SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

2. Péter. (1038–1041); (1044–1046.) – Aba Sámuel. (1041–1044.)

Péter jellemzése. Gyülöletessé teszi magát. Bretiszláv herczeg és Péter király. A nemzet előkelői Aba Sámuelt választják királyukká. Budó felkonczolása. Péter menekülése. Az idegenek üldözése. Aba megkoronáztatja magát. Péter önkényes rendeleteit eltörli. Péter III. Henrik királytól kér segítséget. Üzenetváltás Péter és Henrik közt. Aba király megtámadja a német birodalom határtartományait. III. Henrik első hadjárata Magyarország ellen. Aba békeajánlatai. Henrik ujabb támadásai. Aba kedvező békeajánlataira visszatér. Uj határgrófságok alapítása. Összesküvés Aba király ellen. Aba kegyetlenkedése. Gellért e miatt szemrehányást tesz neki és megjósolja bukását. Henrik király az elégedetlen magyarok hívására az országba jön. A ménfői csata. Henrik bevonul Székes-Fehérvár városába. Pétert a királyságba visszahelyezi. Abát Péter kivégezteti. A nép kegyelete Aba iránt. Péter behívja Henriket s a magyar urakkal hűséget esküszik neki. A nemzet elégületlensége. Péter kegyetlensége. A magyar urak behívják Endre herczeget. A pogány magyarok lázadása. Vatha. Péter menekülni próbál. Gellért püspök és társainak vértanúsága. Péter üldözői kezébe kerül, a kik megvakítják és átadják Endrének. Péter halála.

Alig hunyta be szemeit Szt. István király, zavarokkal teljes időszak következett be. Pedig mindenek felett békére lett volna szükség, hogy a kereszténység s a királyság új intézményei megszilárduljanak. E helyett a trónra érdemetlen királyok versengése és hatalomvágya következtében pártharczok dulták az országot, melyek alatt nemcsak Szt. István alkotásait, hanem hazánk függetlenségét is komoly veszedelem fenyegeté.

Péter alig foglalá el a királyi széket, már is gyülöletessé tette magát. Idegen lévén, a magyarokkal nem rokonszenvezett. Helyettök olasz és német kegyenczeivel vette magát körül; nekik osztogatta a főméltóságokat, a királyi várak ispánságait, s rájok pazarolta a királyi jövedelmeket. A mellett igen kicsapongó volt, s a milyen volt ő, olyanok voltak udvaronczai is. Az özvegy királynéval, Gizellával is méltatlanul bánt. Pedig midőn Szt. István őt utódjává jelölte ki, esküvel fogadta, hogy a királynét tiszteletben tartja, jószágaiból semmit el nem vesz, sőt védelmére kel, ha valaki bántani merészlené. Esküjéről megfeledkezve, csakhamar elfoglalta Gizella uradalmait és kincseit, s a mit meghagyott is neki, avval is csak az engedélyével rendelkezhetett. De nemcsak vagyonától, szabadságától is megfosztá a királynét; egy városban – hihetőleg Veszprémben – oly szoros felügyelet alatt tartá, hogy el sem mozdulhatott onnan és senkivel sem érintkezhetett.

Kiméletlenül bánt az egyházi renddel is; két püspököt erőszakosan elmozdított, s helyökbe másokat nevezett ki.


Péter király ezüst pénze.
Előlapjának körirata: PETRVS REX, azaz: Péter király. Hátlapjának körirata: PANONNIA.
(Veszerle: Érmészeti Táblái-ról.)

Szeszélyét szomszédja, Bretiszláv herczeg szintén érezé. A herczeg Lengyelországot megtámadni készülvén, követeket küldött Péterhez, azzal a kéréssel, hogy a lázadó alattvalói elől Magyarországba menekült Kázmért el ne ereszsze. Péter a kérvény teljesítését kereken megtagadta. „Ha volna régi törvény – e hetyke válaszszal bocsátá vissza a követeket – mely szerint a magyar király a cseh fejedelem porkolábja, akkor megtenném, a mire uratok kér.”

A következő években azonban már szövetségben volt Bretiszlávval és segíté őt III. Henrik német király ellen. 1039 telén hadai a német birodalom keleti széleit dulták: 1040 őszén pedig, midőn Henrik Csehországot két felől megtámadta, segítséget küldött Bretiszlávnak, a ki a németeket szerencsésen ki is verte országából. 1041-ben három zászlóaljjal segíté szövetségesét, de Henrik ezuttal behatolt az ország szívébe és Bretiszlávot hódolatra kényszeríté.

A ki ellen harczolt, nemsokára annak kegyelmét kellett kérnie.

Erőszakoskodásait a magyarok megunván, miután a főpapok és főurak panaszai sikertelenek maradtak, sőt a király azzal fenyegetődzött, hogy minden hivatalt, még a falusi biróságot is németekkel tölti be s előbb nem nyugszik, míg az országot a németek hatalma alá nem hajtja, 1041 őszén a nemzet előkelői titkon gyülést tartottak, a melyen elhatározták, hogy Pétert elűzik és mást tesznek királyukká.

Az Árpádházi herczegek külföldön lévén, választásuk Abá-ra, keresztény néven Sámuel-re esett, ki mint Szt. István sógora és egyike a főembereknek – állítólag a palota ispánja volt – nagy népszerűségnek örvendett.

Péter az ellene készülő lázadásról úgy látszik sejtelemmel sem bírt. Csak midőn az elégületlenek főtanácsosának Budó-nak kiszolgáltatását követelték, mert őt tekinték az ország nyomora egyik legfőbb okozójának, megdöbbenve látta, hogy a vész immár fejére tornyosult. Budót gyáván odadobta áldozatul ellenségeinek, a kik fölkonczolták, két fiának szemeit kitolták, harmadik fiának Sebösnek pedig, a ki Vazult megnyomorította, kezét, lábát összetörték s úgy végezték ki. A király erre megrémült s éjnek idején a nép dühe elől sógorához, Adalbert osztrák őrgrófhoz futott.

A nemzet szívében régóta táplált gyülölet az idegenek iránt most teljes erővel kitört. Péter tanácsosait, kegyenczeit, a kiket kézre keríthettek, irgalom nélkül megölték a fölkelők, a kiknek vezérei Viske, Ztoiszla, vagy Toyzlau (Sztoiszláv?) és Pezli vagy Pehzili (Péczel?) valának.

Mind többen csoportosulának Aba körül, a ki bevonulván Székesfehérvárra, magát ünnepélyesen megkoronáztatá. A koronázás után a püspökökkel s az előkelő urakkal gyűlést tartott, a melyen Péternek minden önkényes rendeletét s az általa kivetett törvénytelen adókat eltörölte. A Pétertől elmozdított két püspököt is vissza akarta helyezni, de mivel helyök már be volt töltve, ügyök eldöntését a pápa ítéletére bizta.

Péter a hatalomról nem akart egykönnyen lemondani. Sógorától III. Henrik királyhoz futott, s lábához borulva, kegyelmet és segélyt kért tőle.

Aba értesülvén erről, követeket küldött a Strassburgban időző Henrikhez, hogy megkérdezzék: háborút, vagy békét akar-e? A német királyt bántotta a büszke kérdés, de azért kitérően válaszolt: „Ha ő óvakodik engem és enyéimet jogtalanul bántani – ugymond – én nem akarok ellenségeskedést kezdeni; de ha ő kezd, Isten segítségével meg fogja érezni, mit tehetek!” S egyuttal a maga részéről is küldött követeket, hogy Aba szándékát megtudakolják.

Aba király erre azonnal összegyüjté hadait, s hogy készületei titokban maradjanak, az utasokat, a külföldi kereskedőket, sőt még Henrik követeit is visszatartotta.

1042 február közepén azután váratlanul megrohanta a német birodalom határtartományait. A derékhad Abával a Duna jobb partján észrevétlenül átvonult a bécsi erdőn, és Tuln vidékén, egész a Traisen folyóig pusztított. Az embereket házaikban, ágyukban lepték meg és a ki ellentállani merészelt, azt leölték. Az éjt Tuln környékén töltötték, és aztán zsákmányukkal nagy vigan haza tértek. Ugyanakkor a Duna bal partján is történt váratlan támadás a magyarok részéről, de ez nem sikerült. Mert midőn zsákmányukkal hazafelé tartottak, közel a Morvához, Adalbert osztrák őrgróf és fiai Luitpold csekély számú, de elszánt haddal megtámadták a megoszlott csapatot s szétverték. A menekülő magyarok közül sokan a Morva folyóba ugrattak s ott vesztek. A csapat vezére megszabadult ugyan, de keserüen meglakolt ügyetlenségeért, mert Aba megfosztotta őt tisztségétől és mindkét szemét kiszuratta. Ép oly szerencsétlenül járt az a csapat is, a mely Karinthiába tört be. Ez is már hazamenőben volt, midőn Gottfried őrgróf Pütten táján rajta ütött s legnagyobb részét levágván, a zsákmányt elszedte tőle.


Aba Sámuel ezüst pénze.
Előlapjának körirata: † REX SAMVHEL; azaz: Sámuel király. Hátlapjának körirata: PANONEIA. (Panonnia.)
(Veszerle: Érmészeti Táblái-ról.(

A támadás nem maradhatott megtorlás nélkül. 1041. tavaszán III. Henrik Kölnben maga köré gyüjté országa nagyjait, s egy szívvel-lélekkel elhatározták, hogy a szenvedett sérelemért bosszút állanak.

Nyár vége felé együtt volt a birodalmi sereg, melyet Henrik a magyarok ellen készült vezetni. Kíséretében volt Péter a kit Henrik visszahelyezni kívánt és hozzá csatlakozott Bretiszláv herczeg is hadával. Az utóbbi magával hozta Vazul legöregebb fiát, Endre herczeget is.

A németek ősz elején támadták meg az országot, bevették és földulták Hainburgot, azután a mocsaras jobbpartról a balpartra kelvén át, Pozsony várát is lerombolták. Ellenállásra nem igen találván, a Garam vizéig nyomultak elő. A lakosok meghódoltak, de kijelenték, hogy Pétert királyokul soha többé vissza nem fogadják. III. Henrik tehát Bretiszláv kérelmére és a lakosok megegyeztével az elfoglalt területet Endre herczeg kormányára bízta, és tél közeledtével az országból kivonult. Nyomban reá Aba megtámadta Endrét s Csehországba űzte.

Aba érezvén Henrik hatalmát, őt megengesztelni törekedett. 1042 karácsonkor követeket küldött hozzá Goslarba s békét ajánlott, de sikertelenül. A következő év tavaszán megujítá békeajánlatait. Igéré, hogy szabadon bocsátja a német foglyokat; a kiket vissza nem adhat, azokért vérdíjat fizet; végül hadi kárpótlásul nagy összeg aranyat akart adni. Henrik, hogy időt nyerjen, a magyar követeknek azt válaszolá, hogy addig nem egyezkedik, míg Aba ajánlatait Regensburgban a bajor országnagyok elé nem terjeszti, mert első sorban ők vannak érdekelve. A követek tehát elmentek Regensburgba s előadták ajánlataikat, még kedvezőbb föltételeket szabva, mint előbb. Csupán azt kívánták, hogy Henrik király a béke megtartását esküvel ígérje. De ezt a kívánságot Henrik határozottan visszautasítá s így a békealkudozások megszakadtak.

Alig érkeztek haza a magyar követek, Henrik hadával az ország határához közeledék. Miután serege fölött szemlét tartott, a Duna jobb partján ellenállás nélkül a Rábczáig hatolt. Itt újból megjelentek előtte Aba követei s urok nevében megujíták előbbi ajánlataikat; azonkívül kijelenték, hogy átadják az ország határszéléből a Lajtáig s a Morváig érő területet, magának a királynak pedig négyszáz márka aranyat s ugyanannyi prémes ruhát ígértek, végül Aba nevében készeknek nyilatkoztak, hogy Gizella királynénak minden jószágát, miket Péter és Aba lefoglalva tartott, visszaadják.

A kedvező föltételek, továbbá az a tapasztalás, hogy Péter visszahelyezése nem megy oly könnyen, arra birták Henriket, hogy elfogadja a békét. Aba megjelent táborában és a békeföltételek teljesítésére magát esküvel kötelezé; hét kezest is adott, kiket a magyarok sorából a németek maguk választottak. Határnapul Szt. András napja (1043. nov. 30.) tüzetett ki: ha addig Aba nem tesz eleget kötelezettségeinek, a kezesek áldozatul esnek.

Henrik azután szeptember hó elején visszafordult s azonnal birtokába vette az átengedett területet. Uj határgrófságot alakított belőle, melyet azonban csakhamar a régi keleti határgrófsághoz csatoltak, hogy e határtartományt még inkább erősítsék.

Aba gyáva meghunyászkodása, az ország területének megcsonkítása sokaknak visszatetszett. A nemzet előkelői amúgy is nehezteltek Abára, mert őket mellőzte s inkább a parasztokkal társalkodott, azokkal evett, ivott, lovagolt és tanácskozott. Mindinkább elfordultak tőle, sőt titkon összeesküvést is szőttek ellene.

A király az összeesküvés nyomára jövén, kegyetlenkedni kezdett. Ellenségeit tőrbe csalta s úgy ejté meg; ugyanis tanácskozás ürügye alatt őket Csanádra hívta, körülvétette fegyvereseivel a házat, melyben gyülésöket tarták, s rájuk rontva mintegy ötvenet közülök bunkósbotokkal agyonveretett.

E kegyetlen tett közfelháborodást keltett, annál is inkább, mert a nagyböjt idején történt, s mert az áldozatokat ki sem hallgatták, sem büneik meggyónására nekik időt nem engedtek.

A felháborodás közepette azonban csak egy férfiú mert szót emelni: Gellért, a csanádi püspök.

A rákövetkező husvétot a király Gellért székhelyén tölté. Abban az időben szokásban volt, hogyha a király valamely püspöki városban tartózkodott, a püspök őt ünnepélyesen megkoronázta és szerencsés országlásáért imát mondott. Gellért püspök azonban a szertartás teljesítését határozottan megtagadta. Abát ekkor a papság s a nép nagy pompával a székesegyházba kisérte, a hol a koronát a vele volt püspökök tették a fejére.

A mint vége volt az isteni tiszteletnek, Gellért hófehér stólában a szószékre lépett és kemény szavakkal szemére veté a királynak kegyetlenségét. „A szent bőjt – így szólt – a bűnösöknek bocsánatjokra, az igazoknak jutalmokra adatott. Te pedig, óh király, kardod gyilkolásával megfertőztetted azt, s tőlem az atya nevét elraboltad, minthogy ma legkedvesebb gyermekeim hiányzanak. Azért e napon semmi bocsánatot nem érdemelsz. Minthogy pedig Krisztusért meghalni kész vagyok, megjósolom neked a jövendőt: harmad ízben támad föl ellened a bosszú kardja és elveszi tőled az országot, melyet álnokul szereztél.” A király kíséretében volt urak és püspökök, a kik a latinul mondott szavakat megértették, elrémültek a püspök merészségén, és tartván attól, hogy a király ezért haragjával fogja sujtani, intettek a tolmácsnak, hogy hallgasson. Ámde Gellért észrevette a tolmács tétovázását, és rákiáltott: „Istentől félj, a királyt tiszteld, az atyai szavakat mondd meg!” A tolmács nem mert ellenkezni, a jelenlévők pedig remegve várták, hogy mi fog történni. És ime Aba magába fojtva indulatát, nem merte bántani a püspököt, a ki oly bátran merte szemébe mondani az igazságot.

Gellért jóslata csakhamar teljesedésbe ment. Az Abától megölt főurak rokonai, valamint ellenségei közül azok, a kik haragja elől idejekorán elmenekültek, Németországba, Henrik királyhoz fordultak, és segítségül hívták őt a zsarnok „álkirály” ellen.

III. Henrik nem igen kérette magát. Különben is volt oka neheztelni Abára, mert a békeföltételeket nem teljesíté. 1043 nyár elején tehát a bajor és cseh hadakkal az ország határán termett. Lopva, váratlanul közeledett, hogy Abát meglephesse. Aba azonban németországi barátaitól idejekorán értesült a király terveiről; s mert tudta, hogy sok az ellensége, inkább szerette volna megkérlelni Henriket, mintsem harczra kelni vele. Eget, földet igért tehát; de határozottan követelé, hogy Henrik a táborában levő magyar szökevényeket, „az ország ezen rablóit és árulóit” szolgáltassa ki, mert a két nemzet közötti viszálynak ők a legfőbb szítói. Henrik erre nem akart ráállani; a követeket, a kiket kémeknek tartott, táborában visszatartotta, és hadával az ország belsejébe nyomult.

Aba Győr közelében, a Rába mögött vonta össze seregét. Henrik harczra szólítá őt és megállapodtak, hogy julius 3-án, a mocsaras Rábaköztől nyugatra eső területen, megütköznek.

A kitűzött napon azonban Abát hasztalan várta Henrik király. Seregét tehát a Rábczáig vezette, majd alkalmas gázlón átkelvén, a Rába felé tartott.

Alig lépett át Henrik ezen a folyón is (julius 5-én), Ménfő táján egyszerre csak feltüntek a távolban a magyar lovasok.


III. Henrik pecsétje.
Körirata: HEINRICVS D(e)l GR(ati)A ROMANOR(um) IMP(e)R(ator) AUG(ustus). Azaz: Henrik, Isten kegyelméből római császár.

Forró nyári nap volt. A láthatár szélén könnyű fehér felhők emelkedtek, melyek a napot vékony fátyol módjára elboríták. A tikkasztó hőségben hirtelen forgószél támadt, a mely a közelgő magyar sereget porfelhőbe burkolta. Midőn a forgószél elmult, a két sereg szemtől szemben állott egymással. Henrik néhány bátorító szót intézett övéihez. Most felhangzott a magyarok csatakiáltása, s nyomban rá a németeké, a kik Istent hívták segítségül. Ekkép rontott egymásra a két sereg.

A harcz hevében a magyarok közül sokan, a kik Péterhez szítottak, eldobták pajzsaikat, fegyveröket és futásnak eredtek. Példájokat csakhamar követte az egész sereg. A németek a futamlókat hat mértföldnyire űzték és részint a csatatéren, részint futás közben sokakat levágtak közülök. Számos püspök és főúr kezökbe esett, és zsákmányul ejték Aba aranyos lándzsáját meg koronáját, amelyeket Henrik király győzelme jeléül utóbb Rómába, Szt. Péter templomába küldött.

A véres harcz befejeztével Henrik a halottakkal borított csatatéren mezitláb, daróczruhába öltözve, a feszület elé járult, és térdre borulva hálát adott Istennek a kivivott győzelemért. Példáját követték vitézei is. Azután egymást megölelve megbocsátották kölcsönösen sérelmeiket, eltemették halottaikat, ápolás alá vették sebesültjeiket és tovább nyomultak.

Győr városa megnyitotta kapuit előttök. E helyen Aba felesége, gyermekeivel és roppant kincscsel a németek kezébe esett.

A merre Henrik seregével haladt, a nép mindenütt eléje tódult és meghódolt neki. Mintegy diadalmenetben vonult be Székes-Fehérvár városába, a hol Pétert a székesegyházban a főemberek s a nép jelenlétében kezénél fogva királyi székébe ülteté. Miután kibékíté őt népével, s némely magyarok kérésére a bajor jogot behozta, némi őrség hátrahagyása után az országból kivonult. Regensburgba érve mindaddig nem evett, míg a város templomait ünnepélyes körmenetben mezítláb és szőrruhát öltve körül nem járta, és valamennyi oltárra egy-egy drága ruhát nem ajándékozott. Bajorország fővárosának utczái zengtek a papok és apáczák hálaénekétől s az ujjongó nép örömkiáltásaitól.

E közben Aba, a ki a Tisza felé menekült, ismét mozogni kezdett. De Péter ellene ment, mire hadai elszéledtek, ő maga pedig tovább bujdosott. Mindenki elhagyta őt, még az elemek is összeesküdtek ellene. Ugyanis amint bujdosás közben éjnek idején egy faluban megpihent, zivatar támadt; a villám lecsapott s az egész falu lángba borult. Rémülve menekült tovább. Útközben azonban ellenségei elfogták, és megkötözve Péter elé vitték.

Péter törvényt ült fölötte, halált mondatott fejére, és kivégezteté őt. Holttestét egy kis falusi templomban temették el; utóbb átvitték a Mátra aljában fekvő saári monostorba, a melyet ő alapított, és annak sírboltjában helyezték örök nyugalomra. A nép, a melynek kedvezett, s amely benne az idegenek áldozatát látta, sokáig kegyelettel emlegette nevét, s azt beszélte róla, hogy midőn koporsóját felnyitották: szemfedőjét, ruháját épségben, sebeit pedig behegedve találták.

* * *


A pogány magyarok lázadása.
Geiger J. P. rajza.

Abától nem kellett már tartania Péternek, de azért még sem érezte magát biztonságban. Tudta jól, hogy a nemzet csak kelletlenül fogadta őt vissza. Azért, hogy Henriket mindikább magához kösse, 1045 elején követséget küldött hozzá s őt ünnepélyesen meghívá, hogy a pünkösdi ünnepeket nála, az ő székvárosában töltse.

Henrik elfogadta a meghívást s díszes hajón, fényes kisérettel csakugyan útra kelt. Fehérvárra érkezve, Péter nagy tisztességgel fogadta; pünkösd ünnepén (május 26.) azután, midőn vége volt az isteni tiszteletnek, a magyarok s németek jelenlétében aranyos lándzsát nyujtott át neki hódolata jeléül. Ugyanakkor a magyar urak is hűséget esküdtek Henrik királynak és utódainak. Henrik a neki felajánlott országot azonban Péterre ruházta, hogy azt, mint hűbért, élete végeig bírhassa. Ekképen Magyarországot, mely – az egykoru krónikás szavai szerint – Szent István idejében a németeknek még a nevét sem szerette hallani, idegen uralkodó hatalma alá került, s a német birodalom adófizetőjévé lett. A hódolati ünnepély után Péter ura tiszteletére fényes lakomát adott, mely alkalommal Henriknek tömérdek aranynyal kedveskedett. Henrik a neki fölajánlott kincset kiosztá mindazok között, kik a mult évi táborozása alkalmával vele harczoltak, s neki a győzelmet kivívni segíték.

Henrik távozása után Péter mind elbizakodottabbá lőn. Ellenségeinek száma ezért napról napra nőtt, s csakhamar az egész ország elfordult tőle. A hazafiak nem tudták neki megbocsátani hazájuk megaláztatását és titkos sóvárgással tekintének Lengyelország felé, a hol a száműzött Árpád-házi herczegek tartózkodtak.

Az elégületlenek élén Viske, az 1041-iki fölkelés egyik vezére, továbbá Baja és Bajna, Gyula fiai állottak. Azonban mielőtt tettre került volna a dolog, hitvány árulók fölfedezték az összeesküvést Péter királynak, a ki Visket, Baját és Bajnát rögtön kivégeztette, az összeesküvés többi részeseinek pedig szemeiket szúratta ki, vagy egyébképen kínozta őket.

E kegyetlenkedés csak sietteté a lázadás kitörését. 1046-ban, midőn III. Henrik király Olaszországba indult, hogy magát császárrá koronáztassa s lecsendesítse a római zavarokat, a magyar urak Csanádon titkos ülést tartottak, a melyen elhatározták, hogy a bujdosó herczegeket az országba visszahívják, és Pétert a trónról elűzik.

A herczegek 1043-ban Csehországból Lengyelországba költözének, a hol Béla herczegnek csakhamar alkalma nyílt vitézségét kitüntetni. Ugyanis Kázmér fejedelem háborúban állván a pomeránokkal, Béla fölajánlotta neki kardját, a melyet Kázmér el is fogadott. Béla aztán a pomerán herczeget párviadalban legyőzte, a miért a király nővérét, Richézát neki adá. Endre és Levente azonban nem akartak testvérök kegyelméből élősködni. Oroszországba mentek tehát, a hol nemcsak szíves vendégszeretetre találtak Jaroszláv kievi fejedelemnél, hanem Endre a fejedelem leányának, Anasztáziának kezét is elnyeré.

Az elégületlenek ide küldék követeiket, a kik Endrét a trónra meghíván, biztosíták, hogyha az országba jön s azt a németek jármától megszabadítja, az egész nemzet kész őt urául elismerni. Endre és Levente, miután kiküldött kémeik biztató hírrel tértek vissza, orosz segély-haddal és fogadott sereggel az 1046. esztendőben csakugyan útra keltek.

Alig érkeztek Aba-Ujvár alá, a nép mindenfelől hozzájuk tódult, s őket szabaditókként üdvözölte. A nemzeti mozgalom mind nagyobb arányokat öltött; az elégületlenek többé nem elégedtek meg azzal, hogy Pétert megbuktassák és Magyarország függetlenségét visszavívják; hanem a kereszténységet eltörölni, s helyébe a pogány vallást visszaállítani törekedtek. Fenhangon követelék tehát a hazatért herczegektől, engednék meg, hogy őseik vallása szerint élhessenek, a püspököket, papokat leölhessék, a templomokat lerombolhassák s a keresztény vallást kiirthassák. Levente, a ki szivében pogány volt, örömmel üdvözölte a mozgalmat. Endre a kereszténységhez ragaszkodott ugyan, de nem lévén ereje a nép akaratának ellenszegülni, kénytelen volt szabad folyást engedni szenvedélyének, annál is inkább, mert a tömeg nyiltan kijelenté, hogy különben nem fog fegyvert mellette.

Most a nép, követve Vatha nevű főember példáját, pogány módra kezdett élni: lenyirta haját, csak három csombókot eresztett alá; lóhúst evett, s a pogány papok lázító beszédeinek hatása alatt neki esett a papoknak, azokat fölkonczolta s velök minden keresztényt – magyart, idegent egyaránt. Dühök az egyházak és templomok ellen is fordult, a melyeket felgyujtottak.

Péter e közben a Duna balpartján, a Garam és Nyitra közti vidéken tartózkodott. Egy éjjel három magyar lovas vágtatott be táborába és ősi szokás szerint harsány hangon kiáltá: „Isten szava és Endre és Levente parancsa, hogy meg kell ölni a püspököket, papokat, dézsmaszedőket; az ősi vallást vissza kell állítani, az adót el kell törülni. Péter pedig németeivel, olaszaival vesszen el örökre, és vesszen el még emlékök is!” Erre Péter hadaival másnap reggel Komárom táján átkelt a Dunán és Fehérvár felé sietett. Ámde akkorra már a Dunántúli vidék is lángokban állott. Fehérvár kapuit a király előtt elzárta, a tornyokat és bástyákat fegyveres nép tartotta megszállva. Mit tehetett egyebet, vágtatott Mosony felé, hogy Németországba meneküljön.

Endre és Levente ellenállás nélkül nyomultak Pest felé, hogy ott a dunai réven átkelvén, Fehérvárra menjenek.

Közeledésük hírére Gellért és három püspöktársa, u. m. Beszteréd, Bőd és Beneta, a kik vele Fehérvárra menekültek volt, elhatározták, hogy Endre elé mennek és üdvözölni fogják őt. Hozzájuk csatlakozott Szolnok nevű ispán is nagyszámú keresztény néppel.

Megindulának tehát Buda felé, és estére a Tétény közelébe eső Diódra értek. Gellért püspök a falu templomában, a mely Szent Szabina tiszteletére volt szentelve, másnap reggel misét mondott; mise végeztével pedig a néphez fordulva megható beszédet tartott a katholikus hitről s az örök boldogságról. Egyszerre csak könnyekbe tört ki és így szólott: „Testvéreim, püspöktársaim, és ti hívek mind, a kik itt vagytok, tudjátok meg, hogy ma a vértanúság koronájával urunkhoz, Jézus Krisztushoz, az örök öröm országába jutunk. Tudtotokra adom ugyanis nektek Isten titkos végzését, a mely nekem az éjjel kijelentetett. Láttam a mi urunkat, Jézus Krisztust, szentséges anyjának, Szűz Máriának ölében ülve, amint bennünket magához híva, kezével az ő testének és vérének szentségét nyujtá nekünk. De mikor Beneta püspök járult hozzá, visszavonta a szentséget; ő tehát nem részesül velünk a vértanuságban.”

Ismervén Gellért életének szentségét, a püspökök nem kételkedtek szavainak igazságában. De azért nem estek kétségbe, sőt inkább örültek, hogy Krisztusért véröket onthatják.

Gellért fölszólítására meggyónták egymás bűneit, megáldoztak, s ekképen megvigasztalódva, s a hit malasztjától megerősödve, folytatták útjokat a dunai rév felé: Gellért kocsin, mert beteges volt, társai pedig lóháton.

A pesti rév a Budapest-belvárosi templom s a mai Rudas-fürdő között volt, s az út hozzá a Szent-Gellérthegy s a Duna közt levő keskeny közön vitt keresztül. Amint Gellért társaival és kíséretével a Gellérthegy aljához érkezett, egy lázadó pogány csapat Vatha vezérlete alatt megrohanta őket, s kőzáport zudított fejökre. Gellért István első vértanú példájára letérdelt, s szünetlen keresztet vetett a kövezőkre, mintegy áldást hintve rájok. Ez még inkább feldühösíté ellenségeit: rárohantak, felforgatták szekerét, őt magát pedig lerántván kocsijáról, taligára tették s felvonszolva a meredek hegy tetejére, a mélységbe taszíták. Még lihegett, midőn a hegy lábához ért; lándzsával átszúrták tehát, majd egy kövön koponyáját összetörék. Vele együtt vértanúi halált szenvedett Bőd püspök is. Beszteréd püspök nehéz sebet kapott, melybe harmad-napra belehalt; Beneta püspököt azonban Endre, a ki akkor érkezett a pesti révhez, megmenté. Szolnok ispán a lázadó tömeg láttára lovával a Dunába ugratott, s már-már megmenekült, mert keresztfia Murtemér csónakjába vette, s vele a túlpartra akart evezni. Ámde a parton álló pogányok dühösen rákiáltottak, és halállal fenyegették őt, ha Szolnok ispánt meg nem öli. A fenyegetésektől megijedve, Murtemér csakugyan megölte keresztatyját, s a Dunába dobta.

Gellért püspök holttestét a lázadók ott hagyták vértanúsága helyén. Másnap azonban Endre átviteté a Dunán, s a Boldogságos Szűz pesti templomában eltemetteté. Ott nyugodott néhány évig, míg utóbb egykori székhelyére, Csanádra nem vitték.

Gellérten és társain kívül sok más is áldozatul esett a fellázadt nép dühének, papok, világiak, idegenek s magyarok egyaránt.


A Gellért-hegy.
Tull Ödön rajza.

Endre az ország szívébe érve, mindenek előtt Pétert akarta kézre keríteni, nehogy Németországba menekülhessen. A király csekély kísérettel csakugyan Fehérvárról Mosony felé igyekezett, de a határszélen a lázongó csapatok az utakat már elállották, úgy hogy visszafordulni volt kénytelen. Amint így üldözött vad módjára bolyongott, találkozott Endre követével, a ki őt ura nevében életéről biztosítva, felszólítá, hogy térjen vissza s jőjjön Endréhez, kinél tisztességes bánásmódban fog részesülni. Péter kénytelen-kelletlen el is szánta magát, hogy Endre elé járul, és sorsát az ő kezébe teszi le. Már közel voltak Fehérvárhoz, midőn rejtett fegyveres csapatokat vett észre. Attól tartván, hogy tőrbe csalják, nejével és kísérőivel futásnak eredt, de üldözői Zámor (ma Zámoly) nevű faluban utolérték. Péter itt egy udvarházba vonulván, három napig kétségbeesetten védte magát. Kisérői majd mind elhullottak már; végre az ostromlók megrohanták a házat s a sebekkel borított királyt nejével együtt elfogták, szemét kiszúrták, s aztán Endréhez, Fehérvárra vitték őt. Endre őrizet alá helyezte, de Péter nemsokára meghalt.

Pécsett, az általa épített székesegyházban temették el.


Pécs.
Orell Füssli: „Ungarn in Wort u. Bild” czimű művéből.


I. Endre koronázása.
Székely Bertalan festménye a pécsi székesegyházban. Zelesny fényképéről.