TIZEDIK FEJEZET

amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk

A dámák Budán laktak egy kis fogadóban, amely a Duna partján feküdt, és az ablakból pontosan lehetett látni a pesti tornyokat, háztetőket. Márciusi szél fújt, és estefelé az öreg asszony Georgina karjába kapaszkodva sétált a budai korzón.

Szindbád fiatalember korában sokat mászkált Budán. Amíg a pesti ember szerelmes, száz eset közül kilencven esetben Budát keresi föl szerelmi életének helyes lebonyolításához. Buda a pesti szerelmesek búvóhelye. Az ottani kis cukrászdák, apró, furcsa kávéházak, rejtett kocsmák halaikkal és görbe-gurba utcák ócska házaikkal, úgy látszik, mind atyafiságot tartanak a szerelemmel. A budai korzó gesztenyefái alatt hány dermedt szív dobogott már melegen, és a padokon leülni szerelmes szívvel és a hölggyel, bizony nem utolsó mulatság.

Mintha a folyónak is volna valami köze ezekhez a dolgokhoz. A hajókon kigyulladnak a lámpások, és messziről, a híd felől, búgó hangját hallatva, közeleg a bécsi hajó. Kék és piros fények rengenek az elsötétült hullámokon, a szomszédban gyorsvonatnak képzeli magát a villamos, a távoli kioszkból a katonabanda hangjai hallatszanak a szél fordulásával.

Csak a szerelmes párok látogatják meg magas állomásán az öreg Gellért püspököt. Enyhén emelkedő lépcsőkön lassan fölballagni, olykor visszanézegetni, majd az árkádok alatt egy rejtett padra leülni, mialatt hosszú, hosszú csókot lehet váltani, amit csak a közelgő lépések visszhangja zavar meg; ehhez csak szerelmes embereknek van kedvük, idejük. Az egykori püspök háta mögött biztonságban érezhetik magukat a tavasz szerelmesei, a lépcsőkön meglehetős visszhangot vernek a közeledő lépések, bár a budai diákok gyakran szeretik meglesni a derék szent háta mögött történendő dolgokat.

Georgina és Szindbád bejárták mindazon helyeket, ahol a szerelmesek Pesten és Budán elbújni szoktak.

Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öregasszony szívesen előrement néhány lépéssel, midőn esti sétáikból hazafelé ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken tartja indulataiban, és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt mindaz, amiről a szentéletű Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi, amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna.

Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerelmes saját tanárnőjébe, amint az okos, higgadt Georginával a Halászbástya fokán Mátyás királyról és más elmúlt férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták, és az enyhe tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük.

- Gombolja be a kabátját - mondta Georgina anyáskodó hangon. - Nem szeretném, ha holnapra megbetegedne.

- Holnap a Margitszigetre megyünk - felelt élénken Szindbád, mialatt teljesítette az asszony kívánságát.

- A kertészeken kívül úgysem találunk ott senkit, egyedül leszünk, milyen jó lesz - mormogta Georgina.

Az öreg asszonyság esernyőjére támaszkodva pontosan végezte ezalatt a lépéseket a bástyán. Kilencszáz lépést kellett megtennie egy-egy sétán, mint Mizfray dr., a színház orvosa udvari színésznő korában azt előírta.

- Készen vagyok - mondta, midőn a sétát bevégezte.

Letelepedett Georgina mellé, és szótlanul, kissé elkeseredve tapasztalta, hogy a fiatalok egyszerre elhallgatnak társaságában.

- Miért nem beszélgetnek tovább? - kérdezte néha. - Nem bánom, akármiről beszélgetnek, csak beszélgessenek tovább!

Furcsán, betegesen nevetett, mintha valóban nagyon érdekelnék őt a szerelmes szavak, amelyeket Szindbád leányának mond.

A régi, ódon ház elhagyása, a szalon, amelyben az öreg császárok voltak, és az antik szőnyegek a régi muzsikáló órával, mintha teljesen kizökkentették volna az öreg asszonyságot régi nézeteiből. Egyszerre például bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét.

- Van önnek pénze? Vagy tud pénzt szerezni? - kérdezte melegen.

- Talán szükségük van rá? - kérdezte meglehetősen ridegen Szindbád, mert nem nagyon szerette az öreg asszonyságot.

- Még nincs rá szükségünk. Talán nem is lesz, hisz Mariett pontosan elküldi nekünk a maga tartásdíját, amit az ügyvédtől kap, de nem lehet tudni, hogy leányom nem kíván egy napon rangjához méltóan élni? - mondta furcsa nevetéssel az öreg asszonyka. - Tudja, pénz nélkül nem ér semmit a fővárosi élet!

- Úgy tudom, hogy mindenük megvolt, amire eddig szükségük volt!

A fehérhajú dáma halkan nevetett:

- Maga olyan álmodozó, mint valami költő. Semmink sem volt meg... Azaz hogy gonosz volnék, ha Mariettre csak egy szóval is panaszkodnék. Roncsy derék teremtés. Minden levelében megkérdezi, nincs valami kívánságunk? Mariett igen takarékos, jó gazdasszony, otthon csak akkor varratott ruhát, mikor mi titokban megrendeltük a szabónőnél! Ő már olyan asszony! De hát ön eleget forgolódott a világban. Mit gondol? Georgina megjelenhetne mostani ruháiban például a tavaszi lóversenyen?

- Nem muszáj lóversenyre járni - felelt Szindbád meglehetős szigorúan.

- Ön nagyon kegyetlen! - mormogta sértődötten az öreg asszonyság. - A férfiakról mindig az volt a véleményem, hogy önzők, ridegek, haszonlesők. Sajnálom, Szindbád úr, ön sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Csak nem gondolja, hogy Budán, a Trieszt-szállodában szándékozom leányommal eltölteni hátralevő életemet?

- Georgina meg van elégedve. Rövidesen találunk számára szerződést valamely fővárosi színháznál.

- Igen, mikor már az öné volt, ugye? És már ön megunta leányomat? - kiáltott föl élesen az egykori színésznő. - Nem, uram, ez Pálházinak sem sikerült. Ő is el akart ásni bennünket a régi házba, míg ő maga élte világát. Néha csak egyszer láttuk egy héten. Kártyázott Bécsben vagy Budapesten. Otthon mogorva, ásítozó volt, napokig föl sem kelt az ágyból, és megkövetelte, hogy Georgina kedves legyen, és a levest tányéron az ágyához vigye. Ó, ön nem tudja, hogy mi történt! Egyszer még széket is emelt leányomra! Igaz, hogy másnap hat gyönyörű kalapot hozatott Bécsből. De én, uram, ahogy engem most megnéz, Párizsból kaptam a kalapjaimat, és ezerforintos ruháim voltak.

Szindbád búsan bólintott.

- Igaza volt, asszonyom.

- Nagyon természetesen - felelt még mindig meglehetős csípős hangon az egykori művésznő. - X. főherceg annyit térdepelt a lábaim előtt, amennyit akartam. De azért Klarissz sohasem vonta meg tőlem a barátságát. Egy nagyvilági nőnek nem muszáj okvetlenül rossznak is lennie, mert a főherceg térdepel lábánál. Mert ön, drága barátunk, azt hiszi, hogy turbékolás, sóhajtozás az egész élet! Ördögbe! A leányom ragyogó, szép, fiatal! De még én se vagyok olyan öreg, amint ön hiszi, tisztelt barátom. Még egyikünk sem arra való, hogy gombostűre tűzzenek bennünket, mint a lepkéket.

- A hölgyeknek szabadságukban áll úgy élni, amint parancsolják! - felelt szomorúan Szindbád, és ezután önkéntelenül utána olvasott az öreg asszonyságnak a budai korzón vagy a Halászbástyán, hogy valóban megtette-e az orvos által előírt kilencszáz lépést.

Nemsokára ezután Szindbád szóvá tette Georgina előtt anyjának fellépését; terveit óhajtotta tudni a jövőre nézve.

Az asszony harmatos szemét Szindbádra emelte:

- Én teljesen megbízom önben, Szindbád. Lehet, hogy anyácskám nyugtalankodik sorsom miatt, de én bizonyos vagyok abban, hogy maga nem fog engem elhagyni.

- Hát akkor miért nem szeret? - fakadt ki Szindbád. - Miért nem szeret úgy, amint a nő a férfit szeretni szokta?

- Ráérünk - felelt gyorsan Georgina. - Ne siettessünk semmit. Én néha úgy érzem már magam, mintha igazán a menyasszonya, a felesége volnék. Hisz senkit sem ismerek magán kívül, miért türelmetlenkedik? Itt vagyok, a magáé vagyok. Esküszöm, hogy soha, soha nem hagyom el.

- Valamely lóverseny-toalettről beszélt az anyja?

- Szegény anyám, ő nagyon furcsa asszony. A fejébe vette, hogy azt a kis vagyont, amit játékon elveszített, játékon nyeri vissza. Játszani akar a turfon. Pedig ennek, ugye, nem sok értelme van? Azonkívül bármikor belebotolhatunk Pálháziba, aki maga is szenvedélyes sportsman.

- Ez volna a legkisebb baj - felelt Szindbád. - Ellenben itt volna az ideje, hogy beiratkozzon a színiakadémiára...

- Majd ősszel - vágott közbe gyorsan Georgina. - Addig csak magának akarok élni. Úgysem szerettem még senkit, csak magát, Szindbád. Mindjárt az első perctől, amikor megláttam, amikor az álarcosbálon megszólítottam... Soha férfi nem hatott reám annyira, mint maga. Miért akar eltávolítani magától?

Az öreg asszonyság még csak a nyolcszázadik lépésnél tartott, de Szindbád, bármiként szeretett volna, nem tudott addig felelni, amíg a kilencszázadik lépés is elmúlott. Akkor eszébe jutott, hogy mit is kellene mondani... De Georgina elvonta a kezét kezéből, és az egykori színésznő fáradtan megérkezett.

- A szállodai szobalánytól azt hallottam hogy a Makkalsóban nagyszerű frankfurtit kapni. Ha senkinek sincs kifogása ellene, menjünk ma oda vacsorázni. Az udvari színházban - midőn tagja voltam - gyakran laktam jól öltözőmben frankfurtival, holott előadás után pezsgős, osztrigás vacsora várt rám az Imperiálban.

Az öreg asszonyság komoly, hosszú lépésekkel megindult előre, mielőtt pihent volna a kilencszáz lépés után.

- Anyám már megbarátkozott az egész szállodával - mondta búskomolyan Georgina. - Ő csak akkor tudott igazán nagyúri dáma lenni, midőn Mariett nem engedte, hogy más legyen. Mariett bezzeg nem tűrte, hogy a cselédekkel szóba álljon.

A Makkalsóbeli vacsora után az öreg asszonyság egyszer bizalmasan félrevonta Szindbádot a fogadóban, mialatt Georgina az esti sétához öltözködött.

- Kedves úr, mindig tudtam önről, hogy okos ember. Nem lepi meg tehát kérésem. Ön sokkal ismerősebb Budapesten, mint mi, kérem tehát egy kis szívességre. Itt van ez az antik gyűrű. Boldogult Rummergarten báró húzta az ujjamra egy nagy szereplésem után. Azt hiszem, az Idegen nőben játszottam. Kérem, helyezze el ezt a gyűrűt megfelelő helyen.

Szindbád az ajkába harapott.

- Mekkora összegre van szüksége? - kérdezte csendesen.

- Körülbelül ötven forintot tesz ki a tartozásunk a szállodában. Mariett, nem tudom mi történt vele, nem volt most pontos.

- Rendben van - felelt szégyenkezve Szindbád, és tárcája után nyúlt.

Ám az egykori színésznő roppant fölháborodott. Elvörösödött és rekedten rikácsolta:

- Uram, én nem pénzt kértem, hanem a gyűrűm elzálogosítására kértem föl. Ismeretlen nő vagyok a városban. Bármely úriembert fölszólíthatnék e csekély szívességre.

Szindbád érezte, hogy igen sápadt, és indulatok kergetődztek a szívében. Átvette a gyűrűt.

- Vén banya - gondolta magában. - Ismerlek.

Másnap visszaküldte a gyűrűt, valamint mellékelt ötven forintot az öreg asszonyság címére.

Aznap nem látta Georginát. Az asszony azt üzente, hogy a feje fáj. Harmadnap Georgina elküldte az ötven forintot. "Kérem, bocsásson meg az anyámnak. Már nagyon öreg asszony." Ezt írta Georgina.

Ezután nemsokára Szindbádunkat lakásán, amely a Két oroszlánhoz címzett pesti fogadóban volt általánosságban, egy délelőtt két marcona huszárkapitány kereste föl.

- Spics... - mondta az egyik kapitány.

- Srics... - ismételte a másik.

- Örvendek - felelte Szindbád.

- Pálházi barátunk nevében - folytatta "Spics".

- Ha lehetne még ma este - tódította "Srics", és óráját kivonta.

Szindbád végignézett a köpönyeges férfiakon, komoly, meglett férfiak voltak, akik bizonyára igen tiszteletre méltó modorban szoktak viselkedni a szalonokban vagy a társas összejövete­leknél. A nadrágjuk azonban kissé gyűrött volt, amiből Szindbád kitalálhatta, hogy a katonai irodákban működnek a vészjósló arcú férfiak.

- Tegnap óta keressük önt - mondta némi élességgel "Srics". - Húsz helyen is voltunk a városban, ahol ön meg szokott fordulni.

- Még a Trieszt-szállodában is - tódította "Spics", akinek olyan hangja volt, mint egy üres hordónak. - Tehát...

Szindbád elkeseredve nevetett.

- Remélem, jól ráijesztettek a hölgyekre. - "Srics", aki zömök és vörös bajuszú férfiú volt, de ártatlan kék szeme arca zordonságával nem állott összhangban, sarkantyúját megpengette.

- Mi nem szoktunk nőkkel az efféle dolgokról tárgyalni. Csupán megüzentük önnek, hogy a saját érdekében jelentkezzék nálunk.

- Köszönöm figyelmüket, uraim - felelt Szindbád a szavakat harapdálva. - Az urak tán a térparancsnoksághoz vannak beosztva?

- Én csapatnál vagyok - felelt a hórihorgas Spics meglehetősen hangsúlyozva a szavakat. - Íme a névjegyem.

Srics hasonlóképpen elhelyezte névjegyét Szindbád asztalára, aztán meghajoltak, és nagy sarkantyúpengéssel távoztak.

- Pálházi tehát Pesten van - gondolta Szindbád, és a falnak fordult, hogy még egy darabig aludjon, miután reggelig töltötte az idejét a kártyaasztal mellett, ahol nagy balszerencsével küzdött.

Elaludt, de talán percek múlva fölébredt. Mintha álmában jutott volna eszébe, hogy a helyzet nem olyan könnyű, hogy tovább lehessen aludni. Az ördögbe! Két komoly, őszes kapitány nem indult el bolond fejjel a világba. Nagyon lehetséges, hogy Pálházi életére pályázik. Vagy talán azért küldött katonákat a párbajra való kihíváshoz, mert a katonatiszteknek nem föltétlenül szükséges elmondania összes okait, haragjának, bosszújának alapjait? Elmúlt, verekedő ifjúságából emlékezett arra, hogy idősebb katonatisztek igen komolyan szokták fölfogni a párbajt. Pálházi, mint egykori gárdatiszt, valószínűleg magától a budapesti térparancsnoktól kérte a szekundánsokat.

Szindbád hamarosan felöltözködött, és bár nem szerette magát gyáva embernek tartani, bensőjében meglehetős izgatottságot érzett, amint a két zordon kapitányra gondolt. Az ördögbe is, a kapitányok a sarzsijukkal is játszanak. A párbaj komolynak ígérkezik.

Néhány perc múlva már Budapest leghíresebb párbajszakértőjének a szobájában ült.

A szakember a Belvárosban lakott, és két kisleánykájával játszadozott, akik olyan pirosak és üdék voltak, mint a rügyecskék, amelyek az erkélyen a dézsába ültetett fácskán a tavaszi délben kidugdosták fejüket.

- Pálházi két kapitánnyal kihívatott - kezdte Szindbád meglehetős izgatottan.

- Pálházi? - mormogta Gránitz (mert így hívták a szakembert), és vastag, tömött bajusza alatt elmosolyodott: - Majd ellátjuk... Flórica, lesúrolod a bábudról a festéket. Aztán majd halovány lesz az arca.

A csöpp leányka bánatában szívecskéjéhez szorította a mosakodás alatt szenvedő bábut.

- Nem teszem! - felelt elszomorodva.

- Már elég tiszta a baba - folytatta Gránitz, akinek olyan gyermeteg, szinte ábrándos tekintete volt, mint a kisleányainak. - Hát miben áll az eset? - fordult Szindbádhoz.

Szindbád néhány szóval jelezte a felvidéki városkában való tartózkodást, Georginát, a színpadot... Gránitz olyan jókedvűen mosolygott, mintha a világ legmulatságosabb történetét hallgatná.

- Az asszonyokkal van a legtöbb baj - mondta szelíden.

Majd elgondolkozott, mintha láthatatlan raktárban turkálna valamely agyvelőbeli sematizmus után.

- Pálházi - mormogta összeráncolt homlokkal, és többször ismételte a nevet, mintha bikanyakán szelíden elhelyezkedő nagy fejében a létrákon szaladgálna e percben egy kis fürge könyvtáros.

- Igen jó pisztolylövő. Pétervárott a francia attasét agyonlőtte, Rómában egy olasz grófot - mondta csendesen Gránitz, mintha egy láthatatlan könyvből betűzgetne. - A kardot is érti... No, majd Fodor Károlynál elcsináljuk ezt az egész ügyet. Kit parancsolsz segédtársamul?

- Akit te jónak gondolsz - felelt megilletődve Szindbád.

- Helyes, így lesz jól. Én ugyanis nem szeretem, ha saját segédtársam rontja el a dolgokat. Katonákkal van dolgunk, vigyáznunk kell minden kiejtett szóra. Észre van szükség. A katona urak - asszonydologról lévén szó - valószínűleg vontcsövű legyespisztollyal tízlépésnyiről szeretnének verekedni. Utána kard, végkimerülésig. Hát majd lesz kard, ahogyan én akarom. Most pedig menj haza, légy nyugodt, mintha az édesanyád ölében ülnél. Flórica, gyere táncoljunk egy kicsit.

Fölugrott, és a kis tavaszi bimbóval körben forgott a szobában, hozzá halkan énekelt egy régi valcert.

Szindbád, bár nem volt szentimentális ember, nem tagadhatott meg némi meghatottságot, midőn az atlétakülsejű, félelmetes férfiút, aki húsz év óta vezényli az ország legvéresebb és legveszedelmesebb párbajait, hatesztendős leánykájával táncolni látta.

- Te egy regényhős vagy, Géza - mondta, kezet szorítva a párbajok szakemberével. - Messziről olyannak látszol, mintha egyik kezedben töltött pisztoly, a másikban élesre fent kard volna...

Gránitz jóízűen nevetett.

- Minden párbaj szamárság. Én mondom, aki verekedtem is egynéhányszor. Persze, mindig a felem érdekében, ha a tárgyalások nem mentek simán. Mert a párbajsegédek legtöbbje vért akar... Hát eresztettem vért, a saját vérükből. De azért mégis szamárság verekedni. Kár, hogy muszáj!

A szakember azután felültette a kisleányokat az asztalra, és roppant buzgalommal kezdte helyreigazítani a tánc közben megbomlott cipőszalagocskákat.

A tárgyalások napokig tartottak a zordon katonákkal. Gránitz egy napon vidám mosollyal jött le a tiszti kaszinóból, ahol esténként a párbajsegédek tanácskoztak.

- Azt hiszem, hogy végre dűlőre jutottunk - mondta vígan Szindbádnak, aki egy kocsi mélyébe rejtőzve várta az eredményt. - Megmondtam nekik, hogy ebben az országban csak én vagyok az az ember, akinek megengedem, hogy tíz lépésre kiálljon a golyó elé. Ha parancsolnak velem, itt vagyok. De a felemet nem engedem kiállani. A katona uraknak ez sehogy sem tetszett. Holnap délben verekszünk. Fodornál, karddal. Fél egykor ott légy. Most pedig megyek haza, mert a leánykáim várnak. Aludj jól.

A budai hölgyek, bár nem szóltak Szindbádnak a kapitányokról, sem kérdést nem intéztek hozzá a dolgok mibenlétéről, úgy látszik, tudtak a tárgyalásokról. Az öreg asszonyság büszkén kapaszkodott Szindbád karjába az esti sétákon, és most eszébe sem jutott az orvos által előírt kilencszáz lépés. Nagyúri dáma lett ismét, aki hallgatagon, kimondhatatlanul büszke volt arra, hogy benne van egy véresnek ígérkező párbaj körvonalában. Gyakran mesélt Szindbádnak lovagtörténeteket, amidőn Bécsben az akkori hercegek és grófok halálra öldösték egymást a színésznő miatt. Ki lehetett volna az a színésznő, ha nem ő, maga Walter Keresztélyné, a baritonista neje, mindaddig, amíg Walter úr egy külvárosi csapszékben holtan terült el az ivóasztal alatt? Ezeken az estéken, midőn az egykori színésznő bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét a budai korzón, a Halászbástyán és a Vérmező körül, kiderült, hogy régente az összes grófokat megölték Bécsben.

Georgina hallgatagon ment Szindbád másik oldalán, de nem tagadhatott meg néha egy büszke és odaadó pillantást, amellyel a veszélyben levő férfiút kitüntette.

És most engedtessék meg egy kis kitérés! Nem ajánlható eléggé a lovagi torna, a párbaj fiatal­emberek figyelmébe, midőn szívük hölgyének megnyerésére igyekeznek. A kard és pisztoly megszépíti a férfiakat a nők szemében, mert hiszen ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A párbaj a legokosabb nő előtt is misztikus, rejtelmes fogalom, ahonnan a hősök győztesen érkeznek meg. Lovag koromban gyakran kértem hajszálakat nőktől párbajom előtt, és a párviadal után gyakran többet kaptam, mint amennyit a legboldogabb férfi is el tud viselni. Csak hadd párbajozzanak a fiatal férfiak, de az öregek se kerüljék el Fodor mester termét, hisz az idősebb szívek gyakorta tüzesebben lángolnak a rőzse lángjánál. A hölgyek mindig megérdemelnek néhány gyűszűnyi vért, hisz ezzel szemben többnyire mindenüket adják cserébe a párviadal hősének. Nincs szebb dolog a világon, mint nőkért verekedni, és dicsőségesen hazaérkezni az ütközetből. Próbáld meg, ifjú barátom, és valóban, nem csodálkozol majd azon, hogy az egykori Szindbád még késő öregségében is szívesen ragadott volna kardot, de már nem volt kiért harcolnia.

Georginánk is, bár többnyire igen okos és fennkölt lelkű lénynek tekintette önmagát, esténként a budai várkert alatt szinte lágy omladozással lépkedett Szindbád mellett, akinek karját az öreg asszony egy percig sem eresztette el. A haját e napokban nem fésülte a régi gondossággal, és finom arca hírét sem hallotta a rizspornak, halovány és gyengéd volt az anélkül is. A lágy barna fürtök füle mellett elsimultak, és az egyszerű görög konty antik tallérok antik hölgyeit juttatták Szindbád eszébe. Szinte leányos, félénk és bizalmatlan lett ezekben a napokban. A kezét Szindbád kabátja zsebébe dugta, és a férfi bajuszát, haját szemérmesen megsimogatta. A régi hosszú, forró csókokról szó sem volt ebben az időben, mintha ismét mély álomba merültek volna ébredező érzékei, amelyeket már Szindbád néha fölébreszteni vélt. A földre szegezte a szemét, és lábát álmodozva vonta, mintha nem tudná bizonyosan, ébren van vagy álmodik. És mégis, mégis, midőn Szindbád késő évek múlva e langyos márciusi estékre gondolt, a lilaszínű régi házakra, a hegyoldalban felvillanó lámpácskákra, a kőszentre, amelynek fülkéjében kezet szorítottak, és az alagútra, ahol gondolkozva, a visszhangot figyelve haladtak át a nedves falak mellett, gyakorta azt érezte Szindbád, hogy soha, soha nem volt közelebb hozzá Georgina, mint ekkor.

Talán csak a kezét kellett volna kinyújtani, hogy övé legyén az asszony, akiért ím élet-halál harcra indul.

A Vérmező tájékán az öreg asszonyság átszólt Szindbád válla felett.

- Igaz, beszéltél Pankotaival? Délután, amíg bevásárolni voltál, kétszer is keresett az ügyvéd!

Georgina hosszú köpenyegében közömbösen vállat vont.

- Nem vagyok kíváncsi arra az úrra. Semmit sem mondhat nekem, ami érdekelne. Kérlek, légy szíves ezt megmondani neki, ha még egyszer alkalmatlankodna.

Az öreg asszonyság hevesen bólingatott fejével:

- Megmondom, hogyne mondanám meg. Bár, úgy hiszem, Pálházitól hozott valami üzenetet. De ki nem állhatom azt a monoklis majmot. Csak grófoknak szabad monoklit hordani. Egy ügyvéd!... Azelőtt ez másképpen volt.

Azután nem beszéltek a dologról, de Szindbád ennyiből is megértette, hogy Pálházi érdeklődik a hölgyek iránt, bár olyan nagyot "vétettek" ellene. (Későbben, sokára, túl ezen a történeten az is kiderült, hogy az öreg asszonyság bizony elfogadta a pénzt Pankotai ügyvéd úrtól, amelyet az ügyfele nevében volt szerencsés felkínálni.)

Midőn sétájukból hazafelé tértek, az öreg asszonyság a retiküljéből elővette aranyfoglalatú szemüvegét, amelyet budai tartózkodásuk alatt egyszer sem használt. A sötétben végigmérte a meglehetősen ódon és elhanyagolt külsejű Trieszt-fogadót.

- Jobb helyre is szállhattunk volna - mormogta. - Fiatalasszony koromban az Angol királynőben laktam.

- Én is ott laktam - mondta könnyedén elpirulva Georgina. - De azért ne bántsd a Triesztet, mama. Mindig furcsa, regényes érzéseim támadnak, midőn hajnalonként arra ébredek, hogy vidéki szekerek csengős lovaikkal a fogadó udvarára hajtanak. Szinte várom, hogy mikor jön már a nehéz postakocsi az angol regényekből és vele a különböző utazók, akikről Dickensben annyit olvastam.

- Kotzebue-t akartad mondani, leányom - javította a mama, és elégedetlenül dugta vissza szemüvegét a retikülbe.

Szindbád felkísérte a hölgyeket második emeleti szobácskájukig, midőn is a félhomályos folyosón sikerült Georgina nyakát hátul a füle mellett megcsókolnia. Jó volt, édes volt, az asszony hátranyújtotta a kezét, és szinte boldogan szorította meg Szindbád kezét.


TIZENEGYEDIK FEJEZET

a nők rejtélyességéről

A Két oroszlánban, ahol Szindbád állandóan meghúzódott egy negyedik emeleti szobában, amelynek azonban erkélye volt, ahol csak a szobalány szokott üldögélni, polgári rend és tisztaság volt. Öreg urak hotelje volt a Két oroszlán, akik harminc esztendeje szállottak meg benne, néhány elkeseredett katonatiszt és nyugalmazott családnélküli kúriai bíró alkotta a fogadó törzsközönségét. Az ezüstfejű portás emberemlékezet óta állott helyén, és Kricsai úrnak szólította az egész világ. A szobaasszonyok, mindmegannyi kiérdemesült udvarhölgyek, fehér bóbitáikkal, igen halkan jártak a vastag szőnyegeken, Szeller, a bérszolga még abban az időben került a házhoz, amikor az Arany sast lebontották, és a Sas régi vendégei az Oroszlánba költözve, Szeller szerződtetését is követelték a tulajdonostól.

Szeller sohasem hordott egyenruhát. Fekete keménykalapjában, tekintélyes, öreguras lépteivel úgy járt-kelt a hotelben, mintha ő maga is vendég volna. Aranylánca volt, és kalapját kezében tartva, félvállát az ajtónak vetve gyakran vitázott politikai kérdésekről a kúriai bírákkal. Volt egy vidéki "vendége", mint Szeller nevezte, aki húsz év alatt sem ismerte ki magát Pesten. Szeller ilyenkor a kocsi bakjára ült, de féloldalt csupán, és a "vendégével" kedélyesen elbeszélgetett.

Szeller egy reggelen kalapjával kezében benyitott Szindbádhoz.

- Már megint egy hölgy várja az előcsarnokban. Mit csináljak megint vele? - kérdezte Szeller.

(Szindbádot néhány esztendő előtt valóban megtisztelte egy hölgy látogatásával.)

Szindbádnak természetesen Georgina jutott eszébe, nyomban öltözködni kezdett.

- Ültesse le!

Szeller a kalapját forgatta.

- Nem jobb volna elküldeni, hogy nincs itthon az úr? - kérdezte. - Ha egyszer a nők elkezdenek ide járni, akkor az ördög se bírja ki ebben a hotelben.

Szindbádnak nem volt kedve hosszadalmasan magyarázni az ügyet, sietve kapkodta ruháit, és lépcsőket ugorva az előcsarnokban termett.

Georgina helyett Mariettet találta az előcsarnokban egy szalmafonatú székben üldögélve. Igen egyszerű fekete ruha volt rajta, kis fekete sapka, amelyre nyugodtan felhajtotta sűrű fátyolát az idegen szálló előcsarnokában, mintha arcára volna írva tisztessége. Pedig sokkal szebb lett. Halovány arca némi kis pirosságra tett szert, és szürke, mély szemében apró lámpások vándoroltak végig, amint Szindbádra emelte a tekintetét.

- Az Istenért, hogy került ide?

Mariett összeütötte rövid szoknyája alatt angol topánkáit.

- Egyszerűen, önnel van beszélnivalóm, amelyet azonban itt nem végezhetünk el. Négyszemközt szeretnék önnel beszélni. Kár volt lefáradnia. Elég lett volna megüzenni, hogy jöhetek.

Szindbád zavartan nézett körül.

- Asszonyom, az én szállásom kis legényszoba, nemigen alkalmas előkelő hölgyek fogadására.

Mariett vállat vont.

- Egészen mindegy. Bizonyára van ajtaja szobájának, amelyet be lehet zárni, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Gyerünk tehát...

Felállt, és nyugodtan megindult a lépcső felé. Szindbád határozatlanul követte. Utóvégre elég fiatal férfi volt (bár szülei tisztességesnek nevelték), nem tudta magában eldönteni, hogyan végződik ez a kaland. Mariett, amint előtte a lépcsőn haladt, nem fukarkodott formás lábainak megmutatásával. Gyengéd rózsaszínűvé válott arcát hátrafordította.

- Nagyon szerelmesnek kell annak lenni, aki magát itt a hegytetőn meglátogatja - mondta vidoran.

Szeller szárnyas fekete kabátjában, kemény kalapját kezében tartva a lépcsőfőnél állott, és éppen eleget csóválta a fejét, amíg Mariett felkapaszkodott. Olykor-olykor ijedten nézett hátra. Mintha attól félt volna, hogy valamelyik öreg bíró meglátja a jelenetet.

Szindbád szobájában Mariett megfordította a kulcsot a zárban. A sapkáját levette fejéről, és az ablakból az utcára nézett.

- Innen csak az emberek kalapját látni - mondta némi csalódással.

Aztán megragadta Szindbád kezét.

- Önnek párbaja lesz Pálházival?

Szindbád vállat vont.

- Magam sem tudom... A segédeim belemennek-e a dologba... Bizonytalan.

- Én azonban tudom... Nehéz lovassági karddal állanak szemközt, bandázs nélkül, viadal a végkimerülésig... Így van?

- Ugyan, kitől hallott ilyen bolondságot?

- Az én információim sohasem csalnak.

- Foglaljon helyet, Mariett. Most majd én kérdezek magától valamit.

- Hisz még nem is felelt arra a kérdésre, amelyet feltettem.

- Majd azután felelek. Mióta magukat ismerem, mindig hallok valamely rejtelmes híradásokról. Midőn a gyermeket akarták elragadni... midőn az ügyvéd váratlanul megjelent azon az estén... Maga nyomban megtalálja a rejtett kis fogadót, és Pálházi azt hiszi, hogy önök között én vagyok minden bajnak, rossznak a kútforrása... Szeretnék világosan látni. Hogy vagyunk azzal a rejtélyes információval?

- Őszinte leszek - mondá Mariett komolyan. - Doktor Corvinusz, emlékezhetik reá, ügyleti férfiú, aki mint ilyen, érintkezésben állott bizonyos irodákkal, amelyeknek kitűzött foglalkozása a megfigyelés, tájékozódás és más efféle. A tőzsdei dolgokról meglehetős rosszul informálták annak idején doktor Corvinuszt. Ezen azonban már túl vagyunk. A doktor most ismét szolgálatunkban van.

- Miután Pálházit Georgina színházi fellépéséről a kellő időben értesítette.

Mariett elgondolkozott:

- Ami azt illeti, a doktor jelleméért magam sem adnék egy pipa dohányt. Vannak ilyen emberek, született kémek, akik nem tudnak meglenni anélkül, hogy mások titkait ne fürkésszék. A doktor ez az ember. Belenyugszom.

- És ez a titokszerű férfiú küldte hozzám? - kérdezte Szindbád.

Mariett elpirult.

- Nem... Bár nincs önnel semmi különösebb szándékom, a doktornak óvatosságból mégsem mondtam meg, hogy Pestre utazom. Azt hiszem, Pálházi úr várt volna a pályaudvaron. Nekem pedig most önnel van dolgom, nem Pálházival. Mondja, kérem, jó vívó ön?

- Azelőtt forgattam a kardot. Régen.

- Pálházi elsőrangú vívó - mondta kissé megkönnyebbülve Mariett.

Szindbád elnevette magát:

- Köszönöm, de nem segíthetek rajta.

- Kérem, ne gúnyolódjék - mondta ajkába harapva Mariett. Én korántsem vagyok olyan ostoba, amilyennek a férfiak a legtöbb nőt hinni szokták. Igen jól tudom, hogy a párbajnál, éles kardnál nagyon fontos az, hogy valakinek helyén van a szíve, és határozott a szándéka. Ön meg akarja ölni Pálházit? Ez a szándéka?

- Dehogy - felelt mosolyogva Szindbád. - Asszonyom, tanuljon meg tőlem is valamit. Minden párbaj lutri. Szerencse kell hozzá. Ez a titka.

- Ön szerencsés ember? - kérdezte Mariett, de nyomban elpirult. - Uram, ne magyarázza félre látogatásomat. Az ön ellenfelének neveletlen kisfia van... És Georgina, bármennyire szeretem Georginát, kénytelen vagyok önnek megmondani, nem érdemli meg, hogy érte öljön. Már mint, hogy ön bárkit megöljön érette. Georgina nem szereti önt.

Szindbád egy másodpercig fürkészve nézett a Mariett szürke szemébe. Abban csak komoly odaadást, szinte meleg barátságot látott, sőt talán egy kis féltékenység is csengett hangjában... "Teremtőm, gondolta Szindbád, egy rongyos kis párbaj ennyire kihozza a sodrából a leghidegebb nőt!"

- Mást szeret Georgina? - kérdezte halkan.

- Georgina senkit sem szeret - felelt az asszony.

- Senkit? Nincsen olyan asszony, aki senkit se szeretne.

- De van egy, Georgina. Georgina a gyermekét sem szereti. Mi szívvel jöttünk a világra, és a szívünkre hallgatva sok olyan dolgot elkövettünk, amit nem lett volna szabad. Georgina hideg, mint az észak. Csillogni, ragyogni, pompázni szeretne, mint a jég tükröződik a napban. A jég olvad. Georgina soha. Én mindig féltem tőle, de Pálházi talán jobban féltette. És féltékenység­ből vált el tőle, holott úgy szereti, hogy beleőrülne, ha Georgina egy más férfié lenne.

- Pálházi szereti Georginát?

- Ezt éntőlem kérdi ön? - kiáltott fel Mariett. - Férfi őrültebben nem szeretett még asszonyt, de elvált tőle, mert attól félt, hogy egyszer megcsalja. Georgina színésznő akart lenni, Pálházi csaknem minden készpénz vagyonát lekötötte, hogy Georginát, gyermekét és mindazokat, akik a régi házban vannak, gondtalan, szinte nagyúri ellátásban részesíthesse mindvégig. Pálházi vagyona azóta megötszö­röződött... De még ma is, bárhol, bármerre kártyázik a világon, mert kártya nélkül már nem lehet el, Georgináról sohasem veszi le a szemét. Azt hiszi, hogy Pálházi nem tud a budai sétákról? Az ő kezei hosszúak. De feltétlen úriember, és ezért nem mérgezték meg önt a mai napig, Szindbád úr.

- Az ördögbe! Én nem csábítottam el Georginát!

- Ezt is tudjuk, de nem magán múlott - felelt Mariett, és kezével megsimogatta Szindbád kezét. - Higgye el, hogy nem érdemelte meg Georgina az időt, amit ráfecsérelt, máshol tán könnyebben célt érhetett volna.

Szindbád az asszonynak szemébe nézett. A kis tűzpontocskák sietve szaladoztak keresztül az asszony szembogarában, mintha lámpással sietnének végig téli este a havas utcán. Finom orra, amelynek mását csak az angol kastélyok falképein láthatni, a régi ladyk orra volt. Összeszorí­tott ajka, amely máskor hasonlatos volt egy lovát fékező rókavadász lordné ajkához, most kinyílott, és fogainak fehér sövénye körül pirosra hevítette a száraz ajkakat a forró lehelet.

- Ha tudtam volna...

Az asszony szemére könnyű fátyol ereszkedett.

- A férfiak mind ostobák.

Szindbád megfogta az asszony kezét.

- Mondja, mit kíván tőlem, Mariett, a maga kedvéért mindent megteszek.

- Most már szégyellek kérni öntől bármit is... Tudja Isten, mióta ön elment a városból, azóta álmodozó, gyönge lettem. Mindenféle bolond álmaim vannak, pedig azelőtt sohasem álmodtam. Gyakran álmodtam Georginával, a mamával, magával... És arra ébredtem, hogy patakban folynak a könnyeim. Hát nem vagyok szamár?

- A legdrágább teremtés a földön - felelt halkan Szindbád, és a gyönyörű, előkelő teremtés apró finomságait rendre szemügyre vette.

A keze, bár látszik rajta, hogy dolgos kis kéz, olyanformájú, mint az arisztokrata nőké. Keskeny, finom, hosszúkás, de nem csontos és sovány. Füle mellett hamvas haja friss, mint a most lekaszált sarjú. És valóban rétek illatára emlékeztet a gyönge parfüm, amely ruhájából árad. Elöl őszes haja talán nem igézne meg egy bohó ifjút, de egy komoly férfiú csak imádattal tekinthet e nem titkolt, korán jött hullámos szürke fürtökre, amelyek nem kis művészi rendetlenséggel pihennek itt a szép főn, amint Mariett szűk fekete ruhájában a kanapé közepén helyet foglal. Lábszárai, amelyeket a divatos szoknya sejtetni enged, finomak, hosszúak és gyengéden kerekdedek. Az angol cipő felett ritkás fekete harisnya, amilyent egyszer a főhercegnő udvarhölgyén látott...

- Tehát ne öljem meg Pálházit? - kérdezte Szindbád nevetve.

- Arról nincs szó - felelte gyorsan Mariett, mintha gyorsan túl akarna esni ezen a témán. - Pálházi elég férfi magáért. Csakhogy önről azt mondják, hogy elszánt, halálmegvető ember, aki amellett konokul bízik a szerencséjében, mert már sok veszedelmes helyzetből ép bőrrel szabadult. Pálházi neuraszténiás, ideggyönge... Nem lehet büntetlenül annyit kártyázni, mint amennyit ő kártyázott. Bizonyára ön számít testi előnyére is, és nyilván az a szándéka, hogy az első rohammal leteríti Pálházit...

- Nem gondolkoztam még ezen.

- Dehogynem. Ó, hogy a férfiak mindig abban a tévhitben vannak, hogy minden nő egyformán szamár. Megengedem, hogy a többség az. De lássa, én tisztában vagyok azzal, hogy a férfiak egy kardpárbaj előtt bizonyos haditervet, esetleg fortélyt eszelnek ki. Pláne azok, akiknek már többször volt a kezükben kard. Lánykoromban én is vívtam, és tudom, hogy vannak kivédhetetlen oldaltámadások, cselek, áltámadások és halálos vágások a fedetlen gyomorra vagy hasra... Azt szeretném elérni önnél, hogy ön ne támadja meg Pálházit, csak védekezzék. Hiszen ön ebben is bizonyára mester. Így tesz?

- Így teszek, asszonyom, mert szeretem önt.

- Igazán szeret?

- Soha nem beszéltem magával ennyit, mint ma. Eszembe jutott sok mindenféle rendkívüli, nagyszerű tulajdonsága, amelyeknek a tudata eddig csak szunnyadozott bennem, de most egyszerre fölébredt, és meglátom önben azt a páratlan, csodálatos nőt, aki után az én szívem mindig vágyakozott. Asszonyom, fogadja el a szívemet. Mariett, ne utasítsa vissza.

Mariett lehunyta a szemét.

- Hiszen ha tudnám, hogy igazán szeret!... Mert én nő vagyok, tetőtől talpig izzó szenvedély, forró, lobogó vérű asszony vagyok. Én igazi nő vagyok!

- Igazán szeretem.

- És nem felejt el soha? - kérdezte halkan Mariett.


Fodor mester az öltözőbe vezette Szindbádot. A "bátorság atyamestere", ahogyan a vállas, zömök férfiút nevezik, olyan vígan nevetett, hogy szinte kopasz feje is beleragyogott.

- Egy csepp vér lesz, mintha az ujjamat a gombostűvel megszúrom. Remélem, ez nem fog fájni az ellenfélnek? Mert nálunk mindig az ellenfél sebesül meg. Igaz, Gránitz?

A híres párbajsegéd vastag bajusza alatt olyan vidoran mosolygott, mint egy násznagy.

- Rendben vannak a kardok?

- Rendben. Nem kell félni, csak az ön kardja éles. Az ellenfeléé tompa. Tehát csak bátran neki, üsd, vágd, nem apád, csak a fejét! Az én vívótermemben az ellenfél kardja mindig tompa.

- A doktorok? - kérdezte Gránitz, és egy darab sonkát tömött a szájába.

- Mosakodnak - felelt megvető kézlegyintéssel a mester. - Pedig mondtam nekik, hogy ne csinálják azt a sok ceremóniát. A mi felünk úgysem sebesül meg. Az ellenfélért nem kár. Úgy járkálnak fehér kabátjukban, mint a kísértetek.

Szindbád félig levetkőzött. A jókedvű Fodor pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a tenyerét.

- Nézd csak, Gránitz, micsoda izmok! Nem vagyok mai gyerek, de ilyen izmokat ritkán láttam. Tyű, de nem szeretnék az ellenfélnek a bőrében lenni. Vasból van ez a gyerek, Gránitz. Jövőre igazán meg foglak kérni, hogy ne hozzál direkte vasgyúrókat az én termembe. Hisz ez a kar keresztülvágja a kardot. No meg ami mögötte van. Még valami bolondság történik. Ejnye, Gránitz! Nem is adok én többet nehéz kardot a te párbajaidhoz.

Így dohogott csendeskén a bátorság atyamestere, amíg hirtelen föltette a bandázst Szindbád testére.

- Ez nincs a föltételekben - szólt közbe Gránitz.

Az atyamester alaposan megigazította a selyem alatt a vattát és félvállról felelt:

- De benne van az én föltételeimben. Az én termem nem mészárszék. Menjetek a kaszárnyába verekedni, ha úgy tetszik.

- A legszebb párbajaimat elrontod - mondta tréfás szemrehányással Gránitz. - Vért akarok látni, sok vért!

- Majd levágatok egy csirkét - dünnyögte Fodor mester. - Ezért a fiúért kár volna. De megyek is már, mert az ellenfél még azt hiszi, hogy őreá haragszom... Dehogy is haragszom. Senkire sem haragszom én. Fiam, csak nekimenni. A többit bízzuk Gránitzra meg a jó Istenre.

Szindbád magában azt gondolta, hogy a bátorság atyamestere a szemben levő öltözőben talán ugyanazokat a szavakat mondja most Pálházinak, amelyeket neki mondott. Derék ember a mester. Bizonyára ő szeretné legjobban kitalálni a vérnélküli párbajt!

Gránitz egy pohár sörrel öblítette le a torkát.

- Jó sört csapolnak itt a szomszédban - mondta nyelvcsettintve. - No, ideje lesz már nekem is felöltözni.

Szindbád Mariettre gondolt, és ábrándozva támaszkodott a falnak.

- Csak nem félsz? - kiáltott Gránitz egy hatalmas drótrostély mögül, amelyet fejére illesztett. - Mitől félsz? Hisz melletted leszek, vagy mi az ördög! Látod ezt a széles kardot? Ezen a pengén törik meg minden vágás, amit neked szánnak. Mondtam már, hogy nyugodt légy, mintha az anyád ölében ülnél. No gyerünk.

Szindbád az öltözőből kilépve, a terem másik oldalán Pálházi vértelen arcával találta magát szemben.

- Vajon én is sápadt vagyok? - súgta Gránitznak.

- Piros vagy, mint a rózsa. Még festék is van az ajkadon - dörmögte Gránitz.

Szindbád az ajkához kapott. Valóban gyönge arcfesték nyoma maradt az ujján. "Mariett", gondolta magában mély megilletődéssel. "Mindenáron tetszeni akart!"

Aztán Pálházit vette szemügyre. Még izmos, de már kissé elhízott férfiú volt, fekete ritkás szakálla sápadt arca körül szinte ijesztő volt... A kapitányok kivonták kardjukat, a pengék csörrenve hagyták el a hüvelyt. A bátorság atyamestere egy hosszú karddal állott a háttérben, amely kard csaknem akkora volt, mint ő maga. Az emeletre kanyargó lépcső legtetején fiatal újságírók hasaltak, hogy az esti lapnak beszámoljanak az érdekes viadalról. Szindbád az egyiket megismerte, a szemével intett felé...

Közben "a pap prédikált", mint Fodor mester a párbaj előtt elhangzó szavakat nevezte. Egyszerre kardot érzett a kezében Szindbád, fölemelte, és kinyújtotta hosszú karjával.

- Rajta! - kiáltotta Gránitz, és már nagyot ugrott előre Szindbád oldalán, fele támadásában bizakodva.

De Szindbád nem mozdult.

- Gyerünk! - csikorgott Gránitz a drótok alól. - Az apádat!

De Szindbádnak csak Mariett járt az eszében, a fülébe csengett a hangja: "... és nem felejt el?" Nem, sohasem felejtlek el, gondolta forrón álmodozva.

Kard érte a kardját.

Pálházi nehézkes, szinte komikus mozdulatokkal ugrált kardja előtt. Egy kövér madárhoz hasonlított ebben a percben. Szindbád csak arra ügyelt, hogy a nehezen lélegző férfiú bele ne szaladjon kinyújtott kardjába. Aztán egyszerre tűszúrást érzett a homlokán...

- Halt! - ordított a háttérből teli tüdővel a bátorság atyamestere.

Gránitz az ellenfelek közé ugrott:

- Doktor! Vér! - kiáltott, és Szindbádra mutatott.

Ebben a pillanatban meleg cseppet érzett Szindbád a szemhéján.


Délután a pamlagon szundikált. Hordár kopogtatott ajtaján. Levelet hozott:

"Köszönöm. G. és az anyja még a déli vonattal hazautaztak a régi házba. P. megbocsátott. Marad minden a régiben. Én most utazom. - Ha a gyereket fölneveltem, akkor értem jöhet. De addig nem.

Mariett"

És ezután Szindbád, ha a kis fehér foltra nézett a tükörből homlokára, gyakran hosszú ideig lehajtotta a fejét, és mindenféle dolgát elmulasztotta volna, hogy egy félpercig elgondolkoz­zon. Hogy volt, mint volt? Mariett, Georgina? - Pedig szegény feje már azelőtt is azt hitte, hogy teljes alapossággal ismeri a nőket.

[1912]




PURGATÓRIUM


ELSŐ FEJEZET

Az esték

Akkoriban nagyon beteg voltam, és egy elmeorvossal volt a legtöbb bajom, valamint a legyekkel - kezdte Szindbád, élettörténetének egyik részletét mesélgetve, meglehetősen szárazon, mint egy statisztikai jelentést: nyugodtan, fásultan és megcsendesedve, mint szent Antal, akin a kísértések többé nem fognak.

Az elmeorvos lakóhelyét a szobám fölé helyezte, ahonnan különböző, mennyezetbe fúrt lyukakon át kihallgatta mondanivalóimat, amelyeket magányos szobámban olyan hangosan recitáltam, hogy csaknem megrepedt a dobhártyám. Elbeszéltem múltamat, valamint történeteimet - de főleg azokat a dolgokat, amelyek sohase történtek meg, csak tervbe vettem őket, kivitelre sohase került a sor.

Az elmeorvos - egy különben sem szimpatikus külsejű, a polgári arcvonásait hóhérképűvé maszkí­rozott elmeorvos - a falba fúrt lyukakon át hallgatta folyamatos igazmondásaimat, de főleg hazugságaimat.

Mikor észrevettem tetszését hazugságaim fölött, természetesen állandóan hazudozni kezdtem, hogy ellenségeimet ilyenformán lefegyverezzem. Ezt az elmeorvost véletlenül Cipésznek hívták... Természetesen én megjátszottam a játékot az orvos nevével.

- Cipész egy jó versenyló volt a maga idejében, de emberi formájában a Cipész maradjon a maga mesterségénél.

Ez volt például az igazmondásom, amelyért az elmeorvos úr méltán megorrolhatott. S így nem csodálkoztam, amikor mindenféle csendzavaró instrumentumokat szólaltatott meg a fejem fölött, hogy öklömmel kezdtem verni a falat, de a szerkezetek ellen ez nem segített.

Kedves szerkezetei közé tartozott az éneklő gramofon és az éneklő rádió, mégpedig egyszerre - amit úgy képzeltem el, hogy a főorvos egyik fülére a rádió kagylóját helyezi, a másik fülét a gramofon tölcsérére hajtja -, s így muzsikáltatott magának: bort iszik szolyvai vízzel, hogy az intézetben lakó betegeket egye meg a fene.

Ezenkívül voltak ébresztő órái, madárfüttyös sípjai, különböző hangú csengői és rézmozsarai, amelyeket nagy passzióval megszólaltatott, mikor fetrengtem kínomban.

Nekem semmi hangszerem, még egy árva harmonikám se volt, hogy a főorvos úrnak megfelelő választ adhassak.

Az a válaszadás, hogy néha-néha a szolgálatomra rendelt klinikai edényekkel bezúztam az ablakot, nem bizonyult elég hatékonynak a felettem lakó főorvos ellen.

- Majd megfázik - kiáltott le valamelyik agyafúrt lyukon, a mennyezeten át, mint a propeller­kapitányok kiáltoznak le gépészeiknek a mélybe.

Ugyanakkor, hogy a mulatság tökéletesebb legyen: a pincéből kardok csattogtatása hallatszott. Csak az angyalok és ördögök harcának vélhettem a pincéből hangzó kardcsattogtatást - akik az én lelkemért küzdenek egymással. Többnyire az ördögök győztek, mert életben maradtam.

Csak később derült ki, hogy a betegápoló intézet, ahol napjaimat töltöttem a hóhérképű főorvos felügyelete alatt, pincehelyiségeit valamely csatározó klub csatározó tagjainak adta bérletbe, akik a pincében esténként a kardvívóleckéiket tartották. Valóban kedvemre való mulatság volt esténként az ifjú kereskedőjelöltek és más sportbarátok kardcsattogtatásait hallgatni, és találgatni, vajon az angyalok (akik égbe visznek) vagy az ördögök (akik a pokolban vannak) győznek a viaskodásban?

Rendszerint hóhérom, doktor Cipész győzött, mert esténként kiadta rendelkezéseit:

- Tekintettel a beteg nyugtalanságaira, két pokrócba kell tenni éjszakára, és két ápoló legyen mellette. (Úgyis megfizetik a költséget a hozzátartozók.)


MÁSODIK FEJEZET

A pokróc

A pokróc a legdurvább szövetből volt, kezelője pedig egy tagbaszakadt, rövidre vágott bajszú, beretvált arcú, vöröses ember, mint általában a műbirkózók.

- Én egyetlen ökölcsapást mérek a szívére, akkor nyomban meghal - vigasztalt Ferenc, aki masszőr, mumus és általában fehér kabátban járó mindenes volt a háznál. Mert természetesen szembeszálltam Ferenccel, mikor pokrócaival megjelent...

Csak egy szegény, erejét, egészségét, józanságát vesztett beteg ember lehet olyan báva, hogy egy dromedárral összemérje erejét, aki azért van a világon, hogy a gyengébb embereket maga alá gyűrje. De mint mondtam, doktor Cipész kínvallató módszere alatt állottam, és tán magam sem voltam elég józan, amikor minden pokrócozás előtt birokra keltem Ferenccel, aki elég jóindulattal bánt el csontig lesoványodott testemmel. Egyetlen bordámat, se kezemet, se lábamat, se nyakamat nem törte el a pokrócba való burkolás művelete közben, pedig talán gazdájának, a megsértett Cipésznek szívességet tehetett volna.

A mindennapi vereségben végződött birkózás után az ágyra teremtett, és a pokrócba (kettőbe) jól begöngyölgetett. Majd még egy hevederrel is átkötött, amilyent a bútorszállító munkások szoktak használni, amikor zongorát vagy egyéb nehéz tárgyat visznek egyik lakásból a másikba.

- Miért nem ütött agyon? - kérdeztem pokrócaim közül a felhevült Ferencet.

- Mert még nem adtak rá parancsot! - felelt Ferenc a bakásan nyírt, de a küzdelemben felborzolt hajával. (Avas brillantin-szaga volt a kezemnek minden csata után.)

Így aztán a pokrócomban maradtam a nyugtalanságok elől...

Mondhatom, hogy kényelmesebb helyzetekben is voltam életemben néhányszor, mint a Ferenc pokrócaiban.

Hogy ne is beszéljek az úrnők mennyezetes ágyán kívül (ahol szerelmi meggyógyulás ürügye alatt tartózkodtam) a magam pamlagjáról, ahol elmerengve a világ ostobaságain, elgondol­kozva az élet változatosságain - mosolyogva, sőt néha nagyot nevetve egy-egy váratlanságon - töltöttem napjaimat. De a pokrócoknál kényelmesebb helyzetben voltam akár utazásaimban, szekeren bóbiskolva vagy a vasúti kocsi hátának dőlve, a téli szánkón, lábzsákba és bundába burkolózva a Kárpátok között, vagy hajnalban, holdvilágos, nyári éjjelen egy széken elnyújtózkodva és a fehér hullámos, zuhatagosan morajló Dunán utazva a Vaskapunál.

Még sokkal több kényelmesebb helyet tudtam volna, ahol életemben már bizonyos pihenőket tartottam, mint Cipész doktor pokrócai között, de nincs sok idő a visszaemlékezésekre, mert a csavarintás után a pokrócokban, mint egy múmia, mély álomba merültem, és azt álmodtam, hogy megint egészséges, szabad ember vagyok, akinek nem parancsol Cipész doktor bérenceivel - a vér habosan száguld ereimben, szívem kihagyások nélkül dobolja a maga nótáit, azokat a boldog, megkönnyítő szerelmi vallomásokat érdeklődő hölgyeknek, visszamosolygó marha-, disznó- és ürüpecsenyéknek, felejthetetlen ízű kenyereknek, szőlőknek, almáknak, asszonyosan megérett körtéknek, a szűzi hamvasságú szilváknak, az ősz és tél álmodozó lekvárainak, a csorgó méznek, hideg tejfelnek - a forró szerelemmel színt valló baracklekváros palacsintáknak, a pirospozsgás császárzsemlyének, de még a közlegényi sorban levő nemes paszulynak is, amely megadóan omlik szét a fogak között, mintha feláldozná magát egy áldásos célért, a jó szerencsével rokonságban levő ecettel és pecsenyezsírral megbarátkoztatott lencsének és borsónak és krumplilevesnek...

Dalol a szív nótákat a petrezselyemnek, az egészségesen teli női bokának, a karalábénak és a női csípőnek, amely a karalábé gömbölyűségével kedveskedik, a répa vörösségének, amelyhez télidőben a vérszegény nők orrát hasonlítják, a máknak, amely úgy csörög már a mákfejében, mint akár a nők gondolatai csörögnek fejecskéjükben.

A múmia aludt a pokrócaiban és szépeket álmodott.


HARMADIK FEJEZET

A halálvágy

- Minden álmokon túltett azonban egy álom, amely a halálesetet jelentette - mondta Szindbád, kissé letompítva a hangját.

- Ez az álom a halált érintette. A pokrócok közé préselt, kábítószerekkel elaltatott, a kimondhatatlan testi és lelki gyötrelmektől megkínzott ember részére a halált, mely úgy jelent meg a pokrócban, mint aki végeredményesen rendet fog teremteni az összes zűrzavaros érzések között.

Örök nyugodalmat biztosít doktor Cipész hallgató lyukacskái, a vekkerórák és társaik ellen.

Az a jó halál, amely kijátssza az ördögöknek az angyalokkal való csatározását, és elviszi az erre megérettet egy másik világba, ahová csak tátott szájjal nézhetnek az orvosok, ápolók, injekciós tűk, csonttá fogyott testrészek, kimenőt élvező gyomrok és belek, rendetlenkedő szívek, megkergült agyvelők és az élettől megiszonyodott érzések.

- Meghalni! Meghalhatni!

Ez volt a leggyönyörűbb érzésem mindazok között, amelyeket a pokrócba való beburkolásom alatt éreztem.

A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, sem feje, de nincs megtapintható alakja sem - ellenben van valami cseppnyi rozmaringszaga, amelyet különösen városi vagy vidéki templomokban történő esküvőkön érezhetni a menyasszony és kísérete társaságában, midőn az ember elhiszi, hogy valóban ártatlan hajadon lép az oltár elé a mirtuszkoszorúval a fején, nem pedig valamely olyan asszony­személy, aki már életében többször örök hűséget és engedelmességet esküdött a férfiaknak.

A halálnak tehát szűzies illata van, mint egy új életnek, amely akkor kezdődik, amikor meghúzzák a toronyban a lélekharangot. Végre... végre... megszabadultunk egy korhadt, alaposan leromlott csizmától, egy jól kilyukadt zsíros kalaptól, egy kopott nadrágtól, elnyűtt mellénytől és rajta nikli óralánctól, amelyen kis csengőket, csecsebecséket viseltünk a zsebtolvajok bolondítására, de egyiknek se volt kedve a rossz óralánc felé kinyújtani a kezét. Egyszerre megszabadulunk a földi élet összes kellékeitől, a köszöngetésektől, a hazug szavaktól, az udvariaskodásoktól és a házalók jókívánságaitól. Senki se mondja, hogy szerencsés utat kívánok, mint a pályaudvarok körül lebzselő bajuszkefe árusok szokták, senki sem lobogtatja a zsebkendőt, hogy az utazónak kimarjul a csigolyája a visszaköszönge­tésekben, senki se tartja a markát, hogy még utoljára egyetlen pengőjét elcsalja az utazónak...

A halál véget vet a hitelezők csámpás támadásainak, azoknak a mérges lármáknak, amelyet a pénzbeszedők, ügyvédek, megbízottaik, ezek az inkasszálásra kiküldött emberek szoktak végezni, természetesen kíméletlenül, hogy eljárásukkal gusztust csináljanak az adósnak a fizetéshez.

E halott fölött hiába csikorgatja hamis fogsorait Grószman, aki öt krajcárért vett hitelezői követelést. Ugyancsak hiába átkozódik Zombori, aki közgazdasági tevékenységét úgy kezdi el az országban, hogy cipészek és férfiszabók követeléseit vásárolta meg a lehető legolcsóbb áron, és olyan rohammal tör be a házba a végrehajtó kíséretében, mintha legalábbis kivégzés­hez, akasztáshoz érkezett volna. Ezek a hízásra hajlamos, szimatolóan nagyorrú fickók, akik elszántan rohannak a lehetetlenségbe (mert megfogadták, hogy ezentúl az adósokból élnek meg), hiába trombitálnak a halott felett szokásos becsületsértő szónoklataik­kal. (Én ugyan megfogadtam magamban, hogy bambuszbottal megyek neki Grószmannak vagy Zomborinak, ha spektákulumot rendez még egyszer a lakásomon, ahol nincs semmi lefoglalható portéka, de halott koromban nyilván enyhébb leszek, és csak hátamat fordítom színpadias megjelenésük felé.)

A pokrócban mindig úgynevezett kellemes halálvágyat éreztem, mint aki egy-egy zűrzavaros világból, az ördöngösek ordításaiból, a tébolyodott pénz- és embervérszomjasok közül: egy égő házból menekednék ki, amikor nem jövök ki többet a pokrócokból, hanem szökevény módjára eltűnök mindenféle üldöztetés elől, azaz meghalok.

Sőt a jó Ferenc ügyességéből, akinek ezt a másvilágról megköszönni készültem, mindig volt annyi helyem, hogy a két kezemet összetehessem a pokrócok között a mellemen. Szabály­szerűen, mint sokszor láttam a holtaknál.


NEGYEDIK FEJEZET

Talán titokban őrült?

Másvilági pokrócaim között rendszerint két órát töltöttem doktor Cipész rendelkezéséből, Ferenc a hevedernél fogva felemelt, kibontott, és visszaadott az életnek, amelynek nem mondhatnám, hogy nagyon örültem volna.

(Miután az illető belenyugodott abba, hogy meg fog halni, és a legközelebbi találkozásait majd csak a másvilágon bonyolítja le az ottan található esetleges élettel: nehéz visszatérni újra erre a világra, a mindennapi munkába, mert a nagybetegnek, amilyen én voltam, rettenetesen fárasztó teendői vannak részben önmagával, részben a környezetével szemben. Emberfeletti teendők, amelyet egészséges ember el tudna talán végezni.)

Nézzük például, mik voltak az én teendőim elég boldognak mondott fél-halottságból visszatérten megint a földre, a betegszobába, akkori eszméletemhez, amely mindennek volt mondható, csak rendesnek nem!

Még egyszerű dolgokon való - például megnövekedett körmeim fölött való - gondolkozás is olyan sziszifuszi teendőnek látszott, hogy visszarettentem a gondolkozástól.

(Abban a furcsa betegségben voltam, amikor fizikai fájdalmat okoz a gondolkozás.)

Hát először is figyelnem kellett a velem foglalkozó orvosokat, akik a nap bizonyos óráiban fehér kabátban jöttek be a szobába, és helyet foglaltak elég távol tőlem, hogy jól megfigyelhes­senek.

Körülbelül úgy tartották bevonulásukat, mint egy bíróság, amely élet és halál kérdése felett dönt. - Elég érdekes vádlott vagyok! - gondoltam magamban, amikor a széken elhelyezkedtek az orvosok, és jól szemügyre vettek.

Itt ült a szanatóriumi főorvos, aki igen jóindulatú, zömök, katonáskodást és háborút végzett úriember, akitől nem lehetett félni, mert leginkább anekdotákat mondott el a betegeinek. Még a neve is olyan jó békehangzású volt, hogy csak jóindulatot lehetett róla feltételezni a betegeivel szemben. Azt hiszem, hogy fanyar orvosságok helyett leginkább töltött káposztát szeretett volna rendelni a receptjein. Jó emésztésre, a gyomor örömeire tanította leginkább a keze alá került pácienseket. Némelyiknél sikerült is eljárása, mert idők folyamán jókora csacsihassal távozott az intézetből. Horkaynak hívták, mint egy regénybeli urat.

Az én gyomrom azonban nem áhítozott sem a böftökre, sem a halcsemegék után - halott volt őkelme. Legfeljebb némi leveske vagy hasonló tudott benne darab időre helyet kapni - Horkay remek tanácsai a pompás eledelekről tehát hatástalanul hangzottak el.

A másik orvos fiatalember volt. Teendője az injekciós tű alkalmazása. A leglángolóbb rohamokban is mindig talált egy helyet a testemen, ahová tűjét beszúrhatta. Nem volt rossz embernek mondható. Csak egy rossz szokása volt. Kis acélkalapácsot hordott a fehér kabátja zsebében, amellyel a szanatórium porcelánfalait megkopogtatta, mielőtt a beteg kedve szerint meghalt volna. Ó, hányszor átkoztam ezt a kalapácsot, amely megszólalt, mintha szeget készülne verni az agyvelőmbe!

A harmadik orvos: asszonyi teremtés volt. Nevetős szemű, kövér és lármás leányasszony, de mégis szomorkás, mint a palackjában felejtett, nyitott pezsgő. Leányasszony létére volt gúnyos és ábrándos, elmerengtető és ordináré. Félbenmaradt nő, mint az orvoskisasszonyok legtöbbnyire, akik ismerik a halált és a betegséget, de az életet és annak örömeit nem ismerhették meg a maguk kötelességteljesítő napirendjében. Éjjel inspekciózni betegek rossz álma, nyavalygásai, rémlátásai fölött, reggel korán kelni, hogy ideje legyen a lépcsők, mellékhelyiségek, konyha és betegek bejárásához. Szerette a vén könyveket, amelyeket második emeleti szobácskájában olvasott, és hozzáértő betegeivel tartalmukat megbeszélte. Sárinak hívták a szentemet. Nagyon szívesen áldozott volna bőséges véréből, hogy egyik-másik betegét megmentse. Visszagondolva rá, inkább tanítónőnek látom, mint orvosnőnek, aki leginkább az illedelem szabályaihoz szoktatta a nagy­betegeket. Nem szabad zajosan szenvedni... Nem szabad ordítozni, még a legnagyobb fájdalom esetén sem, és nem szabad főleg az emeleti ablakokból fejest ugrani az utcára. Szerettem őt, nem tartottam valószínűnek, hogy mérget keverjen az ételembe. Kérte, hogy egyszerűen Sárinak szólítsam, amely udvariatlanság nagyon megkönnyítette mindennapi tennivalóimat, mert csak hosszú tépelődés után találtam el látogatóm nevét, rangját és a rangjához illő megszólítást.

Doktor Cipészt, aki az orvosok látogatása alatt rendszerint a hátam mögé került, és onnan integetett a vizsgálat tartama alatt, állandóan csak főorvos úrnak tituláltam, holott tudnom illett volna, hogy már megszerezte az egyetemi magántanári méltóságot, s így legalábbis tanár úrnak kellett volna szólítanom. Ám haragban voltam vele, nagyon kefélt arcával, feltűnő kézmozdulataival, nyugtalanító magaviseletével, amelyet nem tartottam megbízhatónak egy orvos részéről, aki élet és halál ura... Elmeorvos volt. Hátha őt is utolérte az elmeorvosok gyakori betegsége? Talán titokban megőrült?


ÖTÖDIK FEJEZET

A veres megjelenése

De az orvosdoktorok társaságában ott ült veres is.

Ez a veres a betegségem kezdetén valahol külföldön járkált, idegen kórházakat, külföldi orvosokat és más, tudománya továbbfejlesztéséhez való dolgokat nézegetett: csak arra az időre került elő messzi utazásaiból, amikor még javában huzigáltak a földön az ápolók és ápolónék, néha a hevedereknél, néha a hosszúra nőtt hajamnál fogva.

A veres megbízható kövér ember volt, már a külsejénél fogva is.

A régi századokban lehettek ilyen megnyugtató külsejű orvosok, akik pontosan tudták az életnek és halálnak titkait, de nem találtak megbízható embert, akire rábízhatták volna tudományukat, és ezért jóformán névtelenül múlottak el... holott leginkább mégis ők voltak azok, akik belenéztek az élet és halál regényeibe.

- No, most minden rendben van, ha a veres is megérkezett életem elmúlásához, mert neki van a legjobb tenyere a világon, amelyet a beteg szívére elhelyez! - gondoltam magamban, amikor a verest orvosaim között megpillantottam. Civil ruhában, mint egy fenség üldögélt ott, mintha véletlenül került volna a betegszobába, mint valamely érdeklődő, aki egy érdekes orvosi esetet akar látni.

A szemem azonban felfogta a veres rám vetett tekintetét, és első másodpercben - tetőtől talpig valamely gondolatnak se mondható sejtelem futamodott tagjaimon keresztül, tetőtől talpig vagy még tovább is, ahová csak a reszkető érzések érnek egy beteg ember párnái körül, mint akár a láz eszméletlensége, a sebzett galambként lebukó álom vagy a megfeszített tépelődés érzetei. - Itt a veres, meg vagy mentve!

A veresnek kék szeme volt, és az mindig nevetett, mint a nagyon okos embereké, akik tán mindent tudnak a világon, mert a veresről fel lehetett tételezni, hogy az orvosi tudomány kimélyítése szempontjából már egyszer-kétszer meg is halt, hogy a maga személyén, így a legnagyobb megbízhatósággal: kipróbálja a halál titokteljes pillanatait, lelki és testi érzéseit - de mindig gondoskodott arról, hogy vissza is jöhessen a földre, mielőtt valóban a másvilágra menne. Csak éppen az utat akarta jól kiismerni odáig, hogy mindent tudjon azoknak a megmentéséért, akiket komolyan szeretett a betegei közül.

Mondom, civil ruhában, ahogyan az utcáról jött be: - a fehér kabátos szanatóriumi orvosok között egy napon megjelent a veres is, régi jó ismerősöm, jó darab ideig némán nézegetett, anélkül, hogy közelebb jött volna ágyamhoz ez a százkilós, cirkuszi birkózóhoz hasonló, kopasz és még kopaszabbra nyírott fejű, az opulens táplálkozástól kissé hízottnak látszó, de roppant erélyes és mégis nevetős külsejű úriember...

- Szálljon ki az ágyból! - indítványozta Horkay doktor, akivel meglehetősen bizalmas viszonyban voltam.

Hosszú hálóingemben, csontig lesoványodott tagjaimmal, még mindig riadozó, helyükön alig megnyugvó gondolataimmal (talán a veres jelenléte sok tekintetben megnyugtatott), kiléptem az ágyból, és egy székre ültem, háttal az ablaknak, a tisztes gyülekezettel szemben. Így ült a vádlott a tízek tanácsa vagy az inkvizíció elnöksége előtt, akik bűneit keresték. Ez a tanács testem bűneit keresgélte, mert bűntudatom révén igenis rájöttem, hogy testileg sokat vétkeztem a fennálló erkölcsi törvények, de még a büntető törvénykönyv paragrafusai ellen is, amely szabályok éppen a nők és férfiak közötti érintkezést szabályozzák. (Sokszor becsukhattak volna egy-egy női feljelentésre.)

Engedelmesen kimásztam tehát az ágyból, és lesütött fejjel helyet foglaltam a kar nélküli széken.

Megannyi nyílként fúródott rám minden orvosi szem a szobában.

Legfigyelmesebben nézegetett rám a veres, aki tetőtől talpig végignézegetett, mintha sohase látott volna (pedig éppen eleget látott régebbi gyógyításai alatt).

- Most fogja meg a két kezével a széket - mert erőszakot nem akarok alkalmazni - egy kis operáció jön, mely megszabadítja kínjaitól.

- Akár a fejemet is levághatja - feleltem a hátam mögött lengedező fehér kabátnak, mert amúgy is tudtam, hogy a veres jelenlétében nem történhetik velem semmi baj. Ott ült az orvosok között a maga mázsás alakjával, emberfeletti erejével minden gyilkossági kísérletet megakadályoz.

Valóban a veres hipnotizáló tekintete alatt, a kék szemek biztató sugárzása közben ügyet sem vetettem a szúrásra, amely nyakszirtemen ért... Azt gondoltam magamban, hogy doktor Cipész nyilván az agyvelőmre, véremre kíváncsi, amelyet majd vegyvizsgálat céljából megvizsgál a laboratóriumban.

Később azt mondták, hogy ilyen szúráshoz rendkívüli kézügyesség szükségeltetik, mert hiba esetén a helyszínen maradhat a páciens. Meg kell adni doktor Cipésznek, hogy hiba nélkül döfött a műszerével - az orvosi gyülekezet meg volt elégedve működésével, míg én ügyet sem vetettem rá.

Én csak a veres mosolygó arcát néztem, aki olyan jókedvűnek látszott, mintha nevenapja, Lajos napja volna!... Mintha egy kedvére való beteg került volna elébe, akit passzióval lehet majd gyógyítani!... Mintha tudósi állapotának legkedvesebb idejéhez érkezett volna, mikor halálos csontvázamat, megzavarodott magaviseletemet, élhetetlenségemet szemügyre vette!

- No - mondta, mikor felállott, mintha gyürkőzni kezdene a viadalhoz, amelyet az ágyam fejénél álló Halállal akarna megvívni. (Az álmoskönyv szerint a halál akkor elkerülhetetlen, ha a lábánál áll a betegnek. Amíg a fejénél áll, addig csak meg lehet vele küzdeni valahogy.)

Odalépett ágyamhoz, és olyan kézmozdulattal, amelyet csak ő tudott, nagy fehér kezét, párnás, kimondhatatlanul jóleső tenyerét a szívemre helyezte. Közben a szememre nézett, komolyan, tűnődve, elgondolkozva... Orvos, aki áll a beteg fölött és gondolkodik. Vajon megmenthető? Vajon érdemes megmenteni még erre a szép életre?

Éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell szólalnom:

- Lehet? - kérdeztem suttogva.

- Lehet! - felelt darab idő múlva. Igen csendesen, mindenféle orvosi fontoskodás nélkül, mintha csak éppen megengedett volna valamit. Nem nagy dolgot... Csak éppen annyit, hogy tovább élhetek.

A keze még mindig bolond, háborgó, nyargaló, bukdácsoló, koronként megtébolyodó szívemen pihent, hogy ennek minden megmozdulását megfigyelje:

- Somlai majd csinál fotográfiát a szívéről. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan fogunk a dolognak.

- Félek, hogy addig meghalok - feleltem rebegve.

- A haláltól nem kell félni, minden bizonnyal én is meghalok - mondta egyszerűen a veres, és szeme úgy ragyogott, mint a legtavasziasabb égboltozat, a legreményteljesebb tavasz, amely valaha a földön járt.

- Még ön is, főorvos úr? - kérdeztem hitetlenül.

- Én is, barátom, de erről most ne vitatkozzunk.


HATODIK FEJEZET

Különös betegápolók

- Hogyan viselkedjem látogatókkal szemben? - kérdeztem a verest, miután némi reménység mégiscsak támadt szívemben, hogy néhány emberrel beszélni fogok, mielőtt beadnám a kulcsot.

A veres elkomolyodott... Látszott, hogy nincs ínyére, hogy annyira mohó vagyok az élet folytatásához.

- A magam részéről azt szeretném, hogy ne nagyon fárassza magát a látogatókkal, akik különben sem lesznek tekintettel az állapotára. Még egy darab utat kell megtennie egészen magányosan. Nem ruházhatja át szenvedéseit senkire, mint ahogy titkon szeretné. Senki se lesz bolond maga helyett meghalni vagy szenvedni, az ilyesmi az embernek egyéni teendője.

(Valóban titkon azt gondoltam, hogy én a meghalás esetére valakit felkérek, hogy azt helyettem megtegye. Vállalja ezt az áldozatot. S titkon néhány hozzám közelálló szellem alakja suhant el előttem. De erről majd későbben beszélünk.)

A veres így folytatta:

- Ellenben rendelek maga mellé ápolókat - nem az ön kedvére való kövér asszonyt, aki a díványon nyújtózkodott eddig, amíg maga a szobában járt éjszaka, vagy a gangon kereste azt a helyet, ahol kiugorhatna a második emeletről. Én nem szeretem a kövér ápolónőket, mert azok miatt akár az ágyból is kieshetik a beteg. Megnyughatik benne, hogy rendes ápolók lesznek, még ha nem is nyerik meg nyomban a tetszését.

- Szóval börtönőröket, főorvos úr?

- Olyanokat, akik vigyáznak becses egészségi állapotára.

Ezzel elment a veres.

Kicsit megrémültem a komolyságától, és újabban mérlegelni kezdtem a helyzetemet. Mégiscsak az a sejtelmem, hogy csinálhattam valamit azokban a napokban, amelyeknek történetére nem tudok visszaemlékezni, amely napok oly titokzatos homályba vesztek emlékezetemben, hogy bennük minden megtörténhetett - még egy gyilkosság is, amelyet valaki ellen elkövettem. Igen, nagyon könnyen lehet, hogy ezekben az eszméletlen napokban legyilkoltam valakit, azok közül, akikre betegségem előtti időben valamiért megharagudtam. Talán a motorbiciklistát fojtottam meg, aki mindig megszólaltatta gépe összes hangszereit az ablakom alatt... Talán egy vendéglői pincért, aki nem szolgált ki megelégedésemre?... Vagy egy járókelőt, aki tiszteletlenül nézett rám, holott beteg ember létemre tiszteletben akartam legelsősorban részesülni?... Valamit tehettem, ami törvénybe ütközik, mert különben még nem volna kurázsijuk velem szemben ilyen eljárást tanúsítani, mint egy fegyenccel, aki hatalmukban van. Valami szörnyűséget követtem el, amely miatt a rendőrség keres... Mintha detektív járt volna a szobámban néhány nap előtt, és olyan kérdéseket tett föl, amelyekre nem tudtam válaszolni. Rokonaim, félrokonaim hangját is többször hallottam az ajtó előtt. Különösen Sárival, az orvosnővel vitatkoztak, aki ugyan nem volt kimondott ellenségem, mint a többi doktorok, de barátom se mert lenni. Hallottam például tekintélyes nagybátyám kissé palócos ízű beszédét, amint arról vitatkozik Sárival, hogy miért burkoltak pokrócba, ha nyugtalan vagyok. Nagybátyám úgy beszélt, mint egy egyén, de Sári se hagyta magát.

- Bár tudnám végre, hogy mit csináltam e szörnyű napokban! - mormogtam magamban olyan fogcsikorgatva, hogy a fogaim megfájdultak, sőt az állkapcsom is.

- Ki a fenét öltem meg, hogy ennyit kell szenvedni? - jajgattam, mikor esteledni kezdett.

Ekkor lépett be a szobába Pista bácsi, aki egyik ápolóm lett. Zömök, széles vállú, vörhenyes bajszú, némileg himlőhelyes férfiú volt, aki külvárosi micisapkát viselt a kobakján, nem sok jó biztatott a szeméből, amikor az ágyon végignézett.

- Én vagyok a Pista bácsi, maga pedig a beteg, aki engedelmességgel tartozik. Főleg ordítani nem szabad.

Így szólt fölényes hangon, mire nyomban a fejéhez vágtam az ágy mellett álló villamos lámpát.

- Én beteg vagyok, tőled tiszteletet követelek, te bugris paraszt! - volt a szóbeli feleletem.

S magam is csodálkoztam hőstettemen.

Maga egy kötnivaló gazember - felelt ugyancsak Pista bácsi a villanykörte darabjait össze­szedegetve. - Majd lesz gondom magára, innen élve ki nem szabadul.

- Maga az én emberem, Pista bácsi, úgyse akarok mást, mint meghalni - szóltam, és a fal felé fordultam, hadd üssön hátulról agyon az ápoló, csak jót tesz velem, megszabadít elviselhetet­len kínjaimtól.

Ám úgy látszik, Pista bácsi egyedül nem merte végrehajtani a gyilkosságot, bevárta az estét, amíg a mellérendelt ápolónő is megérkezik, hogy majd ketten elbánnak velem.

Ez az ápolónő a fővárost környező falvak egyikében lakott, és külsejére nézve olyan félig városi, félig falusi volt. Igen ócska ruhaszagot hozott magával, mintha az öreganyja ruhájában jött volna be a szanatóriumi szobába, aki (az öreganyja) bizonyosan maga is ápolónő volt, és már ő tanulta meg, hogyan kell a beteget halálra kínozni.

De akkor riadtam csak meg igazán, amikor a hangját meghallottam. Mintha a holló szólalt volna a holttetem fölött! (Mert még mindig a fal felé fordulva feküdtem, alvást szimuláltam, hogy így kiismerhessem azokat az embereket, akikkel halálomig egy szobában kell élnem.)

Az őszi táj fölött, a lombtalan bokrok alatt didergő betyár fölött kárognak úgy a varjak, mint Zöldné megszólalt fölöttem, az ágy lábához állva:

- Ez volna hát az a disznó beteg?

- Ez a gazember! - felelt Pista bácsi, akivel (ha tán nem ismerték volna egymást) nyomban összebarátkozott a ráncos képű, csontos, boszorkány külsejű Zöldné.

Álltak egymás mellett, és nézték alvásomat.

Elnéztem, hogy olyan vademberek, akikkel egyetlen közös szavam, közös gondolatom vagy közös érzésem se lehet. A civilizáció legalsó fokáról való emberek, akik elvégzik ugyan a betegek körüli piszkos tennivalókat, de ezzel szemben gyűlölik a rájuk bízott beteget, akit csupán azért nem ütnek agyon, mert hetipénzt kapnak utána.

Ezután megbeszélték, hogy hogyan helyezkednek el körülöttem éjszakára, hogy kéznél legyenek.

Pista bácsi a díványon alszik, miután ő napközben is szolgálatban van.

- Bizony kifárad az ember az ilyen akasztófára való mellett - mondta bizalmasan Zöldnének (holott egész idő alatt mellettem volt, nem tett egyebet, mint a folyosóra járt pipázni egy rettenetes szutykos kis fapipából, amelyet könnyen zsebre lehet dugni az orvosok elől).

- Nekem is sok háziteendőm van otthon, mióta a lányom férjhez ment. Most már nemcsak őrá kell dolgozni, hanem a vőmre is. Nem tud állást kapni a szerencsétlen.

- Mi a foglalkozása a vejének? - kérdi Pista bácsi.

- Utazó kereskedősegéd, aki jó időben a ruhásokkal, bazárosokkal, sőt a panorámásokkal is együtt járta a vidéki városokat. De ennek most vége. A gazdák maguk árulnak - mondta Zöldné. - Nem lehet a parasztnak egy nadrágot sem eladni.

Pista bácsi ugyan részvéttel hümmögött, de mégse mondott le a díványról, miután az ápolók között ez így volt szokásban.

- Két nagy széket, ezekből a béleltekből teszünk majd ide, szembe egymással, maga ott is pihenhet, Zöldné, legalább közelebb van a beteghez, ha az éjjel nyugtalankodik.

Zöldné méltatlankodva kérdezte:

- A fekete fene egye meg, azt is szokta?

- Szokott ez az alávaló mindent - felelte Pista bácsi.

...Magamban néha azt gondoltam, hogy ez a megbecstelenítő bánásmód ugyancsak doktor Cipész találmányai közé tartozott, mint egyéb kínzó szerkezet, és ilyenformán akarta az aluszékonyságra, testi és lelki lemondásra hajlamos beteget ébren tartani, ha trombitái nem szóltak.


HETEDIK FEJEZET

A szerelem eljön a szörnyetegek közé is

Az előadottakból körülbelül azt lehetne következtetni, hogy a díványon horkoló Pista bácsi (mindig a nagy lábujját mutatta), valamint az ágy mellett rossz szagúan fekvő és feltörekvő gyomorsavait hallható kortyokban nyelegető öreg Zöldné társaságában a mindenható Szerelem amúgy is elhagyta volna a halni vágyó betegembert...

Ellenben ez nem történt meg, abban az időben sem, amikor úgy utáltam magam testi romlott­ságomért, lelki katasztrófámért, tökéletes megnyomorodásomért, hogy mindenáron szabadulni akartam önmagamtól. A teljes megsemmisülés és legforróbb halálvágy, az életből való tökéletes elszabadulás idejében, amikor Pista bácsi fenyegetőleg fel-felhorkantott díványáról, mint egy vadember a zsákmányába jutott fehér emberre - amikor Zöldné borzasztó, csontos, szinte már a klinikai spirituszos üvegeket is megtapasztalt lábával az arcom felé rúgott (miután szemközt feküdt velem az ágy mellett), még ebben a kritikus időben is megjelent a Szerelem a halotti szobában, ahol a haldokló már csak abból a szempontból tengette-lengette életét, hogy megtudhassa, mit követett el eszméletlen napjaiban, mivel is vádolja őt az ügyészség?... Mert egy idő óta inkább fogház- vagy fegyházbüntetésének tett volna szívesebben eleget, mint itt a szanatóriumi fehér szobában az ápolók és orvosok társaságában élni... (Esetleg valami olyat tett, amiért a bíróság elrendeli felakasztását. Ez lett volna a legkedvesebb a beteg részére.)

És a Szerelem mégis eljött.

Meg kell adni, hogy zavaros idő volt a beteg életében. A napnak huszonnégy órájából húszat rendszerint a másik világon töltött dr. Bihari injekcióinak segítsége révén, egy órát csatázott doktor Cipésszel, egy órát a saját kínzóival, Pista bácsival és Zöldnével, egy órát a hozzátarto­zóival, akik kegyetlenül meglátogatták, és kegyetlen híreket hoztak - a hátramaradt órát a Szerelemnek szentelte...

A múlt időből jött a Szerelem tíz-tizenkét nő alakjában, akiket beteg ember véleménye szerint: mind szerencsétlenné tett, mert sokkal előbb elhagyta őket, mielőtt észrevették volna magukat. A beteg ember azzal kínozta magát, hogy tulajdonképpen ezeknek a nőknek összefogott, egyesített, az eget komprimáltan ostromló átkozódása volt megindítója a betegségének. Ha ennyi nő átkozódik, sír, dühöng, alkalmatlankodik egyszerre egyetlen emberért, akkor lehetetlenség, hogy ki ne nyíljon előtte a börtön kapuja, ahol majd valami címen felakasztják. (A törvénykönyv tele van paragrafusokkal és büntetésekkel, valamelyik majd alkalmazható lesz Betegemberre, aki összetörtségében, megkín­zottságában, tehetetlenségében valóban és komolyan bűnösnek érezte magát - mint majd az alábbiakban pontosan kiderül.)

Persze a nők nem sorszám szerint jöttek, mint a divatlapok és a kirakatok modelljei, mint egy Zichy Mihály-féle rajzban, ahol nem tudja az ember, mikor kezdődik az őrület.

Minden rendszer nélkül - mint egy foszlány az élettörténetéből - nagy mazurt táncolt egyszer Gyöngyivel, egy lelkesen hervatag, többet próbált és az élet örömeit már ugyancsak megbecsülő kis asszonnyal, aki hálás volt minden szerelmi vallomásért, mert tapasztalatból tudta, hogy reggelre elfelejtik. Gyöngyi egy Szatmár megyei orvos szökésben levő felesége. Gyöngyi kámforszaga megzavarta Betegembert az újonnan kezdett csókolózásban. Idegbeteg vagy gyomorbeteg asszony volt Gyöngyi, de roppant hajlamos a szép szavakra, amelyeket eddigi szomorú élete kárpótlásául intéztek hozzá.

- Ó, már el is felejtettem, hogy kék az égboltozat. Ön juttatta megint eszembe - mondta Gyöngyi a csalódott, de mégis szerelemre termett asszonyok szentimentalizmusával.

Gyöngyi mint finom lelkű nő, hamar észrevette a helyzetet, és eltűnt a Betegember életéből, bizonyára sok sírással egybekötve, mert azok közé tartózott, akik sírdogálni szoktak magukban.

Íme, a könnyekért, az egyfogatú bérkocsiban elmondott hazug szerelmi szavakért, az étterembeli biztató pillantásokért, az erdei sétáért és az utána következő élményekért most fizetni kell a Beteg­embernek, mint valami könnyelmű adósnak, aki azt hitte, hogy adósságait elfelejtették. Jó és derék nő volt - szenvedni érte nem is volt fájdalmas. Az ajkáig érő fátyolkája volt, amelyet elleptek a hópillék, és kék szeme végtelen bizalommal sugárzott a fátyolka cirádái alól, mintha egész életét rábízta volna Betegemberre.

- Bocsásson meg, Gyöngyi, hogy nem voltam érdemes a bizalmára! - ordított a Betegember kínjában az elsuhanó látomány megjelenésére, mire Pista bácsi egy mérgeset horkantott a díványon.

- Ez az akasztófára való még éjszaka se hagy nyugodni? - kérdezte megfordulva fektében.

Zöldné pedig, aki ugyancsak felébredt: a lábát, a talpát igyekezett a beteg nyitott szájába nyomni.

Így elmúlt Gyöngyi a világból...

- Csak még egyszer találkozhatnék jóságosságával, engedelmességével - súgtam a fal felé fordulva, mert hála istennek úgy feküdt az ágyam, hogy nem kellett a szívemre feküdni, mikor a fal felé fordultam.


NYOLCADIK FEJEZET

"Fischerin, die Kleine..."

Érdekes, hogy éppen Gyöngyi, ez a huszonnégy óráig sem tartó ismeretség (szerelmi vihar) jött elő a múlt időkből elsőnek a sok szenvedélyes, hosszadalmas és valóban lelket és gondolatot kínzó szerelmek közül...

(Talán éppen azért, mert jó volt, mint egy húsvéti bárány, egyetlenegyszer esketett meg, hogy örökké fogom szeretni, nem mint a legtöbb asszonyság, aki életre-halálra vette a dolgokat, és minden délután meg kellett esküdni egyik-másik előtt. - "Ó, én gazember" - gondoltam, és a halálomat kívántam, mint ami mindent jóvá tesz.)

"Fischerin, die Kleine" egy olyan éjszakán jött, amikor Zöldné méltatlankodva ordítozott éjféltájban ágyam körül, hogy a gyomrába rúgtam, s ezzel nagy fájdalmat okoztam neki.

- No - mondtam magamban elég világos ésszel -, azért az áldozatért, mert Erzsébetfalváról vagy Kispestről idejár éjszakánként aludni az ágyam mellé, nem is érdemel többet, mint egy hasonrúgást! (Holott soha életemben nem rúgtam meg senkit, még egy kutyát se.) De nem így Zöldné és később Pista bácsi, akit talpra állított bő magyar gatyájában a kanapéról, ahol horkolni szokott...

Törvényszéki tárgyalást tartottak felettem az ápoló és az ápolóné, miközben a hajamnál fogva végighúzogattak néhányszor a szanatóriumi szobán, majd a tárgyalás végén Pista bácsi kijelentette, hogy az ilyen gazember, aki ápolóit nem hagyja aludni, nem érdemel egyebet, mint azt, hogy egy hosszú szeget verjenek a feje búbjába, a haja alá, ahonnan nem látszik ki a szeg feje.

De Pista bácsi még be sem fejezte a kispesti és erzsébetfalvai ápolók és ápolónők nevében mondott szónoklatát - miközben egy nehéz vasdarabot tett a lábamra, hogy azt többé nem mozdíthattam -, midőn már félálomban, kínjaim és megaláztatásaim közepette megjelent "Fischerin, die Kleine..." olyan közelről, hogy csaknem elérhettem.

Most is vöröses szőke, kék szemű és hallatlanul ábrándos, mindig az ábrándok kellős közepén úszó dáma volt, mint mindig az életben. Kistermetű volt, és a lila színeket kedvelte kalapban, ruházkodásban, cipőben és tintában, amelybe néha tollát mártva levelet írt. Talán a legfinomabb nő volt, akit valaha ismertem, soha egy köznapi, másokéval is megegyező gondolata. Egy testmozdulata sem volt hasonló egyéb hölgyekéhez, akik mégiscsak életízűek, életszagúak, életverejtékesek voltak néha-néha a szerelem óráiban... Fischerin mindig olyan volt, mint egy kottafej a hangverseny-énekesnő kottafüzetéből. Zendült, mint a csiga, amelyet a szalonasztalról bármikor felveszünk, és a fülünkhöz tartunk. Zene volt a vére lüktetésében és az utcai lépésében is.

Tehát ez a nagyon finom, szalonjában is zongora mellett, új és régi zenedarabjai között élő énekesnő jött el megvigasztalni a testileg és lelkileg megalázó jelenet után...

Mikor vele voltam ismeretségben, tetőtől talpig selyemben jártam. Nemcsak frakkomat, mellé­nyemet béleltettem a legfinomabb selyemmel, hanem még nadrágszíjaimat is, amiről beszélni ugyan illetlen, de meg kell magyarázni, ki volt Fischerin, die Kleine, aki a nehezen elviselhető, becstelen percekben elémbe lépett a falból.

- A cselédség nem számít, majd kirúgjuk! - mond minden hosszadalmasabb vigasztalás helyett a betegszoba falából, ahol titkon valamely kis lyukat fúrt, hogy velem társaloghasson (mint akár doktor Cipész a mennyezetbe, hogy a fölöttem levő szobájából szemmel tarthasson).

- Hogy került ide? - kérdeztem kínjaim között.

- Nagyon egyszerűen. Maga ugyan már évek óta nem törődött velem, mint akár a keresztes lovag elfelejti a mór nőt, akivel hajdanában dolga volt. Aki talán életét mentette meg a lovagnak...

(- Igen - suttogtam - egyszer...)

Könnyelműségem miatt zavarban voltam, és az énekesnő abbahagyta a nagyoperák áriáinak éneklését, s az ékszerét tette értem zálogba... Különös időszak volt, amely valóban csak egy életre-halálra elszánt lovag életében fordulhat elő - hogy a fene egyen meg érte.

- Hogy került ide? - kérdeztem ellágyulva.

- Kibéreltem az önével szomszédos szobát a szanatóriumban, és most már mindig magánál leszek, ha szenved.

Így felelt a hang a tragikusnak indult éjszakán.

Mielőtt a szokásos mély álmomba (eszméletlenségbe) merültem volna, teljes pontossággal hallottam a Fischerin, die Kleine című német dal zenéjét, amelyet mintha hallhatatlan cimbalomhúrokkal ellátott hangszeren játszottak volna rövid ujjú, kis kezek (amilyen Fischerin, die Kleinéé volt), és énekelt hozzá egy szoprán hang, mint a hajnal ébredése (amilyen hangja ugyancsak Fischerin, die Kleinének volt).

Hát eljött a legzavarodottabb, legfurcsább, legérthetetlenebb azok közül, akiket ismerni szerencsém volt. Csak gyermekeire való állandó hivatkozással lehetett őt visszatartani attól jó darab ideig (egy vagy két évig), hogy meg ne öljön engem és magát, mert a teljes egyesülést csak így tudta elképzelni.

Fischerin, die Kleine... kopogott a falból, és halkan dalolt egész éjszakán, mert másképpen nem tudta az életemet megmenteni.


Hátra Kezdőlap Előre