- A király már megint egyedül bolyong a palota kertjében. Jó lesz álmos szemedet nyitva tartani ezen az éjszakán, Lajos deák - monda káplánom, Szerémi György, mielőtt aludni tért volna, és engem egyedül hagyott a palota ama szobájában, amelyben leveleket szoktak írni Ulászló urunk megbízásából.

Az ablak tárva volt, szellő lengedezett a Duna felől, a szövétnek lángja meg-meglobbant, mintha valaki alattomban eloltani akarná. Mondhatom, nem a legkellemesebben éreztem magam ebben a nagy kongó szobában, ahol szegény királynőnk halála óta virrasztanom kellett, mert a királynak néha éjfélkor is eszébe jutott, hogy valakinek levelet írasson. Egyszer Zsigmond királynak Krakkóba, máskor Miksa császárnak Bécsbe, hol meg Szapolyai uramnak ibi-ubi. Nem szerettem nagy urakkal levelezni, mert ugyancsak vigyáznom kellett királyom mondanivalóira, jobban szerettem az ilyesmit a káplán úrra bízni. Én már levelet csak a végvári kapitányoknak írtam legszívesebben, akikkel kedvem szerint gorombáskodhattam.

Az éjszaka múlott, a folyosókon a pádimentumot kopogtatták az alabárdosok, mintha azt az üreget keresnék, ahová a király eldugta a pénzét a hitelezők elől; messzire, valahol Budán, kondult egy harang kettőt-hármat - nem vagyok barátja az éjjeli harangozásnak, mert holtak vagy haldoklók jutnak az eszembe. És ebben a percben valóban bekövetkezett, amitől rettegtem: a király bő szárú lengyel papucsai csoszogtak végig a folyosón.

Ezeknek a papucsoknak a hangját minden más papucsétól meg lehetett különböztetni a palotában. Talán még a talián Balbi tanár - a legképmutatóbb barát - se tudott úgy csoszogni, mint a mi szegény királyunk Anna királyné halála után. Ah, meglátogatott bennünket az Úristen, amikor Anna de Foix királynénkat, XII. Lajos francia király unokahúgát elvevé tőlünk olyan betegségben, amelyet minden pórasszony átlábolni szokott. Ki hallott már olyant, hogy egy királyné gyermekágyas betegségben meghalhasson? A jóság költözött el vele a budai palotából.

A király léptei közeledtek, és az én hátamon futkározott a hideg, hogy miféle nagy úrnak kell majd az éjszaka levelet írnom. A szárnyas ajtó, amelyet még Mátyás király hollómadarai őriznek, felnyílott, és a király a terembe lépett. Az orromat a kalamárisba dugtam.

- Skríba - szólott királyom -, hová lett már megint innen a barát?

A megszólításra felállottam, és szokás szerint jobb térdemre ereszkedtem uram előtt.

- A barát aludni ment.

- Dobzse! - felelé királyom.

Nem mertem a királyra nézni, mert ezen az éjszakán szomorúbb volt, mint bármikor ama Szent Jakab-havi nap óta, amikor a királyné utoljára csókolta meg a kezét, és lázas ajkaival azt suttogta: "Vigyázz a gyermekeinkre!" - Szakállát azóta nem nyíratta, haját nem fésülte, gyászruháját nem változtatta. A szeme tétovázva tapadt a levegőbe, mintha gondolatai nagyon messzire járnának. Maholnap két esztendeje lesz ennek. A búskomor királyt talán én, a szegény deák szerettem legjobban a palotában, mert sohase felejthetem el neki, hogy a podolini kolostorban neveltetett.

A király közelebb lépett a pulpitushoz, mintha ott valami keresnivalója volna. No, majd megkapom a magamét a káplánomtól, ha az írások nem lesznek rendben. A király sóhajtozva, panaszosan, szinte nyöszörögve beszélt:

- Elmentek a levelek a magyar főrendeknek? Elment a levél Benedettinek, a velencei követnek? Maholnap elérkezünk Szent Mihály havába, és még mindig nem érkezett meg a francia király követe, aki hírét hozná, hogy a király szívesen veszi kis vérrokona megkoronázását. Úgy látszik, ti itt nem teljesítitek parancsaimat! Nem külditek el a leveleket, amelyeket kívánok! De majd egyszer felnő a fiam, és hátulköti a sarkatokat. Vigyázz, te skríba, de vigyázzon magára a barát is, hogy a fiamat meg ne haragítsátok, mert azt nem nevelem olyan béketűrő embernek, amilyen én voltam világéletemben.

Nem mertem felelni a királynak, mert nem is tudtam volna neki mit mondani. Nem mertem szólani akkor sem, amikor a pulpitusról a földre szórta az írásokat, és reájuk taposott.

- A fiam, az én Lajos fiam majd rendet csinál ebben a palotában, mint akárcsak Szent Lajos a maga országában! Kukta, kályhafűtő, várkapitány, barát, hopmester mind repül innen, mégpedig az ablakon keresztül, egyenesen a Dunába! Ha a fiam egyszer felnő: vége itt a mihaszna életnek, az agárnyújtózkodásnak, a madárfüttyutánzásának, amikor a király aludni akarna. Megfizet nektek a fiam, vénülő ebek, szennyes moslékban turkálók, istentagadók!

Én már tudtam - mert a két esztendő előtt bekövetkezett szerencsétlenség óta sokszor virrasztottam egyedül a király mellett a palotában, amíg az udvari népek elmentek Budára mulatni -, hogy uramkirályom még mindig nem készült el a maga éjszakai mondókájával, amely nagy magányosságában a száján kikívánkozott. Ahogyan valóban folytatta is, amikor papucsos lábaival az iratcsomagokon taposott:

- Ezekben az írásokban csupa hazugság van, mert mindenki hazudik, aki írni tud. Az írást azért találták ki, hogy a betűk elrejtsék a szárnyaik alatt a rókafejű embereket, az alattomos gazokat. Írhat nekem Szapolyai György uram onnan a hegyek közül akármilyen szerencsekívánó leveleket, én jól tudom, hogy őkelmének bélgörcsei és vértódulásai támadtak, amikor hírét vette, hogy a királynak fia született. Hát talán Miksa császárnak higgyek, aki a nagy orrával egész életében azt szimatolta, hogyan foglalja el a magyar trónust, és biztosítsa azt a maga pereputtyának? A császárnak lehetnek jó aranyai, mert a gurki bíbornok, Lang Máté ért az aranycsináláshoz, nem úgy, mint az én Bakóczom, aki csak megenni tudja az aranyakat, hogy a haskója nem szakad meg tőle. Vagy talán a veresborképű Perényi Imre nádornak higgyek, aki nagy orrán viseli minden vadpecsenyének a színét, amely ebben az országban található? Egy vaddisznócombért eladná étvágyasságában az összes Jagellókat; vagy talán guthi Országnak, a kamarásomnak kedveztessek majd a fiammal, aki minden reggel olyan mohósággal ostromol pénzért, mint egy szarkatermészetű gazdasszony? Vagy tán Bornemissza kincstartómnak, aki mindennap megtagadja tőlem a pénzt, még ha kamatot kínálok is neki, mint az uzsorásaimnak. Dobzse! Majd felnő a fiam - fejezte be könnyes, nagy sóhajtással királyom, Ulászlóm a szavait, és félreállott a lábával az írásokról, amikor azokat felszedegetni kezdtem a földről.

Ezenközben felmászott a holdvilág a palota bástyáján, odalent a kapunál éppen őrségváltás volt, az alabárdosok éjfél után már álmosabban kopogtattak a folyosókon. Egy bagoly huhogott valahol messzire, talán éppen a rácok negyedében, akik még mindig adósak voltak a királynak a bordézsmával, aminek én adtam meg az árát száraz kortyaimmal.

A folyosón hangos sarkantyúpengés, ajtócsapkodás, döngő férfihang hallatszott. Valaki elég érthető nyelven karcosan káromkodott, hogy semerre nem találja királyomat.

A királyom, Ulászlóm egy darabig lehajtott fejjel állott, mert valamely imádságot kellett befejeznie magában, amit mindig megtett, amikor az ellenségei ellen kitört. De az imádság lepergett, és akkor a király felemelte a fejét, amely hasonlatos volt egy százesztendős remete fejéhez. A szemében régen látott tűz villant meg, és felkiáltott:

- Mi ez, te deák?! Csapszék lett a palotámból?!

Nem mertem az írásaim szedegetéséről felemelni a fejem, mert a sarkantyús lépések már a küszöbön hallatszottak. Az udvarmesterünk apja, a vén Buzlai Mózes nyomult be, a mentéjével ugyancsak jól végigsúrolva az ajtófélfát, hogy az véres maradt utána.

- Uram, királyom - kezdte ez a ragyavert képű, tigristekintetű, dupla farkasfogas öregember azon a hangon, amelytől rettegtek a muskétások, akik valamely rossz fát tettek a tűzre -, most jövök a Székelyföldről. Végre behajtottam a nyakas székelyeken az ökördézsmát, amellyel a királyfi születése óta tartoznak. Sok vérbe került.

- Hol vannak az ökrök? - kiáltott fel hirtelen királyom, Ulászlóm, és a szakállához kapott.

- Odalent áll a csorda a Duna-parton, itatják őket a legényeim a hosszú út végén.

A király most felemelte a hangját:

- Vigyázz az ökrökre, te vén Buzlai, mert azok az ökrök többé nem Dobzse Lászlóé, akinek a válláról a kabátot is le lehet venni! Nem Bakócz Tamásé, a prímásé, aki tudja, hogyan lehet az ökrökből aranyat csinálni; de még csak Perényi uramé sem, aki egy ültő helyében megeszik egy ökröt. Ezek az ökrök a fiamé, a királyfié, Lajosomé. Azzal pedig nem lehet tréfálni, mint velem.

Így beszélt vele a király, ökleit rázogatva, aztán mintha megint megragadták volna hajánál, üstökénél fogvást azok a gonosz szellemek, amelyek a királyné halála óta benne lakoztak: beszaladt a szomszéd szobába, onnan a harmadikba, és a Hollós Mátyás nagy kapuit mind tárva-nyitva hagyta maga után. A negyedik szobában, amelyet neveznek vala a királyné kápolnájának, égett az éji mécses, amelyet X. Leó pápa őszentsége küldött vala királyfiuk születésekor, hogy éjszakái zavartalanok legyenek a gyermeknek. A király itt a Zsigmond király által ajándékozott lengyelországi medvebőrökhöz futott, és kiemelte a gyermeket az ágyból, aki itt tisztára fürösztött, eleven bárányok között aludt, hogy melege legyen az éj hűvösségében. A király karjára vette a két esztendejét immár megközelítő királyfit, és tenyerével eltakarta a riadtan visító gyermek száját.

- Ezé az ökörcsorda, hékás, Buzlai! És ezé lesz itt minden élet, amely két koronám alatt lélegzik.

A vén gonosztevő letérdelt a királyfi elé, követém én is példáját.

Egy napon így szól vala hozzám káplánom és derék jó uram, Szerémi György úr:

- Deák, a rongyos gúnyád helyett valamely jóravaló ruházatról kell gondoskodni, mert Pozsonyba megyünk mulatozni.

Én persze tudom már vala a lemásolt levelekből, hogy miért megyünk Pozsonyba, de arra nem gondolhattam, hogy én is helyet kaphatok a vendégségben, ahol az asztal végén is zászlósurak ülnek. A nagy orrú Miksa (a németek császára) és a hosszú bajszú Zsigmond (a lengyel király) és a mi urunk, Ulászlónk, adának egymásnak találkozót virágvasárnapjára Pozsonyba. Sohase látott még koldusdeák ilyen lakodalmat, talán be is lehetne szüntetni a budai palota kosztját, amelyet a cifra, kardos, nagy bajuszú konyhamester amúgy is szűkecskén méreget - nem javult ez az ember semmit azóta se, mióta királyunk-urunk levágatta remetehaját és bozontos szakállát, s többé senki se merészeli Dobzse Lászlónak csúfolni. Az ördög győzi a juhos kását! Talán csak maga a király - de hát ez egy Jagelló.

Pozsonyba érkeztünk szerencsével, és mindjárt az első este az asztal végén ülhettem a vacsoránál, amikor a hosszú bajuszú Zsigmond lengyel király a mi urunknak, Ulászlónak a következő történetet mesélte el vala az asztalfőn:

- Vala egy falunak egy kovácsa, akit az ő nagy és sok tolvajságaiért akasztófára ítéltek. A köznép magára vette ennek az ügyét, és instált a kovács életéért ilyen okból: hogy nekik szükségük van az ő szántóvető munkájuknál egy jó kovácsra, ez pedig igen jól érti a kovácsmesterséget. De az elöljárók azt felelik, hogy annyi szarvas vétket nem lehet büntetlenül hagyni. "Ez is igaz - mondának a parasztok -, de vagyon is falunkban két takács, nekünk pedig egyre is alig van szükségünk, inkább az egyik takácsot kell a kovács helyett felakasztani."

Urunk-királyunk jóízűt nevetett a lengyel király történetén, mert már javában megtanult nevetni is azóta, miután a királyfit kétesztendős korában Székesfejérvárott magyar királynak megkoronáztatta. Búskomorsága elmúlott, mert a kis királynak olyan pártfogói voltak, akik soha az életben nem hagyják el. Örökké állani fog a Jagelló-ház: ezt ígérte Miksa császár, X. Leó pápa és Zsigmond lengyel király. A budai zsidók nyomban pénzt hoztak a házhoz, még nekem is jutott néhány koronázási érem, persze a kisebbek közül. Koronás gyermek ül vala bölcsőben ez érmeken, amíg birtokomban voltak.

Hát nem mondhatnám, hogy rosszul töltöttük az időt Pozsonyban, csak éppen Bakócz Tamás esztergomi bíborossal volt baj, aki a sok összegyülekezett püspök és előkelő uraság tiszteletére mindennap hosszú nagymiséket mondott a Szent Márton-templomban. Igaz, hogy a nagymisét végig kellett hallgatni a három királynak: Ulászlónak, Zsigmondnak és Lajosnak is (amikor a kilencesztendős kis király a fáradtságtól elaludt), no de a nagymise után mi, kisebb udvari emberek legalább szabadságot kaptunk arra az időre, amíg az urak délután két óráig tanácskoztak Ulászló király palotájában. Voltak ott legalább ötszázan is: királyok, bíbornokok, püspökök, tanácsosok és főurak. Én persze ezalatt a lófuttatásra jártam, amelyet mindennap a mezőn rendeztek. A mi urunk-királyunk kétezer lovassal érkezett Budáról, Bakócz prímás hatszázzal Esztergomból, a lengyel király ezerötszázzal Krakkóból, mégis a Szapolyai György gróf lovai voltak a leggyorsabbak, pedig őkelme csak néhány száz lovassal érkezett vala Szepesből. Negyven lófuttatás volt Pozsonyban, és mind a negyvenszer György gróf nyert; aranyozott ezüstserlegeket, aranybrokátos posztókat küldött hazájába. Nem Isten hírével van ez, mondám magamban, amikor a lófuttatásban kifáradva a bormérő helyre húzódtam. Nagy ördög ez a Szapolyai.

No de az utolsó napon, amikor a bőséges tanácskozásban már alaposan összevesztek az urak, hogy egynémelyik már a kardja tokjával kezdé verdesni a pádimentumot, végre a tanácskozás színhelyén maradott higgadt püspökök, bíborpapucsos érsekek, no meg a mindenütt lábatlankodó udvari titkárok megkötötték a három király egyezségét, szövetségét, barátságát. A lengyel király a tanácsból nyomban a lófuttató térre sietett, mert nagyon bántotta őt az a hír, hogy György gróf lovai és lovasai ügyesebbek az övéinél. Hosszú bajszát morzsolgatta, és indulatosságában a koronát is félrecsapta a fején.

- Hát jöjjenek elő most a törökjeim meg a moszkovitám, hadd lássuk, tud-e velük valaki versenyre kelni!

Persze senki nem tudott a király moszkovitájával versenyre kelni. Ez a moszkovita egy csupasz képű, tömzsi, labda nagyságú emberke volt, úgy kapaszkodott fel a ló hátára, mint valami majom. Dehogyis tette volna kengyelbe a lábát, mint ahogy mi magyarok szoktuk. Csak gubbaszkodott a török paripák leggyorsabb futása alatt is. Két lóval futtatott, és futás közben hol egyiknek, hol másiknak a hátára ugrott, akármilyen messze távolodott egymástól a két paripa. György grófnak egy vadásza utánozni akarta a moszkovitát, de hanyatt esett a lóról, úgy húzták ki a pecérek a pályáról.

Zsigmond király láthatólag felvidámodott az eredményen, két kézzel morzsolgatta a bajszát.

- Most pedig jöjjenek elő a tatárjaim!

A tatárok csimbókos szakállaikkal és üstökeikkel, apró lovakon nyargaltak a térre, és kétszer olyan hosszú nyilakat vettek elő, mint amilyeneket a magyarok közönségesen használni szoktak. Hát azt már azelőtt is tudtuk a históriából, hogy a tatárok nagyon jól tudnak bánni a nyilakkal, már a Mohi-pusztán megmutatták szerencsétlen Béla királyunk idejében. Ezért néhányan megint csak a bormérőhelyre mentünk, hogy szájunk keserűségét eloszlassuk. Mire a városba értünk volna estefelé, mindenfelé lehorgasztott fejű, szomorú emberekkel találkozánk. Rossz sejtelmektől gyötörve futamodtam a palotáig, ahol káplánom és uram, Szerémi György ugyancsak gondba merülve ült megszokott helyén, azon a fapadon, amelyen gondolkozni szokott.

- Nagy szerencsétlenséget mondanak az emberek erre a kongresszusra, amelyről azt hittük, hogy ünnepélyes szövetségkötésével megfélemlíti a szultánt.

- Mi történt, az istenért?! Ifjú királyunk...

- Ifjú királyunkkal nincsen semmi baj, Bornemissza uram, a várkapitány vigyáz rá, együtt a többi gondjaira bízott kincsekkel. Ellenben hirtelen három haláleset történt, amelyből rosszakat jósol az emberi fantázia. Ma híre jött, hogy Bertalan, münsterbergi herceg, akit a császár kiküldöttjeként idáig hiába vártunk Pozsonyba, hajójával elmerült a Dunán, és halálát lelte a hullámokban. A Duna fenekén vannak azok az ajándékok, amelyeket a császár küldött a kis királynak, vagy tán még rosszabb helyen: martalócok kezében.

Ekkor elszóltam magam, amit később megbánék:

- Jó lett volna egy kis ajándék, mert a lófuttatáson minden pénzemet elnyerte György grófnak a deákja, aki gazdájának lovaiban bizakodott.

Káplánom látszólag nem figyelt ekkor szavaimra, tovább folytatta panaszait:

- Ugyancsak hirtelen halál, mint a hírek mondják, gutaütés érte Bécsben Fürst Vitust, amint kongresszusunkra igyekezett volna. Nagy kár érte, mert ez a bölcs férfiú előre látta a hasznot, amely a hármas szövetségből származik, ha azt sikeresen megkötjük a szultán ellen.

Vigasztalám káplánomat:

- A végvárak főkapitánya Tomory. Nem lehet ott valami baj most sem, mert hiszen odahaza maradt.

- A harmadik baljel, amely arra ösztönzé különösen a babonásabb krakkói uraságokat, hogy a kongresszusról gyorsan hazamenjenek: Messericzi János morva kapitány halála. A kapitány szép, szőke bajszával, bátorságával, határozott, kemény szavaival mindenkinek tetszett a kongresszusban. Ma délben, mikor éppen azt fejtegette, hogyan kellene a közös hadakat megszervezni, amelyek mindig meg tudnák védelmezni Magyarországot a török ellen: hirtelen sarkon perdült, mintha éppen fáklyatáncba akarna kezdeni ez a nagydarab ember, aztán elvágódott a széke mellett. Nekünk már csak annyi dolgunk volt, hogy a Szent Márton-templom harangozójáért üzenjünk a lélekharang miatt.

...Talán még pénzveszteségemnél is jobban lesújtott káplánom híradása. A morva kapitány nem volt gőgös ember, a királyok távozása után vacsoránál szívesen szóba ereszkedett az alsóbbrendű népességgel is az asztal végén. Talán éppen ez a sok méltatlan barátkozás zavarta meg a kapitány egészségi állapotát.

Este mindannyian borús hangulatban érkeztünk meg a palota nagytermébe, ahol a három királyoknak és kíséretüknek volt terítve. A húsvéti sódarnál - mert éppen húsvét volt - Ulászló urunk és királyunk a következő történetet monda el Zsigmond királynak:

- Flórencban élt vala egyszer egy kilencesztendős fiúgyermek, aki rendkívül nagy eszéről és tanulmányosságáról volt nevezetes. A flórenci fejedelem elhozatá egyszer ezt a gyermeket, hogy a mailandi követet vele gyönyörködtesse. És megkérdezte, hogy mit tartana a gyermeknek csaknem természetfölötti elmebeli képességéről? A mailandi követ azt feleli, hogy az ilyen okos gyermekek, ha egyszer felnőnek, többnyire ostobákká lesznek. Erre mindjárt mondta a kisfiú a követnek: az úr is kicsiny korában igen okos gyermek lehetett.

Zsigmond lengyel király fejedelmi udvariassággal nevetett urunk-királyunk történetén, míg mi, az asztal végén ülők hamar észbe kaptunk, hogy ez a parabola nem vonatkozhatik másra, mint a mi kilencesztendős királyunkra, Lajosra, valamint a császári követre, a gurki bíbornokra, aki a kongresszus alatt nem mindig bánt kellő tisztelettel kis királyunkkal.

Ezért néhány kapitány, aki napját a lófuttatásnál töltötte, hirtelen vivátozni kezdett, süvegét a levegőbe dobálta, serlegével az asztalt verdeste. Hiába nézett Ulászlónk az asztal végére, a zaj nem csillapodott, a császári követ bíborpiros lett. Bornemissza uram pedig hátulról megérintvén a kis király vállát az asztalnál, azt javasolta neki, hogy ideje volna aludni menni.

A kis király felállott, és végigment a palota nagytermén. Amerre elment, a magyar urak mind letérdeltek, és aranyos köntösét csókolták.

Pozsony a rákövetkező éjszakán félig leégett. Azt beszélték, hogy a bíbornok titkárai nem tudták vala megbocsátani a királyunk elmés történetét.

...A negyedik királyt - mint már ilyenkor lenni szokott -, Miksa császárt hiába vártuk akkoriban Pozsonyban Ulászlóval, Lajossal és Zsigmonddal, a lengyel királlyal - a császár egymás után küldte ugyan követeit, de maga nem szívesen indult el abba a városba, ahol annyi haláleset és tűzvész történt. A császár babonás, nyitott mezőségen akar találkozni királytársaival, mert attól tart, hogy a pozsonyi tűzvész megismétlődik.

Egyébként is nagyon unni kezdtük magunkat a félig leégett városban, a részegességek miatt a pozsonyiak bezáratták a bormérőhelyeiket, a verekedések miatt a polgárok nem szívesen tették lábukat az utcákra, a zsidó kalmárok elmenekedtek a pénzeikkel, az asszonyokra bevakolták az ablakokat. Mit csináljon annyi tétlen vitéz ember egy ilyen városban?

Nagyon örvendtünk tehát, mikor a követek hírül hozták, hogy Miksa császár a harti erdőnél, Trautmannsdorfnál várakozik reánk. Elmehettünk Pozsonyból, anélkül hogy valamely nagyobb bajba keveredtünk volna.

A harti erdőért nem adnám oda a mi visegrádi erdőnket, ahol uramkirályom, Ulászlóm vadászott, amíg ebben gyönyörűségét lelte. Úgy látszik, sok fatolvaj lakik Trautmannsdorfban, mert ritkácska volt az erdő.

De már oda is értünk az erdő szélére.

Mi jöttünk Ulászló és Lajos királyunkkal Bruckból, ahol az éjszakát töltöttük volna, ha lett volna éjszakai nyugodalom. Zsigmond király a maga lengyeleivel Hamburgban éjszakázott, de a lengyel urak szemei most is, mint Pozsonyban, veresek voltak. Maga Miksa császár Bécs felől jött a császári várából; sem Stein Maquard bambergi préposton, sem Crispinianuson, sem a többi bécsi urakon nem vettem észre, hogy valamely különösebb elfoglaltsággal töltötték volna az éjszakájukat.

A három gyaloghintó három irányból érkezett meg az erdő széléhez, és a hintóvivők ügyességét bizonyítja, hogy egyik se előzte meg a másikat. A királyok nem szálltak ki hintójukból, úgy nyújtottak egymásnak kezet.

Miksa császár már öreg ember volt, de olyan egyenesen ült hintájában, mintha lécet nyelt volna. Mindamellett ravasznak, óvatosnak, gyanakodónak látszott ez az öregember, aki nem teszi a lábát olyan helyre, ahol a csizmáját elveszíthetné, inkább olyan helyre lép, ahol még egy pár csizmát találhat. Míg a mi Ulászlónk, mióta búskomorságából kigyógyult, mindenre csak vidám beleegyezéssel integetett, míg Zsigmondnak, a lengyel királynak olyanformán volt kipödörve a bajsza, mintha mindenkivel csókolózni akarna.

"Nem - gondoltam magamban -, nem sok hasznunk lesz ebből a találkozásból."

Ámde a három öreg király mellett feltűnik ím egyszerre a mi kis királyunk, Lajosunk, aki lóháton léptetett vala a találkozóra.

No hát, aki ezt a kilencesztendős gyermeket látta, annak csak könnybe borulhatott a szeme. Bíborral átszőtt aranybrokát ruha volt az aranypáncélos lovon ülő kis királyunkon; olyan volt, mintha a nyári égboltozat bárányfelhői közül szállott volna egyenesen a földre. Körülötte a magyar és cseh országnagyok olyan tündöklően, mint a hold körül a csillagok. Nem, dehogyis ezek az urak voltak azok, akik az éjszaka Bruckban borban fürösztötték a szakállukat.

- Vladiszlausz! - szólt az öreg Miksa császár, amikor Ulászlónak kezét nyújtotta.

- Szigiszmondusz! - mondá, amikor aranykesztyűs kezét a lengyel király felé nyújtotta.

- Ludovikusz! - kiáltott fel az öreg császár, amikor tündöklő kis királyunkat az arany ló hátán megpillantotta, és két kezét kitárta.

Kis királyunk egyetlen ugrással a földön termett, letérdepelt a császár előtt, és annak jobb kezét megcsókolta.

- Atyám! - kiáltott fel szívhez szóló hangon, hogy az erdő szélén álló magyarokban megremegett a szív. Kétezerhatszázan voltunk itt lóháton, ebben a pillanatban mindnyájan szívesen meghaltunk volna kis királyunkért.

Miksa császár, mint valami vén aranyműves, a két kezébe vette Lajosunk két halántékát, és hosszasan, összehunyorított szemmel elnézegette őt gyaloghintaja párnáiról.

- Fiam! - monda ki meggondoltan, rekedten, szinte fuldokolva Miksa császár, mint akár Fugger Budán, midőn uramkirályom, Ulászlóm megbízásából titkon néhány ékszerdarabot zálogba vittem az elmúlt években. (Mi magyarok megint csak összenéztünk, hogy együtt vagyunk-e mind a kétezerhatszázan, mert most meg az idegen császárért is meghaltunk volna.)

Ezután vadászat volt a harti erdőben. A vadászok, nyulászok, madarászok, foglyászok és egyéb léhűtők, akik bőségesen voltak mind a három császár kíséretében, elmehettek zabot hegyezni, mert egy öreg kerülő olyan ügyesen hajtott fel egy vén vadkant az erdő mélyéből, hogy a királyoknak gyaloghintaikat sem kellett elhagyni, hogy közeli szemlélői lehessenek a vén vadkan küzdelmének az elbocsátott sinkorán ebekkel. Igaz, hogy legalább egy tucatnyi eb ment dögrovásra, amíg a kan megadta magát az utolsó döfésnek, amelyet éppen a mi kis királyunk, Lajosunk adott neki a térdéhez illesztett vaddisznótőrrel, midőn a vadsertés még egy utolsó rohamot kísérelt meg. Gyaloghintóikban valóban meg lehettek elégedve az uraságok, különösen Zsigmond, a lengyel király, aki a vadászat ideje alatt is bőségesen hajtogatta orvosságos üvegét, amitől mindig jobb kedve lett.

Miksa császár megemelte a jobb kezével az aranyláncon nyakában függő aranygyapjút, mire vadászok, urak, léhűtők eltakarodtak az erdőszélről, és a négy király egyedül maradott, hogy beszélgessenek a maguk módja szerint. (Vörös volt a pulykaméregtől Bakócz prímás uram, mert őkelme azt hitte magában, hogy urunk-királyunk, Ulászlónk nélküle még "dobzsét" se tud mondani.)

A királyok beszélgetése után meghozták a rendelkezéseket, hogy melyik király hol töltendi az éjszakát. Mi Ulászlónkkal, Lajosunkkal és Anna királykisasszonyunkkal itt maradtunk Trautmannsdorfban, mert nekünk volt a legnagyobb pereputtyunk. A lengyel királyt az encersdorfi kastélyba vezették a hopok, míg Miksa őfelsége a laxendorfi várba vonult. A mi uraink nagyon irigykedve csóválták a fejüket, amikor hírét vették, hogy Bakócz uramnak és kíséretének is külön kastély jutott Margarethenben. Mi lesz a világból, ha már egy pap is így komázik a királyokkal! Beszélgetnivaló volt tehát hajnalig, amíg útnak kellett erednünk Bécsbe. Én leginkább arra emlékszem, hogy Bécsben minden ember trombitált, mert bizony elővett a buzgóság lovam nyergében. Későbben azt mesélték a bécsi cimborák, hogy Miksa császár másfélezer aranyforintot költött el a trombitásokra, illetőleg a három király méltó fogadtatására.

...Ha eddig nem tudtuk volna, itt Bécsben már minden bormérőhelyen beszélték, hogy kettős jegyváltás lesz a várban, azért szabad a magyaroknak az utcán is emelgetni a fokosaikat, ha valamiben nem tudtak megegyezni egymás között. (Bezzeg a lengyel vitézeket már rendre intették az alabárdosok meg egyéb éjjeli bakterok, akik azért lábatlankodnak minden bormérőhely körül, hogy az embernek elrontsák a mulatságát.)

A nagy hasú bormérő, akinek cégérében naspolya piros bogyói virítottak, hamarosan barátom lett, ilyenformán hallottam, hogy minket voltaképpen azért hajtottak fel Bécsbe, mert Miksa császár valamelyik távollevő fia (Károly vagy Ferdinánd) nevében el akarja magának jegyezni a mi kis királykisasszonyunkat, Annát, akit batáron, frájokkal, szolgákkal, szolgálókkal magunkkal hoztunk, holott otthon a budai palotában a jó királyné halála óta többnyire csak a konyhán volt neki a helye.

- No, hát ez derék dolog, hogy a lányunkat férjhez adjuk, úgyse volt valami jó dolga az asszony nélküli palotában! - mondták a magyar cimborák, és a nagy hasú bormérő hordóit jól megkongattuk.

(Volt ugyan borporciónk a bécsi várban is, de mi már csak olyan emberek vagyunk, akik, ha inni akarunk, kocsmába megyünk.)

Igen ám, de a bormérő másnap egyéb újsággal is kedveskedett. Miksa császár, a leggazdagabb uraság, ameddig a szem ellát és a gondolat elrepül ezen a keresztény földrészen, annyira megkedvelé kis királyunkat, Lajosunkat, hogy feleségül adja hozzá az unokáját, Máriát. No, hát erre a Mária hercegkisasszonyra mindnyájan nagyon kíváncsiak voltunk, mert előbb-utóbb ő lesz a királynénk, ha az Úristen is úgy akarja.

Láthattuk is nemsokára, mert a hopmesterek egy napon csak parancsot adtak a várkapu őrségének, hogy a magyarokat, ha azok kiszökni akarnának a várból, feltartóztassák, mert estére bál lesz az udvarnál, nehogy valaki lerészegedve megjelenjen.

Szent Jakab havának tizenkilencedik napja volt e napon, a nap oroszlán jegyében kelt fel, vasárnap Szerémi György, uram és káplánom az igazságtalan sáfárról prédikált az udvar népének - estére meglátjuk jövendőbeli királynénkat.

A vacsorát csak mértékletesen fogyasztottuk, pedig még tartott azokból a vadakból, amelyeket a trautmannsdorfi erdőben suttyomban elejtvén, magunkkal hoztunk. Csupán Perényi nádor uramról pletykálta a cselédség, hogy vacsora után felhajtotta a maga pint borát, mert anélkül nem tudna a lábán állni.

És vacsora után, amikor megtisztálkodva, kimosakodva, megfésülködve, kakasléptekkel bevonultunk vala a báli terembe, látjuk ám, hogy a szála közepén egymagában áll egy tízesztendős leányka, szőke hajú, fekete szemű és fehér arculatú, mint ahogy azokat az angyalokat ábrázolják, akik Máriát a mennybe segítették.

A leányka hosszú pillájú szemét lesütötte a nagy gyülekezet közepette, és csak akkor merészelte a szemét kinyitni, amikor a mi kis magyar lányunk, Annánk játékos kedvvel hozzáfutamodott, megcsókolta az apró kontyocskába kötött haját, a dugdosott kis fehér kezét, majd a fénylő homlokát, aztán a száját, mint ahogy a leányok szoktak csókolózni. Akkor átölelték egymást, és ott állottak a négy királyok trónusai előtt: Anna és Mária. A jövendő. A boldogság. A szép Magyarország.

Bizony jól tették a hopmesterek, hogy a magyar uraknak nem adtak bort a vacsorájukhoz, mert így is nagy volt a lelkesedés.

Budán nem volt táncmulatság a palotában, mióta szegény királynénk meghalt, ugyanezért mindnyájan bámészkodtunk, mikor a bécsi várban egy táncos estébe pottyantunk. Talán még maga Korlátkövy Péter uram, a hopmesterünk se tudta, hogy mit kell valójában csinálnunk, pedig két napig is tanácskozott Miksa császár udvarmesterével, Schmihoi Prothesilausz úrral, akinek olyan ruházata volt, amilyent mifelénk sohasem láttunk. Tarka volt, mint a búbosbanka, amely a tengerentúlról szokott Budára költözködni tavasz jöttével. Annál jobban tudták a dolgukat a német uraságok, akik itt a nagy császár udvarában növekedtek, és mindenféle ceremóniákban járatosak voltak.

Mindjárt a szála közepére pottyan vala négy uraság égő gyertyával a kezében, és járni kezdi a táncot, amúgy nagyúri módon, ahogyan nálunk Ulászlónk idejében senki se tudott táncolni. Hajladoztak, finomkodtak, lejtettek Mansfelt és Versterburg grófok, mintha egész életükben nem tanultak volna egyebet, mint táncot. Kázmér, a lengyel herceg meg a mecklenburgi herceg némileg ügyetlenebbül tartották az égő gyertyát a kezükben, amit azért kellett fogni, hogy egymásba ne kapaszkodhassanak a tánc közben.

- Beste lelke! - dörmögte mellettem guthi Országh Ferenc úr, aki a végeknek volt a bánja, most is valahonnan Nándorfejérvárról jött meg, ő másféle táncokhoz volt szokva.

Igen ám, de ekkor csak a német hopmester intésére kiugrik a középre a mi kis királyunk, Lajosunk is, vele együtt Anna lányunk, és az aranyos gyertyával kezükben ugyancsak lejteni kezdik a táncot, pedig mondom, nálunk nem volt táncmester a palotában, aki ilyesmire megtanította volna őket. Nyomban utánuk Vilmos bajor herceg jövendőbeli királynénkkal, Máriával ugrott ki a sorból.

Nem tudom, hogy a többi magyar urak mit gondoltak magukban, én könnyfátyolos szemmel, öreg deák módjára csak sóhajtoztam, gyengültem, erőmtől elárvultam. Legszívesebben meghaltam volna azon az éjszakán, amikor a királyi gyermekeket táncolni láttam. Mi vár még rám, rongyos életemben? Elhiheti-e szavaimat a rácvárosi mélypincés, ha valaha megint hazakerülök Budára? Királylányok táncolnak vala az öreg deák előtt... Nem kell boroskancsó-val megmámorosítani magamat erre az éjszakára, amúgy is olyanokat fogok álmodni, mintha az anyám ringatna.

Pedig még nagyobb dolgok következnek vala bécsi időzésünk alatt, hogy barátomat, a piros bogyós bormérőt csak amúgy kutyafuttában kereshettem fel, és most ő meresztgeti a szemét amaz újságokon, amelyekkel én szolgálok neki. Hiába, az ilyen bécsi bormérő akármennyit tud is a világról, mégiscsak olyan szegény ember, aki a maga négy bolthajtása alá van szorítva egész életében, legfeljebb a kapuőrök dobnak neki oda egy-egy szót azokról a csontokról, amelyeket az urak vacsorájáról az udvarra vetettek.

Mert most már itt volt Mária Magdolna napja is, amelyet a püspökök, de a császár titkos varázslói, csillagászai különösen alkalmatosnak javasolnak arra nézve, hogy a jegyváltásokat megkössék.

Káplánom és uram, Szerémi György úr egy rocska vízzel öntött le ágyamban, mert nagyon ellustultam Bécsben, miután senkinek se kellett leveleket írnom, mind együtt voltak a királyok.

- Jegyváltás lesz délelőtt, te hétlusta! - kiáltotta főnököm, mire talpra ugrottam, és egy bécsi cimbora frakkjába kapaszkodtam, aki elvitt a Szent István-templomba.

Jó uram, aki majd e feljegyzéseket olvasod, ne csodálkozzál azon, hogy az aranyos ködtől, amely szememre hályogként ereszkedett, alig láthattam valamit (a karzatról) az eseményekből, ünnepélyekből. Darab ideig csak uramat-királyomat, Ulászlómat figyeltem, aki bizonyosan most van először ebben a nagy, zegzugos templomban, ahol legfeljebb a sekrestyések ismerik ki magukat. Királyom-uram, Ulászlóm egy aranypiros székben ült a nagy oltártól jobbra, és csendesen malmozott az ujjaival. Nem volt ő hozzászokva Budán ennyi mulatozáshoz, bizonyosan nagyon kívánkozott már haza, még ha az uzsorások a kölcsönbe adott pénzükért veszekednének is vele. Megint csak szomorú volt, mint szokott néha az ember az olyan ünnepeken, amikor az egész világ azt várja tőle, hogy örömében a bőréből bújjon ki. Csak malmozgatott, mintha a lelke valahol messzire járna, annál a holt asszonynál, akit élete végéig nem tudott elfelejteni.

Amikor könnytől hálás szemem nagy nehezen elvontam bús királyunkról, két kis piros imaszéket vevék észre a templom szentélyében, Ulászlónk lábánál. Mennyei angyalok ruházatában térdepel vala itt a két kis mátka, Anna lányunk és Mária - jövendőbeli királynénk, akik korban alig különböznek egymástól. Anna lányunk az idősebb nővér, Mária az elkényeztetett kisöcs, aki a legnagyobb imádkozás közben is rászól az idősebb nővérre, hogy igazítsa meg kontyában a hajfésűjét.

Zsigmond, a lengyel király egy másik trónuson nyilván azon töri a fejét, hogyan mehetne a nagy oltár háta mögé, hogy szokásos orvosságából egy receptre valót elfogyasszon. Még itt, a Szent István-templom szentélyében, a háromembernyi szentképek és arkangyalok társaságában sem tud lemondani ama szokásáról, hogy bajszát még hosszabbra vonja.

No de most jön Miksa császár a sekrestye felől, aki bizonyára fő-ceremóniamestere mindezeknek a szertartásoknak, mert neki dukál tudni a dolgok sorrendjét, mint házigazdának, nem pedig nekünk, szegény elárvult magyaroknak és lengyeleknek.

- Egy tartományért nem adnám azt a ruhát, ami a császáron van! - szisszent fel Bornemissza uram, a mi budai kincstartónk, pedig zsidó módra értette a kincsek értékét.

Hát meg kell adni, Miksa császár annyi kincses holmit öltött magára, amennyit mi Budán együtt sohasem láthattunk. Fugger jutott eszembe, a mi zsidónk, aki bizonyosan csuklani kezdene, ha ennyi ékszert látna egyszerre. Istenem, mennyi aranytallért lehetne kapni Fuggerunktól azokért a gombokért, amelyek a császár palástját összetartották! Ha csak egyetlen gomb leesik róla, már megérte, hogy az ember söprögető alsekrestyés legyen világéletében a Szent István-templomban.

A bécsi püspök mondta a misét, amikor is a mi Bakócz Tamásunk, a nagy misemondó, bírálgató szemmel nézegetett, mert tudnivaló volt, hogy a magyar prímás tud az egész világon legszebben misét mondani. No de elment a bécsi püspök a maga papjaival, ministránsaival. Bakócz uram kiegyenesedett, most következett az ő dolga: az esketés, amelyet messze, messzire az elhagyott magyar hazában, Szepes pirosló ormaitól (mintha Szapolyai uram gyújtatná ott örökös őrtüzeit a magyar trónus felé) a déli végvárakig - ahol Tomori rongyos katonái a kölykét védő farkas elszántságával állnak szemközt a fészekbe lopakodó törökkel - végig a Dunán, amely bús dallamú sajkásokat ringat már annyi esztendő óta Buda alól a végek felé, végig a Tiszán, amelynek kanyargásainál a magyarok keserűsége bölömbikahangon búg Mátyás királyunk óta - végig minden hitvány kis fűszálon, amelyet már a hajnali napsugár se tud megaranyozni, nehogy kedvet kapjon valamely nagy uraság a leszakításához: most következett az esketés, amelyet várva várnak emberek, állatok, madarak és növények szerte Magyarországon, mert minden reménységük a megváltozásukért ebben van.

Az öreg Miksa császár a koronával a fején az oltár elé vezette a tizenhárom esztendős Anna lányunkat, mintha nagyapa vezetné kézen fogva az unokáját, és letérdepelt a nagy oltár lépcsőjére. A világhatalmú nagy úr, olyan koronás köntösben, amely Magyarország sok vármegyéjével felér, valamint a mi kis hamupipőkénk, akit néhány hét előtt csak olybá vettünk a budai palotában, mint a cinkét, amelyet a tél közeledtével az unatkozó kapusok szobájukban kalitkába szoktak zárni.

Bakócz uram, a prímás, tudta a maga dolgát. Olyan gyorsan végezte el az egybekelést a szegény kis magyar lány és a gazdag öregember között, hogy a szemünknek se volt ideje megrebbenni. Kislányunk, Annánk a Szent István-templom oltára elől már mátkaként lépdelt a sekrestye felé, mátkája a vén Miksa császárnak vagy valamelyik fiának. Szegény bolond deák létemre, hol összeszorult a szívem a szomorúságtól, hol meg a torkomban kopogott az örömtől. Zavarodottságomban megint csak uramat-királyomat, Ulászlómat kerestem a tekintetemmel. Hiszen az ő kislányát esketé most az imént a prímás uram a nagy orrú, kesztyűjét levonó császárral. Uramkirályom, Ulászlóm még mindig csak az előbbi egykedvűséggel ült a helyén, mintha az egész dolog nem érdekelné, két hüvelykujját csendesen mozgatta egymás körül. Nyitott szemmel álmodott.

Az apám pénzverő volt a királyi pénzverdében, nehéz testi munkája volt, mert ő vágta ki vala amaz érmeket, tallérokat, dukátokat, amelyek később annyi szomorúságot okoznak fenn a palotában. De apámnak mégis könnyebb dolga volt, mint nekem.

Szerémi György, uram és káplánom ugyanis azt a rendelkezést adá, hogy most bizonyítsam be, hogy nem hiába ettem kenyeret az udvari háztartásban, írnám meg jövendőbeli királynénk, Mária hercegkisasszony szépségét és valóságát azoknak is, akik nem látták vala a dominát a bécsi eljegyzésen, a Szent István-templomban.

A domina nem hasonlított egyetlen magyar virághoz sem, amelyet otthon látni szoktunk kertekben, rétekben, országutak mentén. Olyan virág volt, amilyent mi magyarok még eddig sohasem tapasztalhattunk.

A bécsi cimborák, akik a világi dolgok állásait mindenkor jobban ismerik, mint mi, szegény budaiak, elmondták vala, hogy ez a Mária kisasszony, a mi jövendőbeli királynénk, voltaképpen olyan famíliából származik, amely famíliának az a teendője, hogy királyokat és királynékat szüljön a különböző országoknak. Aminthogy tudunk családokról, amelyek száz éveken át tiszttartósággal, pénzforgatással, kőmívességgel vagy harci kapitánykodással foglalkoznak - ilyenformán volt az, hogy Mária hercegkisasszony családja az uralkodást választotta mesterségének. Uralkodni nagy dolog, talán még nagyobb tudomány kell hozzá, mint az oktalan állatok, medvék, farkasok, oroszlánok szelídítéséhez, mert az ember minden fenevadnál veszedelmesebb jószág. Mária jövendőbeli királynénk atyafiai nagyon jól értik vala az uralkodás tudományát, Burgundiában, Spanyolhonban, Kasztíliában, Szicíliában, Belgiumban megmutatják vala, hogyan kell a mindenféle állati szenvedélyre hajlamos népességet kormányozni. Mária apja bizonyos Szép Fülöp nevű király volt, aki Brüggében lakott, mindig nagy kutyaütő bottal járt, ámde a halállal még ő sem birkózhatott meg. Anyja ama kasztíliai Johanna volt, akinek az elméje férje halála után darab időre éppen úgy elborult, mint a mi Ulászlónké a felesége halála után. "De hát éppen az ilyen gyermekek szoktak rendkívüliek lenni - vigasztaltak a bécsi cimborák. - Nagyon jó dolog az, ha az Úristen elveszi az apának vagy az anyának az eszét, mert annál többet pótol maradékaiban."

Mária éppen olyan sudár termetű volt, mint Lajos, pedig egy évvel (azaz kilenc hónappal és kilenc nappal) idősebb volt a kis királyunknál. Halovány arcú, barna hajú, csinos lányka. Széles karimájú, piros kalap volt a fején, amelynek spanyolosan lapos karimáján mindenféle gyöngyök, aranyékszerek csüngöttek. Fekete, kivágott ruhája volt, amely ruha aranyfonállal volt telehímezve. Csak a mellénél volt ezüsthímzés, ahol kikandikált a lángveres alsóruha. A lángpiros alatt fehérlett a nyakban a ráncokba hajtott, finom ing, amely csaknem füléig ért.

Az ajka csókra termett volt a lánykának, amennyiben alsó ajka jóval duzzadtabb volt, mint a felső. Úgy láttam, hogy Miksa császárnak és hozzátartozóinak is ilyen ajkuk van. Sokkal inkább látszék ő fiúnak a gyülekezetben, mint a mi szegény Lajosunk.

A bécsi cimboráktól még azt is megtudtam, hogy ez a mozgékony, fürge, nyugtalan pillantású leányka, aki gyanakodva nézett a nagy szakállú magyar urak felé, amint azok tetőtől talpig megmustrálták, hogy otthon legyen miről beszélgetniök - ez a leányka annyit tud enni, mint vadászat után az urak. Akármilyen ebédporciót küldenek fel neki a konyhából a szakácsok, mindig kevesli. Igaz, hogy napközben legalábbis annyit lovagol, mint egy fiatalember.

Ámde beszélhettek nékem a bécsi cimborák, akiknek persze sehogy sem tetszett, hogy az ő szép lányuk Magyarországba kerül - én nyomban, annyi idő sem telt el belé, amíg kis királyunk a hercegkisasszonyt a szentélyből az oltárig vezette, olyan változáson mentem át, amilyent életemben idáig sohasem éreztem. Zsibbadozni kezdett a szívem a palástom alatt, hogy egy márványoszlopba kellett kapaszkodni. Hiába korholtam magam: "Te bolond, semmi diák, éppen te veszítenéd el itt az eszed, amikor az ország főurai mind olyan nyugodtak, mintha mindennap látnának ilyen derék leánykát! Nézd Bakócz uramat, akinél szebb pap nincs talán az egész világon sem, milyen nyugalommal tárja ki áldásra a két karját az oltár felé lépdelő gyermekek előtt. Nézd Perényi nádorispán uramat, akinek egy árnyalattal sem vörösebb az arca, mint mindenkor szokott. Nézd uradat és káplánodat, Szerémi György urat, aki az oltárnál áll, és azért ügyel, hogy majd egyszer mindezeket a ceremóniákat jegyzékbe tudja foglalni..." De hiába biztatám magamat, a szédület nem múlott el rólam azon ideig, amíg a templomban voltunk. Szerencsére Bakócz uram gyorsan végzett az előzetes házasságkötéssel a gyermekek között, hadd induljanak el a császári futárok a bécsi Burg udvaráról az eljegyzés hírével a világ négy tájéka felé, Spanyolországba és Magyarországba, a pápához és a francia királyhoz - miután már amúgy is kora reggel óta járatták a lovaikat. A futárok szétnyargalnak a szélrózsa minden irányába, amikor a Szent István-templom nagy harangja elkondul.

Az egész szertartás alatt talán egyetlen ember volt a templomban, aki hasonló izgalmasságot érezhetett. Ez pedig királyom, Ulászló volt, aki fiának láttára nyomban abbahagyta a malmozást, a két kezével megragadta a karosszék két támláját, előredőlt, és olyan szemeket vetett az esküvő gyermekekre, mintha életének legnagyobb eseménye következett volna el. Én még a magam baja mellett is királyom állapotára gondoltam, mert a mihaszna udvari orvosok ilyenkor sehol sem mutatkoztak. Pedig ki tudná, nem kellene-e a királyon eret vágni? Az ilyen öreg embernek már nem való az izgalom.

Ezután Miksa császár ült le trónusába, és a három király kivont karddal állt őrt körüle. Kétszáz vitéz járult eléje térdet hajtva, akiket a mai nap emlékére egyenként aranysarkantyús lovagokká ütött. Bizony, elfáradhatott ebben a császár, de legalább a lovagok nem felejtik el vala tán, hogy micsoda hűséggel tartoznak a mi kis Lajos királyunknak is. Vajon lesz-e idő, amikor szükség leend a lovagok hűségére?

Én már nagyon örültem, amikor végre kiszabadulhattam a templomból, mert Szent Jakab havában még az olyan nagy templomban is meleg van, mint a bécsi Szent István-templom. Barátomhoz, a vadrózsabogyós bormérőhöz menekedtem, és bár nem voltam valami nagy barátja a söritalnak, e forró nap után erőt vettek felettem a sörös csizmák, hogy délután már a lovagjátéknál sem jelenhetek meg. A bormérés egy hűvös sarkában az asztalra hajtottam a fejem, és hazaálmodtam magam Magyarországba, Budára. Persze azt álmodtam, hogy a szerencsés esküvő hírére a kalmárok pénzeszacskóikkal várnak a kapuknál, és még nekem is kölcsönbe adnak egy zsák pénzt, ami olyan nehéz, hogy a vállamon se bírom elvinni. Késő este volt, amikor felébredtem, ugyancsak a nyakamba kellett venni a lábamat, hogy az esti lakodalmi vacsorához megérkezhessek. Az asztalfőn Lajosunk ült Máriával. Az ilyen fejedelmi gyermekek minden fáradságot elbírnak. Még táncoltak is vacsora után, persze most már egymással, ami igen szívderítő látvány volt.

Királynőmön a táncban kivágott, brokátos ruha volt, magosan álló gallérral, vállán és mellén háromszoros gyöngysorral, hasított ruhaaljakkal, fején sűrűn recézett fejkötővel, és a fejkötőn egy magas karimájú, kissé ferdén álló kalap, amely drágagyöngyökkel volt ékesítve. Felejthetetlenül szép, kidomborodó, keskeny orra és magasan ívelt szemöldöke, hosszúkás arca megint csak olyan varázslattal volt rám, hogy álmatlanul töltöttem az éjszakát, habár a sok mulatozásban, utazásban, szertartásban már olyan elcsigázott voltam, hogy már azt hittem néha, hogy a bormérésben felejtettem a lábamat.

Pedig még mindig nem mehettünk haza Budára, mert üres kézzel nem akart elengedni a császár. A két királykisasszony mindenféle posztókat és a császár képével vert arany tallérokat kapott ajándékba. Királyom, Ulászlóm se maradhatott erre hátra. Kapja magát, előhívott engem, és levelet kezdett diktálni Máriához, jövendőbeli királynőnkhöz.

Megírám a levélben, hogy Máriánk huszonötezer magyar forint évi jövedelmet kap ezután Ulászlómtól, mert neki ajándékozza a máramarosi sóbányákat, Huszt várát öt várossal, Körmöcöt az arany- és ezüstbányákkal és más öt városokkal.

- Királyi ajándék - dörmögtem magamban, és azt néztem, hogy fejezném be a levelet, amikor a királyom, Ulászlóm hirtelen a vállamra csapott.

- Megállj, diák, ne mondhassa senki, hogy a magyar király zsugori módon viselte magát! Írjad még oda, hogy Óbudát is Máriának adom. Csehországból pedig legyen az övé az Elbe folyó melletti Hrades, Chrudin, Duuort és Jazoyr.

Ilyen nagylelkű volt mindig királyom, Ulászlóm.

Beírtam a levélbe a mondottakat, habár éppen azok a cseh birtokok nem sok jövedelmet hoztak abban az időben, de a szép, ifjú királynőnek majd csak fizetnek talán, ha már az öreg Ulászlónak mit sem fizettek.

Most már javában mehettünk volna haza Budára, mert virágvasárnap óta a csizma se ment le a lábamról, pedig már Jakab havának vége felé jártunk, amikor előállanak csak egyszerre a bécsi udvar csillagjósai, jövendőmondói, boszorkánymesterei, és azt mondják, hogy nem addig van. Meg kell próbálni, hogy a négy király közül melyiknek van szerencséje, mert addig nem eresztenek bennünket útnak. Általános várakozás közben estére, vacsora után ostáblázni ültek le a királyok és a királynék. A királyok és királynék elővették az arany- és ezüstérméket, amelyeket előtte való napon emlékbe kaptak Miksa császártól. Az asztalfőre maga a császár ült, és egy ládácska aranyat készített maga mellé. Az udvari emberek, főurak, papok tisztes távolból nézték a királyi mulatságot, csupán Gersei Pethő uramnak, a mi gyermekeink, Lajos és Anna kamaramesterének volt szabad az asztal mellett tartózkodni, hogy a játékban segédkezzen a gyermekeknek. Mária, jövendőbeli királynőnk olyan gyakorlottan pörgette meg az elefántcsont karikákat, mintha gyermekkorától fogva ezt csinálta volna. No, legalább lesz valaki Budán, aki majd a pénzeszsák főurakat néhanapján megkopasztja. Ulászlónk úgysem tudott kártyázni.

Ki mondhatná el örömünket, amikor a játéknak vége volt, a császár pénzesládája kiürült, és mi magyarok maradtunk nyertesek. Nyert Ulászlónk, Lajosunk, Annánk és jövendőbeli királynőnk, Mária is. Miksa császár és Zsigmond lengyel király voltak a vesztesek. - Most már valóban igyekeztünk haza, Budára.

Most már aztán javában ráértünk a lábunkat lógatni, miután Bécsből Budára érkeztünk.

Mintha mindenkit kicseréltek volna itt a bécsi szép napok után - hiányzott a gazdag házigazda, Miksa császár; Zsigmondnak, a lengyel királynak pedig többé hírét sem hallottuk, megaprehendált őkelme, miután Ulászlónk a bécsi játékban elnyerte volna néhány tallérját. Hát persze, a lengyel úr nem veszteni jött Bécsbe.

Királyom, Ulászlóm Budára érve, nyomban ágynak dőlt, mert mint mondá, csak most kezdi érezni, hogy mennyire kifáradt vala az öregembernek nem való dáridóban. Panaszkodott a gyomrára, a mellére, a lélegzetére, csak néha lehetett megvigasztalni, hogy nincs oka a búsulásra, mert hiszen fiát kiházasította, lányát férjhez adta.

- Igen, de mit ér az, ha a lányok nincsenek itthon, Budán, hanem az innsbrucki apácakolostorba vannak csukva?! - kiáltott fel panaszosan királyom, Ulászlóm, és öregember módjára keserves sírásra fakadt.

Hát az igaz, hogy a császár rendelkezésére a két kisasszonyt, Annát és Máriát az eljegyzési ünnepélyek végeztével nyomban batárba ültették, jóformán még csak el sem búcsúzhattunk tőlük, már viszik vala őket Innsbruck felé, sötét, szomorú zárdába, ahol majd bőségesen elmélkedhetnek jövendő életükről.

Mi talán még többet szomorkodunk vala Budán, mint a lányok a kolostorban, mert nekünk igazán elvitte a kedvünket a gólya, mióta a betegség beköltözött a palotába. Hiába jönnek vala a püspökök, a főurak a király látogatására, de még hiába mutatkoznak vala a bujkáló zsidók is a palota környékén, akik a régi adósságokat szívesen megtetéznék, ha a király egészségi állapota jobbra fordulna, mert ki tudhatja előre, hogy az ifjú királynak lesz-e majd kedve fizetgetni atyja kontóit? Királyomnak, Ulászlómnak már adósságot se volt kedve csinálni, pedig ezzel legszomorúbb napjaiban is fel lehetett vidítani.

- No - mondom -, vége a világnak - amikor felejtkezés céljából felkerestem rácvárosi barátaimat. - Nem jó dolog, amikor egy nagy fa kidőlni készül, mert maga alá temeti a kis cserjéket, bokrokat, hitvány fácskákat is, amelyek alatta békességben növekedtek.

Éppen március volt, a hó olvadni kezdett a budai hegyekben a hosszú tél után, az öregemberek mindenfelé hangosabban köhögnek a városban, mintha azt akarnák megmutatni, hogy nem mentek el a téllel, amikor csak nagy sürgés-forgás kerekedik a palotában, Bakócz prímás uram érkezett meg a szokásos hatszáz lovasával Esztergomból. A prímás nem sokat kérdezősködött, hanem egyenesen bement a királyhoz, aki betegágyából riadt tekintettel fogadta a hatalmas papot.

- Ulászló - kérdezte a prímás -, elkészültél a halálra?

- Szeretnék már az Úristen előtt állani - felelé összekulcsolt kezekkel uramkirályom, Ulászlónk, hogy mindnyájan sírva fakadtunk, akik a szobában voltunk.

Bakócz uram pap létére tudta, hogy kell ilyenkor folytatni a szót, amelyhez egyikünknek se lett volna ereje:

- Gondoskodtál gyámokról, helytartókról, tanácsadókról, akik majd fiad nevében vezetik az ország ügyeit, amikor te már nem leszel?

Ulászló ekkor a betegágyból felém vetette bágyadt tekintetét, és fáradtan így szólott:

- Mondd el, deák, mit csináltunk az álmatlan, hosszú éjszakákon, amikor mindenki aludt a palotában.

Erre a prímás öklelő pillantása elé léptem, elmondtam, hogy igenis gondoltunk a kis király jövőjére, mert titkon minden éjszaka leveleket írtunk. Íránk Miksának, a császárnak, aki Lajosunkat a trautmannsdorfi erdő szélén fiának fogadta, írtunk X. Leó pápának, írtunk Zsigmondnak, a lengyel királynak...

- Az ország rendei nem fognak beleegyezni az idegen gyámokba. Az ország rendei nem szövetkezhetnek senkivel Magyarország érintetlensége ellen. Itt a magyarok akarnak tovább is rendelkezni, nem pedig idegenek - felelé most Bakócz uram azon a gyönyörű hangján, amely túlemelkedik az orgona búgásán, amikor az oltár előtt megszólal.

Én majdnem a föld alá süllyedtem az idegenbe küldött levelek miatt, de királyom, Ulászlóm is nyugtalankodni kezdett a takaró alatt.

- Prímás, hagyjál békességben meghalni.

A papnak még dörgőbb lett a hangja:

- Nem hagyhatod itt az országot, amelyben annyi esztendeig uralkodtál, hogy itt a legnagyobb zavar maradjon utánad! Az ország rendei amúgy is gyanakodva nézik, hogy évek óta idegen frigyeket, idegen barátságokat kötöttél. Szapolyai csillaga fog felragyogni, és a Jagellók napja lehanyatlik.

- Mit tegyek? - kérdezte az öreg király, és fogai összevacogtak, keserves jajok szálldostak ki mellkasából, mintha minden szívdobbanása borzasztó fájdalmat okozna. Szemei kidülledtek, és keserű szemrehányással, haraggal nézett körül mindnyájunkon, akik életben fogunk maradni utána is. Irtózatos volt ebben az órában uramkirályom, Ulászlóm arca, hogy mindnyájan meghökkenénk attól az elkeseredettségtől, amely vonásaira telepedék.

- Mit tegyek? - kérdezte, és végső erőfeszítéssel felült ágyában az előtte álló prímás előtt.

- Tedd jóvá hibáidat! - felelé kérlelhetetlenül az érsek.

- Én hibát nem követtem el! - hördült most fel uramkirályom, Ulászlóm. - Mindig jót akartam, hamisság nem volt bennem azok irányában sem, akik megcsaltak, és a hátam mögött Dobzsénak gúnyoltak. Senkit meg nem ölettem, pedig az összes urakat ki kellett volna pusztítanom. Ah, mily botor voltam, hogy nem követtem dicső elődöm, Mátyás király útját az elszántságban és szigorúságban! Várakra, jószágokra, grófságokra kellett volna mennem, hogy erőt mutassak a konspiráló uraknak. Nesze neki, nesze neked! Vérnek kellett volna lábom nyomán járni, hogy megfékezzem ezeket a nyakas, alattomos, kaján, rosszlelkű urakat, akik a nemzetet szipolyozták. De én mindig csak jó, türelmes voltam. Mondd, prímás, mit bánjak meg itt a halálos ágyamon? A vért, amelyet nem ömlesztettem, a szegénységet, amelyben egész életemben részem volt, a megaláztatásban, amelyet a magyaroktól nyertem, és a még megalázóbb külországi barátkozást, amelyet éppen a magyarok miatt kellett keresnem?

Bakócz uram türelmetlenül legyintett a király szavai alatt.

- Egész életedben eladtad magad. Az kell, hogy nem lehetnek itt idegen gyámok, tanácsadók, fülbesugdosók a kis király mellett. Magyarokat bízzál meg ezzel. Erre kérnek személyemben az ország rendei. Nem akarjuk, hogy a fiad is koldus legyen, mint te voltál egész életedben.

Ki tudja, meddig tartott volna még az ördögűzés a haldoklóval, ha királyom, Ulászlóm nem int vala nekem, a szegény, térdeplő deáknak, és fülembe parancsot suttogott, írnék nyomban levelet, amelyben a kis király nevelő gyámjául kinevezi Bakócz uramat, Bornemissza János uramat, a kincstartót, György brandenburgi őrgrófot és Frigyes őrgrófot, aki itt királyi nagybátyja udvarában lengyeleskedett, különösen a lovasjátékokban volt nagy mester.

- Siess, diák, mert erőm elhagy! - suttogta a király, és én szaladtam végig a folyosón, anélkül hogy egyetlen pillantásom lett volna a folyosóra benyomakodó uzsorásokra, továbbá a papokat sem vettem észre, akik mind felgyülekeztek a király haldoklásának a hírére, és az öklüket rázogatták felém, mintha én lennék okozója valaminek.

(Nem felejtettem el, még az iramodásban sem, a király szemét, amely zöld és vérrel aláfuttatott volt, mint valami zöld saláta, amelyet piros káposztalevelekkel szórnak be. Az a régi jóság, amelyet valaha e szemben tündökölni láttunk vala, elbújt a megerőltetés véres erecskéi mögé, zöldbe, epébe, gyűlölködésbe.)

A levelet gyorsan megírtam, a király vonagló kézzel aláírta, a prímás zsebre tette, most már ott maradhattunk a haldokló mellett, aki a fal felé fordult.

- Dobzse! - mondta, mikor a félhold benézett a szoba ablakán, amarról délkelet felől, mintha csak Szulejmán szultán parancsából jött volna el kémlelődni a budai palotába, vajon meghalt-e már a magyar király.

Mi letérdepeltünk az ágy körül, és a haldokló imádságát mondogattuk, már ki hogyan tudta. A szövétnek lángját lengette a tavaszi szél, a király a takaró felett imára kulcsolta két kezét, a szemét lehunyta, és az arca, amelyen újra kinőtt a nagy, bozontos, ezüstös szakáll, mozdulatlan volt. Most legalább megláthattam, hogyan várja egy jámbor keresztény ember a halált. Nyugodalommal és szent áhítattal.

De most egyszerre csak felnyitotta a király vérrel aláfutott szemeit, és alig hallhatóan monda:

- Valaki jön.

Mi nem hallottunk lépteket sem az udvaron, sem a folyosókon, de hát bele kellett nyugodnunk, hogy a haldoklóknak élesebb a hallása, mint a miénk. Mert néhány perc múlva valóban sarkantyús lépések közelednek az udvaron, az őrség álmos hangjára rádörrent egy kemény hang:

- A királyhoz.

Már elérik a lépések a grádicsot, már a folyosón botorkálnak végig, és félelmetesen megállanak a küszöb előtt, mintha a kilincset keresgélné az éji vendég. Én keresztet vetek magamra, mert látom, hogy az ágyban uramkirályom felemeli fejét, amelyről azt hittük, hogy már semmi erő sincs benne. Felemeli a fejét, és úgy néz az ajtó felé, mintha onnan valami szörnyűséget várna...

Az ajtó felnyílik, és sárosán, fövegesen, köpönyegesen belép a szobába egy végvári vitéz, amint azoknak a futároknak volt szabadságukban a király elé lépni, akik fontos hírt hoztak.

- Nándorfejérvárból jövök - szólt a lovasember tompa hangon. - Piri pasa szüntelenül ostromolja a várat, mi pedig már kifogytunk mindenből.

- Hol a fiam, Lajosom? - kiáltotta a király hirtelen felülve az ágyban.

Valaki elszaladt Lajosért, akinek gyámjai nem engedték, hogy atyja dísztelen haldoklásának tanúja legyen. Mi többiek a királyhoz siettünk, mert a király kimászott az ágyból, és nagy fájdalmai miatt az ágy szélére kuporodott. Jobbról én öleltem át uramat-királyomat, balról az ismeretlen nándorfejérvári vitéz. A királynak zakatolt az egész teste, forró gőz ömlött belőle, a két térde táncolt.

- Jaj! - kiáltott fel, és kiugorva karjainkból, talpra szökkent, gyorsan megfordult sarkán, és összeesett az ágy előtt a medvebőrön.

Mire felkaptuk, már nem volt benne élet.

Így halt meg ágyon kívül az utolsóelőtti Jagelló, mintha kínhalálával előre példázná ama szomorúságokat, amelyek majd utána következnek.

Én bizony már régen nem hittem volna, hogy csak annyit is számítok a budai palotában, mint az a pókháló, amely Ulászló óta maradt valamely sarokban, amikor megint csak rám mosolygott a szerencse, ez a ledér, amelyről azt hivém, hogy örökre elhagyott.

Éppen tíz napja volt, amikor szünetelt mindenféle udvari vadászat a hegyek között, sőt lovagjáték sem akadt délutánra. Végre egy napot a tizenöt éves király palotájában, gondolataiba merülve is töltött. Ennek a gondolkozásnak pedig az lett az eredménye, hogy egyszer csak így szólott nevelőjéhez, Balbi professzor úrhoz, akit a római pápa küldött a nyakára:

- Meg akarok házasodni. Elég volt már a jegyességből. Azt akarom, hogy végre mellettem legyen Mária, akit lelkemből szeretek.

Balbi, ez a ravasz pap, akit mindenki titokban azzal gyanúsított az udvarnál, hogy gonosz ösztöneinél fogva nem átallotta, hogy szemet vessen a szép, ifjú királyra is, kijött a király szobájából, és táskás, préposti kezeivel felpofozott mindenkit, akit útjában talált, különösen a szerencsétlen apródokat, akik mindig megkapták a magukét a kövér perelőtől.

És mikor a kis király egyszerre csak kezdett a szerelemről, a szépséges Máriáról ábrándozni, többé nem lehetett őt még csak a hálóval való madarászásra se elcsalogatni, pedig olyan madarászunk volt (egy öreg, mezítlábas, madártollas süvegű német), amilyen talán még Szapolyai uramnak se. A solymárunk - egy lenge, bodros hajzatú, poétás arculatú fiatalember - mindig megríkatta az asszonynépet, annyi zsákmányt hozott a solymászásból. A visegrádi vízivárban, amelyet némelyek Salamon tornyának is mondanak, dudálhatott a szél, a kürtök nem verték fel az erdőség csendjét. A konyhamester illegethette magát a gyúrófájával, amelyet a kard mellett viselt, a király nem törődött vele, a király szerelmes volt.

Talán még a vadaskerti vadászat volt az a mulatság, ahová el lehetett vinni a bánatos királyt, aki legszívesebben egész nap ablakánál állott, és a budai hat-hét tornyokat olvasgatta, mint már az atyja is cselekedte. A vadaskerti vadászatra ellenben mégiscsak elment, mert itt nem kellett sokat mozognia, csak fel kellett állnia egy olyan nagy kocsira, amelyre a magyar címer volt festve, és a kocsin állva mindent lehetett látni az eseményekből. Kétöles palánkkal volt bekerítve a térség, ahová már napokkal előbb az udvari vadászok behajtották a vadakat, és kezdetét vette a vadászat. A kutyák és a vadászok behatoltak a palánkok közé, és a szabad térségen, a király szeme láttára bántak el a vadakkal. Itt döfték le a feldühített vadkanokat, amikor azok égnek meresztett sörénnyel meg akarták rohanni a vadászokat. Itt kergették meg az őzeket, szarvasokat, hogy néha órákba tellett egy-egy vén szarvas leterítése. A palánkon kívül víg élet folyt, hordók álltak csapra ütve, lacikonyha mellett üldögélt az asszonynép, a fáradt vadászok nagy kancsókat hajtogattak, a kutyák nagyokat ugráltak az odavetett koncok felett. Néha csak az este vetett véget a mulatságnak, de a király hazafelé menet már megint csak szomorú volt, hogy megint csak a bánat jégkérge ült mindenkinek a szívére, aki őt szemügyre vette.

Az én szívemen is komor jégkéreg volt, nem tudtam nevetni azóta, mióta uramkirályom, Ulászlóm karjaim között lehelte ki lelkét. Engem még a vadkan se mulattatott, amelyet elölről és hátulról jól megtámadtak a betanított ebek, hogy a bugyogós ujjú vadász két szűk nadrágos lábát megfeszítve, hosszú nyelű késével oldalról torkon döfje a disznót.

Balbi prépost úr azonban hiába verte az apródokat és más fiatalembereket, a király egyre azt hangoztatta, hogy meg akar házasodni, mert unja az életét.

Nem volt mit tennünk - útra kellett indulnunk Máriáért, ama innsbrucki kolostorba, ahol a hercegkisasszony már évek óta várja, hogy valamikor érte jönnek. Az utóbbi időben tán még nehezebb lehetett a várakozás, mert hírét vettük, hogy Anna lányunkat már két hónappal előbb elvitte volt a kolostorból Miksa császár fia, Ferdinánd, és meg is esküdött vele annak rendje és módja szerint.

Balbi prépost úr egy napon csak kiadja a rendelkezést, hogy a deák, aki már járatos a külföldi utazásokban, pakoljon és induljon vele ama messzi kolostor felé a jövendőbeli királynőért. A deáknak persze nagy öröme tellett a parancs végrehajtásában, mert a deák nagyon örvendezett vala, hogy Budáról elmehet, ahol már a csatlósokat se tudták a maguk pénzéből fizetni, hanem a brandenburgi gróf fizette helyettünk az utolsó várkapust is.

- Aztán vigyázzatok a királynéra, nehogy útközben valami baja támadjon - szólt Lajos király búcsúzásnál, de a tarisznyánkba elfelejtett útiköltséget adni.

Szerencsére ott volt a prépost - az ilyen prépostnak, még ha idegen is Magyarországon, mindig van pénze. Azt már ő tudja, honnan.

A prépost nagy orrú, vastag ember volt, aki leginkább hintón szeretett utazni, mert neki nem volt olyan sürgős a házasság, mint a királynak. Én hol a kocsis mellett üldögéltem, hol meg gyalogosan baktattam, de mégiscsak elérkezénk Innsbruckba. Csupa apáca meg pap lakta a várost, ugyanezért a bormérők a nyári időben legyeket fogdostak, és nagyon csodálkoztak, amikor bort kértem.

Akkor már ott tétlenkedtek Miksa császár emberei is. Dietrichstein gróf, Roggendorf báró meg a sehonnan el nem maradható pap, Speranzi brixeni prépost, akikkel aztán körülfogtuk a magyar királyné kocsiját, és Innsbruckból egyenesen Bécsbe mentünk, hogy Miksa császár még egyszer elbúcsúzhasson az unokájától. Én azt gondoltam magamban, hogy ennél a búcsúzásnál a császár átadja majd nekünk azt a kétszázezernyi magyar forintokat is, amiket móringba ígért, de a császár nem hívatott se engem, se Balbi Jeromos prépost urat. A prépost megint csak kénytelen volt a maga mély zsebébe nyúlni, hogy az utat folytathassuk, ami nem ment minden megjegyzés nélkül. Ámde a prépost olaszul káromkodott, ugyanezért nem érthettem meg belőle egy szót sem. Bécsből hajóval Pozsonyba mentünk, Pozsonyból Komáromba megint csak kocsin utaztunk.

A királyné akkor tizenhat éves volt, és kíváncsian nézegetett széjjel Magyarországon, amelyet akkor látott először. Szép nyári idő volt, a Csallóközben itt-ott még arattak, búzakeresztek álldogáltak mindenfelé, és fegyveres emberek éppen akkor hajtották be a pozsonyi prépostnak járó dézsmát. Balbi uram, mert éppen ő volt a pozsonyi prépost, hangos kiáltozással buzdította az embereit, érthetetlen nyelven káromkodott, amin a királyné sokszor nagyokat nevetett. Találkozánk magyar nemesurakkal is utazásunkban, akik a nyári melegben is mentében, dolmányban lovagoltak, fehér haj és fehér szakáll nőtt ki vala vörös bor színű arculatukból.

- Itt mindenki ősz ember Magyarországon? - kiáltott fel Mária királyné.

- Mióta ősz hajú fiatal királyunk van - felelt Balbi prépost úr.

A magyarok kerek, fekete medveszemükkel gyanakodva nézték az idegen kocsikat, de meg nem ismerik vala Mária királynét, tehát még csak a süvegüket se billentik meg.

Máriának olyan fehér arca volt, mint az oltárterítő, a haja pedig éjsötét volt. Ugyanezért csodálkozva nézegette ezeket a vérpiros képű, fehér hajú embereket. A Csallóköz álomvilága apránként elmaradozott mögöttük, a prépost úr is jól kiveszekedte magát a dézsmásaival.

- Nem kell búsulni - mondta -, a nagyszarvi kastélyban ebéddel vár Sárkány főispán.

- De hiszen ma péntek van! - kiáltott fel a királyné. - Mi Innsbruckban pénteken böjtölni szoktunk.

- Nem kell búsulni - ismételte Balbi uram a fogai között -, ez is csak amolyan böjtös ebéd lesz.

Hát így is volt. Sárkány Ambrus uram a királyné tiszteletére felhozatott Szalából mindenféle rákokat, amelyek a levest nagyon megkedvesítették. (Én, miután a konyhamestert igen jól ismertem, egy szakajtóval tétettem magam mellé, az asztal alá a rákból, amelyet nagyon jól lehetett ropogtatni.) Aztán volt mindenféle hal, amelyet a Dunából csak kifognak a halászok, amelyeknek a nevét sem tudnám elsorolni. De volt viza is, amely közönségesen csak a Fekete-tengerben szokott tanyázni. A királyné ezen nagyon elálmélkodott.

- A tengeri halak felúsznak Komáromig, mi aztán itt megfogdossuk őket - nevetett étvágyasan a főispán, és boldog volt, amikor Balbi uram panaszképpen felemlítette, hogy ezek a jóízű halak eljöhetnének Pozsonyig is.

Másnap este értük el hajóval az óbudai partokat, ahol Batthyány Ferenc, Mosa László, Rétházi Lukács és más nemesurak átvették tőlünk a királynét épségben, egészségben, dicsőségben, olyan szépséges szépen, amilyen királynéjuk még nem volt a magyaroknak. Látszott vala az óbudai kikötőben várakozó urakon, hogy nem tudnak betelni Mária királyné szépségével, a szemüket dörzsölik, mintha álmodnának, a sarkantyújukat verdesik, mintha valamit nem akarnának elhinni.

- A dunai szirén! - kiáltott fel Rétházi uram, aki öregember létére megengedte néha magának, hogy hangosan gondolkozzon.

Királyném, Mária ekkor, ezen a nyári alkonyaton frájai és kisasszonyai közül kilépett a partra. Igen gazdag ruházat volt a testén. Fején fekete bársonyból való nagy barett, amelynek bélése aranyszövésű volt. Ruhája ugyancsak fekete bársonyból készült, bő ujjú, aranysárga borításokkal. Patyolatinge ráncba szedve most is a nyakáig ért, és a gallérja fehér volt, arannyal átszőve. A gallérjába virágok voltak hímezve, valamint egy férfi és egy női alak. Nyakában lelógó, vastag aranylánc, derekán aranyos öv, a kezében fehér kesztyűk.

A magyar urak csak meghökkentek, mikor ezt a tüneményt partra szállani látták. A szakállukhoz, bajszukhoz kapkodtak, mint már ilyenkor szokás.

Balbi uram, a pozsonyi prépost a királyné oldalán ballagott.

- Itt Budán is minden férfi fehér hajú? - kérdezte a királyné, a fehér bajszú magyaroktól meglepetve, és ijedten a prépost karjára tette a kezét.

A prépost bólongatott.

- Az országban mindenütt Lajos király uralkodik, így Budán is, tehát a magyarok fehér hajúak, mint maga a király, akinek már tízesztendős korában mutatkoznak vala az apró fehér fürtei.

- Különös - rebegte a királyné -, hogy egy fehér hajú ember lesz most a férjem, amikor én egy nálamnál fiatalabb gyermekkel jegyeztem el magam.

- A király sokat szenvedett - monda a prépost, és papos mosoly ült a szájára. - Sokat szenvedett éppen felségedért, akit nem láthatott.

Mária királyné most megállott, és egy zománcos ékszert csatolt le nyakláncáról, amelyet a prépostnak nyújtott.

- Fogadja el az egyház javára. Szegény Lajos, én mindig gondoltam rá.

A hajóhídon kardcsörtetve jöttek a király kiküldött urai. Fehér szakálluk tündökölt a nyári alkonyatban.

Hát volt már királynénk, csak éppen pénzünk nem volt. Néha még annyi se, mint az öreg király alatt, aki valamely úton-módon mindig tudott magának meg udvartartásának valamely ebédet szerezni, ha másként nem, meghívatták magukat vendégségbe.

Én már csak olyan ember vagyok, hogy nem törődöm azzal, ha a csizmám rongyos, a ruhám pedig úgy éget, mint a szégyen, de ebédelni mindennap szeretek, mert aki nem ebédel, az nem ember. Azt könnyen megkörnyékezi mindenféle betegség, csüggedés, csalárdság, hamisság. Az éhes ember hazudja a legnagyobbakat.

Most már nagyon ritkán ebédeltünk...

Igaz, hogy a királynak, Lajosunknak és a királynénak nem nagyon volt erre gondolata, mert hiszen ők napestig aludtak, de annál többet szomorkodtunk mi, régi udvari emberek, akik még Ulászló urunk alatt se maradtunk éhkoppon. Zavartuk is Bosnyák Mátyást, akkor konyhamesterünket, hogy kérne pénzt vagy alamizsnát a Budán tartózkodó főuraktól és főpapoktól, hogy harangszóra legalább megteríthessünk. Az ügyes szakács egyszer a pécsi püspöktől száz márkát hozott. Nyomban levágattunk egy hízott tulkot. Bort hozattunk a Rácvárosból, és nagy dínomdánomot csaptunk, amelynek csak az este vetett véget, amikor népesedni kezdett a palota, készülődés történt az esti tánchoz.

Akkoriban Brandenburgi György őrgróf úr, a királyi palota főrendezője nem tudott aludni a kísértetektől és lidércnyomásoktól éjszakának idején - vénecske volt már a főúr -, ugyanezért éjszaka mindenkinek ébren kellett lenni a palotában, a királynak és a királynénak is. Igaz, hogy Brandenburgi hálás volt ezért, hogy éjszaka segítettek neki a virrasztásban, talán ötször is tálaltatott egy éjszaka szakácsával, bor és mulatság mindig volt bőségesen. Vén korhely volt az őrgróf, aki semmit nem sajnált magától, se a táncot, se a szép lányt, se a jó falatokat, mert az volt a szavajárása, hogy amúgy is csak egyszer élünk. Mit tehetett Lajos királyunk, ha napjában mégiscsak jól akart lakni, mint hogy engedelmeskedett főudvarmestere akaratának. Mert estére volt mindig pecsenye az asztalon, mintha valami varázsló lett volna Brandenburgi.

Máriánkról, királynénkról már Bécsben hallánk, hogy nagyon szeretett enni-inni, szívesen nyújtózkodott hát napestig ő is az ágyban ama jó vacsora reményében. A budai kereskedők már amúgy sem adtak hitelbe semmit, legfeljebb zálogra, ami mindig kevesebb lett. Ha Lajosunk, szegény feje, felébred vala napközben, mindig csak arról tanácskozik feleségével, kitől és hogyan lehetne pénzt szerezni. Királynénk, Mária ilyenkor néha hangosan kiáltozott, hogy elsomfordáltunk az ebédlőből, nehogy a királyi szobákból hallatszó szavakat megértsük.

- Én Németalföldről jöttem ide, ahol minden polgárnak háza és vagyona van. Ott csinálják a brabanti csipkéket és a flandriai tapétákat. Posztót és vásznat. Ott veszik az angolok és spanyolok a hajóiknak való árbocfákat. Mi áruljuk a legjobb paripákat és a heringeket. A legkisebb házban is ezüsttálak, velencei edények állnak a pohárszékeken. Az asszonyok génuai vászonba és atlaszba öltözködnek. Ebédre mindenütt van pisztráng, lazac, fácán, osztriga, pávapástétom, füge, datolya, narancs, és a bor Ciprusból jön. És mit találtam itt? Lovagokat és megint csak lovagokat, akik mindig azt hiszik, hogy a középkorban élünk. Olyan hosszú sarkantyúkat hordanak, hogy majd kiverik egymás szemét. Ennivalója pedig a királynak sincs. Ha nem szeretnélek, bizony régen itt hagytalak volna. De szeretlek, te szegény árnyékkirály.

No, most aztán Lajosunkon volt a sor, hogy a fejét törje, kitől kellene pénzt kölcsönözni, hogy legalább a királynénak adhasson pénzt, ha már senkinek sem adhatott.

A királlyal délután néha elbújtunk olyan szobában, ahol senki sem akadhatott ránk. A király bízott bennem, mert elégszer mondtam tanácsot az apjának, amikor a koronához tartozó jószágokat pénz hiányában megterheltük. Zálog volt Budán, Pesten, Kassán, Pozsonyon, Nagyszombaton, Bártfán, Eperjesen, Sopronon. Kölcsönt vettünk Óbudára, Esztergomra, Szebenre, Szegedre, hogy a jó Isten bocsássa meg a bűnömet. Zálogba tettük a kunokat és jászokat - képzelem, milyen nagyot néztek ezek a keményfejű emberek.

- Pénzért kell írni, deák - monda a király, és ilyenkor a hangja megint csak nagyon hasonlítgatott ama márkiéhoz, aki azért növesztette meg a szakállát, mert azt hitte, hogy abban van a zsidóknak az ő nagy pénzcsináló tudományuk. Lajosunknak még csak kétcsimbóknyi szakálla volt, nem alkalmatos arra, hogy valaki is tépegesse gond miatt.

- Kért az apám pénzt a pápai nunciustól, Burgiótól? - kérdezte a király.

- Kért - feleltem -, harminckét forintot vissza is fizettünk neki, amit futárokra adott kölcsön.

- Kért pénzt az apám kölcsön Fortunátus Imrétől, a Fuggeroktól, a budai zsidó hitközségtől?

- Mindenhol ott vannak a leveleink.

- Hát a pannonhalmi apáttól?

Megcsavartam az emlékezetemet.

- Attól nem kértünk.

A király erre rendelkezett, hogy nyomban írnék levelet Máténak, a pannonhalmi apátnak, háromszázhúsz forint kölcsön érdekében, mert a király szerette azokat a számokat, amelyek nem végződnek kerek összeggel.

- Papnak van pénze. Kösd le neki a tolnai adókat.

Írtunk még más leveleket is, mert a király leginkább levélben szeretett kölcsönkérni. Kértünk pénzt Széchy Tamástól, Eperjes, Korpona, Kolozsvár és más városoktól. Némelyek küldtek, némelyek nem küldtek. Nem rajtam múlott, mert nagy gyakorlatom volt a kölcsönkérő levelek írásában. Még Ulászló urunktól tanultam.

Bakócz prímás urammal már könnyebb volt a dolgunk. Nála becsaptuk a királyi udvar ezüstkészletét. Jött is a kölcsönpénz, mint a karikacsapás.

Egyszer amikor javában írnánk a kölcsönkérő leveleket, csak benyit ám a szobába Mária királyné, és rajtacsíp, amikor éppen a pozsonyi vámot meg a máramarosi sóbányákat vetjük zálogba Salamon Imrénél, akit neveznek vala Szerencsésnek is.

- Uram, királyom, szívesen jótállottam érted idáig is minden adósságodban - kezdte a királyné -, de most már elég volt a sok jóból. Eleget gyötrődtél, szenvedtél, gondolkoztál, hogy még a fáklyatáncnál sem lehetett hasznodat venni, az étvágyad pedig veszedelmesen csökkent. A kisasszonyaim már azt mondogatják, hogy valami nagy teher nyomja a lelkiismeretedet, azért böjtölsz olyan napokon is, amikor böjtölni nem kellene. Már fehéredik a szakállad is, mint valamely öregemberé. Pedig még tizennyolc esztendős se vagy. Ezentúl majd én veszem kezembe a dolgokat, eleget tanultam a flandriai kereskedőktől. Deák - fordult most hozzám az égi tünemény -, ezentúl csak azokat a leveleket szabad elküldened, amelyeket én is lepecsételek a gyűrűmmel.

- Máriám! - rebegte királyom, Lajosom, és megcsókolta azt a kezet, amelynél szebb nem volt egész Flandriában.

- Most majd én fogok pénzt szerezni! - folytatta a királyné, és előhozatta az ostáblajátékot, hogy néhány fordulót játsszon Lajosunkkal.

Én futamodtam az ebédlőbe, mert már hírét hallottam, hogy Csehországból pénzt hoztak a követek, ugyanazért valamely ebédre is van kilátás, ha ugyan az udvarmesterek el nem lopták az egész pénzküldeményt, amint ez már szokásuk volt.

A királyné két délután ostáblázott királyommal, Lajossal, amikor is sokszor elhajtják maguk mellől a Brandenburgi őrgróf követeit, akik a vacsorához vagy a fáklyatánchoz vagy a színielőadáshoz invitálták őket. Csak egy hosszú szakállú innsbrucki embert tűrnek meg maguk körül. Az innsbruckiról hamar kitudódik, hogy bukott kereskedő, aki darab ideig börtönben is ült a hazájában. Most pedig azért jött Budára, hogy a királyné vagyonát rendbe szedje. No hiszen, lesz is majd baja a budai tiszttartóval, aki évek óta nem számolt el sem Visegráddal, sem Solymárral, sem a Megyerig tartó szigettel, de Kos- és Csepel-szigetekkel sem. Bornemissza uram is dúlt-fúlt mérgében, mert nagyon sok királyi kötelezvényt, miután azt előbb betisztátlanítja, vágott a hitelezők arcába, mikor fizetésre került a sor. Az innsbruckit néhányszor jól megdögönyözték a Rácvárosban, a főurak gyakrabban jönnek vala a palotába a maguk palotáiból, hogy hírmondást halljanak az innsbrucki kereskedő szándékairól, terveiről. Sok sötét arcot látni a folyosón, különösen a püspökök barátai közül.

Uram, káplánom, Szerémi György is kifakadt:

- Kíváncsi vagyok, hogyan akar az a nő pénzt keresni, akit a rendek hallatára maga Verbőczy uram is latroculának, magyarán latornőnek nevezett az országgyűlésben! Jobb lesz, ha gyorsan visszamegy a "csibefalók" városába, amíg a magyar urak el nem veszítik a türelmüket.

Ámde királyném, Máriám most már hangosan hirdeté vala, hogy majd rendet csinál a budai palotában. Elég volt a koplalásból, a tolvajkodásból. Három férfi volt ebben az asszonyban.

No, hát nemsokára elkövetkezett a rendcsinálás ideje, amikor megérkezett Rómából VII. Kelemen pápa levele, aki megengedte, hogy a budai templomok egyházi kincseit a szegény magyar király kölcsönbe veheti a maga udvartartásához. A budai elöljárók nyomban tömeget küldenek vala a palota elé, amely hangosan kiáltotta, hogy a pápai nunciust és a velencei követet nyomban el kell kergetni Budáról, mert csak ők járhattak közbe a pápánál. Brandenburgi György őrgróf, aki a mulatozás mellett szerette a könnyebbfajta csetepatét is, hatvan lovasát a kiáltozókra küldte, mire nagyon csendes éjszaka következett Budán.

- Most pedig talpra mindnyájan! - kiáltotta el magát éjfélkor királyném, Máriám, amikor a fáklyatáncban szünet volt. - Hozzuk el az ölünkben, a hátunkon az egyházi kincseket, mielőtt azokat a papok eltüntetnék a budai rejtekutakban. Én parancsolom, Mária, Magyarország s Csehország királynéja, Miksa császár unokája. Pénzt kell szerezni a királynak!

Királyom, Lajosom csak álmélkodva nézte darab ideig, hogyan kerekednek fel a táncosok, udvaroncok, a lehűtők, a semmittevők, a kóborgó lovagok, a színészek és a királyné kisasszonyai, akik eddig különböző függönyök megett rejtőzködtek, megfelelő férfitársaságban, hogy a királyné parancsának eleget tegyenek. Elöl szaladt kivont karddal ama Brandenburgi őrgróf, aki soha életében nem volt elrontója a jó tréfának. Mögötte mindazok a németek, akik királynénk után apránként Budára szivárogtak. Vidám kenyérpusztítók, akik mindig jókedvűek voltak. Tán akkor is, midőn meg kell halniok.

Én uram, királyom mellett maradtam a palotában, amelyet ebben az órában nem őrzött senki. Uraság, vendég, szolga, testőr a budai templomokat járta, hogy az egyházi kincseket az éjféli órában összeszedjék... A pápa megengedte.

Hajnalban egy tárházra való ezüst volt együtt a királyné lakosztályában. Én nem láttam, mert ilyesmit nem szeretek nézni; ahány kehely, keresztelőmedence ezüstből volt Budán, azt elhozták.

Korán reggel, mielőtt a királyné aludni ment volna, megjelent a palotában az innsbrucki huszonöt némettel, akikről később tudtuk meg, hogy tanult pénzverő legények. A legények zsákokba rakták az ezüstöt, rezet, vasat, és elvitték a királyné házába, a Keresztelő Szent János utcába.

Így kezdődött a pénzhamisítás.

Mondom, a pénzcsinálást a Keresztelő Szent János utcájában kezdtük, ahol Mária királynénk házat örökölt vala az apósától. Jó nagy ház volt, megfelelő pincével, amely pince nagyon alkalmas lett volna arra is, hogy benne borosedényeket elhelyezzünk. De inkább pénzt vertünk.

Mária királyné egyszer estefelé így szólt hozzám:

- Te vén deák, te ismerheted a házat, amelyet apósomtól örököltem. Szeretnék oda titkon ellátogatni. Hadd nézzem meg, mit csinálnak a pénzverőim.

Királyném parancsára nyomban talpon voltam.

A királyné bő kapucinus köpönyeget és nagy karimájú kalapot tett a fejére, elindultunk a kerten át alkonyattal.

Buda szép város volt, még Mátyás király építtette szépnek. A királyné akkor járt először gyalogosan a városban, jobbra-balra nézegetett, és minden palotáról megkérdezte, hogy vajon az kié volna. Szalkay László uramnak, az egri püspöknek több palotája is volt egymás mellett, mire a királyné csendesen ezt mondta:

- Úgy tudom, hogy kancellár uramnak csak egy gazdasszonya van. Az a bizonyos Heléne, akit Csehországból szöktetett el a Brandenburgi, akitől aztán Budán szöktette el a hölgyet Szalkay uram. Minek Helénének ennyi palota?

Erre én bizony nem tudtam válaszolni, mert sohasem ismertem az asszonyok gondolkozását.

Így érkeztünk el a házhoz, a Keresztelő Szent János utcába, ahol az előre várható nagy kalapálás helyett csendesség fogadott bennünket. Még csak annyi zaj sem volt a királyné pénzverőműhelyében, mint egy falusi kovácsműhelyben.

- Mi dolog ez?! Nem veritek a pénzemet? - kérdezte lángoló szóval a királyné az innsbrucki bukott kereskedőt, amikor az valahonnan előkerült.

A bukott kereskedő, akire a pénzverés volt bízva, malmot csinált a két kezéből.

- Mindennek Szalkay uram az oka. Ő tette gonosz hírűvé pénzünket, kisütvén róla, hogy több benne a réz, mint az ezüst. Öt pénzünkért csak egy Mátyás-pénzt adnak Budán. A kereskedők még azt is megtetézik, mert ők csak harminckét pénzünkért adnak öt Mátyás-tallért. A külföldi kereskedők, akiknél pénzünket elhelyezni akartuk, százötven pénzünkért kínálgattak egy régi magyar forintot. Abba kellett hagyni a pénzverést, mert ráfizettünk minden éremdarabra.

- Hát már én nem csinálhatok semmit szerencsével? - fakadt ki királyném, és nagyon szomorúan sietett vissza a palotába, hogy alig tudám őt követni.

A bástyánál éppen Szalkay László urammal találkoztunk, aki ott esti sétálgatását végezte, mert szeretett jó étvággyal leülni a vacsorájához. A kancellár szép derék ember volt, de mégis inába szállott a bátorsága, amikor a királyném ezzel a szóval fordult hozzá:

- Mondja csak, püspök uram, mi baja van magának az én pénzemmel?

Szalkay uram nagyot nyelt.

- Nálunk, Magyarországon, a királynék nem szoktak pénzveréssel foglalkozni.

- Átengedik azt a kancellárnak - tódította gúnyosan királyném.

Szalkay uram ravasz róka módjára sunyított és kertelt:

- Királyné őfelsége eddig megelégedett a maga cserebere üzleteivel. Eladta az egyik falat, vett helyette másikat. Tenyésztett Féltoronyban ménlovakat, amelyekért nagy árat adtak külföldön. Piacra küldte a vadászzsákmányt, amit a Buda vidéki vadászatoknál ejtett. Belátom, hogy Magyarország királynéja nem árulhat tojást a budai piacon, hogy konyhapénzre tegyen szert, de a pénzcsinálást mégiscsak jobb a férfiakra bízni, azok értenek hozzá.

- Én gyermekkorom óta önálló vagyok. Unom ezt a tétlenséget itt Budán! - lángolt fel megint királyném szava.

- Én ugyan az ország kancellárja vagyok - felelt alattomos ravaszsággal az egri püspök úr -, de azért kellő engedelemmel tanácsot adok a királynénak is. Tegye felséged ugyanazt, amit azelőtt tett, amikor az ifjúi temperamentuma nem unta a palotabeli unalmat. Keljen útra felséges férjével Csepelre, Zsámbékra, Visegrádra, ahova olyan nagyon szeretett járni. Ott van Pozsony, Magyaróvár, Diósgyőr, ahol kastélyai, várai vannak a magyar királynénak. Sehol úgy nem lehet solymászni Magyarországon, mint Csepelszigetén. Királyné őfelségének mindig kedvezett a szerencse a karmos madárral.

Királyném most szembefordult a bástyán a kancellárral. Körül mély csend volt már Budán, a tornyok elmondogatták a maguk hangos mondókáit, most a csillagok szikráztak néma nyelvükön. Mint a csillagpor, úgy világított a királyném szava:

- Akármit ravaszkodnak, ármánykodnak a magyar urak, nem engedem tönkretenni a királyt. Ne felejtsék el, hogy én Csehország királynéja is vagyok. Hatalmam van Prágában is. Meg fogom menteni a királyt! Még az én életem árán is.

Ó, hogy szerettem volna akkor térdre borulni királyném előtt, és a ruhaszegélyét megcsókolni! De én csak szegény szolga voltam, akinek az esti sötétségben majd a palotába kell kísérendni királynéját.

Az egri úr azonban nem engedett, makacskodva rázogatta a fejét.

- A királyon nem lehet segíteni! Tisztában kell lenni ezzel, mielőtt bármire elhatároznánk magunkat. A minap itt járt Budán a császár, a lengyel király és az osztrák főherceg követe, három olyan lovag, akik más királyi udvaroknál is megfordulnak, s egyértelműleg konstatálták, hogy amíg királyunk korban fejlődik, szellemileg hanyatlik. Meg van rontva erkölcseiben. Udvarnokai nem tisztelik, és nem félik. Bárki szabadon beléphet akkor is a királyhoz, amikor az mezítelenül tartózkodik szobájában. A tanácsüléseken szórakozott. A templomban nem imádkozik. Vadászatok, mulatságok foglalják el egész idejét.

- Lelkem, jó uram, szegény Ludovikuszom! - tört fel most a királyném hangja, mint a megsebzett madáré, és hátat fordítva a kancellárnak, a palota felé sietett, hogy alig tudtam követni kapucinus köpenyegét, amellyel elfödte arcát is. Én pedig azt gondoltam, hogy régi királyaink alatt már javában el volna választva az ilyen egri úrnak a feje a törzsétől, aki a királyáról így beszél.

Ámde a palotába érve, csakhamar gondolataim támadtak. A király orvosa, ama nagy szakállú, nagy bajszú Wirth György kidülledt szemével baljóslatúan sietett végig a folyosón.

- A király rosszul van. Hírek érkeztek a végvidékről! - súgta a fülembe egy alabárdos, akivel a Rácvárost szoktuk látogatni.

Mire a konyhába értem volna, hogy vacsorámat biztosítsam a sok léhűtő elől, aki szokás szerint a konyhai folyosón várta az ételek megfövését és megsülését, már tudtam is a rossz hírt, amely királyomat ágyba döntötte: a török szultán kétszázezer emberrel átlépte a Szávát, Nándorfejérvárt körülkerítette.

- Óó - hallottam a gombócevőket (mert éppen az volt vacsorára) -, nem olyan veszedelmes az a kétszázezer török! Ezer magyar széjjelkergeti az egész hadsereget.

Csak éppen a konyhamester, aki régi jó barátom volt, és tudott mindenről, ami az udvarnál történik, súgott valamit a fülembe, amitől karikát hányt a szemem.

- Szathmáry György uram, akinek a legtöbb aranya volt Budán, a nándorfejérvári futár megérkezése után nyomban nagy ládákat küldött a budai Fuggerokhoz, hogy azt németországi rokonaihoz továbbítsák. Azonképpen Szalkay László uram is pénzt pakolt egész nap. Valahová elküldte ő is a tallérjait. Talán Csehországba, ahonnan gazdasszonya, Heléne asszonyság származik.

Bizalmas suttogásomat a király ajtónállója zavarta meg. Jönnék azonnal a királyhoz szerszámaimmal, pedig még hozzá se nyúlhattam ahhoz a sütőben piruló kacsához, amelyhez már tegnap magam készítettem el az ugorkasalátát.

- Vigyázz a kacsára! - súgtam a konyhamester fülébe, és a királyhoz siettem.

Szegény Lajosunk bizony rossz bőrben volt. Haloványfehéren, zilált hajzattal, könnyben úszó szemmel feküdt nyugágyán. Egyik oldalán az orvos állott, másfelől Mária királyném.

- A nádort, a kancellárt, az urakat mind ez ideig hiába vártam, majd magam diktálom azokat a leveleket, amelyeket még az éjjel el kell küldened a pápához, aki egyetlen jóakarója Magyarországnak, V. Károly császárnak, leghatalmasabb rokonomnak, Zsigmond lengyel királynak, atyai jóbarátomnak, sógoromnak, Ferdinánd osztrák főhercegnek, a felsőlausitzi rendeknek, akik idáig híveimnek mutatták magukat. Írd meg mindegyik levélben, hogy a király jobban fél a magyarországi törököktől, mint a törökországiaktól, ezért kéri segítségüket. Írd meg, deák, hogy a király maga hajlandó fejét és személyét feláldozni, hogy országán és népén segítsen. A király elmegy a török ellen, még egy szál köntösben is. De védelmet kér a magyarok ellen, akik csak az ivásban, emberölésben, pénzgyűjtésben serénykednek. A nádor ellen, aki reggeltől estig és estéről reggelig részeg... Írjál Luther Mártonnak, a hitújítónak, Németországba, hogy eltöröljük azt a törvényt, amelyet a lutheránusok megégetésére hoztunk...

Királyném, Máriám ekkor felemelte liliomszár-kezét.

- Ezzel a levéllel várjál még, deák.

A király megadással bólintott.

- Hát várjunk!

Mintha csak boldogult atyját, uramat, királyomat, Ulászlómat hallottam volna ebben a percben, aki azt mondja: "Dobzse!"

Hát várjunk! De jött az öreg Bornemissza uram, Mátyás király korabeli mentéjében, és jelenti, hogy itt vannak a Szent György napi országgyűlés kiküldött követei, akik be akarnak tekinteni a királyi kincstárba, és vizsgálat tárgyává akarják tenni a kincstárnok számadásait.

- Én szívesen felnyitom előttük a kincstárt - monda az öreg Bornemissza -, mert abban ugyan nem találnak egy tallért sem.

- Eb ura fakó! - kiáltott most Mária királyném, aki német asszony létére ezt a magyar mondatot tudta legjobban kimondani. - Te megmutathatod nekik a lyukas zsebedet, de az én háztartásomhoz semmi közük! Hol van azoknak a követeknek a megbízólevelük?

Bornemissza uram átadta az írást. A királyné az ablakhoz ment, miután elkérte tőlem a tintába mártott kalamust. Ott nagy, verébfej betűkkel a papiroson keresztbe írta:

- Unus Rex, unus Princeps!

Egy király, egy fejedelem. A nemességnek nem szabad a király kincstárába nézni, mert az üres.

Hát ilyen a világi élet sorja. Égett a háztető a fejünk felett, mi pedig még sokáig mérgelődtünk a haszontalan nemesség tolakodó kíváncsiságán. Különösen Bornemissza uram csóválta nagy, mohos szakállát. A nagy mérgelődésben csaknem megfeledkeztem a kacsapecsenyémről, valamint a levelek megírásáról.

Pénteki napon indultunk el Budáról a török ellen, mert ezt a böjtös napot javasolták a papok, valamint királyném, Mária is szerencsés napjának mondja a pénteket. Ámde én, szegény diák, már kora gyermekségem óta ellenséges napnak tekintem a pénteket. Mennyi száraz babot kellett ennem a kolostorokban!

Csepelig még csak derekasan haladtunk, mert velünk volt királynénk is, aki egész idő alatt a király mellett ült a naszádban, és annak kezét fogta. Ha egy ilyen kéz nyom bátorítást a férfi kezébe, akkor a vesztőhelyre is nyugodtan lehet elmenni.

A csónakosok szomorú nótákat danoltak. Mint már az ilyen vízi emberek szoktak. Én nappal is - fene meleg volt Szent Jakab hava ebben az esztendőben - hideget éreztem a hátamban, amikor ezeket a nótákat hallottam. De beteg voltam attól is, hogy a királyném egész úton nem vette le a szemét a királyról, mintha örökre emlékezetébe vésni akarná királyom arcvonásait. Királyomnak a szakálla már javában göndörödött, bozontoskodott, mint akár az apjáé, mert borbélyt nem engedett magához az utolsó hetekben. Valahogyan megnőtt az orra is, mint a holtaknál szokás. Talán mert beesett lett sápadt arca.

A királyné fogta a király kezét, és a király hallgatta, hogy mit beszél az asszony:

- Ne félj, nem történik távollétedben semmi, csak jó. Thurzó Elek urammal meg Szalaházy püspökkel, akiket őrizetemre hagytál Budán, majd elbánok. Rendbe hozom a háztartást, kitakarítom a palotát ellenségeinktől, meg aztán ezek közül a bőrükben nem férő magyar urak közül is otthagyja egypár a fogát a csatában, minden kincsüket, jószágukat nem vihetik a másvilágra.

- Ne bántsd a szegény magyarokat - felelé az uramkirályom -, régen megbánták ők már azt, amit királyuk ellen vétettek.

- De én asszony vagyok, nekem nem kell nagylelkűnek lenni az ellenségeimmel szemben, mint ezt ti férfiak prédikáljátok. Én majd megfizetek nekik, ha másképpen nem, a tíz körmömmel, azokért a bántalmakért, amelyeket magyar királyné koromban Budán szenvednem kellett. Hej, urak, ti pénzeszsákok, ti püspökfalattól és hegyaljai bortól részegeskedők, ti gőgösök, akik a vadászebetekkel jobban bántatok, mint királyotokkal, majd jön még kutyára dér! Te csak azon igyekezz, hogy minél hamarabb hazakerülj Budára. A régi kályhafűtő sem lesz a helyén... Nemhiába vagyok a sváb császár unokája.

A naszád végében, a két könyökömre hajtva a vén fejemet, hallgattam királyném beszédét, mert azóta, mióta a hadjárat megindult, mindig a király közelében kellett tartózkodnom. Néha még sötét éjfélen is eszébe jutott neki vala, akihez segedelemért lehetne fordulni. Erdélyi vajda, erdélyi püspök, horvát bán, Ferdinánd, akik bizony nem sokat törődtek a mi nagy bajunkkal. Ámde vadászatok, mulatságok sem űzik el vala a kísérteteket királyom lelkéből. Leveleket kellett írnom még a visegrádi erdőből is, a vadkan elejtése után. Pedig ez az idő valóban nem arra való. Királyom, Lajosom éppen úgy kedvelte a levélírást, mint régi királyom, Ulászló. De az öregúrnak csak kölcsönkérési gondjai voltak. Pénzt mégiscsak könnyebben kaptunk kölcsönbe, mint sereget valahonnan a külországból.

Most is, alighogy elszundítottam volna a naszád végében, csak szólít ám királyom testőre, Kiskállói Vitéz János, aki Szabolcs megyéből jött, hogy a királyt a hadjáratba elkísérje. Levelet kellett írnom Ferdinánd főhercegnek - ágyúkért. Honnan vegyen ágyúkat Ferdinánd?

Tudtam, hogy Csepelen sokat fogunk sírdogálni, mert királyom nem engedte meg, hogy királyném útjában őt tovább is elkísérje. Szegedi Antalnak, a tábori prédikátornak és Ferenc-rendi apátnak kellett közbelépni, a káplánokkal együtt, hogy a királyt a királynétól el tudják választani.

- Sohasem látlak többet! - jajgatott királyném, amikor a papok nagy nehezen lóra ültették Lajosunkat.

Majláth István, a király étekfogója oda is szólott Horváth Gáspár királyi istállómesternek, hogy így járnak mindazok, akik asszonyt hadba visznek.

A királyné kendőjével sokáig integetett eltávolodó férje után, talán a folytonos hátranézegetés is volt az okozója, hogy a király nem vigyázott lova kantárjára, és a paripa az útban gödörbe lépett. A király leesett a nyeregből, a megsántult lovat pedig nyomban ki kellett irtani. Estvére Ercsiben a konyhatűz körül sokat beszélgettünk erről a dologról. Senki se merte jó ómennak mondani.

Most már lassabban mentünk. Az a háromezer ember, aki velünk jött, bizony nagy port vert fel a kánikulás országúton. Csak úgy találomra lehetett megmondani, hogy merre járnak az esztergomi érsek bandériumai. A felszálló porfellegben csupán a külföldi szerzetesek lobogói látszottak, akik olyanformán jöttek el messzi zárdáikból Magyarországba, mintha búcsúra jönnének; igaz, hogy mindegyiknek kard volt az oldalán.

Reggel a király gazdámat, káplánomat, Szerémi Györgyöt hívatja sátorába, és azt mondja vala neki, hogy nagyon rossz álma volt a királynéval. Hiába mondja neki káplánom, hogy ez mindig így szokott lenni fiatal házastársaknál, a király csak a kezébe hajtja a fejét, és tovább aggódik feleségéért. Végre aztán káplánom azt tanácsolja a királynak, hogy a derék Oláh Miklóst ültesse lóra, küldje el a királynéhoz Budára, hogy az vigyázzon biztonságára. Ezután nyugodtan utaztunk Pentelén, Dunaföldváron, Pakson, Tolnán. A királynak az álmai megjavultak. Igaz, hogy reggeltől estig kifárad a nyeregben, pedig alig megyünk négy mérföldet egy nap alatt. Napról napra sápadtabb az arca, amikor előjön sátorából. Enyingi Török, akivel ismeretségben vagyok még Ulászló uram idejéből, elmondja, hogy éjszakai testőrködési idején hallja, amikor a király álmában olyan panaszosan kiáltozik, hogy ő már sokszor kivont karddal akart nekimenni a kísérteteknek, de félő, hogy a király sátra körül bolyongó lelkek között a királyné lelkét is kettéhasítaná.

De azért csak utaztunk tovább, habár a tábori konyha nagyon megromlott. Régi barátom, a konyhamester ugyan esküdözött, hogy most is ugyanazokkal a szakácsokkal, kuktákkal, inasokkal főzeti az ebédet és vacsorákat, mint Budán, de én sok mindennek a hiányosságát kezdem vala érezni. Nem olyan fűszeresek többé a királyi konyha ételei, mint Budán megszoktuk, mikor minden este bál volt a palotában.

- A szájad íze romlott el, vén szamár - mondja konyhamester barátom. - A társzekerek a hadiszerszámokkal, ágyúkkal, lőszerekkel, felszerelésekkel ugyan messzire elmaradtak tőlünk. A hajók is csigalassúsággal jönnek utánunk, de a konyhára, pincére én vigyázok. Kérdezd meg a mi urainkat, hogy melyik nem rakta tele a bendőjét éjszakára, és melyik nem lett részeg a boraimtól?

No hiszen, részeg ember volt elég, még agyon is verdesték egymást, amikor összeperlekedtek. Hetykeséget és bolondságot ad az emberbe a borivás. Én mindig mértékletesen ittam, mert természetem olyan, hogy elbírja a bort.

Mohácsnál aztán találkozánk a kalocsai érsekkel, Tomori úrral, aki nagyon felkavarta még azt a kis étvágyunkat is, amely a hadba vonulás óta megmaradt. Ez a barát, aki komiszabb posztóból varrott csuhát hordott, mint a legrongyosabb szerzetes, legelőször is azzal állított be hozzánk, hogy hol maradtak a társzekerek a hadiszerekkel meg fegyverekkel.

- Útban vannak - felelt kis királyunk, és leginkább szeretett volna sátrába menni a kiabáló hadvezér elől, aki azzal kezdte, hogy mindent és mindenkit összeszidott.

Tomori ellenben nem engedett, és vele szembeszállani senki se mert, mert híres erőszakos ember volt. Nándorfejérvárnál már ismeretséget kötöttek vele a törökök, akik azt mondják róla, hogy a gonoszoknak a legravaszabbika és legderekabbja volt. Olyan volt, mint a kemény vas, mennél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha mint veszett kutyát agyonütötték volna, akkor is feléledt volna.

- Hol vannak az álgyuk?! - bömböli Tomori a király sátora előtt, és legjobb volt ilyenkor elmenni valamerre a mezőre, és lefeküdni, hogy az ember ne lásson és ne halljon semmit.

Királyunk, Lajosunk naphosszat könnyezett, mióta ez a kutya pap a táborba jött.

- Hol vannak az álgyuk?! - tombolt tovább Tomori, hogy paraszti posztóból varrott csuhája keringett körülötte, mintha vergődő szárny volna. Ki merte volna ennek az őrjöngő papnak megmondani, hogy az álgyuk a dunai hajókon maradtak, mert nem volt elég időnk azoknak az elszállítására. Hadd hallja meg az igazságot mástól a pap, én bizony nem állok oda, hogy a pallosával kettéhasítson. Mióta hadba szállottunk, mindennap agyonütöttek néhány embert, mert a régi haragosok a hadiállapotot nyomban felhasználták arra, hogy bosszújukat kitöltsék.

- Mindegy az, hogy én verem agyon a cimborát, vagy a török - védekezett egy horvátországi nemesember, aki Batthyány bánnal jött a seregbe, és valamely elintézendő dolga volt More Fülöp pécsi püspök úr számadójával.

Uram, királyom egyetlenegyszer sem hívatott levélírás céljából. Nem írt már senkinek levelet, magába vonulva üldögélt sátorában, és őszülő szakállát és bajszát vájkálta a kezeivel. Még arra sem vidult fel, amikor Tomori némileg lecsillapodva visszatért délután, és jelenté, hogy nem kell már annyira félni, összeszedett valami nyolcvan ágyút, a csata további sorsát pedig majd csak eldönti a hagyományos magyar vitézség.

- Mert a magyarok élhetnek pulyán, de a halállal szemközt bátrak szoktak lenni - mondá orátori hangon a kalocsai érsek.

Királyom Tomori szavaira annyira-amennyire megnyugodott, különösen akkor, midőn Tomori nem követelte többé rajta az ágyúkat. Alkonyattal még sétálgatásra is indult a táborban, és sétájában mi, udvari emberek távolról követtük.

Hiszen voltunk mi itt annyian, amennyien már régen nem gyűltünk vala össze a török ellen. Voltunk vagy harmincezren, amennyi ember éppen elegendő lett volna egy kisebb hadjárathoz. Csak az okoskodók mondták, hogy most olyan nagy erővel jött a török, hogy meggyőzésére kevesen vagyunk. De hát mire való a magyar vitézség, amely sohasem ijedt meg a kétszer annyi ellenségtől?

Itt volt Tahy János, a várnai perjel a hadaival, Bánffi János, Pogány Simon, Erdődi, a zágrábi püspök. Minden vitéz nehéz vértekkel, sisakokkal, páncélokkal, bontónyársakkal, buzogányokkal, pajzsokkal, kardokkal felszerelve, ahogy dicső elődeink idején volt szokása a magyarnak hadba szállnia. A lovainkon hadipatkó, amely szétzúzza az ellenség fejét, íjas puska meg közönséges íj a gyalogosoknál. A királyi bandériumban azonban valódi puska is akadt.

Éppen szemlélődéseink alatt hoznak ám Nagynyárád felől a Pekri Miklós emberei egy csomó török foglyot.

- Kémkedtek a kutyák - jelentette Pekri Miklós.

Tomori uram szemügyre vette a foglyokat.

- Hm - dörmögte -, ezek nem kémek, ezek rendes janicsárok, látom, hogy spanyol lőfegyverük van.

Tomori uram Nándorfejérvárnál már elegendő törököt látott életében. Vallatóra vette a foglyokat a maguk nyelvén...

- Bali bég ezeknek a parancsnokuk, az pedig lófarkas csapatvezér. Jó lenne, ha Pekri uram visszafordulna Nagynyárád felé, amerről most jött, és a Németboly felé vezető országúton körülnézne, hogy nincs-e ott elrejtőzve valamely török sereg, amely bennünket hátulról megtámadhatna.

Pekri uram azonban nem az az ember volt, akinek egy barát parancsolhatott volna.

- Eb ura fakó, most jövök Nyárádról, és elhozám magammal az összes törököket. Menjen a fővezér úr maga, ha több törököt akar fogni.

Királyom csendesen hallgatta a perlekedést, még nem ismerte a magyar urakat eléggé ahhoz, hogy tudhassa, hogy a harc előtt egymás közötti veszekedéssel szoktuk feldühösíteni magunkat, hogy aztán a csatában megint csak egymás segítségére legyünk, és holtig tartó barátságot kössünk.

- Hát senki se megy Nyárád felé?! - üvöltött Tomori. - Bali béget kell kiugratni, hogy hátulról orozva ne jöhessen ránk!

- Itt vannak a vitézlő szerzetesek a rendekből és kolostorokból. Azoknak parancsoljon az érsek úr! - kiabált vissza Pekri uram.

Volt még ezen az estén több veszekedés is a táborban. Drágffy János országbíró veszett össze Horváth Simon főpincemesterrel, mert az elrejtette a borokat a vitézség elől. Tharczay János uram Henrik dolinai várgróf személyében korholta az egész csehországi nemességet, hogy kevesedmagával jött el a csatába. Legjobban szerettünk volna egymásnak menni, de aztán meggondolkoztunk, mikor híre futamodott, hogy reggelre csata lesz, hajnalban kell indulni, mert a török Mohács alatt van.

- Majd elvégezzük a dolgunkat csata után - mondogatták fenyegetőzve az országbíráék, főpincemesterek, várgrófék. Dehogyis gondolt volna arra valaki, hogy ez legyen az utolsó éjszakája ama hosszú nagy éjszaka előtt, amelyből aztán nincs visszatérés.

Fél szemmel szundikáltam én is királyom sátrának közelében, sehogy se ment a fejembe, hogy a csata előtt a királynak nem jut eszébe leveleket íratni. Itt is, ott is van még valaki, király vagy püspök, aki küldhetne hadakat, ha akarna. Moré uram, a pécsi püspök, ezer darab arannyal tölti derekán az éjszakát, azt is kölcsön lehetne kérni valami jó záloglevél ellenében. Sehogy sem tetszik nekem, hogy a király, mióta Budáról elindult, senkitől sem kért kölcsönt. Így tett az apja is, amikor halálát érezte közeledni.

A csillagok nagy messziségben pislogtak. Uram, Istenem, nézegeti-e valaki Budán is ezeket a csillagokat? Kölked község felől most kakasszó hallatszott. Azon vettem magam észre, hogy a meleg harmat kiverte a homlokomat, nemsokára üt az indulás ideje.

Batthyány és Tahy uram indultak el legelsőnek, mert nekik a jobbszárnyon legmesszebbre volt dolguk a csapataiknál. Kétezer ember várta már ott harci türelmetlenséggel a muladozó augusztusi éjszakát. A balszárnyra Perényi Gábor uram indult el, mikor még olyan sötét volt, hogy a sátrak köteleit sem lehetett látni. Búcsúzni jöttek az ébren levő, sátora előtt álldogáló királyomhoz Tharczay uram, aki a királyi kamarások háromezer főnyi seregét fogja parancsolni, Korlátkövy Péter uram, aki a főurak bandériumában tartja fenn a rendet. Trepka és Schlick a zsoldosokkal, szerzetesekkel, németekkel, csehekkel, tótokkal már éjfélkor elindultak.

- Hát mi hova megyünk, uramkirályom? - kérdeztem felséges uramat, amikor az írószerszámaimmal előbújtam a sátor mögül.

- Te, vén deák, csak maradj mellettem, mert hátha lesz valami üzennivalóm a királynénak akkor is, midőn már nem tudom mozgatni a kezemet - mondá királyom, és az éji esőtől megfehéredett arca, szakálla, haja világított a szürkületben. Talán Urunk, Jézusunk volt ilyen, amikor a Golgotára kísérték.

A páncélok, vértek, fegyverek ezüstözve, fénylően együtt voltak a sátorban.

- Ezt a mellvértet - mondta Szerémi uram és káplánom, amikor a királynak segédkezett az öltözködésnél - tegnap kipróbáltam az egyik török fogoly lőfegyverével. Nem lyukasztja át a golyó még tíz lépésnyiről sem.

Így öltözködött királyom talpig vasba.

- Ne felejtse, felség, a pecsétgyűrűjét - szólt káplánom, és a király jobb kezének a mutatóujjára felvonta az arany pecsétgyűrűt a magyar címerrel ékesítve. "Ludovici II. Regis" volt a pecsétgyűrű felirata; régi, boldog napokban hányszor nyomtuk ezt mindenféle levelekre!

A király, mielőtt sisakját fejére tette volna, letérdepelt a sátorban, meggyónt, imádkozott, és megáldatta magát gyóntatójával, káplánommal.

Még egy pillantás a király ezüst színű, fiatal arcába, mint valami túlvilági látományéba... Aztán ráborult a sisak a király fejére.

Mikor lóra ültünk, akkor eszméltem rá, hogy reggelizni el is felejtettem, pedig nem szoktam az ilyesmiről megfeledkezni, amikor dologba megyek.

Nagy, német ló volt a király lova, sógorától, Ferdinándtól kapta ajándékba, hogy teljes biztonságban igyekezzen a csatába. A lovat sokszor kipróbálták az ugratásokban, a vadászatokban, a lovagjátékokban. Nem hibázott az sohasem. A király vaskesztyűs kezében erősen fogta a kantárt, mert ilyen fogásra volt szüksége az oroszlán- és bikavérű paripának. Vajon meddig győzi erejével a király fékezni ezt a hatalmas állatot? Sehogy se tetszett nekem, hogy a csatában majd még a maga alatt levő lovával is birkózni kell a királynak. Jobban szerettem volna látni amolyan futó, hosszú sörényű, magyar lovon, amilyent Báthory István nádor, Bánffi János, Telekessy Imre, Erdődi Péter választottak maguk alá a csatába. Még Majthényi uram is, az udvarmesterünk, amolyan könnyű lovacskán üldögélt, amelynek nem a szügyében, hátában, hanem a lábában van az ereje.

...Ez a nagy német paripa lett aztán a vesztünk, amikor a csatának vége volt, és azt néztük, hogy merre meneküljünk az ordítozó törökök elől. Nagyon sokan voltak a pogányok, nem bírtunk velük. Annyian jöttek ránk, hogy némelyiknek a kezébe már nem is jutott fegyver, csak amolyan bunkó, amilyennel nálunk a Bakonyban verekedni szoktak. A királyom is levágott néhányat közülük, mert ott verekedtünk az első sorban. Én nem tudnám megmondani, hogy hány kutyafejű bukott el a kardom alatt. Nagy szomorúság volt az egész idő alatt a szívemben, nem tudtam kedvemre verekedni, mint hajdanában a végváraknál tanultam. Maroknyian voltunk a mindenfelől reánk özönlő pogányság között. Csak itt-ott látszott már végezetül egy magyar, az is földre tiporva, holtan, haldokolva.

Ki tudná, hogy mi történt tőlünk messzebb, ahová a szem el nem láthatott a tengernyi pogányság miatt? Vajon ott is úgy szorongatják a szegény magyarokat a kutyafejű sáskák, mint itt a középen, ahol királyomuram oldalán harcoltam? Talán győz Drágffy uram a jobbszárnyon? Talán tartja magát balról Perényi uram? De nekünk menekülni kellett, ha nem akartunk az egyre özönlő pogányság fogságába esni.

- Szegény Magyarország! - hallom csak egyszerre királyomuram jajkiáltását. Golyó találta a mellvértjét, de nem sebesíté meg.

Itt volt az ideje, hogy megragadjam a király lovának a zabláját. A szilaj német ló nehezen engedelmeskedik akaratomnak, beleizzadok, amire a lovat elkormányozhatom az első hadisorból, aztán neki a mezőnek, neki a pataknak, amely piszkosan, sárgán, Kis-Duna módjára kavarogva futamodik partjai között. A király lova nem akar ugrani. A megveszett bestia megtagadja az engedelmességet. Kétszer-háromszor vágtatunk neki az ugrásnak, a király lova félrerántja magát az ugrás előtt. Hogy jó példával járjak elöl, elhatározom, hogy én ugratok előbb a makrancos állat előtt. "Bele a sarkantyút!" - kiáltom uramkirályom felé. Az én lovam partot ér. Hátranézek. A király lova ugrás közben döglötten visszahanyatlik a partról a patakba. A patak partján az üldöző pogányság. A király elmerül a sáros vízben.

- Alamizsnás Szent János koporsóját mentsétek meg a pogányok elől! - dördült végig egy hang augusztus harmincadikán, éjszaka a budai palota folyosóin. Burgio bíbornok, a pápai nuncius hangja volt, akit ágyából ugrasztottak ki azzal a hírrel, hogy Mária királyné még az éj folyamán el akarja hagyni a palotát.

A szent üvegkoporsóját valóban felkapják vala az udvari legények, és futólépésben viszik a Duna-partra, ahol már várakozik a teherhajó.

Holdvilágos éjszaka volt akkor; a holdsugarak merengve nézegettek be a budai várba, mintha semmi sem történt volna Magyarországon. A palotában egyetlen fáklyát sem gyújtottak meg, mert semmi szükség nem volt arra, hogy a gyanakvó budaiak bármit is észrevegyenek a készülődésből. Budán még csak annyit tudtak, hogy a csata Mohácsnál elveszett, de a király sorsát senki se ismére. Talán csak Mária sejtett valamit, ezért kínozta szívét szörnyű nyugtalanság. Menni kellett innen, mert különben reászakadnak a falak.

A királyné a palota északi folyosóján tartózkodott, magára kapkodott öltözetben, és elparancsolta a folyosóról az udvari hölgyeit, akik asszonyi sivalkodással, hangos jajgatással, kéztördelve körülvették.

- Menjetek innen, nem akarok közületek egyet sem látni, mert valamennyien olyanok vagytok, mint a tyúkok, amelyek éjszaka megvakulnak! Szedje rendbe mindenki a cókmókját, mert éjfélkor akkor is elhagyom a palotát, ha egyedül kell nekivágnom az utazásnak.

- De hát hová megyünk?! - sikoltozott a cseh Heléne, aki a legtekintélyesebb udvarhölgy volt Thurzó kincstárnok úr barátsága révén.

- Talán Mohácsra, talán Pozsonyba... amint a király parancsolta utolsó levelében. Csak innen el! - felelt Mária, és a két karja közé szorított homlokát a hűvös ablaküveghez nyomta. - Sok rongyot ne hozzatok magatokkal, lóháton utazunk, mert a hajón még nekem sincs helyem. Ott csak egy ember részére van tér: a koporsóban fekvő szent részére.

A budai tornyokban csengő hangon vertek az órák, mert még nem menekültek el Budáról az órások. A palotába a Duna felől becsapongtak a denevérek, és együtt röpködtek a futkározó frajokkal. Lángja és füstje nem volt a tűzvésznek, amely itt olyan hirtelenséggel kerekedett, mintha valami madár hozta volna körmei között a parazsat, de néha jobban megriaszt a tűz, amelyet nem láttunk, amelyet csak érezünk... A királyné minden erejét összeszedte, hogy össze ne roskadjon e borzasztó órában, huszonegy éves volt, izmai rugalmasak, ha lelkét pöröllyel össze is zúzták az uralkodás évei. De néha jobb lélektelenül cselekedni.

- Vajon hol vannak Thurzó, Bornemissza? Miért bíznak mindent a káplánokra? - beszélt a királyné hangosan, bár egyedül volt a folyosón.

A távoli folyosókon olyan döngő, szüntelen, megszakítatlan lépések dörögtek, mintha örökös temetés volna a palotában, és a koporsókat egymás után vinnék le a lépcsőkön. Bútorokat hordtak... A királyné néha felrezzenve, a folyosó ajtajához ugrott, és a holdvilágnál bizonytalanul mozgó szolgákra, vitézekre sikoltó hangon rákiáltott:

- A bőrével fog fizetni az, aki valami kárt tesz a bútoraimban! Vigyázzatok az ágyamra!

A bútorok döngve, dohogva, mintha magukban káromkodnának a rendháborításért, vonultak lefelé a lépcsőkön. Az eresztőkötelek úgy feszültek, mint a hajók kötelei a viharban. A csigák visítottak, mintha láthatatlan akasztófákon függnének. A felszálló portól néha fuldokolva köhögött egy-egy vén katona, akit éppen öregsége miatt hagytak hátra a palotában... Végre nagy kenderszakállával kísértetként megjelent Bornemissza János, a várnagy, és a kulcsköteget a királynénak nyújtotta.

- Felség, lezártam minden szobát, ahol bútorokat hagytunk. Pecsétet ütöttem a zárakra.

A királyné a földre dobta a kulcsokat.

- Azt hiszed, hogy nem rabolnak ki itt mindent távollétemben?! Akár a magyarok, akár a törökök? Csak az a kérdés, hogy melyik jön előbb.

- Felséged a magyaroktól fél? - felelt búsan a várnagy.

- Elsősorban előlük menekülök. Félek Zápolya martalócaitól, félek azoktól, akik gyáván megfutamodtak a csatából, és most elözönölvén az országutakat, csorba nélkül maradt kardjukat az ártatlanokra emelgetik. A pogány lassú és tunya, előbb a csatatér halottait rabolja ki, mielőtt újabb zsákmány után nézne. De a magyar rablók esetlegesen már holnap itt lehetnek. El innen, Bornemissza, amíg szabad az út!

A várnagy, aki talán az egyetlen férfi volt a budai palotában, aki nem vesztette el a fejét a csatavesztés hírével megérkező német szolga (Mária szolgája) láttára, nyugodtan így felelt:

- Ha a király életben van, akkor a magyarok tiszteletben fogják tartani az ajtókon elhelyezett királyi pecséteket. Ha pedig a király nem jöhetne többé vissza Budára: akkor mindegy nekünk, hogy mi történik az elhagyott palotával.

- Hagyj békét, várnagy, ócska bölcsességeddel! - türelmetlenkedett a királyné. - Tudom, hogy idegeid ércből vagy pedig kőből vannak, nem pedig emberi húsból. Kerítsd elő Thurzót! A pénzről akarok vele beszélni.

A várnagy hunyorított pókhálós szemével. Tudta ő, hogy ebben a bábeli felfordulásban Máriát megint csak a pénz érdekli, amelyet valahol rejteget... Thurzó vérpirosan, rekedten, támolyogva közeledett valamerről a királyné hívására. Nem volt emberi alakja a daliának... Mintha az imént metszették volna le az akasztófáról. A királyné két kézzel ragadta meg a kincstárnok vállát.

- Térj magadhoz, ember! Nem látod, hogy gyönge nő létemre mily bátran viselem sorsomat? Én nem akarok meghalni, mint ti itt valamennyien körülöttem! Élni kell Magyarországért, nem pedig a halálba szökni a bánat elől... Mi történt a pénzemmel, ötven mázsányi vert ezüstömmel?

- Csak tíz mázsáról tudok - felelt fogvacogva Thurzó. - Negyven mázsát már régen elköltöttünk belőle a királyra, a hadakra, a hitelezőkre. Ami ezüst volt a budai templomokban, abból mind pénz lett. Sokba került nekünk az, hogy a király maga ment el a csatába. Fel kellett öltöztetni a katonákat, hogy méltók legyenek a királyhoz.

Mária a homlokára szorította a két tenyerét.

- Szóval koldus lettem. Koldusként hagyom el a palotát, ahová egykor Miksa császár hozományát hoztam. Ó, hogy ezt a napot is meg kellett érnem! Beszélj, ember, Thurzó Elek, beszélj, mit vihetnék magammal a palotából, hogy ne kellessen szükséget szenvednem utaimban!

Thurzó mintha eszét veszítette volna, csak némán nézett a királynéra, aki a vállánál fogva rázta.

- Bethlenfalvi! Térj magadhoz, ember! Az éj múlik, reggelre, mire a budaiak észrevennék, messzire akarok innen lenni, még ha csupasz életemet vinném is magammal. De Magyarország királynéja vagyok, nem állhatok ki koldulni az országutakra.

- Tíz mázsa ezüst van a lovak hátára pakolva, miután felséged lóháton akar utazni.

- A ló biztos, a hajó bizonytalan. És a tíz mázsa ezüstpénzen kívül?

Thurzó a két tenyerét kifelé fordította, ami bizony elég érthető mozdulat volt, még a királyné is tanulhatott belőle.

- A korvinák! - kiáltotta most a királyné. - A korvinákról megfeledkezel, kincstárnok?! A negyedik evangéliumot itt akarod hagyni a pogányoknak vagy a még pogányabb magyaroknak?

- A korvinákat még sohasem vitték ki a várkastélyból - felelt hideglelősen Thurzó. - A Codex aureus quatuor Evangeliorum és a szertartásoknál használatos Missale című könyvek mindig a király hálószobájában őriztetnek.

- Most máshol lesz a helyük! - kiáltott fel indulatosan Mária. - Elviszem a korvinákat zálogba, hogy legyen valami emlékem abból a korszakból, amikor Magyarország királynéja voltam. Ló hátára pakoltasd a könyveket. Éjfélkor, mielőtt a kakasok megszólalnának, indulunk, Thurzó.

A palotában növekedett a nyüzsgés, mert a közeli palotákból is előkerültek az urak, akiket hű szolgáik felvertek a hírrel, hogy a királyné szökni akar Budáról. Az eleven zálog, akit Lajos király maga helyett Budán hagyott azoknak a kételkedőknek a megnyugtatására, hogy nem menekedik el az országból a törökök elől, az eleven zálog itt akarja hagyni Budát. De hiszen akkor innen másoknak is el kell menni! Lóhalálában jött a veszprémi püspök, Szalaházy László uram.

- Csakhogy még itthon találom a királynét! - nyomakodott be a püspök a palotába. - Minden szentekre kérem felségedet, hogy ne hagyja el addig Budát, amíg biztos értesülésünk nincs a királyról!

- Püspök úr, velünk tarthat - felelt elszántan Mária. - Útközben szükségünk lehet bölcs tanácsaira.

A veszprémi püspök, ismervén Mária hajthatatlan természetét, nem tehetett mást, mint engedelmet kért, hogy palotájába siethessen az úti szükségletekért.

- A fejérvári kapunál találkozunk, ahol Lógod felé visz az út! - kiáltotta a királyné, és előkereste a legegyszerűbb ruháját, amelyben felismerhetetlen legyen az országutakon, amelyekre, íme, sorsát bízza. Ámde még a legegyszerűbb ruha is génuai bársonyból való volt, azért egy udvarhölgyének a háziruháját vette elő nagy keserűséggel.

- Nem kell, hogy bárki is felismerje Magyarország királynéját.

...És most, mielőtt végleg elhagyta volna, még egyszer bejárta a budai királyi palotát, bánatainak és örömeinek tanyáját... Nem fakadt sírva, mert lelke ezen az éjszakán örökké acéllá változott, nem sóhajtozott, mert sóhajtani felejtett - csak megsimogatta a falakat, az ajtókat, az ablakokat, melyeknek nyelvét évek alatt megtanulta.

- Isten veletek - mondta halkan egyes bútordarabjainak, amelyekhez szerető barátság fűzte.

A várudvaron lódobogás hallatszott, nyeregbe szállott az az ötven lovas, amely Máriát bujdosásában elkísérendi. Bornemissza János kísértetszakálla felfehéredett a holdvilágnál.

- A lovak a bécsi úton várnak, felség.

A királyné felrezzent gondolataiból.

- Menjünk! - kiáltotta elhatározottan a gyermekkirályné, és Budára mutatott ablakából. - Holnapra úgyse marad itt senki a városból, mint a garastalan szegények és a zsidók.

Futamodásunkban Esztergomba érkeztünk.

Jól tudtuk errefelé az utat még a sűrűsödő, augusztusvégi éjszakában is, mert hiszen vadászatainkban gyakorta elkalandoztunk Esztergomig. A prímási palotában szállottunk meg, amelynek gazdája ugyan távol volt, de a kamrák, pincék telve voltak, így semmiben sem láttunk szükséget. A kapukat bezártuk, mert az utcákról dobpergés, lárma hallatszott. A budai németek, akik a királyné őfelsége német szolgálójától leghamarabb tudták meg a mohácsi eseményeket, nem tudtak otthon maradni a helyükön, hanem nyomban a királyné után indultak, amikor magunk is csak nagy nehézségek árán vergődtünk el Budáról Esztergomba. Mindig mondtam, hogy ezek a németek szerencsétlenséget hoznak reánk... S íme, egyszerre telve lett Esztergom az ő szekereikkel, málhás lovaikkal, jajgatásaikkal, utálatos lármájukkal. Nem csoda, hogy Orbánusz Endre, az esztergomi várnagy, aki amúgy is hajlamos volt a gutaütésre testi terjedelme miatt, kijött a sodrából.

- Hát már az ebédutáni álmot is elveszik az embertől ezek a budai németek?! - kiáltott fel, és mindjárt parancsot adott a huszárjainak, hogy csináljanak rendet a menekülők között.

- Maradtatok volna otthon, bestye férgei! - ordították a huszárok, amikor a piacon jól ellátták a budaiak baját. Aztán pedig a kocsik és poggyászok megvizsgálásához láttak, vajon nem hoztak-e magukkal a németek valamely tiltott portékát Esztergomba. A várnagy, akit mi udvari emberek magunk között csak amúgy Orbáncnak neveztünk, sok tiltott portékát talált.

Alighogy végeztek volna a huszárok a kocsikkal, már izgatott emberek futamodnak a Duna partja felől, hogy soha nem látott hajóhad közeledik a Dunán Esztergom alá, amelyet bizonyára a törökök küldtek előre abból a célból, hogy a várost elpusztítsa. Némelyek szerint hetvenhat hajó közeledik - nem látott még ilyent a világ.

Szeretek mindenféle látványosságnál részt venni, azért hamarosan otthagytam a jajgató budai polgárokat, akik váltig azt hangoztatták, hogy a budai hajók korántsem ellenséges hajók, hanem az ő hajóik, amelyeket tegnap eresztettek útnak. A huszárok erre még jobban megdühödtek.

- Tehát alattomban el akarjátok foglalni a várost?! - üvöltött Orbánc barátunk, akire Esztergom kulcsai voltak bízva.

A gályák valóban a víz színéig megtöltve portékákkal, bútorokkal, drágaságokkal, közeledtek Esztergom felé. Igaza volt annak az embernek, aki azt mondta, hogy hetvenhat hajót olvasott meg - hetvenhatot olvastam magam is.

A hajók kikötöttek a parton. Legelsőnek persze a királyné hajója, a budai palota kincseivel és a királyné komornáival. Tizenkét takaros nőszemély volt a hajón, egyiket-másikat jól ismertem Budáról, de nem mertem mukkanni, amikor Orbánc kiadta a huszároknak a parancsolatot, hogy a frájokat a várba kell szállítani, amelyik ellenkeznék, azt meg kell kötözni. Hát a szegény komornák nem is nagyon mertek ellenkezni, amikor éppen a legderekabb huszárok vállalkoztak kíséretükre.

Nem ilyen könnyen ment a sor a polgárok hajóival. Ezek a hajósemberek szeretnek verekedni, jól bánnak az evezőrudakkal a szárazon is, nem csoda, hogy nagy csetepaté kerekedett, amikor a várnagy legényei a hajók átkutatásához kezdtek.

- Ti vagytok az okai annak, hogy háború van! - ordította a várnagy a hajókon talált polgárokra. - Ha nem lettetek volna olyan gazdagok, a töröknek sohase jutott volna eszébe betörni Magyarországba.

Orbánc végigjárta a hajókat. Egyetlen magyar hajótulajdonost sem talált, valamennyi német volt. Ettől aztán még jobban felbőszült.

Magam siettem vissza a palotába, mert már meguntam a sok jajveszékelést hallani. Ki tudja, lesz-e nyugodalom a következő éjszakán, nem kell-e megint futamodásban töltenünk a pihenésre szánt órákat?

A palotában nagy felfordulás volt, még a szakácsok is a folyosókon tartózkodtak, ahelyett hogy a vacsorafőzéssel törődtek volna. "Talán már a vacsorázás is kimegy a divatból e nagy felfordulásban - gondoltam magamban -, pedig bőséges étkezés nélkül nem viselhetők el az izgalmak, amelyeknek valamennyien ki vagyunk téve."

Az izgalmat a palotában az okozta, hogy megjött Czettricz Ulrik, a király kamarása, aki váltig azt hangoztatta, hogy a csatában a király háta mögött állott, Aczél Istvánnal együtt. A király a csatából szerencsésen megmenekült, de a patakot nem tudta átugratni fáradt lovával. Aczél István, aki a király után ugratott, maga is odaveszett.

Ámde dominám, királyném fejcsóválva hallgatta Czettricz előadását, bár máskor szívesen szokott hitelt adni ennek a németnek.

- Hát abból mi igaz, hogy királyomat a Csele-patakon túl is látták? - kérdezte hirtelen a királyné. - Itt olyan hírek vannak elterjedve, amelyek szerint a király Bátára menekült, ahol Zápolya három kardszúrással megölte. Nem ez az igazság, Czettricz? Vigyázz szavaidra, mert börtön jár a hazugságért!

Czettricz Ulrik váltig erőlködött, hogy úgy igaz, amint ő elmondta a király halálát. A vízbe fulladt szegény jó Lajosunk.

Dominám szólott:

- Hát akkor hozd el nekem a holttetemet, mert addig nem hiszem, hogy a király meghalt. Menj Sárffy Ferenc uramhoz, a győri várparancsnokhoz, hogy adjon neked tizenkét lovast, akikkel elhozod a holt királyt nekem, mert addig nem tudom elhinni, hogy férjem nincs az élők sorában.

Azt beszélte a pletyka, hogy a királyné olyan erősnek mutatkozott, hogy egyetlen könnyet sem ejtett. De bezzeg nem tudta a haragtól sírását visszatartani, amikor a minden lében kanál pápai nuncius, Burgio báró hírül hozta neki, hogy mi történt komornáival.

- Hol van az esztergomi érsek?! - kiáltozta magánkívül dominám.

- Az érsek a csatatérről aligha fog visszatérhetni - felelt a báró. - Ám a fejvesztettség általános az országban a csatavesztés hírére. A királyné tudja tapasztalásból, hogy a mi hírnökeink és kémeink mindig gyorsabbak szoktak lenni, mint a királyéi. Ma délután már arról is jött vala posta, hogy az ország keleti részében bizonyos rozsályi Kiss Pál, Szatmár megyei főnemes rablóbandát toborzott, amely az Alföldön útját állja a csatából menekülőknek.

- Zápolya híve! - kiáltotta dominám.

- De hírt kaptunk Lesieczki Márton uram viselt dolgairól is, aki még Ulászló királyt szolgálta afféle koldus lengyelként. Lajos király mellett is éveket töltött. Hát ez a bizonyos Lesieczki is útonállásra adta magát.

- Azonnal íratni kell Tomieczkinek, a lengyel kancellárnak, aki gyámságot vállalt valaha Lesieczki felett - hallgattam egy sarokból dominám szavait. - De ugyan ki visz el levelet ily zavaros időkben Lengyelországba?

A pápai nuncius tovább forgatta a tőrt a királyné szívében:

- Azok a cseh csapatok, amelyek a cseh kancellár vezérlete alatt elkéstek a csatából, elfogták Brodaricsot. Saly János és Nádasdy uram, akik Budáról velünk indultak el, 6000 forintot vettek el a kincstártól, és azóta nyomuk veszett...

- Elég! - kiáltotta dominám. - Elég volt e veszett csürhéből, amely a szerencsétlenség e borzalmas óráiban is a maga önös céljaira gondol! Még az éjszaka továbbmenekülünk, mert amint hajóim nem voltak biztonságban Esztergomban, olyanformán nem érzem biztosnak életemet sem.

Tehát megint csak utazunk éjszaka. Mikor lesz már megállás a sötétségben?

A vacsorát csak amúgy sietve fogyasztottuk el, nem is volna méltó beszélni e vacsoráról. Inkább kulacsainkról gondoskodtunk az éjszakai útra. A pincében elég jó borokra akadtunk. Nem tudom, megköszönte-e valaki a vendéglátást, mert még éjfél előtt elindultunk Komáromnak.

Emlékszem, hogy ugyanezen úton, ugyancsak lóháton, jött néhány esztendő előtt dominám Magyarországba. Akkor is a király nélkül tette meg az utat, mert a királynak más dolga volt Budán. Most is más dolga van... Akkor Sárkány Ambrus uram nagyszarvasi kastélyában ebédeltünk olyan halakat, fekete-tengeri vizákat, menyhalakat, csukákat, amelyeknek az íze még ma is a szájamban van. Tudtuk, hogy minden Habsburg nagyevő, mert ez családi tulajdonságuk, de azt a drágalátos étvágyat, amelyet dominám mutatott Magyarországba való utazásakor, sohasem felejthetem el.

Komáromban találkoztunk a budai káptalannal, a papok magukkal hoztak mindenféle régi írásokat, csaknem egy hajót töltöttek meg ezek a régi kutyabőrök, holott ilyen zavaros időben bízvást szabadulni kellett volna e semmire sem jó cókmóktól. Dominám, nyilván a sok írás láttára, maga is kedvet kapott a levelezéshez, és miután nekem néhány levelet diktált mindenféle királyokhoz, Zsigmondhoz, Ferdinándhoz, V. Károlyhoz, hogy a hátam borsódzott bele, maga is levélírásba fogott ama Lamberg Jánoshoz, akinek mindig személyesen szokott leveleket írni, emiatt mindenféle megjegyzéseket tettek az udvari írnokok.

Sárkány uramat, a jeles vendéglátót nem találtuk Komáromban, másfelé volt neki dolga, talán ott, ahol szegény királyunknak. Ellenben előkerült endrédi Somogyi Ferenc uram, a komáromi és tatai vár kapitánya, de mielőtt bármi is eszébe jutott volna a jó úrnak, dominám, okulva az esztergomi példán, kemény hűségesküt vett ki belőle. A jó Somogyi csak nagyot nézett, hogy minek esketi őt oly nagy szigorúsággal a királyné. Persze hiába vakarta őkegyelme a fejét, amikor az esztergomi hírek elértek hozzá. Nem csaphatott fel rablónak.

Itt ért utol bennünket az a hír, amelyet egy hazugságairól ismeretes lengyel lovag hozott, hogy a király nehéz sebével Pozsony felé menekül.

- Akkor mi is Pozsonyba megyünk! - kiáltott fel szegény dominám, mert nem lehetett olyant mondani a férjéről, amit nyomban el ne hitt volna.

A pozsonyi utazásnak mindnyájan nagyon megörültünk, mert előre tudtuk, hogy ebben a gazdag városban végre kárpótlásra találunk nyomorúságos viszontagságainkért. Azonkívül Komáromban is kezdtek már mozgolódni azok a vitézek, akik nem mentek el Mohácsra.

- Előre tudtuk, hogy ti fogjátok elveszteni a háborút! - kiáltozták a mi legényeink után a komáromiak.

Sohasem ésszerűséges olyan városban maradni, ahol az embert háborúvesztéssel gyanúsítják. Vettük hát sátorfánkat, és harmadnapra, szeptember 3-án, egy kedves őszi napon, mély gyászruhában Pozsonyba érkeztünk. Bornemissza uram, aki velünk jött Budáról, előre utazott, hogy a pozsonyi várat, amelynek kapitánya volt, rendbe hozza a királyné fogadására. Ámde hiába kerestük Bornemissza uramat a pozsonyi kapunál. Egy követe állott a királyné elé, és ezt az üzenetet adá át:

- Bornemissza uram bezárkózott a pozsonyi várba, és nem hajlandó azt átadni másnak, mint az új királynak...

- A kincseim, a pénzeim! - kiáltott fel a királyné. - Mindenem erre az egy emberre volt bízva. Koldus lettem.

- A kincseket is az új királynak adja át Bornemissza uram.

Most már ott voltunk tehát az áhított Pozsonyban, a becsukott várkapuk előtt.

Végre a pozsonyiak megsajnáltak, és a Főtéren adtak valami kvártélyt, mert a király régi pozsonyi palotájában idegenek laktak. Most aztán kórusban kiáltozhattuk: "Hol vagy, Lajos király?"

Csakhogy a királynak semmi nyoma se volt.

- Deák, leveleket írni! - Egész nap ezt a parancsszót hallottam a hátam mögött, mióta Pozsonyba költöztünk, hogy már lúdbőrös lett a hátam, mert dominám nem adta olcsóbban a levelezést, mint a királyokkal. Régen elmúltak azok az idők, amikor a leveleimben csak a subás végvári kapitányok gorombaságaira kellett nagyobb gorombaságokkal válaszolni.

Ettől eltekintve nem ment volna igen rosszul a dolgunk Pozsonyban, mert a pozsonyiak vendégszeretetében valóban nem csalatkoztunk. Ezek a jó németek nagyon örvendeztek annak, hogy királyi udvar van a városukban, ugyanezért bőségesen küldték a halat meg a bort a királynénak. Mindjárt a megérkezésünk napján tíz csukát, tizenhat potykát, három keszeget, egy derék harcsát, sügért, márnát, szőlőt küldtek kétszáz kenyérrel és egy akó borral. Igaz, hogy pontosan felírtak mindent, amit adtak, de ez nem is volt baj, mert legalább a konyhamester nem lophatott el mindent.

És mindennap érkeztek a pozsonyi házba újabb és újabb vendégek, amikor híre futamodott annak, hogy itt ütöttük fel szállásunkat, ahonnan újra meghódítani akarjuk Magyarországot.

Dominám egyebet sem tett, mint reggeltől estig fogadta a vendégeket, még az imádkozáshoz sem volt ideje. Most már nem az volt a kérdése a vendégekhez, hogy mi hír Lajos királyról, mert a holt király megjelent előtte álmában, és közölte vele, hogy a másvilágon van, ne várja vissza. Ellenben minden látogatót ezzel a kérdéssel fogadott dominám:

- Mit csinál a tót király?

Hát Zápolyáról mindenki tudott egyet-mást, aki Magyarország felől jött. Hírt hozott róla Brodarics István, a szerémi püspök, aki egy estén mezítelenül, csupán egy szál köpenyegben és papucsban érkezett meg, hogy nekünk kellett ruhával szolgálni, pedig ebben magunk is szűkösen voltunk. Brodarics ruháját rablók szedték el, amikor a mohácsi csatából menekült. A jó püspök azonban csak nekünk, udvari embereknek mondhatá el vitézi magatartását a csatában, ahol is szegény királyunk jobb oldalán állott, ötödik helyen a püspökök között... A királynénak az volt az egyetlen kérdése:

- Mit csinál a tót király?

A jó püspök úr annyit tudott, hogy Zápolyának esze ágában sem volt megütközni a törökkel.

- Futott az, felség, Szeged alól, Fegyvernekig meg sem állott.

Megjött a csatából Gerendi Miklós, a fejérvári kanonok, Zay uram, akinek nagyon megörvendezett a királyné. A sánta Báthory uram, a nádorispán sem késhetett soká. És csak egyszerre megjelent a brandenburgi őrgróf is, aki hadaival a határszélen rekedt, no de most már aztán itt volt Pozsonyban, a királyné mulattatására.

- Mit csinál a tót király? - kérdezte a királyné Batthyány Ferencet, Tahy Jánost, Horvát Gáspárt, akik mindig gyanúsak voltak, hogy Zápolyával tartanak, de dicséretest most még ők sem tudnak vala mondani.

Jöttek mindennap a veszett csatából, akiket török és magyar martalócok kergettek Pozsonyig. Lerongyolódott, kétségbeesett emberek, akik sehogy sem hittek a szemüknek, amikor a mi pozsonyi házunkban megtraktáltuk őket, mert a királynénak gondja volt arra, hogy a konyhán mindig égjen a tűz, és éhes gyomorral senki se menjen el. Itt sírtak egymás nyakába borulva azok, akik már régen elveszettnek hitték egymást. A Schlick testvérek, Albin és Albert, ezek a derék kapitányok, mikor egymást meglátták a királyné házában, az örömtől és a sírástól szólni sem tudtak.

Hát nem lehetett panaszkodni, hogy az ürességtől kongott volna a földszinti ebédlő. A jó pozsonyiak mindennap megtetézték az ajándékaikat. Különösen azóta, mióta Salm Miklós gróf is megérkezett az ausztriai katonákkal, hogy a királynénak házi őrsége is legyen. Volt most már katonai parádé, őrségváltás is, amelyben a pozsonyiak nagyon szerettek gyönyörködni. Most már nem győzte egy társzekér mindennap főtéri házunk elé cipelni a konyhára és pincébe való küldeményeket. Két szekérrel is jöttek az ajándékok, néha még vidulni is merészeltünk a nagy ebédlőben, ha friss bor érkezett a pozsonyi majorságból. Az örökös bánat nem jó az egészségnek; ha már életben maradtunk annyi borzalom után, becsüljük meg az életünket.

- Mit csinál a tót király? - kérdezte szüntelenül dominánk, Máriánk, amikor néha színe elé járulhattunk, hogy az ő nyugalmából, meg nem tört bátorságából új erőt merítsünk a továbbiakhoz. És lassan az udvarnál híre futamodott, hogy Máriánk, királynénk fél a "tót királynak" csúfolt Zápolya Jánostól, az erdélyi vajdától. Hiába vigasztalgatta Hä user Lénárt ezredes, hogy a pozsonyi őrhaddal pozdorjává veri Zápolyát, ha a városba meri tenni a lábát. Sőt még dominánk régi bizalmas híve, Lamberg János gróf is hiába jött a csüggedő királyné látogatására.

- Félek, hogy elveszítem koronámat, mert a magyarok titkon a tót királlyal tartanak - mondogatta dominám. - Itt körülöttem is mindenki, kezdve a sánta nádorispántól. Érzem, hogy azok fognak elhagyni leghamarabb, akik ma híveimnek mutatják magukat.

...És egy őszvégi estén, mikor a hideg szelek miatt már csak egymásba kapaszkodva látogathattuk a pozsonyi bormérőhelyeket, dominánknak aggodalma valóra válott, a tót király, Szepes örökös grófja, Pozsonyba titkon megérkezett. Bizalmas emberével üzent a királynénak, hogy beszélni szeretne vele, mégpedig négyszemközött, mert elmondanivalói olyanok, amelyekhez felesleges harmadik fültanú.

- Férjem gyilkosával álljak szóba? - rettent fel dominám, és olyan fehér lett az arca, mint a mohácsi nap óta nem láttuk.

Ámde ott volt a sánta nádor, ott volt Batthyány uram, a horvát bán, Tahy uram, akikről mindenki tudta az udvarnál, hogy Zápolya bűnös zsoldjában állanak, sietve körülvették dominánkat, és azt magyarázták neki, hogy szép szóval tán megingatni lehetne Zápolyát ama szándékában, hogy a magyar korona után nyújtogassa a kezét. Úgy festették ők le dominám előtt a nagy szakállas Jankót, mintha nem ismerték volna eléggé.

- És fegyverek ne legyenek a palotában! - üzente még, mire az ausztriai gyalogosokat a bormérőhelyre vitték.

Hát persze hogy Zápolya álruhába, ausztriai ruhába öltözött fegyveresekkel érkezett meg késő éjszaka az udvarba. A legények tollas fövege lengedezett, hosszú, egyenes kardjukat ügyetlenül viselték. Zápolya a sötét kapualjban futamodásra vette a lépést, és rohanvást ment fel az emeletre, mintha attól tartott volna, hogy tőrt állítottak neki. Döngtek lábai alatt a lépcsők, mert igen nehéz és erős ember volt, aki nem sajnálja magától a vadpecsenyéket, és ezért arculata vörösborszínű volt.

- Mária! - kiáltotta, mintha vadkan támadott volna, amint belépett abba a szobába, ahol dominám karosszékben, talpig feketében, fehér kendővel fején üldögélt, míg én egy páncéltörő, háromélű dákossal felfegyverkezve egy függöny mögött állottam.

- Királyném! - ismételte ez a Fanyűvő Jankó, amikor óvatosan a dominám felé lépegetett, és fülelve nézett szét a nagy szobában.

- A koronám Budán maradt - felelt dominám. - Ne vegye észre özvegyi viseletemet, vajda, mert nem akarom, hogy búsan távozzon Pozsonyból.

Az erdélyi vajda két lépésnyire megállott királyném előtt, és medveszemét villogtatva meresztette, mintha nagyon gonosz dologban törné a fejét.

- Osztrák Mária - kezdte ama szívbajos lihegéssel, amely a lépcsőugrálás és erős felindulás miatt elővette -, nekünk meg kell békülnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy Magyarország még egyszer Magyarország legyen. Én vagyok az erősebb, a hatalmasabb, a gazdagabb, tehát én jöttem el ide, ahol tudom, hogy gyűlölködő szívekkel és alattomos tekintetekkel találkozom.

- Mit akar tőlem, vajda? - vágott a Jankó szavába dominám, mert nagy felindulásban volt ő is.

- Az országot megmenteni. Király kell az országba.

- Ott van a bátyám, Ferdinánd.

A fanyűvő csúfondárosan nevetett.

- Hiszen az egy szegény koldus. Se vagyona, se hatalma, se jövője. Hogyan képzelheti azt, királyné, hogy egy szegény osztrák főherceget valaha királyuknak vállaljanak a magyarok, amíg itt vagyok én, Szapolyai János, a leggazdagabb ember az országban, akinek a legnagyobb hadai vannak?

- A törvény, a szerződések, amelyeket nagyatyám, Miksa császár kötött Ulászlóval... - felelt szívére szorított kézzel dominám. - A szerződés, amely az ausztriai háznak biztosítja a magyar trónust, amelyre királyok és magyar urak esküt tettek. Ezért lesz itt a király Ferdinánd.

Jankó megint csak amaz ocsmány nevetést hallatta.

- Mária, kegyed éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ebben az országban nincsenek szerződések, az erősebbnek van csak joga szerződést kötni, és a gyengébbnek megtartani. Itt minden felborult a magyarokkal. És én megint királynévá teszem, Mária... Azért nem házasodtam, hogy egyszer majd feleségül vehessem. A nap elkövetkezett, a király a másvilágra ment, hogy utat nyisson Szapolyai Jánosnak.

- Zápolyának, a haramiának! - csattant fel most dominám hangja, amely hangot sohasem hallottam tőle, pedig évekig diktálta nekem a leveleit.

Jankó még mindig mozdulatlanul állott helyén.

- Tehát, Mária, maga nem akar a leggazdagabb embernek a felesége lenni?! - kérdezte felszisszenve, mint a kígyó, amelyre botot emelnek.

- Zápolya! - kiáltotta Mária királynőm. - Tüstént hagyja el a palotát!

- Fegyvereseim már megszállottak a házat, az én parancsaimnak engedelmeskednek.

- Zápolya! - sikoltotta megint királynőm, hogy a kezemben megremegett a tőr. - Azt várja itt, hogy az arcába dobjam az igazi nevét?

- Halljuk tehát!

- Te királygyilkos! - süvített fel dominám, és olyant tett, amire az a nagy mahomet ember megingott a helyén. Az arcába köpött az erdélyi vajdának, és kifutott a szobából.