A KÖDMÖNÖS NŐ

Nehogy azt higgye valaki, hogy Szindbádnak őszi időben mindig csak éppen azok a nők jutottak eszébe, akiket imitt-amott elhagyogatott, mint a kertekben a lángpiros körtefákat (amelyek őszi színeikkel már előre példázzák, milyen nagyszerű zsarátnok lesz belőlük vénségükre), a császárnésárga almafákat, amelyek zászlóikkal szinte búcsút integetnek a padlásra költözött gyermekeiknek - nem, Szindbádnak eszébe jutottak ama nőismerősei is, akik bizonyos jeladásnak veszik a stiglicek füttyét az országúton, valamint az ó-barackfa bekívánkozását a ház belsejébe, mintha csak annál a tűznél akarnának felmelegedni, amelyet maguk gerjesztenek... Ezek a nőismerősök, régi szokásuk szerint, szeretnek papucsban járni az őszi harmatban, mindenféle olyan nagykendőket felkötni, amilyenekben a nagymama érte el a századik életévét - de bizonyos vidékeken nagyon kedvelik az úgynevezett ködmön-viseletet is, ezt a rövid bundácskát, amely olyan magyarossá, háziassá, családiassá teszi a barna asszonyokat. Őszidőben, a cinke csengetésére, a varjú papolására, a favágó fejszéjének távoli hangszaporulatára: Szindbádnak a ködmönös nők jutottak az eszébe.

Az mindnyájunk előtt ismeretes körülmény, hogy nem mindig szólítjuk a nőket gondolataink­ban is azokon a neveken, amelyekkel a szájunkkal vagy az írásunkkal illetjük őket. Sok nő van, akit konvencionális "Csillagom"-nak vagy "Orvosságom"-nak nevezünk, míg belső világunkban e hölgyek egészen más neveken szerepelnek... A legjobb esetben "Töltött Káposztám"-nak mondjuk őket, de bizony megesik, hogy hallgatnak ők az "Ócska bocskor" vagy;,Kutyateremtette" névre is, amint ezt már megérdemlik. - Szindbád hölgyét szemtől szembe "Virágos Ákácfám"-nak szólította, míg odabévül bizony csak "Disznótor Borcsának" mondta őt. A ködmönös nő viszont Szindbádot megadással és szerelemmel, mint egy virágzó ákácfához illik: "Nyírség fiának" mondotta; hogy az ő elfeledkezett szendergései­ben vagy belső káromkodásaiban (amelyhez igen jól ért némely menyecske) minek nevezte Szindbádot, az jó darab ideig nem derült ki.

Szindbád, mikor ismét útrakelt, hogy szemügyre vegye elmúlt világát - a nőket, akik hajdanában az ő szemtükrében igazgatták meg a hajukat, ha komoly sikert akartak elérni a kontratáncban, vagy gazdag öregembert kívántak meghódítani a batyubálban, természetesen nem hagyhatta ki régi ügyfelei közül a ködmönös nőt sem, mint ahogyan a kereskedelmi utazók évek múlva is felkeresik azokat a cégeket, amelyekkel üzleteket kötöttek.

A ködmönös nő portörlő-rongyot rázott ki az ablakon ujjatlan kesztyűiben - azokat a láthatatlan porszemecskéket rázta ki, amelyek éjszakának idején leszálldosnak a plafondról, a szekrény tetejéről, a szemöldök-fáról, hogy az ember nem is tudja másnap, hogy miért álmodott olyan bolondot. A porszemecskék megint csak néma, rejtélyes, semmitmondó kis idegenek lesznek a nappal világosságában, mintha semmi közük se volna az álmok előidézésé­hez.

- Még szép dolog, hogy nem önt le valamivel az emeletről, csak a port rázza a nyakamba! - kiáltott fel vidáman Szindbád, gyakorlott utazó módjára, aki minden alkalommal szem előtt tartja, hogy milyen adjonistennel kell beállítani a vendégszerető házakhoz vagy a rosszkedvű fogadókba.

- Pedig megérdemelné, mákvirág, hogy kancsó vízzel öntsem le az ablakból - felelt a ködmönös nő, hirtelen jött nekividámodással, mint ahogy az ember sohasem tudja bizonyosan a jókedvének vagy a szomorúságának az okát. (Hiszen könnyű volna akkor orvosságot írni a bánatok ellen!) - Ki után töri megint a nyakát ebben a városban?

- Mindig csak nagyságodért, Virágzó Ákácfám! - felelt Szindbád egy színlaposztogató pózával, mert tudta, hogy ez tetszeni fog a ködmönös nőnek.

Az asszony kezében valóban megállott a portörlőrongy - pedig egyébként jó gazdasszony volt. Állva maradt a nyitott ablaknál, mint Kossuth képe, amelyet Lajos napjának előestéjén szoktak az ablakokba tenni e vidéken. A késő őszi napon megpirosodott a kis emeletes ház ódon vakolata, megpirosodott a falba épített gömbölyű kapu (amely csak akkora volt, hogy a legkövérebb vőlegény és holtember is kiférjen rajta), piroslani kezdtek az ablakok is, mint az olyan házon, ahol már várják a szívtolvaj cigányokat, és a konyhán a mezítlábas szolgáló még a lába ujjait is figyelmezteti, hogy el ne felejtsék azokat a nótákat, amelyeket majd a cigányoktól hallani fognak... Piros lett odafenn az emeleten a ködmönös asszony is, mint akár a piros ász - vagy talán csak Szindbád látta ily meglepőnek a kanális- és sörház-szagú, jámbor öregemberek egyszerű cselszövényességével kanyargó utcákat ez őszi délelőttön?

Akármint volt: a ködmönös nő darab idő múlva intett az emeleti ablakból, oly meggondoltság­gal, mintha hosszú alkudozás után határozná el magát valamire:

- Nem bánom, feljöhet egy kis időre, ha tisztességesen viseli magát.

Ez utóbbi megjegyzés Szindbádnak ifjúságát és elmúlt bolondságait hozta emlékezetébe, hogy örömében csaknem visszaköszönt annak az almafejű, veresbor-képű vén toronynak, amely a kandúr-hátú háztetőkön át figyelte az utcabeli eseményeket. Talán a torony is köszönt volna ez alkalomból, de kalapja régen benőtt öreg fejébe, mint a kopasz emberé, ha hűvösödik az idő. Odafent azonban a harangozó meglódított egy harangot, talán éppen azt, amelynek felavató-ünnepélyén Szindbád egykor báli rendező volt.

- Isten hozta nálunk - döngicséltek a szűk diófalépcsők, a karfák, az ajtók, amelyek miatt csendes olaj-szaga volt a ház belsejének. Egy rézkilincs az ajtón csaknem elnevette magát, amikor Szindbád ráhelyezte a kezét. Valahol a szomszédban felrettenve törött be egy ablak, amint az ámuló szomszéd az üvegen át akarta kitolni a fejét, hogy mit se mulasszon el az eseményekből.

Az ajtón túl a kis négylábú zsámoly, amelyre a vidéki asszonyságok a lábukat szokták helyezni, csaknem farkcsóválva jött Szindbád elé, mint egy eb, amely megismeri régen látott gazdáját.

- Ugyan, miféle gimpliket keres megint a városban? Közeledik András és Miklós napja, amikor szellős, hideg kamrákban legkönnyebben felkötik magukat a nők a ruhaszárító kötélre - kezdte a ködmönös asszony.

Szindbád ámultan tette össze a két kezét:

- Ne mondja! Még mindig olyannak látszom, akiért a nők sírdogálni szoktak az almaszagú kamrákban? Én azt hiszem magamról, hogy inkább egy komoly, megbízható varrógép-ügynöknek látszom, mint valami szeladonnak. Drága, Virágos Ákácfám, régen volt az, amikor a padláslyukból a nők bosszúságukban télikörtével hajigáltak meg.

- Kár, hogy jobban el nem találták. Ilyenkor még meglehetősen kemény a körte.

Szindbád, bár olyan formában helyezkedett el az asszony előtt, mint egy Margittay Tihamér képeiről való alak, bizonyos nagyvilágiságot vegyített szavaiba:

- Így beszél a város legintelligensebb asszonya? Ezért volt nyaranta Vöslauban, Grácban és a Sóstó-fürdőn? Erre való volt az a sok utazás, hogy végül megkérdezze tőlem, mért nem hajigálnak meg körtével a helybeli nők? Egy külföldet is járt nőnek tudni kell, hogy vannak leküzdhetetlen szenvedélyek, a szívhullámok, amelyeket a művelt embereknek meg kell bocsátani! Miről írnának regényeket az írók? Miről játszanának a színészek?

- Miről pletykálkodnának a vénasszonyok, ha még szerelem sem volna a világon? - vágott közbe fölényes gúnnyal a ködmönös nő. - Igaza van, sokat utaztam boldogult férjem jóvoltából, bejártuk az egész világot... Azt elfelejtette, úgy látszik, fogyókúrán a magas Tátrában voltunk. Férjem csak alulról nézte, hogyan kapaszkodtam fel a Lengyel-nyeregre, de viszont az ő névjegyét is leadtam abban a barlangban, ahová minden tátrai vendég bedobta a névkártyáját... Nem tudja, véletlenül, hogy mi történt ezekkel a névjegyekkel?

- A tátrai múzeumba tették őket - felelt egy gyakorlott turista biztonságával Szindbád. És szemügyre vette az asszony lábát, amelyen hímzett piros papucs volt, amelybe olyan cifraságok voltak szőve, mint a népdalokba.

- Igazán nem vártam vendéget - mondá az asszony, lábait hátrább huzogálva. - Tulajdon­képpen mit is néz a lábamon?

- Csak úgy véletlenül, régi rossz szokásból, amikor még romlott ember voltam, és néha az életemet is szívesen föláldoztam volna azért, hogy egy női lábat megfogjak. Régi dolog ez.

A piros papucsok útközben megálltak menekülésükben, miután a vadász közömbösen elfordította tekintetét a futamodásukról. Megálltak és kíváncsian visszanéztek, mintha legalábbis a seprőbajuszt keresték volna, amely elől megszaladtak. A seprőbajusz azonban megállott a legközelebbi utca­saroknál... Így aztán a papucsok megint csak előbátorkodtak a zsámoly közelébe, amelyen Szindbád helyet foglalt "régi hódolata jeléül". Pedig szokatlanul finom harisnyák voltak a lábakon, amely harisnyákat a vidéki nők leginkább hetivásáros napokon szoktak felvenni...

- Rossz szokásaimmal együtt a természetem is megváltozott - mondta Szindbád a délelőttiesen kitakarított szobában, ahol minden olyan rendbe volt rakva, mint temetés után szokás; a virágos-zöld szőnyegeken csak egyetlen lábnyom, a Szindbádé, mint valami vőlegényé, aki a nap bizonyos órájában meglátogatni szokta a menyasszonyát; a kályha hófehér, mint a délelőtti gondolat, és benne pirosan sustorgott az akác, még őszies illatokat hozván magával, amolyan fanyarkás csokoládé­szagot, amilyen szaga a még ki nem száradott fának szokott lenni. A falon a különböző arcképek ragyogtak aranyrámáikban, mintha frissen borotválkoztak volna ők is. A névjegy-tartó ezüstdaru oly választékossággal emelkedett felfelé a szalonasztal közepén, mintha csupa prépost-plébánosok hagyogatták vonna benne látogató-jegyeiket. Még a székek is tisztábbak voltak, mint estefelé, amikor a környéküket mindenféle sarakkal és porokkal hordják ide a látogatók. Még nem volt szükség a szobafüstölőre, maga a ház ontotta magából a reggeli takarítás utáni jó szagokat.

- Mennyiben változott meg a természete? - kérdezte a ködmönös nő, és az egyik piros papucsot úgy emelte fel, mintha taktust akarna verni valamihez.

Szindbád a legnagyobb szórakozottsággal nézte a papucs játékát, és körüljártatva szemét a szobában, így szólt:

- Például nem szeretem többé a kanárimadarat, nagyon örülök, hogy magánál csízt látok a kalitkában...

- Őszidőben mindig kismadarat veszek a házhoz, amelyet télen táplálok, hogy tavasszal elbocsássam.

- Nem szeretem többé a vinnyogó kis ebeket a szobában, mert erkölcstelenné, kutyatermésze­tűvé teszik az embereket. Azokat a nagy, komor ebeket kedvelem, amelyek a téli förgetegek­ben is odakünn alusznak a havon, a szobába csak ünnepnapokon szabad bejönniök vagy legfeljebb olyankor, mikor a haldokló gazda el akar tőlük búcsúzni.

A ködmönös nő ábrándosan felsóhajtott, és a másik papucsának is engedélyt adott, hogy közeledjen Szindbádhoz:

- Akkor vagyok a legboldogabb, amikor álomtalan éjszakán hallom odakünn a házőrző kutyám tompa ugatását. Mintha nem volnék egyedül virrasztásomban... Mintha volna valaki, aki meg­védelmez a trágár korhelyek elől, akik dalolva mennek el kapum előtt... Egy férfi van a háznál.

- És nem szeretem már a töltött káposztát sem - mondá a lehető legközönyösebb hangon Szindbád, mire a kis papucsok szinte rohamlépésben visszavonultak, és az asszony hirtelen talpra állott:

- Még megérem, hogy engem sem szeret többé!

Szindbád egy borbély hevével szabadkozott, mint aki elevenbe vágott, de a ködmönös nő most már ragaszkodott a maga igazához:

- Persze hogy nem szeret... Mit is szeretne egy ilyen papucsos vénasszonyon? A fiatal, hajlítható rózsafákat így őszidőben a föld alá dugják a kertben, mert vigyáznak reájuk. A vén rózsafákat szalmába öltöztetik, nekik így is jó. Szalmába vagyok már én is téve.

- Ó, asszonyom - sóhajtotta Szindbád érzelgősen. - Mily könnyű magának, aki telve van igényekkel, szándékokkal, akaratokkal! Éppen olyan könnyű szívvel megkappanozza kiskakasait, mint ahogy elbánik a férfiakkal. Szebb, mint valaha volt!... különösen mióta ezt a testhezálló kis ködmönt viseli. Olyan benne, mint egy muszka regényhősnő.

- Parasztikus viselet, de praktikus olyan asszonynál, akinek magának kell utánanézni mindennek, napjában százszor is kimegyek a fűtött szobából. Azt hiszem, maga is egészsége­sebb volna, ha rókaszőrben járna, mint fiatal korában. A rókaszőr ravasszá és jó étvágyúvá teszi azokat az embereket, akik viselik. Ez a ködmön csak fekete báránnyal van bélelve, azért vagyok olyan szelíd.

Szindbád megcirógatta ültéből a kis ködmön bélését. Valóban meleg és lágy volt az, hogy Szindbádnak nyomban falusi dunyhák jutottak eszébe és e dunyhák alatt való barátságos álmok, amikor odakünn elfehéredik a torony süvege. Ha pedig komolyan felébred az ember, gömböcökbe üti a fejét, amelyek a kamra léceiről lecsüngenek. A fiatal szolgálólányok arculatai úgy nekipiro­sodnak, mint a cseresznyebefőtt. S ilyenkor már megtudhatni, hogy a miskolci rőfös az őszi vásáron jóravaló, alsószoknyának való barchentet adott-e el?

- Én most már csak álmomban lakom jól az ételekkel és a nőkkel! - duruzsolt Szindbád a fekete bárányt simogatva, és mindenféle prémekre gondolt, amelyeket életében tapogatott. - Felsálszeletet, két nagy darabot ettem például az éjjel is álmomban. Miután ezzel készen voltam, hajnaltájban meglátogatott egy régi hölgy, akire már esztendők óta nem gondoltam. Olyan fülledt illatot hozott magával, amilyent őszi tengeri-morzsoláskor vagy téli fosztókában érezni a parasztlányok között.

- No látom, hogy még mindig olyan romlott a természete, mint fiatalkorában volt, mikor mindenféle repedtsarkú nőszemélyek után bitangolt - kiáltott fel a ködmönös nő. - Ezért kellett elhagyni a tisztességes úrinőket, hogy megint csak visszatérjen a züllött életre, ahonnan a női önfeláldozás kimentette? Bizonyosan megint korhelynótákkal mulatja magát, hisz ebben a társaságban nem tanulhat egyebet. - Így szólt a ködmönös nő, és visszavonta a fekete bárányt Szindbád kezéből, mintha az nem érdemelné meg, hogy hozzányúljon.

Szindbád bűnös emberként lehajtotta a fejét, mire a ködmönös nő hamarosan megszánta, és megszelídülve így folytatta:

- Pedig mikor megpillantottam, azt hittem, amit valamikor szegény uram is gondolt: no, végre nekem való ember jött a városba!... Szegény uram ezt úgy gondolta, hogy jött végre egy ember, akivel lehet művelt dolgokról is beszélgetni. Akinek el lehet szavalni a Goethe-verseket, amelyeket hiába tanult meg Selmecen, itt semmi hasznát sem vette, ha idegen ember érkezett a városba... Akivel lehet Schubertről meg más bolond muzsikusokról beszélgetni... Aki megérti az embert, ha csak annyit mond, hogy: nicsak, bicsak...

- Fel kellett emelni a poharat - szólt közbe fanyarul Szindbád.

- És az anekdotákat kinek gyűjtögettük, ha nem a nekünk való embereknek?... Lássa, én is azt gondoltam magamban, hogy egy nekem való ember érkezik, aki különb, mint ennek a rongyos kisvárosnak a férfinépsége. És íme, már az első órában a legnagyobb csalódást érzem. Vajon miért tanultam én a töltött káposztát úgy megfőzni, hogy a másik vármegyében is beszélnek róla?

Szindbád szerelmesen nézett a barna asszonyra, mint valami szent nőre, és alattomos hangon kérdezte:

- Tudja, hogy ki írta ezt a verset: Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz?...

- Hogyne tudnám - felelte durcásan az asszony.

- Hát mondja meg nekem, mert én még nem találkoztam utazásaimban olyan nővel, aki ennek a versnek a szerzőjét biztosan tudta volna, pedig a verset mindenki ismeri.

A ködmönös nő összeráncolta a homlokát. Az arcán látszott, hogy úgy számlálgatja magában a magyar költőket, mint az aprópénzt. Megzavarodva, félve pillantott Szindbádra, mint a gyermek tanítójára:

- Azt hiszem, Petőfi írta, ő írt minden magyar verset.

Szindbád nevetni kezdett olyan hangosan, hogy vele nevettek a különböző arcképek is a polcokon, mintha ők mind tudnák, hogy ki volt ama versnek a szerzője... (Pedig dehogyis tudták.) Az asszony bosszúságában a piros papucsával Szindbád felé rúgott, és kimondotta igazi nevét, amint magában nevezni szokta:

- Maga Vén Korhely!!

Kimondta, és erre megkönnyebbülni látszott. De abbahagyta Szindbád is a sértő hahotázást, és angyali mosolygás terült el arcán; úgy simult az asszony lábához, mint egy vadszőlő tőke a ház falához:

- Hát lássa, én éppen azért jöttem ebbe a városba, hogy a maga töltött káposztájából egyek. Már régen elveszítettem a jó étvágyamat az élethez, az ételhez, az álomhoz; gondoltam magamban, hogy kell valahol keresni valakit, aki megint a régi vasgyomrú, bölényegészségű emberré tesz. Aki visszaadja a hitemet a déli harangszóba, aki megtanít arra, hogy miért kell örvendeni annak, mikor az első lámpavilág feltűnik a városban... Aki megszoktatja velem, hogy megint hűséges olvasója legyek a kalendáriumnak, és el ne tévesszem se az Andrást, se a Miklóst. Akinek a kedvéért recsegéssé válik a hangunk, mint a csizmánk sarka alatt az első jég. Aki a pincehideg boroskancsót kemence­meleg szóval teszi elibénk. Aki a besavanyított káposztafejek közül a hordóból a legnagyobbat válogatja ki a kedvünkért. Aki az igazi nevünkön nevez végre...

- Vén Korhely - mondá hízelkedve, turbékolva, megadással a ködmönös nő.

- No, nem bánom, tegye a fejemre a pirospapucsos lábát. Régen látom, hogy ezt akarja.

[1924]


A PARADICSOMFOLT

Korántsem kell azt hinnünk, hogy Szindbádról darab ideig azért nem hallottunk, mert elérkezett volt ahhoz a korhoz, amikor a férfiak minden esztendőben vastagabbak lesznek egy-egy évgyűrűvel, a vaskos anekdotákat, tenyerestalpas nőket és a zsíros koncokat kedvelik. Nem, Szindbád még olyan regényesen karcsú férfi volt, mint azokat a férfiakat képzeljük, akik a jégszürke hajjal és tapasztalt szemmel is bármikor készek meghalni a szerelemért a regényekben és a színpadon. Még mindig illik rá a régi mondás, csak addig ér az ember valamit, amíg a szülője él - Szindbádnak valahol, vala­merre élt öreg édesanyja.

Nyugodjunk meg tehát abban, hogy Szindbádról azért nem hallottunk volna darab ideig, mert padra tették a csizmáját. (Nem volt annak még református formája sem, mint a Tiszából kifogott holttesteken szokott lenni.) Csak éppen leült egyszer bolyongásaiban egy mesemondó, kedves, fiatal nő mellé, aki arról regélt neki, hogy nincs szebb dolog a hűségnél, becsületnél, kitartásnál. Szindbád jó darab ideig ottfelejtkezett a fiatal mesemondó mellett, amíg egyszer észbekapott, hogy itt is, amott is várnak reá a világban - őszi tájakon nézik miatta elgondolkozó szemek a lappangva szálldosó varjakat; udvarházak kerítésénél ugatja meg az unatkozó házőrző a holdvilágot, mert más nem jár az ablak alá. Várják szüretkor ízes fürtök, amelyeket a legdrágább kéz szakít le számára, és várják a pohárköszöntők, amelyeket hű barátok mondanak el a mindig bánatosnak látszó cimborának. Várja a tiszavirágos folyamban a hosszú orrú kecsege, és várja egy vidéki torony, amelynek nézésétől alig bírt megválni, amikor elment a torony környékéről.

Tehát ismét visszatért, mikor már azt hittük hogy többé sohasem hallunk róla. A Tisza mellé érkezett egy városkába, ahol macskafejű köveken sem perdül ki a nők lába, ellenben jó dolga van a cipő­kereskedőknek, mert a nők versenyeznek abban, hogy kinek legyen a legszebb lába a városkában.

- No, jó leszek én itt bírónak - gondolta magában Szindbád, amint jövendő állása felől törné a fejét.

A férfibarátaival hamar végzett. Azok naphosszat azon mulatnak, hogy a nyugalmazott alezredes új kalapját (a másodikat ez életben) eldugdosták vagy sétapálca végén a levegőbe forgatták, amiért a nyugalmazott katonatiszt nagyon aggodalmaskodott. Az alezredes kalapján kívül más szenzáció nem akadt a városkában, Szindbád tehát Malvin bűvkörébe jutott.

Ki volt ez a Malvin?

Nem tartozott sem a felvéghez, ahol a rőzsét hordják hátukon az asszonyok, sem az alvéghez, ahol a nagy protestáns imakönyvet cipelik a hónuk alatt.

Sőt korra nézve sem volt idősebb, minthogy a második ingen kívül, amelyet harmincéves korukban kapnak a nők, még más ing kellett volna neki. De bölcs volt, mert nyomban ezt kérdezte Szindbádtól:

- Talán megint azzal a mesével jön, uracskám, a városba, hogy itt boldogtalansága ellen keres gyógyulást? Nem hiszünk már szerelmi csalódásaiban.

- Pedig most már igazán nem szeret - mormogta Szindbád lesütött szemmel.

- Kicsoda? - kérdezte Malvin fürkésző tekintettel, és kifelé hajolt az ablakon, amelyben a helyi szokás szerint Szindbád első látogatását fogadta.

Az akácokról hullott a levél, sárga ló búsan állott sárga kertben, az esőcsatorna már megtelt száraz falevelekkel, amelyek most mindenféle cifra hazugságokat zizegve sugdostak a vén esőcsatornának. Szindbád felsóhajtott, mint akár a múlt időkben:

- Semmi különösebb dolog nem történt, csak kiadta az utamat. Azt mondta, hogy húsz évvel öregebb vagyok nála, és már sok színdarabot néztem végig a páholyokból, holott ő csak most szeretne páholyban ülni, és kezét, lábát onnan kilógatni, hogy az udvarlók megbecsülhessék.

Zöldpaprika és érett paradicsom feküdt a kertben, olyan nagy kosarakban, mintha Malvin a piac összes kofáinak komaasszonya volna. Az udvarhátterében hordókat mostak a közelgő szürethez. A hordók kotyogtak, pufogtak, mint az öregemberek vaskos udvarlása. De Malvin hátra sem fordult, Szindbádra szegezte a szemét, és áhítatosan ejtegette ki a szavakat:

- Pedig tiszta szerelemből lettek egymáséi... Sokat beszéltek annak idején erről a szerelemről a mi vidékünkön is. Őnagysága több szerelmes levelezést visszaküldött írójának erre a vidékre, ami azt jelentette, hogy most már vége van mindennek, komaságnak, sógorságnak e vidékbeliekkel... Szerencsére, én sohase írtam magának egyetlen levelet sem, így nem volt mit visszaküldhetni kedves nejének.

- Pedig az egri apácáknál akkoriban is jól megtanították írni a növendékeket.

A szekér, amely ebben a percben az udvarra befordult, fekete szemű napraforgókat és kisember nagyságú sárgatököket hozott. Malvin, bár jó gazdasszony hírében állott a városkában, csak úgy odavetőleg mondta a kocsisnak:

- Oda rakjátok az udvar sarkába.

Aztán folytatta a szót, amint szürke, kiösmerhetetlen szemeivel és szőkés-barma, álmokat és gondos reggeli fésülködést jelentő fodros fürteivel Szindbád felé fordult:

- Ami az írást illeti, arról bizonyságot tehetnének naplóim, amelyeknek tizedik kötetét írom leánykorom óta.

- Napló? A mai világban? - kérdezte Szindbád hitetlenkedve. - Ó, ha igaz volna, hogy ezekben a naplójegyzetekben itt-ott előfordul az én nevem is!

- Előfordul - felelt Malvin, és hirtelen elpirult, mintha még mindig növendék volna az apácáknál.

De csakhamar észrevette háziasszonyos pillantása, hogy a vályoglábú szolgáló az udvar végében a szomszédos mindenessel kezd hosszadalmasabb tereferébe, mire hirtelen felkiáltott:

- Rozi, megtépem a kontyod.

Majd az ablak előtt fotográfus pózban állongó Szindbádra nézett ismét.

- Ha akarja látni egy régi naplómat, szívesen megmutatom.

Halk rebbenéssel (amely házipapucs-viseletről tanúskodott) tűnt el az ablak mellől. Valahol a szobában egy kulcs kattant, mint valami kis szobai kakas, amely kukorékolásával az alvókat felébreszti. Az asszony hamuszürkébe kötött könyvecskével tért vissza. Felnyitotta a kellő helyet, és folyamatosan olvasni kezdte:

"Ma megismerkedtem Szindbáddal, akiről barátnőimtől már annyi mindent hallottam. Nos, az ellenállhatatlannak vajszínű kesztyűje volt és nyakában kék-babos kötött nyakkendő. Kivágott lakkcipője volt, pedig se vasárnap, de majális sem volt a városban. Néhány szeplő van az orrán, de a nyakán is, ami határozottan árt megjelenésének..."

- Erre nem is emlékszem! - kiáltott fel megrökönyödve Szindbád.

"Alattomos, hízelkedő hangja van, mint valami kupecnek, aki olcsón szeret vásárolni. De én csak fél füllel hallgattam oda, mert észrevettem, hogy a fehér mellénye felső részén egy paradicsommártástól eredő folt van. Ezt a foltot néztem egész idő alatt, amíg Szindbád kedveskedő, alázatos hangon beszélt hozzám arról, hogy már hányszor csalódott a nőkben, mennyit szenvedett miattuk, hányszor akart öngyilkos lenni értük... - »Most is éppen öngyilkosságon töröm a fejem, ha nem akad egy drága kéz a városban, amely megmentse életemet« - mondta szó szerint Szindbád, és olyan merően nézett rám, mintha engem szemelt volna ki élete megmentőjének. Én erre megkérdeztem tőle, hol ebédelt? Szindbád azt felelte: - A legdrágább, a legjobb nőnél a városban. Mire én azt feleltem neki, hogy a nő lehet a legdrágább, de úgy látszik, hogy asztalkendőt nem adott az ebédhez..."

Szindbád darab ideig szótlanul állott az ablak előtt, aztán kesernyésen nevetni kezdett:

- Lehetséges, hogy valamikor hajlandó voltam bizonyos bolondságokra, de a férfiak idő jöttével rendszerint megkomolyodnak.

A Napló halkan összecsapódott Malvin kezében, és a hamuszürke szem most már jóságosan nézett a Szindbád szomorú arcába.

- Az asszonyok azonban sohase komolyodnak meg. Én hálás vagyok azért, hogy valamikor udvarlására méltatott, és ezt nem felejtem el halálom órájáig. Meghívom holnapra ebédre. Lesz kedvenc paradicsom-mártása, és az esetleges foltok ellen tiszta asztalkendője...

Szindbád megcsókolta Malvin kezét, és megkönnyebbedett szívvel ment tovább.

[1924]


A VENDÉGLÁTÁS

Élt egy özvegyasszony M.-ben, akihez Szindbádot bizonyos régebbi ismeretség fűzte, úgyhogy a végzet kiszámíthatatlanságából az asszony özvegy lett, Szindbád megjelent a városkában, hogy a megboldogult hátrahagyott ruháit felpróbálja. Talált is egy sárga felöltőt, amely kedvére látszott lenni.

- Ebben járt a megboldogult a vásárokra, és mindig sok bankót hozott haza a zsebében - mondta az özvegy, hogy kedvet csináljon Szindbádnak a kabáthoz.

Szindbád a kabátban elölről-hátulról nézegette magát, kipróbálta a szarvasagancsból való gombokat, a zsebekbe mélyesztette kezét, pár lépést tett a tükör előtt.

- Mintha csak a szegény uramat látnám! - kiáltott fel Ibolyka. - Hátha még a bajuszát is kipederné, mint ő szokta!

Ibolyka a sárga felöltőben a javában álló szüretre is meginvitálta Szindbádot.

- Helyes. Úgyis bánatot szüreteltem pár esztendőn át, nem árt egy kis édes must a sok fanyarság után - sóhajtott fel Szindbád. A kocsi kerekei úgy pörögtek a szőlőshegy lábánál, mintha azokat a rakétákat utánoznák, amelyek majd estére kavarognak a magosban. A zöld kapu a szüret tisztele­tére újonnan volt festve, hogy a vendég örömmel nyisson be. Kerek kő mélyedésében, barackfa tuskói alatt a venyige keserű füstje, életvidámító lángja repkedett, mintha ezzel örökre el volna felejtve minden bánat, amely a földön volt idáig. A szőlőszedő lányok kövéren guggoltak a levéllombok alatt, mintha azokat a nőket példáznák, akiktől ezentúl csak jót és kellemeset várhatunk.

Ibolyka, bár romantikus nő volt, nyomban észrevette Szindbád lázas érdeklődését a szedőlányok iránt.

- Tolvajok ezek mind, lelkem. Kicsipegetnék a legszebb szemeket a fürtből, ha ki nem fognék rajtuk. Reggelenkint egy félóra hosszáig szabad nekik szőlőt enni. Addig úgy telerakják magukat, hogy elmegy az étvágyuk.

Szindbád búcsúpillantásokat vetett a szőlőillatú menyecskék felé, vége van annak, hogy velük együtt szedhesse a fürtöket. Egy karót vett tehát a kezébe, és a tüzet piszkálta, mintha ez volna a legfőbb gondja a világon. De egyszerre feleszmélt, mert lacipecsenye finom illata szálldosott feléje a szomszédos szőlőből. Csakhamar fel is fedezte azt a formás asszonyságot, aki a szomszédban a pecsenyét forgatta, és közben úgy hajolt a tűz fölé, mintha szerelmes volna bele.

Ibolyka figyelemmel kísérvén Szindbád kalandozó pillantását, így szólott a lovaghoz:

- Az idén nagyon döglik a disznó, azért sütnek mindenütt lacipecsenyét a szőlőkben. Mi majd roston csirkét sütünk.

Szindbád nem vetett többé epedő pillantásokat a pecsenyés asszonyság felé, mert most új látnivaló kötötte le a figyelmét. Fiatal kisasszonyok hemperegtek, bukfenceztek, pajkoskodtak egy közeli szénaboglyában. Mielőtt Ibolyka bármilyen megjegyzést is tehetett volna, Szindbád talpra állott, és a kisasszonyok közé keveredett. Már javában hányta a bukfencet a boglyában, miközben valami alattomos módszerrel jól megkacagtatta, megvisongatta a hancúrozó leányokat, amikor Ibolyka a helyszínére érkezett, és méltóságteljesen körülnézett:

- Valóban nem hittem volna, Szindbád, hogy arra tanítja húgaimat, hogyan rongálják ruháikat, elveszítgessék hajfésűiket, elszaggassák kötényeiket. Azt hittem, hogy már benőtt a fejelágya vén ember létére.

- A bácsi meghúzta a hajamat - jelentkezett egy kisasszony, aki kedvében szokott járni Ibolykának.

Szindbád védekezőleg mormogta:

- Szüret van, vagy mi a szösz.

De szégyenkezve lecsúszott a szénaboglyáról, és elkullogott abba az irányba, amelyet Ibolyka felemelt keze jelölt ki neki. Az irány pedig a présház felé vezetett, ahol már megterítve, felvirágozva, edényesen, mint valami kicsípett lakodalmi vendég várakozott az asztal. A poharakba szakértő kéz vegyítette a mustot az óborral. Az eresz alatt feltűnő apró legyek azt jósolták, hogy nemsokára beköszönt az esős időjárás, sietni kell tehát az élet örömeivel. Az evőkések fényesre súrolt lapjain utoljára csillant meg a hunyó napsugár. A közeli Bükk-hegység őszi gyászruhában, elnémulva merengett a szüreti táj felett, mintha őt már ilyen csekélység nem érdekelné.

Ibolyka fehér kötényt kötött, és úgy sürgött-forgott a tűzrakás és a présház körül, mintha azt akarná elhitetni Szindbáddal, hogy most már így fog történni mindig az egész életen keresztül. Szindbádnak eszébe ötlött, hogy Ibolyka nagyapja fogadós volt a városkában, nyilván itt tanulta gyermekkorában az asszony a szíves vendéglátás különböző fogásait. A csirkecombo­kat oly gondosan forgatta a roston, mintha gyermekei lettek volna. Az olvadó zsírokat, szalonnákat olyan lágy cipóra csurgatta, amilyen cipót Szindbád még életében nem evett. A kasokból a legépebb fürtöket válogatta ki, mintha egy herceget várna vendégségbe. Szabó nénit, egy öreg asszonyságot úgy megfuttatta a présház körül, mintha nem is egyszerű szüretről, hanem legalábbis eljegyzésről volna szó.

Szindbád csak nézte, nézte azt a repkedő fehér kötényt a tűz körül, amelynek környékén most mindenféle régi ízek, zamatok, szagok jutnak eszébe... Régi fogadók, amelyek előtt alkonyattal állott meg a postakocsi az utazókkal, és a konyhában már nagy piros láng emelkedett, mint a beteg ember előtt a jó egészség képe. Kövér asszony siet elő kövér konccal, amelynek fűszerein, ízén át újra virulni kezd a koplalásban hervadó gyomor. Piros bort tesznek piros abroszra, és piros ablakon át néz be az ebédlőbe a piros napsugár. Szentkép van a falon, amely áldólag tekint le a falatozó utazó felé, úgyhogy az utasnak kedve szottyan néma, de annál bensőségesebb felköszöntőt rebegni a fogadó pátrónusa felé. Majd papucsaival jókedvű ütemeket verő szolgálóleány viszi előre a gyertyát a kanyargós grádicson, ahol kellemetes ágy várja a fáradt utazót, hogy abban szülőföldjéről álmodjon.

- Mily jó volna elutazni! - mormogta Szindbád félhangon, hogy Ibolyka darab időre abbahagyta a pecsenyeforgatást.

Elámulva nézett Szindbádra:

- Hová az ördögbe menne? Nem jó tán itt a szüret, nem eresztett elég bőven a hegy, nem kísérte el idáig étvágya vagy szomjúsága?

Szindbád egykori utazásaira gondolt, száncsörgést hallott képzeletében, mikor is piros derekú tornyok felé nyargalt a Kárpátok között.

- Mit ér, ha nem enged megismerkedni idegen nőkkel, akiknek újra meg újra elmondhatnám azokat a bevált szép szavakat, amelyeket a nők állítólag életök végéig nem tudnak elfelejteni?...

Ibolyka villájára tűzött egy csirkecombot, és figyelmesen vizsgálta, hogy mennyi sütés szükséges még a jóízűségéhez. A villa két ága között fürkésző pillantást vetett Szindbádra, és minden harag nélkül azt kérdezte:

- Hazudni szeretne nőknek?

Szindbád szótlanul bólintott.

Ibolyka felelet helyett elővette a kávédarálót, és két térde közé szorítva, letelepedett Szindbád szomszédságába:

- Ne mondja, hogy nem látom szívesen. Az én vendégszeretetem híres messzi vidéken. Nem akarom, hogy elégedetlen legyen nálam. Hazudjon tehát, Szindbád. Hazudjon, amíg a csirke megsül, és ezt a kávét megdarálom.

- Szerelem - kezdte Szindbád azon a régi szélhámos hangon, amelynek hallatára nyeregben száguldó svindlerek, feldühödött apák és férjek pisztolyai elől menekülő nőcsábítók jutnak az emberek eszébe, de nem a nőkébe, akik ezeket a hangokat meghallgatják.

- Szerelem - ismételte lágyan tremolázva, hogy a hallgató azt hihette volna, hogy az előadó öngyilkossági tervének végrehajtása végett jött éppen ebbe a városba, ahol majd egy sírkeresztre ráborulva megtalálják holttestét.

- Szerelem - búgott fel még egyszer Szindbád, miközben a kávédaráló halkan pörgött, duruzsolt, döngicsélt, mint a szép, nyugodalmas, hosszú élet hangja, amely a csendesen parázsló baracktuskók puffanásai mellett hangzik. "Mindig, mindig csendben élünk" - mondogatta a kávédaráló, amíg hirtelen elhallgatott, mintha Szindbád szavai állították volna meg.

Az asszony a tűzhöz lépett, és villájára tűzött egy csirkecombot.

- Majdnem odaégett a huncut! - mondá, és vidáman nyújtotta Szindbád felé az ízletes falatot. - Maga is útonálló, mint az én szegény uram volt.

[1924]


ADDIG ÉR AZ EMBER VALAMIT,
AMÍG A SZÜLEJE ÉL

Szindbád, ez a nevezetes kalandor, azon a napon, mikor a haja olyan fehér lett, mint egy dérlepte fa, amelyre többé egyetlen fekete varjú sem telepedik, még egyszer útrakelt, és fölkereste édesanyját, hogy végre kedve szerint kisírja magát...

- Csakhogy itt vagy! - mondta a kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka, aki mindig kormos volt, mert folyton a tűznél kellett állongania, hogy éhes gyermekeinek leveskét főzzön.

- Csakhogy eszedbe jutott a főztem! - ismételgette lelkendezve, amint megint csak a tűzhöz igyekezett, mint egész életében mindig, ha valamelyik gyerekét megpillantotta.

A jégmadár-fejű, régi fényképalbumból előlépett Szindbád elérzékenyülve nézegette a szobában fel és alá mozgolódó ócska szoknyát, mintha valamely láthatatlan szél, az anyai szeretet hajtogatná. Aztán egy zsámolyra ült, amelyre gyermekkorában szokott telepedni, ahonnan anyja szépséges arcában és szépséges mesemondásaiban gyönyörködött.

- Hallom, hogy kártyát szokott vetni a parasztoknak - kezdte egy sóhajtásnyi szünet után Szindbád. - Tán nekem is tudna valamely jó tanácsot adni.

A kis fazék nevetve pöfögött, mintha örülne a lángnak, amely ismét bekormozza:

- Ó, a vetőkártya csak amolyan bolondság, parasztoknak való mulatság. A füveim, a teáim sokkal többet érnek, mert magamon próbálom ki előbb. Nem fáj tán a gyomrod? Nem hasogat a lábad?

- A szívem - felelt egyszerűen Szindbád.

- Igen, atyád is szívbajban halt meg. Ismerem... A Vág-folyó partján feküdt egy halászkunyhó eresze alatt, amíg a komp a túlsó partra járt-kelt. De sohasem jutott eszébe elindulni a vásárosokkal. Csak mindig szomorúan nézett az elmúló habokra és a halakra, amelyek a beteg ember kedvéért néha kidugták a fejüket a folyóból.

- A szívem - ismételte Szindbád, mert gyermekkorában meglehetősen makacs természetű volt.

A kis fazék már javában kormosodott. Szindbád képzeletében már érezte a gyermekkori levesek illatát - sőt messziről édesded tejszag is közeledett feléje, amilyen édes az anyatej lehetett.

- Sokat jártunk atyáddal mindenféle búcsúkra, jósnőkhöz, gyógyító asszonyokhoz. Akkor tanultam meg, ami keveset tudok. Vannak bizonyos teák, amelyek úgy meggyógyítják a vért, mintha újonnan kezdődne az élet. Nagyon egyszerű dolog ez... A vér felszed magával bizonyos anyagokat rosszul sikerült ételek izéből, hamis borokból, még hamisabb asszony­csókokból. Nem akarnál ebből a teából inni?

- Ó, jaj nekem! - felelt Szindbád, mintha ismét gyermek volna, és leesik az eperfáról.

A kis fazék a tűzhelyen abbahagyta a pöfögést, és csodálkozva felkiáltott:

- Hát nem hiszel nekem, anyádnak? Nem hiszed, hogy meg tudlak gyógyítani? Csak rám hallgass, csak az én szájamra figyelj, úgy megetetlek abból orvossággal, mint a madár a fiát. Nagyon rossz volt az az asszony?

- Nagyon jó volt! - nyögte Szindbád.

- Este fésülködött vagy pedig reggel?

- Mindig csak reggel, és olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának. Kétfelé fonta szárba a haját, amelyet alig fogott a fésű. Nem is tudott egyedül fésülködni, a szobalánya fésülte, és ilyenkor mindenféléket sugdosott a fülébe.

- Milyen színe volt a papucsának? - kérdezte darab idő múlva a kis fazék.

- Lángpiros volt, és a sarka nem volt soha elferdülve, akármilyen hosszúra nyúlott a tél és az otthonülés.

- Mit mondott álmában? Nem figyelted?

- Olyan halkan aludt, mint az esti szél, amely a falevelek között bogarászik. Égi tünemény volt ilyenkor az arca, mert nyilván angyalokkal álmodott.

- Sarkantyús angyalokkal - pöffent közbe a kis fazék.

Szindbád olyan izgatott lett a gyermekkori zsámolyon, hogy körülnyargalt a zsámollyal a szobában. Az otthonszőtt szőnyegek nagyot néztek a lovagló hosszú lábakra, az arcképek előredőltek a falon, régi székek ijedten tértek ki, a gömbölyű ebédlőasztal csaknem kimenekült a szobából, csak a kormos kis fazék rotyogott egykedvűen a tűzhelyen.

- Majd megvizsgálom a szíved verését, mert úgy látszik, megétettek. Mondd, nem volt nagyon édes a víz, amelyet éjszaka ittál poharadból? Mondd, sohasem találtad álmodból felocsúdva az ujjaidat női hajszálakkal összekötözötten? Nem volt borsószem a csizmádban? Sem gombod, sem nadrágszíjad nem volt hibás, amikor reggel fölébredtél?

Szindbád alábbhagyott a lovaglással, mintha végleg megkötötte volna paripáját az asztal lábánál.

- Miért kínoz? Nem tudok róla semmi rosszat sem mondani, csak annyit, hogy szeretett, szerettem... A pattanásokat kinyomkodta a nyakamon - amíg szeretett. A harisnyámra foltot vetett - mintha attól félt volna, hogy lyukas harisnyában kerülök el valamerre, valahová. Megnyírta a körmömet, amíg aludtam; kétoldalt megsimogatta az arcomat, ha felnyögtem álmomban. Dalolt a fülembe, hogy ismét elaludjak.

A kis fazék csak a fejét csóválgatta:

- De azt mondd meg már végre, hogy mit főzött neked? Halat vagy madarat? Kakast vagy tyúkot? Levette-e a borsónak a héját, mit mondott a káposztának, a paszulynak, a keménymagos levesnek, amikor a tűz mellett főzte? Megszámolta-e a lyukakat a nadrágszíja­don, a mellényeden? Örvende­zett-e, ha kövérséged miatt toldani kellett inggallérodat? Tudott-e valami orvosságot a hasfájás, a forróság, a lidércnyomás ellen? Szerette-e, ha jól megverted néhanapján?

- Úrnő volt, anyám.

A kis fazék a csodálkozástól elhallgatott:

- Úrnő? Mi az? - kérdezte. - Hamis haja volt, mint a bábuknak? Kente-fente az arcát, a kezét és egyéb testrészeit? Hamis pénzverőktől vette a mosolyát, házalóktól a szavát, rossz nőszemélyektől a kézfogását és a járását mihaszna táncosnőktől? Talán bizony a barchentet sem kedvelte már, hanem selyemben járt olyan helyen is, ahová a férfiak sohasem láthatnak?

- Gyászruhában járt.

- Mert bizonyosan szőke volt...

- Olyan szelíd volt, mint a galamb...

- Mert így leplezte alattomosságát.

- Sohasem csókolta meg a szájamat.

- Mert bizonyosan rossz szaga volt a szájának a fűzőviselettől.

Szindbád a szívéhez nyúlt, és könyörgő hangon szólott anyjához:

- Itt - itt, nagyon fáj!

A kis fazék már forrott, pattogott, süstörgött, mert közeledett örömteli ideje, a főzés teteje:

- Majd én meggyógyítalak... Igaz, hogy legegyszerűbb dolog volna kártyát vetni, amint a nyavalyás parasztjaimmal csinálom - de én magam sem hiszek a kártyában, mióta nem vetette ki se a bajodat, se az érkezésedet. Ámde, ha akarod, megemelheted.

A fazekacska a földre telepedett, mintha apró gyermekekkel készülne a játékhoz. A kerekre kopott kártya a szokásos pattogó hangot hallatta, mintha megérkezett volna az a bizonyos szellem a szobába, akit a kártyavetők mindig megidéznek. Szindbád előrehajolt, és anyja kidolgozott kezét nézte:

- Gyógyíts meg, anyám, kérlek, gyógyíts meg...

Az öregasszony a kártyáiba nézett, és a homlokát összetáncolta:

- Amitől legjobban féltem: a Halál meglehetősen távol esik még tőled. Tudod, nagyon szegény asszony vagyok, nem tudnálak eltemettetni, ha véletlenül a fedelem alatt halnál meg.

- Mikor halok meg? - kérdezte szepegve Szindbád.

- Ó, sokan vannak előtted... Itt vagyok én is, a menyasszonyi ruhámban. De mit látok? Egy szakállas férfi is előtted hal meg... talán csak nem ez forgatta el fejét asszonyodnak?

- Esküszöm...

- Jól van, elhiszem. Te mindig az én gyermekem maradtál, hiszékeny, álmodozó, akit minden vásáron megcsalnak. Mit is mutatna még a kártya? Ej, bolondság!... Hagyjuk... Hadd tapintom meg a szíved.

- Itt, itt van és nagyon fáj.

- Az én kezem már öreg, hiába simogatnám, a fájás csak nem állana ki belőle. De majd hozok neked valakit, akinek a keze még olyan ibolyaszagú, hogy megríkatja a vén emberek szemét is, ha hozzájuk ér... Majd hozok neked valakit, akinek a hangja olyan, mint a furulyázó fecskéé - akinek a lába olyan fürge, mint a fiatal kecskéé, amely még nem volt füstön - akinek az íze olyan, mint tavaszkor a bárányé. Itt lakik, nem messze az utcasoron, és Magdalénának hívják.

- Magda - mormogta Szindbád, és amíg az anyja a szíve gödrét simogatta, megjelent előtte egy kép, amelyet gyermekkorában sokszor látott. Az anyja képe mirtusszal, menyasszony-ruhában, Jeney műterméből, ama Jeneyéből, akit később bankóhamisítás miatt bezártak. Az arckép mindig a falon függött, és az örök ifjúság egyszerű bájával mosolygott, akármint növekedtek a gyermekek. A fiúk kardot hordtak, és levagdalták a lányok bábuinak a fejét. De az arckép csak szelíden, mint egy ábrándos dal, csak mosolygott a messziségből.

- Itt lakik nem messzire, és amint bealkonyodik, elmegyek érte, hogy jönne el meggyógyítani az én egyetlen fiamat. Bizonyosan megteszi, mégpedig szívesen, mert hiszen jóságomban bőven volt része, amikor rászorult katonák vonultak végig a városon... Vadász urak fújták a kürtöt... Diákok énekeltek az ablakai alatt... Névtelen üzeneteket küldtek a túlvilágról kis angyalok, akik a földre kívánkoztak... Ilyenkor mindig ott voltam én a jó tanáccsal. És az én varrógépemen varrta azt a ruháját, amelyben a legszerencsésebb volt.

- Eljön?

- Majd én megtanítom, hogy úgy fésülje a haját, mint én leánykoromban, ne essen le a kontya, ne süsse ki túlságosan a frufruját. Jól gombolja be a kapcsokat ruháján, mert a férfiak szeretnek az ilyesmivel bíbelődni. Egyforma csokrot kössön a cipőjére és a szoknyájára. Szelíd és szemérmetes legyen, mert ez áll jól a leánykának. Ne sokat fecsegjen; csak akkor szóljon, ha kérdezik. Mindig mosolyogjon, és az egész kezét adja oda, ha kérik... Majd estefelé felveszem a nagykendőmet, és elhívom a szomszédból.

Szindbád az ablakra pillantott:

- Már alkonyodik, anyám.

[1924]


AZ ELJEGYZÉS

Az utazó-bricska az országúton pörgött, a szarka-madár a sövényen csörgött, a kakasok az udvarokon kukorékoltak, Szindbád a kocsin egy dalt dúdolgatott magában, amely dalnál az éjszakát töltötte:

Csak az fog fájni majd -
Ójuhhé,
Hogy a sírban nincsen kanapé.

Közben elmaradoztak a tiszamenti falvak, a sárgatökös mezők, sőt messzi elmaradt Szindbád útitársa, Szolid Madár tiszaháti szolgabíró is, aki 182 kilós ember létére éppen ama bécsi professzorhoz vette az útját, aki tavaly már tizenkét kiló hájat kivett a testéből, de a külön faragott karosszéket még mindig magával kellett hordania a kocsin, amelyen utazásait tette.

Szép októberi nap volt, utazáshoz való idő, a környékbeli harangok mondogatták már a déli verset. "Nincsen kenyér Rádon" - panaszkodott a messziben egy kis harang. "Itt sincs, itt sincs!" - sietett a felelettel a kemetyei harang. Az aranylábú kéki harang tűnődve kérdezgeti a távolból: "Én istenem, miből élnek a komék?" "Mibelőlünk élnek!" - kiált a nagyhalászi harang. Feltünedezett ezen közben a "Lufercsi"-csárda.

Éppen agarászat volt a környéken. Macskabajszú, rövid pipaszáras, lóhátas, öregebb urak és hintókban üldögélő asszonyságok tanyáztak a pusztai csárda küszöbén, az agarászat végére várakozván. Az asszonyságok végigmustrálták Szindbádot, mint a lovat vagy a bikát szokták, tetőtől talpig egyetlen pillantással; egy köpcös, vállba nőtt nyakú férfiú, aki a szabálytalan testtartása miatt jóformán egész életét nyeregben töltötte, rákiáltott Szindbádra:

- Hát a kövér embert hol hagytad?

Recski volt, ama nevezetes Recskiek maradványa, akik tréfáikkal, duhajságaikkal annyi víg percet szereztek Magyarországnak.

- Nem bírják a lovak a szolgabírót! - felelt Szindbád, mire Recski unottan megjegyezte:

- Nem is értem, miért utazgat az ilyen ember.

Az ismerkedés hamarosan megtörtént a csárda környékén, mert hiszen a Lufercsinél nem sokat szoktak teketóriázni. Az agarászok még messze jártak, Szindbád hamarosan egy termetes asszonyság hintójában találta magát; az asszonyság szeme úgy vonzotta hősünket, mint a pusztai pásztortűz vonzza a vándorlókat. Recski csak annyi magyarázatot tartott érdemesnek az asszonyságról, mielőtt Szindbádot bemutatta volna:

- Az övé a Kisisten-földje meg az Öregisten-földje ebben a határban.

- Miféle földek azok?

- A Tisza hozza és a Tisza viszi őket. Néha száz holdja is van Etelkának, máskor meg egy szál fűzfavesszőt sem tud eladni a kosárfonóknak, mert a szeszélyes Tisza elviszi a földjét. Az idén jó esztendeje van, bőven hozott a Tisza-vetés.

Etelka agarakról, lovakról, rossz szolgálókról diskurált Szindbáddal, rövidesen kiderült, hogy megveti Pestet és a pesti életet.

- Nem terem ott egy szál árvalányhaj sem. Mit keresne ott egy piricsei asszony?

A hintó bakjáról csakhamar lekerült egy elemózsiás kosár, Etelka szíves szóval kínálgatta Szindbádot:

- Addig egyen, jó uram, amíg a szolgabíró ide nem érkezik. Mert akkor aztán nem marad egy falat étel, egy gyűszű bor sem a csárdában és a kocsikon.

Sült, hideg kacsacomb került a Szindbád kezébe, amelyről eszébe jutottak neki mindenféle vidéki udvarok, ahol életében megfordult. Eperfák és bodzafák, amelyek alatt kacsák rázogatták fark­tollaikat. Kopott, hosszú kerti kerítések, amelyekre mindenféle olyan fehérneműeket teregettek ki, amely fehérneműekről könnyen meg lehetett ítélni a házban lakó nők életkorát. Szénapadlások, amelyekre kövér szolgálóleányok jártak fel titkon szundítani. Vermek, amelyekből piros répákat ásnak ki. A zsindelyes tetőn düledező kémények, amelyek felett elrepül a gólyamadár tavaszkor, míg őszi éjszakákon besóhajtozik az eső és a kísértet.

Etelka jó szívvel nézte Szindbád falatozását, majd hirtelen megkérdezte tőle:

- Maga talán házasodás céljából jár ezen a tájon? Ha igen, tudnék valakit kommendálni. Mondja, van felesége?

- Sajnos, nincs feleségem - felelt Szindbád áhítatos hangon. - Mindig elkéstem az eljegyzésről, könnyelmű barátok, könnyelmű nők miatt elvesztegettem az időmet; néha meg minden különösebb ok nélkül elüldögéltem mindenféle csárdákban, mint valami időmilliomos, vagy pedig mint olyan ember, aki örökké szándékozik élni. Így aztán eltelt az idő, nem gondolhattam nősülésre.

- Pedig ugye szeretett volna? - vágott közbe hirtelen hevességgel Etelka. - Hiszen végered­ményben minden férfinak az a célja, hogy megházasodjon. Mit csinálnának a szegény nők, ha csupa kocsma­töltelék járna a világon? Javuljon meg, uram, én mondom magának, még nem késő.

Szindbád a szavak ócska lomtárában keresgélt valamely megfelelő frázis után, amellyel lecsillapíthatná a házasítani vágyó asszonyságot, de hirtelenében nem jutott eszébe semmi okos dolog. Etelka pedig nem adott sok időt a gondolkozásra, újabb attakot rendezett:

- Nézze, van egy barátnőm, ugyanott van a birtoka, ahol az enyém. Van pénze, kelengyéje, három szoba berendezése... Mondhatom, hogy nem megvetendő parti. Az szívesen hozzámenne az ilyen magaformájú emberhez, pedig most is kérők ostromolják odabent a Lufercsi csárdában.

...Valóban ott ült a két kérő a csárdaszoba hosszú, X-lábú asztalánál. Revolvert tartottak a kezükben, és egymás lábát lövöldözgették az asztal alatt. Az egyik lábuk ugyanis fából volt, ott maradt az alig elmúlt háborúban az igazi lábuk. Dörrent a pisztoly, és darab forgács leszakadt az egyik kérő lábáról. Most majd ő veszi célba a barátja lábát.

A jövendőbeli menyasszony az ablaknál állott, és az ablakfalra akasztott pókhálós tükörben sorban felpróbálgatta azokat a kalapokat, amelyeket az agarászó-lovagló hölgyek a csárdában hagytak hátra. Éppen a bágyi jegyzőné kalapját próbálgatta, amely felett nyáron tulajdonosnője széles, kerti szalmakalapot szokott lekötve viselni.

- Nem áll jól neked ez a kalap - mondja mindjárt az ajtóból Etelka. Mire a menyasszony-jelölt mérgesen letette a jegyzővé kalapját.

-. Bemutatom neked Szindbád urat, aki feleséget keres ezen a tájon, de nem hiszem, hogy találna, mert kissé idejét múlta már őkelme - folytatta Etelka, és bizalmasan hátba vágta Szindbádot, mintha Isten tudja, milyen régen ismernék egymást.

Hogy hívják a menyasszony-jelöltet? Margitnak vagy Mariskának? Szindbád elfelejtette megjegyez­ni a nevét, csak azt vette tudomásul, hogy a csillagszemű Etelka őt oly anyáskodó szeretettel hátba vágta. Fél szemmel tehát a jókedvű Etelkát figyelte, míg a másik szemét alighogy rászánta, hogy a menyasszony-jelöltet is szemügyre vegye. Halkan hervadozó, kissé megecetesedett kisasszony volt a jelölt, akinek a tekintetéből révült csodálkozás könyökölt ki afelett, hogy az utazó-kocsik megállás nélkül mennek az ablaka előtt. "Hát már sohasem áll meg egyetlen fogat sem?" - kérdezte ez a szem. Pedig milyen baracklekvárokat tudna csinálni!

Az új férfiú megjelenésére az asztalnál ülő kérők megint elkezdték szokásos lövöldözéseiket, mintha ilyenformán szeretnék felkölteni a kellő érdeklődést a menyasszony-jelöltben. Szindbád a lövöldözés elől jobbnak látta a szabadba való kivonulást.

- Azt hiszem, hogy mégsem házasodom meg - mondta csendes, rezignációval. - Eljárt az idő, és meg kell nyugodnom árvaságomban. Majd én csak magam főzöm meg reggelenként a teámat, nem lesz senkim, aki ágyamhoz hozza a reggelimet.

- Bolondság! - felelt elsóhajtva magát Etelka. - Kár magáért.

Szindbád lehajtotta a fejét, mint a támadásra induló bika, és mély torokhangon, amint már ilyenkor szoktak, megszólalt:

- Ha megházasodnék is, akkor sem kedves barátnőjét venném el, hanem valaki mást, aki sokkal közelebb áll magához, Etelka...

Az asszonyság hevesen védekezett:

- Ó, nekem nincs senkim a barátnémon kívül... ő a testvérem, húgom, az anyám. Nem tudom, ki állna közelebb hozzám...

- Hát saját maga - felelt vidékies egyszerűséggel Szindbád, és olyan határozottan nézett Etelka szemébe, mint a vetőkártya sorrendjéből az a kártya, amelyet Szerelemnek, Szeretőnek szokás nevezni.

Az asszonyság megint csak fölemelte kövérkés tenyerét, és jóízűen Szindbád hátára ütött.

- Ezt az ütést tekintem az eljegyzésünknek - mondá bizonyos boldogsággal a lovaggá ütött férfiú.

[1924]


A TETSZHALOTT

...Szindbád akkoriban különös körülmények között meghalt.


Kedvesénél volt látogatóban, mert a zsebnaptárában levő ceruzajegyzetekből pontosan megálla­pította, hogy éppen idejében fog megérkezni Terkához, aki elvált asszony volt, mint egy falevél. (A fiatalkor szüli ama bolondságot, hogy a férfiember, mint ahogy a költők szerelmes verseiket írogatják, noteszébe jegyzi a váltott szerelmi csókok számát, hogy későbben, magányában e feljegyzéseken elandalogjon... A nők is feljegyzik csókjaik idejét, de a rossznyelvek szerint, ők ezt más okból teszik.)

Tehát ismét Terkánál volt Szindbád, megérkezett, mint egy várva-várt karácsonyi csomag, és elhelyezkedett a sültalma szagú kályha mellett, mint egy koros ember, aki ezentúli életcéljául azt tűzte ki, hogy mindig a kályha mellett üldögéljen. Igaz, hogy néha a kályhából kihallatszott az országu­takon csavargó akácfa ropogása, sustorgása, amely hang vándordalokat szokott a hallgatóban ébreszteni. Igaz, hogy a falusi délután aluszékonyságát néha zenehang is kísérte, amely csengettyűszó alakjában érkezett el Szindbádhoz: - vásárosok vagy lakodalmasok mennek valamerre szánkóikkal, és a férfiak a lelküket borral melegítik, míg az oldalaikat a kövér mesterasszonnyal. Az asszonyok a hideg elől lezárják a szájukat, és senki sem tudja, hogy mit gondolnak magukban, amikor hólepte feszületet vagy mezei madárijesztő férfias kalapját pillantják meg a hó lepedőjén. Szindbád, bár mindig kíváncsi volt az asszonyok gondolataira, még ha a legegyszerűbb sorsból is származnak vala, most az egyszer csupán Terka papucsainak kopogására figyelmezett. Ezek a papucsok a meg­ér­kezés első óráiban úgy kopogtak, mintha betlehemesdit járnának a faluban, felszaladtak, mint a harkály a fatetőre, például a padlásra, hogy ott kiválogassák a legszebb téli körtéket és almákat Szindbád részére, lementek a verembe karalábéért és sárgarépáért, amelyet Szindbád nem nélkülözhetett a levesből, mióta észrevette, hogy betegsége érelmeszesedés; lefutamodtak a pince télmeleg lépcsőin, hogy csapra verjék a nyirkos homályban azt a hordót, amelyben a Szindbád kedvelte könnyű kertibor volt eltéve, miközben a szomszédos hordón (az esperesén) beleegyező békességgel pislogott az odaragasztott gyertya... De csattogva mentek ezek a papucsok a dunyhás ágy felvetésére is, ha netán Szindbádnak az utazás után kedve volna lefeküdni (de Szindbád egyelőre csak a kályha mellett üldögélt, amiért odakint az udvaron egy libalábú szolgáló két pofont kapott). A papucsok szorgoskodása ezután csendesedett a házban, sőt darab idő múlva megállottak a küszöbön.

- Miért nem fekszik le? Hová siet? Tán a felesége várja?

Szindbád fájdalmasan legyintett:

- Az én feleségem már régen nem vár engem.

- Ha őt szereti, miért jött hozzám?

Szindbád tréfával akarta elütni a dolgot:

- Nem tudnék addig meghalni, amíg el nem búcsúztam tőled.

És mikor Szindbád e tréfát kieresztette száján, nem is tudta, hogy milyen igazat mondott.

Mert amint estefelé kezdett hajolni az idő, és Terka a kályha mellett rákezdett szokásos mese­mondásaira, abból az időből, mikor még egyedül őt szerette Szindbád - regélvén mindenféle ligetekről, ahová egykor kettesben kirándultak, ahol egy hangyabolyon üldögélve, Terka lábszárait megcsipdesték a vöröshangyák -, szinte dalolgató szóval beszélvén arról a tüllfirhangos tükörről, amelyben így nézegették egymást, mint ahogy egykor majd a városi fotográfus műtermében elhelyezkedni fognak, amikor is Szindbád "Édes Párom"-nak nevezte a falevélsorsú asszonyságot - könnyes szemmel emlegetvén azt a napot, amikor Vácott a Kúria szállodában nyittattak maguknak szobát egy hetivásár után, és a bejelentőlapon férjnek és feleségnek tüntették fel magukat - másvilágian hangon beszélve arról a máriabesnyői búcsúról, amikor ezernyi búcsú járó közül is felismerte őt (Terkát!) Szindbád a lába tartásáról és a járásáról. Szindbád bóbiskolni kezdett, mint valami boros ember, akinek álmában sokkal szebb képek mutatkoznak, mint amilyenről földi halandó beszélhet.

- Talán csak nem aludni jött ide? - kiáltott fel hangot változtatva Terka, aki még a mostani korában is kedvelte a férfiban a délcegséget és az udvariasságot.

- Ne papolj! - felelt Szindbád, mintha egy legyet hajtana el, vagy otthon a feleségével beszélne.

- Tudja, hogy jószóval egeret lehet velem fogatni, miért gorombáskodik tehát? - szólt most könnyes hangon Terka, és mind a két kezével megfogta a pipaszárat, amelyet Szindbád a térdén tartott.

Szindbád ezután követte el a legnagyobb sérelmet, amelyet életében elkövetett. Így szólott álmában:

- Milyen rongyos falu! Nincs is benne egy fogadó, amelyben az ember kedvére kimulathatná magát!

Az asszony felágaskodott, mint akár fiatalkorában, amikor az első férjével voltak ütközetei.

- Te kocsmahős! - mondta olyan hangon, hogy Szindbád helyében mindenkinek másnak a föld alá kellett volna süllyednie. - Már megint csárdáslányok repedt sarkán járatod az eszedet? Ha már én nem kellek neked, legalább a törvényes feleségedhez, ahhoz a vén Cézárinához menj vissza, aki úgyis tízkörmével vár. Legalább nem sül ki a szemem miattad, hogy ismét kasszíroslányok kivágott cipőjéből iszol knikebájnt.

És ezzel arcul ütötte Szindbádot.

- Most pedig alómars az ágyba, aludd ki magad.

Terka (mert történetesen felindult hangulatban volt) egészen elfelejtkezett csodálkozni azon, hogy Szindbád nem térdepel a gyomrára, mint régebbi verekedéseiknél ez szokása volt... Sőt, hogy szerelmét megmutassa: átnyalábolta két kenyérdagasztó karjával a férfiút, hogy az ágyhoz cipelje, de csodálatosképpen nem bírta megmozdítani a holtembert...


Pedig Szindbád mindenről igen jól tudott, ami körülötte történik.

Látta az asszony arcát megmérgesedni, mintha legkedvesebb kakasát lelte volna döglötten a tyúkketrecben, aztán látta gyermeklányosan elpityeredni az eltört bábu felett, majd hörögve felzokogni és kezét összecsapdosni, mintha valamely lidércnyomásos álomból akarna kimenekedni, amely álom ébredése után sem akarja elhagyni... Ez a torokból és bendőből jövő üvöltés olyanforma volt, amilyent a méhgörcskor vagy szüléskor hallatnak csak a nők - valódisága nem lehetett kétséges, mert a bábák éppen olyan szívtelenek, mint a holtak. Az asszonyi üvöltésre egy kender­magos tyúk rebbent fel a konyhában, amely ijedt kotkodácsolás­sal kérdezte, hogy mi történt a háznál. Elbődült egy tehén az istállóban, amely tehén a bibliai idők óta szeret részt venni a családi eseményekben, a havon alvó házőrző eb az udvar közepére ment, hogy jobban lássa a lelket, amely a szikrázó csillagok felé szállt, és a maga vonító gyászszertartását elvégezte.

Miután Terka háziállatai részéről ily megértő részvétet tapasztalt, lassanként alábbhagyta az üvöltést, és révedezve nézte a holtembert, vajon nem indul-e meg makacs elhatározásában, nem tér-e vissza a másvilágról, hogy itt a jól ismert, dunyhás ágyban, a disznótor-szagú Terka társaságában, az éj csendjében, segítsen jó és rossz álmokat megfejteni, valamint széndarabbal lutriszámokat felírni a falra, habár a temesvári lottót már régen eltörölték?... Vajon igaz volna-e, amit mindig ígérgetett, hogy egyszer csak elalszik, és nem tér vissza a másvilágról, ahová az ember többnyire álmában megy?... A férfiak olyan különösek, hogy akkor sem lehet nekik hinni, amikor már meghaltak... És talán éppen azért halt meg Szindbád, hogy végleg megszabaduljon Terkától.

- Legalább reggelig várt volna, akkor van valami értelme dünnyögte Terka, és most már javában arcára volt írva a gondolat, hogy nagyon szeretné odakünn az ajtón túl a holtembert.

- Vajon mit fog csinálni - kérdezte magában nagy ravaszdian Szindbád, mert szerette kitalálni az asszonyok gondolatait, mint akár a vásáron az utolsó árakat.

Terka kiment a házból, oly felindulással, mintha arról volna szó, hogy a reggeli nagymosáshoz szükséges pofonokat kiosztogassa; ugyanezért oldalba rúgta az udvaron vonító kutyát, benézett a tyúkketrecbe, hogy a kakas valóban becsületből gyászolja-e Szindbádot, nem pedig görény jelenléte miatt kotkodácsol?

Szindbád kocsis nélkül szokott utazni azon a kétkerekű talyigán, amelyet a kocsmárosnék messzi vidéken ismertek. Nótája volt ennek a zötyögő, rossz talyigának, legtöbbször azt énekelte: "Egye meg a fene magát, ameddig ér ez a kabát!" - Már ahogy a gazdája fülébe szokták dúdolgatni a fogadósnék.

Ott várakozott a rossz talyiga most is az udvar sarkában, mintha egy cinkostárs tartaná a zsákot - de az ostor regényesen, lakodalmasan, szinte kipederve volt az ostortartóba dugva -, nyilván azt hitte gazdája, amikor idetette, hogy még sokat lesz szükség ostorára.

Terka az istállónak tartott, és Szindbád almásszürke, rézfoltos lova okosan hátrafordította a fejét a jászol felől.

- Csak én vagyok, te! - mondta Terka a lónak, amely különben arról is nevezetes volt, hogy fiatalkorában egy vándorcirkusznál szolgált, és színéről mindenfelé meg lehetne ismerni a környéken, ha netán valakinek eszébe jutna elkötni. Hej, de sokszor szerette volna, már a rokonság révén is kivallatni Terka ezt a tízesztendős kancát azokról a helyekről, amelyeken Szindbáddal együtt megfordultak! Néha rózsaszínű vagy más frivol szalagot talált a ló sörényébe fonva, volt ilyenkor dolga az ostornak. "Éppen olyan kicsapongó vagy, mint a gazdád!" - mondta Terka a lónak.

De most bizonyos részvéttel közeledett a lóhoz, elkötötte a jászoltól, mert jól ismerte Szindbád furfangos kötését, amelyet ruházatán is szokott alkalmazni.

- Hazaviszed a gazdádat - mondta a lónak, amíg befogta azt a talyigába, mint máskor is szokta, sötét téli hajnalokon, amíg Szindbádnak még egyet húzni volt kedve a dunyha alatt. - Hazaviszed a vén feleségéhez.

A talyigát olyan csendesen vezette a házajtóig, mintha saját magát szándékozna meglopni... Aztán összeszedte minden erejét, a sárga csizmájánál fogva kihurcolta Szindbádot a szobából. Igaz, hogy Szindbád haja a földön való vonszolás következtében felberzenkedett, mint a gácsér tolla. De mégis minden nagyobb baj nélkül érkezett ki az udvarra, itt aztán elkövetke­zett az a csoda, amelynek véghezvitelére egyedül a nők képesek. - Terka a talyigára emelte a holtembert, mint egy szalma­zsákot. Aztán jól megtámasztotta a hátát, kezéhez kötötte a gyeplőt, és a fogai között szisszentett a lónak, ahogy már máskor is hallotta Szindbádtól. Az okos kis ló a nyitott kapu felé fordult, és vitte az ismerős úton Szindbádot a téli estében.


A holt Szindbád tehát utazott... Azon a rossz talyigán, amelyen már Cézárina, gazdag, de koros felesége, a tenyeres-talpas Terka és más asszonyszemélyek után is mászkált, akiknek lábikráját itt-ott megkívánta az életben.

Ha valóban holt lett volna, többször le kellett volna neki fordulnia a rossz talyigáról, de így, tetszhalott korában tán még a talyiga szokásos nótázását is hallgatta. Legalábbis bólongatott a kátyús úton, ahol a kerék akkorákat ugrott, mintha minden varjú nyomban fennakadt volna.

Most megállás nélkül haladt el a keresztutak nyavalyás bokrai, útonjáró ember felakasztására várakozó egykedvű ákácok mellett, pedig máskor az ilyen helyeken stációt szokott tartani Szindbád, vajon mit izengetnek a vándorcigányok a bokrokra kötött tarka rongyaikkal. Vajon nem nyújtja ki valamely fa tövében országjárásban megbütykösödött lábát valamely vándorló, aki itt végsőt álmodott az angyalokkal, és mosolygó arccal megfagyott? Vajon nem maradt-e itt az árokparton valamely elhasznált lópasszus, amelyet elbúsult lótolvajok hajítanak el maguktól, miután nem sikerült a lólopás - vagy valamely levél, amelyből valakinek néha egész élettörténetét kiolvasni lehet, amíg a hó és eső el nem föd minden hiábavalóságot...

De nem állott meg a nyikorgó talyiga ama betyárzsíros kocsmák mellett sem, amelyeknél sohasem haladt el Szindbád anélkül, hogy a vén juhásznéktól meg ne kérdezze, hogy nem vittek-e erről a tájékról valakit Mária-Nosztrára, kinek született leány- vagy fiúgyermeke, és kit vertek agyon az elmúlt héten? A csárda-virágok a kis vasrácsos ablakok mögött hasztalan hallgatták a talyiga ismerős nyikorgását, a dudás a hamurakásból hiába meresztette ki télinap-pirosságú szemét, a kocsmáros akár odapecsételhette hosszú szakállát az asztalához... Az útszéli fogadók nyoszolyái nem ropogtak a beborozott Szindbád alatt - békességük volt a vasas, vásárosládán utazgató mesterasszonyoknak, Szindbád nem faggatta többé őket arról a fontos kérdésről, hány szoknyát vettek magukra a téli útra.

Nyikorgott a talyiga a holtemberrel, s a tanyákon nem kaptak vasvillára a parasztok, akik fiatal feleségüket féltették a csavargó uraságtól... Pedig innen-onnan a tanyaházak szobácskáiból még világosság szüremlett ki, mint kandi leányszem, amely nem tud éjszaka sem becsukódni. Bizonyosan áll valahol, valamerre a tollfosztóka is, amelynek mesemondásait áhítatosan hallgatta Szindbád, hogy lappangva megközelítse a mesemondót, és azt jól megcsiklandozza. Illatokat vitt el magával, amely illatokról Cézárina nyomban megállapította, hogy paraszt­házból származnak...

A tanult lovacska megállott, és nagyot nyerített a sötét udvaron. Cézárina ködmönben és istállólámpással lépett ki a házból, mint valami átkozott káromkodás... Szindbád még tetszhalott korában is megremegett ettől a nőtől, aki olyan kemény és sovány volt, mint a nagybetű, amellyel a zsoltáros könyveket nyomják.


- Hát ennek már, úgy látszik, kampec - mondá rövid vizsgálódás után Cézárina, egy tyúkász özvegye, aki a baromfi hullása idején még magától is pontosan ki tudta számítani, hogy mennyi kárt jelentenek az elpusztult kakasok és tyúkok. (A csirkéért nem nagy kár, mert az terem, mint a gyerek. De Szindbád hasznos, öreg kakas volt... )

Az asszony nem sokáig kesergett, sőt különösebb lármát sem csapott volt férje láttára, hanem gyorsan határozott a teendők felett. Kétszer-háromszor pofon ütötte az istálló felé igyekvő cirkuszlovat - megnézte, hogy nincs-e valami tarisznya vagy hasonló értékes dolog a talyiga saroglyájában - lehúzta Szindbádról a rövid bundát, mert vadmacskából való volt az, amelynek még hasznát veheti valamely jóravaló férfi... Sőt rövid habozás után asztrakánsapkájától is megfosztotta Szindbádot, mert ezt a sapkát még ő vette neki miskolci kereskedőtől.

- No, most mehetsz vissza a szeretődhöz, a Terkához, én bizony nem bíbelődöm a temetésed­del, miután nem itthon haltál meg - mondá az asszony, a férje holmiját lerakosgatva a pitvarba.

Mielőtt a talyiga a holtemberrel kigurult volna az udvarból, az asszony utánafutott a kétkerekűnek, és kivette tokjából a gavalléros ostornyelet is.


Most már aztán ment vissza Szindbád talyigája a jól ismert úton Terka házához. Az okos lovacska megállott az udvarban és nyeríteni kezdett. De ugyan nyeríthetett, Terkának eszeágában sem volt ajtót nyitni. Csak úgy tett, mintha aludnék, pedig bizonyosan nagyokat káromkodott magában. Ám hajnalban, mikor növekedett a hideg, Szindbád hangja hallatszott az ajtó előtt:

- Nyiss már ki, mert idekünn megvesz az Isten hidege!

[1925]


A BALATONI SELLŐ

- Csak még felfelé a fejjel! - mondá magában Szindbád. - Utóvégre az nem sokat számít, hogy Almásról éjszaka kellett megszökni, Almás csak egy rongyos mezőváros.

(Almáson ugyanis az a félreértés történt, hogy felháborodott férfiak azzal gyanúsították Szindbádot, hogy egy módos özvegyasszonyt akar megszöktetni. Ha már férjhez megy az özvegy, válasszon helybeli embert, maradjon itt a vagyon.)

Ugyanezért Szindbád most másfelé vette útját, hogy legalábbis a Duna folyam válassza el a kellemetlen almásiaktól! "Stuart Mária" jutott eszébe, aki egy Balaton-parti ódon vadász­kastélyban éldegél a szőlőhegy alatt, és mindig terem annyi borsó a kertjében, hogy vendégül láthatja azokat a férfiakat, akik tisztelettel és hódolattal közelednek feléje.

Stuart Mária aranyszőke volt, többnyire piros slafrokot viselt, a papucsát kihajította az ablakon is, ha valakire megharagudott, káromkodásokat tudott, amelyeket az 1848-49-i hadjárat egyik komáromi kapitányától tanult, aki kilencvenhárom esztendős korában vette el feleségül, ugyanezért a katolikus lelkész nem akarta eltemetni az istentelen hadfit, Tapolcáról kellett elhozatni a kálvinista papot. De az öreg úr jól kinevelte Máriát, regénykönyveket olvastatott vele, divatlapokat járatott a címére, a helybeli postahivatalban mindig nagyot nézett a kisasszony a legújabb Egyetemes Regénytár kötetein, amely piros vászonba kötve nagy szenzációt hozott Őrbe. Az egykori Eszterházy-kastély bolthajtásos bejáratára bizonyos tisztelettel nézegettek a Balaton-parti országút utasai.

- Nemcsak kulacsgyűjtemény van ott - mondogatták -, hanem könyvtár is.

A honvédbajnok végre is belehalt süketségébe, amelyet Komáromban szerzett, amikor egy puskaporos hordón pipázott. (Persze, a hordó felrobbant.) Stuart Mária csalékony egérfogó szemeivel kipillantott a gledícsia-kerítésen, hogy Szindbád csaknem a nyakát törte ki, amikor leugrott az alig lassító személyvonatról. (A poggyászát majd Tapolcáról hozza vissza a vasúti kalauz, akinek szabad volt szűzdohányt termelni a kastély kertjének rejtettebb részében.)

- No, nemhiába csergett a szarka! - mondá minden meglepetés nélkül Stuart Mária, amikor Szindbád benyitott a házba, és az ajtó mellett szemügyre vette az öregúr parapléi, sétapálcái, bunkós botjai között azt a furfangos fokost, amely lőni is tudott.

- Úgy látom, még senki sem viseli a fokost!

- Ritkán vetődik művelt ember erre a környékre - sóhajtotta Stuart Mária. - Itt legfeljebb a Borászati Lapokat olvassák. Nem értem, hogyan élhetnek a helybeli férfiak olvasmányok nélkül. (Amint leesik az első hó: nyomban prenumerálok valamely hírlapra, azonkívül egy láda könyvet készítek az ágyam mellé. Megesik, hogy napokig sem kelek fel, ha valamely érdekes regényre találok. A Bolygó Zsidót háromszor is elolvastam.)

Szindbád észrevette a fogason az öregúr taplósapkáját. Felpróbálta:

- Nem csodálom, hogy személyesen járt a pincébe az öregúr, jó meleg ez a sapka...

- Dehogy, dehogy - felelt rezignáltan Stuart Mária. - Éppen az volt a baj, hogy lassankint minden teendő reám hárult. A pincébe kellett járnom, holott tudom, hogy őszidőben mindenféle legyek és bogarak jönnek a borral együtt a szobába. Dohányt kellett vágnom, mégpedig finom szálakra, leányhaj vékonyságúra, mint az öregúr mondta, mert végül rákapott a cigarettára, és mindenütt eldobálta a csutkákat, hogy alig győztem takarítani utána. Még a szövetkezeti bolttal is nekem kellett számolnom, pedig testem-lelkem utálja a számokat. Alig értem rá egy-egy regény elolvasására, arról pedig szó sem lehetett, hogy napokig ágyban maradhassak. Nem, Szindbád, nem voltam én olyan boldog, mint messziről látszottam.

Szindbád a díványt próbálgatta, amely komoly lószőrrel volt töltve, és valóban arra látszott teremtve lenni, hogy rajta beszélgetve töltse el életét az ember.

- Hiszen a kanapéra nem volt panaszom - sóhajtotta Stuart Mária -, de rosszak ebben a házban a kályhák. A grófék csak amolyan nyári lakásnak használták, ezeket a vaskályhákat szegény, boldogult uram rakatta a szobákba. A vaskályháról pedig maga is tudhatja, hogy minden percben rakni kell!... Mily unalmas felkelni a díványról, ha az ember nem akar megfagyni! Sohasem olvastam egyetlen regényben sem, hogy a hősnőnek magának kellene befűteni.

- Pedig maholnap befagy a tó - ábrándozott Szindbád, az ablakhoz állott, és hosszadalmasan elnézegette a nádast, amely most fagyosan, hangtalanul állott. Csak egy-két cigánykacsa próbál­kozott a partig, de az is inkább a víz alá merült, mert a parton semmi ennivalót nem talált.

- Még akasztott ember sem szeretnék lenni ebben a házban - mondta fogvacogva Stuart Mária. - Egyszer majd felkapom magam, eladok Schwarznak mindent, és belemerülök a fővárosi élet zajongásába. Pesten élni - ez a vágyam.

Szindbád regényes gravűrök közepette nézegette a Badacsony felé kanyargó országutat, amelyen boroshordókat szállítottak fuvarosok. Piros téli délután volt.

- Vajon estére Tapolcára érnek-e? - kérdezte elgondolkozva.

- Az a kérdés, hol fúrják meg a hordókat - válaszolta unottan Stuart Mária. - Mind gazember az ilyen fuvarosfajta. Láthatatlan lyukat fúrnak a hordóra, hogy azt senki észre ne vehesse.

Szindbád rajongott, mint romantikus férfiúhoz illik.

- Itt szeretnék élni, mint a Himfy költője. Borházban, régi, oszlopos házban, nyáron diófa árnyékában, télen a kályha mellett, és néha egy jó kutyával sétát tenni a környéken.

- Hát csak maradjon, ha kedve tartja. Én az esti vonattal Pestre utazom. Legalább egy moziba is jussak már életemben - felelt keserűen Stuart Mária. - Ha még egyszer szerelmes lennék életemben, csak egy parkett-táncost választanék. Ó, milyen jó lehet az, amikor az embernek a mulatóhelyekre szabad bejárása van!

[1925]


VALAMELY SZÍVHEZ SZÓLÓ TÖRTÉNET

- Amint a pulykapecsenye mellcsontjának a színe télidőben megmutatja a hideg időjárást; ugyanígy lehet olvasni a nők szájának, arcának, fejének alakjából is, anélkül, hogy megnéznéd kalendáriom­jaikat, amelyekbe legbizalmasabb feljegyzéseiket teszik... Óvakodj a vízicsikó fejű nőktől.

Így beszélt Szindbád egy reggel, miközben fagyos csirkepecsenyét falatozott - amelynek íze legszebb éveit juttatta eszébe, és mellé piros bort ivott, amely oly áttetsző volt a reggeli napsugárban, mint valamely kellemetes emlék egy nőről, aki sohasem csalt. Kihez beszélt Szindbád? Senki máshoz, mint a törvénytelen fiához, akit bizonyos véletlen körülmények folytán feltalált, és most utazásaiban mindenfelé magával cipelt. Kacsafark-hajú, akácfa növésű, az élet bámulatában kerek szemű ifjú volt ez a törvénytelen fiú, akit Szindbád öregségére felszedett. " Már nem tudnám egyedül kimenteni a nőket az égő házból! Engedd, hogy a fiam is segítségemre legyen" - mondá Szindbád a fiatalember anyjának, aki nagy nélkülözések közepette nevelte fel gyermekét. "Félek, hogy rossz házakba cipeli el a fiamat, ahol majd a kiskakast nevezik el a fiamról, miután az öregkakast levágták" - felelt az egyetlen támasztékáért aggódó anya. "Énrólam is sok kakast neveztek el valaha az országban, mégse történt semmi bajom. Sokkal jobb, ha én ismertetem meg a madárijesztőkkel és vándor cigánylányokkal, falvak végén kapargáló tyúkokkal és leselkedő rókákkal, mintha ő egyedül indulna neki az életnek. Hagyj fel, Johanna, a sok hiábavaló női fecsegéssel, tudod, hogy ezt nem szeretem" - felelé Szindbád, és bár a jobb vállán még elbírt volna egy búzás-zsákot, rigó módjára ugró fiát magával vitte, hogy az segítségére legyen az égő házakból a nők megmentésében.

Így érkeztek el P.-be, ahol a fogadósné, egy kalendáriomi képecske módjára fakuló nő: Szindbád régi ismerősei közé tartozott. "Arcán az Égi Jegyekből a Halak képe van felírva. Jól főz őnagysága, mégpedig mindig libazsírral" - súgta Szindbád a fia fülébe. A fogadósné is végigmustrálta a fiatalembert:

- Nyilván olyan gazember lesz, mint maga! Már most is úgy kunkorodik a haja, mintha legalábbis valami nő pedergetné álmatlan éjszakáján - vélekedett a fogadósné.

Szindbád az utazásban elfáradva, ledőlt a fogadó pamlagjára, amelyen valaha annyit heverészett, míg sorsának jobbrafordulását várta.

- Menj a konyhába Vénusz után, és tudakozódj nála a hold járásairól. Tudományos fiatalembernek fog tartani - adá ki utasítását fiának Szindbád; ő maga pedig csakhamar kilépett a hátulsó ablakon, mert ott a csirkekaparásokon, kakas-sarkantyúk nyomain túl, a jégveremnél egy leányzót látott, aki nagyon hasonlított a kalendáriombeli Szűzhöz. "Legalább kikérdezem, hogy ki üt mostanában kilencet a kuglizóban!" - gondolta magában Szindbád, és úgy repült ki az ablakon, mint a vén vadlúd, amikor piros lábú társát a magasból megpillantja.

Vénusz serpenyőivel beszélgetett, zsírt sustorgatott, elgondolkozva tartott egy villát a kezében. Mérgesen felemelt meg visszacsapott egy fedelet a kis fazékra, amely olyan sokatmondólag pöfögött, mintha valami nagyon fontos közlendője volna:

- Tudom, tudom - felelt neki a fogadósné. - Tudom, hogy megjött a gazda.

Azután Szindbád fiához fordult, akit a konyha sarkában egy kőportól fehérlő székre ültetett le.

- Ez így tart reggel óta, mióta maguk megérkeztek. Megbolondultak a kutyáim; úgy szaladnak felém, mintha felborítani akarnának. A nagy kakasom, mely egyébként mindig körülöttem lábatlankodik, mint valamely féltékeny ember, most felrepült az istálló tetejére, és onnan kukorékol, mintha nem férne a bőrébe. A kerítésre ment sütkérezni az iromba kandúrom, pedig csak éjszaka szokott eljárni a háztól. Mondja, maga milyen égi jegy alatt született, hogy már az állatok is észreveszik megérkezését, akárcsak valamikor az apjáét?

- Október havában - felelt Szindbád fia.

- Persze, skorpióban, mint akár az apja, azért hasonlítanak úgy egymáshoz. Melyik asszonytól?

Szindbád fia kicsit zavartan mondá:

- Anyámat Johannának hívták.

A fogadósné megint csak kénytelen volt lecsillapítani az örömében táncoló kis fazekat:

- Ez a legrégibb fazekam. Ez olyan régi, mint akár a poharam vagy a kávéscsészém. Még lánykoromból való. Ez részt vett életem minden bújában, örömében. Nem engedett szomorkodni, mert szomorkodni csak az unatkozó emberek szoktak. - Hallottam arról a Johannáról. Ibolyaszínű szeme volt. Volt egy fácántollas kalapja, amelyet felülről fekete kendővel kötött be, amikor a téli vásárra ment. Van nekem is egy lányom, most a szövetkezeti boltban van bevásárlás végett... Az ilyesmit nem bízhatom a cselédre, mert a segéd azt ír be a könyvbe, amit akar. Annak is ibolyaszeme van. De ne merje ezt megmondani. Neki még nem szabad szóbaállni a férfiakkal.

Szindbád fia erre mit sem válaszolt, mert apjától már annyit megtanult, hogy nem kell a nők minden szavára feleletet adni. (És talán ez a pillanatnyi hallgatás volt okozója a későbbi eseményeknek...)

Most valami kiáltozás hallatszott az udvarról, amelyhez segítettek a kutyák, tyúkok, kakasok. A tarka macska befutott a konyhára, mintha panaszt jött volna tenni.

- Mi az istennyila - kiáltott fel Vénusz. Kisietett az udvarra, ahonnan a zavarodottan nevetgélő Szindbáddal tért vissza.

- Hiszen már ismerhetné a természetemet! - hallatszott már kívülről Szindbád hangja. - Szeretek körülnézni a ház körül, ahol megszállok...

- Hogy tudjon tűzvész esetén merre menekülni - mondá a kis fazéknak Vénusz, és kanalával rákoppintott.

- Szeretek megismerkedni az új borjakkal, a piros szemű kis csikókkal, lecsalogatom a gólyát a fészkéből, és barátságot kötök az eresz alatti fecskékkel. Látom, hogy már sok új hagyma, retek, miegymás van a kertben, hogy a salátabokrokról ne beszéljek. Sok ribizkéje lesz az idén, Vénusz.

Ezeknek a bókoknak hallatára valamiképpen megenyhült a fogadósné, de a kis fazékkal azért közölte csendes elhatározását:

- Azt a sáros lábú nőszemélyt nyomban kilököm a házból, ahogy más akad helyébe.

Szindbád úgy tett, mintha nem is hallaná; így folytatta:

- Hol vannak azok a zeneszerzők, akik mindenféle bolond dolgokat kottára szednek, csak a zöldségeskert szimfóniáját nem tudják muzsikába önteni? Milyen dalt lehetne írni a sárga lepkéről, amely legelsőnek bátorkodik ki a világba, és olyan bizonytalanul repdes el a kert felett, mint első bálján a leányka! Mily muzsikát lehetne komponálni az emelkedő fagallyakról, amelyek téli időben feketén és olyan mélyen leereszkednek, hagy megütik a kertész csodálkozó kalapját; míg tavasz felé mindig feljebb emelkednek, mintha a kipattanó rügyek, az első falevelek láthatatlan karocskáikkal az ég felé emelnék az elbúsult fagallyakat. Amint az első szerelem emeli fel az embert a földről...

- Te lator - mondá Vénusz a kis fazéknak. - Mit érdemel az az ember, aki mézeskalács-szívekről való verseket mond a szolgálónak?

- És a tavasz füveiről milyen dalt lehetne írni! Bolondok a férfiak, amikor a tavasz első fűszálacskái helyett mindenféle női hajszálakat hordanak szívük fölött.

- Mutassa a bugyellárisát! - kiáltott fel hirtelen Vénusz, és lecsapta a főzőkanalat.

Szindbád hamiskodva csippentett a fia felé, mire Vénusz hirtelen jövő féltékenységgel karon fogta, és a szoba felé tuszkolta.

- Ne aggódj miattam, fiam - mondá Szindbád a küszöbön megállva. - Mostohád a levéltárcám­ban már nem talál női hajból való koszorúcskát. Ajánlom, dobd a tűzre, ha ilyesmi volna nálad. Gyerünk, őrmester, és végezzünk a motozással.

A konyha tűzhelyén éppen az a nedves akácfatuskó kezdett pattogni, amelyet Szindbád fia már az előbb megfigyelt, hogy az késői téli vágás, tehát nem lesz kellő mulattatására a különböző fazekaknak és ibrikeknek. Egy nagy fazék máris csak párolgott, mint heves indulat után az ember. - Odabent a szobában, ahol a birsalma és befőtt szaga volt, mint a fogadósnék legbelsőbb szobájában szokott lenni: a falról mindenféle olyan régi fotográfiák tekingettek alá, mintha a lakó valamely tönkrement vidéki fényképész egész raktárát megvásárolta volna; a szekrények csukva voltak, de véletlenül nem azért, hogy átutazó kupecek holttetemeit őrizgessék, mint a legtöbb vidéki fogadóban, hanem csak azért, mert a fogadósnénak kulcskarikája volt, amelyen különböző neve volt minden egyes kulcsnak.

- Miért rontja a fiát, maga hétországra való gazember? - kérdezte fojtott hangon Vénusz.

- Azt akarom, hogy tanulja meg az életet - felelte ásítva Szindbád. - Én a szemléltető oktatásnak vagyok a híve, mert tudom, hogy fiatalembernek hiába beszél az ember, nem hiszi el úgysem.

- Mit akar neki megmutatni?

- A világot, a nőket... Magukat. Akiktől én valaha olyan nehéz leckéket kaptam, hogy csaknem ráment a fél lábam.

Vénusz elég bátor nő volt, hisz falusi fogadósné létére nem félt a betyároktól sem, ezért Szindbád szavaitól sem ijedt meg:

- Maga taníthatja azt a fiút, amire akarja, mégis azt teszi, ami majd jólesik neki. Egy atyának példát kell adni.

Szindbád felsóhajtott:

- Hisz éppen azt akarom tenni.

- A szolgálóval, a hajszálakkal, a beszédeivel?...

- Nem - felelt egyszerűen Szindbád. - Azért hoztam magammal, hogy átessen az első szerelmi csalódáson. Bizonyos, beleszeret majd a maga leányába, hiába keresztelte a szegény gyermeket az Orsolya névre. Akkor azután megmondom neki, hogy Orsolyát nem szabad szeretnie, mert az ő testvére.

Vénusz oly elszántan nézett, mint egy késpenge:

- És ha a leányom is beleszeretne?

- Annál jobb. Orsolya is megismeri a csalódást.

De hát amíg az "öregek" beszélgetnek a fiatalok sorsáról: ezalatt a sors elintézi a maga dolgait, anélkül, hogy akár a bölcs Szindbád, akár a mindentudó fogadósné tanácsaira hallgatna.

A faluból megérkezett Orsolya... Lisztesen (mert azt is vásárolt), mint egy molnárleány és kopogósan, pirosan, tavaszosan, mint egy fogadósné lányához dukál, akinek anyját valaha a betyárok is felkeresték. Nem lépett rövidebbet, mint amilyen hosszúra a szarkaláb szára megnől, mégis olyanformán járt, mintha mindig táncolt volna. Virágozni látszott a haja, mint tavaszkor a Tisza. Az orrcimpája mozgékony volt, mint valami remegő kancacsikóé, amely még nem ismerkedett meg lovasával. A száján még a hivő mosoly, mellyel a falusi fonók, tollfosztókák mesemondásait hallgatta. A szemét talán az imént találta egy orgonafa alatt, ahol az első ibolya helyezkedett el trónusára. - Szindbád fia, atyja tanításaira gondolva, mégis másféle jegyet keresett ezen a leányarcon. Az Ikrek ölelkező képét látta ezen az arcon: csakhogy az egyik ikertestvérnek (a balfelőlinek) szomorú mesemondás volt az arcában, mintha egész életében mindig csak a ház előtti nagy nyárfa panaszkodását hallgatta volna; - míg a másik ikertestvér (a jobbfelőli) olyan betyáros tűzzel kancsalított, mint egy mindenkinek nótázó csárdáslány, akit nőisége miatt úgyis mindenünnen szabadon bocsátanak, ahol komisszáriusok és egyéb legények törölgetik a nadrágszárukhoz a kezüket. Ez a jobbfelőli arc volt az anyja, a Vénusz asszony arca... míg a balfelőli, a szomorkás, talán éppen Szindbádé.

- Maga mit árul? - kérdezte Orsolya Szindbád fiát a kancsalító szemével tetőtől talpig végigmustrálva.

- Lányoknak való pirosítót - felelt Szindbád fia, és elkapván a leányt, egy-egy csókot nyomott annak mindegyik arcára.

Orsolya birokra ment támadójával, ami nem járt minden székfelfordulás, topogás, dulakodás nélkül. Legurult a kis fazék a tűzhelyről, és mint egy hasznavehetetlen rokon, elbujdosott egy sarokba. A gyúródeszka és a gyúrófa ingadozni kezdett a falon. Egy földre hullott pohár vészkiáltást hallatott, amire Vénusz félrecsapott konttyal a konyhába léptet. Az ajtót még olyan heveskedve vágta ki, mintha duhajkodó vendégek közé lépne be, rendcsinálás okából. Talán már a száján is volt az ilyenkor szokásos káromkodás... De, amint a két kipirult fiatalt meglátta egymás mellett, amint lángolva tekintettek egymás arcába, így kezdett beszélni:

- Ejnye, nézze, fiatalúr, el is felejtettem kérdezni, hogy mi a kedvenc étele? Mit szokott otthon az anyjától kapni?

Szindbád fia mondott valamit... Vénusz elfordult, hogy ne lássák könnybe borult szemét. Csak darab idő múlva tudta rendbehozni a hangját, hogy az szigorú legyen, mint a tormareszelőé:

- Orsolya, takarodj ágyat húzni a vendégeknek!

- Én majd segítek - ajánlkozott Szindbád fia, olyan elszántsággal, mint azt bizonyos körülmények között atyjától tapasztalta.

A fiatalságra tehát a fogadósné vigyázott, hogy egymásban kárt ne tegyen: egy kis szerelem, az nem árt, hisz úgyis megtudják majd egyszer, hogy testvérek. Egy-két csókot, ölelést testvérek között nem lehet eltiltani. Meg aztán Vénusz szíve se volt más, mint női szív: jólesett látnia, hogy annak a férfinak (akit valaha legjobban szeretett az életben) a fia: milyen mézeskalács-arccal fordulgat az ő lánya felé... Nem is bánta már, ha úgy megszeretik egymást, hogy sohase válnak el az életben... mindegy az, hogy testvérek, csak szeressék egymást. - A nők az ilyen dolgokban engedékenyek.

Ellenben az öreg Szindbádnak szolgálati ideje letelt úgy a fogadósné, mint a szolgálója körül. Vándor cigánylány nem akadt ezen a tájon. Nyugtalankodni kezdett, mehetnékje támadt, pedig Vénusz, a megenyhült, már akkor sem tett szemrehányást neki, amikor a padlásra éppen akkor ment fel körülnézni, amikor a piros lábú szolgáló is ott időzött. A fogadósné elbágyadt a fiatalok szerelmétől...

- Mehetnénk már - mondta Szindbád egy ebédnél, amikor kevés paprikát talált a pörköltben. - Kifelé áll a szekerünk rúdja.

Vénusz sírva fakadt, pedig ez nem volt szokása:

- Maga mindenkit boldogtalanná tett eddig a világon. Most a szegény fián folytatja. Azt akarja, hogy ő is kísértetté váljon ebben a házban, mint egykor maga volt itt kísértet. Hát nem látja, hogyan szereti egymást a két gyerek?

Szindbád legyintett:

- Még sokat fognak szeretni. Senki se halt meg szerelemből. A mi életünk, férfiaké, végre akkor a legnyugodtabb, amikor kísértetekké váltunk.

A fogadósné olyam elképedve nézett Szindbádra, mint az árván maradt rózsakaró. Eltorzult az arca a dühtől:

- Hát nincs magában egy csöpp érzés sem a gyermekei iránt?

- Nincs - felelt egykedvűen Szindbád.

- Akkor légy átkozott! - tört ki a fogadósnéból mind az a sok keserűség, amelyet évtizedek alatt magába fojtott. - Tudd meg, te cudar, hogy a szolgáló holdfeljövetelkor felköti magát a kamrában.

Szindbád a tenyerébe nézett:

- Nem hiszem. Több nő már nem hal meg értem.


...Fiát maga mellé ültette a szekérbe, és egész úton úgy rázogatta a lábát, mint az őszi szél nem hagyja békében a faleveleket.

- Miért nem udvaroltál néha egy kicsit a vénasszonynak is? - kérdezte fiát, amikor már messze voltak a fogadótól.

[1925]


Hátra Kezdőlap Előre