram - talán sok is volt neki az öt forint? Adja csak vissza azt a bankót, mást akartam adni: megtévedtem.

S adott neki az ötforintos helyett egyforintost.

Spitzhase azt is megköszönte és kezet csókolt érte.

- Üm! Ez jó természetű ember. Nekem való ember. Adja csak vissza azt az egyforintost, megint megtévedtem.

Akkor azután adott neki egy ötvenforintost.

Spitzhase most már mind a két kezét megcsókolta s eláldotta egész a paradicsom kapujáig.

Csanta uram meg volt felőle győződve, hogy no ezt most minden famíliájával együtt örök időkre boldoggá tette.

- De hát ha még holnaputánig vártunk volna az ezüsttel, nem kaphattunk volna érte még többet?

- Óh nem, tessék elhinni, éppen ma volt a legjobb idő, holnapután már két percenttel lejjebb fog szállni.

- Hát azt honnan tudja maga?

- Hja! Ismerem én már a börzei időjárást.

- Maga? Hát ha úgy ismeri, mért nem spekulál maga a börzén?

- Mert oda pénz kell, az pedig nekem nincs. Csak úgy a más pénzével hajhászkodom.

- Hát maga járatos a börzén?

- Ott élek, kérem alássan, csak hogy ott nem hálok.

- Hát vezessen el engemet a börzére! Szeretnék ott körülnézni.

Csanta uram azzal a szándokkal volt, hogy ott, mihelyt emberére talál, mindjárt el is adja bondavári részvényeit. "Lehet oda este is menni?"

- Sőt ilyenkor van ott a legélénkebb világ, kivált egy ilyen napon, mint a mai.

Csanta uram be hagyta magát vezettetni a pénzbálvány templomába.

Már az ajtón kívül hallatszott a zűrzavaros lárma, mely a termet felvette odabenn; s amint beléptek a csarnokba, Csanta uramnak elszédült a feje a soha nem látott spektákulumtól. Amilyen tömve lehet egy templomnyi nagy terem, oly gombolyagban taposott egymáson keresztül ezernyi cilinderkalapos ember; mindenki beszélt, mindenki kiabált hevesen, mérgesen, mintha veszekednének; ököllel, papirossal hadonásznak a levegőben, mutogatnak az ujjaikkal különböző számokat, és kiabálnak neveket és összegeket, hogy az embernek a feje szédül bele.

Spitzhase, mint járatos ember, vezette maga után a tömeg közt Csanta uramat, ki nagyon rendkívüli dolognak találta, hogy itt az ember annyi oldalbaütést kap, anélkül, hogy bocsánatot kérnének érte.

Azt szerette volna tudni, hogy mi az az "ich gebe!", "ich nehme!" ami összevissza hangzik a veszekedni látszó felek ajkairól.

De még jobban megragadta figyelmét egy név, melyre lassankint rákezdett ismerni: "Puntafár!" - "Puntafár!" - Ez alighanem "Bondavár" lesz?

Annyit már tudott a vásár természetéből, hogy mikor valakinek valami eladója van, előbb körülkérdezi a vásárt, mintha vevő volna, hogy megtudja, mire tartsa a portékáját?

Annálfogva megszólított egyet a "wer will Puntafár"-t lármázók közül: hogyan adja ő a bondavári részvényt?

- Harminc parin fölül.

Csanta uramnak elkáprázott a szeme. Lehetetlen az.

- Hisz az nagyon sok. Tegnap csak húsz volt.

- Az tegnap volt. Ma harminc. Ha holnap akar az úr venni, harmincöt lesz. Az egész világ azt vásárol. Egy gazdag nábob Kelet-Indiából minden ezüstjét felhozta s Puntafárt vett rajta, jönnek a peruiak, a brazíliaiak, csupa ezüsttel fizetnek. Egy marokkói dej, egy muszka herceg, akinek ezüstbányája van, tízezer darabot rendelt meg egyik-egyik. Akinek csak van száz forintja, mászik egymás hátára s könyörög egy kis Puntafárért harminc forint felpénzzel. Hát mit akar az úr?

Csanta uram nem sejtette, hogy az a pundzsábi nábob, a perui inka, a marokkói dej és muszka herceg mind ő maga egyszemélyben s ennek az egész lázadásnak ő a közvetlen okozója.

Sőt inkább azt hitte, hogy ővele csak tréfálnak s lehet itt alkudni sokat. Ő beérné kevesebbel is.

- Óh, ne mondja az úr! - ellenkezék az alkuvó féllel. - Dehogy harminc forint felpénz. Én adok az úrnak ezer darab bondavárit huszonöt forint felpénzzel.

No iszen azt a lármát sem hallotta még soha Csanta uram, amit ezzel a szavával előidézett.

Elöl, hátul, oldalt megtámadták, ráförmedtek, taszigálták, fülébe kiabáltak, orra alá hadonásztak. "Ki ez? Mi ez? Kontreminőr! Baissier! Tolvaj! Gazember! Reakcionárius! Fizetett ágens! Ki vele! Üssétek be a kalapját! Huszonötöt a hátára! Ki kell dobni"

Spitzhase csak alig bírta kiszabadítani Csanta uramat a szent hajlékból, de a kalapját így is összetörték, odakinn azután még ő is nekiállt szidni.

- Mi az ördögöt csinált az úr? Hát van az úrnak helyes esze, hogy mikor a kontremin le van verve, agyongázolva, akkor előáll kontreminőrnek s lefelé akarja verni saját részvényeinket?

- Hiszen nem akartam én leverni - szabódék Csanta uram -, csak meg akartam próbálni, hogy igazán megadják-e?

- Hogy igazán megadják-e? - szólt neheztelő hangon Spitzhase uram. - Mintha a börzére azért járnának az emberek, hogy egymásnak élceket mondjanak. Deisz a puntafári papiros arany! Ma harminc "áru", huszonnyolc pénz, holnap lesz harminckettő "áru", harminc "pénz". És így megy följebb. Volna csak nekem pénzem, az utolsó garasomat is abba fektetném. Én tudom, amit tudok. Ismerem a börzei időjárást. Azután amit a Kaulman-büróban megtudtam. No de nem szabad szólnom.

- Hát mit tudott meg? - unszolá a biztost Csanta uram. - Nekem csak megmondhatja.

- Csak annyit szabad jeleznem - szólt Spitzhase körültekintgetve -, hogy még nincs itt a Puntafár utolsó stádiuma. Ohó! Azok még boldog emberek, akik harminckettőn juthatnak hozzá. Én be vagyok avatva a tervbe; persze, a részleteket elárulnom nem szabad, hogy következik egyik lökés a másik után, ami azokat felfelé fogja taszítani: egyik félesztendőben ez, másikban amaz; hogy a világnak szeme-szája tátva marad. Mához esztendőre száz percenttel fognak a Puntafárok a parin fölül állni.

- Száz percenttel! - szörnyedt el Csanta uram s a falnak dűlt bámulatában. De azután csak magához tért. Megharagudott Spitzhasera, mit akarja őtet bolonddá tenni. - Hallja, maga nagy Aufschneider! Menjen vissza. Hazatalálok magam is.

S elkergette magától Spitzhaset.

Hanem másnap mégis első dolga volt a pincérrel a Börzenberichtet felhozatni magának.

És íme, valóban ott állt, amit Spitzhase előre megjósolt. Az ezüst egyszerre visszazökkent két százalékkal, a "Bondavár" pedig volt 30 pénz, 32 áru. Az pedig már szentírás.

- Egyet sem adok el! - szólt markába ütve Csanta uram s felkelt, felöltözködött.

Bolond szerencse ez! Az embernek csak éjszakára nyitva kell felejteni az ablakát, hogy reggelre tele pénzzel találja minden fiókját.

Még a reggelijét szürcsölte, mikor már jött hozzá Spitzhase. Ragyogott az arca a diadaltól.

- Nos? Hát mit mondtam? - szólt, a magával hozott Börzenberichtet Csanta uram elé helyezve, melyen vörössel voltak aláhúzva az érdeklő tételek.

Csanta uram nem mondta neki, hogy már olvasta a Börzenberichtet, s annálfogva nagyon jól affektálhatta a financiéri nyugodt vért, midőn a tételeket átnézve, fejével rábólintott.

- E biz úgy van, hallja! No! Nem nagy baj!

- De nem ám! Estére harmincötön áll a kurzus! Hej csak nekem volna!

- No hát! Itt van Spitzhase még egy ötvenes. Legyen maga is boldog ember. Vegyen magának egy Bondavárit. Ne csókoljon kezet. Nem engedem.

De megengedte.

- De el ne csaklizza azt a részvényt! Tartsa meg magának. Mikor a többi részletfizetés ideje eljön, azt is én fogom maga helyett fizetni. De ne csókoljon mindenért kezet. Én magával még sokszor fogok jót tenni. Ha maga nekem mindannyiszor kezet csókol, mikor én magával jót teszek, utoljára nem marad kezem. Hanem hát már most én is elvárom a maga háládatosságától, hogy engemet minden alkalommal tudósítani fog, mikor a principálisa valami manővert kezd a részvényeivel. Különösen tudatni fogja velem, mikor lesz itt az ideje, hogy azokat el kell adni. Ért maga engem? No hát! Hiszen most már maga is érdekelve lesz, mert magának is lesz részvénye. Annál jobban vigyázhat a dologra. Azután a provízió is a maga haszna lesz, mikor eladjuk a részvényeket.

Spitzhase minden ujját sorbacsókolta Csanta uramnak.

- De csak arra kérem - esedezett Spitzhase -, el ne áruljon Kaulman úrnak, mert ha az megtudja, hogy az üzleti titkait valakivel mással közlöm, rögtön elcsap.

- Ne féljen semmit. Becsületes emberrel van dolga.

S a becsületes ember ezzel azt hitte, hogy ezt a másik becsületes embert már most lekenyerezte, hogy egy harmadik becsületes embernek a titkait részére elárulja. Vajon a sok becsületes ember közül melyik fogja a másikat a legkegyetlenebbül megcsalni?




Hátra Kezdőlap Előre