EPILÓG a régi és új arcokhoz

Még egy nap vagy kettő, s meglesz az új ház ábrázata. Lecsillapodnak a szenvedélyek; eltűnnek a lobogók; az udvarra kerülnek száradni szüretig a kiürített hordók, s minden jelentőségüket elveszítik a kortesek.

Az összes választási mozgalmakból nem marad meg egyéb, mint nehány váltó és a Németh Berci megszaporodott adomái.

Milyen lesz az új ábrázat? - kérdik. Már látni lehet. A nagy körvonalak legalább tisztán kivehetők. Még egy bibircsók, egy-egy májfolt jöhet (van eddig is elég), de nagyban már nem lehet lényeges változás.

A szép Emmer kimaradt; bejött helyette a szép Hentaller. A csorba helyre van ütve; csak a vén Csatár hagy nagy űrt maga után.

Ott fogjuk látni tömörülve a fiatalságot: az Ugronokat, Kende Tibcsit, Rohonczy Gidát, Andrássy Tivit. Ott lesz Mednyánszky Árpád, gróf Bethlen András, s még egy csomó az új nemzedék státusférfiaiból.

A ház külső karakterisztikonja: »Sok haj, kevés ész.«

No, de nem árt a változatosság. Volt már úgy is valaha, hogy »sok ész, kevés haj«, s mégse tudtunk boldogulni.

A szegény ember mindenféleképp próbálja...

*

Nehány nap múlva már üres lesz a csatatér, csak itt-ott lesz egy-egy tört fokos nyele... és a halottak bús árnya fog bolyongni, versenyt zokogva az üvöltő viharral.

Csak Prileszky Thádé lesz gyöngéd; panaszkodni fog zöld füveknek bús sóhajában, Mende szavalni fogja elmerengve.

»Nincs a természetben vesztes csak én...«

Tisza László pedig kerülgetni fogja Hoitsyt, hogy az új üstökösben nem lehetne-e valami zsebrák választókerületet hevenyészni?

...Ott még bizonyosan nem ösmerik, - hát megválasztanák.

*

De lépjünk keresztül a holttesteken. A tisztességes eltakaríttatás nem a mi dolgunk - de még az epitáfium sem.

Mi egy bevégzett mű utolsó kalapácsütésénél vagyunk. Egy elenyésző rovat végső sorait írjuk, mert »a régi és új arcok« azon nibelungi harc küzdő alakjait mutatták, akikből vagy bukottak vagy győzők lettek.

Amazokat átveszi tőlünk a sír, a feledés, ezeket Clió, a történelem.

Szegény Clió!

Ugyan csapd be azt a nagy könyvet, - nem érdemes itt írni diurnum nélkül, keress magadnak te is inkább mandátumot.

Hiszen lesz még egypár pótkerület valahol.

*

Ha másutt nem, a »Hon«-ban. Vagy ott éppen nem, mert eresz alatt fészkel a fecske.

Ott vannak Visi Imre és György Aladár. Íme, még két fotográfia.

Dehogy mulasztom el, dehogy...

[XI.] GYÖRGY ALADÁR

Ha nagyon találó viccet akarnék mondani, azt állítanám róla hogy:

György Aladárt a Gráciák öltöztetik.

De én nem akarok róla mondani semmi jót, mert nem ellensúlyozhatom semmi rosszal.

Ha itt is, mint a burkusok közt az iskolamesterek uralkodnának, akkor ő lenne a miniszterelnök.

De ő szerencsétlenségére olyan országban született, ahol sok kimagasló tulajdonságai közül csak azt az egyet veszik komolyan számba, mely legjobban megfelel a nemzeti géniusznak.

S ez az, hogy György és Aladár is lévén - kétszer tarthatja egy évben a nevenapját.

Nagy ok, hogy kétszer olyan népszerű lehessen, mint képviselőink nagy része, akiknek nincs neve, csak nevenapja.

De ő ezeket a sanszait sem aknázza ki.

Ha bejut a házba, a kormánypárt nagyon örülni fog neki.

De csak azért, mert meg van győződve, hogy ez Trefortot bosszantani fogja.

Trefort ugyanis nem szereti, ha még más valaki is ért a tanügyi rovathoz.

[XII.] VISI IMRE

A magyar Cassagnac!

Én nem tudom, miért jellemzik így Visit - de belenyugszom.

Visi a legszerényebb ember azok között, akiket én ösmerek édes hazánkban. (A horvát, szlavon és dalmát területet kiveszem.)

Visi még mameluk is bizonyosan szerénységből lett, mert az a legutolsó állás a világon.

Volt már az írói kör titkára, de sokallta magának ezt az állást, lemondott; tudna lenni író is, de csak újságíró akar lenni, mert ez a jelentéktelenebb branche.

Még e minőségben is oda vitte, hogy »Apróságok«-nak írja meg dolgait, melyek többet érnek, mert magvasabbak, mint sok vezércikk.

Ha képviselő lesz, attól lehet tartani, hogy beszédeit csupa merő szerénységből az országházi kapusnak fogja elmondani - pedig az szélső baloldali.

Még meg találja fordítani azt az embert!

Jelenleg a hírlapírók nyugdíjintézete mellett buzgólkodik lelkesen, kapacitál, fárad s igyekszik demonstrálni, hogy eddig csak Magyarországon nincs még ilyen hírlapírói nyugdíjintézet...

Mily ellenmondás! Így nyilatkozni s mindjárt benyitni az országházba.

*

Különben ez még nem bizonyos. Mert több ember, mint ahány oláhfalusi ködmön!

Tisza Kálmánnak az a tulajdonsága, hogy először jöjjenek a gyengék... a java úgyis megél a maga emberségéből.

A pótkerületeket, úgy lehet, Aldzsi, Pepi és Muki kapjak meg, s a két eszes mameluk-palánta - mégis csak azt a másik hírlapírói nyugdíjintézetet fogja gyámolítani.




BLAHÁNÉ ZOMBORBAN

Blaháné Zomborban - mondjuk, mert biztos, hogy úgyis mindenki el fogja olvasni, de mondhatnánk azt is, hogy »Blaháné a fészerben«.

S ez így sokkal pikánsabb lenne.

A szép, a kedves Blaháné, aki rózsákon jár idehaza, aki harmattal mosdik, liliommal törülközik... (Bocsánat, ez a stíl anakronizmus!) a kedves Blaháné a fészerben...

Egy értékes kép léckeretben.

De azért azt mégis csak megbámulják.

*

A zomboriak bámulták a csalogányt.

Sohasem láttak még ilyen Török Zsófit. S ha elgondolták magukban, hogy a jövő télre egészen Szabadkáé lesz, megirigyelhették, hogy milyen hirtelen válik az nagyvárossá.

Levelezőnk azt írja, hogy a fészer egész zsúfolásig megtelt ugyan, de egy szál virágot sem dobtak a művésznőnek.

Az mégis nyájasan hajolt meg a tapsoló, de üres tenyerek zajára, s virágot szórt a mosolyaiban.

Kár, hogy a jó rácok, bunyevácok össze nem szedhették, mert most a Blaháné mosolyai mind ki volnának préselve az imádságos könyveikben.

*

Rácokról beszélek, pedig éppen azt írják, hogy a 400 hallgató közt nem volt több színpártoló szerb, mint három darab...

Lehet, de egy csöpp tinta befeketít egy egész pohár vizet.

Van-e arra az udvariatlanságra vajon a földön mentség, ha egy vendéghölgynek virágot nem dobnak?

Ha valami, az menti egyedül őket, hogy az a vendég éppen Blaháné volt, ki magával hordja, ahová lép, az egész tavaszt, rózsáival, összes bűbájával. (Már megint anakronizmus a stílben.)

No, meg az is menti őket, hogy miután később - úgymond - belemelegedtek (oh, kérges jégkeblek!) a művésznő játékába, az utolsó felvonás alatt egy aláírási ívet köröznek egymás közt koszorúra.

Az eredményt nem jegyzi föl tudósítónk, - mert tán még most is körözik azt az ívet.

*

Tegnapelőtt, jún. 26-án a »Sárga csikó«-ban lépett fel a kedves művésznő, aki most úgy tűnik fel nekem, mint a mesebeli királykisasszony, ki otthagyván a rezidenciát... parasztruhában a pórviskókat keresi föl. Ez a vágya, óhajtása.

De nem sikerül neki.

Mert akármilyen ruhát vesz is fel: aranytól lesz csillogóvá, s amerre lép, tündérhatalmú szellemek fényes palotákká tágítják ki abban a szempillanatban a rozzant kunyhókat.

Ej, ej, kedves levelező úr, micsoda ördöngös szeme lehet önnek, hogy észrevette - a fészert?




III. LAJOS MAGYAR KIRÁLY

(Tisza Lajos)

A zsíros alföld »második első« városa, hol az ős romlatlan magyar erkölcs zománcozta be az emberek cselekedeteit, egyszerre olyan etikettszerű lett, mintha a Saint-Germain lenne.

Migrénes dámák, penzionált udvari tanácsosok nem olyan etikettszerűek, mint ős Szeged paprikás szalonnán táplálkozó cívisei.

S ezt a nagy etikettet Tisza Lajos importálta be. A kedves Louis Tisza, aki a szezon lionja volt mindég, aki olyan kifogástalan, mint Bayard, olyan finom, mint Nopcsa, merev, mint Sennyei, ruganyos, mint Asbóth, és leleményes, mint Monaszterly és Kuzmik.

Tisza Lajos lőn apostola a szelídebb erkölcsöknek és hitágazatoknak.

Elvetette a magot - de előbb sárgafekete agyaggá tette a talajt.

...Hát a mag bizony csakis így kelhetett ki benne...

*

Valóban megtörtént a hihetetlen, Szeged az etikett városa lett.

Etikettből kikiáltották Tisza Lajost jelöltnek.

Etikettből megválasztották Szendét képviselőnek.

Etikettből még Bakay is rászavazott.

Nem igaz! - kiáltanak fel. Hiszen éppen ma nyilatkozik az ottani lapban, hogy nem szavazott...

Ohó! Önök nem ismerik Bakayt!

Igenis nyilatkozik. De ez csak arra mutat, hogy valóban rászavazott.

Bakay nem olyan naiv, hogy ne tudná, miszerint ha ő valamit tagad, az csak annál bizonyosabb lesz.

De miért nyilatkozik hát?

Nagyon egyszerű! Szende is hadd értesüljön róla, hogy rászavazott.

*

És mégis az etikett nagymestere, Tisza Lajos egy nagy lapszust csinál...

De hát lehetséges ez? Tisza Lajos és az illem elleni vétség? Ez éppen úgy hangzik, mint: Blaháné és a gixer!

Hová jutunk így?

Ha már abban is hiányosak az emberek, amiben tökéletesek!

De mondjuk el illedelmesen sorba...

*

A szegedi pincéregylet új zászlót csináltatott. A derék zászlóanya, Ströbl Józsefné úrhölgy buzgalma és tevékenysége egész lokális ünneppé varázsolta a zászlószentelést.

Annyi aranyszög lesz abban a zászlóban, hogy azt még Seemann ezredes is megbecsülné, - ha az övé lenne nyelestül.

Őfelségének a királynak is küldtek egy aranyszöget Bécsbe.

Őfelsége kegyesen elfogadta, és megbízta a szegedi polgármestert, hogy őt helyettesítse.

Tisza Lajosnak is küldtek egy aranyszöget.

Tisza Lajos kegyesen elfogadta, és megbízta a szegedi polgármestert, hogy őt helyettesítse.

Szegény szegedi polgármester!

Az most azon töri a fejét, hogy kinek a nevében verje be előbb a szöget, hogy az ellenkirályokat meg ne sértse?

*

Tudjuk Ráth Károlyról, hogy a világ minden polgármesterében van valami komikum.

Minden polgármester többnyire kopasz. S minden légy a polgármesterek fején szeret sétálni.

Ösmerünk az operettekből tömérdek helyzetet, meglepő szituációt, de ilyet még nem...

Egy polgármester, aki azon töpreng, hogy tulajdonképpen ki is uralkodik hát Magyarországon?

*

III. Lajos királynak, úgy gondolom, több lesz a sansza...

Mert ő a bőkezűbb király.

Csak az imént ajándékozta meg egyik miniszterét, Szendét, egy kerülettel.

Ki tudja, mi vár a szegedi polgármesterre is, ha tapintatos tud lenni.

Uraim! Nagy időket élünk! Önök, akik mentéket csináltattak a trónörökös ünnepélyeihez, legyenek reménységben!...

Koronázást élünk még, úgy lehet, Szegeden.




VERHOVAY GOLYÓJA ÉS MÓRICZ PÁL

Múlnak az idők!

Lezajlott a Kossuth-forradalom, az idők lassan, lassan elenyésztették nyomait.

Lezajlott a Verhovay-forradalom. S annak is elenyésztették nyomait az üvegesek.

A Verhovay golyója ma már nem fáj senkinek - még neki magának sem.

De mégis, Tisza Kálmánnak még mindig fáj.

Nem a sántítására értem, mert ő sántít és sántikál is, de nem, most ez egyszer mégsem így értem.

*

Történt, hogy a Hatvani utcai revolúció nagyon megijesztette őkegyelmességeiket, s a közös hadügyminisztériumhoz fordult a magyar kormány, hogy az istenért, bánjon el ezzel a forradalommal, míg oly ici-pici, hogy muszka nélkül lehet.

A hadügyminisztérium szereti a háborúsdit... Hírlik, hogy tervbe van, miszerint az összes európai államoktól megveszik bizonyos minimális összegért a halálraítélt rabokat, azokat felöltöztetik olasz mundérba, s hősiesen lelövöldözik őket... mert a gyakorlat edzi a bajnokokat.

A közös hadügyminisztérium, mondom, mohón kapott a dolgon, s a katonaság meg is tette a magáét, sőt egész légiók álltak még azonfelül is fikszumfertig a kaszárnyákban.

Nagy komédia volt, szép volt, csupa gyönyörűség volt.

S mikor Tisza Kálmán hírt vett a pesti puskaropogtatásról, Bécsben kevélyen szólította meg magát a tükörben!

»Kálmán, te mégis kemény gyerek vagy.«

*

Ezt a dolgot is elfeledtük, de a hadügyminiszter örök emlékezetű s most bekövetelte Tiszáéktól az okozott költségeket.

Meg is fizették e napokban - ötezernyolcszázhetvenhét forint és nyolcvannyolc krajcárt.

Ennyibe került az országnak a Verhovay golyója.

Tisza le akarta, mondják, a nyolcvannyolc krajcárt alkudni.

De Móricz Palya nem engedte:

»Minek az? Még el találna bizakodni az ellenzék!«




HÁBORÚS JELEK

(Meghosszabbított újdonság vagy picike rajz)

A kis Mari nagyon boldogtalan. Mert mit ér a sok csipke, a szép új ruha, az ékszerek, amiket a papa s a mama vesz, ha már ő nem látja többé?

Ő... az a szép karcsú katonatiszt, aki ott volt az ő kis városkájukban.

Mikor az ő kis szívét észrevétlenül elhódította, elküldték tartományt hódítani Boszniába. Sohasem jött szegény vissza többé.

Várta, sokáig várta, de csak nem írt, nem írt... Valami ismerős beszélte, sebet kapott Szerajevóban és abban fekszik.

Szelíd szemű asszonyok ápolják-e, ki tudja? Megápolják-e, ki mondhatja meg? Hej, ha tudná: merre van, hol van, bizony oda menne.

- Vajon mit csinál? - Napokon, hónapokon át eltűnődött.

Istenem, istenem, de boldog is az a szürke apáca néni, aki látja sötét szemeit kinyitva, becsukva, lélegzetét hallja, szívverését olvashatja... Be szeretne vele cserélni.

A kis előkelő leánykának valóságos mániája lett, hogy a legédesebb foglalkozás a világon katonákat ápolni.

De az idők múltak, múltak... S a hadnagy nem jött. Talán nem is jöhetett? Ki tudja, lehet, hogy él s hűtelen lett, lehet, hogy meghalt.

Egy fájó kérdés, amelyre senki sem tud felelni.

De ha nem jött a katonatiszt, eljött helyette a feledés. S az is jó vendég ilyenkor.

A karcsú alak elhomályosodott az emlékezetben, de a kislány regényes lelke fölfogta a sugarakat, s azokból egy úgynevezett »furcsa és makacs« elhatározás érlelődött.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A vereskereszt-egylet nő-osztályához egy levél érkezett a kis Maritól.

Mari panaszkodik, hogy nagy az ő fájdalma, de öngyilkos nem akar lenni.

Hanem vegyék be őt egy olyan hatáskörbe, amely az ő szomorú emlékeinek legjobban megfelel: vegyék be őt a sebesült katonák betegápolónőjévé, - mert ő érzi, hogy erre született, erre van hivatva.

Olyan érzékeny, mert mély és igaz volt a levél, hogy könny gyűlt a választmány szemébe, mikor felolvasták.

- De hát 'iszen most nincs háború - mondá egy hang.

- Hüm! Ki tudja? Miért ne érezhetné meg előre...?

- Az igaz... Van benne valami... Az ilyen könnyű, légies lények nagy előérzettel bírnak.

- Természetesen! Az ilyen dolog mindig egy-egy jel, melyet az idő előre vet... mert az idő mindig megteremti a maga eszközeit....

- Persze, persze. Mert honnan is jutott volna eszébe másképp neki, a szép, előkelő gyermeknek ez a hóbortos ötlete?

Hogy honnan? A szerelem költői országában mindennap nőnek új virágok...




TISZA LAJOS ÉS A MAGYAR MŰVÉSZET

Az írói és művészi kör helyiségeiben ma délután mintegy húsz-huszonöt tagból álló értekezlet jött össze azon mai lapunkban már jelzett eset alkalmából, hogy a szegedi állandó színház építését Tisza Lajos Fellner bécsi építészre szándékozik bízni.

A jelenlevők részint szakértők és építészek, nagyrészt pedig a sajtó képviselői valának.

Pártos Gyula egy a városhoz intézendő kérvény szövegét olvasta fel, melyet az építészek írnak alá, s melyben ezek élénken jajdulnak fel azon mostoha, igazságtalan eljárás ellen, hogy még a legmagyarabb város részéről is mellőztetik a magyar művészet.

Oly ridegen hangzottak e szavak, hogy az összejött hírlapírók egyike idegesen említette fel, hogy ha már Tisza Lajosnak nincs az ilyesmihez érzéke, csodálatos, miszerint e hazafias város közgyűlésén egyetlen hang sem emelkedett ez ellen.

Az értekezlet tán nem háborodott volna fel annyira - hiszen hozzá van szokva már -, ha nem éppen Szegedről jön ez a külföldieskedés.

És ez fájhatott is. A magyar nemzetnek és a magyar sajtónak elkényeztetett, a dédelgésig pártolt kedvenc városa még annyit sem tesz meg, hogy midőn állandó színházat épít, nyílt versenyre bocsássa. Nem ő! hanem egyenesen Bécsbe megy építészért.

Valóban föl lehetett jajdulni, hogy: »Te is fiam, Brutus?« Mert ki marad meg magyarnak - ha már Szeged sem?

A jelenvolt építészek magukévá tették a felolvasott kérvény szövegét, a sajtó képviselőinek helyeslése közt, kik a maguk részéről Pulszky Károly és B. Kaas Ivor felszólalása után elhatározták, hogy kérvényüket csak nyújtsák be Szeged városa közgyűléséhez az építészek, ők többet nem tehetnek, mint hogy azt pártolólag figyelemmel kísérjék egész lefolyásában s lelkesedéssel védik az eszmét, hogy a magyar művészet- és műiparnak még ha gyengébb is, a külföldinek kizárásával előny biztosíttassék, akár bukik az a jelen esetben a Tiszák kezei közt, akár nem.

Mi a magunk részéről helytelennek tartjuk, hogy emiatt a városnál peticionálnak az építészek. Helyesen mondá Szemere, hogy a városnak nincs joga a királyi biztos valamely intézkedésén változtatni. Aki a királyi biztosság szervezéséről szóló törvényt ösmeri s aki figyelemmel kísérte, hogy a város jövőjére ennél százszorta jelentékenyebb intézkedéseknél is a város nélkül határozott Tisza Lajos egész jogosan, a közgyűléseknek nem marad fenn egyéb, mint vakon beleegyezni, vagy még ennyi se, mert Tisza Lajos nem is kénytelen velök közölni ennél rájuk nézve sokkal nagyobb horderejű dolgokat sem.

Véleményünk szerint botrányos ugyan a dolog, s teljes határozottsággal kell protestálnunk, hogy a középületekre fordított közpénz közpénzen fizetett hivatalnok által német műépítészek kezébe kerüljön, - de magát Szeged városát véleményünk szerint nem érheti szemrehányás, mert Szeged városának a saját ügyeiben még votum consultativumja sincs.

Hanem igenis sokkal tapintatosabb és célravezetőbb lett volna, ha a műépítészek magához a királyi biztoshoz fordulnak. Tisza Lajos nem csökönyös ember s szereti kikerülni, amennyire lehet, a tévedéseket.

A dolog, mint értesülünk, még nem fait accompli, s hogy annyira is ment, bizonyára csak onnan származhat, hogy Tisza Lajos rosszul volt informálva a magyar műépítészek képességére nézve. Csodáljuk Lechner Lajost, kinek tanácsa ily esetek körül mindenkor döntő szokott lenni Tiszára, - Lechner jól ismeri a hazai erőket, neki tudnia kellett volna, hogy Debrecenben, Székesfehérvárott, Eperjesen, Kolozsvárott, Szombathelyt sat. magyar műépítészek emelték a színházi épületeket, s hogy e színházak aránylag az összeghez, melybe kerültek, semmiben sem állanak hátrább, sőt több helyen - pártatlan szakértők véleménye szerint - határozott előnyben vannak a Fellner által épített budapesti Népszínházzal szemben, melynek belső berendezése és célszerűsége sok hiányt mutathat fel.

Meg vagyunk győződve, hogy Tisza Lajos nem lesz kicsinyes, s bármily úton veszi is a helyesebb információkat, nem fog azok előtt szemet hunyni.




ÍRÓK ÉS MŰVÉSZEK KIRÁNDULÁSA

I. AZ ELINDULÁS

Százhúsz író és művész! Mekkora devalvációt lehetne ott csinálni!

Kilenc óra után megteltek a várótermek az osztrák államvaspálya indóházában.

De az érkező komfortábliknak, melyek elé egy-egy pegazus volt fogva, még mindig nem szakadt vége.

A legtarkább úti öltönyök, turista kalapok s új porköpenyek bontakoztak ki a kocsikból.

Igazán nagy gavallérok nálunk - a szabók.

*

Élénk zsongás és nyüzsgés töltötte be a termeket és az udvart, de kivált a »hivatalos asztal«-t, hol Odry és Dolinay szolgáltatták ki a jegyeket, felolvasván sztentori hangon a névsort.

Egy-egy ismerős név is ki-kicsillant olykor...

...Kaas Ivor.

(Tehát mégis lesz egy kitűnőség.)

...Komócsy József.

(Halljuk!) (A Komócsy-névnél ehhez vannak szokva.)

...Verhovay Gyula, Feleki Miklós, Szathmáry Károly, Tóth Béla, Aigner Lajos, Keszler József, Szabó Endre, Szemere Attila, Bercsényi Béla sat.

*

A szép-nem közül ott láttuk Dáni Nándornét, Abafi Lajosnét, Feleki Miklósnét, Illösy Piroskát, Merényi Kamillát, Milassin Vilmosnét, Pesty Frigyesnét, P. Szathmáry Károlynét, Szabó Titusznét, Stern Lujzát, Vettstein Vilmát.

A felföld ritkán látott ennyi virágot.

Milyen élvezet lesz egy sötét barlangban eltévedni.

S most már igazán értjük, miért nem ment el Jókai: nehogy elhomályosítsák.

És nem értjük, miért betegedett meg Pulszky Ferenc, kinek eleme az eltévedés.

Lett is emiatt nagy lehangoltság.

- Ha se Jókai, se Pulszky nem megy - mondogatták -, miről ismernek ránk, hogy írók vagyunk?

- A nem-írókról.

*

A jegyek ki lettek osztva, kettőt csengettek, többnyire négyenkint helyezkedtek el egy-egy kupéban.

Csak Komócsy bátyánk keresett külön ülőhelyet: borús felhő volt homlokán, s kóválygó gondolatokkal telve, a magányt kereste, hogy azokat kedve szerint kis, középszerű és nagy toasztokká, kis, középszerű és nagy búcsúbeszédekké, s végül kis, középszerű és nagy válaszokká idomítsa s elméje fiókjában elhelyezze akként,... hogy annak idején tisztesség és rang szerint elővegye, amelyikre szüksége van.

A malacbanda, mely az udvarra volt felállítva, elkezdte az ő nótáit, s éhes ábrázattal bámulának a barna fiúk a távozók után.

- Az írók mennek, more - szólt keservesen a nagybőgős -, de a mívészek itt maradnak.

Ott is maradtak - s még tán most is húznák, ha a rendezők »ácsi«-t nem kiáltanak.

*

Hollah! Valami nagy dolog fog még történni...

Kiszólítják a kupékból a beszállt utasokat...

- Mi lesz? Mi történik? Miért nem indulunk?

- Nem addig a! Még Felekinek kell előbb beszédet tartani.

- De hátha lemaradunk a vasútról?

- Az mindegy! Annak a beszédnek el kell mondódni, mert azt már betanulta.

- Betanulta?... Feleki? Lehetetlen!

És csakugyan Feleki beszédhez köszörülé torkát.

- Rossz kezdet!... - mondá Verhovay aggodalmasan.

*

A kupékből előjött sokaság mély figyelemmel hallgatta.

Mélyen tisztelt írók és művészek! - kezdé.

- Ez nem nekünk szól! - mondák és visszarohantak a kupékba.

Nem maradt ott senki.

Az egész beszédet nekem (Scarronnak) mondá el Feleki úr, óva és figyelmeztetve, hogy az utazás alatt a rendezőknek engedelmeskedjenek. (Bercsényi kihajolva a kupéből: Kérem vissza a tíz forintomat!)

Mondott még tán egyebet is Feleki úr - de minthogy a hiteles szövegre nem emlékszem, mert a felhangzó harmadik fütty is elvett belőle nehány szót, csonkán nem merem közleni.

Hadd maradjon valami kisütni való az irodalmi történetbúvároknak is abból, amit még Szana Tamás meghagy nekik.

II. BUDAPESTTŐL DOBSINÁIG

Az írók és művészek 142 tagból álló társasága: reggel négy órakor megérkeztünk Tornallyára. Innen tengelyen utaztunk tovább.

Sztarnyára értünk. Itt Radvánszky Károly pompás kastélya vestibule-jénél fogad. Tüstént asztalhoz ültet. Vendégszeretete mindenkit elragad. Érezzük, hogy tiszta magyar vidéken vagyunk. Háziasszony s kedves leánya, Ilona, megbűvölik az egész társaságot. Egyik felköszöntő a másikat éri. Komócsy elemében.

Indulunk Aggtelekre. Számos kalauz van. Végigvezetnek a barlangon. A stalaktitok fényben úsznak. Minden képzeletet felülmúló tündéries látvány.

Barlang kimenetelénél óriási sátor, melyben Ragályi Gyula és családja megvendégelnek. Ismét megindulnak a felköszöntők. Komócsy elemében. Feleki az aggteleki egyház és iskola jövőjére emeli poharát, gyűjtést indítványoz, melynek eredménye 250 frtos alapítvány. Feleki átadja a helybelieknek. Általános lelkesedés.

Négy órakor ismét a vonaton. Rozsnyón a hölgyek uzsonnával várnak. Felköszöntőre nincs idő. Komócsy szomorúan ül vissza a kupéba. Előre Dobsinára!




EGY NEGYVEN ÉVES PÁLYA

(Prielle Kornália jubileuma)

Prielle Kornéliának, a hasonlíthatlan művésznőnek negyven éves jubileumát most üli meg kies, szűkebb hazája: a bérces Mármaros megye s a még szűkebb M.-Sziget.

De Prielle Kornéliát nem hagyhatjuk egy napra sem, hogy őt valaki kizárólag bírja. Az egész ország odatolakodik az ünneplő városkához s részt kér az ünnepből.

A pécsi püspök előtt egyszer valaki így szólt: »Nem találkozott excellenciád Pesten Vörösmartyval?«

- Tegye hozzá, barátom, a Mihályt is, mert annak az úrnak az egész neve az egész titulusa.

Nagy cím. Prielle Kornélia is elérte. Csakhogy ellenkezőleg.

Őróla csak annyit kell mondani, hogy: »Kornélia«.

S az egész ország megérti, kiről van szó.

Neki a fél neve az egész titulusa.

Pedig még ezelőtt negyven évvel Tónikának nevezték a szigeti szíjgyártó kis leánykáját.

*

Negyven év előtt lépett fel először mármarosi műkedvelőkkel.

Egy kisleányra volt szükség a Géniusz szerepében, s senki sem akadt, aki személyesíthetné. Végre a kis Tónika ajánlkozott, s bár kétkedőleg rázták fejüket az úri dámák, hogy ez a szíjgyártógyermeke kellő gráciát tudhasson kifejteni, teljesen sikerült neki a szerep, s túltett az öreg műkedvelőkön is.

Mindenki el volt ragadtatva, s azóta a kis Tóni »kedvenc« lett a városban.

S folyton kedvenc azóta negyven hosszú esztendőn keresztül egész a mai napig.

*

A színészi pályára Tóth István színigazgató biztatta s csábította el szülei akaratának ellenére, s a kis Tóni (ki bérmáló nevét, a Kornéliát vette föl) csakhamar a legjobb vidéki erők közt találtatott, bár tagadhatlan, hogy feslő hajadon éveiben neki is sok nélkülözést kellett kiállani, mert a vidéki színészet mindig azzal jár.

A forradalom után, mikor a politika mezeje megközelíthetlenné lett, s az összes nemzeti figyelem az irodalom és művészet felé fordult, Kornélia sem maradott észrevétlenül, annál is inkább, mert már akkor egész Erdély bálványozta.

Pestre jött a Nemzeti Színházhoz, de nem tudott még állandóan itt maradni, meg elment, meg visszajött, míg végre a hatvanas évek elejétől kezdve állandóan megmaradt a Nemzeti Színház tagjának, s az lesz már egész élte fogytáig, mert ővele szemben megérdemelt kivételt tett az igazgatóság: hétezer forint évi díjjal egész élte fogytáig szerződtette.

Nem kisebb kitüntetés ez, mint a nagy államférfiaké, kiknek a parlamentek szavaznak meg évdíjakat és nemzeti ajándékokat.

*

Prielle Kornélia művészetéről fölösleges beszélni. Mindenki ösmeri azt.

Ő kitalálta a titkot: örökifjúnak s érdekesnek maradni s mindenekfölött veszedelmesnek.

Örökifjú azért, mert nem hanyatlik a művészetben, hanem - ha az ugyan még lehetséges - folytonosan tökéletesebb lesz.

Veszedelmes azért, mert őtőle tanulnak hölgyeink csábítók és elegánsak lenni, és... őtőle tanulnak öltözködni.

Egy francia író, midőn őt játszani látta, így szólott:

»Nem értem az önök nyelvét és azt az asszonyt mégis értem.«

Egy magyar író pedig látván, hogy kissé gyenge darabjából mit tudott a művésznő csinálni, így kiáltott fel:

»Kezdem magamat nem érteni.«

S ez jobban magyarázza meg köteteknél az ő művészete magaslatát.

Negyven éve gyönyörködteti az országot... bárcsak elejéről kezdhetné.




AHSBAHS VON DER LANZE

(Még egy választási apróság)

Ahsbahs lovag roppant meglepte Magyarországot.

Ő igazán olyan: nem anyától lettél, rózsafán termettél.

Mindjárt a választások első napján úgy került ki az urnából, hogy senki sem várta, senki sem ösmerte.

Ahsbahs? Ki lehet az? Hátha csak nyomdahiba? Létezik-e?, nem létezik-e?

De Ahsbahs létezett s napról napra ott figurált az »A« betűben a névsorban, mint hógomoly úgy nőtte ki magát kis gombolyagból nagy tömeggé, melynek neve lészen »Tisztelt ház«.

Csak egy hiba volt. Senki sem tudta, hová kell őt a »kimutatásban« beosztani: egyesült ellenzéki-e, függetlenségi-e, vagy kormánypárti?

S e kínos bizonytalanság egész dühbe hozta a pártokat, hogy őt mindenki magának tulajdonítja.

A választási küzdelem folyt még ugyan tovább is, de a főkérdés már nem az volt, hogy melyik párt fogy, melyik növekszik, de az, hogy kié Ahsbahs von der Lanze?

*

Ahsbahs von der Lanze pedig teljes nyugalommal tartá ezalatt fiókjában a mandátumát.

Egész életében nem gondolt a politikával. Gazdálkodott b. Beustnak, később magának, s most egyszerre megválasztották azok a jó parasztemberek, akik közt élt.

Miért ne tenné meg nekik szegényeknek, ha már benne bíznak, hogy fölmegy a magyarok fővárosába képviselni őket? Nem lehet az se nehezebb az eke szarvánál...

Egyszer azonban egy levelet kap Budapestről, hogy nyilatkozzék, melyik párthoz tartozik, mert így-úgy, senki sem tudja az elveit.

Ahsbahs nagy zavarban volt, - erre bizony sohasem gondolt.

Elment a plébánoshoz és megkérdezte:

- Mit gondol, tisztelendő atyám, melyik politikai párthoz tartozom én?

- Hát én azt hogy tudhassam?

- Ej, hát mégis mit gondol?... Hogy szokás az? Lássa én sohasem foglalkoztam az ilyenekkel, és ehhez nem értek.

- Az én véleményem szerint - szólott a tisztelendő úr - az ilyenfajta vagyonos úri emberek az egyesült ellenzéknél szoktak lenni.

- Éppen ez az - mondá Asbahs megkönnyebbülve -, éppen ezt kérdeztem öntől. Nagyon jól van, egészen jól van.

Hazament s megsürgönyzé Budapestre a kérdezőnek, hogy ő az egyesült ellenzékhez tartozik.

*

Harmadnapra megjöttek a budapesti újságok s bennük az Ahsbahs habaréki volta.

Egy választó megszólította a nemes lovagot.

- Igaz-e az, kérem hogy a nagyságos úr habaréki?

- Igaz, magam írtam meg Pestre.

A választó, aki a lovagot megszólította, elkezdte kedvetlenül a fejét vakarni.

- Mi baja van kendnek, Tornyos gazda?

- Hát voltaképpen, hogy ugyanis nincsen énnekem izé... semmi bajom.

- De iszen hiába ötöl-hatol kend... Látom én azt.

- Hát csak azt gondoltam, hogy mi meg, akik a nagyságos urat megválasztottuk, csupa függetlenségiek vagyunk.

- Ejnye! Hát mért nem szóltak? Ez már más, egészen más. Persze, persze. Eszerint hát én is függetlenségi vagyok.

Hazament és megsürgönyözte Budapestre, hogy ő a függetlenségi párthoz tartozik.

*

...Ilyen kemény pártember Ahsbahs von der Lamze.




APRÓSÁGOK

(Az írók kirándulásáról)

Az aggteleki barlangban átkozott sár volt. Majdnem bokáig kellett benn járniok a hírlaptudósítóknak. A cseppkőfigurák korommal lévén bevonva a sok fáklyafüsttől, alig lehetett kivenni.

- Hát ez miféle alakzat? - kérdezi a mi »kedves párizsink«, a mindent tudni akaró K. Józsi.

- Már mint ez? - mondja a kalauz. - Ez bizony az »Ádám bocskora«.

- Quel diable! - hüledez Keszler. - Hát mégis tót volt az első ember?

*

- A Népszínházból senki sem jött a művészekkel? - kérdi valaki Dobsinán.

- A Népszínháznál nincsenek művészek, - világosította fel egy élcelő. - Legfeljebb Rákosy jöhetett volna az írókkal.

*

Az úton az »urak« előtt Kaas volt a kitüntetett személy, a »kevésbé urak« előtt Feleki Miklós.

- Látod, Miklós, miért nem lettél inkább politikus?

- Nincs hozzá elég komédiás természetem.

- Valld meg, azért mert a politika terén nincs súgólyuk.

*

A németek, különösen a »Presse« derék tudósítója, el voltak ragadtatva a magyar vendégszeretettől, e mindent megbámultak, amerre keresztülmentek: egy kőkorsót, puttonyt, a kukoricát az eszterhaj alatt, a kendertilolót, egyszóval ezer meg ezer apróságot, amit a magyarok észre sem vettek. Nem győzték mondani az »originál«, »kolosszál« szavakat.

De leginkább az tűnt fel a »Presse« tudósítójának, hogy hol a pokolból telik az a sok cigánybanda, mert akármerre mozdulnak, reggelinél, ebédnél, vacsoránál, kiszállásnál, beszállásnál, mindenütt ott állnak az elmaradhatlan rajkók, az elmaradhatlan Rákóczi-indulóval.

- Hol veszik önök ezt a sok cigányt?...

- Hja, azt itt ménesszámra tenyésztik vadon. Aztán ha muzsikálni kell, vakon összefogdosnak a falkából tizet, tizenkettőt, kezükbe nyomják a hegedűt és kész - a zenetársulat.

A kedves német újságíró mosolygott s tetette magát, hogy nem hiszi.

*

A leglelkesebb volt a fogadtatás Rozsnyón, hol fehérruhás leányok virágokat szórtak az írók útjára.

A kiránduló társaság egy tagja, foglalkozásra nézve különben becsületes, jámbor vendéglős, midőn egy szép fiatal lányka gyönyörű sárga rózsacsokrot nyújtott át neki mint a legtekintélyesebb kinézésűnek, érzékenyen megköszönte.

- Igazán nem tudom, kisasszony, mivel hálálhatom meg.

- Oh, mi sem könnyebb annál - mondá a leányka naivul, s egy kis albumot húzott elő. - Írjon nekem ide emlékül egy szép verset.

A nagy zavarba jutott vendéglős átvette a papírt és írónt - de ebben az átkozott pillanatban nem jutott eszébe más vers, mint:

»Szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani...«

Beírta hát ezt. S a leányka átfutván a sorokat, elmosolyodott, hogy milyen geniálisan tréfálta meg ez a »nagy szellem« az ő szerénytelen tolakodását.




PAN TISZA

A »Kék csillag« című prágai szállodába egy utas szállt be tegnap. Tarkabarka porköpönyegje és angolos fehér fátyollal körített turista kalapja elárulta a »modern embert« a cilinder-kalapok hazájában.

Megnézték körtearcát, nagy, kísérteties szemeit, rokkjának a szabását, kék pápaszemét, s a jámbor csehek azonnal belátták, hogy státusférfiúval vagyon dolguk.

Hanem hát nem is annyira őt nézték nagy úrnak, mint inkább a mellette haladó ezüstpaszomántos, vörös ruhába és kék dolmányba öltözött »magyar mágnást«, ki excellenciának címezte modern ruházatú társát.

Vajon kik és mik lehetnek?

A »Kék csillag« előtt csakhamar csődület keletkezett. Egy lángeszű cseh pedig arra az ötletre jött, hogy mégis különös, miszerint a gazdagöltözetű úr vitte fel a pakktáskát.

A portás is kíváncsiskodott s azonnal vitte a vendégkönyvet. A turista megfogta a tollat, s e név maradt ott alóla: »Tisza.«

Tyű! Hát Tisza van itt? A híres Tisza, a magyar miniszterelnök?

Nyomban híre futott a városban, s a hős csehek gyülekezni kezdének a kávéházakban és klubokban s folyt köztük a tanakodás:

- Mit tegyünk?

- Adjunk neki macskazenét?

- Úgy van. Adjunk!

- Ez neki csak kellemes lehet - ellenveté Pan Kratoquil, egyik derék prágai főfőszóló. - Azt fogja hinni, hogy otthon van.

- Én azt indítványozom, urak - ha a magyaroknak bosszúságot akarunk okozni, küldjünk hozzá deputációt és adjunk neki fáklyás zenét.

- Úgy van. Sláva Tisza!

Az összes prágai hírlapok tudósítói futkostak összevissza és ostromolták a portást adatokért, s azonnal megtelegrafírozták a világ négy sarka felé:

»Tisza Kálmán magyar miniszterelnök ide érkezett és a "Kék csillag"-ba szállt.«

Ennél a szónál megütközött az egyik tudósító s a gyanú sötét hollója ült lelkére.

Miért szállt a »Kék csillag«-ba? Holott két »Sas«-ról címzett hotel is van Prágában... Miért nem szállt a saját madarához?

Egy másik tudósító pedig politikai kombinációkba ereszkedett s sehogy sem bírta kisütni, hogy a jókedvű adakozó mit keres itt?

Eh bien! Bizonyosan Prágában is van egy tanuló fia - éppúgy, ahogy Berlinben volt. A többi miniszterek drága pénzen fizetett politikai ügynököket tartanak a kontinens városaiban, - a takarékos Tisza Kálmán a saját fiait küldi el és mellékesen végzik még az iskolákat is. És ebben van is valami ráció...

*

De a gyanakodó riporter nem elégedett meg a gyanúval, neki tények kellettek.

Elment még egyszer a portáshoz:

- Hogy érzi magát őexcellenciája?

- Jól, egészen jól - mondá a derék férfiú jelentőségteljesen, mert a portások mindig jelentőségteljesek.

- Mit evett vacsorára?

- Egy csésze teát és egy beefsteak-et...

- Már ő! Hát aztán?

- Egy puddingot...

- És?

- És két deci bort ivott meg utána.

- Nem többet?

- Egy korttyal sem.

- Már nem ő! Vagy legalább is nagyon gyanús... Ugyan mondja meg nekem, kik látogatták?

- Nem lehet, uram! - szólt a kapus.

- Miért ne tenne ön kivételt? - mondá a zsurnaliszta és két forintot csúsztatott a portás markába.

- Mégsem lehet, uram...

- Miért, ha szabad kérdenem?

- Azért, mert öt forint borravalót adott, hogy látogatóit ne áruljam el - s általában tartsak mindent titokban.

A riporter meghökkent.

- Öt forint borravalót? Már akkor csakugyan hogy ugyancsak nem ő. Erre mérget lehet venni.

A riporter elfutott s gyűjtést rendezett a városban, össze is gyűjtött nyolc forint 26 krajcárt s azzal visszaszaladva a portáshoz, felülvesztegette azt, hogy valljon ki mindent.

A portás megolvasván az összeget így szólt:

- Hát biz ahhoz csupa pallérok és kőművesek járnak.

Azután jóízűen fölkacagott.

- Nem miniszter az, hanem valami építőmester Magyarország déli részéből, s azért jött ide, hogy nehány cseh építészt vigyen le magával - innen is.

A riporterek a távírdára szaladtak helyreigazítani a világ négy sarkában a nagy tévedést.

»Nem Tisza Kálmán, hanem Tisza Lajos van Prágában a "Kék csillag"-nál.«

S Bismarck herceg, ki az első távirattal egyszerre álmatlan lett, a második távirat után nyugodtan oltotta el a gyertyát - s szép csendesen a falnak fordult.




A HOSSZÚ ÁLOM

136 napig aludni nem tréfadolog... Ez is csak magyar embertől telik ki.

Alszunk mi néha »tizenkét« esztendőt is egyhuzomra, és az ördög sem csodálkozik rajta. Nálunk már ez nem virtus.

A derék Gyömbér Jánosnak is egész Philadelphiáig kellett elmenni, hogy elhíresüljön általa.

Mert yankeek közt van, hol pénz az idő.

S Gyömbér János tulajdonképpen úgy híresült el ebben a bolond országban, mint nábob - aki olyan rettentő luxust enged meg magának, hogy 136 napnyi pénzösszeget pocsékol el az alvásban.

Hja, hiába, aki gavallér, gavallér az, ha Amerikába viszik is!...

Gyömbér János különben magyarországi tót, s most mint általános csoda emlegettetik az amerikai lapokban egész hasábokon át.

János úr - miután 136 napig terjedő mély alvása alatt halálát várták az orvosok - most egyszerre megszólalt. A nagy esemény június 26-án történt. E napon sokan látogatták meg a »lehighi csodát«.

A látogatók egyike kezét nyújtá, de Gyömbér nem vette észre a derék gentleman kacsóját s elég udvariatlan volt azt el nem fogadni: érzéketlenül nyugtatta a saját kezeit térdén.

Egy másik vendég, valami természettudós, egy kinyílt szegfűt tartott a Gyömbér orra alá: mire az alvó elkezdett mosolyogni, mint egy aggszűz.

- Jánosnak hívják-e önt? - kérdé a mosolygótól, nem találván hamarjában ügyesebb kérdést, éppen úgy, mint illo tempore B. Kemény Gábor.

Semmi felelet...

A jelenlevők lemondtak arról, hogy valaha megszólaljon, s az előbbi szegfűs gentleman távozni készült, midőn eszébe jutott, hogy a szegfűt, mely mosolyra deríté a »nagy alvót«, neki adja, s gyöngéden a kezeibe helyezte.

Az alvó megint mosolygott, s ajkai megnyíltak.

- Köszönöm! - mondá hallhatóan.

Örömteljes felkiáltás hallatszott:

- Íme, uraim! ez egy franciától is sok volna, hogy halottaiból is felkel, nehogy valamit megköszönni el ne mulasszon.

Ápolója, Wilhelm magyar ember erre szólítgatni kezdé az egy magyarul kiejtett »köszönöm« következtében persze magyarul, mire az alvó halkan mondá:

- Ne znám mágyárski len po slovenski. (Nem tudok magyarul, csak tótul.)

Többé azonban nem lehetett szólásra bírni, s most már nem a »nagy alvó« a neve, hanem a »nagy hallgató«, mert június 26-ika óta ébren van, gyarapodik testben, erőben, de nem beszél.

Sétákat végez künn ápolójával, maga öltözik-vetkezik, csak nem szól.

Múlt hó 28-án négy magyar látogatta meg, de bár egy egész virágcsokrot tettek kezébe, nem szólalt meg az édes tót hangok hallatára sem - csak elérzékenyedett és könnyezett.

Mert Gyömbér a virágok betege...

A virágillattól és a zene hangjaitól azonnal sírni kezd.

A nála talált imakönyvből nagy nehezen kibetűzték, hogy 1868-ban jött Amerikába.

Csodálatos, hogy érte ott be tizenhárom esztendeig a tót szóval?

Az orvosok remélik, hogy nemsokára teljesen fölépül s visszanyeri a szavát is.

Semmi sem lehetetlen.

Valaha még népszónok is lehet belőle idehaza a Terézvárosban.

Vagy ha nem, hát az az egy bizonyos, hogy az irodalmi téren szép jövőre számíthat.

Ez fog csak tudni még írni igazi álmoskönyvet.




AZ ELŐPATAKI HÍD

Hja bizony! Több esze van a hídnak, mint a miniszteri piros bársonyszéknek!

Pedig csak olyan picike hidacska, amelyikre nincs kiírva aranyos, fényes betűkkel sem az, hogy ki építette, sem az, hogy ki renováltatta.

A jó Erdélyhonban különben sem szoktak soha renoválni: ott mindég minden a régiben marad.

Régiek az emberek, régi az indolencia, és régi a hidak gerendázata.

A mi kis hidacskánk egy havasi patakot nyergel meg, egy másfél ölnyi mély picike folyócskát, mely Előpatakon fut keresztül.

A csergerendák már húsz év óta nem voltak kicserélve, átrohadtak, de e korrupcióban nem hittek az emberek és nem renoválták.

Az történt tehát, hogy midőn a »jókedvű adakozó« a mandátumos táskával és zsebrák-kíséretével keresztülment a rozzant hídon, az megsokallta az excellenciás testnek az ő súlyát s azt gondolta magában:

»Ha én most leszakadok - legalább valami hasznos szolgálatot teszek az újságlapoknak, Erdélyország truccára, mely nem akart rám gondot viselni.«

S úgy tett, amint gondolta, hanem egy kissé elkésett, és a miniszterelnök szerencsésen megszabadult.

Éppen abban a percben, midőn a miniszterelnök levette lábát az utolsó hídkockáról, recsegve, szörnyű roppanással szakadt be a padlózat, s egy pillanat alatt tele volt a mély árok emberrel, gerendákkal és deszkaroncsokkal.

A mamelukok, kik egy félóra előtt még éljeneket ordítottak a »jókedvű«-nek, kétségbeesve kiabáltak odalenn megsérülve. A fúzió nagy mestere ijedten nézte e konfúziót.

- Szerencse - mondá a mélységbe pillantva -, hogy nem egy másodperccel előbb szakadt le!

Az összegyűltek hüledezve várták, hogy mi fog történni: tán bizony le is fejeznek ezért valakit.

Csak egy góbé mondá nagy igazán:

- Sose búsuljanak kentek. Ami megtörtént, jól megtörtént. Majd meglássák kentek, hogy nem lesz ezentúl rossz híd Erdélyben. Mert csak éppen ez kellett ahhoz!

- Hátha még belehalt volna, sógor? - okoskodék egy másik székely.

- Hüm! Akkor meg már csupa vashidakat építenének a székelyeknek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Az előpataki híd leszakadása különben csak azért fontos tény, s azért foglaltuk cikkbe, mert abból tudhatta meg az európai diplomácia, hogy Móricz Palyának is ott kellett lennie.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

És azért fontos, mert Tisza dicsekedve említette sepsi-szt-györgyi beszédében, mennyire javultak őalatta a közlekedési és közigazgatási viszonyok.




AZ UTOLSÓ PÓTVÁLASZTÁS

No, Berci bácsi! Még ilyen nagy csúfság sem esett magán! De még Hódmezővásárhelyen sem!

Pedig már a hódmezővásárhelyiekkel sok minden történt.

Minthogy nagy hasonlatosság vagyon a mostani és a hajdani között - lássuk a leghíresebb dolgukat, a bécsi utazásukról adott számadás kivonatát.

*

Még ezelőtt negyven esztendővel volt, hogy Bécsbe ment vala Pallavicinihez egy tíz tagból álló deputáció.

A levéltárban elhelyezett számla eredetiben állítólag így szól:

Vásárhelytől Pestig............................................................................................................ 40 frt
Pesttől a füstössel [2] elindultunk, áldomás........................................................................... 8 frt
Az úton összevesztünk komámmal. A hajóból kitettek, Búfelejtőnek áldomás.................... 10 frt
Komáromtól tengelyen Bécsig............................................................................................ 60 frt
Bécsben, hogy panaszt emeljünk, a főbírót kerestük, de nem találtuk.................................. 10 frt
Szegedi bicskát vettünk egy boltban per egy frt-jával....................................................... 10 frt
Bíró uram a faköpönyeget egyébnek nézvén, büntetés......................................................... 3 frt
Visszafelé jegyek a füstösre............................................................................................... 80 frt
Komáromnál ki nem tettek. Örömáldomás....................................................................... 30 frt
Pestre érve költségkímélés tekintetéből[3] egész éjjel a kávéházban mulattunk................ 110 frt

stb. stb.

*

Ha egyebet sem tettek volna a hódmezővásárhelyiek, ez a comptus fenntartaná hírüket mindörökre.

De tettek egyebet is.

Megválasztották Kossuth Lajost díszpolgárnak csak nemrég, és üdvözölték a francia respublika elnökét oly hangon - mintha ők oktatnák, milyennek kell lennie egy igazi republikánusnak.

S most aztán oda csattan ki a dolog, hogy megválasztják képviselőjüknek Kovács Ferencet, a legelhírhedtebb mamelukot.

Persze, őtőlük semmi sem meglepő már - ha a szegedi bicskát is Bécsben veszik!

*

Hódmezővásárhelyen már régen férges az intelligencia, melyet Karancsi Dániel és Dósits uram vezet, mely utóbbi egy aranykést és villát hordoz hátul a kabátján, lévén ő királyi asztalnok, - de e kés és villa nem annyira a királyi asztalt jelképezi, mint inkább a hódmezővásárhelyi húszkrajcáros kortesvacsorákat, melyeken a közvéleményt szokták csinálni.

Szegény Németh Berci! Mindig azt szokta mondogatni:

- Az én adomáim, az én kerületem!

Íme, az adomák mind kárba vesztek. Pedig az emberek, kétségtelen, szeretnek nevetni a vacsora fölött.

Igaz, - de vacsorálni még jobban szeretnek.

...S így buktatta meg a gyomor a szellemet Hód-Mező-Vásárhely rendezett tanácsú városában. Auno millesimo octingentesimo etc.




LINDAU JEGYZŐKÖNYVÉBŐL

Aki egyszer Magyarország levegőjét szívja, visszajön az ide másodszor is.

Legalább így tapasztaltuk ezt nemrég a walesi hercegen, most pedig a Bismarck herceg fián.

Sőt Bismarck herceg még prozelitát is hozott: Lindau Pált.

Lindaut idevaló kollegái tisztességesen fogadták, és ez helyén van. Nem volt a vendégszeretetnek és a tisztességtudásnak azon túlhajtása, mely komikusnak látszhatik az idegen előtt.

Bodenstedtet például és Sacher-Masochot úgy fogadtuk, hogy ha Hugo Viktor találna eljönni - semmivel sem rendelkeztünk volna az ő megkülönböztetésére.

Hasonlítunk e tekintetben ahhoz a magyar házhoz, hol mindent reggelire tálalnak fel, ami csak van - s ebédre már csak a maradékok jutnak.

*

Mielőtt Lindau elment, így szólt egy pesti ismerőséhez:

- Tegyünk egy gyalogsétát. Szeretném, ha néhány részlet is bevésődnék emlékezetembe a magyar fővárosról.

- Mi ez a nagy épület? - kérdé Lindau a bazilikára mutatva.

- Ez a lipótvárosi bazilika - mondja a pesti.

- Mikor épül ez fel?

- Azt az Isten tudja...

- Nos, természetesen - véli Lindau -, hisz az ő háza!

- Már több mint tíz év óta áll így... amióta ledőlt, nem bírják folytatni.

Lindau kivette notiz-könyvét és beleírta tapasztalatnak:

»Magyarországon nagy szegénységben élnek a papok.«

*

A Kerepesi úton járkálva, mutatják neki a Brezelmayer cégtábláját.

- Ni, itt ez a pék parlamenti jelölt... a múlt választások alatt.

Azután bekanyarodva a Józsefvárosba, ott meg a Csepregi cégtáblájánál tesznek hasonló megjegyzést.

Lindau kivette a »Notes«-t s beírta:

»Magyarországon a megbukott államférfiak, úgy mint Amerikában, valamely mesterséghez kezdenek.«

Este azonban egy megválasztott képviselővel ösmerkedett meg, aki, midőn bemutatták, tört németséggel kérdé:

- Lindau! Lindau! Sie sind nicht Grosshändler von Veszprim?

Lindau beleírta a jegyzőkönyvébe:

»Magyarországon olyan parlamenti tagok is vannak, akik sohasem jártak iskolába.«




A NÉPSZÍNMŰ SORSA

Mikor a walesi herceg itt járt, megüzente a Népszínház igazgatójának, hogy egy népszínművet szeretne látni - s előadták a »Piros bugyelláris«-t.

Három nap előtt Lindau fejezte ki sajnálatát éppen a Népszínház igazgatójának, hogy nem láthatott egy népszínművet.

Valóban a népszínmű a mi speciális nemzeti kincsünk, híre van messzeföldön, mert elüt, nemesebb, magvasabb minden más nemzet népéletet tárgyazó színi termékeinél.

Idegen ember ha erre jár, vágyik látni a sajátszerű életet a költészet köntösében. Mi magunk pedig mondhatnók e műfajra, úgy, mint az angolok Shakespeare műveire: »Íme, a legbecsesebb, ami e földön termett.«

*

És mégis a népszínmű hanyatlani kezd. Több történik: elhanyagolják.

Éspedig éppen az a színház hanyagolja el, mely templomául építtetett a nemzet közadakozásából, mely nevét is innen kölcsönzé.

Csak ímmel-ámmal adtak a legközelebbi öt év alatt. A »nemzeti színház« fényes estéi csak rege már, mikor a »Falu rosszá«-t, a »Strike«-t nem láthatta eleget a közönség. Művészi előadás hiányában a közönség szemében is fogyott kedvelt genrejének értéke.

Megtermett ugyan néhány jó darab, a »Tolonc«, a »Sárga csikó«, de már ezeket nem láthattuk jól előadva.

S ez is az új rezsim elején volt. Egy idő óta a népszínmű múzsája elnémult egészen.

A »Piros bugyelláris«-sal befelé lehet fordítani a címer fényes cirádáit, mely a magyar Helikont szépíté.

*

Midőn a ténnyel együtt, hogy új név kerül a népszínházi bérletszerződés alá, mégpedig távolról sem oly érdemes, mint eddig, az a hír kezdett valósulni, hogy Blaha asszonyt, Tamássyt és Eőryt elbocsátják a Népszínháztól: evidens lett a dolog, hogy a Népszínház - mely eddig sem felelt meg várakozás szerint feladatának - a közönséges nagyvárosi spekuláció-színházak nívójára fog lesüllyedni.

Blaha asszony, Tamássy és Eőry távozása nem jelenthet egyebet, mint kegyelemdöfést a népszínműveknek.

A vidéki társulatoknál alig jobb Népszínház három legjobb tagja, köztük Blaha asszony, a színház fenntartója elmegy. De hát lehetséges ez?

Ki fog ezentúl ebbe a színházba járni? Mi fog itt következni?

Jön az »Assommoir«, meg a »Nana«!

De hát akarták-e ezt azok, akiknek filléreiből vannak összerakva a téglák?

*

Mi, megvalljuk őszintén, nagy tisztelői vagyunk Blahánénak. S ezt hangsúlyoztuk is igen sokszor.

Olyan csillagnak tekintjük őt, aminő nem volt még s nem is igen lesz - vagy ha lesz: soká lesz.

Egy Tóth Ede kellett és egy Blaháné egyszerre, hogy a magyar népszínmű oly pompában tündököljön, mint ahogy tündökölt, s hogy necsak gyönyörködtessen idehaza, de hódítson is.

Tóth Ede már ott fekszik a sírban - színgazdag tolla kiesett kezéből; hát az legyen-e most már a nemzet pénzén épült Népszínház missziója végeredményében, hogy miután a népszínművet lejáratta: a népszínművek csalogányát, az egész ország kedvencét eleressze vándor színésznőnek, ki vidéki truppokkal keresi kenyerét?

Ennél talán mégis csak többet érdemelt.

Visszatetsző volt már előttünk rég idő óta ez eljárás, - de éppen mert mi vagyunk azok, akik örömest tápláljuk a közönség rokonszenvét és lelkesedését Blaha asszony iránt, minden alkalommal nem akartunk lenni az elsők, kik a Népszínházat a népszínmű lejáratásáért megtámadjuk, - mert könnyen annak vették volna, hogy ismét Blaháné mellett kötöttünk kardot.

Pedig ez még Blahánénál is sokkal magasabb külön nemzeti érdek, melyet semmivel és senkivel sem szabad összekötni, ha ezáltal veszélyeztetve lehet.

*

Ma végre két napilap szólal fel ebben a kérdésben. Az egyik, a »Hon« egészen tárgyilagosan és értelemmel elsorolja, hogy a népszínmű kultiválására a Népszínház immár nem képes, sőt arra kedve sincsen.

Nem marad tehát egyéb hátra, mint hogy a Nemzeti Színház vegye vissza ápolása alá a népszínművet s mentse meg az elveszéstől.

Magunk is szívesen csatlakozunk ez óhajtáshoz, sőt azt mindenkor hangsúlyozni fogjuk.

Rákosy többet mert erejénél, midőn a népszínművet átvette.

De hát most, midőn a Népszínház még Blaha asszonyt, Tamássyt és Eőryt elereszti? Vajon lehetséges-e otthagyni a népszínműveket?!

Nem paródiája lenne-e a hajdani nemzeti színházi estéknek egy-egy népszínmű-előadás?

Ha valaki gyenge valamely teher vitelére - s még azt teszi, hogy az ereit megnyitja, nem ideje-e, hogy vegyük le válláról a súlyt, melyet úgysem bírhat meg?

Önök emlékezhetnek rá, hogy Balassagyarmaton lepedőben játszották Coriolánt, s ez az ottani tudósítások szerint roppant szánalmas látvány volt.

A népszínművet Blaháné nélkül unottá tették a Népszínházban: ne engedjük szánalmassá tenni.

Vegye át a Nemzeti Színház, ahonnan elszakadt, s hol az aranyos napok emléke, az otthon varázsa és ereje üde, érdekes színnel vonja be megint fonnyadó arcát s megacélozza elkényszeredett idegeit.




A NÉPSZÍNMŰ KÉRDÉSE

A »Hon« mai számában Rákosy Jenő nyilatkozik a népszínmű-ügyben. Minthogy főcélzatában mi is helyeseltük laptársunk felszólalását, nem lehet elhallgatnunk olvasóink előtt Rákosy úr megjegyzéseit sem, ki igen sok figyelemre méltó okot hoz fel amellett, hogy a népszínmű iránti érdeklődés emelkedése és csökkenése mindig külső viszonyokban talál magyarázatot.

Elmondja, hogy a Népszínház egy évben egyetlenegy népszínművet annyiszor adott elő, ahányszor egy évben a Nemzeti Színház összes népszínmű repertoire-ját játszta, és azonkívül még legalább kétszer annyiszor a népszínmű repertoire-t.

Utal arra, hogy ami a népszínmű nagy sikereit okozta a Nemzeti Színházban, az Blaháné és az akkor még kiváló Tamássy volt, kiket a közönség csak a hetedik napon láthatott, hat napi unalom után.

Egy Visi úr által hagyott résen ügyesen gruppírozza és fölépíti a bizonyítékokat, hogy Blaháné előtt azon időben is pangott a népszínmű, midőn a Nemzeti Színháznak a mai nemzedéknél is jelesebb művészei voltak.

Mert Blaháné és Tóth Ede adta szerinte e genrenek a nagyobb lendületet.

Ugyanaz a Blaháné, aki eddig a Népszínháznál volt s aki midőn vidékre megy, el nem indul Csepreghy és Lukácsy nélkül, tehát azon darabok nélkül, mik éppen a Népszínházban termettek, s melyben Blaháné művészete tetőpontra jutott.

Summa summarum. A népszínmű pangott a Nemzeti Színházban is, míg Tóth Ede nem jött és nem írta meg jó darabjait, s pangni fog a Népszínházban is, mióta Csepreghy meghalt, s míg nem támad új nagy tehetség.

Látjuk ebből a rövid kivonatból is, hogy Rákosy úr válasza ügyes polémia - hanem ő is hagyott benne egy nagy rést, s ez az, hogy ő folyton úgy beszél a népszínműről, mint valami alantos műfajról, élénken jelezve azon nagy művészi eredményeket, melyeket a Nemzeti Színház elért, mióta ettől a nyűgtől megszabadult.

Tehát ez a fitymálva említett »hetedik nap« tette lehetővé, hogy a Nemzeti Színház, melynek előadásai »sivár látványosság«, és melynek sorsa nem virágzás, hanem szemfényvesztés volt, most hat év múlva a tökély fokán áll?

Szerencsének nevezi azt Rákosy úr - s nem juttatná eszünkbe, pedig jól tudja, hogy nekünk drámánk alig van, s hogy két-három darabot kivéve, hat év alatt a nemzet legelső műszínháza alig tehet egyebet, mint hogy az idegen, leginkább francia műveknek minél jobb magyarázója. - Ez pedig csak egyik és nem is a nagyobbik célja e műintézetnek.

Hanem igenis volt egy genre: a népszínmű, melyben a közönségnek nagy öröme telt, mely nálunk született és fejlődött bizonyos tökélyre és nem volt a külföldi termékek kópiája.

Higgye meg Rákosy, hogy az a hetedik nap megaranyozta akkor azt a hatot.

S ha a népszínmű hanyatlása árán kellett elérnünk azt, hogy a Nemzeti Színház drámai estéi jobbak (mert az operai esték nem jobbak), az bizony nem valami nagy szerencse.




A LOURDES-I ZARÁNDOKOK

Az is csak valami - ebben a nagy melegben.

Karlsbad, Marienbad és Ostende vize helyett a lourdes-i vízhez!

Pedig ez a víz elég csodatévő erővel bír idehaza is, mióta a monopóliumot kivették a Lonkay kezéből, és amióta a kereskedelmi miniszter a vámházi hivatal abbeli kérdésére, hogy meg kell-e vámolni ezen Magyarországon nagy fogyatéknak indult szent vizet, azt felelte: hogy igenis, meg kell accisolni, mégpedig úgy, mint a legmagasabb fokú spirituszt, mert a szentlélek vagyon benne, s azt udvariasságból nem szabad gyengébbnek becsülni.

A savanyúvizek korszakában, midőn éppen mintha báli szépségek volnának, Lubi Margitnak nyakába nő Mohai Ágnes, ideje volt az emelkedő tarifával szemben felfedezni a szent vizeket.

...Hiszen az abszint már nem elég erős a mágnásoknak!

*

Ma indultak Lourdes-ba a magyar zarándokok. Vagy harminc-negyven magyar főúr van köztük.

De ezek, mint a lapok írják, még szaporodni fognak útközben Vácon, Komáromban, Gönyőn, Pozsonyban, sőt a külföldön is útközben csatlakozni fognak a szent menethez a magyar mágnások kik történetesen künn vannak...

Nagy dolog lehet az, ahol ennyi főúr csoportosul egy célra. Nemzeti ügy még soha nem látott egyszerre együtt ennyit!

Mintha a középkorban volnánk.

Fényes főúri családok, nevek, amik ott voltak mindig, valahányszor hódító hadjáratra indultak a magyar seregek a külföldre.

Nápolyi Johanna ellen mentek - gondolom - utoljára bosszúálló ádáz csataviharban. Arany János leírta fényes dolmányaikat, csótáros paripáikat, címeres pajzsaikat, amint a napsugár tetszelegve enyeleg rajtok.

Most Frankhon felé tartanak az ivadékok... és nem is Nagy Lajos vezeti őket, hanem Lonkay bácsi.

Címeres pajzsot nem viselnek, csótáros paripákon nem ülnek, a napfény sem enyeleg velök, mert elfogja a parupli. Csak a kék jelvény, a Mária-szín mutatja, hogy ők mégis egyenruhás sereg, a Mária serege.

S most már azután meg lehet érteni, miért festik a piktorok a boldogságos anyát Magyarország pátronáját olyan nagyon-nagyon szomorúnak.




HOL VANNAK A MINISZTEREK?

Lauka Guszti bátyánk olyan kevélyen jár fenn a miniszteri folyosón zsebre dugott kezekkel, mint egy unatkozó angol.

- Mit csinálsz, Guszti? - kérdik tőle.

- Pihenek.

- Mit nevezel te pihenésnek?

- Nem olvasok lapokat.

A néma folyosók kísértetiesen kongnak nagy talpai alatt.

Jó szerencse, hogy a csendet megszakítja néha a szobákból kihangzó vidám hahota és zsivaj: a fogalmazó urak anekdotázással töltik a délelőttöt.

A folyosón végig szivar-csutkák vannak eldobva.

A kapus pőrére vetkőzve szívja makrapipáját.

Minden azt mutatja, hogy őexcellenciája nincs itthon.

Ügyes-bajos emberek ha jönnek, kik a miniszterhez szeretnének bejutni audienciára, a pőrés kapus nagy hetykén pillant fel az ellenzéki újságból.

- Mi tetszik?

- Őnagyméltóságát keressük.

- Nem tudjuk, merre van, nem tudjuk, mikor jön - feleli mogorván. - Elmehetnek.

Ha pedig a bürók gavallérjai kérdik azon másodperc alatt, midőn a kapuból kilépőben még egyszer megigazítják manchette-jüket:

- Apropos, kapus! Mikor jön meg a miniszter?

A kapus diplomatikus ábrázatot ölt s azt feleli:

- Minden pillanatban megjöhet.

*

- Látod, már ezek a kapusok is megromlanak - panaszkodik Lauka.

- Már ezek is olyanok, mint az az átkozott... hogy is hítták csak...

- Mondjuk, hogy Don Kolokámos.

- Jó. Legyen Don Kolokámos. Hát ez egy kitanult hóhér volt, különben pedig tiszttartó.

Mikor egyszer elment a feleségével fürdőre, keresztülment a szobákon, hol mi, írnokok, körmöltünk nagy keservesen a kánikulai melegben.

Az ajtóból visszafordult s így szólt.

- Kisétálok egy kicsit, fiúk! Egy félóra múlva itthon leszek.

Két hónap múlva jött vissza a zsarnok, de ezen két hónap alatt mindig ott lebegett felettünk a kínos lehetőség, hogy minden pillanatban megjöhet.

...Ezek a kapusok is hogy megromlanak!

*

De mire való e praeludium!

A miniszterek elutaztak, ki a zöldbe, ki a választókerületébe.

A földi gondviselés nincs jelen.

A »három mandátumú« miniszter Geszten pihen s kuglizik.

Odavaló levelezőnk írja, hogy e sport nagyon kedvelt a »geszti udvarnál«.

Maga a miniszterelnök is egy órát játszik naponkint, de nincs egyenes dobása.

Rendesen »vándlit« csinál s ha a királyra látszik is célozni, csak parasztokat üt.

...De ügyetlen célzásai vannak ezeknek a vidéki levelezőknek!

*

Szende otthon van a családi kemence mellett. A Krassó megyeiek méltán megbámulják »nagy fiukat«.

Vitéz Toldi Miklós óta, még nem volt ilyen Herkules. Azért is tették meg a hadak miniszterének.

Mit csinálna őalatta az előpataki híd?

Egy lócsiszár, aki ismerős a családdal, megkereste otthon.

- No, mi jó hozta, Bátyik Mihály uram? - kérdé tőle Szende.

- Hát kérem alásan, nekem a főkortes megígérte, hogyha valami bajom lesz: csak a nagyságos úrhoz forduljak.

- No, csak ki vele, ha baja van, hadd lám, segítek rajta.

- Biz azon nem is segíthet más, csak a nagyságos uram. Hát kérem alásan az az én sorom, hogy a múlt hónapban összevásároltam vagy húsz lovat, aztán most nem tudok rajta túladni. Becsaptak, nagyságos uram, nagyon becsaptak.

- De miként segítsek én ezen?

- Nincs ennél könnyebb a világon.

- Nagyon szívesen, ha tehetem...

- Üzenjen nagyságos uram valami potentátnak háborút a jövő hétre... akkor még egy kis nyereségem is lesz, nagyságodnak pedig nem kerül semmibe.

Szende elnevette magát:

- Micsoda lapot járat maga, Bátyik Mihály uram?

- A »Hirmondó«-t.

- No, nem csodálom, hogy olyan erősnek tart. Hanem abból azt is megolvashatta volna kelmed, hogy már az egész Európát levertük... Nincs kit bántani többé.

Ebbe aztán bele is nyugodott Bátyik uram!

Ordódy Komárom megyében időzik, báró Kemény Gábor Ajnácskőn eszi a libapecsenyét.

De a legélelmesebb mégis Trefort.

Őnagyméltósága kitalálta, hogy lehet ingyen fürdőre menni.

Hát iszen ott van a buziási kincstári fürdő. Az a Tisza kollega, az egy megrögzött tékozló, hogy Ostendébe s ilyen helyekre járt - mikor hát ott van a buziási kincstári fürdő.

Igen, a buziási kincstári fürdő.

Mikor Trefort valaha pici gyermek volt, egyszer azt kérdezte tőle az apja:

- Mi szeretnél lenni fiacskám leginkább?

- Vendég! - felelte a kis Trefort határozottan, mert már tudatával bírt annak, hogy a vendéget várja a legdúsabb asztal.

Most, hogy ím megöregedett Trefort, oda módosította nézetét, hogy vannak az életben esetek, hogy jobb gazdának lenni, mint vendégnek.

S ilyen eset ez a buziási kincstári fürdő.

Fényes banketteket, népünnepeket, bálokat tartanak tiszteletére.

Muri murit vált föl, pulykák, kappanok halnak, pezsgő folyik - s az egész dolog nem kerül semmibe.

Mert az olyan nagyon szép, ha az ember miniszter Magyarországon.

Hátha még az ember pihenő miniszter.

Csak az az egy keserűség ne járna vele: hogy míg ők pihennek - igazán bosszantó tudat -, azalatt otthon az apró-cseprő fogalmazó-nép is pihen.




A NAGYBECSKEREKI »ESET«

Volt már »egri eset«, »győri eset«, »szegedi eset«, »szebeni eset« és »kolozsvári eset«.

Először csak a nagyobb városokat tisztelte meg Mars azzal, hogy gyermekeit beleszabadítá a csínyekbe.

Most már a kisebb jelentőségű városokra kerül a sor, most már van »nagybecskereki eset« is, s lesz még kecskeméti, ceglédi, dorozsmai, ó-gyallai és mindenféle eset.

Ez »esetek«-ből, úgy látszik, nem fogy ki soha a szegény magyar nép, mely saját adójával tartja keservesen a hadsereget.

Hanem a türelemből... abból talán mégis csak kifogy egyszer nagysokára.

*

Az öreg Deák Ferenc beszélte igen sokszor:

Mikor az én Nedeczky húgom kisleány volt - egyszer Szentlászlón, nélkülözvén a jeget és a savanyúvizet nyári időben, mondom neki:

»Eredj, fiam, tedd ezt a bort a vízbe.« Azt akartam, hogy hidegebb legyen valamivel.

Az én kis húgom szó szerint vette, kiment és beöntötte az icce bort az akónyi dézsába.

Hát persze, hogy az a víz még csak borízű sem lett tőle. Valamint borrá válik a víz, ha a bor több, úgy lesz vízzé a bor, ha a víz több.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a nagybecskereki katonai esetben egy magyar nemes-ivadék is szerepel, egy Máriássy.

Aki az osztrák hadseregbe kerül - az úgy jár, mint a Deák Ferenc bora.

*

Nem. Ezért nem lehet se jobban dühösködni, se enyhébben ítélni a dolog fölött.

Itt a testületi szellem dolgozik s a gyűlölet kérgével vonja be a gutgesinnt szíveket a magyar nemzet ellen.

S ezt a kérget magok az irányadó körök sem igyekeznek éles késsel lehámozni.

Pedig megeshetik egyszer az a csoda, hogy éppen abba törik el a bicska, hogy nem használják.





1881
FÜGGELÉK

ORSZÁG - VILÁG

KÉPMAGYARÁZATOK




MEGZAVART IDILL

A gyávák bátorsága kiszámíthatatlan, mondja egy költő, s csinos kis képünk, mely a zseniália állatfestő, Hofner műve után van rajzolva, fényesen illusztrálja e mondás igazságát. Két gyáva fél áll egymással szemközt, s mindeniknek vakmerő, kétségbeesett bátorságot kölcsönöz a nem remélt helyzet. A Kapitólium híres megmentőnek utóda a folyóhoz vezette le pelyhes családját, mely egész pásztori ártatlanságban csipkedte a puha fű szálait, midőn - oh, borzalom - a domb mögül egy szürke rém emelkedik föl. A fiatal kos volt ez, kinek kunkorgós szarvait még eddig nem volt alkalma próbára tenni, s ki keresve keresi az alkalmat, hogy pillanatnyi fölfortyanásában nekironthasson valami kerítésnek vagy másnemű akadálynak. Csöndes elmélkedésének a víz partján egyszerre csak kiállhatatlan, bőszítő, »pililili«-zés rezzenti föl. Mi lehet az? Vadul tör a hang felé s bősz nézéssel áll meg a vidám család fölött, mint egyik őse fölött hajdan a farkas, ki szegény jámbort azzal vádolta, hogy fölzavarja neki a vizét, pedig bizony nem tudott vizet zavarni. Már hiszen a libának sok szép és jó tulajdonsága van, melyek közt nem utolsó helyet foglal el a máj és töpörtő, de mint a libák nagy része, Xantippe biz őkegyelme, mihelyt anyányivá lett. Feszesre nyújtja nyakát s széles, fűrész-szegélyű csőrét az ellenre szögezve mérgesen sziszeg rá, hogy szinte rémség hallani, s ha a csökönyös kos még sokáig áll ott, bizony úgy megtépi a gyapját, hogy semmiféle galagonya-bokor se különben. A kis libuskák pedig ezalatt gondatlanul éldelegnek tovább a fűben, mintha semmi nevezetes dolog nem történnék közöttök. Hja, a fiatal libácskák nem ismerik az élet veszélyeit, s ha önfeláldozó anyjok nem volna, aki szembeszáll a legvadabb kossal is és addig sziszeg, gágog, míg el nem kergeti, bizony sok szerencsétlenség megesnék a nagy világon...




VÁLSÁGOS PILLANAT

Az erdőszéli patak olyan hivogatólag inti magához a tikkadt állatot. Előbb félénken, majd egyre bátrabban lépett ki a szabadabb térségre, hol már csak törpe bokrok s magas sás jelképezik az erdő folytatását. Aztán szemébe csillant a patak kristályvize, s a fürge őz mind gyorsabban szedte lábait, hogy mielőbb odaérhessen, szomját enyhíteni. Csöndes a táj, szél is alig mozdul, mely a bokrokat megzörrentené. Egyszerre a vízen túl nesz hallatszik. Az állat ijedten emeli föl fejét, s arrafelé néz, ahol valami fényeset lát megvillanni. Nem tudja, de érzi, hogy veszedelem fenyegeti. Tagjai reszketnek, lábai futásra készen - de a rettegés még lebilincselve tartja egy pillanatig, mintha lábai a földbe gyökereződtek volna. A vadász fölemeli fegyverét és... Ezt a válságos pillanatot ábrázolja szép rajzunk, mely Canzi Rezső avatott keze alól került ki. Mire a félénk állat végre futásnak eredne, a fegyver már eldördült, s a parti zöld füvet és a patak kristályát pirosra festi a kiomló vér, míg a megtörő szemek fájdalmasan búcsúznak el a ragyogó természettől, mely zavartalanul mosolyog tovább, mintha semmi sem történt volna.




MEGLEPETÉS AZ ERDŐBEN

Ismeretes a mackónak az a szokása, hogy télvíz idejében alszik, mint a bunda. Késő ősz táján szokta magát eltenni télire a szél által halomra terített fák alá vagy gyökerek által fedett mélyedésekbe, ahol aztán nagyszuszogva letelepszik - s nőhet aztán tőle ölnyire a hó, és sivíthat a szél, az neki mindegy; ha lágy a tél, többször kijő odujából s szétnéz a nagy természetben, de csakhamar megérezve, hogy nincs még itt a tavasz morogva visszacammog odújába s ki sem jön márciusig. Nagy munka ám neki az alkalmatos téli szállás fölkutatása. Napokig elkullog az erdőben szerteszét, keresve a jó helyet, s ilyenkor gyakrabban találkozhatni e mizantróp táncművésszel, mint más évszakban. Ilyenkor szokták aztán róla mondani, hogy »háztűznézni jár a mackó«; a vadász buzgón is jár utána, mert ebben az időben leghúsosabb, s tenyérnyi vastagságít a hája-zsírja, - miből élne különben egész télen? - meg a bőre is ilyenkor a legjobb. Ez időszakban lövik tehát a legtöbb medvét, márcsak azért is, mert a friss hóban könnyen nyomára találni, s nagyobbára már álmában lehet rajtaütni.

Csakhogy nem mindenki vadász ám, aki az erdőre jár, s egyáltalában nincs kellemetesen meglepetve, ha ilyen szálláskereső Atta-Troll-ivadékokkal találkozik. Gazduram is, ha tudta volna, mikor fát szedni indult a közeli »széltörés«be, hogy milyen találkozója lesz ott, bizony inkább otthon maradt volna, mert, hej, keserves dolog lehet az, mikor a mackó a hátulsó lábaira állva az első lábával bozontos szügyére öleli az embert! De hát nem tudta. Kimentek a szánkóval s jócskán meg is rakták már, midőn nini, a ló erősen hegyezi a fülét és vadul ficánkol, különben nagyon jámbor fajta - hát, uramfia, az erdőszélen egyszerre csak két »szőrös talpú, lompos farkú« medve jelenik meg. A félálmos mackók bambán merednek rá a halálra ijedt parasztra és fiára, meg a reszkető lóra. Bizony ezer a szerencse, hogy a medve ilyenkor már sokkal lustább és kábultabb, semhogy gyors támadásra volna kedve, mert különben gazduram nem ért volna rá visszanyerni a hidegvérét s fiastól együtt hamarosan fölkapni a szánkóra, rácsapni a lóra és úgy elvágtatni, mintha ott se lettek volna. Mackóék pedig csendes stoicizmussal bámulnak a fürge csoport után, s lomhán indulnak tovább, vackot keresni.




LESBEN...

A vadász ül hosszú méla lesben, vár fölajzott nyílra gyors vadat... Hja, könnyű volt Vörösmartynak így énekelni... az ő hőse fiatal is volt, király is volt, s nyáron rándult ki a hűs erdőbe, ahol kényelmesen letelepedhetett egy moh-fedte fatörzsre, míg »fölebb és mindig fényesebben a serény nap dél felé haladt«. De tessék idejönni télen, mikor bokán felül ér, s a száraz ágakról nem pelyhedzve hull, hanem marékszámra potyog a hó az ember nyakába, míg a nehéz puska csövére a vastag kesztyűn keresztül is majdhogy oda nem fagy a vadász keze. Itt tessék lesbe ülni, mikor a kemény, sívó szél majd keresztülveszi az embert, hogy csak úgy vacog bele minden foga. És az a haszontalan vad is olyan csökönyös; dehogy jönne lövésre, pedig a gróf úr egy szép kerek summát ígért egypár pompás agancsért. Vár, vár Ambrus bátya sokáig. Bajuszát egy darab jéggé fagyasztotta már a nedves lehelet. A puska csöve lankadtan csügg alá a hóna alól, s botosa bizonyosan összenőtt már azóta a csikorgó hóval. Eh, csak az a szempillája ne volna olyan nehéz! Még egy félóra, s vad mégsem mutatkozik... Végre hallatszik valami - mintha mind hallhatóbban ropogna a hó, apró tipegő lábak alatt... Ah, valahára! Ambrus bácsi vár, vár, míg jól puskahegyre nem jön... Rengeteg ordas farkas... A szeme szikrázik, merev nyakán égnek sörtésedik a szőr... Most éppen jó helyen áll... Ambrus bácsi ravaszhoz kap... durr!... Hó! mi ez? Hol vagyok? Thű! ebugattát, ott inal két gyönyörű darab vad, ni!... Csakhogy már a lőtávolon kívül! S nem lehet utánok szaladni... ... Haj, az az átkozott papramorgó! bizonyosan attól nyomta el a buzgóság Ambrus bácsit álltában. S mialatt aludt és szerencsés fogásról álmodott, szépen elriasztotta az idegen vadat. Meg is fogadja magában nagy dörmögve, hogy soha többet pálinkát stb... Bolond, aki hiszi!




EGY KIS BALESET

Elmúlt a karácsony, a fekete, elmúlt az újesztendő is, és még alig mutatkozott fagyos decemberben és újév elején csak akkora hó is, amivel egymást tisztességesen meg lehetett volna gulyázni, nem hogy a szánkózás gyönyöreit lehessen élvezni. Jaj, istenkém, hát sohase lesz már egy kis tisztességes hó? ekként sóhajtozott az iskolák virgonc ifjúsága. De ami késik, nem múlik. Tél apó meghozta a havat is, igaz, hogy nem olyan bőségben, mint máskor, de annyit csak mégis hullatott, hogy a dombos, partos helyek fehér lepedőbe burkolózhattak s hivogatólag intették magokhoz a pajkos mulatni vágyókat. Nosza, siettek is kivinni a lécből, deszkából összetákolt szánkót az ereszkedőre. Nem kell abba ló, nem kell hozzá gőz; hanem szépen odaállítják az ereszkedő tetejére, s hajrá! úgy rohan lefelé sivalkodó, kacagó terhével, mint a fergeteg. És nincs az a gőzmasina, amely fáradhatatlanabb volna a munka újra meg újra kezdésében, mint a pajkos iskolás fiú abban, hogy századszor is fölhúzza a leszaladt szánkót a domb tetejére, hogy százegyedszer is lesikamoljék vele, akármi történjék is. És a mulatságos sziszifuszi munka szakadatlanul folyik mindaddig, míg a fiatal lábak össze nem fagynak, a gyönge ujjak meg nem gémberednek annyira, hogy nem tudnának megfogni egy pennát, ha olyan vastag volna is a szára, mint a bot. De a szánkózást mégsem hagyják abba. Fordulnak elő vonat-kisiklások, összeütközések s mindennemű egyéb balesetek; de az mind nem ok arra, hogy tovább ne folyjon a mulatság, s még a déli harang szavára se ügyelnének a szánkázók, ha a sok mozgástól amúgy isten igazában meg nem éheztek volna. Ekkor aztán hazafelé indul a kis sereg, s éppoly hévvel esik neki a párolgó, meleg tálaknak, mint amily fáradhatatlan volt a, fagyos, hideg munkában. Pistit nevezetes baleset érte ugyan; a domb közepén, amint lefelé rohant, szánkója megakadt valami kőben vagy csonkban, ami a hó alatt nem látszott; a szánkó felfordult, Pisti meg kifordult, fővel bele a hóba. Csak legalább ne az ereszkedő közepén esett volna rajta ez a szégyen. Ha a pályafutást bevégezte volna, odalent nem bánta volna, ha kétszer felfordul is. De így újra kellett kezdeni az egészet, hogy tizedszer, huszadszor is megbizonyítsa nevető társainak (oh, az ifjúság kegyetlen, részvéttelen!), hogy ő föl nem fordul többet. És mikor, kiki hazafelé térve, elválnak egymástól, Pisti még akkor is erősíti, hogy majd délután meg holnap lássák meg, hogy ő mit tud!




A SZERETET ADOMÁNYAI

Tyúkot, kacsát, juhot, zöldséget s mindent, mit föld és víz terem, adogat össze a jámbor szeretet és vallásos áhítat a szegény kolduló barátoknak, kik messze környékről hordják magoknak össze a mindennapi eledelt, melyet a hivők nagy száma szívesen ád oda a maga feleslegéből. Ki tudja? Tán bűnbocsánatot nyer egyik-másik egy jó hízott kacsáért, mely ízletes képében a kolostori refektórium asztalán fog párologni, a jámbor szerzetesek nagy gyönyörűségére, mert nemcsak kenyérből él az ember, hanem jól esik egy kis pecsenye is. Nézzétek azt az elégült arcot, mellyel a klastrom kulcsára, szakácsa és mindenese a begyűlt adományokat szakértői szemle alá veszi, azt a benső gyönyörűséget, mely éles szemének csillogásán és vékony ajka mosolyában tükröződik. Micsoda pompás spajzcetlit fog ő ezekből összeállítani! Milyen fogásokat lehet ebből asztalra vinni, s milyen hálás szívvel fognak mindnyájan hálát adni az Úrnak, hogy megadta nekik a mindennapi kenyeret és nem feledkezett meg rólok, miként meg nem feledkezik az égnek madarairól és a vizeknek halairól! Azután pedig az édes szunnyadás a hűs cellákban! Bizony - gondolja magában önelégülten a szakács - méltányos is, hogy azoknak, kik a hivők lelki üdvösségéről gondoskodnak, emezek az ő testi jóvoltokra áldozzanak, s ezzel a megnyugtató gondolattal hozzáfog aztán a konyhaművészet teendőihez; hogy a sok jó eledel mellé egy kis öblögető is került az asztalra, azt bízvást elhiheti mindenki.




BÁL UTÁN

[1.]

Már öt óra múlt! Az egész éjjel táncoltunk, és most még egy félóráig kell szaladnunk, míg hazaérünk! Az alvásból ugyan semmi sem lesz, mert hét órakor már a nagyságos asszonyt kell frizéroznom.

[2.]

Julis: Reméllem, Miska, hogy ebben a borzasztó időben csak kocsin viszel haza!

Miska: Nézz ide, galambom, és ne követelj tőlem lehetetlent! A mostoha sors kérlelhetetlen!

[3.]

Nini! az ifjúr még az ágyát sem találta meg! Ugyancsak sokat nézhetett a pohár fenekére. No, majd lesz nemulass, ha elmondom a principális úrnak!

[4.]

Boris! Ez a bál megalapította életem boldogságát! Képzeld, egy házassági ajánlat!

[5.]

Hál' istennek, vége van a mulatságnak! (Szép egy mulatság! az ember egész éjszaka fagyoskodik!) Ha ezt a három urat haza »transzportáltam«, magam is elszundítok.

[6.]

Uram, ön oly merész volt, hogy hölgyemnek lábára lépett! Ezért ön elégtételt köteles nekem adni!




SAROKBA SZORÍTVA

Higgyük, az emberiesség érdekében, hogy ezt az elkényszeredett képű sihedert csak az ínség vitte rá, hogy a máséból iparkodjék kielégíteni szükségletét. Hogy hogy nem - a nyomor éppúgy furfangossá tesz, mint a gonoszság - megtudott egy lakást, melynek a gazdája ekkor és ekkor nem szokott otthon lenni. Létrát támasztani az ablakhoz, áttörni a csekély akadályt, kevés fáradságába került. Hamarosan fel is forgatott mindent. A pohárszéket kiürítette, az ékszeres ládából megszedte magát - midőn baljóslatú mormolás üti meg zúgó füleit. A bűnös öntudat szívdobogása még hevesebbé válik. Az ablak felé akar rohanni, hogy az előbbi biztos úton ismét elmeneküljön, de egy hatalmas lökés földre teríti. A szoba tulajdonosának izmos szentbernhárdija, Cato, állta útját. A gazda ma véletlen otthon hagyta kedves ebét. A jámbor, csendes természetű állat lefeküdt kuckójába s nyugodt szunnyadásban várt gazdája hazaérkeztére. A zajra, melyet a betörő okozott, fölrezzent. »Idegen szagot érzek«, gondolá magában, de természetes jámborsága nem késztette heves, ugató támadásra, mint egy közönséges komondort, mely bőszül nekiront minden idegennek. Úgy kell lenni, hogy az ember-mentésre nevelt szentbernhárdi ebek kiváló észtehetséggel bírnak összes fajrokonaik fölött. Cato is azonnal belelátott a különös idegen gonosz szándékába. Nem harapom meg, gondolá, mert nem szokásom. De innen ugyan ki nem viszi a gazdám holmiját, arról felelek! Egy ilyen fickóval csak elbírok! S azzal szelíden, hogy valamijét meg ne üsse, oldalba lökte a tolvajt. S amint ez a nemvárt ütéstől és az ijedtségtől elesett, Cato, hatalmasan megfeszített lábaival elibe áll a maga egész rettenetességében... S a tolvajnak éreznie kell, hogy legkisebb mozdulatával is magára bőszíti az óriást. Kérleli rebegő szóval: »Kis kutya... nem bántalak«, fütyöl neki, halkan, hogy az ablakon keresztül meg ne hallják. Mind hasztalan. Cato rendületlen nyugalommal áll a sarokba szorított gonosztevő előtt, s úgy fog ott állani, mozdulatlanul, hajthatatlanul, amíg csak gazdája haza nem jön. Mert ő hű és megvesztegethetetlen. Hiszen azért kutya!




A TALÁLT »KINCS«

Felemás még az az ütött-kopott, ringyes-rongyos gúnya is, mely testét födi. A nadrága alja csaknem térdig van feltűrve s mégis a sarkát veri - olyan hosszú; talán valami óriásé lehetett, aki megszánta a szegény rongyszedő gyereket s nekiadta nyövött ruháját. Nem különben jutott a kaputrokhoz is, mely nemcsak a fogait mutogatja, hanem a fiú testét is, akkora lyuk van éppen a háta közepén. Hja, a lim-lommal teli zsák kikoptatja még a legfájinabb posztót is; pedig ez is az volt újkorában, ha ugyan volt valaha olyan idő, mikor ez a kaput új volt. Legfölebb csak akkor lehetett, mikor az a minden formájából kivetkőzött s a mellé dugott tollal annál rikítóbb furcsaságú kalap került ki valami őskori gyárból! De ez őt mind nem háborítja. Türelmesen piszkálja végig naphosszant a város utcáinak szemetét s újságpapirost, ócska papucsot, lyukas harisnyát, meg isten tudja mit nem szedeget össze. Ez az ő kenyérkeresete. És valamiként a vak tyúkról ismeretes, hogy szorgalmasan kapirgálva, néha jó szemet talál, azonképpen talált ő is egy igazgyöngyöt a szemét között. Egy gyönyörű paprikajancsit, igazi »kincset«. Nézegeti bámuló szemekkel a csodát. Vajon hogy került ez a szemétre?... S elgondolkozik azokon a boldog gyermekeken, akik sohasem éheznek, sohasem fáznak, s akiknek drága pénzen vesznek ilyféle játékszereket, hogy mulassanak. Mennyit tudna mondani ez a paprikajancsi, ha beszélni tudna ahelyett, hogy sipítson, mikor a derekát megnyomják!... Nézi, nézi, azután beledobja a zsákba. Nem neki való az. Majd odaadja valakinek egy darab kenyérért. Azt legalább meg lehet enni!




A BETYÁR

Betyár volt az édesapja, öregapja nemkülönben. Ő is az lett hát, hogy meg ne hazudtolja a családi tradiciót. Pedig a betyár-romanticizmus régen lejárta már magát szép Magyarországon. A szegénylegényt nem böcsüli meg többé senki, a puszták vad fiáról nem énekel többé költő. Vége a haramjaság költészetének. A büntető-törvény egyenlő lépést tart a civilizációval, s amit az utóbbi meg nem hódít, azt az előbbi összetöri. Nem regényes élet többé a betyárélet, aminthogy nincs is többé olyan betyár, aki az országúton egy csók árán tova bocsássa a drága hintóban ülő szép asszonyt. A haramja nem bandákban él, víg társaságban, hanem egyedül bujdosik, erdők mélyén, mint a dúvad. Olykor elfogja a bánat, a vágy ama társadalom után, amelyből száműzte magát. Csüggedten támaszkodik egy fatörzshöz, s míg öldöklő fegyvere tétlenül hever előtte a fűben, maga mély gondba merül. Ki tudná megmondani, mi jár a fejében? Ki tudná megmondani, mennyi jóravalóság, mennyi hasznos erő veszett el benne? A táj mosolyog körülte, s az ő szíve sír belül: »Becsületes igaz ember hogy lett volna énbelőlem!«




KÉNYES ÜGY

Derülten ömlik be a mosolygó napfény az ódon lantornás ablakon az ódon terembe, megifjítva mintegy az elkopott, elkorhadt bútorokat s köztök azt az éppen beléjök illő agg alakot ezüstös hajával, ráncai között is ifjúan mosolygó szemeivel - amint a vaskos íróasztalról fölnézve szép, üde, fiatal vászonnépet lát maga előtt - kedves kiegészítőjét a vidító környezetnek. »Mi jót hozott, Maris asszony?« - kérdi a tisztelendő.

S Maris asszonynak torkán akad a mondóka, melyet egész úton errefelé a begyébe szedegetett, s a röstellkedés zavart mosolyával néz a tisztelendő úrra, kinek furfangos nézése még jobban zavarba ejti. Hiszen úgyis kinézte már belőle egész kényes titkát.

Az urára van panasza Maris asszonynak.

»Ej, ej, az urára?« - faggatózik a tisztelendő. »Talán csak nem veri?«

Bár verné inkább - de még egy rossz szót se szól hozzá. Hanem odajár minden este korcsmázni, borozni. Azelőtt, az első hónapokban, olyan szépen elvoltak otthon kettecskén! De most már nem úgy van. Nincs otthon türelme. Egyre pajtásaihoz kívánkozik, és - ne add isten, hogy olyankor aztán ne az éjféli óraütés vetné haza rendesen, - ha ugyan hazaveti! Mert sokszor meg csak hajnal felé kerül elő. Pedig Maris asszony hússzor is fölébred ilyenkor és úgy fél magában a sötétben. Bizony ha így tart, ő nem bánja, de... (Urambocsá' most majd kicsúszott a száján, hogy miképp akar bosszút állani!)

De a tisztelendő félszóból is ért. S még ravaszabbul hunyorítva az iruló-piruló menyecskére, azt mondja: »Hát úgy vagyunk? Hiszen vettem már én annak neszét. A felvégi úrfi, aki vakációra van itthon az egyetemről, már egy idő óta veszedelmesen tapodja, a kelmetek háza körül a földet! Dej'szen majd hátul kötöm én az úrfinak a sarkát.«

Szólott haraggal, bosszúsan - és Maris nagyot néz. Hát ezt is tudja már a tisztelendő? Bizony mi tűrés-tagadás, ha már meg kell lenni, ő megvallja, hogy az úrfi beszélt is vele, ajándékot is akart neki adni, de ő nem vette el, mert ő becsületes asszonynak a lyánya - és ura is van. Csak az legalább ne járna annyit oda. Mert...

Még egy szó, és Maris asszony okvetlenül rágyújt a sírásra. A tisztelendő megsajnálja és jószívűen biztosítja, hogy majd beszél ő annak a mihaszna embernek a fejével. Maris asszony csak menjen haza, mintha semmi se történt volna. És ne tegyen szemrehányást az urának, se ne »osztozzék« vele: majd hazaszokik az! »Maga pedig az úrfit vesse ki a fejéből - annyit mondok -, mert!«

És Maris asszony hálásan kezet csókolva hagyja el az ódon tanulószobát s derűs arccal lép ki a derűs napfénybe. Higgyük az ő jóvoltáért, hogy a tisztelendő úrnak sikerült a tékozló férjet megtérésre bírnia.




MÉRTÉK-VEVÉS

Két mesterség van, amelynek adeptusai legjobban szidják valamennyi saját hivatása ellen dühöngő ember közt a magok mesterségét: a szabó- és varga-művészet. S két mesterség van, amelynek egyik felekezetére legjobban irigykedik minden más pálya követője: a nőszabóé és a »női lábbeli készítőé«. Ah! - így sóhajt magában a poétikus férfiszabó-»segéd« és a vaskosabb érzelmű, politizálásra kész csizmadia-legény egyiránt - milyen boldogok azok a nőszabók, illetőleg női suszterek! Mikor mértéket vesznek!... De kivált az utóbbiak. Amiről az ábrándos költők, rajongó szerelmesek csak öntudatlanul képzelegnek: a parányi, piskóta-nagyságú lábacskákról - őelőttök ez az isteni valóság saisi fátyol nélkül mutatja magát. Elnézhetik, gyönyörködhetnek benne, keskeny, hosszú papiros-szalagokkal mérecskélhetik hosszát, szélét, gömbölydedségét!... Csakhogy őközülök is nem mindeniknek adatott ez az isteni kiváltság. Rendszerint az öreg májszter simogatja a finom harisnyákat, míg a fiatal legénynek csak a nézéssel kell beérnie - akkor is csak úgy, ha hozzájut! Nézzétek azt a sóvár arcot ott az öreg majsztram háta mögött, mint szeretné kivenni a mérték-szalagot ennek kezéből, hogy maga konstatálhassa pontosan a 2rp-jét annak a kecses lábnak, mellyel az öreg olyan közömbösen bánik, s melyet tulajdonosa mégis olyan félve takargat, amennyire csak lehet. Hej, ha majd ő is májszter lesz!




HAZATÉRÉS A BÁLBÓL

Hja, bizony úgy van az széles Magyarországnak csaknem minden vidéki városkájában, hogy télvíz idején kerékagyig ér a nyúlós, ragadós sár, s ahol az nincs, kasfenékig merül bele a szekér a híg s nem éppen balzsamillatú pocsétába, mely az egyik ház-sortól a másikig, terpeszkedik. Van is aztán drága dolog, mikor névnapra, batyúbálba vagy éppen kaszinói, nőegyleti s több efféle bálba kell menni. Kocsin, ha elbírná is a ló, hiába mennének az asszonyok, mert összevissza sározódnék, gyűrődnék a nagy gonddal készített, felcicomázott báli ruha. Néhol aztán arra a leleményes gondolatra jutnak a mulatni vágyó honleányok és menyecskék, hogy jó izmos, markos legényekkel úgy vitetik el magokat a báli helyiségbe - puttonyban vagy dézsában. A lenge, habtermetű leányzó teljes díszben beleáll a puttonyba, melyet egy ember a hátára vesz; az erősebb alkatú delnők pedig füles dézsába, melyen rúdat húznak keresztül, s két ember viszi vállon. Ezen a tisztán magyar találmányú s minden nyugati és keleti civilizáció kóros lehétől a maga ősi egyszerűségében fenntartott palankinon jutnak el szépeink a bálba, s éppoly tökéletes toalettben lépnek be a miligyertyák és petróleum-lámpák fényözönétől elárasztott terembe, mint ahogy félórával azelőtt szobáikat elhagyták. Ámde ez csak odamenet van így. Visszajövet már nem szükséges a gyűretlen, sározatlan toalett. Hiszen úgyis összegyűrték kezeikkel, öleléseikkel, s összesározták csizmáikkal a fáradhatatlan táncos gavallérok, mert ők bizony nem jöttek dézsa-palankinban a bálba. Tehát hazafelé csak gyalogszerrel. Kalucsni vagy inkább parasztcsizma mindig készen van az előszobában: a szolgaszemélyzet éppúgy várja ezzel úrnőit, mint akár a budapesti Redoute csarnokában indiai kasmírral. A hölgyek fölrántják a csizmát. Valami inasgyerek-féle előre viszi a lámpást, gavallér mindig akad, aki kínálkozik, hogy elviszi nagysámat a tenyerén, s ki - minthogy ez mégsem lehetséges - megelégszik azzal, hogy az esernyőt viszi. Így evickélnek, lubickolnak aztán hazafelé. Néha az irigy alföldi sár, hangosakat cuppantva a csizmasarokkal, amint ezek mélyeiből ki-kiemelkednek, úgy megfogja a csizmát, hogy az asszonyság vagy a kisasszony rémülve veszi észre, hogy kihúzta lábát s illetőleg lábacskáját a csizmából, mely égnek szögezett ágyutorokként mered föl a sárból. A gavallér segít - és tovább bandukolnak. Egyszer csak az anyjok belecsücsül a latyakba. No, van nagy riadalom. »Gyerek! tartsd ide azt a lámpást!« kiált az apjuk, s mialatt életepárját fölsegíti, kárörömmel néz a kétségbeesettre. Hát nem megmondtam, hogy otthon maradjunk? szól diadalmasan, s bízvást elhiheti mindenki, hogy még nyár derekán is folyvást emlegetni fogja gúnyosan a »nagy esetet« s jövő télire »titulus otthon maradandi«-t formál belőle. Mert a papák falun is csak olyan ellenségei minden bálnak, mint a fővárosban. A kisasszony pedig a gavallérral, halkan nevetgélve és sugdolózva megy tovább, míg hátok mögött az öregek moraja zördül. Vajon nem éri-e őket hazáig másik baleset is?...




GAZDÁTLAN MALOM

A hegyoldal váladozó sziklatömbjei törték-e össze az oldalát, vagy úgy pusztult-e el magától, vagy úgy járt szegény, mint suhai kollégája, amelybe tudvalevőleg hétszer csapott bele a mennydörgős mennykő: azt nem tudhatni. Elég az hozzá, hogy gazdája régóta nincs már. A falubeliek azt tartják, hogy maga ölte magát a vízbe, szántszándékosan merülve a kerék alá, mikor az legsebesebben forgott. Persze, hogy szerelemből. Fiatal legény volt még s beleszeretett a falu leggazdagabb lányába. Az is szerette őt, de az apja nem akarta mesteremberhez adni. S mikor aztán lopva eljárogatott hozzá a malomba, egy este beleesett a vízbe. Úgy kellett lenni, mert azóta senki sem látta. Az apa szívesen adta volna mármost a molnárnak, de hiába! Eszter nem került többet elő, s a fiatal molnár is - búbánatnak adva a fejét - nemsokára utána ölte magát. Így lett gazdátlanul a malom. A szél meg a kő-törmelék azóta széjjelszedte a tetejét; elredvesítette a zsindelyét, a fala, ami még ki nem dőlt, lefeküdni vágyik s meg is teszi rögtön, mihelyt az a korhadt cölöp, amely támasztja, megroppan. A malomkő mozdulatlanul hever egymáson, talán össze is ragadt azóta. A kerék meg csak néha, zivataros éjszakán forog, keserves nyikorgással. Jámbor lélek dehogy merne ilyenkor közelébe menni a »gazdátlan malom«-nak. Keresztet vet magára mindenki, mikor a kísérteties nyikorgást hallja, és azt mondja: »Őröl a szerelmes molnár!«




TISZAVIDÉKI RŐZSEGYŰJTŐK

Vége felé járunk a télnek. Loccs-poccsá olvasztja a városok havát - nem a meleg napsugár, hanem a szakadó eső, de a mezőkön és erdőkön háborítlanul pihen még a tél fehér leple, és svéd kályha, vaskemence vagy a búbos mellett jól esik még melegedni. Ha nem is volt túlságosan kemény a tél, elég sokáig tartott, hogy a szegény falusi embernek elfogyjon az ősszel gyűjtött tüzelője, a szalma, tengeri-csutka s több efféle. Ilyenkor aztán kijár a szegényember a hólepte erdőre összeszedni a leveletlen fákról a szélvészekben letöredezett gallyakat, s hazavinni vagy egy-két ölre valót. Ezzel majd csak kihúzzuk már valahogy a telet. Csakhogy sok kínlódásba kerül ám a hó alól szedni a rőzsét, s bizony ha nem is az övé az erdő, a szegényember busásan megérdemli azt a kis köteg rőzsét, amelyet hóna alatt emelget, mikor annyi fáradsággal jutott hozzá. Csak még egy kis idei türelem, s eljő erdőre-mezőre a megújuló tavasz, az enyhe fuvalom, a melegítő napsugár - a természet ébredése!





1881
PESTI HIRLAP




MEHÁDIAI LEVÉL

Herkulesfürdő, aug. 14.

A magyar kincstár fürdője, hova a »takarékos miniszterek« (Trefort és Szende) járnak mulatni, vidám napokat él most az idény utolsó felében is.

Még Magyarországon vagyunk - de már nem látszik meg egyébről, csak a sárga-fekete ablaktáblákról a katonai kórházon: egyebekben oláh és szerb légáramlat van az ország egyik legszebb fekvésű, legnagyobb komforttal berendezett fürdőjében.

Ámbár e legnagyobb komfort is még igen gyarló a külföldi fürdőkben élvezhető kényelmi eszközökhöz képest.

Szobák alig kaphatók, a vendégek ötösével, hatosával kénytelenek lakni. Az ágyak szembetűnően mutatják, hogy ez már a »porta orientalis«. A tisztaságnak semmi nyomai sehol.

És ez is kényelmes helyzet - a poloskáknak.

*

Hogy a fürdő magyar állami jószág, mutatja a túlságos gondoskodás a közös hadsereg érdekében. Van itt vagy háromféle asylum, beteg katonák, beteg tisztek számára gyógyító ház és lakások. És mutatja az, hogy tele van olyan elemekkel, kik a magyar állameszme ellen izgatnak minduntalan, még a társadalmi téren is.

Ezek közt a legharapósabb valami Popoviciu nevezetű doktor, kinél egész politikai gyülde van, mert házat is épített ide.

E derék ember nyíltan hirdeti a gyűlöletet fajunk ellen ha részeg, ha józan, de ha részeg, akkor még irtó hadjárattal is fenyegetőzik.

A múltkor e tárgyban, beszélik, összeszólalkozása volt az éppen ott időző Jekelfalussyval is, de a dolog valahogy kiegyenlíttetett.

Lehetséges úgy, hogy kapacitálta Jekelfalussyt a magyarok ellen!

*

A vendégek száma még most is megközelíti az ezerkilencszázat, kik igen jól érzik itt magukat, mert mulatság akad bőven: kóbor komédiás-truppok, oláh koncertírozók, szerencsét próbáló hegedűvirtuózok egymásnak adják a kilincset, mely többnyire arannyal van befuttatva: minthogy az idegeneknek van pénzük, - mert nincs Tisza Kálmánjuk.

Azonfelül is majd mindennap van kirándulás a környék érdekes pontjaihoz, a »Kurszalon«-ban pedig napjában kétszer is táncmulatság. Délelőtt az apró gyerekek kerekednek neki a valcereknek, este aztán a fölserdült kétnembeli fiatalság próbálja.

A csárdás persze éppoly ritka, mint a magyar szó, de kivált ez utóbbi nem is igen ajánlatos, mert azt nyeri vele az ember, hogy rosszul szolgálja ki a cselédség s nehezebben jut az idegenek ismeretségéhez, azaz unatkozhatik.

Ösztönszerűleg is érzik a magyar családok az oláh preponderanciát s nem jönnek ide. Az 1900 vendég között nincs több harminc magyarnál.

*

De hát ki ennek az oka?

Nos, éppen a magyar családok, kik a külföldre viszik a pénzüket, ami igazán megrovásra méltó lenne, azon esetben, ha a fürdő tulajdonosa, a kormány, jobb rendbe hozná a szállodákat s több rendet hozna be az igazgatásba, - így azonban nem lehet föltétlenül elítélni a vagyonosabbakat, ha többet igényelve, messzebb mennek üdülni és itthon az oláhokat hagyják grasszálni.

Egy millióval a Herkulesfürdőből világhírű üdülőhelyet lehetne alkotni, hol nyarankint fényével a magyar arisztokrácia odavonzana a civilizált európai társaságokból is sokakat.

Így azonban a Herkulesfürdő »csak érdekes« hely, de minden természet-nyújtotta előnyei mellett sem való úri embernek egyébre, mint megbámulni egy kissé originális életét, az oláh asszonyok szép szemeit, különös toalettjeit és aztán odábbmenni - ha egyebüvé nem futja, hát legalább Palicsra.

*

A nevezetesebb vendégek közül Bismarck gróf még mindig itt időzik. Mondják, hogy az idén unta magát.

Hiába, több szezon, mint ahány Erdélyi Marietta!

Pálmai Ilka még régebben ment el, a női fürdővendégek nagy örömére, kiknek mindenike nyert ezáltal egy-két udvarlót.

Most Makart, a híres festő van divatban - mert divatban mindig lenni kell valakinek. Bárhol jelenik is meg az igénytelen barna emberke, szürke turista-öltönyében élénk bámulat tárgya.

Ma a lugosi dalárda jött el koncertet adni s tiszteletére délelőtt néhány dalt énekelt el, köztük magyar nótákat is.

A festő lejött közéjük s hálásan köszönte meg a figyelmet, említve a rokonszenvet is, amit a nemes magyar nemzet iránt érez.

Délben bankett és toasztok Makartra - és a többi meg a többi.

*

Szent István-napját és a király nevenapját nagyban készülnek minél fényesebben megülni. Az ünnepélyt Dr. Csatabáry, a fürdő magyar érzelmű derék orvosa rendezi.

Lugosról, Kikindáról számos szép leány várja a fényes bált, mely az ünnepélyeket követni fogja.

Van néhány megnézésre méltó bojár menyecske is, kik azonban a mi hölgyeink tündöklő szépsége mellett csak festői nemzeti öltözetükkel tűnnek ki.




MOLNÁR ALADÁR

Oly férfiú halálhírét vesszük Gleichenbergből, kit nem hordozott tenyerén az országos népszerűség nagy mértékben, mert élete, munkás tevékenysége nem volt számítva színpadi külső hatásokra, de akiben tízszer többet vesztettünk, mint a napok hőseinek némelyikével vesztenénk.

A név után, mely a gleichenbergi magyar koporsón áll, nem hangzottak frenetikus tapsok, sem dörgedelmes éljenek. Az áldásos munka embere volt az elhunyt, azon kevesek egyike, kik ledér közéletünkben a súlyt, a komolyságot képviselik.

Molnár Aladár a Széchényiek, Wesselényiek anyagából volt gyúrva; azon minta után kicsiben. Nem hiúság vezette, hogy emelkedjék nagy szerepléssel, hanem az ösztön, hogy emeljen, hogy tegyen, hogy mindazt, amit az ő esze kigondol és a lelke megszeret, megszeresse más is s érvényesítse másoknál is.

Férfikorának delén sem volt még, s mégis egy gazdag múlt van mögötte.

Nevét már Eötvös báró minisztersége alatt tisztelettel emlegették szűkebb körökben. A fiatal osztálytanácsosnak nagy részt tulajdonítottak a magyar népoktatási törvény megalkotásában, mely kétségkívül egyik legérdekesebb reformműve a 67-iki érának.

S valóban Molnáré az érdem nagy része, ő szövegezte, ő állította össze a nagyfontosságú javaslatot, sok eszmével járult ahhoz, annak gyakorlati végrehajtásában is nagy tevékenységet fejtve ki, hivatalos idején kívül is hivatalának élve.

Már Eötvös halála után mindjárt figyelmeztették őt is, hogy az ülő hivatal árt egészségének. Talán ezen okhoz hozzájárult még más is, s kilépett állásából - de az e téreni tevékenysége emiatt nem hogy apadt volna, inkább még fokozódott.

1872-ben a nagyvázsonyi kerület megválasztotta képviselőnek, s azóta három országgyűlésen át egyik legtiszteltebb, nagy reményekre jogosító tagja volt a törvényhozásnak s főleg a tanügyi dolgokban legnagyobb kapacitása. Mint politikus Deákhoz csatlakozott, míg a fúzió óta a szabadelvű párt híve volt, bár akut politikai kérdésekben mindennemű szerepviteltől tartózkodott s szerényen vonta ki magát ott is, ahol a párt kitüntetés gyanánt tisztelte meg valamely feladattal. A jegyzői tollat is sokáig vitte, s mindig közakarattal lett megválasztva.

De ha kivonta magát a szorosan vett politikából, egyszer sem mulasztá el fölemelni szavát ott, hol kedvenc törekvését, a tanügy javítását elérhetni remélte. A közoktatási dolgok tárgyalásánál úgy ment el mindig a parlamentbe, akár a fiatal asszony a házhoz - mint tréfásan mondták neki -; tele volt esze minden fiókja hasznos dolgokkal, amik nem vásárra valók, mert nem mindig népszerűek és kelendők, de megbecsülhetlenek, mert kiegészítő részei a jó háztartásnak.

Egyébiránt mindig a józan haladási eszmék vezették, higgadtság, mérséklet voltak jellemző tulajdonai. S erős hazafiúság idomítá át tanulmányait. E tekintetben felülmúlta Eötvöst, ki nagyobb reformer volt, de nem magyar reformer.

Az irodalomban már régebben működött Molnár és oly fényes sikerrel, hogy nehány év előtt a Magyar Tudományos Akadémia őt bízta meg a múlt századbeli közoktatás történetének megírásával. Egy egész csomó szakműve jó ajánlólevél volt e kitüntetéshez, melyre méltónak bizonyítá a mű első, nemrég megjelent kötete.

Nagy kár, hogy a többi a tollban maradt örökre. Ott hever a halott hagyatékában tömérdek adathalmaz is, melyet nagy fáradsággal gyűjtött össze a levéltárakban, de vajon akad-e kéz, mely ezek között oly biztosan eligazodjék, mint az övé?

De ha akadna is, ki fogja őt pótolni egyebütt? Mert ott volt mindenütt, ahol használhatott. S ahol ő volt, ott alig maradt meg másvalaki.

Már kora tavaszkor rosszul lett. Rokonszenves arcán ott ült a halál vizitkártyája: a sárga viasz-szín.

Le nem törülte azt onnan semmi gyógyír, semmi küzdelem. Mintha érezte volna, hogy sietnie kell, lázas mohósággal írta nagy művét, de mégsem végezhette be, mert emiatt a halál is sietett.

A választások alatt már nem léphetett fel, illetőleg nem mehetett el programbeszédet tartani, s Nagyvázsony nem választotta meg, pedig bizony megtehette volna programbeszéd nélkül is, mert az ő programja, azon a téren, ahol működött, mindnyájunk közös öröksége.

A stájer fürdőbe, Gleichenbergbe ment. De gyógyulást nem találhatott, mert szomorú állapota csak legfeljebb hosszabbítható volt még, de nem elodázható.

Ma reggel félötkor következett be halála, mely véget vetett hosszas szenvedéseinek, s mely fájdalmas gyászba borította az ország intelligens köreit, melyek fölfogják, mit vesztettünk e munkással, ki a munkások dísze volt.

Az édes hazai földre csak holtteste kerül vissza, mert Balatonfüredre fogják hozni kívánsága szerint.

Ott fog pihenni a szeretetház közelében, melynek megalapításán annyit fáradozott.

A szeretetnek emelt házat, a szeretet fog virrasztani az ő sírján is, mert az a föld is az ő háza lett, ahol a leghumánusabb szív porladozik.




A PICIKE KIRÁLYKISASSZONY

Hát csakugyan? Lám a gödöllői kis hercegnőt milyen hamar kerülgeti a szerencse!

Még csak az imént volt egészen gyermek! Még csak az imént láttuk játszadozni a fehér báránnyal a budai várkertben. Még a hosszú ruha sem illeti meg és már a vőlegényéről beszélnek a lapok...

Legalább így csacsogja azt ki a berlini kávénénike: a »Tageblatt.«

Lesz mit beszélni, lesz mit suttogni a fejedelmi rezidenciákban...

*

Lajos bajor király volna a vőlegény. Ő szakítaná le a legszebb rózsabimbót, mely valaha termett Magyarországon...

Egy kicsit koros vőlegény lenne a tizenhárom éves hercegnőhöz... de hiszen a királyok közt nem megy ez olyan strikte.

Aztán többet is ér egy idősebb király, mint egy »kis herceg«.

De meg az uralkodók gyorsabban öregszenek.

S ahol olyan szép a királyné, mint a bajor lenne - ha az egész hír véletlenül nem kacsa -, ott a királyné az uralkodó.

*

Különben a fejedelmek utazása mindig pletykával jár. Lehet, sőt valószínű, hogy királyunk jelenlegi utazásának csupán a szokásos járuléka ez a hír.

De ha úgy áll is, örvendetes, hogy a mende-mondagyártók nem tudtak az idén politikai vagy háborús kombinációkat fűzni a király útjához.

A béke fehér galambja röpköd felette...

Szorultságból egy karikagyűrűt illesztettek a csőrébe...

A kis királykisasszony pedig ezalatt játszik odahaza a bábuival.




A MALŐRÖS NAP

I. A főkapitányi szobában

Beütött a pech tegnap éjjel a kávésoknak és a kártyajátékosoknak.

Thaisz Elek véletlenül ballábbal kelt fel s elkezdte mindennek az ellenkezőjét tenni, amit eddig tett.

Kiadta a rendeletet:

- Fel kell kutatni az összes városi kisebb... jól értsék meg: kisebb... kártyabarlangokat, le kell foglalni a bankokat és a nasi-bankárok neveit fel kell írni.

- Igenis, kérem - mondja a parancsot átvevő hivatalnok.

- Tennünk kell valamit, urak... Sajtói dicséretekre szomjúhozom... Megkóstoltam most, amióta az éji lepkék eltávolítása miatt kedvemre írnak.

- Pedig, oh kegyelmes pasa, ez a rendszabály se ért semmit,... most öregasszonyoknak maszkirozva járnak az utcákon ugyanazok a hölgyek.

- Nos, az előre látható volt. Ez se fog érni semmit, de azért...

- Nem értem, mire való a névsor...

- Hogy meglegyen. Ki tudja, mire lesz jó. Ha Széll valaha hivatalnoki kart tudott szervezni a »végzett földesurakból«, miért ne jöhetne egy miniszter, aki a végzett nasi-bankárokat ülteti be a bürókba... Az ördög nem alszik... Ki tudja, hátha még nemzeti bankunk is lesz, ahol pompás hivatalnoki kar lesz belőlük.

II. A rendőrszobában

Egy civil rendőr halk hangon beszél:

- Fiúk, estére nagy razzia a kártya-bankok ellen.

- Lehetetlen!...

- De istenúgy se igaz... tartsátok titokban.

- Hüm!

- Hanem azért kiki oltsa a saját házát.

- Persze. Ahhoz emberi joga van mindenkinek.

A rendőrök szétszélednek különféle városrészekbe.

III. A razzia

(Saját tudósítónktól)

Éjjel egy rendőri fogalmazó két kapitányi biztos kíséretében felkereste a kártya-bankokat s egypár helyen sikerült a bankot lefoglalni s az erősen szervezett kártya-bandák fejeit összeírni.

A legtöbb helyen előörsök voltak felállítva, akik beszaladtak: »Valahára! Jönnek már!«

Némely helyeken nem találtak semmit.

Voltak pedig a szénatéri »Két oroszlán«-ban, az Aranykéz utcai »Hétválasztó«-ban, a Nagydiófa utcai Friedmann-féle kávémérésben, hol szerencsésen lefoglalták a bankot, mert javában kártyázva találták a kompániát.

- Nekem az a gyanúm van - mondá egy rendőr -, hogy ez a kávés nem volt értesítve e razziáról.

- Az roppant valószínű föltevés - felelte a másik rendőr, mialatt a Király utcai »Jó pásztor«-hoz értek.

Ez körülbelül a legveszedelmesebb barlang, hol szemtelenül űzik a legnagyobb gazságokat.

Különben ezen éji út alkalmából a következő urak tettek szert névre:

Klein, Suppé, Leicht, Steinicz, Breinde, Ellinger, Grünfeld sat.

Érdemes volna hexameterbe szedni e derék nasisták neveit, ha nem lenne sok egy rókáról két bőrt húzni - mert a királyi ügyész úgyis ráncba szedi őket.

Különben ez csak a kisebb része, mert ezek is úgy vannak, mint az Andrássy verebei, hogy: ha lelövünk hetet a százból, hány marad még?

Mind a száz - mert az elröpültek azonnal kiegészítik magukat.

Minthogy ennek a cikknek »Malőrös nap« a címe, a nyájas olvasó bizonyára azon kérdést fogja megkockáztatni a végén:

»Kire volt hát malőrös ez a nap? A rendőrségre, vagy a kártyásokra?«

Mind a kettőre.




Hátra Kezdőlap Előre