SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

2. I. Ferdinánd magán-uralkodása. (1540–1564.)

János király halála után a nagyváradi béke értelmében Ferdinánd kezében kellett volna egyesülnie egész Magyarországnak. Ez azonban többféle okok miatt most sem történhetett meg. A haldokló király szavai nem csekély hatást tettek körülötte volt tanácsosaira, és pedig nemcsak azok, a melyekben az atya kérte hű embereit, hogy a hűséget, a melylyel addig iránta viseltettek, imént született fiára is átvigyék, hanem azok is, a melyekben a magyar politikus az osztrák szövetség veszélyeire figyelmeztett. S ez nem is volt csoda. A nemzet Ferdinánd egész addigi uralkodása alatt annak volt a tanuja, hogy igérik ugyan a német birodalom segítségét, de abból tényleg vajmi kevés érkezik meg, s az is későn. Azt is tapasztalták, hogy Károly császár mindig csak a németektől kiván a magyaroknak segítséget szavaztatni, de hogy Amerikából Európába aranynyal megrakodtan jövő hajói közül csak egyet is Magyarországnak a török elleni védelmére fordítana, ara nincsen példa. Ily körülmények között János király tanácsosai két utat láttak maguk előtt: vagy szövetkeznek a törökkel, a mi ugyan elég kellemetlen dolog, de annak fejében legalább nagyjából békét nyernek tőle, s e mellett a belügyeket teljesen nemzeti alapon intézhetik; vagy Ferdinándhoz csatlakoznak, a törökkel nem szövetkeznek, de előtte mint ellenség előtt gyakran megalázkodnak, neki adót fizetnek és támadásainak mégis folytonosan ki vannak téve. E mellett Ferdinánd országrészében, ha a német segítség kevéssé volt is érezhető, a németek befolyása sulyosan nehezedett a népre. Az osztrák kormány már ekkor kezdett beavatkozni a magyar ügyekbe. A német hadnagyok pedig, a kik veszedelem idején ugyan meghúzták magukat, pöffeszkedve, megvetőleg viselkedtek a büszke magyar nép iránt, s ha tehették, erőszakoskodtak rajta. Hozzájárult, hogy a német középosztály már ekkor kezdte magát számos magyar hivatalban megfészkelni. Ilyenek voltak, vagy ilyeneknek látszottak Magyarország viszonyai az utolsó nemzeti király halálakor. Ki csodálkoznék tehát azon, ha János tanácsadói azon valának, hogy a nagyváradi béke nem létezőnek tekintessék? Annál is inkább, mert ez maguknak is érdekökben állott.

A legbefolyásosabb országnagyok János király halálakor a következők valának: Első volt Verbőczi István, a nagy törvénytudó s mintegy a magyar középnemesség képviselője, a ki, bár a gyakorlati élet küzdelmeiben kevésbé tudta megállani helyét, az alkotmányos küzdelemben a nemzet tömegére kiváló befolyást gyakorolt. A másik Petrovics Péter volt, az elhunyt király rokona: korlátolt eszű ember, a kinek azonban a királyi családhoz való viszonya, valamint az a körülmény, hogy mint temesi főispán az ország déli részein már akkor megfészkelődött ráczok fölött nagy befolyással bírt, mégis nagy jelentőséget kölcsönzött. A párt fő-főemberei között volt Török Bálint is; ingatag jellemű ember, a ki a Ferdinánd és János közötti versengés idején hol az egyik, hol a másik királylyal tartott. Óriás vagyona s a hadvezérletben is elég nagy jrátassága biztosította arról, hogy bármely párthoz áll, mindenütt tekintélyes egyéniség leszen. A negyedik, a kit azonban első helyen kellett volna említenünk, az alacsony származású s magát egyszerűen György barát-nak nevező Uttyesenics volt, a ki János király uralkodásának utolsó éveiben minden ügyekben a legjelentékenyebb befolyással bírt. Ő volt most is a királyi tanács lelke s ha színleg igyekezett is háttérbe vonulni, tényleg azt mondhatni, hogy János halála után minden hatalom az ő kezében egyesült. Ő adta elő: mit kelljen tenni, mikép eljárni? ha János király fiában a nemzeti királyságot továbbra is fönn akarják tartani.

Mindenek előtt szükségesnek látszott, hogy a tanács tagjai saját állásukat biztosítsák. Ezért a király halálát pár napig eltitkolták, hogy az alatt ügyeiket rendbe hozhassák, s magukat az egymásnak adott esküvel s bizonyság-levelekkel biztosítsák.

Ezután a pártfogóra kellett figyelemmel lenniök. János királynak halálos ágyán is kinyilatkoztatott akaratával megegyezőleg siettek leginkább az ő kincseivel ellátni Verbőczi Istvánt és Eszéki János püspököt, hogy Konstantinápolyba utazva, a nagyurat jó hangulatra bírják a kis herczeg iránt. A lengyel királyról sem volt szabad megfeledkezniök, akiről mint a királyné atyjáról, föl lehetett tenni, hogy annak, valamint unokájának érdekét buzgón fel fogja karolni. Siettek is fölkeresni levelökkel, a mire nem késett válaszolni, szokott modorában a békés kiegyenlítés érdekében emelvén szót.


Fráter György aláírása.
[Fr(ater) thesaur(iarius) manu p(ro)p(ria].

A kormányzók sokáig késtek János király eltemetésével. Oka az volt, hogy őt is Székes-Fehérvárott akarták örök nyugalomra helyezni. Erdélyt meg nem akarták elhagyni, míg ott a zavarokat legalább nagyjából le nem csillapítják. Ez azonban nem igen sikerült. A székelyek és szászok ugyan kezdtek elfordulni a lázadó vajdáktól, de Fogaras bevehetetlennek látszott. Végre János tanácsosai elgondolván, hogy Magyarország sorsa úgy sem fog Erdélyben eldölni, Bornemissza Boldizsárt kormányzóul hagyták, s az elhunyt király tetemével megindultak Buda felé. A nép a gyászmenetet mindenfelé szomorú arczczal fogadá, mintha második Mátyást vesztett volna.

A király holttestével annak kincseit is hozták, azok nagy voltáról pedig mesés hírek keringtek. A magyar-lakta vidékeken ugyan nem volt e hireknek semmi hatásuk, a nép szentségtörést látott volna abban, ha a király kincseihez nyúl. Ellenben a havasi móczoknak nem voltak efféle aggályaik s egész sereg egyesült, hogy a királyi kincseket elrabolhassa. Ámde a menet utócsapata, amely ezer lovasból és négyszáz jól fegyverzett gyalogból állott, elűzte a zsákmányra leső csőcseléket. Más veszély is fenyegette a gyászmenetet: Ferdinánd király párthívei Budától és Székes-Fehérvártól el akarták vágni. György barát azonban gyors meneteleivel az ellenség szándékának elejét vette. Végre megérkezett a gyászmenet Székesfehérvárra, a hol szeptember 15-én János király tetemeit örök nyugalomra helyezték.

Ezután megtartották a Rákoson az országgyűlést. A János király pártján volt előkelők legnagyobb része megjelent azon, s a kis királyfit – a ki a keresztségben később János Zsigmond nevet nyert – Magyarország királyává kiáltották ki. A kormányt is szervezték: Török Bálint lett a királyi seregek fővezére, Petrovics az alvidék kormányzója, György barát a kincstárnok, vagyis tulajdonkép minden.

Ez alatt az ellenpárt sem nyugodott. János király hívei közül ugyanis némelyek abban a véleményben voltak, hogy halála után a váradi békét csakugyan végre kell hajtani. Különösen a felső Tisza vidékén lakó előkelők voltak e nézeten. E párt vezérei: Frangepán Ferencz s Perényi Péter valának, a kikhez a legbefolyásosabb emberek közül még Bebek, Ráskai István s a Balassák csatlakoztak. Ezek augusztus utolsó napjaiban Gyöngyösön, majd Egerben értekezletet tartottak a teendők felett. Augusztus 30-án levelet írtak Károly császárhoz, a melyben kinyilatkoztatták, hogy el vannak határozva, mikép Ferdinánd király alatt az egész országot egyesítik; de kérik, hogy történjék valami az ország megtartása érdekében. Ezt két úton tarták eszközölhetőnek: vagy békekötés és adófizetés, vagy háború útján. Nézetök szerint mindkét esetben szükséges, hogy a császár a franczia királylyal megbéküljön. S ha az némi engedmények nélkül nem történhetnék is, Magyarország békés birtoka nagyon fölérne a tett engedményekkel. Kijelenték azonban, hogy a Ferdinánd által addig követett rendszerrel nincsenek megelégedve s annak folytatását az országra nézve romlást hozónak tartják. Hozzá tették, hogy ha Károly nem volna hajlandó a kijelölt eszközök egyikéhez is nyúlni, akkor az Isten szerelmére, ne akarja vesztöket, hanem mondassa le testvérét az ország ama részéről is, a mely kezében van. Hadd kísértsék meg, magukra hagyatva, legalább imígy-amúgy megmenteni a hazát.

Azonban fölterjesztésüket nem vették figyelembe. Egyedüli eredménye volt, hogy vidékök ezentúl nem tartozott a kis királyfi birtokához, s hogy Perényi Péter a helyett, hogy a János-párti országrésznek lett volna a kormányzója, amely állással György barát kínálta volt meg, a Ferdinánd-párti országrésznek lett a főkapitánya és kanczellárja.

Ferdinánd maga is vágyai czélpontjánál vélvén magát, ujból nagyobb buzgalommal látott az ország ügyeihez. Legelső dolga volt, hogy a már Konstantinápolyba küldött Laszky után Andronicus Tranquillust küldje, azzal a pótló utasítással, hogy igérhet a szultánnak harmincz-, a nagyvezérnek hat-, Junisz bég főtolmácsnak pedig kétezer forint évi ajándékot, ha beleegyeznek abba, hogy Ferdinánd egész Magyarországot birtokába vehesse. Egyszersmind érintkezésbe bocsátkozott János király országrészének kormányával, illetőleg Izabella királynéval. Ehhez gróf Salm Miklóst küldé azzal a nyilatkozattal, mikép kész a váradi béke értelmében eljárni, ámbár János királynak magatartása következtében az alól tulajdonkép fel volna mentve. A királyné azonban jól elkészült a követ fogadására s legkevésbbé sem jött zavarba. Fekete posztóval bevont szobában fogadta Salmot s előterjesztésére azt válaszolá, hogy ő tapasztalatlan, fiatal nő, a kit a testi és lelki szenvedések lesujtottak, s a ki ily nehéz ügyben magától nem határozhat. Kéri tehát ő felségét: engedjen neki annyi időt, hogy atyjától, Zsigmond királytól tanácsot kérhessen. Nem válnék sem Ferdinánd királynak, sem a császárnak becsületére, ha a halasztásban meg nem nyugodva fegyverhez nyúlnának, hogy egy könnyei árjában elmerült özvegyet s egy bölcsőben síró gyermeket megostromoljanak. Ezt természetesen csak időnyerés végett mondta, mert atyja, a lengyel király, azt tanácsolá, hogy mielőtt határoznának, várják meg előbb a konstantinápolyi követség eredményét, addig pedig húzzák, halaszszák a dolgot, a mint lehet.

A kapott válaszszal nem volt megelégedve Ferdinánd. Hogy szavának nyomatékot adjon, elküldte Vels Lenárt tábornokát Buda alá, azzal a meghagyással, szólítsa fel a királynét és tanácsosait, hogy három nap alatt határozzák el magukat: hajlandók-e a nagyváradi béke értelmében meghódolni vagy sem? Ez igen helyen eljárás lett volna, ha Vels oly erővel indul Buda alá, hogy ellenkezés esetén szavának kellő nyomatékot is tud adni. Annyival azonban nem rendelkezett. Serege épen elegendő volt arra, hogy a királyné híveit felbosszantsa, s hogy a Buda vidékén levő, ekkor még népes és jómódú helységeket Isten ostoraként sujtsa; egyébre nem volt képes. S miután akkori szokás szerint többféle nemzetségből volt összeállítva, gyakoriak voltak a surlódások, a melyek Vels betegessége s az ebből származó erélytelensége következtében gyakran véresek valának. Egy ízben a békéltetésre siető Velset és Perényit is kővel dobálták meg, s csak a hajóról odahozott spanyolok és dalmaták közben-lépésének sikerült a véres harczra kelt magyarokat és németeket egymástól elválasztani. Ily haszontalan pénz- és erőpazarlás volt Vels egész küldetése. A magyar és német vezérek addig fordultak Ferdinándhoz kölcsönös panaszaikkal, míg végre téli szállásra parancsolta vitézét. Vels, hogy valamit tegyen, bevette Visegrádot, azután csapatait Pápa vidékén, leginkább Török Bálint jószágain helyezte el. Ugyanakkor Perényi Székes-Fehérvár városág bírta rá szép szerével az átpártolásra.


Izabella királyné aláírása.
(Isabella regina m. p.)

E közben a törökországi követségek eredményei is kezdtek tudomásra jutni. Alig érkeztek Konstantinápolyba a János-pártiak követei, Majláthtól is jött egy megbízott, hogy ellenök működjék. Egyebek között azt a hírt vitte, hogy a kis herczeg tulajdonkép nem is János királynak a fia, hanem valami idegen, becsempészett gyermek. A török kormány ennélfogva elhatározta, hogy addig nem tesz semmit, míg meg nem bizonyosodik a dologról. Csausz érkezett tehát Budára, hogy ez ügyben kellő felvilágosításokat szerezzen. Sok tudakozódásra azonban nem volt szükség. Izabella tapintata megsúgta a kellő s a legbiztosabb utat: megszoptatta a csausz jelenlétében kis fiát. S a szultán küldötte annyira el volt ragadtatva e jelenettől, hogy megcsókolta a kis fiú lábát, leborult a szép asszony előtt s kezét a gyermekre téve, ura nevében megesküdött, hogy az lesz és senki más a magyarok királya.

S a küldetés csakugyan nem volt eredménytelen. Október 17-én kiadták a „fermánt”, amely János Zsigmondot a királyságban megerősíti, azonkívül fejedelemsége jelvényeül a szultán aranynyal átszőtt bíbor-ruhát, kardot s aranyos nyelű buzogányt küldött neki. Pár nap mulva a viszonyokhoz képest kedvező eredménynyel térhettek vissza a követek Budára.

Nem beszélhetett ily szerencséről Laszky, a Ferdinánd követe. A szultán keményen szemére hányta: hogy merészelt ura Buda ellen csapatokat küldeni, mikor az a város az övé? S oly nagy volt ellene az ingerültség, hogy alig tudta elkerülni az orr- és fülcsonkítást. Azt azonban tűrnie kellett, hogy hónapokon át majd éhen hagyták a hét torony valamely zúgában.

A külügyi viszonyok e szerint elég kedvezők valának János Zsigmondra nézve, de annál veszedelmesebb fordulatot vettek a következő télen a belső viszonyok. Az a két egyéniség: anyja és gyámja, a kik iránta legnagyobb érdeklődéssel viseltettek, szerencsétlenségére sehogy sem tudtak megférni egymással. A barát ugyanis, a ki mindenki irányában, a kire csak rászorult, a legnagyobb figyelmet tanusítá, úgy látszik, kevéssé követte az udvariasság szabályait Izabella királyné irányában. Fölöslegesnek tartá azt annál is inkább, mert hiszen egész működése az ő és fia érdekében történt. A királyné pedig fiatal, eleven kedélyű lévén, nem igen tudott megbarátkozni György barát szigorával, hogy még kevésbbé költséges kedvteléseiben is korlátozza.

Kedvetlensége utóbb annyira fokozódott, hogy kész volt a királyságot föláldozni kissé szabadabb és kedvének jobban megfelelő életért. Titokban tehát összeköttetésbe lépett Ferdinánddal, s a hozzá visszapártolt Bebek Imre révén alkudozni is kezdett vele; sőt késznek nyilatkozott, hogy a barátot megöleti, ha ellenszegül az átadásnak, föltéve, hogy a pesti őrség, a mely a tél folytán magyar csapatokkal erősödött, megsegíti. Azonban nem volt könnyű a barátot eltenni láb alól, s mikor kenyértörésre került volna a dolog, kifogyott a királynéból a mersz és követét a neki adott utasítás áthágásával vádolá.


A régi fehérvári kapu záró-köve, Török Bálint monogrammjával.
Buda várában, a királyi palota művezetőségének udvarán. A kövön az évszám: 1540, alatta a monogramm: V(alentinus) T(ö)R(ö)K.

Ferdinánd az eddigiekből láthatta, hogy csupán alkudozással nem fogja megszerezni Buda várát: elhatározta tehát, hogy a következő év tavaszán hadat indít annak megostromlására. Ismét nagy reménységben úszott, mint az különben jellemvonásai közé tartozott. Híre járt ugyanis, hogy György barát már mindenivel elrontotta a dolgát, hogy nemcsak a királyné van ellene, hanem már Török Bálint is elhagyta Budát, sőt mi több, a törökkel is összekoczczant. Ezen fölül a magyar rendek is nagy segélyt ígértek s a német birodalomtól is lehetett várni valamit. Mert a Regensburgban tartott gyűlésen maga Ferdinánd is megjelent, hogy segélyt kérjen, továbbá Frangepán érsek és Nádasdy is, a magyar rendek képviseletében. A birodalmi rendek ezúttal csakugyan nem voltak a legrosszabb hangulatban, s négy havi zsoldot ajánlottak fel tízezer gyalog és négyezer lovas számára. Azonban Károly császár nagy hibát követett el. A helyett, hogy minden egyéb gondot félre téve, azon munkálkodott volna, mikép egész Magyarország Ferdinánd kezében egyesíttessék, a Földközi-tenger északi partján elterülő, a kereskedelmet ugyan háborgató, de egyébként nem veszélyes berber államok ellen intézett hadjáratot.

A szerencsének Buda ellenében ujból való megkísérlése végett nem Velset nevezték ki, hanem Rogendorf Vilmost, a ki tíz év előtt – az igaz akkor is siker nélkül – már megkísérlé a hadi szerencsét a magyar főváros falai alatt. Serege húszezer emberből állott, a kik között magyarok, csehek és németek is voltak. Ennek ellenében a vár őrsége csak valami harmadfélezerre ment, de a mi hiányzott számban, azt pótolta a bátorság. Különösen György barát, a ki maga állott a védelem élén, tűnt ki harczi kedvével. Baráti csuhája fölé pánczélt öltött s úgy járt-kelt a vár veszélyeztetett pontjain, buzdítva a védőket. Hogy jobb kedvet keltsen, még tréfálkozott is. Így például kiüzent Rogendorfnak: ne lövöldözzön oly erősen, mert különben a királyi ólban valamelyik emse disznó el találna vetélni. Egyszersmind a vele volt királyi tanácsosokkal egyetértve kinyilatkoztatá, hogy a királyné okosabb, hogysem lemondjon Magyarországról a szepesi herczegségért.

Más volt azonban magának a királynénak a felfogása. A mit Uttyesenics háta mögött már az elmult télen kezdett űzni, azt tovább folytatá s néhány lengyel úr közvetítésével Ferdinánd vezérével összeköttetésbe lépett. A dolog azonban kitudódott s a királyné szoros őrizet alá került. De az árulás ezzel csak egy időre volt elnémítva a budai palotában. Miután a védelem sikeresnek mutatkozott, a szultántól levél jött, a melyben Györgyöt értesíté, hogy rövid időn harmadik basája meg fog érkezni, hogy őt megsegítse. A budai tanács ama része, a mely Ferdinándhoz szított, erre várt csak. Tervét a nép előtt megvallani nem merte, annál kevésbé, mert János király Buda összes polgárait megnemesítvén, ezek hozzá és családjához kiválóan ragaszkodtak; s a polgárok ragaszkodását az sem volt képes megszüntetni, hogy János király rendelkezését utóbb Ferdinánd is megerősíté. Most azonban az említett polgárok azzal álltak elő, hogy György barát nem is a királyfi, hanem a szultán részére tartja Budát, miért is a királynéval meg Rogendorffal megegyeztek abban, hogy a várat az ostromlók kezébe játszszák. Kikötötték azonban, hogy ne német hadnagyok jöjjenek a vár átvételére, hanem a magyar előkelők: Perényi, Serédy, Bebek és Nyáry, a kik igaz hitökre fogadják, hogy ha netalán a németek rabolni akarnának, a polgárokat ellenök megvédelmezik. Rogendorf el is fogadá a föltételt s az átadásra a junius 13-ikáról 14-ikére virradó éjszakát jelölte ki.


Rogendorf Vilmos emlékérme.
Előlapján a vezér mellképe, e körirattal: WY(lhelm) V(on) ROGENDORF COMMANDO(eu)R ZV OTOSEC SEINS ALTE(rs) 55. – Hátlapján Rogendorf babérkoszorútól övezett czimere.

Pálczán Péter a város kisbírája, Bornemisza Gergely és Tamás, Dreylinger s a többi czinkosok a Boldogasszony templomának czintermében – a Mátyás-templom mögött – vártak a bejövőkre, miután az ottani kiskaput, talán épen a királynétól szerzett kulcscsal, kinyitották. Már-már virradt s Pálczán meg társai aggódni kezdtek, a mikor megérkeztek a várva-várt vendégek. „Jönnek már!” mondja az egyik. Jöttek is, de még sem azok, a kiket vártak. Rogendorf, hogy ne legyen kénytelen Buda bevételének dicsőségét valamely magyar hadvezérnek átengedni, saját fiát küldte be valamely német csapat élén. Pálczánék megütközve vették ezt észre, de nem tehettek mást, minthogy bebocsátották őket. A városi őrség is, a mely a Boldogasszony templomának czintermében állt, úgy tett, mintha nem is venné észre a benyomulókat, a kik elérkeztek a templom előtt lévő, ma a Sz.-Háromságról nevezett térre. Itt két városi ember lépett ki valamely házból s látván jó renddel fegyveres népet nyomulni elő, reájok kiáltott: „Kik vagytok? Adjatok jelt!” De a németek egy szót sem szóltak, hanem egyikök az egyik polgárt gyorsan átdöfé. A másik polgár észrevevén ezt, szídni kezdé őket s elkiáltotta magát: „Itt vannak a németek!” Ez által figyelmessé téve, Petrovicsnak a városház előtt álló őrsége is reá kiáltott a németekre. De ezek semmit sem tudtak felelni, mire „a magyar fegyvert vona, a német hátat ada és őket (t. i. a németeket) annyira vágni kezdék, hogy mindenik a kis ajtót, kin bejöttek, meg sem lelé, mert a falon is általsietve, egyik-másik nyakára szökik vala.” Ifjabb Rogendorf a zászlót is elveszté és saját személyét is nehezen tudta megmenteni. Az összeesküvők legtöbbje: Pálczán, a két Bornemisza, Bácsi Benedek és Dreylinger vagyonuknak, sőt családjuknak is hátrahagyásával, kiszökött a németekkel. A nép házaiknak esett s elkezdte prédálni, György barát azonban, mihelyt némileg rendbe jöttek, védelme alá vette a szökevények családját és vagyonát. Csak egy Bácsi Ferencz nevű összeesküvőt kerítettek kézre, akit azután felnégyeltek.

Így végződött a királyné tudtával készült áruló terv.

Ezzel tulajdonképen az ostrom is befejeződött. Az éjjeli kudarcz mindenkinek megbénítá kedvét s nemsokára feltűntek Tétény és Buda között a Török Bálint kalauzolta törökök. Az ostromló had most már igen rosszul viselte magát s így Török Bálintnak könnyen sikerült a várba, a mely élelem dolgában már-már igen rosszul állott, kellő mennyiségű eleséget vetni. Az őrség is jobb hangulatba jött s julius 3-ikán egyszeri kicsapásra kétszázat öltek le az ostromlók közül.

Még jó darabig folyt Buda alatt a küzdelem. Az ostromló had önvédelemre szorult, de Rogendorf, Perényi tanácsa ellenére, nem akart e ferde helyzetből kibontakozni. A szerencsétlen még mindig várta a német birodalmi gyűléstől megszavazott „gyors segítség”-et.

E közben közönséges tudomásra jutott, hogy maga a szultán is megizenvén Ferdinándnak a háborút, junius 23-ikán Konstantinápolyból megindult s már az ország határán belül áll hadaival. Ekkor végre ő is rászánta magát, hogy Pestre átvonul. Augusztus 21-én történt meg a visszavonulás és pedig igen sok nehézséggel. Az első sorban az ágyúk s a magyarok, a másodikban a cseh s a német lovasság, a harmadikban és negyedikben a gyalogok vonultak vissza. Azonban alig kezdődött meg a második sor átszállítása, midőn arról Budán hírt vettek. A török sereg utánok sietett s miután a lovasságot át engedte szállani, a védelem nélkül maradt gyalogságra vetette magát s azt részint fölkonczolta, részint a Dunának szorította. Egy részök – maga a vezér is, a ki azonban megsebesült – naszádokra vetette magát, de még ezek sem menekülhettek nyugodtan, mert a törökök is naszádokra szálltak, s elősegítve a György barát által a budai hegyoldalban felgyujtott csűr lángjának világosságától, a szerencsétlen menekülőkben borzasztó pusztítást vittek véghez. Az összes veszteséget tizenhatezer emberre becsülték. Maga Rogendorf Komáromba, onnan Somorjába vitette magát, a hol sebei s talán még inkább szégyene következtében elhunyt.


Buda 1541-ben, a Duna felől.
Meldermann metszetéről, mely a Lanfranconi-gyüjteményben, a budapesti uj városházán őriztetik.

A németek elűzésén csak rövid ideig örvendhetett a magyar. A szultán gyorsan folytatta útját Buda felé, s augusztus 26-ikán már a magyar főváros alatt táborzott. Mindjárt az nap megjelentek üdvözletére György barát, Török Bálint és Petrovics, egyszersmind átadták neki a német foglyokat. Hasonlókép cselekedtek a basák is. A szultán, nem tudni mi okból, ezúttal ismét kegyetlen oldalát fordította ki s a szerencsétleneket kevés kivétellel irgalom nélkül leölette. Két nap mulva Izabella királynénak s a tanácsnak köszönetét fejeztette ki a város vitéz védelmeért, egyúttal kijelenté, hogy szeretné egykori kedves védenczének fiát látni s egyszersmind főbb tanácsadóival értekezni; de mivel a mohammedán törvény tiltja, hogy a királynét személyesen meglátogassa, kéri: küldje ki hozzá kis fiát a magyar előkelők kíséretében. A királyné nem kevéssé ijedt meg e kívánság hallatára s némi biztatásra kész lett volna talán vissza is utasítani azt, de a barát minden effélét fölösleges ingerkedésnek ítélt s határozottan kárhoztatott. Másnap tehát – a török szultán különös gúnynyal, mint azt már más ízben is tevé, épen a szerencsétlen mohácsi csata évfordulóját választá ki a tisztelgés napjául – kiindult a budai palotából a tisztelgő követség. A királyné zokogva Török Bálint gondjaira bízta kis fiát, a kit aranyos kocsiba tettek. A királyi tanács tagjai: György barát, Török, Petrovics, Verbőczi, Batthyány Orbán, Podmaniczky János és Markos Péter gyalog haladtak mellette. Vittek magukkal drága ajándékokat is, de mivel János király kincsei a sok követségre már szinte rámentek, kénytelenek voltak egyik-másik áruló budai polgár vagyonához nyulni. Bornemisza Tamás maga a tőle elvitt arany-, ezüst-, selyem- és aranyos atlasz-nemű értékét – habár talán túlozva – tizenegyezer forintra becsüli. A városon kívül előkelő török urak várták a menetet s ünnepélyességgel a szultánhoz kísérték. Ez keleti ravaszszággal még mindig játszotta alávaló szerepét: a kis királyfit megcsókolá, fiainak megmutatá, azokkal is megöleltette és megcsókoltatta, majd az urakat fényesen megvendégelé.


Izabella királyné Szulejmán szultán követét fogadja.
Madarász Viktor festménye. Eredeti fölvétel.

Míg a magyar urak a szultán táborában időztek s a városi nép aggódva várta visszajövetelöket, a legválogatottabb janicsárok, egyenként, mintha csak a várost kivánnák megtekinteni, a többi bámész néppel együtt fölmentek a várba. De mikor számuk már valami háromezerre emelkedék, az anadoli-i beglerbég Szulejmán parancsára előszólítá Turkovics Miklós budai bírót s kijelenté, hogy Budát át kell adnia a nagyúrnak. A janicsár aga pedig összegyűjté népét s végig lovagolva a városon, kinyilatkoztatá, hogy az a szultán birtokában lesz ezentúl, bántódása nem lesz senkinek, azonban a ki nemes vagy katona, az a városból takarodjék ki. E közben bealkonyodott s a kísérők közül legkevésbbé jelentékeny Markos Péter meg Podmaniczky János gondjai alatt, fáklya fénye mellett visszahozták a kis herczeget remegő anyjához. Podmaniczky látván, hogy rosszul ál a világ, lemetszé szakállát, s parasztruhában, nyakába puttonyt vetve, még az éj folyamán elmenekült a fővárosból.

Buda a mohácsi csata tizenötödik évfordulóján, így esett kardcsapás nélkül a törökök kezébe.


Buda 1541-ben, a hegyek felől.
Meldemann metszetéről, mely a Lanfranconi-féle gyüjteményben, a budapesti uj városházán őriztetik.

Ezek azonban még tartottak attól, hátha a polgárok le találnák őket ölni. Másnap tehát kihirdették, hogy a polgárok minden fegyvert, még a késeket is átadni kötelesek. Ez meg is történt, de lázadástól félve, még egy hétig szabad téren tanyáztak a janicsárok, s mihelyt nemes vagy úr-forma embert láttak, azt legott kiűzték.

Az előkelőket pedig néhány napig a táborban tartóztatták, ahol nagy tanácskozások folytak, nem velök, de rólok a felett, hogy mit kellene tenni? Némelyek azt tanácsolák, hogy a királynét küldjék haza atyjához, a királyfit s a tanácsosokat pedig vigyék Konstantinápolyba. Ezt azonban még sem tartották a nagyúr tekintélyével összeférhetőnek. Szerette volna a szultán azt is, ha a magyarok valami törvényes formában szállítják reá Budát. De ezek kijelenték, hogy arra nincs joguk és semmi ilyesre nem voltak rábírhatók. A szultán ennek következtében kisegítő módozathoz nyult. Kijelenté, hogy a várost nem foglalja el örökre, csak addigra veszi védelmébe, míg János Zsigmond felnő, azután visszabocsátja az ő kezébe. Addig is megerősíti Erdély s a Tiszán-túli vidék birtokában. Erről az ígéretről szeptember 4-ikén hivatalos okiratot sem átallott a királynénak küldeni, pedig időközben a várbeli főtemplomot mecsetté változtatá, és 2-ikán az ünnepélyes pénteki imádságot ott tartotta. A mohamedánok elve lévén, hogy a hol mecsetjök van, az oly birtokról le nem mondhatnak, mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a szultán csalárd játékot űzött.

Ugyancsak 4-ikén bocsátották el a magyar urakat, Török Bálint kivételével. Ezt bővebb értekezés színe alatt visszatartották, azonban napok teltek, napok multak, de a szabadság napja nem virradt fel reá. Fogsága mindinkább érezhető lőn. Konstantinápolyban már mint közönséges fogoly érkezett meg s a héttoronyba záratott. György barátnak, Petrovicsnak és Batthyány Orbánnak volt kötelessége, hogy a királynét uj székhelyére: Lippára kísérjék. Verbőczit a törökök Budán marasztalták, mint az uj török tartomány keresztény lakóinak bíráját.

Ferdinándnak tudomására esvén Buda eleste, attól tartott, hogy a szultán, a kinek derék hada még nem volt tűzben, Bécs felé veszi utját. Sietett tehát követeket küldeni, bírják rá bármi áron, hogy elálljon a hadjárat folytatásától. De erre nem volt szükség. A szultán maga Buda bevételét, bár az minden harcz nélkül ment végbe, elég eredménynek tekinté, s miután a budai királyi palotát megszemlélte s a janicsárokat tisztességes magaviseletre intette, Pécsen és Nándorfehérváron keresztül hazatért.

Budának oly gyalázatos hitszegéssel való megvétele nagy hatást tett az egész kereszténységben, természetesen legnagyobbat a legközelebbről érdekelt magyarok és németek között. A német protestáns fejedelmek: élükön a brandenburgi s a szász választóval, valamint a hesseni tartománygróffal nagy hajlandóságot tanusítottak, hogy Magyarország felszabadítása érdekében teljes erővel közreműködjenek, a Tisza-vidéki tizenöt megye pedig az október 18-án tartott részleges gyűlésen mindenét felajánlá Buda visszavételére. Mondhatni, hogy nem lett volna időpont, a melyben Ferdinánd kellő erélylyel föllépve oly könnyen megszerezhette volna egész Magyarországot. Mert még György barát is, a ki azon hitben lévén, hogy Magyarországot úgy tarthatja fenn a két nagy nemzet között, ha azokat egymás ellen felhasználja, s leghatározottabb ellenzője volt az Ausztriához való csatlakozásnak, kész volt János király országrészét is Ferdinánd hatalma alá vetni. E czélból ki is kérte deczember 18-án a maga, valamint Petrovics és Statileo részére a meghatalmazást, hogy a váradi béke alapján egyességet köthessen. Ennek útját azonban már előbb egyengette, s így deczember 29-én meg volt köthető a gyalui egyesség, mely szerint egész Magyarország Ferdinánd kezébe volt adandó, de csak akkor, ha oly erővel tud föllépni a török ellen, hogy Magyarországot sikerrel megvédelmezheti.

De György barát a gyalui egyességet nem azért kötötte, hogy azzal elveszítse maga alól a talajt. Erdélyben oly viszonyokat igyekezett teremteni, hogy képessé legyen szavát nagy súlylyal vetni a latba. S itt igen kedvezőre fordultak a viszonyok reá nézve, mióta ő, valamint János király többi tanácsosai urok holttestével elhagyták az országot. Majláth vajda tovább folytatta politikáját a királyné hívei ellen, s a királyné részéről kinevezett Bornemisza nem tehetett egyebet, minthogy némileg ellensulyozá őt. Azonban az 1541-ik év elején bejöttek a törökök s a moldvaiak, Majláthot hitszegő módon elfogták s a héttoronyba vetették. Ennek a gyalázatos eljárásnak is megvolt a maga jó hatása: véget vetett a bonyodalmaknak, a melyeket Majláth czéltalan nagyravágyása idézett elő.

A julius 22-ikén Tordán tartott gyűlésen egész Erdély meghódolt János Zsigmondnak. Azóta a kis királyfi pártja kétségbevonhatatlanul bírta e tartományt. György barát oly szervezetet kívánt ennek adni, hogy belőle hatalmat meríthessen. 1542. január 26-ikán tehát az erdélyi rendekkel Székely-Vásárhelyt (Maros-Vásárhely) gyűlést tartott, megválasztatta magát Erdély királyi helytartójává s berendezte a 22 tagból álló helytartó tanácsot, a melyből később az erdélyi fejedelmi tanács nőtte ki magát. A tanácsban minden nemzet hét, a gyulafehérvári kátpalan pedig egy taggal volt képviselve. Azonkivül kivitte György barát, hogy a királyné részére a tavaszszal elhunyt Statileo által bírt erdélyi püspökség javadalmait utalványozták. A minek az volt a következménye, hogy Izabella királyné székhelyét Lippáról, hol a telet tölté, Gyula-Fehérvárra tette át. Ilyképen Erdély a gyalui szerződés mellett is mindinkább olyan szervezetet nyert, hogy önállóan is képes legyen megállani. Ez azonban akkor még alig volt valakinek szándékában, mindenki reménynyel tekintvén a nyárra tervelt hadjárat előkészületeire.

E reménynyel telt buzgalom példáját szolgáltatá a februárban Beszterczebányán tartott országgyűlés is. Ebben az eddig Ferdinánd pártján állott tizenhét megyén kívül tizenöt olyan is vett részt, a melyek előbb János királynak állottak a pártján. A városok is voltak képviselve benne, tizennyolczan küldvén követeket. A hangulat a gyűlésen igen emelkedett volt. Nem vádakkal töltötték az időt, hanem arról tanakodtak, mikép lehessen a törököt az országból legkönnyebben kivetni. S minthogy tudták, hogy erre mindenek fölött pénz kell, nem haboztak nagy adót vetni ki, amelynek fizetésére maguk a nemesek is készek valának. Megajánlották ugyanis, hogy a nemesek s a parasztok összes ingó és ingatlan vagyonuk egy hatvanadával járuljanak a hadjárat költségeihez, a városi polgárok pedig csak ingóságaik hatvanadával, miután falaik fentartása úgy is költségbe kerül. Az egyháziak összes jövedelmök tizedét voltak kötelesek a haza oltárára letenni, az idegenek pedig összes értékök negyvenedét. Egyszersmind kijelentették a rendek, hogy arra az esetre, ha a király személyesen vezet hadat, a nemesség személyesen kel föl s mindenik 20–20 jobbágy után egy-egy vitézt visz magával.

Ferdinánd azonban mindezen kedvező kilátások mellett is jobban szerette volna a békés kiegyenlítést. E végből követet küldött Konstantinápolyba, a ki fel volt hatalmazva, hogy évenként százezer forintnyi adót igérjen a béke fejében. De a szultán erre nem volt hajlandó s így ez ügyben is a fegyvernek kellett döntenie.

A magyar tanácsosok, a kik jobban ismerték a viszonyokat, azt tanácsolták Ferdinándnak: küldjön kora tavaszszal némi csapatokat Buda ellen, a vár még nincs kellőkép kijavítva, őrsége pedig a szokatlan éghajlat alatt nagy részt elpusztult. De Ferdinánd erre nem volt rábírható, gondolván, hátha nem sikerül az ostrom. Ellenben a német sereg csakugyan nagyban készült. Vezérévé a birodalmi gyűlés Joákim brandenburgi őrgrófot választotta. Melléje rendeltek még egy tuczat hadi tanácsost, bizonyára azért, hogy egységesebb legyen a sereg vezérlete. De a készülődés nagyon sokáig tartott. Május 1-én kellett volna a német birodalmi hadaknak összejönniök Bécsben, de már junius 6-ika volt, mikor Joákim megérkezett. A többiek még később jelentek meg. Ennek következtében csak augusztus 5-ikén üthettek tábort Komáromnál. A jelen volt magyar vezérek azt vélték, hogy legalább most kellene föllépni teljes erélylyel. De a német vezérlet erről tudni sem akart, mert még mindig nem volt együtt az egész sereg. Így ismét egy hónap telt el a várakozással. Végre együtt volt a nyolczvanezer főből álló hadsereg. A német birodalmi hadak száma negyvenezer gyalogra és nyolcezer lovasra ment, a magyar lovasságé tizenötezerre. Voltak még ausztriai, stiriai hadak is, a pápa a milanoi herczeg szintén küldtek kisebb csapatokat.

Legalább most léptek volna fel kellő határozottsággal. De nem: Buda ostromát nem merték megkísérleni, hanem csak Pest alatt szállottak táborba. De még e csekély erősség ellenében sem tudtak semmire sem menni. Az egész ostrom alatt csak egyes apróbb összecsapásoknál tüntették ki magukat a vitézebbek. Különösen Zrinyi Miklósnak sikerült egy alkalommal az egész keresztény hadsereg figyelmét magára vonnia. Alig telt el tíz nap a szerencsétlen ostromlással, midőn híre jött, hogy a rumili-i beglerbég huszönötezer emberrel az ostromlottak fölmentésére jön. A hír nem volt való, de ha igaz lett volna, akkor sem lehetett nyolczvanezer emberből álló hadseregnek oka a félelemre. De Rogendorf példája oly elijesztőleg hatott a német vezérekre, hogy Joákim választó-fejedelem október 7-ikén fölszedeté ágyúit s a mint jött, azonképen vissza is fordult.


I. Ferdinánd arczképe, idősebb korából.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében,

A hadjárat így a legteljesebb kudarczczal végződött. Természetes, hogy megeredt a kölcsönös vádak árja. A magyarok abban a meggyőződésben voltak, hogy ha csak az általok kiállított tizenötezer emberrel valami jóravaló ember síkra száll, az is lett volna képes, ha nem is döntő, de legalább számottevő eredményhez jutni. A németek meg arról panaszkodtak, hogy a kormány hanyagságából minden szükölködniök kellett. Ferdinánd is egyre panaszkodott s bátyjához intézett levelében kiemelé, mikép a német birodalmat hasonló gyalázat soha nem érte. Miként vélekedett a magyarokról, azt nem tudjuk; de gyaníthatólag ellenök is rossz hangulatban volt, mert Perényi Pétert minden ok nélkül fogságra vetteté.

Jórészt mindegyik félnek a maga szempontjából igaza volt. A legfőbb hiba körülbelül az volt, hogy a seregnek nem volt egységes vezérlete. Joákim a német birodalmi hadaknak ugyan fővezére vala, de miután több vele egyenlő rangú fejedelem is volt a táborban, felettök igen nehéz volt parancsnokoskodnia. Még nehezebb volt fővezérségét a magyar főurak: Perényi, Báthori Endre, Serédy irányában érvényesítenie. Különben az utóbbiak engedetlenségének az is szolgálhat mentségeül, hogy a viszonyokkal ismerősebbek lévén, jobban is tudták: mik a teendők. Hasonlókép a stíriai Ungnad s az olaszok felett is nehéz volt parancsnokoskodnia a választó fejedelemnek, a ki ugyan igen buzgó volt, s a sereg létre-hozatala körül igen nagy érdemeket szerzett, de a hadvezérlethez igen keveset értett. Bármennyire igyekezett azonban Ferdinánd, illetőleg a körülötte levő tanácsosok a felelősség alól kibújni, az leginkább őket terheli és pedig több okból. Egy az, hogy Ferdinánd nem akart személyesen a sereg élére állani. Nem mintha oly hadvezéri tehetséggel bírt volna, a mely valami nagyszerű dologra képes, de részvétele esetén az ő fővezérségét valószínűleg nem vonta volna kétségbe senki. Az is hiba volt, hogy nem is feszítették meg erejöket, hogy ha katonát nem is, de legalább élelmet, kellő mennyiségű hadiszert szállítottak volna a seregnek, s így azt a szükségtől való felélem alól fölmentik. Mindebből kitűnt, hogy a német birodalom jobb szolgálatot tesz, ha pénzben nyújt segélyt, mint a viszonyokkal ismeretlen, de azért nagy igényekkel föllépő katonákban.

A birodalmi sereg kudarczának a magyar nemzetre más hatása is volt: mindenki meggyőződött, hogy a német segítségben csak igen kevéssé lehet bízni. S mintha Ferdinánd még kereste volna: mi alkalmas, hogy a hadjárat kudarcza folytán anélkül is elkeseredett magyarokat még inkább keserítse, ép akkor börtönöztette be idegen földön Perényit, a magyar nemesi szabadság megsértésével. Ki csodálkoznék, ha ily körülmények között szaporodott azoknak a száma, a kik készek voltak megalkudni a törökkel, nem tartván érdemesnek, hogy nagy erőfeszítést tegyenek azért, hogy Német-Ujhelyen s ne a héttoronyba zárják el őket. E rossz hangulatnak legélénkebb kifejezést adott az, hogy Thurzó, Ferdinánd király e régi, kipróbált híve is lemondott helytartói tisztéről, Báthori Endre pedig azonnal elhagyá a tábort.

Nem csoda, ha ily viszonyok között György barát is lemondott a Ferdinándhoz való csatlakozásról. Pedig a hadjárat elé ő is nagy reményekkel tekintett s julius 26-ikán a királynéval alá is iratta a gyalui egyezmény alapján létrejött békepontokat. Míg most a kudarcz hatása alatt sikerült az alsó Tiszán-túli megyéket, a melyek János király halála óta Báthori Endre s más főurak befolyása alatt Ferdinándhoz szítottak, Gyulán 1543. február 11-én tartott gyűlésökben arra bírni, hogy ha névleg nem mondják is fel a Ferdinánd iránt való hűséget, tényleg teljesen elmellőzzék. A nyolcz megye rendei adót ajánlottak Izabella királyné, továbbá fia, s a török szultán részére, György barátot pedig hasonló hatalommal ruházták fel területükön, a minővel Erdélyben is bírt: t. i. rábízták az egész közigazgatást, a pénzügyet s az igazságszolgáltatást.

* * *

A legujabb események hatása alatt 1542 őszén Pozsonyban tartott országgyűlés sem volt a legjobb hangulatban. Ferdinánd, hogy megengesztelje a rendeket, ezúttal kész lett volna a nádorválasztásba is bele egyezni. De erre a rendek nem éreztek hivatást, kijelentvén, hogy az a teljes országgyűlés joga. Különben az országgyűlésen Erdély s az alsó Tiszán-túli vidék képviselve sem valának. Egyelőre tehát beérték azzal, hogy a helytartóvá kinevezett Várdai esztergomi érsek mellé négy egyházi s négy világi tanács-urat választottak.

Ferdinánd a nemzet hangulatából meggyőződött, hogy a törökkel való ujabb háború esetén nem sok sikerre számíthat, annál kevésbé, mert a német rendek sem mutattak az utolsó kudarcz után semmi harczi kedvet. Ujra elküldé tehát Adurnó egri prépostot fegyverszünet eszközlésére, de hiába. A következő évben a szultán személyesen állott serege élére. Hadjárata elmaradhatatlan volt. Eddigelé ugyanis a végvárakon kívül egész Magyarországból csakis Buda és Pest voltak a kezében. A törökök ennél fogva mindig ki lehettek téve annak, hogy az elszigetelt várakat a keresztények kiostromolják. Szulejmán ujabb hadjáratának az vala tehát a czélja, hogy a török birtokot Magyarországon kikerekítse. Ez teljesen sikerült is és pedig minden komolyabb harcz nélkül. Egyes várak őrsége vagy némely város polgársága ugyan hősiesen küzdött, de nagyobb ellenállásra kisérlet sem történt. Az elesett helységek közül legjelentékenyebbek voltak: a Perényi által jó karban tartott s hadnagya, Árki által buzgón védelmezett Valkó, továbbá Siklós, Pécs, Esztergom, Tata és Székes-Fehérvár. Az utóbbi várost csekély – valami háromezer főre menő – magyar, német és olasz őrsége a polgársággal együtt vitézül védelmezé. Azonban szeptember 1-én a törökök rohammal bevették a külvárost, a mikor is a polgárok oly sietséggel zárták be a kaput, hogy az őrség hadnagya: a vitéz Varkócs György, számos vitézeivel együtt kint szorult és felkonczoltatott. Későn vették csak észre a hibát, de már akkor nem lehetett segíteni. Ez esemény hatása alatt annyira csökkent a polgárok bátorsága, hogy most már készek voltak föladni a várost. Ez szeptember 4-ikén szabad elvonulás föltétele alatt meg is történt, de a törökök hitszegő módon a főbb polgárokat lefejezték vagy rabul magukkal vitték. Szulejmán meglátogatta a várost, fölkeresé a királyok sírjait, a melyek iránt nagy tiszteletet tanusított. Ezután nemsokára visszatért fővárosába. Vezérei azonban folytatták a megkezdett munkát s még az év folytán bevették Visegrádot, Nógrádot, Hatvant, Döbröközt, Simontornyát, Ozorát stb. Így ez évben oszlott Magyarország határozottan három részre: a nyugot Ferdinánd, a kelet János Zsigmond, a közép a török kezében lévén.

Ezután is folyton folyt a torzsalkodás a magyarok s a törökök között. Csakhogy a harczok, habár elkeseredettek voltak is, alig bírtak jelentőséggel. Segélyt már csak szokásból is kértek a magyar országgyűlések és Ferdinánd járatta követeit a nagyúr udvarában: de egyiknek ép oly kevés eredménye volt, mint a másiknak. Nemsokára azonban uj remények támadtak a magyarokban. 1544. szeptember 18-ikán ugyanis megköté a franczia király és Károly császár a crespy-i békét. Károlynak azonban most sem volt kedve valami nagyobb vállalathoz a török ellenében. A következő (1545.) évi február havában Nagy-Szombaton tartott országgyűlésre küldött ugyan követet, Weltwyck személyében, de oly utasítást adott neki, amelyben megbízta igéretek tételére olyképen, hogy azok reá nézve semmi kötelező jelleggel ne bírjanak. Ezt természetesen titokban kellett volna tartani, de nem lehetett, s maguk a magyar királyi tanácsosok is szemrehányólag mutattak reá, hogy ez nem egyéb, mint a császár régebbi igéreteinek visszavonása. Az országgyűlés is rossz hangulatban volt, általános lévén a meggyőződés, hogy ha a töröknek meghódolnak, az még legkevesebb teherrel jár. Ez ingerlékenységhez járult még, hogy Ferdinánd igérete ellenére ismét nem jelent meg az országgyűlésen. Ily viszonyok között nem igen sikerült a császári követnek a magyar országgyűlést ura jóindulatáról meggyőznie s alig végezte el beszédét, midőn egy magyar szónok felállott s félóráig tartott szónoklatában kijelenté, hogy nincs bizodalma a császár s a francziák közti béke tartósságában, s hogy az európai népek közötti egyetemes szövetség a török ellen lehetetlenség. Kiemelte, hogy a császár hibázott, mikor erejét a csekély Tunis és Algír ellen pazarolta. Előadását még egy példázattal is igyekezett hatásosabbá tenni, elmondván, hogy valamely erdőben volt egy kiszáradt fa, amelyet a többiek igen megvetettek és folyton gúnyoltak. Történt azonban, hogy ez a fa tüzet fogott s az egész erdő leégett. Hasonló méltatlanságnak találta, hogy a többi keresztények nem gondolnak Magyarországgal, pedig ha ez országot valamely veszedelem éri, úgy ők is részesek lesznek abban. A követ erre mentegette a császárt, hangsúlyozván, hogy minden lehetőt megtesz a kereszténységért, továbbá, hogy Magyarország irányában nincsen kötelessége s hogy eddig máskép beszéltek róla. A rendek csakugyan szelídebb hangot kezdtek a császárról való nyilatkozataikban használni, de azért utóbb sem lettek a kormány készséges eszközei. Adókövetelései nagy vihart idéztek fel, s a rendek az adót utóbb is csak részben szavazták meg.


V. Károly császár öregkori arczképe.
Egykorú metszetről.

Ferdinánd királyt az országgyűlés erélyes hangja kissé megijeszté. Azért szerette volna elkerülni ujabb összehívását. Azt hitte, hogy az országos ügyekben egy-két főúr megkérdezésével is beérheti. E végből még ez év végén Bécsbe hívott nehányat. Ezek meg is jelentek s a maguk részéről készek voltak a segélyt megajánlani, de kinyilatkoztatták, hogy a rendekre adót vetni nem áll jogukban, s a következő évre tervelt hadjáratra sem tehetnek ajánlatot. Ferdinánd tehát kénytelen volt, hogy kényuralmi törekvésétől elálljon s hogy a következő év elején ismét országgyűlést hívjon össze. S nem is volt oka megbánnia e tettét, mert az országgyűlés minden jobbágyra két forint adót vetett ki, sőt a nemesek ezen felül saját erszényökből is ajánlottak minden jobbágytelek után húsz dénárt a királynak s ugyanannyit a királynénak. A tervbe vett hadjárat azonban elmaradt s a helyett, hogy Károly császár segített volna a magyaroknak, ezek jelentek meg Németország csatatérein. Ez évben ugyanis kitört az úgynevezett schmalkaldi háború a császár s a protestáns fejedelmek között. A mühlbergi csatában a magyar huszárok döntőleg léptek fel, s magát a szász választó-fejedelmet is ők fogták el.


Martinuzzi állítólagos kalváriája.
E kalvária, amely kolostori hagyomny szerint Martinuzzi-é volt, a legujabb időkig az alvinczi kastély házi kápolnájában állott. 1887-ben a kápolna boltozata leroskadván, a kalvária két oltárképpel együtt a romok közé került. Onnan vette el Pucher Anaklét atya, alvinczi volt zárdafőnök, és 1800-ban a tartományi főnökségnek Budapestre küldte fel. Azóta a budai Ferencz-rendiek épületében, a provincziális szobájában őrzik. A kalvária fából faragott, még pedig a kereszt s a talapzat sötét-barna, Krisztus ellenben világos, sárgás színű fából. Szt. János és Mária alakjai, sajnos, már nincsenek meg.
Gröger Rezső eredeti fényképi fölvétele.

E közben a törökkel folytatott alkudozások kezdtek sikerre vezetni. Adurnó ugyan, a kit 1546 elején küldtek követül, előbb meghalt, hogysem rendeltetése helyére ért volna, de utódjainak sikerült másfél évi fegyverszünetet kieszközölniök, a melyet az 1547 junius 19-én kötött szerződésben öt évi békévé változtattak. Föltételei elég terhesek valának: Ferdinánd köteles Magyarországnak általa bírt részeért évenként harminczezer aranyat fizetni a szultánnak, háromezeret pedig a nagyvezérnek.

* * *

A törökkel kötött béke után leginkább az erdélyi események vonták magukra a figyelmet. Láttuk, hogy György barát majdnem közvetlenül Budának a török kézbe esése után létrehozta a gyulai egyességet, a mely Ferdinánd király részére egész Magyarországot volt biztosítandó, a mennyiben az ország védelmére elég erőt tud talpra állítani. S innen kezdve igen különösen alakultak a viszonyok. A barát nemcsak Izabella királyné s a Tiszán-túli, meg az erdélyi rendek, hanem Ferdinánd megbízásából is állott ez országrész kormánya élén. A király kormánytársat is rendelt melléje Báthori személyében, oly társat, a kinek nemcsak semmi befolyása nem volt, de a kit még be sem eresztett a barát az „általok” kormányzott területre. Serédi Gáspár, a kit Ferdinánd még 1542-ben küldött be Erdélybe a tartomány átvétele végett, szintén hiába várta, hogy valamit átvehessen. Az 1542-ik évi nagy hadjárat megkezdésekor ugyan igen kötötte Martinuzzi a barátságot, de ennek kudarcza után, mint láttuk, inkább azon működött, hogy János Zsigmond kezében egyesítse az országot. Ez sem sikerülvén, ujabban ismét Ferdinánddal óhajtott kisérletet tenni. Az a meggyőződés vezeté, hogy ha a török és Ferdinánd között béke jön létre, nem lesz képes magát addigi kétszinű politikájával fentartani, annál kevésbé, mert Erdélyben sem volt állása olyan, a mely ment lett volna minden megtámadástól. Sőt inkább folytonosan fondorlatokkal, összeesküvésekkel kellett küzdenie, a melyekben egyik főszerepvivő a királyné vala. Mindannyiszor kibékültek ugyan könnyek között, de a barátság soha sem volt tartós, mert Györgynek kissé mogorva természete és fösvénysége, a melylyel a királyné kedvteléseinek mindig gátat vetett, ezt ujra meg ujra felbosszantá ellene. Nehezité a György barát állását az a körülmény is, hogy nem volt nagy családból való s így a gőgös urak nem szívesen látták a legmagasabb polczon. Önkényét is súlyosnak találták s azt vélték, hogy mikor vonakodik a bevételekről és kiadásokról számot adni, csak azért teszi, hogy a saját kincstárát megtömje. Pedig a míg ő állott a kormány élén, addig a szükségesre mindig volt pénz s vonakodása nem annyira önzéséből magyarázható, mint inkább önkényre való hajlamából.

De ha régebben Ferdinánd folytonosan sürgette is Erdély átadását, most sokkal kevesebb hajlamot tanusított annak átvételére. Nem mintha emez országrész birtokára nem vágyott volna, hanem mert attól tartott, hogy az ország birtokba vételét a török béke-szegésnek fogja tekinteni. György barát sürgetéseire volt szükség, hogy ez irányban tegyen valamit. Az egész 1548-ik év eltelt a nélkül, hogy valami történt volna. Csak a következő év elején nevezé ki Ferdinánd az átvételt megelőző alkuvások eszközlésére Salmot, s a betegeskedő Báthori helyett Nádasdyt. De még most sem tudott csak az alkudozás is folyamatba jönni: Salm a felföldön garázdálkodó Balassa Menyhért és Basó rablóváraik kiostromlásával volt elfoglalva, Nádasdy pedig ellenszenvvel viseltetett a barát irányában s így azon volt, hogy a találkozás ne jöjjön létre. György barát, Kendy és társaik csak várakoztak Váradon, de beleuntak a várakozásba, annál is inkább, mert április 28-ikán Maros-Vásárhelyt kellett lenniök, az erdélyi részek országgyűlésén. Csak augusztus 1-én tudott az alkudozó bizottság összejönni, a melyben Salmot az időközben felgyógyult Báthori Endre és Bornemisza helyettesíték. Az alkudozás szeptember 8-ig húzódott. György barát ugyanis teljes buzgalommal működött azon, hogy János Zsigmond és anyja, ha országuktól megfosztatnak is, mégis tisztességes ellátást kapjanak. Végre megtörtént az egyesség olyképen, hogy János Zsigmond Opulia és Ratibor sziléziai herczegségeket nyerje birtokul, s azok jövedelme Ferdinánd által tizenötezer magyar forintra kiegészíttessék, Izabella pedig hitbére fejében százezer forintot kapjon.


Krisztus alakja Martinuzzi állítólagos kalváriáján.
A Ferencz-rendiek budai kolostorában. Gröger Rezső eredeti fölvétele.

De még most sem volt az úgy befejezve. Ferdinánd király föllépését még 1550. január 9-iki levelében is Károly császár tanácsától tette függővé. Izabella királyné pedig, a ki régebben ismételten kész lett volna az országról lemondani, most ahhoz semmi kedvet sem érzett, s Petrovicscsal együtt elkezdett Konstantinápolyban Martinuzzi ellen fondorkodni. Buzgón elősegítve a franczia király ottani követétől, a ki ura szempontjából igen fontosnak találta, hogy ha egész Magyarország nem is, de legalább annak keleti része független legyen a Habsburg-háztól, s alkalmas arra, hogy összekocczanások idején féken tartsa ezt. A törökök, a kik ugyan igen szerették a hízelgő és ajándékkal nem fukarkodó barátot, de ily határozott vádakra mégis kezdtek reá gyanakodni s elküldték az ügy-állás megvizsgálására Mahmud csauszt. Ennek fogadására a királyné Tordára országgyűlést hívott össze, a melyet a barát eltiltott, de a melyen mégis megjelentek némelyek. Most lettek volna alkalmasak a külső viszonyok Györgynek a királyné és sok mások által régen óhajtott megbuktatására, mert a csausznál oly rendelet is volt, a mely azt minden hivatalától megfosztá, továbbá egy másik, mely azokat egyenest Petrovicsra ruházá. Ezenfelül az oláh hadak is ki voltak már rendelve, hogy ha a barát szép szerével nem akar lemondani, úgy kényszerítsék reá. De sem a királyné, sem Petrovics, sem a barát számos többi ellenségei nem voltak azok az emberek, a kik effélére képesek legyenek. Maga a királyné mentegetődző iratot küldött Konstantinápolyba, hogy a barátot azonnal nem tette le, mert – úgymond – az nem megy oly könnyen! Ez alatt Györgynek ideje maradt, hogy szokott erélyével elég hadat gyűjtve, Gyula-Fehérvárat ostrom alá vegye, a királynét pedig békére kényszerítse. De erre nagy szükség is volt. Már három felől tódult az ellenség Erdély felé: az ojtozi szoroson bejött a moldvai vajda, a veres-toronyin az oláh, míg a Maros völgyén Kászon budai basa nyomult elő, s október 22-ikén már Lippa mellett ütött tábort. György barát azonban szinte önmagát is fölülmúlta: hétszáz emberrel jelent meg Tordán s e kis csapat pár nap alatt ötvenezer főnyi hadsereggé gyarapodott, a melyet Szász-Sebes felé vezetett, hogy a Maros völgyén előnyomulókat kellőkép fogadhassa, míg a vajdák feltartóztatásával Kemény Jánost és Kendeffy Jánost bízta meg. A budai basa eleinte igen fenhéjázólag viselkedett s válaszul a királyné levelére, amely szerint György barát már hűségre tért s így semmi szükség sincs az ő jövetelére, Szalánczyt, a királyné követét vasra verette. De mikor meggyőződött, hogy mily erővel rendelkezik a barát, jónak látta az addig elért dicsőséggel beérni.


Izabella királyné búcsúja.
Wagner. S. festménye. Az Orsz. Képzőművészeti Társ. műlapjáról

György ezután Váradra utazott s oda hívta gyűlésre a Tiszán-túli és erdélyi rendeket. Ezek előtt kinyilatkoztatá, hogy sem ő, sem a királyné nem bírnak ellentállani a török hatalmának, más urat kell tehát keresniök. A rendek, mit tehettek volna egyebet? belegyeztek. Így jött létre Ferdinánd biztosaival február 6-ikán a diószegi egyesség.

De még mindig nem voltak elhárítva az akadályok az egyesülés elől. Izabella és Petrovics ujból fondorkodának Konstantinápolyban, úgy hogy a törökök legjobbnak látták, ha megint csauszt küldenek Erdélybe, a ki a rendeket megint János Zsigmond részére eskesse. A barát csak későn tudta meg, hogy reá nézve veszedelmes természetű e török követség. Lóhalálában Erdélybe sietett a legrövidebb, de legrosszabb úton: a Fehér-Körözs völgyén. Útközben kocsija felfordult. Kísérői rosszat jósoltak ebből, de György így válaszolt: „Sorsomat az égben vezérlik, kocsija biztos úton halad, vezére csalhatatlan!” Szegény barát, nem gondolta, hogy az az út, a melyre most lépett, csakugyan sírba viszi még az év folyamán! Egyelőre azonban ismét siker koronázta lépteit: a királynét és híveit ujból akarata követésére kényszeríté.

E közben Ferdinánd ismét kinevezte a biztosokat Erdély átvételére, névszerint: Báthori Endrét, Nádasdyt és Herberstein Zsigmondot. Alapul most is az szolgált, hogy János Zsigmondot a sziléziai herczegségekkel elégítsék ki. A barátnak az esztergomi érsekséget és bíboros kalapot igértek, azon felül, hogy továbbra is ő marad Báthori Endrével Erdély kormányzója. Petrovicsnak is megigérték, hogy kezén hagyják a birtokában volt részeket. Ugyanekkor sereget is küldött Ferdinánd Erdélybe, a mely az átvételnél segédkezzék. A sereg parancsnokául Castaldo nevű tábornokát nevezé ki, egy minden államférfiúi tehetség nélkül szűkölködő embert. Nem csoda, ha már az alkudozás alatt tele szedte fejét gyanuval a barát irányában. Ez ugyanis még mindig úgy viselkedett, mintha a szultán híve volna s adót, ajándékokat küldött neki. Ravasz politikájának czélját a diplomácziában legjártasabb emberek sem bírták kellőkép átlátni, hát még Castaldo! De az alkudozások idején mégis sikerült Ferdinándot és Castaldot megnyugtatnia. Az alkudozásokat ilykép szerencsésen befejezték s az egyesség az ismert alapokon létrejött. Izabella királyné még kieszközölte, hogy fiát eljegyezzék Ferdinánd legkisebb leányával, Petrovicsra nézve pedig abban állapodtak meg, hogy az alvidéki várak helyett a királyné ideiglenes székhelyéhez: Kassához közelebb eső erősségeket, mint Husztot, Munkácsot stb. nyeri. György barát ekkép elintézvén az ügyet, összehívta az országgyűlést a szerződés elfogadására, vagy inkább tudomásul vételére. Ez megtörtént juliu 27-ikén. Az eddig János király és tanácsosai kezén volt koronát átadták, a kolozsvári nagy templomban mindkét fél megesküdött az egyességre s az eljegyzés is megtörtént.

Izabella királyné jelenléte Erdélyben ezentúl fölöslegessé vált. Augusztus 6-ikán tehát fiával útnak indult. Erdély határáig, Zilahig, György barát is elkísérte őket. Könnyes szemmel vett búcsút tőlük s mindegyiköknek ezer aranyat ajándékozott. Izabella királyné is, a ki magyarországi tartózkodásának legnagyobb részét Erdélyben tölté, elérzékenyedve vett búcsút e szép országtól. Egy fába bevéste nevét s mellé e három betőt: S. F. V., azaz: „Sic fata volunt” vagyis: „Igy akarja a sors!”

Ha Ferdinándnak és embereinek nem tetszett már az alkudozások alatt sem Frater György magaviselete a török irányában, ezentúl azt fölöslegesnek, sőt egyenesen hibásnak tarták. A barátnak azonban szokása volt, hogy nem igen kért tanácsot más embertől. Minden ellenzék daczára úgy tünteté fel a dolgot, hogy az nem egyéb, mint versenygés a főhatalomért Petrovics és ő közte; Petrovics behívá a németeket s azok kezébe adá várait. Az ámítás merész volt, de mégis sikeres. A törökök ugyanis vizsgálatot ejtvén, úgy találták, hogy csakugyan azokban a várakban van német őrség, a melyek eddig Petrovics kezén voltak. Teljes hitelt adának tehát a barát állításainak. Levelet is nyert, a mely szerint „ellenségei vádjainak alaptalansága kitűnt s orczájának fehérsége a nagy szultán előtt nyilvánvalóvá lőn.”

A barát nem mulasztá el minden ily tetteiről Castaldot, sőt magát Ferdinándot is értesíteni. De ezek nem bírták eljárását fölfogni s ha időnként maga Castaldo is meggyőződött arról, hogy „a barát a lehető legbuzgóbb a király szolgálatában”, máskor ismét ördöghöz hasonlónak találta. Ferdinánd s a kormány emberei mind érezték eltörpülésöket György barát óriási alakja mellett s meg voltak győződve arról, hogy a mikor akarja, rászedheti őket. Ezért minden áron szabadulni akartak tőle.


Castaldo emlékérmének előlapja.
Középen Castaldo arczképe. A körirat: IOAN(nes) BAPT(ista) CAST(aldo) DVX BELL(icus) MAX(inus). Azaz: Castaldo Ker. János, fővezér.
Eredeti fényképi fölvétel, a Nemz. Muzeum régiségtárában őrzött éremről.

Végre Ferdinánd kiadta Castaldonak az engedélyt, hogy ha a barát – a kinek egyébként időközben bíbornoki kinevezése is megérkezett – tovább is folytatja kétszínű magaviseletét, az ő felelősségére azt teheti vele, a mit jónak lát. Castaldo nem is habozott. Miután a barát titkárának nem igen megbízható vádaskodásai némi alapot látszának szolgáltatni, az alvinczi kastélyában orozva megölette őt. Deczember 16-ikáról 17-ikére virradó reggel követték el a gyilkosságot. Az áldozat kincsei nagyrészt szétszóródtak: valószínűleg Castaldo maga helyezte java részöket biztos helyre.


Castaldo emlékérmének hátlapja.
Jobbról a vezér, Jupiterként trónuson ülve, előtte a sassal; balról koronás, turbános alakok (Navarra, Perzsia és Törökország uralkodói), egy nő (Izabella), s egy gyermek (János Zsigmond). Utóbbi a jogart Castaldótól átvenni készül. A körirat: CAPT(vs) SVBACTVSQ(ve) R(ex) NAV(arrae) DAC(iae) ET OLIM PERSA(rvm) TVRCA(rvm) DVCE. Azaz: Vezérlete alatt elfogva és leigázva Navarra, Dáczia (értsd: Erdély), s a perzsák és törökök királya.
Eredeti fényképi fölvétel, a Nemz. Muzeum régiségtárában őrzött érermről.

Alig van ember, a kit kevésbé sirattak volna meg, mint György barátot. A nép között, különösen a Székelyföldön, történtek ugyan némi zavarok, de azok inkább tulajdoníthatók a kormányzat rendes folyása megakasztásának, mint a nép ragaszkodásának. A gyulafehérvári káptalan se tett valami kiváló szeretetről tanubizonyságot, mikor csak két hónap mulva jutott az ottani kanonokoknak eszökbe, hogy talán mégis keresztényi dolog volna, ha a meggyilkolt hulláját eltemetnék. Ferdinánd a gyilkosságot ország-világ előtt magára vállalta. Izabella királyné pedig egész elvetemültséggel ezt irá saját kezével a Castaldohoz intézett levél végére: „Ha semmi egyebet nem nyerhetek is, küldjön legalább ereklyéket a bíbornok foltos bundájából, s melyben megölték, vagy lába körmeiből, a melyeket annyiszor tartott elénk, hogy megcsókoljuk.” Nem emelte fel szavát sem az erdélyi országgyűlés a gyilkosság ellen, sem az ország urai közül valaki, még kevésbé a magyar országtanács. Egyedül a pápa: III. Gyula szólalt fel. Ugyanis a barát bűnösségét bizonyítgató küldöttnek azt mondá: „Ha oly gonosztevő volt, aminőnek állítják: miért ajánlák őt a császár s a király oly buzgón a bíbornokságra? Vagy hihető-e, hogy a hetven éves aggastyán csak a kinevezése óta eltelt két hónap alatt lett gonoszszá? De a római egyház neheztelése is csak hivatalos volt. A pápa szavait mondhatni semmi tett sem követé s egy év is eltelt, míg halála ügyében megkezdték a vizsgálatot.

Azután húzták-halasztották a dolgot, mígvégre 1555. február 14-ikén meghozták a fölmentő ítéletet a gyilkosságban részesek számára.

* * *

E közben már-már lejárt az 1547-ben öt évre kötött béke. Ferdinánd kormánya a nyugalom idejét nem igen használta fel. Erdélyt s a Tiszán-túli részeket ugyan annyira a mennyire visszacsatolták, de azokban is úgy álltak a viszonyok, hogy nem hogy védelmet nyujtottak s erő forrásaul szolgáltak volna, hanem inkább Ferdinánd többi országai erejét fogyaszták. Egyébként alig jegyezhet fel figyelemre méltót a történelem. Legföljebb az érdemel említést, hogy Ferdinánd az 1548. márczius 7-én kötött egyességben a hitbérül Mária királyné birtokában volt bányavárosokat évi ötvennégyezer forinton magához váltotta. De különben ez a tény sem volt olyan, a melynek a nemzet valami nagyon megörülhetett volna. A magyar királyi kincstár nem volt abban a helyzetben, hogy e váltságot fizethesse, tehát az osztrák kincstárral eszközölteté Ferdinánd. Ennek pedig az volt a következménye, hogy ezeket a birtokokat, amelyek a királyné halálával különben is a korona kezébe kerültek volna, hosszú időre elidegenítették a magyar koronától s az osztrák kincstár kormányozta.

Az országgyűlés működése, bár gyűléseket elég gyakran tartottak, szintén meglehetősen meddő volt. Szépnek nevezhető az 1547-ik évi deczember hónapban tartott országgyűlés ama határozata, a mely a jobbágyok sorsával foglalkozik. Mivel a régibb és ujabb példákból látják – mondják a rendek – hogy a népeket nagyobb bűnök miatt a mindenható Isten haragja szokta sujtani, és elismerik azt is, hogy a hajdan virágzó Magyarországnak semmi sem volt inkább ártalmára, mint a jobbágyok elnyomása, a kiknek jajveszékelése szünet nélkül emelkedik az égbe, hogy tehát a Mindenható haragját maguktól elhárítsák és kegyelmét elnyerjék, visszaállítják a jobbágyok szabad költözködés-jogát. Sajnos azonban, hogy ez a szép határozat nem szolgált egy időre a jobbágyok ügyében hozott határozatok záró köveül. Rövid időn ugyanis azt tapasztalták a nemesek, hogy a jobbágyság az ellenség megtámadásainak kitett helyekről kezd elhurczolkodni. Ez pedig semmikép sem volt kívánatos állapot: egyrészt mert az illető vidéknek úgy is eléggé károsított nemessége ilykép koldusbotra jutott volna, másrészt mert igen megkönnyíti vala a behódoltatást. Ez okokból ama szép határozatot már a következő évben felfüggesztették s hosszú ideig – bár a király sürgeté – nem állították helyre.


Martinuzzi meggyilkolása.
A „Neu eröffnete ottom. Pforte” czimű, 1694-ben megjelent műből.

Az országgyűlés főtárgyát az adóajánlás képezé. Érdekes, hogy a nemesek nem vonták ki magukat a terhek alól. Rendszerint ők is fizettek, a jobbágyaik adóján kívül, bizonyos összeget minden jobbágyuk után. Ezen felül az egytelkes vagy jobbágytalan nemesekre is vetettek ki adót. A rendek gyakran kérték a királyt, tegye székhelyét Magyarországba, mint azt olyan elődei is tették, a kik a császári koronát viselték. Vagy küldje legalább fiát Miksa herczeget az országba, hogy az a nemzet nyelvével, szokásaival, intézményeivel megismerkedjék. De az udvar, mintha csak félt volna a magyaroktól, következetesen távol tartá magát.

Kiváló jelentőségűnek igérkezett az 1552-ik évi februárra összehívott országgyűlés. György barát arra készült, hogy ezen az erdélyi s a Tiszán-túli rendek kiséretében fog megjelenni. Ez természetesen nem történt meg a nagy államférfiú halála után, de az országgyűlés mégis összeült, s hosszabb vitatkozás és alkudozás után minden jobbágy-telektől három forintot ajánlott meg adóban, továbbá minden húsz jobbágy után egy huszárt a nemes, s egyet a jobbágyok költségén. Kiköté azonban, hogy a magyar csapatokat magyar s ne külföldi hadnagyok vezéreljék. Hogy továbbá a honfiak közti surlódásoknak a birtok-ügyekben lehetőleg elejét vegyék, elhatározták, hogy mindkét király adományai érvényesek legyenek, kivéve azokat, a melyekkel a másik fél párthíveit át akarták csábítani. Ha pedig a két király adományai ellentétesek volnának, úgy Erdélyben, valamint Arad-, Békés-, Bihar-, Csanád-, Csongrád-, Külső-Szolnok-, Szörény-, Temes-, Torontál- és Zaránd-megyékben János, az ország többi részeiben pedig Ferdinánd adományait tekintsék érvényesekül. Nemsokára ez országgyűlés után az erdélyiek is megtarták országgyűlésöket Tordán, a hol minden tizenhat jobbágy után egy lovast, minden telek után pedig 99 dénár adót ajánlottak meg.

Ferdinánd most is tett lépéseket a béke érdekében, de már kitört volt a harcz. A támadás magyar részről történt. Tóth Mihály, egykor Szeged város bírája, meg Nagy Ambrus hajdó-hadnagy, ötezerre menő csapatukkal Szegedre ütöttek. A lakosságtól segítve könnyű szerrel bevették a várost, a vár vívása azonban nagyobb munkát vett volna igénybe s talán ez is sikerült volna a csekély őrség ellenében, ha fegyelmezettek lettek volna a hajdúk. Ezek azonban pinczéket vertek föl s minden parancs ellenére napokon át tobzódtak. A következménye az lett, hogy segély érkezett Budáról, s a hajdók meg a segedelmökre jött spanyolok és németek teljesen tönkre tétettek.

Ali basa a szegedi győzelem után visszatért fővárosába – most már az ő fővárosa volt – Budára, s annak vidékén folytatta a behódoltatást, míg az alvidékével a Drinápolyból április 23-án kiindult másodvezér: Ahmed basa volt megbízva. Az első mindenek előtt Veszprémt vívta meg. Az őrség nagy része fellázadt, elpusztította az élelmet, a hadi szereket, azután leereszkedtek az összedőlt falakon s úgy szöktek az ellenséghez. Az igaz, hogy ez nem igen becsülte meg őket: a gazokat egy nem messze fekvő völgyben rendre levágatta. Hasonló volt a sorsa az őrség ama részének is, amely hű maradt kötelességéhez. Vas Mihály várnagy ugyanis a sok szökés következtében kénytelennek érezte magát a feladásra; de csak a fegyverrel való szabad elvonulás föltétele alatt. Azonban a török ismét nem tartotta meg szavát s az őrségből csak kevesen menekültek meg.


Szondy György aláírása.
Olv. Georgius Zondy arcis dregel pr(ae)f(e)ctus; azaz: Szondy György Drégel várának kapitánya.

Veszprém meghódításával jelentékenyen jobb védelmi helyzetbe jutott Buda és Székes-Fehérvár nyugot felől. Ezután a hódoltságnak – így szokták volt a török által meghódított részeket nevezni – észak felé való kiterjesztését tűzte ki czélul Ali. A hódítás útját az Ipoly folyó jelölé. Nem sokára egy aránylag csekély erősség tartóztatá fel az előnyomulókat: Drégely vára. Az erősség erejét első sorban várnagya Szondy György képezé: hajthatatlan bajnok, a ki értett ahhoz, hogy kell katonáit – az igaz mind magyarok valának – a végsőig való küzdelemre lelkesíteni. Maga Ali is tisztelte a hőst s mikor a vár tornya felrobbant – az ily kisebb erősségnek ez vala főrészök, a melynek elpusztultával a hely elveszettnek volt tekinthető – a szomszéd Oroszi papját: Mártont küldte fel hozzá és felszólítá a feladásra. „Későn kelt ahhoz” volt Szondy válasza s csak két énekes apródot adott át, kérvén Alit, vegye azokat ezentől gondjai alá. Mert a vár udvarán minden értékes tárgyat összehordatott és felgyujtatott, lovait leöleté, azután a már-már benyomuló törökre rontott. Az egész kis csapat oroszláni bátorsággal harczolt. Szondy egyik térdén megesebesűlt, de a másikra esve, tovább küzdött mégis. „Vérzettek és elhulltanak, de dicsőségteljesen” mondhatni rólok a költővel. A derék várnagyot Ali basa kiváló tisztelettel temetteté el, zászlót és kopját tűzetve sírjára. A magyar pedig mind mai napig lelkesül hőstettén s költészetünk számos kiváló alkotása foglalkozik vele.

Sajnos, hogy Drégely példáját alig követték. Vitézül védekeztek ugyan Balassa Zsigmond emberei egy Buta melletti, csak téglából épített toronyban, ellenben az erősebb Buják, Ság, Gyarmat, Hollókő, Szécsény minden, vagy majd minden ellenállás nélkül estek az ellenség kezébe, s velök Hont- és Nógrád-megyék legnagyobb része.

E közben Ahmed másodvezér s a rácz eredetű Szokolovics Mehemed megkezdték a főbb harczot. Seregeiket Temesvár alá vezették s ezt az erős várat junius végén megszállották. A vár parancsnoka a derék Losonczy István volt. A rendelkezésére álló őrség kétezer kétszáz emberből állott, köztük ötszáz spanyol, háromszáz cseh, száz német, a többi magyar. Losonczy értesülvén a török közeledtéről, mindenfelé fordult: adjanak segélyt, mert ha Temesvár elesik, nem egy város, hanem egy országrész vesz el. De hiába: a kik tehettek volna valamit, t. i. Erdély kormányzói, azok nem törődtek vele. Castaldo egyoldalúan csak arra nézett, hogy Erdély megmaradjon. E tartomány védelme szempontjából pedig, bár nem elég alaposan, Lippát sokkal fontosabbnak tartá s minden erejét annak jó karba helyezésére fordítá. Báthory Endre, Erdély részeges vajdája, családi gyűlölségből meg szinte nem bánta, ha Temesvár elvész is, csak egy Losonczy is veszszen. A derék várnagy junius 28-ikán megesketé vitézeit, hogy a gondjaikra bízott helyet, mint bátor katonák fogják védelmezni. Nagy segítségére volt, hogy a spanyol tisztek is: Perez Alfonz és Castelluvio Gáspár, igazi vitézek, nem pedig, mint ekkoriban mondani szokták, német módra üresen pöffeszkedők valának. A védők hangulata olyan volt, hogy Losonczy julius 12-én, mikor Báthoryhoz fordult segítségért, bátran írhatá: „Mi buzgón várjuk az órát, a melyben meg kell halnunk!” Julius 19-én írt Miksa főherczegnek, a későbbi királynak is, figyelmeztetve őt arra, hogy az ötvenezerből álló török sereget a királyi csapatok visszaverhetnék. „Mít élek, híven szolgálom a felséget – ezzel rekeszté be sorait – s azzal fogom megérdemelni kenyeremet. Ha már eleget éltem, gondoskodjék Fenséged atyjával együtt özvegyemről és szegény árváimról!” De Losonczy e leveleket inkább csak azért írta, hogy ne mondhassák róla, mikép elmulasztá a szükséges lépések megtételét. Többet bízott feleségébe: Pekry Annába. Elküldte neki végrendeletét, egyszersmind fölkérte: vesse zálogba ősi jószágait, fogadjon abból zsoldosokat, vegyen lőport s küldje biztos emberrel Temesvárra. S a derék férfiúnak nem kevésbé derék hitvese nem is késett férje kérésének eleget tenni. Ötszáz hajdút fogadott s őket tetemes mennyiségű lőszer kíséretében Tóth Mihály szegedi bujdosó bíró vezérlete alatt útnak indítá. De a gazok, mikor megtudták, hogy útjok czélja Temesvár, szétszaladtak.

Losonczy azonban minden segedelem nélkül is vitézül küzdött. Egy darab időre elfogyott a törökök puskapora s ez alatt némi szünet állott be. Mily jó alkalom lett volna gondos előrelátás mellett, hogy minden szükségessel ellássák a várat! De Losonczyt magára hagyták. Julius 25-ikén általános rohamot intéztek az időközben új felszerelést nyert törökök. A magyar és spanyol őrség egyforma vitézséggel küzdött, s száztizenhárom bajtárs vérével sikerült e napra megváltani a várat. De másnap ujra kezdődött a harcz. Csuszok jártak-keltek az ostromlók között: itt a jövő élet boldogságáról, gyönyöreiről beszéltek, a melyek a „hitetlenek” elleni harczban elvérzőkre várnak, ott busás jutalmat ígértek, amott pedig ostor-csapásokat mértek az előnyomulásban restek hátára. Sokáig mind hiába. Ámde hol a vitézség, a mely uj meg uj ellenséges csapatok erején meg ne törtjék? Mire julius 26-ikán a nap leáldozott, Temesvár főtornya a törökök kezében volt. Az őrség, a polgárság most bátorságát kezdé veszíteni s követelé: engedjen Losonczy a török felhívásnak, mely szabad elvonulást ígér. A parancsnok azonban semmit sem akart tudni erről, s az előző nap kapott sebében haldokló Mendoza Diego is ez értelemben beszélt honfitársaival. De a feladásnak ma elvetett terve másnap ismét előtérbe lépett s miután Mendoza is kilehelé hősi lelkét, a spanyolok sem akartak tudni további küzdelemről. Nemsokára a magyarokat is magukkal ragadták s utóbb Losonczy maga is rászánta magát a feladásra. Julius 30-án történt az átadás. A védők hosszú sorban megindultak a szomorú útra. A vitézek fájdalommal hagyták el hősi küzdelmeik színhelyét s a polgárok, a kik egy-egy nyalábban egykori vagyonuk romjait vitték, sírva tekintettek a helyre, a hol először látták a napot, a hol nevelkedtek, s oly sok boldog órát töltöttek. A kilépő hősöket a törökök teljes tisztelettel fogadták. Szokoli Mehemed és Kazim, a volt budai basa, Losonczy iránt kiváló tiszteletet tanusítának. Egyszerre hátul a polgárok között zsivaj hallatszik. Egyes szebb gyermekeket a sorfalat képező janicsárok kezdének leragadozni. Nemsokára mind több és több eset adta elő magát, miközben a török vezéreket is – akarva vagy nem akarva – félre tolták Losonczytól. Magának Losonczynak az apródját: Tomory Endrét, a ki ura aranyos pajzsát és sisakját vivé, szintén leránták lováról. Ez Losonczyt végkép kihozta türelméből s a mellette lovagló Perezhez, meg Forgács Simonhoz fordulva, így szólt: „Ez a török hűség?! Fegyverre barátim!” S nyomban levágott egy török tisztet. Erre általános lett a harcz. Losonczy egész csapata elhullott, de életét drágán adta el. Losonczy maga nem halt meg rögtön. Haldokolva Ahmedhez vitték, akinek szemére hányta hitszegését. A vezért találva érzé magát, s más esetekkel mentegetődzött, a mikor a magyarok sem tarták meg szavokat. Dühében aztán a haldoklót lefejezteté s fejét Konstantinápolyba küldé.


Losonczy István levele Báthory Endre erdélyi vajdához.
(Kelt Temesvárott, 1552. jul. 12. – A levél az Országos Levéltárban őriztetik.)

Temesvár bevétele után Lippa ellen fordult a török ostromló had. Aldana Bernát spanyol várnagy parancsolt itt, s az erősség bőven el volt látva mindennel, ezenfelül segítségére ujabb csapatokat is küldtek. De a vezér, nem tudni mily ördög sugallatára, teljesen elveszté fejét, leromboltatá az erősítéseket, ágyúkat, felvetteté a falakat, felgyújtatá a várost és kivonult. Példáját kevesebb gyalázattal, mert gyöngébbek valának, követték Sólymos, Csanád, Karánsebes és Lugos. Magyarországnak a Köröstől délre eső része be volt hódoltatva.


Szolnok ostroma 1552-ben.
A) Szolnok városa. B) A vár. C) A malom. D) A vizi kapu. E) A magyarok menekülése. F) A spanyolok menekülése a Tiszán át. G) A Tisza. H) A Zgyva. I) Török tábor és sánczok. K) A törökök futó árkai.
Egykorú kép Ortelius Redivivus-ból.

Innen Szolnok alá indult Ahmed. E várat Ferdinánd pár év előtt óriási költséggel építteté a hadi tudomány akkori szinvonalának megfelelően. Azon felül élelemmel, lőszerrel is bőven el volt látva. Őrsége: magyar, német, spanyol, cseh, összesen ezernégyszáz főre ment s parancsnoka Nyáry Lőrincz volt. Ahmed szeptember 2-ikán érkezett a vár alá, a melyet akkor Ali basa már egy hete ostromolt, miután augusztus 8-ikán a Ferdinánd által kiállított egyetlen mezei sereget, amelynek Teufel Rézmán volt a vezére, a palásti mezőn tönkre tette. A török vezérek hosszabb ostromot véltek szükségesnek, de a vitéz őrség a 3-ikáról 4-ikére virradó éjjel megszökött, úgy hogy az erélytelen vezér egymaga maradt a várban. Maga megfutni restelvén, a következő nap egyedül állott a kapu védelmére. Elfogadván, a vezér elé vitetett, a ki bilincsbe verette. De őrét megvesztegetve sikerült megszöknie. Nagy nehezen azt is kijárta, hogy nem állították haditörvényszék elé, ahogy Nádasdy kívánta.

Szolnok szerencsés megvivása után kedvet kaptak a törökök, hogy Eger ellen is szerencsét próbáljanak. Ha ezt bevehetik – gondolák – Kassáig ők lesznek az urak s keleti és nyugoti Magyarország elválasztása teljesen sikerül. De itt szerencsésen voltak megválasztva a várnagyok. Az egyik Dobo István volt, a másik Mekcsey István. Az első, a fővárnagy, korának igazi gyermeke: a magán-életben erőszakos és parancsot nem ismerő, de vitéz katona és erélyes vezér. A vár őrsége nem rég még csak kétszáz emberből állott, de Dobó István és társának erélye rábírták a szomszéd megyéket és városokat, hogy csapatokat, továbbá élelmi és lőszereket adjanak, úgy hogy mire kenyértörésre került a dolog, kevés hijján kétezer emberre emelkedett az őrség s kellőleg el volt látva; pedig a király teljesen az Istenre bízta. Az első fölhívás a vár feladására szeptember 9-én érkezett Dobóhoz, de ő a vezér levelét válasz nélkül hagyá, áthozóját, mert magyar volt, börtönre vetteté, s kinyilatkoztatá, hogy a ki csak száján kibocsátja is e szót: „feladás”, halál fia. A vár falára pedig két kopja között egy koporsót függesztetett fel: vagy az ostromló vagy az ostromlott számára. Szeptember 11-én dördültek meg első ízben az ágyúk, azután sokáig nem is hallgattak el. Szeptember 29-ikén már annyira romba dőltek volt a külső falak, hogy Ahmed rohamot parancsolt. De hiába. Háromszor kisérlé meg egy nap egymás után: az őrség mindannyiszor visszaverte. Október 4-ikén felrobbant a puskaporos torony: az őrség a készletben lévő salétromból és kénből mindjárt kipótolá a kárt. Leégett a város két malma: a romokból harmadikat rögtönöztek. E közben egyre folyt a harcz. Ki vállalkoznék annak leírására: mint rohan a török, mint áll ellent a magyar, mint segédkeztek Eger asszonyai, forró vizet vagy olajat, szurkot öntve a falat megmászni akarókra? Vagy Bornemisza Gergely deákról emlékezzünk meg, a ki mint egyszerű puskás találmányaival a töröknek e korban oly kitünő tüzérségét és aknázásait ellensúlyozni bírta? Október 12-ikétől fogva folytonosak voltak a rohamok. Majdnem az egész őrség, maguk a vezérek: Dobó, Mekcsey, Bornemisza is megsebesültek, a vár egyik papja is elesett, de megadásról szó sem volt. 14-ikén utolsó rohamot kisérlettek meg a törökök: ismét hiában. „Isten nem akarja!” mondák a fatalista janicsárok s nem volt erő, a mely arra kényszerítse őket, hogy tovább harczoljanak. Négy nap mulva Ahmed az ostromot abban hagyá.


Dobó István, Eger hős védőjének síremléke.
A hős ravatalon fekszik. Hosszu szakálla mellére borul, testét pánczél födi, egyik kezében zászlórudat tart, lábainál sisakja áll.
Jelenleg az egri várban.

Eger szerencsés védelme nagy hatást tett. A következő év elején tartott országgyűlésen az egri rokkantak s a török fogságba esettek javára 20 dénárt vetetek ki minden jobbágy-telekre, és pedig úgy, hogy felében a jobbágy, felében a földesúr fizesse. Az „egri” név pedig közmondásossá vált a vitéz vagy derék emberre.

Eger meghiusult ostromával befejeződtek a törökök ez évi támadásai Magyarország ellen. E támadások igen kiterjeszték a behódolt területet a Dunán túl, a felföldön, a Tisza völgyén s a Tiszán-túli vidék déli részében egyaránt. Mindazonáltal kitünt, hogy csak elég erő gyűjtessék, s a magyar nemzet képes az ellenállásra. A Drégely és Temesvár hősi küzdelmében elvérzett hősök, valamint az egriek bebizonyíták ezt. Az is kitünt, hogy a magyar csapatok sokkal alkalmasabbak a haza védelmére, mert a dicső tetteket majdnem kivétel nélkül honfiak, a gyalázatosakat többnyire idegenek követték el. A kormányba vetett bizalmat szintén nem kis mértékben ingatták meg ez év harczai. Ha Drégelyt nem vesszük is tekintetbe, Temesvárt s vele a többi Tiszán-túli erősségeket minden rendkívüli haderő nélkül meg lehetett volna menteni; s hogy Eger el nem esett, abban a kormány teljesen ártatlan vala. Az örökké panaszkodó Ferdinánd akkor, mikor a magyar nemzet legfontosabb érdekei forogtak koczkán, azzal volt elfoglalva, hogy bátyja és Móricz szász választó-fejedelem között békét hozzon létre.


Dobó István és társai levele Nádasdy Tamás nádorhoz.
Az országos levéltárban őrzött eredetiről.

A levél olvasása:

Spectabilis et magnifice domine domine nobis observantissime. Serviciorum nostrorum paratam exhibitionem. Quamdiu arx ipsa Agriensis a thurca hoste nominis christiani sit obsessa et oppugnata, non dubitamus Spectabilis Dominatio Vestra peroptime constare. Cuius dura obsidio ex summa inenarrabilique misericordia Dei omnipotentis die hesterna est soluta. In quaquidem obsidione uivamine et ope diuina adiuti omnem fidelitatem et diligentiam in rem. S. Regie Majestatis domini nostri clementissimi atque defensionis huius misere afficti regni non parva cede nobiscum existencium militum sanguinisque eorum et nostrorum effusione ac hostium maximo damno, quantum a nobis exstitit, prestare studuimus. Quia autem arx adeo diruta et solo equata est, ut campus potius, quam arx putetur, aliis etiam rebus defecimus, de quibus Majestati Regie S. abunde satis et scriptsimus et per hos nobiles Joannem Wayda, Georgium Iwany, Andream Somogy et Albertum Kewzeghy presentium exhibitorum ac eciam Sp. M. Dominatinam Vestram nonnulla referenda nunciavimus, que ab ipsis planius cognoscet. Quam ob rem Sp. M. Dominatinem Vestram rogamus diligenter, ut dictis et sermonibus prefatorum presentium exhibitorum credere et apud Sacratissimam Regiam Majestatem laborare, ut isti facilem aditum erga suam Majestatem habeant, exaudiantur clementer et benigna relacione accepta, cito redire possint. Ex quo Majestas Sua Regia hanc arcem tam presidio novorum et validorum militum, quam etiam aliis instrumentis bellicis et municionibus quum maxime confinium sit Thurcis ita provident, quo hosti, si res postularet, possit esse semper inexpugnabilis. Deus altissimus eandem Sp. M. Dominationem Vestram diu felicissime conseruet. Ex Arce Agriensi, 19. die Octobris, Anno Domini 1552.

Stephanus Dobó,
Stephanus Mekchey,
Caspar Pethew,
Georgius Literatus,
Stephanus Zolthay.

A levél fordítása:

Tekintetes és Nagyságos urunk ajánljuk legkészségesebb szolgálatunkat. Mióta vette ostrom alá a kereszténység ellensége, a török, ezt az egri várat, bizonyosan tudja Tekintetességed. A kemény ostrom a mindenható Isten legfőbb és kimondhatatlan kegyelme folytán a tegnapi napon megszünt. Az ostrom alatt Isten segélyével hűségünket és buzgalmunkat Ő felsége legkegyelmesebb urunk s annyira sujtott szegény országunk védelmére, a velünk levő katonák nem csekély küzdelmével, az ő vérök s a mienk ontásával, továbbá az ellenségben okozott kártétellel, a mennyire lehetett, kimutatni igyekeztünk. Minthogy azonban a vár annyira le van rombolva, hogy a földdel szinte egyenlőnek mondható és inkább nyílt mezőhez, mintsem várhoz hasonlít, azon felől minden szükségesben hiányt szenvedünk, amint erről Ő felségéhez is elég bőven írtunk, s a következő nemes férfiak: V. J., I. Gy. stb. mint megbizottaink, fogják még némelyekről kimerítőbben tájékoztatni; igen kérjük Tekintetességedet, hogy küldötteink szavainak és elbeszélésének hitelt adni s odahatni méltóztassék, hogy Ő Felsége elé bocsáttatván, kegyelmes kihallgatást nyerjenek és jóakaró válaszszal minél előbb visszatérhessenek: hogy Ő Felsége ezt a várat, amely oly közel van a török végvárhoz, megújított erős őrséggel hadi és egyéb felszereléssel úgy fogja ellátni, hogy az ellenség által megvívhatatlan legyen. Isten tartsa meg Tekintetességedet és Nagyságodat sokáig szerencsésen!

Eger várából, október 19-én, az Urnak 1552-ik esztendejében.

Dobó István,
Mekchey István,
Pethő Gáspár,
Gergely deák,
Zolthay István.”

* * *

György barát halála után Castaldo és társai elérték azt, a mire régen vágyakoztak, de a mit annak életében el nem érhettek t. i. a szabadon való rendelkezhetést. Azonban úgy voltak, mint a gyermek, a mely arra vágyik, hogy csak egy napra vezető nélkül maradhasson s midőn ezt megengedik neki, nem tudja, mit csináljon. Mert akármihez fogtak, semmi sem sikerült. A barát ugyan szigorú volt az adó behajtásában, de volt is látszata: ha pénzre volt szükség, nála az sohasem hiányzott. Castaldo még nagyobb szigorral lépett fel s mégis örökké üres volt a pénztára. S míg a barát vezette az ügyeket, Castaldo katonái sohasem szenvedtek élelemben hiányt és zsoldjukat is rendesen megkapták; azontúl oly nyomoruságra jutottak, hogy sok helyen, például Szebenben, még fegyvereiket is kénytelenek voltak elzálogosítani. Fizetetlen és rosszul élelmezett katonánál pedig Istennek nagyobb csapása nem lehet a földön. Castaldo csapatai is azt, a mi megillette őket, de a mit meg nem kaptak, erővel kezdték megszerezni: falvakat, városokat raboltak ki és égettek le, s a szegény nép kezéből az utolsó darab kenyeret is elvették. Valóságos csaták folytak a nép és fosztogatói között. Rövid időn annyira fejlődtek a viszonyok, hogy maga Castaldo is így írt vitézeiről: „Ily fegyelmezetlen bestyéket sohasem láttam. Nem hiszem, hogy a rendek megelégednének azzal, ha mindnyájokat felkonczolhatnák!”


Az egri nők.
Székely Bertalan festménye. A Nemzeti Muzeum képtárában. Eredeti fölvétel.

Hogy ily viszonyok mellett Castaldo serege semmire sem ment a külföldi ellenséggel szemben, igen természetes. Fentebb láttuk, mikép esett az ország déli része a törökök kezébe, a nélkül, hogy a közeli Erdélyben álló sereg csak valamit is tett volna ellene. A moldvai vajda is beütött az országba, s mire Castaldo megmozdult, zsákmánynyal megrakodva már kitakarodott. György barát ily alkalmakkor a nemesség nagy részét felültette; Castaldo nem merte ezt tenni, mert félt, hogy az ellenség helyett ő ellene fordulnak és seregestül lekaszabolják.

Ily körülmények között még ingadozóbbá vált a talaj, a melyen ferdinánd uralma Erdélyben állott. Izabella királynénak egyelőre elnémult hívei mind merészebben kezdék fejöket felemelni, s Castaldo kénytelen volt beleegyezni abba, hogy az erdélyi rendek a maguk kezére küldjenek követséget törökhöz, oláhhoz, mint az György barát idejében szokás vala. Nemsokára annyira tarthatatlanokká váltak a viszonyok, hogy Castaldót 1553 tavaszán a király kénytelen volt visszahívni. Kevéssel később társa: Báthori Endre is lemondott betegeskedése miatt. Helyettök a kormányt Kendy Ferencz és Eger hős védője: Dobó István, mint vajdák vették át.

E közben a királyné pártja buzgó működést fejtett ki, amit különböző külső körülmények is elősegítettek. Egyik Izabella elégületlensége volt. Ő 1552 elején elhagyta ugyan Kassát, hogy székhelyét a Ferdinánddal kötött egyesség értelmében Sziléziába tegye át. Egyelőre ugyan csak Opuliát kaphatta meg, mert Ratibort csak később adta át addigi birtokosa Ferdinándnak s így Izabellának is. Az uj székhely azonban semmiképen sem volt alkalmas arra, hogy a királyné megkedvelje. Erdélyben György minden szűkmarkusága mellett is királynéhoz illő élete volt: itt sokkal szegényesebbel kellett volna beérnie. Számításaiban is igen megcsalatkozott. Az egyesség értelmében össze kellett írni a királyné jövedelmeit s a mennyiben a 25,000 forintot el nem érik, Ferdinánd köteles lett volna azokat kipótolni. Ferdinánd biztosai meg is csinálták az összeírást, de abban felszámítottak minden csekély természetbeli adót, minden aprólékos szolgálatot, a mivel az alattvalók tartoztak. Izabella ellenben azt várta, hogy csak a készpénzbeli jövedelmeket fogják felszámítani. Ezt a rossz hangulatot a franczia kormány felhasználni sietett. János király szövetségese: Ferencz elhunyt ugyan, de fia, II. Henrik, híven követte atyja politikáját, s Delavigne nevű ügynökét megbízta azzal, hogy segítséget ajánljon fel Erdély visszaszerzésére. Ugyanez a követ azt a megbízást is nyerte, hogy a kis Jánosnak a franczia király egyik leányát ajánlja jövendőbeli feleségül; a mi arra volt számítva, hogy Izabella ne sajnálja, hogy a Ferdinánd leányával tervelt házasság elmarad. Így odafejlődtek a viszonyok, hogy Izabella ismét élénkebb összeköttetésbe lépett magyarországi híveivel, különösen Petrovicscsal, s hogy követei ismét forogtak Konstantinápolyban.


Castaldo arczképe.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet gyűjteményében.

A másik külső körülmény, a mely igen alkalmas volt Izabella és fia párthíveinek buzdítására, az volt, hogy a török szultán, akárhányszor küldött is hozzá ez időben Ferdinánd követséget, a béke legelső föltételeül kiköté, hogy János Zsigmondot birtokaiba visszahelyezzék.

Mindazonáltal az Izabella-párt felülkerekedése nem ment valami gyorsan. Egyrészt azért, mert a török Perzsiával is háborúban állván, egyelőre beérte azzal, hogy Ferdinándot nem ismeré el Erdély urának; másrészt mert Izabella is ingadozott, s az erdélyi urak sem akartak vakon neki rohanni minden akadálynak. Ha Ferdinánd képes nagyobb erőt kifejteni, ez idő szerint igen jól fölhasználhatta volna. Ő azonban most is csak ismételt követségeibe bízott s még a kis harczban is a török volt előnyben. Ekkoriban estek el Fülek, Salgó stb., Erdélyben pedig, hogy a baj teljes legyen, a vajdák egy fekete lovon vesztek össze. Ezért mondták rólok: „Az ősök fehér lovon szerezték meg az országot, az utódok pedig egy feketéért elvesztik azt.”

Az 1555 elején Konstantinápolyba követül küldött Busbeck volt az első, a ki kieszközlé, a mit az eddigi követek hiába kértek, t. i. hogy a szultán elfogadja tőle, mint Ferdinánd megbízottjától az erdélyi adót. Ezt azért óhajták Bécsben, mert abban Ferdinánd erdélyi uralmát elismerve látták. De a szultán oly föltételt csatolt az átvételhez, a mely azt minden becsétől megfosztá. Kikötötte ugyanis, hogy Ferdinánd takarodjék ki Erdélyből. Ez alatt a föltétel alatt beleegyezett abba is, hogy november haváig fegyverszünet legyen, de ugyanakkor kiadta a rendeletet a határszéli basákhoz, továbbá az oláh és moldvai vajdákhoz, hogy akkorra készen legyenek. Ferdinánd ügye ilyképen igen rosszul állott s az erdélyi rendek deczember 23-án, Maros-Vásárhelyt tartott gyülésökben már egészen függetlenül intézkedtek tőle és vajdáitól. Mindenekelőtt elrendelték háromezer katonának fegyverbe állítását. Főkapitánynyá Balassa Menyhértet választották meg, egyikét az ország legvitézebb, de egyszersmind leggarázdább és legingatagabb főurainak, a ki azonban most erélyesen a kriályné pártjára állott. Választottak kincstartókat is és követeket küldtek az oláh és moldvai vajdához, mintha Ferdinándhoz semmi közük sem volna. Sőt hozzá is követeket menesztettek, azzal a felszólítással, hogy vagy küldjön elég sereget védelmökre, vagy mentse fel őket hűségi esküjök alól.


Szulejmán szultán Erdélyt megtagadja. Ferdinándtól. (1554.)
Eredetije a bécsi állami levéltárban.

Ferdinánd a követséget hiú igéretekkel tartá, a mi azonban nem volt képes a dolgok folyását megakadályozni. A február 2-án tartott országgyűlés a királyi választ hallgatólag leérkezettnek tekinté s elhatározá, hogy összeköttetésbe lép Petrovicscsal, a ki a Tisza vidékén szervezé a királyné pártját. Ez le is jött s a márczius elején Szász-Sebesen tartott országgyűlésen addig is, míg a királyné leérkezik, annak helytartójává vagy mint akkor mondani szokták: „képévé” választatott. Elrendelték továbbá, hogy Ferdinánd emberei vagy meghódoljanak vagy kivonuljanak. Ezek azonban egyiket sem akarva, a legerősebb várakban védelemre készültek. De nem igen tudtak ellentállani a Petrovicstól, Kendy Antaltól, Balassától és másoktól vezetett Izabella-pártiaknak. Május végén megjött a szultán ünnepélyes rendelete, hogy a királynét helyezzék vissza. Az erdélyiek erre elhatározták, hogy ünnepélyes követség menjen érte mind a három nemzetből, s október 22-ikén Kolozsvárt Erdély ujra hódolhatott királynéjának.

A királyné bevonulásakor országgyűlést tartott, a melyen öt évre fia gyámjává választották. A kincstartói hivatalt, a mely György barátot oly roppant hatalomhoz juttatá, nem töltötték be. A rendeleteket a királynénak és fiának kellett aláírniok, de csak a királyné pecséte alatt voltak kiadandók. Most már Ferdinánd csekély számú elhagyott híveinek nem volt érdemes ellentállaniok. Dobó is, a ki Szamos-Ujvárat Egerre emlékeztető hősiességgel védelmezé, feladta azt november 11-ikén Petrovicsnak, Kendy Antalnak és Balassa Menyhértnek. Megegyeztek a szabad elvonulásban, úgy hogy az csak bizonyos úton történjék. Dobó azonban nem tartotta magát a kikötött útirányhoz, azért elfogatván, lánczra verve Szamos-Ujvárra kísértetett. Családja Beszterczére volt köteles vonulni. Időközben leánya született, a királyné személyesen tartotta azt a keresztvizre, de azért még sem volt képes az egri hőst pártjára vonnia.


Dobó István aláírása.
Olv. Dobó István erdélyi vajda.

Mindez a nélkül történt, hogy Ferdinánd komolyabban csak valamit is tett volna, a mi leginkább két dologban találja magyarázatát. Egyik az, hogy V. Károly császár lemondott a trónról a míg saját birtokai fiára: II. Fülöpre szálltak, addig a császári trónon öccse Ferdinánd követé. A német birodalom ügyei természetesen nem kis mértékben foglalták el a királyt. A másik ok pedig az volt, hogy ez évben az eddig lanyhán küzdő török ismét erélyesebben lépett föl. Különösen Szigetvárt kezdte megostromolni. Azonban derék őrsége Horvát Stancsics Márk vezetése alatt kitünő hősiességgel védekezett az ellenség ellen, a melynek megosztása végett Nádasdy és Zrinyi Miklós a török birtokában levő Babocsát támadták meg. Babocsa ugyan nem került ekkor keresztény kézre, de ez a támadás mégis annyi dolgot adott a Szigetvárt ostromló hadnak, hogy az utóbb is eredmény nélkül volt kénytelen eltávozni. De ha itt Ferdinánd hadai sikert vívtak is ki, a török föllépése elég volt arra, hogy Erdély birtoka érdekében semmi se történjék.

Ezután néhány meglehetős jelentőség nélküli év telt el. Ferdinánd folytonosan viselt háborút a törökkel és Izabellával, a nélkül, hogy valamely részről jelentékenyebb eredményt értek volna el. Az egész nem volt egyéb, mint erőpazarlás s a szegény nép zsarolása. Közben folytak a békealkudozások, a nélkül, hogy eredményre vezettek volna. A helyzeten az is alig változtatott valamit, hogy Izabella királyné 1559. szeptember 15-ikén elhunyt.


Izabella királyné síremléke.
A királyné a szarkofág fedelén fekszik; fején korona, jobbjában jogar, baljában kesztyű, lábainál czímerpajzsa. Az előlapon az irgalmas szamaritánus története van kifaragva.
A gyulafejérvári székesegyházban. Baránski Emil rajza.

Hasonló eredményt mutattak fel a magyar országgyűlések. Működésök meglehetősen áldás nélküli. Az idő legnagyobb része eltelt a kormány s az idegen katonák részéről elkövetett sérelmek tárgyalásával, a kormánynak s az országgyűlésnek egymásra való panaszaival. A rendek a hadisegély megajánlásában folyton buzgólkodtak. Ezenkivül minden országgyűlésen megajánlották a személyes fölkelést, az alatt a föltétel alatt, hogy vagy Ferdinánd, vagy valamely fia a nemesi had élére áll. De ennek az igéretnek a teljesítésére soha sem nyílt alkalom, s hasonlókép elmaradt az, hogy ha Ferdinánd nem, legalább fia Miksa tegye át lakását Magyarországba. Miksát egyébként is mindig kitüntették a rendek, s egy alkalommal minden telek után husz dénárt ajánlottak meg a feleségének, tiszteletök jeléül. Pedig Miksa sem mutatkozott az iránta tanúsított rokonszenvre méltónak, ő sem vette magának a fáradságot, hogy nyelvünket elsajátítsa, sőt az 1555-ben tartott országgyűlést nem átallotta német beszéddel megnyitni.

Figyelemre legméltóbb határozatot az 1556-iki gyűlésen hoztak, végkép kimondván a jobbágyok szabad költözését. Különben az országgyűlés azzal tünt ki, a mit nem határozott. Ferdinánd király ugyanis ismételten követelte, hogy a reformáczió hívei ellen törvényeket hozzanak, a rendek azonban ennek a kivánságnak teljesítését következetesen megtagadták, a mi a német birodalmi gyűlésen napirenden lévő vallási vitáktól megmentette a nemzetet s abba a helyzetbe juttatta, hogy az átalakulás ama korszakában szabadon fejlődhetett.

Nem egészen így volt a dolog Erdélyben. Ezt a kis országot, a Ferdinánddal való kis harczok idejében leginkább a reformáczió foglakoztatá. Az országgyűlések itt nem tértek ki a vallás kérdésének tárgyalása elől, de elég mérséklettel jártak el, s a különböző felekezeteket rendre elismerték. Erdély ugyis bővében volt a belső viszályoknak. Sokan, a kiknek a királyné visszahozatalában kitünő részök volt, mint Kendy Antal, azt várták, hogy Izabellának ők lesznek főtanácsadói. E helyett azt tapasztalák, hogy az igen kevés hálát tanúsít irántok. Különösen rossz néven vették, hogy a királynénak a lengyel Nisovszky volt legbizalmasabb tanácsadója. Ezen való bosszankodásukban elkezdtek fondorkodni, a minek a királyné nyomára jutván, Kendy Ferenczet és Antalt, valamint Bebek Imrét, Balassa Menyhért által orozva megölette. A királyné halála után sem szüntek meg az efféle bajok s 1560-ban néhány lelketlen ember János Zsigmond zenemesterét bérelte föl annak meggyilkolására. Politikai szempontból azonban jelentékenyebb volt Balassa Menyhért árulása. Ez, mint láttuk, a királynénak igen buzgó híve volt visszajövetele óta, sőt a szennyes dolgokban is legfőbb eszköze. Valóságos jellemző alak e korból: igen vitéz, de a mellett a legféktelenebb rabló, a ki nem röstelte főúri kezeit a védtelen kereskedő, a szegény özvegy utolsó birtoka után kinyujtani. Becsületérzése alig volt. A viszonyok szerint, mihelyt haszon kinálkozék, kész volt pártját elhagyni, a miért is azt mondja róla a gúnyolódására ez időben írt szindarab, hogy „legjövedelmezőbbnek találá a hittel (azaz: hűséggel) való kereskedést.” 1561-ben mint János Zsigmond hadainak vezére igen lanyhán vitte a dolgát, a következő év elején pedig Ferdinándhoz pártolt át.

Ezen átpártolásnak annyival nagyobb volt a súlya, mert számos elégületlen elem kész volt kezet fogni vele. Pillanatra úgy látszék, hogy nemcsak a Balassa birtokai által dominált Szathmár, Szabolcs és Közép-Szolnok, hanem Erdély is csatlakoznak Balassához s általa Ferdinándhoz. A zavar oly nagy volt, hogy már arról is volt szó, hogy a fejedelem Erdélyt elhagyva, Lengyelországba meneküljön. Azonban nemsokára a János-pártiak is szervezkedtek és Somlyói Báthory István, meg Hagymásy Kristóf buzgón igyekeztek Balassáéknak ellentállani. Ezenfelül a török béglerbégek is kezdték csapataikat János segítségére küldeni. Ily viszonyok között Ferdinánd vezérei: Zay és Balassa jónak látták, hogy lemondjanak arról, hogy Jánost székéből kivessék. Beérték azzal, hogy birtokából pár megyét elszakítottak. Ezen az alapon kötötték meg aztán a fegyverszünetet egy évre.

Ez évben végre Konstantinápolyban is szerencsésebben jártak Ferdinánd követei. Nyolcz évre békét hoztak létre, oly föltétel alatt, hogy Ferdinánd Magyarországnak kezén levő részétől évenként 30,000 aranyat fizessen adó fejében. János Zsigmondra nézve pedig abban történt megállapodás, hogy Erdély okvetlenül birtokában maradjon s azonkivül annyit bírjon, a mennyiben Ferdinánddal meg tud egyezni.

* * *

Mikor Ferdinánd a törökkel másodízben hosszabb fegyverszünetre lépett, abból a szempontból indult ki, hogy országai halála esetén lehetőleg nyugalomban legyenek. Hogy azonban e felől még biztosabb legyen, szerette volna a koronát fiának a fején látni. A gondolat nem volt uj s nem is Ferdinánd, hanem a magyar rendek hangsúlyozták első ízben. Miksa megkoronázásával azt akarták elérni, hogy nagyobb érdekkel viseltessék a magyar ügyek iránt. Ferdinánd jó darabig ellenkezett, annál inkább, mert arról gondolkozott, hogy Miksát a reformáczió iránt nyilvánosan tanusított rokonszenveért az örökösödésből kizárja. Ettől azonban később elállott, jórészt azért, mert tudomására jutott, hogy az általa igen kedvelt második fia: Ferdinánd már évekkel előbb titkon egy augsburgi polgárleánynyal, a szép Selser Filippinával lépett házasságra. De a mikor Miksát hajlandó volt megkoronáztatni, igen nagy nehézségül szolgált az a körülmény, hogy közte és magyar tanácsosai között több idevágó kérdésre nézve határozott nézeteltérés forgott fenn. Ezek ugyanis azt kivánták, hogy Miksát az országgyűlés „megválaszsza”, ellenben Ferdinánd csak „királyul elismertetni s megkoronáztatni” akarta. De a magyar tanácsosok, ha fölemlítették is azt, a mit a törvények kivántak, utóbb mégis meghajoltak a király kivánsága előtt s készek voltak beleegyezni, hogy a koronázó országgyűlést egybehívó királyi levélben a „választás”-ról ne legyen szók, hanem csak arról, hogy készek Miksát „királyul elfogadni, kijelenteni, kinyilatkoztatni, elismerni s az ország rendeinek tudtával, megegyezésével, jóváhagyásával, az ország ősi szokása szerint s a szokásos szertartások mellett megkoronázni.”

Ez 1561 első felében történt. Mikor már úgy látszott, hogy minden rendben van, oly oldalról merültek föl nehézségek, a honnan legkevésbbé lehetett várni. Miksa ugyanis áttanulmányozá a koronázás szertartásait s úgy találta, hogy azok közt több olyan is van, a mely az ő meggyőződésével ellenkezik. Különösen vonakodott a koronázást megelőző napon böjtölni, továbbá a szertartás alatt az úr vacsoráját katkolikus szokás szerint egy szín alatt venni magához. E fölött a kérdések fölött élénk eszmecsere indult meg az atya s a fiú között. Miksa föltételeihez határozottan ragaszkodott, Ferdinánd ellenben, a ki fiatalabb korában elég mérsékletet tanusitott a reformáczió hívei iránt, most semmit sem akart erről tudni, s kinyilatkoztatá, hogy kész minden jót, tisztességet, szolgálatot megtenni, a mivel az atya szeretett fia irányában tartozik, s ezt minden alkalommal be fogja bizonyítani; sőt ha szükséges volna, nem haboznék érte vagyonát, vérét és életét koczkáztatni; de viszont meg lehet győződve arról is, hogy sem az ő, sem összes gyermekei és unokái kedvéért nem hajlandó bármit elkövetni, a mi becsületével és lelkiismeretével ellenkezik. Mikor Miksa atyja határozottságát látta, a pápa beleegyezését kivánta kieszközölni, de Ferdinánd erre sem volt hajlandó. Ekkor aztán Miksa annak az óhajtásnak adott kifejezést, hogy a koronázást halaszszák el.

Az 1562-ik év is elmult a nélkül, hogy a koronázás ügyében valami határozat jött volna létre. Pedig az országgyűlés egybehívásának szüksége annál nagyobb volt, mert négy év óta nem lévén Magyarországon országgyűlés, azóta az adózás is szünetelt; ugyanis törvényeink értelmében nem lehetett adót szedni, hacsak az országgyűlés meg nem szavazta. Az úgynevezett „kamara haszna” – minden telek után 20 dénár – ugyan megillette volna a kincstárt az országgyűlés határozata nélkül is, de mióta nagyobb divattá lőn a „segély” megszavazása, a melybe a kamara haszna mindig benfoglaltatott, annyira elszokott ettől, mint külön adótól a nemzet, hogy a helytartótanács beszedését, habár jogosnak, de ildomosnak nem találta. Így még a kormány pénzszüksége is az országgyűlés megtartását javallá, a mikor közbejött Nádasdy nádor halála. Most egy okkal több lett volna az országgyűlés egybehívására.A nádori tiszt betöltése ugyanis az országgyűlés teendője vala, de Ferdinánd jobban szerette az országot korlátolt hatáskörű helytartóval kormányoztatni, a mivé sietett is Oláh Miklós érseket kinevezni. Ezért nem akará az országgyűlést azonnal egybehívni. Így történt, hogy a dolog 1563-ig elhúzódott. Ez évi junius 6-ikán végre kihirdették az országgyűlést, miután a vita a király és tanácsosai között még egyszer megujult a „választás” kifejezése felett. De Ferdinánd utóbb is kierőszakolta a maga véleményét, a mihez az országgyűlés is csatlakozott.

A koronázás szeptember 8-án ment végbe. Úgy az uralkodóház, mint a nemzet teljes fényében kívánt bemutatkozni. Amabból jelen volt Ferdinánd, aztán Miksa, feleségével és két fiával: Rudolffal és Ernővel, továbbá Miksa testvérei: Ferdinánd és Károly herczegek. Ott volt több német fejedelem, hat herczeg Sziléziából, a salzburgi érsek, a kik nagy kiséreteikkel nem kis mértékben emelték az ünnepély fényét. A magyar rendek pedig oly számmal jelentek meg, hogy ez az országgyűlés az egykori rákosi gyűlésekre emlékezteté az öregeket. Legnagyobb fényt fejtettek ki főuraink. Pedig, tekintettel a török megbízhatatlanságára, senkinek sem volt szabd a parancsnoksága alatt álló véghelyekbeli katonákat magával hozni, hanem csak azokat, a kiket magok fogadtak. Zrinyi Miklósnak még így is 168 lovas volt kíséretében, Oláh érseknek 150; a két Báthory testvér együttes csapata 209-re rúgott, Erdődy báné 160-ra stb. De nem csak katonai ünnepély volt ez: főuraink magukkal vitték fiaikat, leányaikat s a koronázás nem egy házasság-kötésnek szolgált alkalmul. Másnap Mária királynét koronázták meg.


Oláh Miklós.
Rugendas J. G. metszete

A koronázás után tovább folyt az országgyűlés, a rendeknek épen nem ünnepélyes hangulata mellett. Folyton számos sérelmet hoztak föl. Különösen az idegen hadnagyokra, valamint a német kanczellária beavatkozása miatt volt nagy a panasz. Az adó is sok vitára adott alkalmat. A kormány négy egymásután következő évre kivánta azt kivetni, viszont a rendek kijelenték, hogy az országgyűlésnek egyéb czélja is van, mint az adó megszavazása, s miután attól tarthattak, hogy az adó előleges megszavazása után nem tartanak országgyűlést, az indítványt elvetették. A vallás ügyét is ujból zaklatta Ferdinánd, az országgyűlés azonban a már hozott törvényeket megerősíté, s hogy úgy lássék, mintha ez ügyben valamit tett volna, azt határozá, hogy a királyi várak parancsnokai a „gonosz tanaik miatt elűzött eretnek papokat” ne vegyék oltalmuk alá. Ekkoriban ugyanis a király német katonái Magyarországon a reformáczió kiváló hívei és pártfogói valának.

A törökkel egyelőre létre jövén a béke és Miksa meg lévén koronázva, Ferdinánd csak egy ügyet szeretett volna még tisztába hozni: viszonyát János király fiával, a ki Erdélyt s az ország némely határos részeit tényleg bírta, és „II. János, Magyarország választott királyá”-nak nevezé magát és nevezteték. Ez azonban nem akart sikerülni, ámbár János kész volt még a királyi czímről is lemondani. A kérdés függőben volt még Ferdinánd halálakor is, a mely nem sokkal fia megkoronázása után, 1574. julius 15-ikén következett be.

Ha visszatekintünk Ferdinánd egész pályájára, azt találjuk, hogy benne igen sok volt, a mi a jó fejedelemben szükséges. Különösen dicsérettel emelik ki folytonos tevékenységét a kormányzás dolgaiban. Miután reggel öt órakor felkelt és misét hallgatott, azonnal tanácsosai körébe vonult s velök az állami ügyek elintézésében fáradozott. Így sok visszaélésnek elejét vennie s a meglevőket kiirtania sikerült. Pártatlanságát is kiváló dicsérettel említik. Másrészt az is igaz, hogy valami rendkívüli uralkodói tehetséggel nem volt megáldva s nagyobb szabású működést alig fejtett ki. Különösen magyar politikája ellen igen sok kifogást lehet tenni. Nem bírta nemzetünk viszonyait felfogni, a magyarokat – még azokat a férfiakat is, a kik a leghivebben ragaszkodtak hozzá – ellenségeinek tekinté, s a hazánkra vonatkozó fontosabb ügyekben az osztrák kormányférfiak tanácsával élt. A mi leginkább abban találja magyarázatát, hogy a magyar államférfiak az alkotmány teréről soha sem léphettek le, s ha a király valamely szándéka alkotmányos akadályba ütközött, nem mulaszták el arra figyelmeztetni, míg az osztrák államfériakat efféle nem kötvén, mindenben a fejedelem akaratát tekintheték mérvadónak. Így történt, hogy már Ferdinánd korában kifejlettek mindazok a bajok, a melyek a Habsburg-ház majdnem egész uralkodása alatt rákfeneként rágódtak a nemzet testén. Már ekkor szokásba jött, hogy a fontosabb ügyekben a német államférfiak döntöttek, hogy az alkotmányos ellenőrzés alatt lévő állásokat, mint a nádorit, nem igen tölték be, hogy bizalmatlanságból a magyar nemzet iránt az országot német hivatalnokokkal és katonákkal árasztották el s több efféle. Pedig a német hivatalnokok, ha otthon jelesek valának is, nálunk nem ismerték kellőkép a viszonyokat, azt pedig, hogy hazánkban, különösen a török ellenében, a magyar katona ér legtöbbet, maga Ferdinánd is elismeré. Mindkettőnek azonban megvolt az a haszna – nem a magyarok, hanem az osztrákok szempontjából – hogy egyengették az utat arra, hogy a hivatalos nyelv s a katonaságé is a német legyen. Ferdinánd uralma abban is tükörképe volt a Habsburg-ház egész későbbi uralmának, hogy már ekkor megkezdték egyes alkalmakkor a nemzet szabadságát erőszakos módon megsérteni, különösen egyeseket minden törvény ellenére elfogván és Ausztriába hurczolván. Csak egyben nem volt Ferdinánd uralkodása előképe utódai uralmának: a vallás dolgában. Ő ugyan buzgó katholikus volt, de annak a meggyőződésnek a híve, hogy a vallás dolgában nem erőszakkal kell eljárni, a miért is az ő korában a protestáns egyházak szabadon alakulhattak meg. E tekintetben ugyan az országgyűlések is nagy érdemeket szereztek, mert azok az „eretnekek” korlátozására még a Ferdinándtól kívánt törvényeket sem hozták meg.


János Zsigmond emlékérme és aláírása.
A körirat: JOHANNES SIGISMUND(us) D(ei) G(ratia) REX VNG(ariae). Azaz: János Zsigmond Isten kegyelméből Magyarország királya. – Az aláírás: JOANNES ELECTUS REX; azaz: János, választott király.
Az emlékérem a Nemzeti Muzeum régiségtárában. Eredeti fényképi fölvétel.

A mi Ferdinánd egyéniségét illeti: ha nem volt is kiváló, mégis derék férfiúnak mondható. Munkásságán kívűl igazságosságát, jámborságát igen dicsérik, azt is hangsúlyozzák, hogy igen jótékony volt. A magánéletben igaz ember vala, a mi azonban nem akadályozá meg abban, hogy országlás dolgában ép oly tág lelkiismerete ne legyen, mint kora többi államférfiainak. Elég e helyt a György baráttal szemben követett eljárására hivatkoznunk. Dícséretére válik, hogy mulatságaiban nem követte a korában, kivált a németeknél uralkodó durva szokásokat. Bohóczok, gúnyvers-csinálók és hasonlók nem voltak körében. Szórakozást a vadászatban keresett, azon felül szeretett tudós emberekkel beszélgetni. A régiségek iránt is érdeklődött s régi pénzekből szép gyűjteményt állított össze. Fiatal korában hevesvérű volt s egyik főtörekvése vala nagy hadjáratok vezetése. Hogy a francziák ellen egyik háborút személyesen nem vezérelheté, igen sajnálta, majd a török elleni harczok idején Konstantinápoly és Jeruzsálem meghódításáról álmodozott. Később azonban igen megcsöndesedett s mint tudjuk, a magyar országgyűlések ismételt kérelme ellenére sem tudta magát arra szánni, hogy legalább névleg vállalná el a vezérletet. Nyelvekben, uralkodók szokása szerint, jártas volt. Legjobban tudott spanyolul és francziául: amaz anyanyelve volt, ez a családi nyelv, a melyet testvérei irányában mindvégig használt. Később a német nyelvben is igen jól ki tudta magát fejezni. Latinul is elég jól tudott, ezenfelül olaszul is értett. Ellenben, bár fiatal korában választották meg királylyá, annyira soha sem vitte, hogy nyelvünket megtanulta volna. Kiváló szép jellemvonása volt nagy családiassága. Az a csapodárság, a mely bátyját Károly császárt jellemzé, távol volt tőle. Feleségével: Annával a legjobb házas életet élte, a mely nem is volt gyümölcs nélkül. Négy fiok és tizenegy leányok született, a kik közül csak egy-egy halt el kicsi korában. Felnőtt kort ért fiai között végrendeletileg megosztá országait: Miksa Magyar- és Csehországon kívűl még Ausztriát nyerte, Ferdinánd Tirolt, továbbá a svábföldi és elzászi uradalmakat, Károly Stíriát, Karinthiát, Krajnát és Görczöt. Leányai közül Erzsébet lengyel királyné lett, Anna Albert bajor, Mária a klevei herczeg felesége. Katalin előbb egy mantuai herzcegnek nyújtá kezét, majd az Erzsébettel való rövid házasság után özvegyül maradt II. zsigmond lengyel királynak; Leonorát Vilmos mantuai, Borbálát Alfonz ferrarai herczeg vette el. A legkisebbnek: Jankának keze iránt sok alkuvás folyt János Zsigmonddal, de utóbb is eredmény nélkül, s a herczegnő Ferencz toszkánai herczeghez ment nőül. Magdolna, Margit és Ilona nem mentek férjhez, s Hallban a világtól elvonulva tölték napjaikat. Ferdinánd annyira tisztelte feleségét, hogy távollétében a kormány élére állítá. Pedig nem volt kiváló asszony, a mit az is bizonyít, hogy összes beleavatkozása a magyar ügyekbe nem állott egyébből, mint hogy egy alkalommal felkérte a magyar rendeket: beszéljék le férjét tervéről, mikor egyszer rászánni látszott magát a személyes hadviselésre. Mikor pedig Anna huszonöt-évi házasság után gyermekágyban elhalt, Ferdinándot rokonai nem tudták rábírni, hogy ujból megházasodjék.

* * *