Debrecen

Nemcsak a magyar Alföldnek, de az összes magyar népfajnak egyik legnevezetesebb városa: Debrecen, ahogy ezt országszerte Kálvinista Rómának is nevezik. Már Bartha Boldizsár XVII. századbeli krónikájának bevezető soraiban így emlékezik róla: „Ez mezőben épült, erős kerítés nélkül való, csak engedelmességhez ragaszkodó Debrecen nevű város, édes lakó hazám.”

A magyarok megtelepülése előtt Debrecen helyén város alig lehetett, mivel Debrecen egész környékén nem találtak még olyanféle sírleletet, mely bármely korábbi történelmi települők ott tanyázását igazolná. Történelem előtti korszakból származó leletek is csak nagy gyéren találhatók itt e vidéken: egy kőkalapács az „átkos földön”, egy hamvveder, obsidián kőkések, melyeket a nép „ugarková”-nak nevez, s néhány lisztőrlő kő jelzi, hogy valaha ide is eltévedt az ősember. Ugyanazon pusztán bronzkorszakbeli emlékeket is találtak, a zeleméri pusztán pedig két láb hosszúságú bronz dárdahegyeket és egy őskori urnatemetőt, égetetlen agyagból készült hamvvedrekkel, melyek a debreceni főiskola múzeumában láthatók; de a népvándorlás korszakára vonatkozó, vagy a most ismeretes népfajokkal érintkezésben levő emlékek e tájon nem találtattak soha.

Hegyet Debrecen láthatárán csak tiszta időben látni, akkor is csak kelet felől; csupán apró dombok, amelyeknek magassága 6–10 méter között váltakozik, vonulnak el hosszú sorban keleti és nyugati határain; ezeket a népajk Kunhalmoknak nevezi, vagy Tatárnyugvóknak.

E dombsorok között terül el az a széles rónaság, melyet laposok, erek, folyások szaggatnak meg, melyeknek mind külön neve van. Kanyargó patakok, amelyeknek folyása alig vehető észre, nádasoktól fölvert tavak, egy-egy kaszálható fenék, felváltva sziksós tömpölyökkel, s a sok kisebb-nagyobb Pecze, Kösü, Kadarcs összeszűrődéséből támadt „erek apja”, a Hortobágy, lomha folyásával vezeti valamennyit a nagy Sárrét felé; de ha megdagad, elönti az egész rónát. A Hortobágy partja csak 121 méternyi magasságra van a tengerszín felett. E szabadon kanyargó folyásokon kívül mérnöki tudomány rendezte árkok is húzódnak át a rónán, amelyek a Tisza kiöntéseit vezetik le. Maga az I. Lipót diplomája Debrecennek engedélyezett vámszedésre nézve okul azt hozza fel, hogy „Döbröczön város völgyes, lapályos és sáros helyen fekszik”.

E minden oldalról nyílt, vizektől átitatott döbörtájon nagyvárossá tömörült telepet örökíteni meg, és azt azután sok századon keresztül fenn is tartani; bástyák nélkül, kőhajító gépek, ágyúk nélkül, hadsereg nélkül, pusztán előrelátó helyes ésszel, szorgalommal: valóban csupán annak a fajnak a műve lehetett, mely azt megvalósította.

Maga Debrecen városának a címere első tekintetre meglepi a heraldika búvárát. Annak az összeállítása egész történelmi feladvány. A címer paizsában egy fehér bárány, feje körül arany glória, vállán fehér keresztes vörös zászló, a bárány lábai alatt két kiterjesztett könyv, fölötte egy emelkedő pálma, a vért fölött egy koronás nyílt sisak, azon egy lángok közül emelkedő phoenix, s afölött balra egy sugárkoszorús arany nap, megannyi korszakos emléke Debrecennek, A zászlós bárány a feltámadó Üdvözítő jelképe, II. Endre jutalma a szent földön tett szolgálatokért; a kitárt könyv, a lángok közül feltámadó phoenix és a nap Rudolf király adománya, a hamvaiból újra támadt s a tudományokat terjesztő város jelképezésére, s a terhe alatt növekedő pálmafa I. Lipót király elismerését mutatja fel beszélő képben Debrecen nagy érdemei iránt.

Debrecennek, amilyen messze a krónikák és írott emlékek visszavezetnek, saját történelmi élete van, mely a szokott fogalmaktól eltér, önállóan fejlődik s kifelé érezteti hatását a nemzetre.

Az Árpád-házi fiágbeli királyok alatt Debrecen már olyan hatalmas város volt, hogy sajátvárispánja, Debreczeni Dózsa Endre vezetése alatt egész hadcsapatot küldhetett II. Endre királlyal Palaestinába, s ezért nyerte az első címerét, amely egyértelmű a kiváltságos szabadalommal. Azontúl egész Róbert Károlyig a Debreczeni Dózsák maradtak a város örökös urai. Dózsa Mátyás korában Debrecen Róbert Károly pártjára állt s a trónkövetelőket egyenként segítette leverni: előbb bajor Ottót, azután Csák Mátét, utoljára Leót, a gácsországi királyt; s ezért annyira emelkedett becsületében, hogy várispánja, Debreczeni Dózsa Mátyás előbb Szabolcs, Bihar főispánja, majd Erdély vajdája s végre Magyarország nádora lett. A város maga is kiváló szabadalmakkal ruháztatott fel, melyeket az egymás után kővetkező Nagy Lajos, Zsigmond, Ulászló királyok még kibővítettek. Debrecen polgárai egyenrangúakká lettek a budai polgárokkal; portékáikkal vámmentesen űzhettek kereskedést az egész országban, semmiféle vétségért őket más hatóság elé nem volt szabad állítani, mint a saját választott városbíróságuk elé. Ennek volt élet és halál fölött ítélésre joga, s ami legnevezetesebb szabadalma volt Debrecennek, az, hogy területét menedéknek nyilvánították minden jobbágyra nézve, aki ott le akart települni. Ez magyarázza meg népességének gyors szaporodását. Az egészvidék jobbágynépére nézve Debrecen területe volt az egyedüli szabad föld, ahol a főispánok és földesurak úri hatalma megszűnt Debrecennek ugyan magának is volt földesura, de polgárai soha robotban nem szolgáltak, hanem fizettek kétezer forint taksát régidőktől fogva, s azzal szabad urak voltak saját városukban.

Ez a szabadság képezte Debrecennek a bástyáit.

Mert kőfal nem kerítette Debrecent soha, dacára Zsigmond király ezt elrendelő határozatának. Egy ösvénnyel bepalánkolt s vályog őrtornyokkal ellátott árok volt a kerítése; martalócok ellen sem elég védelem; ahogy be is tőrt rajta több ízben a zűrzavaros idők alatt összecsapzott gyülevész; de azt a debreceniek a piacuk közepén verték széjjel, s egy ilyen lázadó csapatnak történelmi hírre vergődött vezérét, a nagy Karácsont, a „fekete embert” a hely színén le is nyakaztatta a debreceni bíró.

Debrecennek e hatalmas kifejlődését még nevezetesebbé teszi az, hogy közvetlen közelében volt az ország öt fő városának legfényesebbike: Nagy-Várad; királytestvérek, királyfiak lakhelye, püspöki székhely, Szent László síremlékének őre, hatalmas kerített erősség. Nagy-Várad magához vonta a fényes, hadszerető nemességet; Debrecen az egyszerű, békés, munkás polgárt.

A hűbéri viszony, mely határozott pénzfizetéssel volt szabályozta. a Dózsák után a szerb Brankovics Györgyre, majd Hunyadi Jánosra szállt; amannak zálogba adta azt Zsigmond király, ennek honfi jutalmul a nemzet. Félszázadig a Hunyadi-család marad Debrecen ura: hűségéért I. Mátyás király a kincstári nyereménybeli jövedelmek fizetésétől fölmentette a várost, úgyszintén annak kereskedőit minden vámfizetéstől az országban, míg másfelől a városnak szabadalmat adott a Hortobágy révén vámszedésre. Elvégre 1477-ben kiadott rendeletével a tiszántúli részen addig Nagy-Várad által élvezett árumegállító és kirakodó hely jogát Debrecenre ruházta át, már előbb hálásan említvén fel egy másik oklevelében azon hűséget, mellyel a debreceniek anyja és családja iránt viseltettek. E tény alakította át Debrecent azzá, aminek emelkedését köszönheti: a vásárairól híres kereskedelmi várossá, ahol az előkelő világot az iparos és kereskedő osztály képezte hajdan úgy, miként ma. S ez osztály mindig magyar volt, a vállalkozás, üzérkedés szelleme természetévé vált: a nyereséget nem hagyta idegen kézre. Krónikáiban találunk egyes adatot, mely szerint csupán tizenkét görögnek volt megengedve, hogy a városban üzletet nyithasson, de azok közül is, ha egy kihal, helyébe más görögnek nem szabad betelepülni. A „szabadság” alatt, ahogy az országos vásárokat nevezték, szabad volt Debrecenben a világ minden népének portékáit árulni; el is jöttek arra messze földről oláh és török kalmárok, lengyel kereskedők s egész bazárt rendeztek karmazsin-, selyem-, patyolat-cikkeikből; de azontúl csak a debreceni polgárnak volt szabad az „állásokat” megtölteni; míg neki szabadalma volt még Stambulban is felütni az árusátorát.

A tökéletesült műipar s annak készítményeivel messze földre folytatott kereskedés már a hajdani időkben is bővebb ismeretekkel gazdagítá e városban a népszellemet. A tehetős polgárok fiaikat eleinte Krakkóba küldték akadémiára; de amellett otthon is iskolákat alapítottak világi mesterekkel, akikről a város egyik legnagyobb utcája máig is e nevet viseli: „mester-utca”.

A Hunyadiak kihalta után a Szapolyaiakra szállt a földesúri hatalom a város fölött. János király a birtoklást hatalmas hívére, Enyingi Török Bálintra ruházta 1536-ban. E történelmi nagynevű főúr hozta be a reformációt Debrecenbe. Bálint pap volt az első hitterjesztő. A debreceni nép tömegesen vette föl az újított vallást, s tizenhat év múlva az egész város felvette a protestantismust s újabb tíz év múlva Kálvin tanainak híve lett; templomait átadta az új hitnek. Minden más egyház megszűnt.

Az állambontó nagy katasztrófák ezután Debrecent sok időre az erdélyi fejedelmek fönnhatósága alá osztják. Ezek a válságokban változatos idők fejtették ki Debrecen életbölcsességét.

Három-, négyféle ellenséges tábornak útjában, kőfalak nélkül, hadsereg nélkül, mégis szabadon, mindig hazájához híven, a felvilágosodás, a tudomány munkájában kitartón, mint egy független respublica, állt egyedül magában ez a város. Megváltotta magát a szultántól, a pasáktól, a saját fejedelmétől, a császári vezérektől; dúló hadaik ellen nem küldött tábort, megadta a ráesett hadilletéket; de vasvillát nem ragadott ellenséggel mérkőzésre, hanem eléje küldé bíráját, elöljáróit s megalkudott vele: tüzet, vasat távol tudott tartani magától; a harcvágyó fiatalságot otthon tudta fegyelemben őrizni, a népszenvedélyt, mely keresi a veszélyt, lecsillapítani. Nemegyszer megesett az ilyen követségbe küldött elöljárókon, hogy a dölyfös ellenség fogságra vetette, meg is kínoztatta őket; a vezérszónok, a bíró ott vesztette a fejét; a szomorú példa mégsem tartotta vissza az utána következőket: Debrecen volt a haza.

Hányszor fogadta be ez idők alatt Debrecen egész elpusztult városok menekülő népét, Szeged, Makó, Csanád lakosait és egy ideig a Sárospatakról elűzött református főiskolának bujdosó tanárait és ifjait. A mindenütt üldözött reformáció hívei itt találtak állandó menedéket, s mikor Rákóczy Ferenc hadi sorsa bevégeztével az országot elhagyta, a vele bujdosott védtelen nép tömegét, név szerint a Bars megyei menekülteket, a kurucok asszony- és gyermektáborát Debrecen oltalmára bízta: ez fogadta be őket.

És mikor elvégre arra került a sor, hogy nem használt az engesztelés, a fizetés: akkor megmutatta Debrecen népe, hogy a kardforgatástól sem szokott el. Midőn 1566-ban a krími tatárok dúló hada, rabságra fűzött népet hurcolva magával, Debrecen felé hömpölygött, a polgárság a Szoboszló és Újváros közti mezőn szétverte őket, s a foglyokat kiszabaditá; a csata helyének neve ma is „Vérvölgy”.

Mégsem óvhatta meg Debrecent se bölcsesség, se áldozatkészség, se vitéz ellenállás a veszedelemtől; nemcsak a császári vezérek, hanem török-magyarok is, pribékek, megrohanták, kirabolták, s az 1564-iki tűzvészben az egész város, templomaival együtt, porrá égett.

De a népben élő hatalmas közszellem újra fölemelte hamvaiból a semmivé lett várost, s ezt még gyakran volt alkalma ismételni. Az a lángokból támadó phoenix a város címerében e korszakot jelképezi.

Jellemzi ez időket a városi tanácsnak 1610-ben kelt határozata: „Mivel az Isten az ostort még ki nem vette közülünk, de sőt a romlás napról napra növekedik: annak okáért, míg az Úr Isten csendes állapotot nem hoz, senki hegedülni, táncolni, lantolni, virginálni ne merjen”.

Az pedig a népet jellemzi, hogy a változatos hadviselés alatt, amelyik uralkodónak alattvalójává tette a békeszerződés e nagy magyar várost, annak a hűségét őszintén megtartá. A Habsburg-családbeli királyok éppen úgy, mint a Szapolyaiak, Báthoriak, Bethlenek, Bocskayak és a Rákóczyak a becsületes hűségért jutalmazták új és megerősített régi szabadalmakkal e várost; Báthori István még lengyel király korában sem felejti ki azt kegyosztásából, sőt még a török szultán is megteszi azt, hogy egy inségteljes évben a város adójának egy részét elengedi. – Bethlen Gábor fejedelem kezdé el a tűzvész által elpusztított nagy templom fölépíttetését, I. Rákóczy György pedig befejezte azt, s számára diadalmas hadjáratokban elfoglalt ágyúkból öntött 50 mázsás harangot ajándékozott, mely sokféle viszontagságot szenvedve, mai nap is Rákóczy-harang nevet visel. II. Rákóczy György sokkal rosszabb emlékeket hagyott Debrecennek. Lengyelországi hadjáratában odaveszté csapatait, s a török elleni csatározásában rájuk hozta az ellenséget s nem tudta őket megvédeni. Maga is ottveszett a gyalui ütközetben; a győztes török pasa már csak öreg késeket és egy hosszú láncot követelt a debreceniektől: amazokkal az elesett magyar vitézek fejét lenyúzni, emezekkel a foglyokat egymáshoz kötözni.

Debrecen városára ezután is a nyomorgatások egész sorozata nehezült. A török kegyetlenségeket felülmúlták Caraffa tábornok rendszeres dúlásai: úgyhogy mikor az elhagyta Debrecent, a házaknak fele lakatlan maradt. És amikor már tűz, árvíz, elemek visszás rendje, s a minden elemeknél pusztítóbb emberi őrjöngés kifáradt a pusztításban: akkor megindult maga a szilárd föld, hogy bevégezze a rontás nagy művét s egy földindulás percében ledönté még azt is, ami állva maradt.

És Debrecen népe még akkor sem veszté el lelkének erejét, eltűrt minden csapást, fölépített minden romot, újrakezdett minden munkát; maga is fenyegetett helyzetben, menedékül szolgált az egész ország minden üldözött lakójának. A vallásért üldözött híveknek, a tudományosságnak, „egy” fellegvára volt: a főiskolája. Azt sohasem engedte elpusztulni, s onnan sugárzott szét megújultan szellemi hatalma.

Mint hajós előtt egy új világ partja, úgy merül föl e viharos zűrből az új korszak, melyet I. Lipót diplomája avat fel.

Ez már a végínség napjaira következett.

A minden csatatéren megvert, minden várhelyéből kiszorított ozman, utolsó várában, Temesvárott megszállatva, erőszakos élelmezés végett tatárcsordáival meglepte Debrecent. A kegyetlen had elől most már az egész lakosság elfutott. Üresen maradt a város, aratatlanul a vetések, néptelenül a legelők. Sivatag az egész vidék.

És megint újratámadt minden.

1693-ban I. Lipót király diplomája Debrecent már a szabad királyi városok sorába emeli, amelynek követei az országgyűlésen foglalnak helyet. E királyi okmány eleven képét rajzolja e nagy város rendkívüli szenvedéseinek s az azok közt teljesített nagy szolgálati érdemeinek, melyeket „emberi fogalmat felülhaladók”-nak nevez. Ezeknek megjutalmazásául fölmenti azt minden földesúri szolgalomtól, harmincadtól és vámfizetéstől, régi szokásaiban, kiváltságaiban megerősíti, s ugyanakkor a város címerét egy zöldellő pálmával kiegészíti.

És újra felnőtt a pálma. Mert gyökerei a debreceni „respublica” elöljárósága és a nép erkölcseiben voltak megerősödve. Ez ős puritán erkölcsöket szigorúan kezelt törvények őrizték. Szemérmetlenség, bujaság, káromlás, sőt egy ideig a pipázás is irgalom nélkül kínzással és halállal sújtatott. Céhbe lépő férfinak egy év alatt meg kellett nősülnie; a házasságtörést fejvétellel büntették; a hadból eltávozó polgár házát lebontották.

És amellett magasra fejlesztették az ipart, a mezőgazdaságot, ápolták a tudományosságot, a reformált vallást. Híresek voltak ötvöseik, kik aranyból és ezüstből dolgoztak; még híresebbek a tudósaik, kiknek aranynál, ezüstnél becsesebb műveit a város nyomdája örökíté meg.

S amíg a bölcs népvezetők a kollégiumtól kezdve a csizmadiaszínig minden eszközét felhasználták a testi-lelki munka sikerének: a távol jövendőkre is kiterjedt a gondjuk. Egymás után vásárolták meg a szomszédjukban levő pusztákat, kevéssel azelőtt még virágzó falvakat, régi magyar nemesi családoknak, az Ohatiaknak, Szepesieknek, Zelemérieknek, Bajoniaknak ősi bölcsejét. Az idők mostohasága, a török pusztítások, az élet bizonytalansága más viékekre, nagyobb erősségek oltalma alá kergette a nemességet, leveleik elpusztultak, maguk elzüllöttek, kihaltak, vagy másutt más név alatt virágzottak tovább. Debrecennek területe azonban részint birtokvásárlás, részint szerencsés és óvatos pörlekedések útján, mindig nagyobbodott, végre egy kis hercegséggel fölért.

A Rákóczy-szabadságharcból Debrecen városa megváltotta magát a fejedelemnek fizetett 25 ezer forinttal ezüstben, aranyban. A nemzeti fejedelmek és vezéreik mindenkor át voltak hatva annak a tudatától, hogy Debrecen fenntartása mily fontos a nemzeti kultúrára nézve, s ezért minden vérontó csapástól megóvták a várost, fiatalságát háborúba nem vitték; ha ellenséges tábor közeledett, a debreceni népet előre figyelmeztették, hogy hagyja el a városát. S olyankor házaiban egy lélek sem maradt: az ellenség egy holt várost talált maga előtt,

A szatmári békekötés után, melynek előzetes pontozatai Debrecenben a Komáromy György Cegléd utcai házánál, a most is úgy nevezett Komáromy-házban állapíttattak meg, megszűnik Debrecen külön története. Mint király város, mint a tudományosság székhelye; a nemzet nagy történetébe beleilleszkedve tölti be hivatását: fizet, tanít, küzd és munkálkodik.

1849-ben a magyar kormány székhelye, kollégiumában ülésez a képviselőház, nagy templomában hirdettetik ki a függetlenségi nyilatkozat ápril 14-én. Augusztus 2-án itt vívatik meg a Nagy Sándor honvéd hada s a Paskievicsnek tízszerte nagyobb orosz serege közötti véres csata, súlyos veszteséggel a szabadságharcosokra nézve. E csata emlékét egy kőoroszlán örökíti meg az emlékkertben. A muszkák által okozott pusztítás egymillió forintnyi kárt okozott Debrecennek. Azóta ezt is kiheverte. Ma már Debrecen kultúrváros: a régi Debrecenből csak az maradt meg, ami életre méltó.

Ma már nem áll fenn a tilalom, hogy másnak, mint Kálvinhitűnek, nem szabad e városban letelepednie; de azért megmaradt a régi hitbuzgalom. Ma már nem áll fenn a nevezetes kiváltság, hogy aki jobbágy létére Debrecen kapuin belép, szabad emberré lesz; hanem azért mégis vonja magához e város távolról, közelről mindazt a népet, aki ész és munka után óhajt gyarapodni. Ma már nincs szabadalma Debrecennek se vám, se adó, se harmincad alól; hanem azért az ipar és a kereskedelem első rangosztályú most is e városban. Ma már nincsenek tógás diákjai, csatos cipős professzorai; hanem azért mostani tanárai is nagy részben az angol és német egyetemeken fejezték be kiképeztetésüket, s a külföldi protestantismussal való összeköttetésnek köszönheti, hogy mai nap is a hazai tudományosságnak erős vára – a Kálvinista Róma.

Láttuk, röviden vázolva, Debrecen történetét, most ismerjük meg magát a várost, s legelőbb is annak környékét, kezdve a nagy nevezetességű hortobágyi pusztán.

Ez az egész 52 ezer holdnyi síkság egyetlen legelő, melynek csak kevés részét hasogatta föl szántóvas. Még a XVI. században virágzó falvak, Zám, Ohat, Máta határait és legelőit foglalta magában. Tavasszal sok a vize, nyáron kevés; ahol nem „locsogós”, ott szikkadt; az egészen uralkodik a sziksó; a termő szik növényzete buja, a vak sziké silány.

A régi leírásokban nádasokat, tavakat találunk, mocsári vadak, különösen kócsagok otthonát; nagy Tisza-áradáskor csónakkal járták a pusztát, s a Hortobágy folyón kétkerekű malma volt a városnak; a Tisza-szabályozás ezt mind eltakarította, most nagyrészben legelő; lakosai a pusztai biztoson és mezőbírákon meg az állatorvosokon kívül csupán a pásztor nép, mely a város és a lakosság gazdagságát, a lábon járó kincset őrzi. Közel ötvenezerre megy a Hortobágyon tanyázó barmok száma, s azokból tizenöt gulyában tizenötezer szarvasmarha, s kilenc ménesben mintegy négyezer ló. Ezt az állattábort kétszázhatvan pásztor őrzi.

Ez a pásztor nép a legéletrevalóbb faj, mely tavasztól télig a pusztán, télen nagyrészt a gazdák tanyáin tölti életét. Kényelemről, kényeztetésről fogalma sincs. Edzve van minden viszontagságához az időjárásnak; a szabad ég alatt van járása-kelése. Jól él, de mértékletesen; bort ritkán iszik, a pálinka még nem mérgezte meg a vérét, mirigyes nyavalyát nem hord az ereiben; idegennel soha össze nem keveredett; ma is bátran mintaképül mutatható be, hogy ilyen volt a magyar ezer évvel ezelőtt az őshazájában. Papot, templomot évszámra nem lát, mégis tudja, mi a becsület; gazdája jószágát hűségesen őrzi s szereti az állatait, amelyeknek az ivadékaival együtt nőtt föl; valamennyinek ismeri a leszármazását. Amíg bojtár, engedelmes; ha írni, olvasni tud és számadóvá vénült a bojtárjával emberségesen bánik. Sok tudományt nem tanul, bár gyerekkorában a városi iskolát megülte, hanem azért a maga munkáját napokra, órákra be tudja osztani. S jó könyveket örömest olvas; ismeri a népies költőket. Maga is bír költői hajlamokkal; népdalokat csinál, amelyeknek szövege, dallama egyszerre születik, s azok mind a pásztoréletről szólnak. Megtudja az időjárást, s nem kérdi azt a kalendáriumtól. A hortobágyi puszta térképét úgy ismeri, hogy éjjel sem téved el rajta, s tudja, hogy meddig tart a határ, ahol az ő jószágának legelni szabad, pedig nem mutatja azt határkő. Gyors eszű, jó szívű; bajba került embert megsegít jutalom nélkül, s az idegen iránt barátságos. Nincs ezek közt dolga a bírónak; még csak egy csendőr sem vigyáz rájuk.

Azonban még a pásztor nép közt sincsen egyenlőség, itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás, azután jön a csikós. Gulyás és csikós még barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest komázik, akik között rangban előbb áll még a kondás (ami jellemző a sertéstenyésztésére büszke Debrecenben), utoljára jön a juhász.

Az évenként tartott nagy vásár alkalmával mind a négy osztály összegyűl a hortobágyi csárda ivószobájában.

A hortobágyi nagy csárda a hason nevű folyó partján, derék kőépület, kényelmes, jól ellátott vendégszobákkal; kocsmárosa úr-féle, mert egyúttal bérlő; tart jó bort, jó konyhát; rendesen magyar ember, akivel a vendégnek kezet szokás szorítani.

A csárda végében van a nagy kőhíd, egy monumentális építmény, kilenc boltíves pillértől emelve. Az a monda róla, hogy építésekor a hozzá való meszet tejjel oltották meg, azért olyan tartós.

A Hortobágy vizén inneni pusztán tartják meg a nagy marhavásárt, melyben érdekes látvány az, midőn a csikós a vevő által kiszemelt szilaj paripát a nyakába vetett pányvával elfogja.

A karám a pásztor nép hajléka: fecskerakású fal, nád födél, kívül kirúgó eresz, az alatt áll a polcra elrakva az egész hétre való kenyér, s nagy fabödönben az étel, amelyet a csikósnak, gulyásnak a városban lakó felesége hoz ki vasárnaponként. Csupa savanyú lére készített ételek: fehér ecetes kaszáslé, töltött káposzta, espékes, savanyú paszuly. Ez a puszták szakácskönyve. De maga is ért a szakácssághoz a csikós és gulyás. A karám mellett látjuk mindenütt a vasalót. Ez egy kerek kunyhóforma, felül nyitott nádsövényzet, melynek a feneke téglával van kirakva; közepén a tűzhely, a mellett a forgatható szolgafa vagy főzőfa, amelynek a végére a bográcsot ráakasztják s alatta tüzet raknak. Tüzelőszer a halomba hordott árva trágya. Ezt a mezőről összeszedni a taligás hivatala. Taligás a neve a pásztorgyereknek, ki tizenkét éves korában jön ki a városból; addig iskolába jár; írni, olvasni, számolni tanul, s aztán szolgál ingyen, míg bojtárrá felnő. Erre van bízva megfőzni a vasalóban az ételt, s aztán elhordani a távol legeltető bojtárok számára a bográcsban; ha egy bojtár jóllakott belőle, viszi odább. Végül elég marad még a taligás számára is.

A karámon és a vasalón kívül még ott látjuk a hármas szárnyú szélfogót, ami a juhászoknál nádból készült karám vagy cserény, a csikósnál erős deszkapalánk. Ide menekülnek az állatok, mikor a pusztán végigseper a zivatar, mely, ha a szabadban lepi meg a ménest, néha a Tiszáig is elveri.

Kiegészíti a képet a nagy csordakút, melynek több ölnyi széles és hosszú, tölgyfa cölöpökkel kibélelt medréből a roppant hosszú vályúba merítik két-három gémes kútágasra akasztott vederrel, ezernyi álat számára, délben, este a vizet a bojtárok.

A juhász karámja megint másforma. Annak a belseje lakóhely és konyha; párnás ágy, tulipántos láda benne, gomolyás zacskók függnek a gerendán. A juhász felesége kinn lakik a pusztán, s apró gyerekek játszanak a karám körül. Olyan karám is van, mely sziget módra, vízzel van körülvéve, hídon járnak be az udvarára.

Érdekes látványa a hortobágyi pusztának a délibáb, mely nyáron minden derült napon folyton űzi tündéri játékait. A láthatáron tenger terül széjjel, melynek hullámai sebesen kígyóznak, s ennek közepéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Távol álló templom tornya megkettőzve látszik. Néha a délibáb a láthatár alatt fekvő s távcsővel sem látható helységek ábráit fölkapja magasra; akkor úgy tetszik, mintha a Hortobágy tele volna városokkal. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött. Mikor e káprázatos tenger a földet lassanként elnyeli, egy-egy állatcsoport a láthatár szélén látszik állni, s a láttani csalódás által mamut nagyságúnak tetszik.

De legfölségesebb látvány a nyári napfelkelte a pusztán. Aki azt élvezni akarja, annak korán, három óra előtt, még csillagos éggel, első hajnalpercenéskor ki kell indulnia a zámi pusztára.

Itt tárul elénk az igazi puszta. A végtelen messzeségben, amennyire szem ellát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincsen, mely irányt adhatna. Semmi élő állat, se távol, se közel, se repülő madár, se futó nyúl, se békászó gólya, se prédaleső sas. Csak a csillagos ég és a pázsittal bevont sík mező. De egy hang mégis hirdeti az életet. A légben magasra fölszállt pacsirták éneke, mely hajnaltól kezdve az egész pusztán szerte hangzik. Teljes óráig tart, míg vágtató futamban átszeljük e pusztát, ahol se egy ösvény, se egy kerékvágás nem mutat irányt, míg végre kiemelkedik előttünk a láthatáron a négy zámi halom, közepettük a három gémes kútágas, mint a valóságos Golgotha. Valóban azon a helyen állt egykor az a népes helység: Zám, amelyről most csak a délibáb álmodik; helyét az elpusztult templom kőalapjai jelölik s azok a halmok, melyek eltemetett ezrek csontjait takarják.

Itt ezen a pusztán tanyázik a város nagy gulyája. Ezerötszáz tehén idei borjúval s nagy számú bikákkal. Ezek az állatok nyáron a legelőn, télen a tanyákon vagy az erdő-legelőkőn vannak; a teheneket nem fejik, azok csak tenyésztésre valók. Eladni a gulyából csak falkaszámra lehet; s elégszer megesik, hogy az elterelt falka az új lakhelyéről visszaszalad, átúszva a Tiszát, a zámi pusztára. Az egész gulya alszik egy roppant nagy tömegben, míg a nap föl nem jön, s egy hangot nem hallat, akárhogy ugatnak is a nagy komondorok az oda érkező idegen látogatók szekerére.

A pusztán látott napfelkelte csodálatos változatainak ugyanazon okok képezik a magyarázatát, melyek a délibáb tüneményeit előidézik. A nappal áthevült szikes talaj kisugárzása által megritkított alsóbb légrétegek sugártörő behatása ez. Az első percben egy csodanagy tűzhalom tolakodik elő a sötét láthatárból, mely a másik percben hegyesre csucsorodik, mint egy gúla. Majd ötszegletűvé torzul a nap-ábra; s a másik percben mint egy oldalt fekvő tojás tűnik elő; akkor alulról összeszűkül, s tökéletes gomba alakját veszi föl; utóbb alulról hegyes citromot mímel, s legvégül a felső részen szűkül össze, mint egy római urna, s a változatok alatt semmi fénye nincsen; szabad szemmel lehet belenézni. E tüneményt a hajnal délibábjának lehetne nevezni.

Mikor aztán szétlövelli sugarait az igazi nap, akkor egyszerre talpra áll az egész szarvhordó állatsereg s indul a kolompos vezetése mellett a zöld mezőnek, rázendítve egy folytonos bömbölésből álló kardalt, melynek disharmóniája a leghatalmasabb symphonia.

Hajdan ez a puszta népes helység volt, apátság székhelye. Épp úgy Ohat, Papegyháza, amelyeknek neveit most a puszták örökölték, s egy-egy téglás halom őrzi emléküket; az egyes legelők határainak mind saját nevük van, mint a vármegyéknek, amelyek egy országot képeznek.

A pásztorok viselete ma is az, ami régen volt. Pörge kalap, lobogós bő ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik alóla munka közben; azon fölül pitykés pruszlik; félvállra vetve csatos szíjon a tulipántos szűr, bekötött ujjakkal; a derékra kötött szíjba dugva a kostök acélostul, meg a tarka kendő; bő gatya, ráncos torkú csizma, amelyikre „egy” sarkantyú van ütve, csak az egyik lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegészíti a viseletet a vállon keresztül vetett karikás ostor, amelyet maguk a pásztorok fonnak nagy művészettel, s a nyelét kiverik réz- és ezüstsodronnyal vagy beöntik ólomcifrázattal.

A csikós lószerszáma különbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros nyerget tart, de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a ló hátára szabadon odadobva. Megbámulni való ügyesség, ahogy a csikós ebbe a le nem kötött nyeregbe föl tud szökni, jobb kezével odaszorítva azt a ló hátához. Úri lovas de még katona is, a legelső vágtatásnál lefordulna nyergestől együtt. A szerszámon kívül oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi pányvakötél tekercsben. Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a pányvának a végét odaköti a keze csuklójára, úgy ereszti a lovát legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját; de ha gyanús állatot lát közeledni, hangos nyerítéssel költi fel az alvót.

A gulyásnak ellenben díszes, sallangos szerszám van a lován; magas tatárnyergét széles heveder szorítja a ló derekához, melynek drága rézcsatjai remekbe készültek. Hajdan e csatokat ezüstből is csinálták. A nyeregkápán pedig van egy szíjkarika a rézfokos számára. Ez a csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere; lőfegyvere nincsen. A juhászt bunda takarja; nyáron kifordítva. A kondás szűrt vagy bundát visel, nagy melegben mindenik bocskort.

Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete; de érdekes annak a prózája is. Az ingóvagyon, amelye pusztán gyarapszik, közel ötmillió forintot képvisel, s fölülmúlja a földterületnek, melyen legel, az értékét. S ennek a sajátszerű, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak megvan a maga értelmi apparátusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból kifejlődve, az új kor ésszerű javításaival párosult.

A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hídon, a folyó mentében látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Ez egy termékeny földhát, melynek televényes talaján már szántott dűlőket is találunk, s gazdag kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál.

E rendesen művelt földháton találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek; körülöttük ültetett park, gyümölcsöskert, rózsaliget, konyhakert, minden ház számára külön jégpince; művelt emberek igényeinek megfelelő kényelem mindenütt.

A főbiztos hat kerülőjével végzi a közigazgatást, ő a rendfenntartó hatóság. Fegyveres csendőröknek itten nincs tanyájuk. És öt év óta nem volt egyetlen tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, ahol ötvenezer darab állat Legel.

Ellenben számtalan az eset, hogy másunnan futnak ide a bitang állatok. Azokat rögtön elfogják, a többivel összekeveredni nem engedik, hanem elkülönítik egy körülkerített legelőn, míg a gazdájuk értük megy. Vérengzés, gyilkosság a legritkább esetek közé tartozik.

Az állategészség ügyéről három állatorvos gondoskodik. Kettő folyton a pusztát járja, egyik az állatgyógyintézetet kezeli.

Az orvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen fölszerelve; s ugyanő kezeli az elővigyázati intézkedéseket.

Azt a rengeteg sok állatot, amely kora tavasszal a Hortobágyra kimegy, mind egyenként vizsgálják meg az orvosok, s csak a kiadott bizonyítvány mellett fogadják be a legelőre. Beteg állatot rögtön föl kell hajtani a kórházba.

A mátai pusztán van végül Debrecen városnak két legnagyobb kincse: a törzsgulyája és a törzsménese.

Egészen másnemű képet mutat Debrecen környéke az északkeleti táján. Nagy Várad felől pompás kőút vezet a messziről feltűnő kettős tornyok, pipázó gyárkémények nagyvárosa felé. Az út mentében gazdag szántóföldek az újabb mezőgazdasági ipar terményei: dohány, repcetáblák váltogatják egymást. Kertek, facsoportok közül sűrű tanyák fehérlenek elő; a sűrű erdő néhol az utat kíséri, de a vége a láthatáron vész el. A tisztásokon kaszált rend, felgyűjtött szénaboglyák, majd gyümölcsöskertek, szőlők, veteményes táblák, dinnyeföldek húzódnak össze, amelyeket kertekkel körített nagyvárosi villasorok váltanak fel. Itt már a barom nem legel szabadon, hanem ekét, szekeret húz, s az erős spanyolfajú ló ötével, hetével a nagy nehéz vasas paraszt szekér elé fogva, tíz-tizenkét napszámost vive a szekéroldalon, vágtat a szekérmarasztó homokon keresztül, magasra szálló porfölleget riasztva föl útja nyomán. Van itt a fekete, búzatermő homoktól kezdve a futóhomokig minden fajta, de már mind meghódítva a művelés által. Megkötik a laza homokot a 45 ezer holdra terjedő Csere, Gút és a város mellett levő Nagy-erdő, amelynek területén 17 ezer holdnyi magánbirtokot tevő kaszálók, szántóföldek vannak elszórva. Itt látni Debrecen mezőgazdaságát, amelynek rendszerét, hogy megértse az ember, szükséges megismerkednie azzal a sajátságos birtokközösséggel, amelyhez hasonlót sehol az országban nem találunk. Debrecen városa maga egy nagy földbirtokos; kül- és belbirtokainak területe 170 ezer hold; de a szomszéd hatóságok területén birtokoltakkal együtt fölmegy 20 ? mérföldre. E roppant birtok és a város javadalmai jövedelméből segélyez a város minden egyházat, iskolát, jótékonysági, közművelődési intézményeket, színházat, kórházakat, fedezi a közigazgatás összes költségeit. Mindezekre a debreceni lakos semmi községi adót nem fizet.

És ezenkívül a város birtokának egy része az Ondód, a legjobb termőföld, ki van osztva a polgárság között olyanformán, hogy minden 8 öl belsőtelki házhely után 300 öl „ház után való föld” jár. Az minden háznak örök tulajdona. A szántóföld együtt járt a házzal. Külön sem a házat, sem a földet nem volt az utóbbi évekig szabad eladni.

Így szolgál ingyen közhaszonra a nagy erdőségek fája is, s abban minden háztulajdonos a telke nagyságához képest osztozik, valamint a hortobágyi legeltetési jogban is birtoka arányában részesül.

Nagyban, általánosságban Debrecen most is az, ami hajdan volt; de részleteiben egészen újjáteremtve. A múlt századok sövénybástyái, agyag őrdúcai rég eltűntek nyomtalanul; de még a század második évtizede végén is oly nagy hírben állott nagy fahídról is csak a hagyomány beszél már. Hogy ott a főutcán végig, egész a főtemplomig (nem keresztben, hanem hosszában) vonult el egy rengeteg dobogó, deszkából, facölöpökön álló, beborítva a főutca vízlevezető árkát; a szekerek ezen a negyedfél öl széles hídon közlekedtek; mikor pedig nyáron felszáradt minden latyak, akkor két kapuval elzárták a hidat. Később ezt a tégla, majd az 50-es években a fakocka burkolat váltotta föl. Most ez a szép egyenes főutca szélesen ki van kövezve trachittal, a gyalogjárói aszfaltozva, s két gyönyörű fasor szegélyezi végig. Az utca befelé haladva folyvást szélesedik, úgyhogy a főtemplom és városház előtt már magába öleli az egész piacot. S a fő utcát, a nagy tért és Cegléd-utcát most már díszes emeletes házak foglalják be, azok közt a város újon épült nagy vendéglője, a „Bika”, és a városi színház. Gázvilágítás van az egész városban. Az üres terek díszfákkal beültetve. Mikor tavasszal végighaladunk a vasúttól a nagy vendéglőig a széles főutcán, azt hisszük, egy tündérkertbe jutottunk. Az egész várost betölti a sokféle fajú akácok illata, melyeknek tízezreivel vannak végigültetve az utcák. S a széles kövezett úton sűrű csengetés közt látjuk végigvonulni a gőztramway öt-hat vagonját, nem füstölő mozdonyával, mind megrakva sűrűn, cifra, divatos és népies viseletű közönséggel; olyan látvány, aminőt monarchiánk fővárosai sem képesek felmutatni. Debrecen a távolból is nagyvárosias képet mutat, két kettős tornyú szentegyházával, három egytornyas templomával, füstölgő gyárkéményeivel, az ország egyik legnagyobb forgalmú gőzmalmával, az István-gőzmalommal.

A város az első belépésétől fogva igazolja belsejével, amit a külseje ígér: hat széles utca osztja fel a négyezerre menő háztömeget, mind díszes kőépületekkel rakva. S ezekben mintegy ötvenezer lélek lakik: munkás, dolgos nép, semmi proletárság; szegényeiről a város gondoskodik. A középületek mind a város költségén emelkedtek. A cégeken legnagyobbrészt magyar nevek olvashatók. Az őscsaládok, a városi előkelőség ott ragyog, nem a nemesi címereken, hanem a boltcímereken. A kereskedelem és ipar világában a régi magyar családoké a vezérszerep; s ha idegen névvetődött közéjük, azt bizonyosan nagy érdemeiért fogadták be, s ivadéka buzgóbb magyar még az autochtonoknál is.

Debrecen nemcsak gazdag város, hanem gazdag polgárok városa, ahol a köznép is jól él. Mutatja a termete, az ábrázatja.

Azt mondtuk egy helyütt, hogy Debrecennek egy fellegvára volt: a kollégiuma. (Így hívja azt most is minden ember.) A templom és az iskola azonos eszme a protestánsoknál: a templomban a népet oktatják, s a beöltözött diákokból kerül ki a legátus, aki távolabbi hitközségekben nagy ünnepek alkalmával hirdeti az igét.

Az egész piac mélyét betöltő kéttornyú nagy templom alapjában a régmúlt századokig viszi föl eredetét, s azon a helyen épült, ahol egykor Szent András egyháza állott. Hatezer lélek fér el benne. Belsejét a kálvinista puritánság szelleméhez híven semmi festés nem díszíti, egyedüli pompája a nagy orgona. Az is nagy ellenkezés mellett mehetett be oda. Még kriptája sincs. Sokszor elpusztította a tűzvész, de legjobban az 1802-iki, amikor még a harangjai is elolvadtak, csak a Rákóczy-harang maradt fenn, hanem ez is megrepedt, s csak 1875-ben öntetett újra előbbi feliratainak megtartásával. Azóta a templom újraépült. Egyszerű, csupán nagy arányai által megkapó építmény.

A kollégium sem az, ami a régi volt. A korszellemnek a régi sajátságos intézmények áldozatul estek. A hajdani seniorn zsinóros dolmányú, hajporos, háromszegletű kalapos mintáját arcképben őrzi az iskola könyvtára. Oda van elhelyezve a nevezetes nagy bot és kis bot is; még most is akadnak diákok, akik a tizenhét fontos „gerundiumot” félkézzel megemelgetik; de az „ad arma!” nem hangzik többé, mely a „machinistákat” a tűzvész oltására riasztá: ma azt a rendes tűzoltócsapat végzi. A latinusokat kínzó egyenruha, a tóga is elmúlt, a nyusztos sinkóval, a háromszegletű sábbeszteklivel s utóbb a pofoncsapott figaróval, s vele együtt az a sok adoma a mindig élces, mindig furfangos bennlakó diákról, a vándor legátusról és mendikásáról; s arról az időről, amikor a diáknak nem volt szabad színházba, táncmulatságba járni éjjel a kollégiumból kimenni, azért mégis megtette: a magas kőfalon keresztülmászott. Ebből a kollégiumból századokon át a magyar tudósoknak egész phalanxa került ki.

1550-ben alakíttatott át ez iskola protestáns kollégiummá. Nyolc év múlva már a Wittembergből hívott Méliusz Péter virágzásra emelte. A Kassáról idemenekült Huszár Gál magával hozta könyvnyomdáját, majd a város állított 1563-ban egy ma is meglevő könyvnyomdát, s ettől fogva lett Debrecen az írás szerint „Magyarország s Erdély világosító lámpása”. Ez a nyomda ma is a város tulajdona. Még nagyobb lett az emelkedés, midőn a XVII. század közepén a török elfoglalta Nagy-Váradot; az ottani kollégium elpusztult, tanulói és tanárai Debrecenben találtak új Helikont. Majd a hadjáratban semmivé tett pápai kollégium is ebbe olvadt bele, a pataki Erdélybe vándorolt, úgyhogy egy ideig egész Magyarországnak ez volt az egyetlen református főiskolája. Majd a szellemi színvonal is magasabbra hágott Maróthy, a híres arithmetikus alatt. E század elejétől fogva már minden tárgyat magyar nyelven tanított, kivéve a jogot, mely latin nyelvű maradt.

A sok nevezetes tanár között egynek az emlékét különösen megörökíté a népmonda: Hatvani Istvánét, a magyar Faustét. Minthogy a róla támadt mondakör, tudtunkra az egyetlen kálvinista eredetű ördög rege, helyén lesz azt itt megismertetni. Hatvanit a népmonda a szellemek varázsfejedelmévé teszi, ki egy nagy bűbájos könyvel gyakorolja fölöttük hatalmát, s emberfeletti csodákat művel: meghívott vendégeinek elhozatja a tőrök szultán asztaláról az egész lakomát, s aznap a szultán nem kap enni; de az elhozott narancsfákról nem szakíthatnak gyümölcsöt a kíváncsi asszonyságok, mert a hozzányúlásnál az illető hölgyférje feljajdul, hogy az ő orrát, fülét húzzák! Egy feldöntött palackból olyan árvizet támaszt a teremben, hogy a hölgyek mind a padokra ugrálnak előle. Majd sétálni megy, pálcája végével négy lovas szekeret rajzol a homokba, arra felül s megelőzi rajta az előre vágtatott bíró fogatát. A szidalmazó kámzsás barátnak akkora szarvakat növeszt, hogy az nem bírja a fejét az ablakból visszahúzni; halottakat idéz a temetőben, s megküzd az ördöggel. Az ördögnek különös kedve van a diákjait elcsábítani: Hatvani képét veszi fel, s éjféli előadásokat tart. Hatvani tanácsára az éjféli lecke miatt panaszt tevő diákok hamut hintenek el a teremben, s azon megismerik a reverenda alatt a sátán lólábainak nyomát, aztán elriasztják az „Erős várunk nekünk az Isten!” éneklésével. Debrecenben egy egész család egy napon szerencsétlen véget ér: a kisfiú lekéseli csecsemő öccsét s féltében a kemencébe búvik; az anya ráfűti a kemencét, s a szerencsétlenség láttára kétségbeesik, felakasztja magát; a hazaérkező férjnek, családja romlásának láttára, megszakad a szíve. Jutalom tűzetik ki a diákok közt az ez eseményt megörökítő epitaphiumra. Egy diák elnyeri azt e distichonnal:

Infans, ut veruex, puerulus, nupta, maritus,
Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.

Magyarul:

Kisded, mint bárány, kis gyermek, nő, szerető férj,
Kés, láng és kötélen, s fájdalom által esék.

Hanem ezt a verset az ördög diktálta neki, s jutalmul a diák lelkét kérte. Hatvani kijátssza a pokol kiállítását a „cras” szóval (holnap), melyet a diákkal az értejövő sátán értesítésére az ajtaja fölé írat. Majd egy kedvenc tanítványát darabokra tépik a szellemek, kiket a feltárva talált varázskönyvvel előidézett; Hatvani összerakja darabjait, s egy szellemet parancsol bele, aztán viszi az examenre; a szellem felel bámulatra méltón, hanem amint egy tanulótárs az „Isten” nevét kimondja a háta mögött, az egész alak porrá omlik. Végre maga Hatvani is rejtélyes módon elrepül a felhők közé. E mondakörben a tudományosság csodái vannak a varázslat bűvhatalmával felruházva, az egész jól jellemzi azt a kort, amelyből származott, amidőn a chemia és optica csodái boszorkányságnak voltak kikiáltva.

Ma már a kollégiumban külön theológiai és jogi akadémia, tanítóképezde és gymnasium van a modern felsőbb tanintézetek kívánalmai szerint; tanszékei kitűnő tanárokkal betöltve, természettudományi és régiségi múzeummal, nagyszerű könyvtárral, gyűjteményekkel berendezve; a felsőbb osztályokban négyszáz tanulóval, míg az összes osztályok tanulói száma fölmegy másfél ezerre. A bennlakás még megvan; de a kollégium nem zárda többé. A legátus művelt ember, s a kis diák nem régimódi mendikás már; a „semper” leves is megjavult, csak a mindennapi kenyeret hívják „brúgó”-nak. A nagy számú beneficiumok sok szegény ifjúnak teszik lehetővé tehetségei tudományos kiképezését. A kollégium alaptőkéje 1745-ben 10 ezer forint volt, ma már egymillió.

Innen származott ki egész raja a reformált vallást hirdető lelkészeknek, a magyar tudományosságot nagy sikerrel terjesztő íróknak, akiknek egy költőcsoportját, mely a XVIII. század végén és századunk elején saját irányban működött „debreceni kör” név alatt ismeri a magyar irodalomtörténet. Ez az iskola tartá fenn a népies, törzsökös magyar nyelv jogát az irodalomban a nyelvújítókkal szemben. Innen támadt elő Fazekas Mihály, a „Ludas Matyi” szerzője és Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi előtt a legnépszerűbb magyar költő, kinek Izsó Miklóstól mintázott ércszobra ott van felállítva a kollégium mögötti díszkertben. (Egyike a hazai legszebb szoborműveknek, költségét – 26 000 forint – maga a debreceni lakosság fedezte; azonkívül vasból öntött síremléke a költőnek a köztemetőben.) Ez iskolából került elő az első nagyobb magyar nyelvtan és az első füvészkönyv: amaz Földi Jánostól, ez Diószegi Sámueltól és Fazekastól.

Csokonai működését bővebben fogjuk ismertetni a magvar költészet rovata alatt, itt csak a debreceni főiskola legnagyobb hatást gyakorolt tudósait, íróit soroljuk fel; az említetteken kívül Sinay, a két Buday, Pécely a történelemben, Kerekes a mértanban, Lugosy a magyar és keleti nyelvészetben, Kuthy Lajos a költészetben szereztek maguknak halhatatlan nevet. Ma pedig már egész hadkeretet képez a Debrecenben működő írók összessége.

A magyar színészet is sokat köszönhet Debrecennek. Már 1798-ban ide jött Erdélyből az akkori első színtársulat, s e látogatásait 1804-ig ismételte. Ez évben kapott ajándékba a debreceni színtársulat gróf Károlyi Józsefnétől egy teljesen fölszerelt jelmeztárt, s ez vetette meg alapját a magyar színészet díszesebb kiállításának. A színészeket a város fizette, s az szerződött velük. A számadásokból kitűnik, hogy ritkán volt deficit. A színház ekkor a Fehér-ló vendéglőben volt, majd a szűcsszínnek egy fedél alatti épületében. Egy ideig egy debreceni polgár által épített magánszínházban virágzott a színészet. Adtak eredeti színműveket is s a külföldi írók legjobb műveit fordításban. Végre fölépült az új színház a Cegléd utca elején, s ez 25 év óta Debrecenben a múzsák temploma. A magyar színészet fénykorában, 1861-ben az alkotmányos élet fellobbanásával elhatározta Debrecen közönsége egy állandó díszes színház építését, s négy év múlva készen állt a múzsák pompás csarnoka, mely kétszázezer forintba került. A színi időszak ősz kezdetétől nyárig tart, mindig kitűnő társaság működése mellett, melynek a város subventiót ad. Most már saját nyugdíjalapja is van elaggott színészek számára.

A magyar dalról és zenéről is említést kell tennünk Debrecennél. Hogy itt mennyire művelték, bizonyítják azok a tanácsi határozatok, amelyek nagy csapások alkalmával a dalt és zenét városszerte eltiltották; majd a század elején az az engedmény, hogy a diákok zenekarának szabadságot adtak a színházi előadások alatt muzsikálni, de csak polgári ruhában.

A debreceni „kántus” olyan híres volt, hogy temetésekre messze föld kívánta megjelenését. Budapesten is szerepelt. A vakációkra hazatérő diákok évtizedeken át terjesztették legnépszerűbbekké vált dallamainkat, a Csokonai dalait: „Földiekkel játszó égi tünemény”, „Oh Tihanynak riadó leánya”, „Este jött a parancsolat”, „A csikóbőrös kulacshoz”, a szép bordalt: „Múlik, mint az árnyék, ez az élet”. A zenevilágban országhírű alakjai voltak Debrecennek Boka, Bihari, kinek utolérhetetlen szép dallamos nótái között legnevezetesebb a 30 emberes toborzó dal. A francia háború alatt Debrecen városára 30 újonc volt kivetve. Akkoriban még az újoncokat toborzás útján szerezték be, tánc és muzsikaszó mellett. Bihari lelkesítő toborzójára az első nap alatt beállt a keresett harminc legény a verbunkosok karéjába. Ezért hívták azt a nótát a harmincemberes toborzónak.

Ahogy leírtuk Debrecen jellemző különlegességeit, melyek oly kiváltságos hírt szereztek számára, áttérünk azokra az intézményeire, melyek már az újkor követelményeinek megfelelő nagyobb várost jellemzik.

A felekezeti féltékenység rég megszűnt már; a kálvinista hívek nagy templomán, kisebb templomain, azok között a nevezetes „ispotálytemplom”-on, s a legutóbbi években épült Cegléd utcai kálvinista templomon kívül, a katholikus híveknek is ott áll kettős tornyú Szent Anna temploma, s a Mózes-hitűeknek két zsinagógájuk van. A kegyesrendiektől vezetett algymnasium egyenlő magas színvonalon áll a protestánsok középiskolájával. Minden felekezet maga tartja fenn az iskoláit; a tanárok nagy száma egész társadalmi osztályt képez; az elemi iskolák, melyekben az oktatás a város bőkezűségéből egészen ingyenes, mint a közműveltség vártái, egész a Hortobágyig kihatolnak. A puszta számára is van kettő. Azok közt nevezetes az ohat pusztai, melynek másfélszáznál több tanulója van; ez felekezet nélküli. A nőnevelésre szolgál egy felsőbb és több kisebb nevelőintézet. Azonkívül van a feleket nélküli reáliskola, melyet a város tart fenn. Következnek a szakiskolák: a tanítóképezde, iparos iskolák, kereskedelmi középiskola, a királyi gazdasági tanintézet nagy terjedelmű mintagazdasággal, földművesek, gazdák iskolája. Ezt az egyet tartja fenn az állam, a többi mind a város saját erején gyarapodik.

A szellemi műveltség az alapja az anyagi jólétnek is. Napjainkban már a mezőgazdaság is tudomány; az ipar, kereskedelem még inkább az. A krónikák följegyzése szerint az első nemes gyümölcsfák oltóágait a külföldi akadémiákon járt tanárjelölt diákok hozták haza Debrecenbe. A haladó műveltség nyomai láthatók folyton a mező-, kert-, erdőiparban, állattenyésztésben éppen úgy, mint a műhelyi és gyáriparban. Részletesen kimutatni a Debrecen lakosságának 12 százalékát tevő iparűzők működését e cikk korlátolt tere nem engedi; elég annyit megemlítenünk, hogy ha egy-egy iparágat a változó ízlés, vagy az olcsóbb cikk versenye elnyom, emelkedik föl helyette más, s új piacot keres. Például a hajdan virágzó szövőipart ma már egyetlenegy takács űzi, s a 800 csizmadia mellett támadt pár száz cipész; a szalámigyártás azonban versenyez az olaszországival; a hajdan híres pipagyártás csökkentével emelkedett a tégla- és fazekasipar; a tímárság hanyatlott, de az asztalosság gyarapodott. Elősegíti az ipart a kifejlett kereskedelmi szellem, mely Debrecent az egész országgal, sőt a külfölddel is összeköttetésben tartja. S iparnak, kereskedelemnek úgy, miként a mezőgazdaságnak, életvért kölcsönöznek az egészséges pénzintézetek, takarékpénztárak és bankok. Debrecen, mely azelőtt két megyében feküdt, ma már nemcsak maga önálló törvényhatóságú, hanem egy újabban alkotott (Hajdú) megyének is székvárosa; ennélfogva székhelye a megyei és városi közigazgatásnak, több állami hivatalnak, a honvédségi dandárparancsnokságnak, melyekhez a tanárok, ügyvédek, orvosok, kereskedők, technikusok stb. nagy száma járul. Hogy az ilyen magas műveltségre emelkedett társadalmi osztály a maga mulatságai és intézményei tekintetében is a nagyvárosi mintaképekkel egyenlő lépést tart, arról tanúskodnak kaszinója és több rendbeli olvasókörei, jótékonysági egyletei, kereskedelmi és iparkamarája, kertészeti egylete, zenedéje, színügyi egylete, lovaregylete, lővésztársulata és ügyvédi kamarája. Kényelem és jó ízlés tekintetében pedig tanúskodik a haladásról a Szikszay-féle pompás új fürdőintézete, mely villámfénnyel van világítva, s nemcsak az országban, de az egész monarchiában ritkítja párját: éppen úgy minden európai igényeket kielégítő vendéglői. Debrecen három képviselőt küld az országgyűlésre. A város állandó székhelye a Tiszán-túli reformált egyházkerület püspökének, kinek lakháza a főtéren, a nagy templom mellett látható, s azonkívül református egyháza négy rendes lelkészt választ.

Így találjuk együtt Debrecenben az ősi hagyományokat egymás mellett az új kor vívmányaival: a nyikorgó szárazmalmot a gazdag osztalékot fizető gőzmalommal; a csizmadia kapálta kukoricaföldet a kultúrnövényeket termő mintagazdasággal; a „karczost” szűrő homoki szőlőt a francia gyümölcskertészet mellett; a telivér ménest és a taligás „lú”-t; a peregrinust, a ponyvaírót és az akadémia tagját; a nagykereskedőt és a kupecet; a magyar társadalomnak a magasságát és mélységét, de amely minden ízében magyar és önmagától termett. Ami tetszetős és ami zordon benne, az mind magából a vegyítetlen magyar elemből fejlődött ki.

Ezt az őseredeti magyar népet képviselik a debreceni jelleges alakok. Mellőzve a tudományosan képzett társadalmi osztályt, mely sem műveltségére, sem viseletére, sem életmódjára nézve semmiben sem különbözik egyéb nagyvárosaink lakosságától, s mely osztály igen nagy számból áll: e helyütt csak a népies alakok felmutatására szorítkozunk.

Legelső helyen járdal ezek előtt a debreceni cívis polgár (ahogy magát neveztetni szereti), a ház és külső birtokok ura. Zömök, derékban kifejlett alak; fiatal korában karcsú, nyalka termetű; arca komoly, nevetésre nem mindig hajlandó; csak a jólélés miá gömbölyű; amit mond, előbb meggondolja, s aztán válogatott szavakkal fejezi ki: kiejtésében is megközelíti a színpadon és szószéken használt magyar nyelvet. Nem egykönnyen ismerkedik; amiért azt szokták mondani az olyan emberre, aki nem látja meg, akit nem akar, hogy „debreceni szeme van”. Viselete egyszerű, kék posztó magyar ruha, régebben esős időben zöld krispin, vörös gallérral, kezében hosszú pálca, fején széles karimájú, hegyesen gömbölyű kalap. Ezüstláncot, gombot csak ünnepnap hord magán. A százezres cívis csak olyan viseletben jár, mint a többiek. Az egyes különböző iparágakat folytató mesteremberek egyenruházatszerűleg öltözködnek. A mezei gazda s ennek cselédsége, a hentes, mészáros, csizmadia, tímár, kőműves, ács, gubacsapó, szűcs, kalapos stb. teljesen különböző szabású és színű ruházatot viselnek, úgyhogy vasárnap és ünnepnapon mindegyiket meg lehet ruházatáról ismerni, hogy micsoda mesterséget folytat.

Vannak olyan családok, amelyeket nagy kiterjedésüknél fogva már „had”-nak neveznek. S a debreceni cívis polgár címét nem lehet csak úgy a maga kedvéből elfoglalni valakinek; még bele születni sem elég. Maga a cívis polgár fia is csak akkor lesz azzá, ha leteszi a kemény, nehéz esküt, hogy a királyhoz, a hazához, Debrecen városához s mindenféle szabadságokhoz holtig hűséges marad. Erről oklevelet kap, s taksát fizet érte.

A debreceni cívis polgár – igen is – büszke: büszke a városára, a puritán erkölcseire, a vagyoni állására, az értelmiségére és az elöljáróira; de amellett tisztességtudó, mást megbecsülő s vendégszerető, ámbár válogatós.

A polgárság kevésbé jómódú osztályát legjobban feltaláljuk a vásáros sátorok alatt. Egy ilyen vásár a város különböző helyein valóságos néprajzi kiállítása a debreceni typicus népalakoknak. Itt látjuk a hosszú ponyvasátor utcákban a tulipántos szűrök szabóját, a gubást, a cifrán kivarrott bundák mesterét, a szűcsöt, a hatalmas csizmák szerzőit, kik most is külön színben árulnak, a fazekast mázos kancsóival; és ami az emberi gyomor kielégítésére szolgál: egész sikátora a sertéshús érdemes feldolgozóinak, szalonnabástyák, kolbászhalmazok és vontcsövű szalámi-ütegek. Sátoraik közepette látjuk a híres debreceni mézeskalácsosokat; s őket elöl kellett volna említenünk, Debrecen hatalmas termetű árusnőit: a fonatos, béles, fán sült kalács (dorongos fánk) sütőit, a kenyér-, sült tök-áruló, sulyomvágó kofák – nem fehér, de piros – népségét- az örök idők számára készített perecek koszorús költőit, a paprika, köleskása és pattogatott kukorica meg az aszalt gyümölcsök örök pártfogónőit, akik között rendesen igen élénk hangon folytatott eszmecsere hangzik. A szegényebb kofanép, aki zsibvásári portékát árul, a melléktéreken gyékényre szorul; a vándorcigány és asszonya pedig már csak mozgó bazárt képez, vállán hordott árucikkeivel s a piac arisztokrata kofái közt meg nem tűretik. Végre kiegészíti e tarka képet az örök taligás: az egylovadmagával ember számot képező valami, akit a közmondás ekként határoz meg:

„Kívül fürtös guba, Kiben ember vagyon, Mögötte taliga, Egy ló húzza nagyon.”

A nagy országos vásárokat aztán nevezetessé teszi a városon kívül tartott baromvásár, ahol a felhajtott állatok serege arról ad fogalmat, mikor egész népvándorlás megindul minden házi állatjával együtt.

Építkezés, háztartás alig különbözik más magyar városokétól; az újabb kor ebben is nagy változást hozott be. A főutcákat emeletes házak foglalják el, s a nádtetőt cserépfödélzet váltotta föl.

A népviselet is a divathoz idomul: a leányok már csak ritkán, menyasszonyfővel viselik a gyöngyös pártát, s a hajdan híres tornyos csipkés főkötő csak a régi matrónák fején tűnik még fel; hanem a híres „mesterbálok”-ban, különösen a henteslegények vigalmán még előkerül a régi népies pompa: a hímzett kötények, a virágos vállfűzők. Rajzban közlött ábráinkon híven van visszaadva a debreceni ősmagyar jelleg, legismertebb népszerű alakjaiban, kik helyben a legtekintélyesebb férfiak közé tartoznak, s a bemutatott népviselet tünteti elénk az úgynevezett úri szűr-t, amely éppen oly alkalmas viselő, mint díszruhának.

Igy van Debrecenben a népszokásokkal is. Érdekes furcsaságoknak itt híjával vannak, Menyegző, temetés nagyobbára olyan, ahogy ezeket a magyar nép általános jellemzésénél már leírtuk; még annyival egyszerűbb a többinél, hogy a régen behozott puritanismus által felülről kezdve lefelé minden ceremónia gyökeresen ki van irtva. Hanem mulatni tudnak, kedélyesen és kitartón. Legérdekesebb a „mesterbálok”-on a fiatal legények sarkantyúpengető magántánca, mely még emlékeztet a hajdani verbunkosra, melyet előbb a férfiak járnak egyedül, amíg a két választott táncmester mindegyiknek át nem adja a szíve rózsáját, a választott táncosnéját.

Népdal ritkán terem Debrecenben, a pusztán inkább. Csokonai dalait, a diákok nótáit énekelték hajdan, dalolják még most is; de a polgárok nagyhírű dalárdái ma már művészi kardalokban remekelnek s versenyeznek a külföld daltársulataival. Csak Szent Dávid zsoltárai maradtak meg ősi kedveltségükben, a csizmadia mustájának csattogása közben énekli: „Az Úr bír az egész földdel”.


VisszaKezdőlapElőre