APRÓSÁGOK A HÁZBÓL - jún. 10.

Ma tartotta a képviselőház zárülését, mely 12 órára volt összehíva.

Máskor az ily berekesztő ülésen alig jelent meg annyi képviselő, hogy a királyi rescriptumot tudomásul vegye.

Ma meglehetősen tele volt a Ház, még inkább a folyosók.

A szokatlanul nagy frekvencia oka a tegnapi kínos eset volt A tegnap elterjedt hírek szerint ma hajnalban kellett volna végbemenni a párbajnak Wahrmann Mór és Istóczy Győző között. S a délelőtti órákban utcán, kávéházakban s más nyilvános helyeken széltére beszélték, hogy a párbaj végbe is ment, szigorú föltételek mellett, s eredménye az lőn, hogy Wahrmann súlyos sebet kapott. Még a sebesülést is le tudták írni pontosan. A balváll alatt a mellbe fúródott volna be a golyó.

*

A hír, mint a megélénkült képviselőházi folyosókon kiderült, nem volt való. A párbaj elhalasztatott. Több okát emlegették az elhalasztásnak. Komoly lévén az eset, nem lehet nekimenni hebehurgyán. Szükséges, hogy a felek rendbehozzák előbb ügyeiket. Melyik fél kívánta az elhalasztást: arra nem lehetett feleletet kapni.

Elég az azon, a párbaj nem ment végbe. Holnapra, mások hétfőre mondják, hogy végbe megy, sőt némelyek szerdát emlegetik.

A kínos helyzet tehát tart tovább s ennek a nyomása alatt tartotta a Ház rövid berekesztő ülését:

*

Az elnök magyar díszben jelent meg székén, fekete bársony dolmányban, drágaköves gombokkal.

A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, Csanády Sándor kifogásolta, hogy az úgy van szerkesztve, mintha a kérvényi bizottság véleményét a Ház egyhangúlag fogadta volna el, s oda kívánta módosítani, hogy azt csak a Ház többsége fogadta el.

Persze az öregúr tévedése hamar kiderült, mert a jegyzőkönyv úgy szól, hogy az elfogadás felállás és ülve maradás által megejtett szavazással történt.

*

E kis prelúdium után Tisza Kálmán miniszterelnök megbízatni kérvén az elnököt, hogy a szünidők alatt történhető képviselő üresedések iránt elnökileg intézkedjék, - jelenté, hogy az országgyűlés jelen időszakát berekesztő királyi leirat leérkezett s azonnal át is szolgáltatá az elnöknek a papírpecsétes királyi levelet, melyet ez ollóval fölnyitván, fölolvastatá a királyi leiratot, mely az országgyűlés jelen időszakát berekeszti s az újat október hó 5-ére hívja össze.

*

A királyi leirat tudomásul vétetvén, az elnök beterjeszté a lefolyt ülésszak tevékenységéről szóló statisztikai kimutatását. Rövid beszédében fölemlíté, hogy az országgyűlés tevékenységében a Ház minden tagjának élénk része volt. Amit a Ház, tekintettel azokra, kiket hónapokig sem látni itt s kiknek törvényhozói összes tevékenységük a. napidíjakról szóló nyugták aláírásából áll, - derültséggel fogadott.

*

Rövid, egyszerű, de meleg szavakban búcsúzott el az elnök a tűzhelyeikhez immár visszatérő képviselőktől, kívánva nekik boldog üdülést az elvégzett nehéz munka után és boldog viszontlátást a király által kitűzött napon, október 5-én d.e. 11 órakor.

Fölolvastatott végül a jelen zárülés jegyzőkönyve, s azzal a képviselők annak rendje és módja szerint megéljenezvén az elnököt, szíves kézszorítással vettek egymástól búcsút az őszi viszontlátásig.

*

Az ülésen se Wahrmann, se Istóczy nem voltak jelen.

Ülés után a függetlenségi párt tagjai a Margitszigetre indultak, hogy ott barátságos lakomával vegyenek búcsút egymástól.




A HÁZBÓL [okt. 5.]

- Karcolat az első ülésről -

[okt. 5.]

Ijedős természetű emberek meg mertek volna esküdni rá, hogy az országgyűlés középső ülésszaka legalábbis olyan fortissimo accorddal fog megújulni, mint valami kiállításos Wagner-opera. Már a szerepeket is kiosztották elképzelt partiturájokban s tudták, ki fújja majd a nagy bombardont, ki mennydörög a nagy dobon s ki fogja csattogtatni a réztányérokat, rémületére minden állatoknak, melyek ma még a század elején divatos szerelmes trubadúr nóta szerint alusznak talán.

Voltak, kiket odáig ragadt a fantáziájuk, hogy már előre látták, mint üt be az országház csak az imént restaurált üvegpadlásába egyszerre négy istennyila, mindjárt a legelső gyűlésen. Arra nem is gondoltak egy hirtelen, hogy ahhoz, hogy a mennykő a toronyba beüthessen, kettő szükséges: egyik a mennykő, másik a torony. Mennykő, az csak akadna imitt-amott; de hol a torony? Ahhoz még csak a téglákat kezdi összefuvarozni a vasút, de csak a közelebbi napok feladata lesz, hogy azokat szépen egymás tetejébe rakják s legfelül tegyék a meglevő gombot, Péchy Tamást, akinek három esztendeig muszáj kitartani, míg alatta minden esztendőben szétmállik az épület fundamentoma: a ház tisztikara, meg az állandó bizottságok. Köszönöm én az ilyen állandóságot, mikor minden levélhulláskor szurkolnom kell, ha nem pottyantanak-e ki a naplóbíráló bizottsági magas és szépen jövedelmező méltóságomból gonosz irigyeim, kik nem győznek zúgolódni afölött, hogy mire szónoklataik bekerülnek a naplóba, miért hogy nem homályosítják el azonnal Deák Ferenc beszédeit? A bizottságot okolják miatta, meg Kónyi Manót.

Négy dologról bizonyos volt minden ember, hogy az első ülésen be fog következni.

Haragos kérdés fog intéztetni az igazságügyi miniszterhez, hogy a tiszaeszlári gyilkosság tisztában van-e már, s ha nincs, miért van?

Item számon fog kéretni Tisza Kálmántól, hogy a pozsonyi jámbor poncichterek mitől lettek dühösek és Kraxelhuber lóg-e már, avagy csak olyan »elvi« az a statárium a kormánybiztos bugyellárisában.

Item, sürgős kérdés fog intéztetni Wahrmann Mórhoz, mint a magyarországi kagal fejedelméhez, hogy Ónody Gézát hova tette? Mert íme, jelen van a tény, hogy Ónody Géza nincs jelen. Tehát hova lett, - neki tudni kell.

Item meginterpelláltatik a pénzügyminiszter, hogy az állami rend és hivatalos tekintély érdekében ellátta-e immár adóbehajtó közegeit kellő számú revolverekkel s azzal az utasítással, hogy szomorú eshetőségek elkerülése végett azt, akit egzekválni mennek, mindenekelőtt puffantsák agyon.

Tessék: ennek a négyféle Damokles-kardnak állott a ma összeült képviselőház - mint Madarász bátyánk mondaná a védpajzsa alatt. És uramfia, - hiúnak bizonyult minden várakozás. Semmi sem történt, ami a tespedő vért kissé élénkebb keringésbe hozná.

Ez nagy malőr a karcolatíróra, aki kénytelen kijelenteni, hogy mikor nem is egy, de négy botrány van jogos kilátásba helyezve, aztán mind elmarad: az a legnagyobb botrány.

Konstatálhatjuk ezeknek utána, hogy az országgyűlés második ülésszaka óriási botránnyal nyílott meg.

Fölolvasták az összehívó királyi leiratot, mely Schönbrunnban kelt, ami általános megelégedéssel találkozott, az éljenzés stádiumáig azonban nem emelkedett.

Az elnök aztán előadta az aratási vakáció alatt bekövetkezett változásokat. Nyolc képviselőtársunkkal, fájdalom, nem fogunk itt találkozni többet. Szende Béla, Náray Imre, Knöpfler Vilmos, gróf Bethlen András, ifj. Szőgyényi László, báró Radványszky Béla, Justh György, Mikó Bálint részint meghaltak, részint főispánok lettek, mi fölött jegyzőkönyvi részvét fejeztetik ki, illetőleg tudomásul vétetik. Választattak új emberek is, akik alkotmányszerű megrostálás végett kiadatnak az igazoló bizottságnak, mely még nincs. Meczner Gyula negyedszer is lejárt kormánybiztosi váltója további prolongálás végett bejelentetik, s tudomásul vétetik az elnök abbeli tudatása, hogy jegyek vannak az irodában letéve azok számára, kik netán látni akarják azt az embert, aki egyszer azt dalolta az országgyűlésnek:

Dicsőséges nagy urak: hát hogy vagytok?
Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?

Aztán meg nem átallott oly tanácsot adni, hogy: »akasszátok föl a királyokat«. Ezt a veszedelmes rebellist érdemes lesz mai napság megnézni. Ne tessék félni, gondoskodva van róla, hogy ne mozdulhasson. Nem is vasban, - egészen bronzzal körülöntve fogják mutogatni; akár az ujjával érhet hozzá még Fenyvesy Ferkó is.

Az elnöki jelentés alatt időnk volt körültekinteni a teremben. Szép ház gyűlt össze, de nem teljes. Két változást mi is észrevettünk, amiről az elnök nem vett tudomást. Egyik, hogy Tisza Kálmán egész megfiatalodott Ostendében. Szakálla sokkal kurtábbra nőtt, mint azelőtt és sokkal elevenebbnek látszik, mióta a társadalmi rendet megmentenie újabb alkalma nyílt. De ennél is nagyobb szenzációt okozott az, hogy b. Kemény Gábor, noha dupla miniszter, csak egyen ült a miniszteri bársonyszékek közül.

Ordódy, a lemondott közlekedési miniszter nem volt jelen az ülésen. Apponyi Albert, kinek visszavonulási szándokairól annyit beszéltek újabban, szintén nem volt látható. És csakugyan Ónody sem, kinek veszett hírét jelentik a lapok.

De ott volt Istóczy, zord mogorva arccal úgy foglalva helyet, hogy ne legyen kénytelen látni a Wahrmann arcképét. És ott volt a jó öreg Somssich Pál, kinek aggasztó betegsége a múlt nyáron alig engedé remélni, hogy még ily friss erőben, küzdelemre készen láthassuk itt viszont.




A TISZTELT HÁZBÓL [okt. 11.]

- Karcolat -

[okt. 11.]

A vallásháború lángjai lobogtak ma fel. Simonyi Iván és Ónody Géza ugyanis alágyújtották a »snellzíder«-t - de a víz nem bírt valami nagyon felforrni.

A mai gyűlés már régóta várt napja azoknak, akik felette unják magukat. A minden rendű és rangú karzatok egészen megteltek, s kivált az írói karzat, hol a »leendő ház« mond kemény ítéleteket az »ideiglenes ház«-ról.

Az ég felhősnek látszott. Mindenki várta a villámokat. Pauler összeráncolt homlokkal, szemlesütve ült székén. Wahrmann fumigativ arcot vágva a világ folyása ellenében, úgy tett, mint akit semmi sem érdekel. Ő rettenetesen közönyös. Kemény Gábor elmerengve motyogta:

»Milyen idők! Milyen idők!...

Tisza pislogott és jegyezett. Jókai Móricz Palyával diskurált, Tisza Lajos veres nyakkendőt kötött. Horváth Gyula nagyító üveget tapasztott a szeméhez s azon keresztül nézte nagy figyelemmel Simonyit, mint ahogy a rovart szokás. Ez a superlativus a mamelukságban!

Láng Lajos odahúzódott egészen a miniszterelnök háta mögé, hogy az az imparlamentáris megjegyzéseit neki mondhassa el. Lévén ő olyan, mint a szerkesztői papír-kosár, mely a kiadhatlan dolgokat fölszedi.

Ki hitte volna mindezen előjelek mellett, hogy ennek az ülésnek az lesz a legérdekesebb része, amit Szalay Imre fog közbe-közbekiáltani.

Jegyző olvassa a bejelentett tárgyak között:

...Hegedűs Sándor interpellációja a honalapítás tárgyában.

- Megszűnt! - kiáltja Szalay Imre.

- Mi? - kérdik. - Az interpelláció?

- Ej dehogy! A »Hon«.

*

Simonyi Iván egyhangú szónok. Csak valamivel beszél sebesebben Szana Tamásnál. Hanem azért ki lehet sejteni, hogy a pozsonyi statárium ellen beszél s a Mocsáryéhoz hasonló interpellációt ad be.

Türelmetlenül hallgatják. Csak a főrendek karzatán ül egypár öreg mágnás azok közül, akik még kalodában tartották a zsidót valamikor, ha megharagudtak rá. Ezek a legháládatosabb publikuma. Önkéntelenül bólint egyik-egyik a fejével.

Mikor Simonyi bevégzé beszédét, néma csend lesz, senki sem hallat sem tetszést, sem nemtetszést.

Szalay felhasználja a nyomott hangulatot s közbeszól:

- Zajos helyeslés!

Nagy taktikával arra számított, hogy valamelyik szórakozott gyorsíró odajegyzi a beszéd után zárjelekbe.

*

Élénk nyüzsgés támad a hölgy-karzaton. Csend lesz lent a házban is. Ónody állott fel. Csinos fiatal ember, eléggé rokonszenves hangorgánummal. Valami paksaméta fehérlik előtte messziről.

Általános a vélemény, hogy magával hozta s be fogja mutatni az Eszter arcképét. (Másképp ki sem magyarázható, miért van itt az ülésen Odescalchy Gyula.)

Nyugodtan beszél, de rosszul. Igazi rituális gyilkosságot követ el a grammatikán és a jogi terminus technikusokon. Ami különben, úgy látszik, nem az ő hibája, mert írásból olvassa a beszédét, s ha ott jól volna, ő is jól mondaná... Egyébiránt okosan van kigondolva a dolog. Kiviláglik belőle, hogy a zsidók be akarják záratni Baryt a vizsgálóbírót, a keresztények pedig be akarják záratni Havast, az ügyészt. Tiszta dolog ez nagyon. (Hanem ki bíráskodnék akkor a vádlottak fölött?) Vádolja bűnrészességgel Kozmát - ki lent jártában kíváncsi volt arra, hogy miért nem ütötték agyon az eszláriak az ottani zsidókat, s ki átnézi, hogy hamis tanúzások kieszközlésére történnek kísérletek. Interpellálja Paulert, mit szándékozik tenni.

Hiszen, ha ő azt tudná...

De bezzeg tud ám Csernátony mindent. Fesztelenül gesztikulál s causerie alakban cseveg. Az »apróságok apjá«-hoz ez a stílus illik legjobban. Nagy elszántsággal dobja magát oda a népszerűtlenség karjaiba s egy-két éles kardcsapást ejtve ellenfelein, leül, mert - azt mondja - nincsen leírva a beszédje.

Most Tisza jön. Hát ki is jönne más? Furfangos praktikával meghömpölygeti a zsidó-kérdést, megeregeti frázisait s aztán ráerőszakolja az egész szélső baloldalra, mintha »pártkérdés« lenne.

S ezzel népszerűtleníti ugyan a függetlenségi pártot a zsidók előtt - de a zsidóügynek a nyakába odavarr egy egész pártot.

S a zsidók mégis azt hiszik, hogy oltja a tüzet, nem azt, hogy neveli.

*

Csernátony mondotta, hogy a zsidókérdést nemsokára el fogja fújni a közvélemény.

- Nagy tüdő kellene ahhoz - vág közbe Szalay Imre.

Tisza talán ezért beszélt ma halkabban a szokottnál.

Péchy Tamás úr ma nagyon élénk hangulatban volt.

Ónodyt a »garázdálkodás« szónál megrótta. Megtudtuk tehát, hogy az imparlamentár is.

Csernátonyt azonban az »ostobáskodás« szónál meg nem rótta, miből csak azt lehet következtetni, hogy az elnök úr vagy nem tud jól magyarul, lévén ő úgyis tót ember, »nás cslovek« - vagy pedig azt, hogy az ostobáskodást a parlamentbe valónak találja.




APRÓSÁGOK A MAI ÜLÉSBŐL

[okt. 11.]

Nem minden végződik oly szépen, ahogy kezdődött.

A parlament elhatározta, hogy koszorút tesz a nemzet nagy költőjének, Petőfinek a szobrára.

Ez hát neki a legnagyobb elégtétel.

S lelkes volt minden ember arca, amikor ezt kimondták. A fényes szellem mintha megjelent volna a teremben. Mintha suhogását hallanók.

Csend lett egy percig. Mindenki érezte, hogy hol van...

Hanem el is felejtette azután mindenki...

*

Ónody kitűnő piros színben volt. Attól a sok kotlettől, amit azóta megevett, amióta el volt tűnve.

Istóczy sápadt kissé és izgatott - mint ahogy a vezérek szoktak háború idején.

Sok mindenféle tapasztalással vannak tele - a külföldről.

Istóczy egy képet is hozott magával, melyet kedvteléssel s az amatőr szenvedélyességével mutatott a szörnyülköző honatyáknak.

Egy lány van lepingálva rajta élénk szemekkel, amint hanyatt fekszik, s a sakterek, akik lefogták, nyakát metszik meg, melyből patakban csurog a vér egy rituális edénybe.

- Jó, hogy elhoztad! - mondják neki. - Okos emberek vagytok. Festményekkel csináljátok a hangulatot. Ez egy új parlamenti iskola. Aki ezentúl az adóemelés ellen fog szólani, az ellenzékről, megfestet egy megegzekvált családot s kézről-kézre adja a ház tagjainak. A Rohonczy pedig lefotografíroztatja Szapáryt, könnyezve az üres kassza előtt... A sok beszéd fölösleges lesz... A képek fognak kapacitálni, amelyik tudniillik jobban hat...

- Nem kell viccelni - mondja félharaggal Istóczy -, ez nem tréfadolog... A kép egy híres olajfestmény után van csinálva...

- Micsoda? Hát nem természet után? - kérdé Szalay Imre, naivul. Mert ma mindenki interpellált, beszélni csupán Szalay beszélt.

*

Mikor Tisza beszélt, odalép hozzá a teremőr s valamit súg a fülébe, mire Tisza látszólag elsápadt.

- Szeretném tudni - mondja valaki az írói karzaton -, hogy ugyan mit mondhatott neki?

- Semmi különöset - jegyzé meg ott egy irígy poétánk -, alkalmasint azt kérdezte tőle: prenumerált-e már a Komócsy költeményeire?

*

Maholnap minden képviselőnek lesz már egy »saját külön kérdése« is. Rohonczy Gida még mindig a Hieronymi dolgán nyargalászva interpellált, - végül azonban, midőn fölvette a sablon-kérdést, hogy:

...Mindezeknél fogva, kérdem a miniszterelnök úrtól...

Hátulról súgják:

- Hogy hova lett Solymosi Eszter?

Zavarodottan utána mondja:

- Hogy hova lett... azaz, hogy szándékozik-e, stb.

Ha hirtelen észre nem veszi magát, ővele is megtörtént volna véletlenül az a csoda, ami Péchyvel, hogy viccet mond.




A TISZTELT HÁZBÓL [okt. 13.]

- Karcolat -

[okt. 13.]

Történt alkalmasint még a bronzkorszak előtt, mikor még a madarak is tudtak beszélni, s nem most, mikor már az országgyűlési szónokok se tudnak. Történt, mondom, hogy egy hiszékeny ember fülemilét fogott, mire a fülemile így szólt hozzá érzékeny, kérő hangon: Ne bánts, jó ember, eressz el; mi hasznod belőlem, ha megölsz? sülve keveset érek - így legalább adok neked két jó tanácsot, ha szabadon engedsz...

- Jól van, tehát mondd el tanácsaidat.

- Hát legelőször is: »Ne higgy a lehetetlenben!« Másodszor pedig: »Ami egyszer elveszett, azt ne kutasd.« Fogadd meg ezt, jó ember, s hidd el, boldogulni fogsz pályádon.

Az ember megígérte, hogy szót fogad s eleresztette a madarat.

Az vígan felszállt s röptében csúfondárosan csipogta:

- De nagy bolond voltál, hogy eleresztettél; egy akkora gyémánt van a gyomromban, mint egy lúdtojás.

Erre a mi emberünk sajnálkozva vakarta meg a fejét s nekiindult lihegve, fuldokolva a repülő madár után, de az hol előtte, hol utána járt mindig, azonban úgy, hogy meg ne foghassa.

- Ej, ej - szólalt meg végre. - Hát így fogadtad meg a tanácsomat? Nem mondtam-e én neked, ne higgy a lehetetlenben. Nos, hát nem lehetetlenség-e az, te balgatag, hogy egy akkora gyémánt legyen a gyomromban, mint egy lúdtojás, mikor én magam is kisebb vagyok? Aztán nem mondtam-e azt is, hogy ami egyszer elveszett, azt ne keresd... én már elvesztem, engem már el nem fogsz, s ha kergetsz, legfeljebb valami mocsárba csallak magam után...

Rohonczy valószínűleg sohase hallotta ezt a bronzkorszak előtti történetet... mert különben nem kergetné a jómadarakat, akik a gyémántot elnyelték s akik lőtávolon kívül vannak már azóta.... kivált nem kergetné az »úgy hallom«, »azt mondják« s több efféle után.

A Ház ma is népesebb volt a szokottnál. A Rohonczy-ügyet ugyan másodrendűvé degradálta a zsidóügy, hanem hiszen akad még meghallgatója... Szép asszonyok a karzaton, nem annyira a Rohonczy-ügy, mint inkább a Rohonczy kedvéért ülik meg az első sor székeit. A Ház tagjai sietnek elfoglalni a legjobb helyeket. A legjobb helyek most a kormányelnök tájékán vannak, mert a mai torna hősei Tisza és Rohonczy közel ülnek egymáshoz... talán ma utoljára. Ónody tetszeleg magának abban, hogy szinte átül a kormánypártra s Falknak közvetlen szomszédságában foglal helyet. Szalay Imre gyanúsító tekinteteket vet rá helyéről...

A vízi biztosok: Tisza Lajos, Horváth Gyula zordonan könyökölnek a padban, mialatt Tisza Kálmán monoton hangon felel a múltkori interpellációra.

Úgy tesz a tárggyal, mint a budapesti tűzoltók, - hogy nekiszegezi a vízipuskáját azoknak a helyeknek, amik úgysem éghetnek el. Beszél, hallgatják. Néhány kisebb rakétát is előszed: ismeretesek ezek már mind. Szólásszabadság, képviselői jogok. Azokat elhelyezi ügyesen a maguk helyeire, mint az ügyes masamód a máslikat. Megtapsolják.

Hanem iszen nem hagyja ezt annyiban Rohonczy... Látszik, hogy nagy dolgokra készül. Tömérdek jegyzet van előtte. Az a bűnügy.

Csinos fiú és snájdig ember. Úgy néz ki, mintha éppen csak az imént szállt volna le a lóról. Rosszul beszél, idegenszerű és kellemetlen a kiejtése, amely úgy látszik a magyarok előtt, hogy tótos, hanem tulajdonképpen csak arisztokratikus.

Behunyjuk szemeinket, mintha a szendergés venne elő a száraz, szaggatott s tökéletesen rugalmatlan előadás alatt. Behunyjuk szemeinket s elfelejtjük, hogy a Házban vagyunk. Azt hisszük, a szérűn beszél valaki a cséplőknek, rettenetes visszaélésekről unalmas dolgokat, melyekbe mindig az »én« van bekeverve.

Mond sok magvas dolgot is, de ügyetlenül... A komikus forma, amelyben elmondja, elveszi élüket. Látjuk úszni az igazságot a tó tetején, de annyi a fölösleges lé, hogy szinte ki sem lehet venni...

Tisza úgy érzi magát, mintha valaki pávatollal csiklandozna az orra alatt s jóformán kéjes érzés ez neki, kellemesen mélyed bele egy röpirat olvasásába, - hanem erre aztán Rohonczy megfordítja a pávatollat s a vastagabb végével kezdi szurkálni. Tisza mindinkább izgatottabb lesz. Már-már bosszankodni kezd. Dühösen jegyezi fel észrevételeit papírra.

De Rohonczy okosan csinálja, addig beszél, míg a Tisza haragja lelohad, a Ház tagjai megéheznek, s még a karzat egy része is megunja magát. Valóban sokáig kellett várni a csattanós poénre, hogy a parlament méltósága csak akkor lesz megőrizve, ha Tisza Kálmán elhagyja helyét.

Ez már mégis sok. Az ellenzék oda van örömében. Éppen elegendő ma a Tisza nevenapjára.

Az öreg feláll. Pislog egyet előbb s azután mint Saturnus megeszi ezt a rossz fiát s kidobja a hajóból - mely a szegedi szádfalban sem akadt fel. A hajó úszni fog az édes vizek felé tovább is... Rohonczy pedig kitétetett a szárazra: hanem iszen méltóbb hely is ez hozzá: mert a maga lábán szeret járni.




A HÁZBÓL [nov. 15.]

- Karcolat -

[nov. 15.]

Félre bokor, erdő jött helyetted!

Az aluszékony delegációk után szinte égi manna egy képviselőházi ülés. A zsibongás, az élet, s a sok okos ember között a sok bolond ember. Ez az igazi. A bölcsesség is bizony csak a hóborttal szép.

A delegátusoknak is jólesik egy kicsit kiszellőztetni a fejükből azt a sok számot. Itt pedig mindég van valami csemege, ha semmi sincs, hát csinálódik. A világ egyetlen parlamentjében sincs annyi komikum, mint itt: de azért találnak annyit, mert annyian keresik...

A szegény Mezei Ernő arról panaszkodik, hogy a saktereket vízzel kínozták - s eközben maga is folytonosan a vizes pohár után nyulkál, igénybe vett beszélő organumát megnedvesíteni.

Hát ez is elég ok a Háznak a derültségre. Mert hát sehol sincs a világon annyi kedély, mint minálunk.

S míg kedélyünk van - az ördög bánja a deficitet.

De kezdjük az ülést krónikaszerűen. Legelől jönnek a csip-csup dolgok, kinevezett főispánok lemondása s új miniszterek lemondási-játéka. Igazoltatik Mészáros Nándor - amit már csak azért is meg kell említeni itt, mert olyan képviselőről van szó, akinek a neve csak ilyenkor jut nyomtatásba. Kegyetlenség volna ettől az örömtől megfosztani. Igen, oh igen! Mészáros Nándor igazoltatott. Európa csendes.

A továbbiakban kikéretnek a Háztól az Istóczy-Wahrmann féle duellum szereplői.

Valaki közbekiált: »szívesen.«

Általában tömérdek baj van a képviselő urakkal; Pázmándy Dénest meg a szombathelyi sajtóbíróság kéri kiadatni a stílusa végett.

- Ej, Dinkó, Dinkó - szomorítja az öreg Csanády. Hát nem mindig mondom, hogy kár volt neked megtanulni a bötűvetést.

Azután megindul a tisztviselők minősítéséről a vita. Azaz, hogy megindulna, ha az interpellációs könyvbe bele nem volna jegyezve a Mezei Ernő szándéka, hogy a tiszaeszlári kérdésről fog beszélni. Ki az ördög hallgatná hát most a szőke Dárday prókátort, hogy mit beszél a tisztviselői kvalifikációról. A prókátorok különben is mind száraz emberek, az egy Eötvöst kivéve. De meg aztán akárki mit mond is, az lesz, amit Tisza akar.

A Ház tagjai türelmetlenül hallgattak.

Jó szerencse, hogy elhalasztották a jövő alkalomra, s szóhoz juthatott végre a kis Mezei Ernő.

Mert senki sem lehetett olyan szívesen meghallgatva, mint ő ebben a dologban. Beszélt már fanatikus antiszemita, beszélt továbbá már az ügyben Tisza, Csernátony, egyszóval mindenféle árnyalatú ember; Wahrmann a zsidó részről higgadtan s az interpelláló szónok: Mezei Ernő.

Nem nagy ember, hanem ennél a kérdésnél határozottan a legérdekesebb szónok. Hiszen már mindenki beszélt. Amit Tisza el akart mondani, elmondta, amit pedig nem akart elmondani, elmondatta Csernátonyval. Istóczy régen kiadta a mérgét. Wahrmann is eldeklinálta, amit tudott. Ónody pedig azt is elmondta, amit nem tudott.

A legfanatikusabb antiszemiták mind beszéltek.

Most halljuk az érem megfordított oldalát. Eötvös Károly a lapokban megjelent »dadai hullá«-ban az utolsó csepp nedvet is kifacsarta ebből a kérdésből, amit a logika, kombináció és éles ész összetarlózhatott.

Okosat már nem mondhat senki, de még idegcsiklandoztatót mondhat Mezei.

Nem mondott ilyet. Nagy hévvel beszélt, úgyszólva lázzal. Átérezte, amit mondott. Mi magyarok csak nagy nemzeti kérdésekről szólva nagy pillanatokban tudunk ily nemes tűzbe jönni. S tudja isten, mégse lett vele komikus. Egyetlenegy közbeszólás sem zavarta meg a kis emberkét, ki egy fejjel látszott magasabbnak.

Csak egy kormánypárti képviselő próbálta megbosszantani, felírván egy cédulára a következő kadenciákat.

Kedves Kis
Mezei! Mis-
Kolcon a csiz-
Madiák is
Igy gondolkoznak?

Bizony szerencséje, hogy már nincsen meg a visszahívási törvény, se az instrukció.

Mert ez a beszéd nagyon meggyűjtené őkigyelmeik baját ilyen rosszkor - éppen a novemberi nagy csizmavásár előtt.




A HÁZBÓL [nov. 17.]

- Karcolat -

[nov. 17.]

Lex ad praeterita trahi nequit - hanem a tisztesség visszamehet. Úgyis keveset mozog a mai világban. A képviselőház elnöke az Arany János emlékével nyitotta meg a mai ülést, előterjesztvén a Háznak, hogy a ravatalra küldött koszorút tekintse saját maga által küldöttnek.

Ezután átmentek a napirendre, új fejszecsapással neki annak a fának, mely már annyira meg van vagdalva, hogy csak a tar gallyai vannak már meg, zöld lombot is alig hajt.

Álljunk meg itt egy kicsit.

Kossuth Lajos nemrég csonkán közlött levelének van egy kiadatlan része, mely a magyar dzsentriről szól. Szomorúan emlékezik meg ezen osztály pusztulásáról, mely szerinte sok századokon át a magyar nemzet hátgerincét képezte. Pedig még a ráknak is a hátgerince a java.

Nem tudom, miért lett volna tapintatlanság a levél e részét közölni, kivált e pillanatban, mikor megint a dzsentri fejére mér egy nagy csapást a tárgyalás alatt levő törvényjavaslattal Tisza. Az a Tisza, aki azzal tetszeleg magának, hogy ő az utolsó fény, melyet a magyar dzsentri ravatalára vet az új idő.

Nemhogy konzerválnánk a pusztuló osztályt, amennyire lehet, hanem ellenkezőleg, magunk tartunk hajtóvadászatot ellene. A megye az utolsó szárazfedél, ahová elvonult az eső elől, onnan is kiűzzük, kifüstöljük.

Nem marad neki szegénynek más, mint csak a kataszterség.

Ha már semmivé tettük, ne tegyük legalább nevetségessé.

A szőke előadó, Dárday, persze, hogy a fejét rázza az ilyenekre. Európai eszmékkel szaturált fej, s valószínű, hogy a vére sem kék, dacára annak, hogy a dárda antik fegyver. Szinte kéjeleg a tudatban, hogy az idő kerekei dübörögnek s agyontapossák a régi institúciókat s hogy ő is benn ül a kocsiban. Az ugyan egy cseppet sem aggasztja, ha Németh Berci utánuk kiabál, hogy: Hohó! Megálljatok, gyerekek! Nem úgy van ez a dolog! Lassan a testtel, azt mondom! Hagyjatok már legalább bennünket meghalni, meghalni a régi módra.

Szép és okos beszédet mondott Berci bácsi - de a kerekek csak tovább dübörögtek.

Gruber János uram, Grünwald Béla és Irányi Dániel beleszóltak ugyan, de bizony ez sem használt semmit, mert Tisza Kálmán megpattogtatta az ostorát - s megtörtént, odajutottunk, hogy ezentúl nálunk a nemesembernek is tanulni kell - mikor már nincs miből.

A miniszter úr azonban mégis fennhagyta magának, hogy egyes esetekben kivételt tehessen: azaz kinevezhesse okosokká az ostoba embereit.




A T. HÁZBÓL [nov. 21.]

(Karcolat)

[nov. 21.]

A szőke előadó ott ült még ma is az emelvényen - s most már részletenkint akasztották a vármegyét.

A lélekharang egyszer sem kondult közbe, csendben haldokolt. Még sok szót sem vesztegettek rá; mintha nem is lenne prédikációs halott, csak úgy futva sikamlottak át a tisztviselők minősítéséről szóló törvényjavaslat részletein. Csak néha hangzott fel... »felállni!« - s a mamelukok felállottak, mint valami automaták, ha a rugót megnyomják.

Tisza kevélyen nézett végig ilyenkor a gárdáján. Ott vannak egytül-egyig, bokrokat, gruppokat képezve, mint valami ültetményes kertben művészi kézzel összehozva a mamelukok.

Tisza háta mögött a nagy Kőrösy szundikál. Nagy öröme telik benne, hogy ő a ház legigénytelenebb tagja s mégis az első padban ülhet. A kegyelmesnek első pillantása őreá esik, ha hátrafordul: olyan ő tehát, mint a hegyorom, mely abban az előnyben részesül, hogy a nap első sugarai érintik.

Széchenyi Pál gr. az új miniszter elegáns alak s kivált csinos fej; de minden mozdulatán meglátszik a szeminárium. Mikor kezet fog Tiszával, teste szabályos félkörbe görbül, gvárdiánszerű mosoly ül ki az ábrázatára s szinte várjuk a szájából, hogy »et cum spiritu tuo«.

Széchenyi háta mögött Hunyady László ül; nagyszerű magyar arc, míg meg nem szólal - azontúl, ha a szemünket behunyjuk, valóságos német Kammerdiener, - Móricz Paliba oltva.

Jó, hogy eszünkbe jut Móricz. Hol, merre van? Ahon ni, a harmadik padban, a centrumban Jókaival diskurál. Vajon miről beszélgethetnek ketten együtt? Jókai élénken kérdezősködik valamit. Nem csoda! Jövő regényének, mint halljuk, Kőbánya lesz a színhelye.

A szélső jobboldalon Csernátony Lajos könyököl. Rokonszenves arca az oroszlányéhoz hasonlít. Nyugalom ömlik el rajta, s a dér, mely haját megcsípte, csak érdekesebbé tette.

Szeretettel mereng a szélsőbal padjain, mintha kanárimadarai volnának - akik neki énekelnek.

Amikor azonban a saját pártbeliei beszélnek, lassan-lassan morozussá lesz. Jó szerencse, hogy ott van Láng Lajos, aki fölmelengeti - a »Nemzet« ügyeivel.

A folyosón most is többen vannak, mint a Házban. Ha az embernek a magyar képviselőházról alapos ismertetést kellene nyújtania valami külföldi előtt, azt kellene mondani:

E ház két részből áll. Egy teremből és egy folyosóból.

A teremben beszélnek az emberek pro és kontra, a folyosón aztán komolyan cselekesznek. Azaz tárgyalják e beszélgetések következményeit. Párbajokat intéző bizottságok székelnek ott cigarett-füst mellett. Segédek lótnak-futnak, hírek kolportáltatnak és lanszíroztatnak.

A képviselőház mellékhelyiségei még: a »Kék macska« és a megyeri erdő.

Ma a Bartók-Verhovay párbaj-ügy volt a beszélgetés tárgya - mialatt egy másik új párbaj csírájában nőtt. Mert párbajnak lenni kell mindég. Ott öntözgette a gyenge plántát vagy öt ember a könyvtár-szekrények mögött összebújva, s azok között kettő a született szekundánsok közül.

- Lesz valami az esti lapokban? - kérdi egy hírlapírótól két nagyon kíváncsi honatya. - Remélem nyilatkozni fognak a Bartók segédei is?

- Igenis nyilatkoznak - mondja a zsurnaliszta -, de csak két év múlva fogják hozni a lapok.

De most már térjünk át az ülés részleteire. A legérdekesebb volt az eleje és az utolja.

Az elején egy kérvényt jelentettek be a zsidó emancipáció ellen, az utolján pedig benyújtotta a kormány az írói tulajdonjogról szóló törvényjavaslatot.

Az volt az eleje s a vége - biz a közepe el is maradhatott volna.




A T. HÁZBÓL [nov. 21.]

(Karcolat)

[nov. 21.]

A Ház órája félegyet mutatott, midőn az ülés bevégződött, befejeztetvén a tisztviselők minősítéséről szóló törvényjavaslat. Tisza, miután megette most már körmöstül a vármegyét, hazament ebédelni. Ekkora gyomorról még nem tett tanúságot senki.

Hanem a fiskálisokra már nem volt étvágya - ami természetes is, hamar elunja az ember azt, amit nagyon fogyaszt.

A fiskálisoknak nem kell denique gyakorlati vizsgát tenni.

- Mert azoknál - mondja az elnöki székhez támaszkodó Jókai - az az ártalmas, ha minél többet tudnak.

Ügyes dolog volt a Tisza Kálmán tegnapi megjegyzése a községi nótáriusokra, akik az érettségi vizsgát akarják kvalifikációnak. Igen derék dolog ez - úgymond -, hanem van benne egy kis hiúság is! Ha a községi jegyzők érettségit tesznek, hova legyek én akkor a főispánjaimmal?

S így maradtak a derék községi jegyzők a négy eleminél.

A Wahrmann és Istóczy párbaj tetteseit mintegy három nap előtt kiadatni kérte az illetékes bíróság a képviselőháztól.

A t. Ház furcsa helyzetbe keveredett.

Hogyan adja ő ki - teszem azt - Wahrmann Mórt, mikor maga a »Ház« határozta el zárt ülésében, hogy meg kell verekedni?

S azonfelül még egy forma-vétség is történt. A törvényszék Hollósy Károly kiadatását is kérte.

Hollósy Károllyal ritkán történik valami. Régóta szeretné már, ha emlegetnék, tesz-vesz, lót-fut már évek óta, de minden igyekezete mellett sem sikerül neki szerepelnie.

Belefáradt a dicsőség hasztalan kergetésébe s fogta magát, elhatározta, többet meg sem mozdul, nem vesz részt semmiben, nem ártja bele magát semmibe.

S íme, az első párbajnál, amelyben részt nem vesz, a törvényszék őt is kikéri a Házból.

Hollósy Károly, ámul-bámul s telekiabálja a folyosót, hogy hiszen ő nem volt se szekundáns, se semmi annál a párbajnál, micsoda violencia hát, hogy mégis kikövetelik?

S Hollósy Károly ez aproposnál fogva csakugyan hírre vergődik. Mindenki róla beszél.

- Hallottad-e Hollósyt? Hogy jut oda Hollósy? Hallatlanul felületesek ezek a bíróságok- akár a miniszterek! Hja, hiába, csak egy jó törvényszék van a világon... a »tiszaeszlári«. Szegény Hollósy, még talán el is ítélik. Magyarországon minden valószínű. Pedig nem volt ott, csak a lovai, akik kivitték a szekundánsokat.

A jószívű Mezei Ernő, mialatt a mentelmi bizottság tanácskozik ez »idegfagyasztó« ügyben, valóságos trémákat áll ki. Mezeinél már csak két jobb szívű ember van a Házban: Jókai Mór és Törs Kálmán; ezek képesek volnának még a légycsapó eltörlését is behozni. Mezei, mondom, drukkol és szorongatásokat áll ki a fajbeli Wahrmann és az ártatlan Hollósy miatt.

- Mit gondolsz, kérlek - kérdi Horváth Gyulától -, Hollósyt tán csak nem fogják kiszolgáltatni?

- Azt hiszem.

- De mit fognak mondani?

- Hát még nem tudod? - kérdi Horváth Gyula nagy szemeket meresztve. - Téged adnak ki helyette! Mert csupa antiszemiták ülnek bent a »mentelmi«-ben.

- Hüm, ühüm! - nevetett fel Mezei. - Te mindig tréfálsz.

- Hanem egy föltétel alatt kiszabadítlak. Ha prenumerálsz az Ónody könyvére.

- Mire való lenne az nekem?

- Furcsa kérdés! Már Wahrmann is aláírt ötven díszpéldányt.

- Aztán mire neki ötven?

- Hát csak úgy... szalonnát fog beléjük takargatni.

Ilyen külső diskurzusok szépítik meg a belsők ürességét a Házban, mert a külső olyan belső, amilyen hiábavaló a belső.

Ami okos dolog történt, az mind a Csanády bácsi fejéből kerekedett. Olyan pompásan mosdatta az átellenes oldalt, hogy a nagy Kemény Gábor nem állhatta, hanem átjött a szélsőbalra s leült Irányi Dániel mellé csevegni.

Arról a helyről, ahol én ültem, nem lehetett ugyan észrevenni ki ül mellette, hanem az Irányi szörnyű ásításairól könnyen kikombinálhattam, hogy kivel beszélget.




APRÓSÁGOK

[nov. 22.]

»Hazafi (Veray) klub.« Ezen a tituluson antiszemita pártot alakítanak Ónodyék. Benne van Imre, Istóczy, Dessewffy Kálmán, Lázár Lajos és a kis Meszlényi, akiről azt mondta Tisza, hogy lehet belőle valami - ha megtanul előbb öltözködni.

S az a furcsa, hogy ezt éppen Tisza mondta - György Endre előtt.

*

Ki írta ezt? (Találós mese). Az országos »apátia« iránti kesergés mondolatai már annyi tintát ittak, hogy feketére puffadtan hánykódnak az oppozicionális vezércikkek »elposványosodásának« felületén. Ami pedig a Tisza hazaárulását illeti, no hát annak hangoztatására az ellenzéki Bálám már csak Félegyházának képviselőjét tartja illetékesnek. Ideje volt tehát, hogy egy új jelszó teremjen. S hogy ez a tulipán a Pesti Napló területén virágzott ki, az ismét rendén van, miután neki van legnagyobb érdeme a pártjából harsogott előbbi harckiáltások gégesorvadásának és tollhektikájának előidézésében...

Láng Lajos: - Ejnye! mintha hallottam volna már valahol ezt a mondatot.

*

A Ház elnöke azzal fenyegetőzött, hogy a megrovás helyett sokkal hathatósabb eszköz lenne, ki nem fizetni az absensek napidíjait.

Ábrányi Kornél: - Íme! Végre egy ember, aki ismeri az életet is és az embereket is!




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

nov. 23.

Harc és háború - intra muros et extra.

Odabenn meg se gondolva, hogy gyenge üvegből van a háztető, már nemcsak kővel dobálóznak, valóságos Osszákat és Pelionokat dobálnak egymás fejéhez a hazamentő titánok. I. Napoleon, a földi hadisten világverő hadainak vasléptei alatt dübörög a föld Jenánál, Wagramnál, Austerlitznél; formálódnak a carré-k, nyomulnak előre a colonne-ok, mialatt az ágyúk érctorkainak szörnyű zenekara bömböl hozzá kíséretet: kavarognak a füstoszlopok, melyeknek sötét méhében fel-felvillan a földi mennykövek sokaságának sápadt tüze, amint a pattantyúkat elsütik...

Az már bizonyos, hogy nagyszerűen tudja adni a csatát Németh Albert. Kommandírozza a nagy Bonapartét, Blüchert ide-oda, meg a hadsereggé szervezett fináncokat, erdőkerülőket és a Waldmajort, hogy szinte tűzbe jön a hallgató s egész elfelejti, hogy békés tanácskozás kedvéért van itten, olyan verekedhetnékje jön.

Jaj, nem csoda! Hadsereg-szervezés van, és a tisztelt Ház bele akar beszélni, amihez pedig semmi köze. Felségjog az egész, a népek köszönjék meg, hogy legkegyelmesebben megengedtetik nekik odaadni gyermekeiket »schätzbares Material«-nak s ha verejtékes garasaikat puskaporra elfogadják.

Ki is fejtette azt bőven és alaposan Pulszky Ágost - az észjog tanára az egyetemen -, hogy a magyar nemzetnek magyar hadsereghez nincsen joga, abszurdum az, s ő azt el nem ismeri.

Pulszky Ágost k.k. lajdinant úr nem ismeri el a magyar nemzet jogát egy magyar hadsereghez s tiltakozik ellene.

Mikor ezt a kis Pulszky Gusztit látom az öblös szájával, mindig azok a zöld gyepen legelésző apró, puha sárgamolyhos kis libák jutnak az eszembe, melyekkel szakértők véleménye szerint bizonyos körülmények között oly kellemes érzés az emberre a - fogát kipiszkálni.

Hej, ha ott lett volna ezen az ülésen az öreg Deák Ferenc, a Háznak micsoda derültsége között piszkálta volna ki a fogát a k.k. lajdinanttal, az észjog professzorával az egyetemen, vitéz és tudós Pulszky Gusztival...

Így csak Mocsáry mutatta ki, hogy Ágost úr, amikor így beszél, voltaképpen Magyarország államiságát tagadja, s Herman Ottó vágott oda neki, hogy mit gondol: hogyan jöttek be az országba a magyarok ősei: úgy-e mint szegény vándorlegények, avagy mint ugyancsak önálló külön magyar hadsereg?

Lőporszaggal, vigalommal volt tele a levegő. Nem engedjük a magyar fiúkat cserepárok közé sorozni! A mi zászlóaljainkat ne vigye Óperenciába senki! Csak Ráday, a honvédminiszter mosolygott a téglaszín bajusza alatt, gondolva magában: »lármázhattok ti, mikor már ott is vannak.«

*

A diplomaták karzatán a csata tartama alatt tűnt föl egy boltozatos kopasz homlok, hosszú szakállal.

- Nini, Klapka! - suttogák erre-arra, - no, az már csakugyan komoly jele a háborúnak.

- Már hogy volna Klapka - mondá egy tapasztalt honatya -, nem látjátok, hogy mellette van Péchy Jenő?

Amint aztán ki is derült, hogy nem Klapka volt az, de valami rézcsőkereskedő Glasgowból.

*

A nagy háborúság közepette csak a Helfy Náci feje képezett kivételt. Olyan volt, mint háborgó tenger közepén a sziget, - persze olyan sziget, amelyen kevés már a pálma. Szépen, nyugodtan fénylett a homloka, mint a Salamoné, míg egyszer csak szépen lekonyult.

- Ni, Náci elaludt! Az istégbáró, el biz az. Elaludt, éspedig - a Mocsáry beszéde alatt.

- No, ni, nem hiszem - mondá ott valaki -, hogy ez a Náci nem célzatosságból aludt el. Tudjátok, ezek a szélsőbal vezérei titokban mindig agyarkodnak egymásra.

Tehát még egy oly csendes, békés momentumban is, aminő az álom, ki volt fejezve a mai harcias napon az ellenségeskedés.

*

De hát még a folyosókon!

Herman Ottó, amikor a csatáját bevégezte odabenn, kiszaladt a korridorra s ott fogdosta az aláírásokat a következő indítványhoz:

»Akasztassék az országházára egy tábla, következő felirattal:

Itt minden fél órában friss párbajsegédek kaphatók.«

*

A büfé körül nagy csődület esett. Általános megbotránkozás között mutogattak egy zsurnaliszta képviselőt pénzért. Abban a veszedelmes gyanúban szenved a szerencsétlen, hogy e héten még nem volt párbaja.

Nagy nehezen sikerült a fölháborodott tömeg markából kimenekülnie Nina kisasszony védszárnyai alá.

*

Horváth Gyulát, akinek félbe kellett hagyni a vízszabályozást a Tisza körül, hogy a veszedelmes napok alatt mindig kéznél legyen egy slágfertig gavallér Tisza körül, a tegnapi ádáz párbaj alkalmából így támadta meg egyik kollégája:

- Hát te vízontó, te Budapestre vért jársz ontani?

S ő még mosolygott hozzá, a bősz szörnyeteg.

*

Polónyi Gézának fekete selyemkendővel van felkötve a balkeze.

- Szörnyen restellem - mondá. - Valami ostoba szemölcsöt vágott ki a karomból a doktor, s most mindenki gúnymosollyal néz rám. Azt hiszi, hogy már én is - gyerek lettem.

*

Nevezzük X-nek, mert nem akarnók, hogy bolondjába még kihíjon.

Tehát X-ről az a fáma, hogy amíg iskolába járogatott, mindig szekundába pónálták. Mondták is a professzorai, hogy sohase lesz ebből semmi.

És mégis lett belőle valami. A professzorok szamarak, nem tudják, hogy predestinációja van még a szekundának is.

X. tisztelt barátunk foglalkozására nézve - szekundáns.




A T. HÁZBÓL

(Karcolat)

[nov. 24.]

Holnap fog Tisza felelni Mezei Ernőnek! Ez az újság! A nagy gyerekek úgy fogadták ezt a hírt, mint a kis gyerekek szokták, mikor véletlenül kitudódik a konyhatitok, hogy »holnap tejberizskása lesz«.

Nincs most más kérdés - csak a zsidó kérdés. Minden más dolog unalmas! S ez jellemzi szomorúan az időket s főleg a T. Házat.

Ma mégis a »vöröskereszt«-ügy uralkodott a kedélyeken. Herman Ottó nagyon is nekiugrott, bár alapjában igaza van.

József császár is azon kezdte valamikor, hogy ha Magyarországot germanizálni akarják, a magyar nők szellemét kell előbb megmérgezni, mert amíg magyar anyák lesznek, addig mindig lesznek magyar férfiak is.

Jól volt kigondolva ez a politika, mely mellett kilátásba volt helyezve, hogy száz esztendő múlva németül fognak beszélni a szegedi tanyákon.

Gyanús... nagyon gyanús história ezek a »vöröskereszt-egyletek«.

Gyanúsak pedig leginkább a származásuk s kissé a természetük miatt is.

Aztán a magyar ember nem szereti, ha hozzányúlnak a feleségéhez.

A katonát... az osztrák katonai szellemet átplántálni a magyar nők szívébe, beadogatni azt nekik apródonként a hiúság labdacsaiban, ez nagyon meggondolandó dolog, ebből jó sohase lehet, de rossz lehet belőle... Márpedig ilyen célzatok látszanak.

Ami azonban a lutri elleni kifakadásait illeti Hermannak, ebbe már be kellett volna nyugodnia. Ez már azzal jár. A ferbli ellen se szóljon, mert az nemzeti játék - s a Hatvani utcai kaszinó is csak éppen ezért nemzeti.

Hevesen, de nemesen, hévvel beszélt. Láttuk, hogy átérezte, amit mondott, igazi hazafiság sugározott szavaiból. De hasztalan. Ott volt Tisza, a legügyesebb masamód, ki (talán ügyetlennek találván a Hegedüs Sándor ötletét szocialisztikus eszméket vetni Herman szemére) hirtelen felöltöztette a javaslatot a humanizmus ruháiba. A mamelukoknak persze hogy tetszett.

Még Jókai is igyekezett kiérdemelni mára a Tisza megelégedését s a szegény Szalay Imrére rápörköl, hogy mit hivatkozik a történelemre, ha sohasem olvasta?

- Ha olvastam-e? - morogja Imre dühösen a mellette ülőkhöz. - Többet mondok. Már csináltam is történelmet.

- Mikor, te Imre?

- Hát a löllei konferencia kutya?

Még egy komikus - de alapjában az egész országot megnyugtató - kijelentés is történt.

Hegedüs Sándor kinyilvánította, hogy a késő századok előtt ő elvállalja a felelősséget a mai politikáért.

Hát kell-e még több?

S még ráadásul tejbe-rizskása is lesz holnap.




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL

- nov. 25.

Simor kontra Haynald volt ma a napirenden. S a régi hagyományok fölelevenítésével, mikor az egyház nagyjai fejükön sisakkal, mellükön páncélinggel, kezükben karddal álltak ki a csatasíkra: a bíboros két főpap is vasban jelent meg az arénán. Vas-útban tudniillik.

A dolog facitja az, hogy minekutána Kalocsa is kapott szárnyvasutat: dukál Esztergomnak is. Mert az mégis erős vétség lenne a hierarchiai szubordináció ellen, hogy az ország második főpapjának legyen vasútja, első főpapjának pedig ne legyen.

Ennélfogva Horánszky Nándor amellett plaidiroz, hogy micsoda dolog az, a legrövidebb kurtavassal csatolni Bécshez Budapestet, Bián, Bicskén, Tatán keresztül Szőnynek, mikor már úgyis annyi látható és láthatatlan füzérekkel van hozzákapcsolva, - legalább hosszabb legyen az a lánc vagy tizenhét kilóméterrel s haladjon szépen a Duna mellett Esztergomnak, azt kívánja a szimmetria is, levén a Duna közvetlen balpartján úgyis vasút, illő tehát, hogy közvetlenül a jobb parton is legyen.

De ha már olyan erőnek erejével ellenzik a hármas paralelszalagot, t.i. magát a Dunát, az osztrák vaspálya jelenlegi vonalát és az általa javallottat: legalább egy szárnyvonalat csináljanak a buda-szőnyi vonalhoz Esztergomnak, mert ott a prímás és ott a kőszén.

Kemény Gábor meg is ígérte, hogy módját ejti ennek a dolognak. Hogy mikor? azt nem tudja uram de tudta helyette Németh Albert, hogy »majd úgy a választások előtt.

A közlekedésügy miniszterének nyilatkozatára Tisza is ráadván a szentesítő klauzulát - ami nélkül miniszteri nyilatkozat nem ér egy fakovát -, a ház megnyugodott, s át lehetett térni a - tejbe-rizskására.

*

Azaz hogy egy kis appetitórium következett előbb.

A kérvényi bizottság jelentését terjeszté elé az előadó Berzeviczy Albert. A kérvényi bizottság, természetesen, indokoltnak találta, hogy a belügyminiszter az egri érseki nyomdában készült zsidóellenes nyomtatványokat, minők »A tisza-eszlári vértanú leány és az ó-hitű zsidók«, az »Esztergom« című lap néhány számát s holmi fölragasztásra szánt apró tömpölyöket - ahogy a nép a stemplit nevezi -, melyek épületes jelszavakkal és verseményekkel vannak ellátva, rendőrileg lefoglaltatott. Ezt a fölfogást tolmácsolta most Berzeviczy.

De Polónyi Géza a szélsőbalon nem így gondolkozott. A kérvényi bizottságban benyújtott egy kilenc rőfös ellenvéleményt, melyben nyomról-nyomra kimutatja, hogy amit a belügyminiszter ez esetben csinált, az olyan tökéletes törvénysértés, hogy esztergályozni se lehetne jobbat. Az 1848-i sajtótörvény csak a sajtó-bírónak adja meg a jogot, hogy valamely nyomtatványt lefoglalhasson. Ítélet kell ahhoz, nem megy az csak úgy hűbelebalázs módjára; mert itt nagy principium forog szóban, a sajtószabadság. A belügyminiszter abban a közösügyes taposó-malomban jól megtanult taposni, mert a sajtószabadságot, a minden más szabadságok biztosítékát taposta meg. Mit tudja ő, hogy mi volt azokban a lefoglalt nyomtatványokban. Lehet, hogy biz azokban sok csúnya, gonosz, veszedelmes dolog volt. De hisz a sajtótörvény az ilyenekre is megadja az orvosszert; mért nem alkalmazta azt a kormány?

Polónyi szépen, hevesen, tűzzel beszélt. Elmondta, hogy akik ezt a mi sajtótörvényünket csinálták, azok közül már csak az egy Kossuth Lajos él. Batthyány Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan, Deák Ferenc stb. közöttünk nyugosszák a boldogok álmát.

Ezt azonban Lükő Géza nem hagyta szó nélkül.

- Itt közöttünk - úgymond - senki sem aluszik, kivéve az egy - Göndöcs Benedeket.

*

A Polónyi beszédének voltak igen ügyes részei. Ilyen volt, például az, ahol fejtegette, hogy a zsidóellenes zavargásoknak oka nem azokban a lefoglalt röpiratokban rejlik; de igenis ott rejlik abban a propagandában, melyet a miniszterelnök oly sokáig engedett pártjában burjánozni, míg az mély gyökeret vert, s elterjeszté terebélyes koronáját, s Tiszának csak akkor jutott eszébe föllépni ellene, mikor már az egésznek az ellenzék nyakába vélte varrhatni az ódiumát. Odáig melengette, ápolgatta.

Tisza elég röviden válaszolt. No bizony - úgymond -, hát lefoglaltak egy-két nyomtatványt; de máskülönben senkinek sem lett semmi baja.

Hát hisz nem is kellene egyéb, mint hogy egyúttal föl is akasztatott volna vagy egy tucat embert - rendeleti úton, a Ház utólagos jóváhagyása reményében: Mert arról nincs kétség, hogy a többség ez esetben se tagadta volna azt meg tőle - olyan csekélység miatt.

*

A nagy Győzőt is volt alkalmunk hallani: Istóczyt.

Mit? még arra mer hivatkozni a kormány, hogy a salus reipublicae suprema lex? Az ám, az ángyuk térgye! Nem a salus reipublicae, a salus judeorum tinálatok a suprema lex! Ha a kormány magaslatán állana a föladatának, nem azt az egynehány antiszemita füzetecskét, de a zsidó és a zsidók szolgálatában álló sajtót üldözné. Miért nem jutott a kormánynak eszébe üldözni az Ubryk Borbáláról szóló rongyfüzeteket, amikben olyan alaposan van letéve a katolikus vallás?

Az meg már egyenesen ostobaság, amit a szélsőbal mível. Rosszallását fejezni ki a kormány eljárásának, hogy némely nyomtatványt szimpliciter konfiskált; de egyúttal azt mondani, hogy azok a nyomtatványok azt megérdemelték... Hol itt a logika?

Őneki egészen más, határozottabb határozati javaslata van. Ugyanis mondja ki a Ház, hogy a zsidók elleni elkeseredés nem az antiszemita sajtóból, de a zsidók visszaéléseiből következik, s intézkedjék, hogy a zsidók kellő korlátok közé szoríttassanak.

Ez aztán legalább radikális kúra lesz.

*

Denique addig-addig disputáltunk, míg egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy ránk virradt a két óra.

A vita koránt sincs még befejezve. Beszélni fognak még sokan, köztük Szederkényi, Irányi, Szilágyi Dezső.

A tejbekása pedig holnapra marad, mert Pauler is kikopott az időből s föl nem tálalhatta a kis Mezeinek, aki pedig már egy hét óta se nem eszik, se nem iszik erre a jó falatra vártában.

*

A folyosókon is antiszemita szellemmel volt tele a levegő.

Meszlényi Lajos, a szélsőbal fejérmegyei új akvizíciója röpített szárnyra egy adomát. A »Bolond Istók« sokat adna érte, ha ő közölhetné először - illusztrálva. No, de az ilyenekben nincs kollegialitás, s mi vérző szívvel ugyan, de kénytelenek vagyunk őt megelőzni vele.

A vaáli kocsma előtt megáll egy bicskei fuvaros s belép az ivóba. Azaz belépne, de alig tudja hová tenni a lábát; ott hemzseg a földön sűrűn vagy kilenc darab apró gyerek, mint a macskakölyök.

- Ajnye, Dávid szomszéd - kérdi a korcsmárostól -, e mind a maga gyereke?

- Mind biz a, János gazda.

- Derék! Aztán - mind meghagyja?




A MAI ÜLÉS

- Karcolat -

[nov. 25.]

Fél egyre mentem a »Ház«-ba. Síri csend a folyosón és szivarszag. Lépteim kísértetiesen kongtak végig, tompítva kissé a szőnyeg által.

A kapus ábrázatán is némi izgatottság, az ajtónállók úgy odaszorulnak a szőnyegbejáratokhoz, mint a hallgatódzó szolgák a színdarabokban. Valami nagy dolog folyhatik odabenn...

Egy lélek sincs sehol. Üres a büfé is. Minden ki van halva, mikor a Ház eleven. Képzelhetetlen helyzet ez. Mintha a tagokból minden vér odagyűlne a gége körül.

Ez egyszer a kis Berzeviczy Albert volt a gége. Ő állt az előadói székben s szórta a mennyköveket a sajtó rakoncátlanságai ellen - más szavakkal: hadonászott Tisza mellett.

Berzeviczy különben igen rokonszenves fiatal alak, szép hanggal. Valóságos zsebkiadása Láng Lajosnak. Csakhogy még nagyon szépirodalmiak a beszédei, mint ahogy túlságosan politikaiak a novellái a Fővárosi Lapokban.

Határozottan csinos s jól meg van kötve a nyakkendője, - kár, hogy Tisza igazítja a csokrát. Hamar lesz belőle főispán, - ha ugyan a klíma, amelybe került, nem válik zordabbá, úgy, hogy a dér idejekorán meg nem csípi.

A mai érdekes ülésre pedig szolgáltatta az anyagot tekintetes Heves vármegye. Bis repetita placent. Heves már egyszer valaha majdnem megbuktatott ilyen dologgal egy belügyminisztert, Wenckheim Bélát; hátha most jobban sikerülne. Meg kell próbálni. Néha a kapanyél is elsül.

El is sült annyira, hogy Polónyi Géza legalább elmondhatta zsíros kálvinista hangján Eötvös Károlynak egyik anekdotáját, amit az valahonnan a vidékről hozott.

Hangzik pedig ez az adoma ekképpen.

Kérdezik a parasztot, hogy:

- Hej, földi, ütik-e már kendteknél a zsidót?

Az a félagyarára fogja a pipáját s azt mondja vállát vonva:

- Hát már mért bántanánk a szegény fejét? Nincs abból semmi haszon.

- Semmit se hallottak volna kendtek?

- De bizony hallottuk, hogy, aszongya, valahol a Tisza tájékán vérét vették volna valami ártatlan keresztény lánykának - de nem tudhassa az ember: igaz-e?

- Errefelé hát nem haragusznak ugye a zsidóra?

- Ami azt illeti, haragszunk biz mi, hogyne haragudnánk, s agyon is ütnénk őket sorba - ha nem félnénk az uraktól.

- És ugyan miért félnének az uraktól?

A paraszt gondolkozóba esett, megmondja-e, vagy sem, de csak mégis megmondta:

- Nem egyébért biz mi, mint azért hogy ha mi agyonütjük a zsidóságot - akkor aztán az osztozkodásra kerülne a sor.

- Nos aztán?

- Akkor aztán előállnának az urak és az osztozkodásnál azt mondanák: Félre paraszt!

- Hm! Nagy bolondok kendtek...

- De még nem eddig van. Az osztozkodás után következne az akasztás.

- Hát az bizony úgy következne.

- És akkor megint odaállnának az urak s azt mondanák: Elő paraszt! Mi ütnénk agyon a zsidókat, ők osztoznának a vagyonukon, s mi kerülnénk a hóhér keze alá.

Ezt akarta elmondani Polónyi s el is mondta derekasan föleresztve azt elöl-hátul olyan paprikás lében, hogy Tisza csak úgy prüszkölt tőle s izgatottan jegyezte a súlyosabb mondásokat.

A mamelukok tűkön ültek; általános volt a fészkelődés. Hegedüs Sándor belébeszélt.

- Ne türelmetlenkedjék, Hegedüs úr, - kiáltott feléje Polónyi -, majd áttérek önre is mindjárt!

Ezentúl aztán nyugodt is lett, de Polónyi nem tartotta meg szavát s rá nem tért derék Hegedüsünkre.

- Hát én hol következem? - dünnyögé az a beszéd végeztével lehangoltan.

- Abban voltál te benne - véli Jókai -, amit németül mondott.

Mert Polónyi egy egész német citátumot is belevegyített a beszédébe, ami egészen zavarba hozta a gyorsírói asztalnál Maszákot és Antalikot. A nagy Pázmándy Dinitől kérdezgették, hogy micsoda nyelven van az? Az se tudta megmondani.

Polónyi után Tisza beszélt. De hát, én istenem, mikor nem beszél Tisza?

Olyan ő, mint az alumneumok étlapjain a kása. Mindennap ott van, sőt amikor nincs ott, akkor is ott van valami alakban.

A tisztelt »zsarnok« úr igen szelíd volt s igen jó vicceket mondott, Kevés pataki diák tud különbeket.

Azt mondja, hogy ő ennek a hevesi kérvénynek tulajdonképpen nagyon örül (hiszi a piszi!) mert ha ez nem lett volna, Polónyi nagy beszédje elveszett volna az utókorra nézve - s hogy a magyar nép józanságát ő is bámulja a népben, de nem a képviselő úr szavaiban. Egy kicsit viccel, egy kicsit fenyegetőzik s egy kicsit ravaszkodik. Különben a Ház bölcsességére bízza az - ügy eldöntését.

S a Ház bölcsessége nyomban is kitör a merengő Móricz Pál szájából.

- Fölmentjük! Éljen!

A miniszterelnök pózba helyezi magát s Lendvay-léptekkel hagyja el a termet, - hadd helyezzék vád alá.

Dörgő éljenzés kíséri ki. - A mamelukok arca tündöklik. Ónody pisszeg. Hoitsy Pali elborult homlokkal nézi, Wahrmann viccel, Pauler pedig összerázkódik - s arca fölveszi a természetes színt, mint az iskolás gyereké, mikor a preceptor eltávozik.

A kinyíló ajtón pedig, amelyen Tisza távozott, hűvös légáramlatban beszól a Deák szelleme:

»Ahol a Hatalom beül az Igazság székibe, ott bizonyosan nincs odahaza a Törvény.«

*

Különben komédia az egész. Az utolsó felvonása holnap lesz.




A TISZTELT HÁZBÓL

Karcolat

[nov. 27.]

A honatya urak ugyan nekidurálták magukat a dikciózásnak. Minden arra mutat, hogy nem lesz annak se vége, se hossza, míg a kis Jézuska aranyos korbáccsal széjjel nem kergeti karácsony estéjére. Már a vasárnapot sem respektálják, az istentelenek. Hiába emlékeztetett a kis Fenyvesy a jegyzői szószékből (mert a nagy Fenyvesi - ohne y - ott ül a gyorsírói kis asztalnál), hogy mi van a tízparancsolatban: »a szombat napot megszenteljed.« Még az se használt, hogy szegről-végről ő is hírlapíró, akiknél az most a jelszó, hogy »vasárnap nem dolgozunk«. Az iránt a nyomatékos érv iránt is hideg volt a Ház kebele, hogy neki vasárnap bejelentett vizitjei vannak, azokat ő el nem mulaszthatja holmi országos ügyek miatt. Azért a Ház mégis ülést tartott vasárnap, hogy a hevesi kérvényt elintézze s hétfőn a költségvetés labirintusába merülhessen nyakig.

De ott a nemezis! Azért sem lett belőle semmi. A hevesi kérvénynek mára maradt a farka, és az olyan hosszúra nyúlt, hogy szinte kilógott az ülésből. Alig maradt egy kis hely a várva-várt válasz számára, melyet az igazságügyminiszter a tiszaeszlári ügyben már egy hete hogy sikertelenül erőlködött megadni.

Künn a folyosókon nagy a sürgés-forgás. Híre jár, hogy a dinamit duellumra hítta ki az aludttejet. Hoitsyról van szó, aki a fáma szerint véres elégtétel-adására szólította volna föl a képviselőház elnökét, Péchy Tamást. Herman Ottót és b. Prónay Gábort gyanúsították a kartell megvitelével.

- Nos, mi újság? - kérdik Herman Ottót.

- Semmi - felel ez zordon és elfordul.

- Nos, mi újság? - kérdik Prónayt.

- Semmi - felel ez nyájasan és elfordul.

No, most már bizonyos, hogy kihítták az elnököt.

Erre aztán folyt pro et contra a débat. Ez nem járja! De bizony járja! - A választott népképviselők választott elnöke a legelső választott tisztviselője a nemzetnek; abba nem lehet csak oly rövid úton belelőni! - Hát ne gorombáskodjék! - Nem gorombáskodott! - De gorombáskodott! Mit mondott? - Azt, hogy amit Hoitsy mondott, abszurdum. Ezért abszurdum verekedni: mondtak itt már ennél nagyobb sértéseket is vérontás nélkül. - Annál rosszabb! - Az országgyűlés elnöke az első ember a király után, - annak sok szabad! - De nem minden! - Nem is mondott mindent, mondhatott volna többet is! - Ugyan mit? - Azt hogy helyet szerez számotokra a lipótmezei palotában stb. stb.

De menjünk be a terembe. Berzeviczy Albert fejtegeti, hogy melyik párt az igazi antiszemita. A kormánypárt nem, mert abban Istóczy a maga véleményével egymagára marad. (Szalay Imre közbeszól: »Próbálták volna meg csak titkos szavazással!«) Egyébiránt a kérvényi bizottság nem azt mondja, hogy a belügyminiszter eljárása a nyomtatványok rendőri lefoglalásával törvényes volt, csak azt, hogy igazolt volt, ami nagy különbség. Mert azt nem állíthatni, hogy nem volt veszély. (Közbeszólás: »Ej, dehogy nem! Ugyan hányat vertek agyon?«)

Szilágyi Dezső oktatást ad előtte szólónak az angol jogból és eljárásból, lévén ő üres óráiban tanár, amit Berzeviczy zokon vesz, de zsebre kénytelen rakni, mert az tény, amit nem lehet többségileg leszavazni.

Aztán Polónyi Géza beszélt. Beszélt és meg sem állt a déli harangszóig. Ha csupa nektár meg ambrózia lett volna is, amit tálalt, az is sok lett volna belőle. Az bizonyos, hogy a sajtótörvény megsértését a Ház legjelesebb jogászai bizonyították rá a belügyminiszterre, s a kormánypárt annyi jeles jogásza közül egy sem szólalt föl annak bebizonyítására, hogy itt sérelem a sajtószabadság ellen nem történt. És sok bizonyos, amit Polónyi hosszú beszédében fölhozott. De hogy annyi Pilátust keverni a krédóba mitől volt jó, - azt nem tudjuk. Legfeljebb úgy magyarázhatjuk, hogy nem szereti a muzsikát s régi pikkje lehet Hegedüsre, a Sándorra.

Szeretetreméltó kis nyájaskodás volt, amit ez a két úr egymással elkövetett. Hegedüsről tudnivaló, hogy vannak magasra törő szenvedelmei.

Rövid pályafutása alatt is már protektorává tudott nőni protektorainak és minden tette azt mutatja, hogy okos ember, mint Jókai nevezi, mikor antitézisül állítja maga mellé, mint aki minden inkább, csak nem okos ember. Volt is joga visszautasítani a vádat, hogy azért esett ki a koncertből, mert gyantázták. Mikor ő a balközépi koncertből kiesett, nem volt akkor szó gyantáról: szurok volt az, amibe belemásztunk, országostól. Pech, magyarán.

Istóczy is tusirozva érezte magát Polónyi fölszólalásával, aki az antiszemita mozgalmakra azt mondta, hogy azok az ő édes gyermekei, ne tagadja meg. »Nem is - válaszolt Győző -, elismerem, hogy volt részem benne, sőt büszke vagyok rá.« Amit aztán még külön személyes fölszólalásban is igyekezett megerősíteni, hogy minden fölmerülhető kétséget eloszlasson.

Hodossy Imre élt még a zárszó jogával. A Háznak manapság nincs nála rokonszenvesebb szónoka. Komoly, higgadt, tárgyilagos. Nagy erudicióval és erős logikával szól a tárgyhoz, elannyira, hogy a kétszer-kettő erejével győz s ha vádol, mint most, nem is vád az már, de minden művelt jogász előtt megálló ítélet, verdikt, amit le lehet szavazni, de megdönteni nem lehet. Leszavazni pedig a kétszer-kettőt is lehet.

Azért, hogy a hevesi kérvény tárgyában a kormány 55 szavazattal győzött, nem azt jelenti ám, hogy Tisza a sajtószabadságon súlyos sértést el nem követett; hanem jelenti legföljebb azt, hogy ezt a többség még nem tekinti olyan hibának, amelyért megbuktassa. Megadja neki az abszolutóriumot, ennyi az egész. A többség a szavazás kihirdetésekor éljenzett, a kisebbség pisszegett.

Végre aztán úgy fél kettő felé a jó Pauler is hozzájutott, hogy lerázza lelkéről, ami azt már napok óta nyomja. Országgyűlési tudósításunkban egész terjedelmében közöljük a Ház minden oldaláról többször zajos helyeslésekkel félbeszakított beszédet.

Mezei Ernőt nem elégíté ki a beszéd. Ő ilyen igazságból a zsidók számára nem kér s nem állíthatja, hogy volna Magyarországnak igazságügyminisztere, aki csak egy bebalzsamozott fáraó ott a bársonyszékben, a kormány pedig olyan professzionátus életmentő, aki farkasvermet ás, hogy beleessenek, akiket aztán kimenthessen.

Végül még Verhovay beszélt röviden személyes kérdésben, megmagyarázván Mezeinek, mily úton jutottak az eszlári tudósítások az ő lapjába.

Így ért véget az izgalmas, derült jelenetekben sem szűkölködő előjáték, hogy helyet engedjen a holnap megindulandó szomorújátéknak, a tragoediák tragoediájának, melynek örökös refrénje a fizess, fizess, fizess!




ODIOSA MATERIA

(A t. Házból)

[nov. 27.]

Jól megmondta azt a mi Berci bátyánk, hogy odiosa materia. Az csakugyan az. Az egész ülésből a legtöbb haszna volt Jókainak akit zajosan megéljeneztek a rosszabbik oldalon. Jó neki a fapénz is!

Valódi nibelungi harc volt, amit leírni és elképzelni csak úgy lehet, hogy küzdő leventék ádáz csatába keveredve csak egy nagy ködös alaktalan gomolyt képeznek. Majd a Polónyi sisaktaraja látszik magasan... itt egy óriási ökölcsapás a Tisza Kálmán páncélingére... egy karddöfés a szép Berzeviczynek, aki színészi pózba áll az ütközet hevében, vigyázva a gesztusokra is. Dárda csillan, szablya villan... nyereg csúszik... Hohó! Most meg már Hegedüs kerekedett felülre s ő dömöcköli ellenfeleit-pedig csak az imént fetrengett vérben. Szilágyi Dezső rengető buzogányát mozgatja... s nincs vége-hossza, sehol, sehol a nagy fekete mezőn...

...Mars fenn a levegőben a felhők közül nézi az óriási csatározást s fogja a hasát nevettében.

Mert mikor kitisztul a csatatér, nem marad ott senkinek se a keze, se a feje, se a lába, csak a ruhák foszlányai, s azokból az ördög se tudná kiválogatni, melyik lajbi, kinek a köpenyege volt.

Kezdték pedig a dolgot a koronaőrválasztásról (de nem azokról a koronaőrökről van szó, akik a »Korona-kávéház«-at őrizik, hanem akik semmit sem őriznek), - miért is nemsokára közös ülés lesz a főrendekkel - azért használom inkább ezt a gyanús szót, mint a vegyest, mert hiszen anélkül is elég vegyes publikum van a t. Házban.

Berzeviczy Albert annyira otthon érzi már magát a Házban - mint a kis kígyó, ha átmelegszik -, nagyon sokat sziszeg s kezdi a fullánkjait nyújtogatni. Végigszaladt egy csomó emberen, s azok mind megérezték; megborzongott a hátuk.

Hanem iszen Polónyi Géza uram sem ijed meg a maga árnyékától. Ő is sorba klavírozik reciprocitásból a túlsó oldal szónokain. De a legjobb benne az, hogy kimondja: Tiszának nincs joga viccelni.

S mi következik ebből? Bizony nem jó. Az következett, hogy most meg már Hegedüs Sándor kezdett viccelni. S az is igaz, hogy rosszul. De iszen ennél már sokkal elmésebb ember Tisza Kálmán. Csak hadd ő csinálja tovább is!

Göndöcs Benedeket e pillanatban valaki oldalba lökte gyöngéd szeretettel:

- Ébredj fel, atyám! Mert Pauler beszél!

Göndöcs Benedek megnyálazta nehéz szempilláit, azután dörzsölni kezdte őket jó sokáig, mire végképp elnyomhatta az álmot, már akkorra Pauler bevégezte szavait, s Göndöcs már csak azt látta és hallotta, hogy Pauler leül, s hogy a szélsőbal éljenezi.

- De hát melyik oldalhoz tartozom én? - hebegé elhűlve, amint eszméit és mameluk emlékeit rendezni kezdte -, hiszen én még úgy szenderedtem el az Úrban, hogy Paulerrel voltunk egy párton?

Bizony ilyen megfordított világ volt ma a tisztelt Házban, hogy bízvást megzavarhatta a Göndöcs fejét, bármilyen nagy is az.

Nincs az a képtelenség, ami meg nem történt volna ma.

Paulert megéljenezte a függetlenségi párt. A kormánypárt Istóczyval dicsekedett. Mezei beszédét lepisszegte a szélsőbal.

S a legnagyobb képtelenség végre: hogy Tisza Kálmán egy szót se beszélt.

Mi a mennykő! Hát már magokban is meg tudnak élni a mamelukok?!





1882
PESTI HÍRLAP




A TISZTELT HÁZBÓL [nov. 29.]

Láttuk az elnököt. S kiállíthatjuk a visum repertumot, hogy egy darabban láttuk. Ádáz ellenfele, Hoitsy Pál is teljes testi épségben ebédelt a Holzwarthnál. Nem tapasztaltatott mechanikai úton eszközölt lyuk a testében. A nagy robogással megindult belháború tehát elsimítottnak látszik.

- Előre tudtam, hogy így lesz - mondá Németh Berci bátyánk nagy sóhajtva. - Mert hát hogy áll a dolog? Úgy áll, hogy az egyik táborban van Péchy Tamás, Ivánka Imre és báró Podmaniczky Frigyes; a másik táborban van Hoitsy Pál, Herman Ottó és báró Prónay Gábor. Mind a hat darab egytől egyig igazhitű, lutheránus. Egy sincsen köztük más hitű. Hát lehetett-e gondolni, hogy ezek még kárt is tehetnének egymásban?

Az elülepedett vihar meglátszott a mai tanácskozáson. Szörnyű csendes volt a megelőző napok alatt még oly viharos gyülekezet. A tenger sima tükrét nem háborították szemita-antiszemita szellők. Csak a vége felé fodorodott föl a víz színe egy kicsikét, mikor Mezei Ernő beszélt személyes kérdésben.

Nagy nyugalommal fogott a Ház a parlamenti tanácskozások legfontosabb tárgya, a költségvetés tárgyalásához. Ott volt egynémelyiknek a kezében a pénzügyi bizottság jelentése a pénzügyminiszter által előterjesztett költségvetésről. Két három lapnyi igénytelen papiros, amin nagy óvatossággal van kerülve minden, ami izgató. Csak a stílus, meg az interpunkció, no, az infámisan bosszantó valami. Falnak megy az ember tőle, mikor elolvassa. Meglátszik rajta, hogy úgy rázta ki a kabátja ujjából a pénzügyi bizottság előadója egy félóra alatt. El kellene rendelni, hogy ne csak a beszédeket, de az irományokat is korrigálja ki Kónyi Manó, mielőtt a Ház elé kerülnének, s adjon nekik akceptábilis emberi ábrázatot.

Hegedüs Sándor persze megdicsérte, hogy az előterjesztés milyen kitűnő, s hogy a pénzügyi bizottságnak milyen nagy megerőltetésébe került egy-két ezer forintot egyik rovatból a másikba áthelyezni. A pénzügyminiszter költségvetése olyan tökéletes, hogy nincsen ebből se elvenni, se hozzátenni való. Hogy mégis tessék-lássék, miszerint a pénzügyi bizottság is dolgozott, hát lefaragtak a deficitből vagy tízezer forintot, ami annyi, mint semmi negyedfélszáz millióhoz közeledő kiadási tétel mellett.

A deficit lesz 21,3 millió. De az nem tesz semmit. A pénzügyminiszter úrnak már papíron vannak azok az ideái, amelyekkel azt a hézagot betömni »kontemplálja« (fölkapott parlamenti szólam, mióta Széll Kálmán kiröpítette). Egy kis adóemelés, egy kis »haza-árulás en detail« (vulgo államjószágok eladása), a telepítvényesek hosszú éveken keresztül teljesítendő tartozásainak kifizettetése valami bank által egyszerre, mely bank aztán ám lássa, hogy az évi rátákat a telepítvényesektől hogy szedi be, és fedezve lesz a deficit fele. A másik fele? No bizony! Aki az adósságainak ki tudja fizetni a felét, az még nem ruinált gazda, annak még van hitele. Csinálunk hát a másik felére adósságot.

Igaz, hogy a fedezeti része a büdzsének még ismeretlen. Hanem azért tessék azt az egész büdzsét elfogadni látatlanban. Megérdemli Szapáry Gyulának az a szépen alákunkorodó szőke bajusza.

A jobboldal ez ajánlás után szinte rossz néven látszott venni, hogy Helfy föláll. Ni, bizony még belekotyog! Nem volna szebb, ha mindjárt megszavaznók az egész kontót? Az volna még csak a bizodalom jele, általános vita nélkül fogadni el a költségvetést! Ilyet még nem látott Európa. És ez most megfoszt bennünket attól a dicsőségtől, hogy ebben mi legyünk Európában az elsők, a követendő példa.

Helfy bizony pedig nekiment, s ugyancsak széjjelszedte úgy a költségvetés számadatait, mint a kormány egész politikáját. Nem hitte el, hogy 21 millió lesz a deficit. Mindig több volt még, mint amennyit a pénzügyminiszter preliminált, sőt több, mint amennyit ő maga Helfy preliminált. 1880-ra ő azt mondta, hogy 40 millió lesz a deficit, és lett 48. Most azt mondja, hogy nem 21, de 43 millió lesz a deficit, s inkább több, mint kevesebb. Végezte beszédét Leon Say szavával, hogy csak azon államban mondható a kincstár gazdagnak, melynek a népe is gazdag. Más gazdagság csak szemfényvesztés.

Szilágyi Dezső, úgy tetszett nekünk, ma igenis szakszerű volt. (Ne tessék hinni, hogy ez csak körülírása annak, hogy unalmas.) Másfél óra hosszáig kalkulált, figyelmeztetett, oktatott és csodálkozott. Aztán beadott egy határozati javaslatot, mely áll ennyiből: »Mondja ki a Ház, hogy a költségvetést általánosságban nem fogadja el.« Punktum, semmi több. Kicsi, de erős.

Az ülés végén Mezei Ernő szólalt föl Verhovay tegnapi személyes támadásaira. Hát biz ő, úgymond, elismeri, hogy gyenge hírlapíró, ha a hírlapírásnak azt az ágát vesszük melynek fő feltétele a tolakodás. Hatást keltett rövid felszólalásának az a része, melyben elmondá, hogy egész életében soha nem éreztették vele, hogy zsidó, ide kellett jönnie a parlamentbe, hogy itt erre is figyelmeztessék.




A T. HÁZAK [dec. 1.]

Az összes képviselőházi helyiségek a zsúfolásig teltek meg, boldog volt, aki helyet kaphatott a nagyszámú tömeg közül, mely a Sándor utcai palota előtt ácsorgott, könyökével szorítva utat magának, ha jegye volt, s irigykedve nézve a bemenőket, ha jegye nem volt.

Hanem iszen künn se volt éppen nagyon unalmas. A magyarokat még mindig gyönyörködteti, ha a robogó kocsiból egy-egy »történelmi fizionómia« száll ki, s kivált ha még színes, magyar dísz van rajta. A kócsagos kalpagoknak, aranyos mentéknek megvan a publikuma, hanem a reális törekvéseknek még mindig nincs.

Bent a Házban a karzatokon fej fej mellett, ember ember hátán ült, s a fórum a lehető legtarkább képet nyújtotta, melyhez hasonlót igen kevés alkalommal láthatnak azok, akiknek az ilyesmi tetszik.

Zagyva tarkaságban kerültek össze s néztek egymással farkasszemet, főrend, szélsőbali képviselők, Mokány Bercik és Vöröshegyi Dávidok a díszbe öltözött püspökökkel. Az érsekek is mind ott voltak, nemcsak Simor, de Haynald és Samassa is.

Mind a kettővel történt valami figyelemreméltó. Ami Samassával történt, az tulajdonképpen Szilágyival történt. Szilágyival pedig az történt, hogy míg minden főpap és jóformán minden főrend kikereste magának a legkonokabb jobboldali helyeket, addig Samassa egyet perdült, s odaült a háta mögé a habarékpártra.

Hajdan képviselő korában éppen azon a helyen üldögélt. Hanem akkor még vékonyabb ember volt minden tekintetben. Ma már, ha szólni kezdene, nem írná róla istenben boldogult Tóth Kálmánunk:

Vigyázzon Páter Samassa.
Hogy a Házat meg ne szalassza!

Ma már legfelebb csak Trefortot szalasztaná meg. Azért meg nem volna kár!

De most már lássuk, hol ül hát Haynald? Mert ma nem a beszélés, hanem az ülés képezte a politikai kombinációk anyagát.

Haynald bíbor ruhában a Deák hajdani helyére ült, s tiszteletből üresen hagyták meg körülötte a helyeket, pedig helyszűke volt azon az oldalon. Ő képviselte a legnagyobb méltóságot.

Háta mögött ültek Pejacsevich, Horvátország bánja, Cziráky János, Szőgyény László és Zichy Ferenc mint zászlósurak.

Tisza háta mögött is dignitáriusok könyököltek, Szlávy József, a nap hőse, Fratricsevics gyönyörű testőr ruhában, magas, daliás alak, minden szem rajta függött; Andrássy Gyulából sokat levont, mert az mellette ült, huszártábornoki egyenruhában s távolabb gr. Szapáry Géza fiumei kormányzó.

Furcsán nézett ki az elnöki emelvény is. Vörös posztóval vonták be ma. A jó Péchy Tamás jobbján ott piroslott Mailáth György kevély arca, s mindenik mellett a saját külön jegyzője; kopasz Baross Gábor itt, Rudnyánszky báró jobbról, mindnyájan díszruhában, s felosztván az elnöki és jegyzői teendőket atyafiságosan, hogy senki se panaszkodhassék mellőzésről. Valóban szép és hangulatos volt e középkori ceremónia, habár némileg komikus is.

Természetes, hogy mivel a kormánypárti helyek olyan felette kapósak valának (különösen a főispánok előtt), a vérmes mamelukok közül is vagy húsz-harminc ember a szélső padokba szorult.

- Fojtó szagot érzek - mondogatta váltig Németh Berci. - Több levegőt!

A képviselőház papjai is dísz egyházi ruhában jelentek meg, de ezek között a legszebben nézett ki a mi jó Göndöcs Benedekünk, kin hosszú fekete bársony, magyar felöltő lógott.

- Szervusz, Kapisztrán! - üdvözlé valaki, s valóban a régi magyar papokat juttatta eszünkbe.

A képviselők közül csak kevesen jelentek meg díszben a délelőtti ülésre; hanem délután aztán annál többen, úgyhogy valóban festői látványt nyújtott a keleti pompa. Némelyek, mint Meszlényi Lajos, Sárközy Aurél szélsőbaloldali létükre is nem sajnálták fölvenni a mentét nagy bosszúságára Csanády bátyánknak, ki azt mondta, hogy:

- Ugyan, ugyan kinek a kedvéért öltözködtetek így ki? A Szlávy Szepi kedvéért? Hanem ha a király maga is eljött volna, akkor bezzeg én is magamra szedem a szebbik gúnyámat.

Kell-e ennél nagyobb lojalitás s nagyobb bók a királynak? Ej, ej Csanády bácsi!

Még egy érdekes dolgot kell felemlítenünk. Az ülésre megjelent báró Edelsheim-Gyulay is ezredének egyenruhájában.

Ő a legújabb magyar mágnás, s ma gyakorolta jogát először. Sokan gratuláltak neki, s egyik legszívesebben látott alakja volt az elegyes gyűlésnek, hol egész élénken és otthonosan viselte magát; fürkésző szeme talán azt kereste, hol ül vajon Falk Miksa? S nem-e, játszik már többé ajka körül a tavalyi gúnymosoly:

Machen Sie lieb' Hemeter!

Nem, a báró »jó akvizíció«, s ha így halad, ilyen szépen simul hozzánk, mint eddig, ki tudja mire viheti?

Ülhet még ő valamikor Mocsáry Lajos mellett is.




A T. HÁZBÓL [dec. 2.]

Ma szinte visszatetszett hétköznapi köntösében a tisztelt Ház, s lassan, nehézkesen melegedett bele annak a tudatába, hogy ők a parlament.

Olyannak tűnt fel, mint egy bálterem a bál után, csak az emlékek lebegnek ott szerte... s úgyszólván, bántók a megszokott arcok.

A jó öreg Péchy, mintha csak amolyan fél elnök volna Mailáth nélkül.

No, de az ünnepiességet erősen pótolja a humor. S humoros dolog akad azonnal. Győr és Nyitra megye görög püspököt akar Szatmár megyének. No, hogy mi öröme és haszna lesz ebből Győrnek és Nyitrának?

Különben pedig Gruber János kezdte meg a büdzsé vitát. Azazhogy be is végezte, mert ő volt az utolsó szónok, minélfogva a szélsőbaloldalé lett az utolsó szó.

S már-már lefolyik az egész mai ülés unalmasan, ha a derék Hegedüs nincs jókedvében, s nem mond viccet, persze a »Szentivánéji álom«-ból. De tőle az is sok!

Különben pedig az egész vitából az a tanulság vonható le, amit a híres római konzul vésett fel a palotája kapujára, mikor a hivatalából elcsapták:

»A birodalomnak nincsen pénze, mert a tolvajnak becsülete van«
»Éjjé lett a nap; nincs hát biztos út«.

Ezek után egy kis kakas-harc kerekedik. Helfy Náci kirántotta a gyepre Lánczy Gyulát.

Lánczy Gyula ugyanis a legújabb aposztata. Sehogy se bírta elérni, hogy beszéljenek róla - pedig okos embernek tartja magát, s mivelhogy erdélyi kerületet ül, nagyon sietős neki - hogy emlegessék.

Egy szép reggelen áthurcolkodott... azazhogy csak átsétált (mert nemsok vinni való podgyásza volt) a pártonkívüliek közé. Miért? A pártonkívüliség nálunk olyan, mint a purgatórium: hogy onnan valahova jut az ember. S miután ő oda nem juthat, ahonnan kiment, valószínű, hogy a kormánypárt fog vele nemsokára meggyengülni.

Mivel péntek, bőjt nap vala, Helfy nem feledkezett meg a szegény éhező papokról sem, elmondván, hogy a kalocsai érseket és a szatmári püspököt a lángeszükért és lánglelkükért tiszteli, míg ellenben az egri érseket a tudományáért. Most még megszerzi ezt az utóbbi dicséretet, s kimondja, hogy de iszen Samassa uram nemcsak tudós ember ám (az elég van a németnek is), hanem egyszersmind bátorlelkű és nagy hazafi. Amire ráadta az áment éljenekben a baloldal.

Lánczy természetesen nem hagyta szó nélkül a Helfy csipkelődését, pedig neki csakugyan legjobb már most hallgatni, s idomítani ajkait az »igen«-hez.

Mikor szavait elvégezte, Madarász apó azt dünnyögte magában:

»No, szép öcsém! Te is az ágy alá vágtad immár a képviselői süveget! Beszélhetsz már.«

Felemelkedik Szilágyi Dezső. Jupiter a békák között. A folyosóból mind tódulnak be a képviselők. Mi se fecsegjünk hát tovább, hanem hallgassuk egész terjedelmében.

Pedig Szilágyi tulajdonképpen a legunalmasabb szónok: mert sokat beszél, de sohase mond bolondot.




A TISZTELT HÁZBÓL [dec. 3.]

Ami a Házban Tisza, az a színházban Csiky. Csiky miatt már darabokat sem írhatnak mások. Mindennek Csiky az oka. Miért nem kegyeskedik meghalni? Botrány, hogy még él, s hogy jó darabokat ír! Természetesen, mert ha márvány nem volna, békasóból csinálnák a szobrokat.

Sokszor elgondolkozom Csikyről, ha Tiszát látom, miután Tiszát mindennap látom, mindennap eszembe van a szegény Csiky, aki annak is oka, ha mások darabjait nem kívánja annyiszor látni a közönség.

Éppen így van a derék Tisza, sohasem abból a pozícióból támadják a habarékok, hogy ők jobban csinálnák meg a dolgot, hanem mindig abból, hogy miért nem ők vannak a hatalomban.

Szilágyi minden felszólalásánál kirí, hogy a veres szék csiklandozza, s jeles beszédjei, pompás rögtönzései elvesztik erejüket, mint a jamaicai rum, ha nincs bedugva. Szilágyi is egy kicsit jobban bedughatná a szíve vágyát.

Szapáry Gyuláé volt egyébiránt a mai nap. Ő tett ma egzament a gazdálkodásából. Nincsen a Házban egyetlen lélek sem, aki annyira naiv lenne még hinni, hogy a pénzügyminiszteri expozé igazat beszél. Kevesen tudják, hogy hol a szemfényvesztés, de azt tudják hogy benne van, éppúgy, mint mikor az escamoteur csepűt eszik, s pántlikát ereszt a szájából.

...Vagy a pántlika nem igazi, vagy a csepűevés volt a látszat...

Különben az egész beszédnek az volt a vége, hogy hat meg hat harminchat, meg nyolc... ötvennyolc - ennélfogva lehetővé van téve a valószínűség abbeli majdnem biztos reménye, hogy a kormány jelen pénzügyi politikája mellett ki fogunk bontakozhatni...

De miből?...

Ki fogunk bontakozhatni az utolsó kabátunkból. Máris a kigombolásával foglalkoznak a fináncok!

A jó Szilágyi Dezső Tiszára is haragszik ugyan, de még sokkal jobban Szapáryra.

Mert Tisza már egy inventárium szerint átvett miniszterelnök, akit generációk örökölnek generációk után, de Szapáry egy cseperedő miniszterelnök. S ha amaz elzárja a jelent, ez a jövő reményeit perzseli le. Mivelhogy meg van prófétálva, Tisza Kálmán után Szapáry fog következni

S azonfelül Szapáry csinos ember lévén, ezüstszín fürtjeivel, merengős szemeivel s ruganyos imbolygó járásával Szilágyinak veszélyes konkurrense az asszonyok előtt is.

Hát ezt már mégsem lehet úgy hagyni. Ki kell keresni a leggyengébb oldalát. És Szilágyi megtalálja, amit keres. Elhangzottak az ominózus szavak: »hogy Szapáryt az ajtón taszította ki Tisza Kálmán s aztán mégis volt benne elég simulékonyság bejönni az ablakon«, azaz helyet foglalni abban a kabinetben Tisza alatt, amelyből éppen Tisza miatt szorult ki.

Éles nyíl volt, de csontig hatott. A pénzügyminiszter sápadt arca belevörösödött, s szemei sem voltak olyan karzatiasan szelídek, mint egyébkor.

Péchy Manó szörnyülközve dobolt kezeivel a padon:

- Hát már a professzorok is így beszélnek!

- Hamar, gyorsan elő kell keresni a miniszterelnököt, hadd feleljen.

- Hallatlan!

- Merre lehet?

- Kicsoda?

- A miniszterelnök.

- De hiszen nem ő van megsértve!

- Mindegy! Ő tartozik bennünket védelmezni, ha kellünk neki. Benne van a konvencióban!

A miniszterelnököt megtalálták, s az ülés végén eljött lecsendesíteni a tengert, mint egy Jupiter. Lobogtatván az ajtó-ablak vádat a kezében, melyet a gyorsírók már papírra leheltek.

Védelméből két magvas mondás emelkedik ki:

Az egyik, Szapárynak az az érdeme, hogy azt mondja, nem állt be vakondoknak.

A »vakondok« szó felette megtetszett a mamelukoknak, édes zsibongást éreztek tagjaikban, hogy íme van már náluk is rosszabb válfaj a Házban. Lélekemelő volt azt elgondolni, hogy még a mameluk is lenézhet valakit, akit úgy hínak, hogy vakondok.

A másik magvas ötlet az, hogy: »Szilágyi t. képviselő úr bizonyára sosem fog a Szapáryéhoz hasonló simulékonyságot tanúsítani

A Ház jobboldala nagyon megnevette ezt a mondást. Tehát majdnem valószínű, hogy valami mélyen elrejtett vicc van benne, amit a hívek észrevettek.

S ez a mondás nagy szöget ütött Szilágyi fejébe, hosszasan tűnődött rajta:

Vajon hogy értette? Mit akart ezzel jelezni? Mert azt mondja, hogy én nem tudnék lenni simulékony irányában, pedig alkalmasint úgy értette, hogy ő nem tud lenni simulékony énirántam. S ezek a bolondok mégis nevettek rajta!




APRÓSÁGOK A HÁZBÓL dec. 5. [dec. 6.]

Ghyczy Kálmán, Tisza Kálmán... meg kell adni, hogy a Kálmánok szolgáltatták eddigelé a legbőségesebb kontingenst újabb alkotmányos éránk minisztereinek létszámához. János, Miska, Ferkó s ilyen közönséges nevek elő sem fordulnak a kabinetek lajstromában. Gyuri csak egy volt (Festetich), Menyhért (Lónyay), Tivadar (Pauler), Károly (Kerkápoly), Tamás (Péchy), Imre (Mikó), Ágoston (Trefort) is csak egy-egy, Gyula már kettő (Andrássy és Szapáry), István (Bittó, Gorove), Lajos (Tisza és Simonyi) szintén kettő, József (Eötvös, Szlávy és ifj. gr. Zichy), Pál (Rajner, Ordódy, Széchenyi) már három, Béla, no Béla, az már négy volt (Wenckheim, Perczel, Szende, Orczy), s szinte több, mint Kálmán, ha eszünkbe nem jutna, hogy nini, hiszen Bedekovich Kálmán is Kálmán, már a micsodás.

Ez a negyedik Kálmán druszája annak a királyunknak, aki Horvátországot a magyar koronához csatolta. Talán ez a druszaság hozza magával, hogy ma Bedekovich a látható kapocs a két ország között.

Csendes, nyugodt, hallgatag miniszter, aki a légynek se vét - az igaz, hogy az sem neki - szorgalmasan eljár az ülésekre, figyelmesen hallgat a beszédekre, legföllebb Szilágyi Dezső alatt merül bele néha az »Obzorba«, mindenki iránt nyájas, udvarias s talán ő az egyetlen miniszter, aki el mondhatja magáról, hogy ellensége nincs. Mikor piros bársonyszékében meglapul, akár ott se lenne.

Ma aztán rendkívül kellemetesen látszott meglepettnek, hogy őt is észrevette valaki.

*

Thaly Kálmán volt iránta e rendkívüli figyelemmel. Előre bocsátotta, hogy távol van tőle, mintha akár a horvát nemzetet, akár kormányát, akár országgyűlési többségét akarná felelőssé tenni, de kénytelen konstatálni azt a testvéri jóindulatot, melynek az országgyűlésen Sztarcsevich úrék adnak irántunk kifejezést, elnevezvén bennünket sarkantyús haramiáknak, embernyúzó fenevadaknak, állatbőrben járó vérszopóknak, s melyet a mob és a tanulóifjúság nyilvánít, mikor a magyar vasúti ablakokat betöri, a vagon kereke alá követ rak, s a magyar országgyűlési deputációban kvalifikálhatatlan anyagokkal dobálja meg magát Hegedüs Sándort is. Elmondják a horvát tankönyvekben, hogy őseik Könyves Kálmánnal szövetséget kötöttek, aki ezen a jogon megkoronáztatta magát horvát királynak is, és hogy kral Mathias, horvát fejedelem, foglalta el Bécset. Tudja ő jól, hogy Bedekovich Kálmán ennek nem oka, mert ő zerinvári gróf Zrínyi Miklós, a költő, vezér és államférfi jelszavához tartja magát, aki azt mondta, hogy épp oly jó magyar, amilyen jó horvát, s egyaránt szereti mind a két hazáját; de nem gondolja-e, hogy azon a hangulaton, melynek szellője minduntalan átcsap hozzánk túl a Száváról, valamit enyhíteni lehetne?

Bedekovich kissé igazságtalannak találja egyesek tetteit az összességnek tudni be. Ó biztosíthat minden embert, hogy ami magyarellenes tüntetés történt, azért vizsgálat indíttatott, s a bűnösök el is vették érte jutalmukat. A kormány mindent elkövet a törvények és szerződések szigorú megtartására s a testvéri érzület fenntartására.

Vuchetich, a horvát képviselők vezérszónoka is szívére vette a Thaly beszédét. S van is benne valami igaz, hogy nem járja azok ellen intézni támadást, akik leginkább vannak kitéve az ultrák támadásainak. Egyébiránt ott, úgymond, a testvérnemzet ellen izgatókkal szemben szigorúbban járnak el, mint Magyarországon, mert ott még az egyetemi tanárokat is fegyelmi eljárás alá fogják. De már amit a magyarok erőszakoskodására a Muraközben fölhozott, s azt a szemrehányást, hogy az új horvát ortográfiát nem tudjuk, talán mégse érdemeltük meg. Hiszen a horvátok se tudják mind a magyar ortográfiát, s olyan stílust használnak velünk szemben, mikor enyelegni akarnak, hogy azt hisszük: gorombaság.

*

Az apró-cseprő büdzsétételeken, minő pl. a civillista és az apró-cseprő minisztériumokon, minő az őfelsége körüli és a horvát, ma keresztülvergődött a Ház szerencsésen, s belefogott a nagyobb falatokba.

Elsőnek a belügyi tárcát kezdte ki.

Mocsáry volt az első támadó. Kérdi, hogy mi dolog az, hogy csupa kebelbelieket neveznek ki a központi kormányzathoz, s alig van rá eset hogy bevennének egy-egy vicispánt vagy polgármestert, aki legalább tudja, hogy néz ki a rendelet, mikor végrehajtódik.

Tisza Kálmán úgy találja, hogy úgy van az jól, ahogy van. Be lévén hozva a szamárlajtorja rendszere, azon kell végighaladni, sic itur ad astra. Az eltérés csak kivételes esetben engedhető meg, mert különben azt mondhatnák, hogy a kormány kortes érdemeket jutalmaz. Amit pedig dehogy is tesz, a kis ártatlan.

*

Legérdekesebb volt az ülésnek az a része, amely a Nemzeti Színház tételénél fejlett ki. Irányi Dániel, mint a múlt költségvetésnél, úgy ez alkalommal is felszólalt némely színházak trágár és erkölcsrontó iránya ellen. Erős vágásokat intézett a ledér sajtó ellen is, melynek termékeit a tisztességes családapa kénytelen elrejteni gyermekei elől, mint ahogy a töltött fegyvert vagy mérget szokás. Szerinte e bajban a társadalom nem segít, hatósági közbelépés szükséges, mint a szabad Angliában, ahol az erkölcstelenség szabadsága nem tartozik az aktákkal és billekkel biztosított szabadságok közé, s a színházak előadásai hatósági felügyelet alá vannak helyezve. A trágár előadások megszokása elröpíti a szemérmet, amely pedig olyan, mint a kard hüvelye; ha elvész, magát a kardot is bajos megóvni a rozsdától.

Vigyázzon a kormány, nehogy azt jegyezze föl róla a história, hogy alatta harapódzott el nemcsak a politikai, de a magánerkölcsök megromlása is.

Úgy látszik, sem a kormány, sem a Ház nem éri föl azt a mély aggodalmat, mely Irányit e fölszólalásokra ösztönzi. Tisza Kálmán, akinek sohase volt érzéke sem a művészeti, sem a szépirodalmi dolgok iránt, ismét csak szofizmákhoz folyamodott Irányival szemben. Ha, úgymond, a sajtó is részes ama bűnben, mely miatt Irányi némely színpad ellen hatósági közbelépést sürget: miért nem sürgeti a sajtó ellen ugyanazt? Bájos alakokban festik le a kormány tagjait az élclapok. A kormány tűri, mert tudja, hogy 24 óra elfújja a méltatlan támadást. Ha Irányi törvényt sürget az erkölcstelen előadások ellen, terjessze ki a sajtóra is.

*

Nagy helyeslés zúgott föl a miniszterelnök beszédére a Ház minden oldaláról. Még Herman Ottó is felköté a fringiát Irányi ellen, s azt mondá, hogy ha Irányinak kifogása van az emberi testnek a színpadokon árult nuditásai ellen: miért nem indítványozza, hogy a múzeumok antik szobrára is, melyek ugyancsak ruhátlanok, valami lepel boríttassék. Néhány rossz darab miatt kár megsérteni a szabadságot.

Irányi komolyan felelt. A közerkölcs nem szabad préda, oltalmazzák azt a mi törvényeink, csak alkalmazni tessék. Ez iránt ne hozzá intézzen a miniszter felszólítást, hanem az államügyészhez. A jövő kor és jövő nemzedékek iránti felelősségére kéri a törvényhozást, hogy ne hunyjon szemet a közerkölcsöknek kapzsi, haszonleső vállalkozók általi megrontására.

Tisza még egyszer felelt. Ha, úgymond betiltott volna valamely rossz hírű darabot, megtámadták volna, mint a szabad szellem ellenségét. Leteremti egyúttal az esküdtszéket is, s annak verdiktjét, s midőn Szederkényi figyelmeztette, hogy az esküdtszéki intézményt így sértegetni nem szabad, egészen megharagudott, s azt mondta, hogy már az az ő véleménye, amit ő kimond, akár tetszik, akár nem.

Feltűnő volt az ülés alkalmával Tisza Kálmán szent borzalma a megtámadtatásoktól. Kétszer ismételte, hogy ezt meg amazt azért nem tette, mert megtámadták volna.

Milyen félénk lett egyszerre, ő, a bátor támadó és a támadásoknak egykor oly hős visszaverője.

Vajon ezt az argumentációt Angliában elfogadnák-e?




A TISZTELT HÁZBÓL [dec. 10.]

Nem tudjuk, meddig írhatjuk még e rovat fölé, hogy a »Tisztelt Házból«. Mert ha így megy, mint ahogy ma ment, megérhetjük még azt az időt, hogy a csapláros azzal utasítja rendre az ivóban duhajkodó legényt: »Csihaj, te! Azt hiszed, a képviselőházban vagy?«

Fura egy quodlibet ülés volt az a mai. Azok közé tartozó, melyekre egész lustrumok után is hivatkozni szokás, mint »emlékezetesekre«. Csakhogy a mai ülésre sohasem az önérzetes büszkeség, de a fájdalom és szégyenkezés érzetével fog utalni az emlékezés.

Tegyük meg a hírlapíró sokszor bizony minden inkább, mint kellemetes kötelességét, és referáljunk a történtekről.

Napirenden mint főtárgy a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium 1883-iki költségvetésének részletes tárgyalása lett volna. Amint kiderülend, az ülés éppen főtárgyával foglalkozott a legkevesebbet.

Mint napirend előtti tárgy Baross Gábor indítványa vettetett föl a házszabályok revíziója tárgyában.

Aki tudja, hogy a képviselőházban mindig a házszabályok körüli viták szoktak lenni a legvehemensebbek, elképzelheti, az érzelmeknek micsoda viharát kavarhatta föl az, midőn a Ház szabályainak nem egyes, hanem valamennyi paragrafusairól van szó egész összességükben. A hangulatot annál izgatottabbá tette az, mert mindenki tudta, hogy ez indítványra az elnök és Hoitsy Pál képviselő között felmerült kellemetlenségek szolgáltattak alkalmat, melyeknek kapcsán mindjárt sokan kezdték emlegetni »krudélis« házszabályok szükségét.

A szélsőbal nem is mulasztotta el, hogy az indítványnak mindjárt napirendre tűzése ellen is tiltakozzék. Helfy és Mocsáry indokolták pártjuk e kérdéssel szemben elfoglalt álláspontját, hivatkozva a törvényre, mely a házszabályoknak bárminemű módosítását csak az országgyűlés utolsó ülésszakában engedi meg, vezettetve attól az intenciótól, hogy a bizonyos alapon és szervezet mellett megválasztott országgyűlés azt az alapot, amelyen megválasztatott, a maga számára meg ne változtathassa kénye-kedve szerint.

Tisza Kálmán ezzel szemben hivatkozott maguk a házszabályok határozatára, melyek minden képviselőnek megadják a jogot, hogy indítványát kifejthesse, indokolhassa. Ettől még messze van, vajon a Ház az indítványt napirendre kitűzze-e, s ha kitűzte és megvitatta, elfogadja-e, és ha elfogadta, úgy történik-e az elfogadás, hogy a hozott határozat azonnal vagy csak bizonyos idő múlva lépjen érvénybe.

Erre azután a nagy többség szavazással megadta a jogot, hogy Baross kifejtse indítványát, amit ez, meg kell adni neki, meglehetős higgadtsággal és tárgyilagossággal teljesített, kivéve azt a passzusát, ahol a szélsőbaloldalra célozva »rossz lelkiismeretet« emlegetett, mely a szólásszabadsággal való »visszaélés« szabályozásában is a szabad szó korlátozását rejti, és klotürt emleget.

Midőn Baross befejezte beszédét, Mocsáry fölállt, s kérte a Házat, hogy miután most már hát tudjuk, mi a szándék, a házszabálynak elég van téve: a Ház vegye le a tárgyat a napirendről, mert annak tárgyalás alá vétele már a törvénysértés kezdete, amiben sem ő, sem pártja részes lenni nem akar, s a szavazástól tartózkodni fog.

S amidőn a Ház e kérésnek helyet nem adott, az egész függetlenségi párt, Irányi s még néhánynak kivételével, fölkerekedett ülőhelyéből, s kivonult a teremből.

Csak ezután került a sor a közlekedésügyi minisztérium költségvetésére.

Itt Somssich Pál felszólalása provokált egy oly jelenetet, mely fölötte gazdag pikáns és izgató elemekben, nem nélkülözi a tartalmat sem, mely komoly elmélkedésre szolgáltatott alkalmas anyagot az elvhűség, a politikai magaviselet tisztessége, a pártelhagyás s több effélék fölött.

Somssich ugyanis idézve a mérsékelt ellenzék pártja volt tagjának, a közlekedésügyi tárca ez idő szerinti előadójának, Lukács Bélának a tegnapelőtti ülésben elmondott szavait, melyek szerint ő azért hagyta el előbbeni pártját, mert ama kérdések, melyekben ő a kormánynak opponált, a közgazdasági kiegyezés és a bosnyák okkupáció kérdése, rosszul ugyan, de megoldattak, s így ellenzéki állás elfoglalására elvi alap nincs; igen ügyes dialektikával mutatta ki ez okoskodás tarthatatlanságát, logikailag abszurd voltát, sőt politikai falzum becsempészését.

Lukács Béla személyes kérdésben felelt, s válasza a leleplezések jellegével bírt a mérsékelt ellenzéki párt kebli titkaiból. A párt nagy tudományú kapacitásai, úgymond, többször ültek össze tanácskozásra, hogy megállapítsák egyfelől ama pontokat, melyekre nézve egyetértenek, másfelől azokat, melyek őket a kormánypárttól elválasztják, hogy így létjogosultságukat mint külön párt programszerű manifesztumban dokumentálhassák a választók előtt: és denique sohase tudtak megegyezni. Ő úgymond, így úgyszólván a levegőben lógni nem akart, azért lépett ki a párt kötelékéből.

Erre fölkelt Szilágyi Dezső. Kemény gúnnyal támadt Lukács Bélára, s azzal vádolta, hogy kilépésének nem az igazi indokait adta elő, mert azokat talán maga se tartja olyanoknak, melyekkel előállani e helyen lehetne (Lukács közbeszól: Adja tehát elő ön, de ne gyanúsítson). Ha a kilépés oka az volt, hogy a gazdasági alku megkötése s Bosznia elfoglalása ténnyé vált, miért nem lépett ki azonnal, amikor ténnyé vált, miért maradt a pártban még e tényé válás után évekig.

Lukács elismeri, hogy vitatkozás dolgában Szilágyival nem mérkőzhetik. Egyébiránt, ha Szilágyi más okokat kutat, hát megmondja neki, hogy az ok igen egyszerű: megelégelte Szilágyi képviselő úrral egy párton lenni.

Tartós derültség követte e szavakat, s Szilágyit kellemetlenül érinté, hogy a nevetők ellenfele pártján vannak, azért hát még egyszer szólt személyes kérdésben, elmondván, hogy hiszen ő Lukács Bélának, mikor egy párton voltak, soha sem volt elég éles, elég határozott a kormány elleni támadásaiban, melyről Lukács többször kifejté a Házban, hogy a nemzet bizalmát nem érdemli meg. Mi történhetett, hogy egyszerre oly nagy lett a bizalma ugyanazon kormány iránt?

Erre ismét fölkelt Lukács, elmondva, hogy míg ő a mérsékelt párt tagja volt, e párt a költségvetést általánosságban sohasem tagadta meg, ez csak azóta lőn divat, mióta Szilágyi a párt pénzügyi tekintélye.

Szilágyi Dezső most se engedte, hogy másé legyen az utolsó szó. Hivatkozott Lukácsnak ellenzéki korában elmondott beszédeire, a »Közvélemény« című lapjában megjelent cikkeire, melyek a legélesebb támadásokkal illetik a kormányt, s melyek ékesen szóló illusztrációi annak, hogy minő farkast fogadott be a kormánypárt kebelébe báránybőrben, s gratulál neki hozzá.

A politikai kaméleonkodásnak sohase voltunk szószólói, s mindig megelégedésünkre szolgált, ha megkapta kellő jutalmát. E háromszori szóváltás azonban mégis több volt a kellőnél, s úgy nem különbözött a közönséges feleseléstől, mint egy tojás nem a másiktól.

A legkínosabb jelenet azonban az ülés végére volt fönntartva. A költségvetés »beruházások« című tételénél Rohonczy Gedeon szólalt föl, ki utolsó beszéde óta - mikor Tisza figyelmeztetésére beszédéből a szükséges konzekvenciákat levonta -, a kormánypártból kilépett s a baloldalra, a függetlenségi és mérsékelt ellenzéki párt közé ült.

Ismert modorában tartott hosszú beszédet, melyben a visszaéléseket újra emlegette, melyeket a közlekedésügyi kormányközegek különösen a kotrási költségek körül elkövettek. Hieronymi világosan és mindenki által érthetőleg derítette föl a vádak alaptalanságát, mire Rohonczy még egyszer felkelt, s röviden reflektálva az államtitkár egyes tételeire, minden átmenet és összefüggés nélkül így végzé beszédét: Én tudom, hogy most is Juvenciust fogják meg bűnbaknak, azt fogják elítélni, pedig nem az a bűnös, hanem »a minisztériumban van egy gaz banda, melynek feje ön, államtitkár úr!«

Általános konsternáció fogadta a magyar parlamentben azelőtt soha nem hallott e szavakat. Mozgás támadt az egész Házban, még a legszélsőbb bali padokon is, az elnök megrótta a szólót, mire ez így szólt:

Bocsánatot kérek a Háztól, de tőle bocsánatot kérni nem fogok soha.

Hieronymi államtitkár állt most föl. Arcán nem látszott meg a vihar, mely lelkében a durva vádra dúlhatott, s hangja nem reszketett. Hidegen, határozottan mondá, hogy miután Rohonczy egy általános vádaktól hemzsegő beszédben támadta meg őt és a minisztérium szakközegeit, s vádjaira csak utóbb keresett megerősítő adatokat, melyek alapján a vizsgálat elrendeltetvén, a miniszterelnök a Ház előtt kijelenté, hogy e vizsgálatból sem őrá, sem a vádolt szakközegekre a gyanúnak még csak árnyéka sem esett, ő Rohonczy képviselő ezek dacára megújított támadását gaz eljárásnak jelenti ki.

Az elnök e kifejezést is megrová. A Ház a legnagyobb izgatottságba jött a kínos jelenet után, amit egyáltalán nem enyhített a miniszterelnök ama lágymeleg kijelentése, hogy tiltakozzék az ellen, mintha a kormányban rablóbanda lenne.

Hogy az ügy ezzel nem lesz befejezve, az előre volt látható.

A folyosói humor persze e sajnálatos jelenetből is viccet csinált. Odagyűltek egynéhányan Baross köré:

- Nagy mester vagy te, Gabi.

- Már miért?

- Eredj már no, mintha nem tudná minden ember, hogy azt a dolgot te csináltad. Így akartál szerezni prozelitákat a klotürnek.




A TISZTELT HÁZBÓL dec. 11. [dec. 12.]

Úgy vagyunk azzal a Tisza szabályozással is, mint a fogfájással: minden ember tud róla valamit. Akinek Bergengóciában egy rongyos fűrészmalma hegedül valami hegyi patakon, amiből ha egy borjú eloltaná a szomját, megállana a malom, aki valaha a városligeti tavon egy szandolénnal fölborult vagy ott horgászott egy félórát az újpesti szigeten: mind azt hiszi, hogy ő már született vízszabályozó s tart épületes oktatásokat a hidraulikából. Soha annyi boldogítót, mint amennyi ennek a mi szegény Alföldünknek kijutott.

Ma a képviselőházban az árvíz kulminált, hogy Fekete Zsigmond szakértő úr kifejezésével éljünk, aki igen érdekes munkácskát írt közelebb Magyarország vizeiről, melyekből őseleink, a hunok és avarok kultúráját így ügyesen sikerült kihalásznia. E könyvében érdekesen mutogatja, milyen jó vízszabályozók voltak a mi ezer év előtt ősapáink, tegnapelőtti beszédében pedig bebizonyítá, hogy milyen kontárok az utódok, mióta ezer évet haladt mindenféle technikai tudomány. »Legyek rossz próféta - mondá -, de félek, hogy a Tiszánál most követett szabályozási rendszer nem egy katasztrófának, de a katasztrófák egész sorozatának lesz a szülőanyja.«

Ma aztán egy hosszú, szikár úriember merült fel a kormánypárt tengeréből, s bemutatván magát mint szintén szakértőt, nagyban erősíté, hogy szakértő kollégája a Tiszánál alkalmazott szabályozási rendszert nem ítélte el, s fogadkozott, hogy ő az ország nyugtalankodó közvéleményét most mindjárt megnyugtatja. (Amire Németh Berci nem engedheté el a megjegyzést: »Vastag fa ez, komám, ily cingár fejszének!«)

És aztán megindult a diszkusszió a völgyzárlati, a medence, a kettős mederrendszer fölött. Csináljunk ott a mármarosi hegyek között a Tiszának vagy tizenöt Lago Maggiore-t, ahová olvadáskor meggyülemlik a vize, völgyek torkolatát a kifolyásnál építsük be várfalakkal, hogy azokkal áradáskor megfoghassuk a vizet, azután úgy ereszgessük alá messzelyenkint; építsünk a Tisza mellett, ott ahol már lomhán hömpölyög, óriási rezervoárokat; vagy - az lesz a legjobb - Vásárosnaménytól ássunk le egy medret, amely a Tisza vizét megossza a Kőrösökig, azoktól a Marosig, ettől a Dunáig, s a Tisza megoszlott vizét, az egész Kőröst és a Marost eresszük le extra úton, mely Debrecen mellett vezetne a Dunába.

Így aztán elérjük azt a kettős célt, hogy nem leszen árvíz, de lesz két paralel futó hajózható Tiszánk, ami igen szép fiziognómiát fog kölcsönözni az országnak a mappákon, s nagyon hasznos is lesz, ha ugyan nem szalad a nyakunkba egyszer egy akkora özönvíz, hogy egy Tisza meder helyett ezentúl kettő telik meg vele, Szeged után Debrecen is elúszik, száraz nyáron pedig mind a kettőnek szántunk-vetünk a fenekén.

E tervekkel egyidejűleg azonban tegyünk eleget a berlini mandátumnak is, tegyük szabaddá a Dunát, és robbantsuk már szét egyszer azt a kellemetlen Vaskaput.

Mind e tervek keresztülvitelére alig lesz több szükségünk két-három nyomorult milliárdnál, amit pedig beszerezhetünk könnyűszerrel, ha mint mindenben, úgy ebben is a német példa után indulunk, s kivetjük a szükséges összeget az ellenségünkre.

Persze ehhez, az szükséges, hogy megverjük előbb. Ebben azonban semmi kétség. Persze hogy megverjük. De hogy megverhessük, ahhoz szükséges, hogy megtámadjuk előbb.

Ergo a Tisza sikeres szabályozásának egyetlen helyes és elengedhetetlen föltétele hadat üzenni a muszkának. Szamár, aki be nem látja, ily világos logikai demonstráció után. Az a kormány pedig, mely ezt belátja, s az első lépést megtenni mégis elmulasztja, nyomorult, gaz és buta.

Ennélfogva indítványoztatik, hogy

tekintve a hazánk alsóbb vidékein gyakorta előforduló veszedelmeket,

tekintve, hogy azok sok kárt, bajt és kellemetlenséget okoznak,

tekintve, hogy elhárításuk kívánatos, de

tekintve, hogy elhárításuk drága is, és

tekintve, hogy nekünk pénzünk nincsen, s ami kevés van, az a boszniai hasznos beruházásokra, fiaink német katonákká neveltetésére, kék hátú vén trotty generálisok illendő úri nyugdíjba helyezésére és szíves hitelerőink rossz szájának bedugására szükséges, mondja ki a képviselőház, hogy

az uralkodó utasíttatik, hogy egy huszonnégy óra lefolyása alatt - mert az árvíz nem vár -, üzenje meg a muszka cárnak a háborút.

Tisza Kálmán, persze, erre is azt fogja mondani, hogy ez a terv kalandos. Ellenezni fogja. De a többség nem fogja elzárhatni magát annak plauzibilis volta elől. Leszavazza. S megtörténik, amit legmerészebb álmainkban is alig mertünk reményleni: az ország egy csapással mind a két Tiszájátul megszabadul.

Ecce! Ajánljuk a határozati javaslatot a tisztelt Ház figyelmébe, ha ugyan komoly szándéka alaposan szabályozni a Tiszákat.

Ni, bizony el is felejtjük jelenteni a világhistóriai eseményt, hogy Tisza Kálmán ma ismételve megmentette Magyarország hivatalnoki karát. Annyira elérzékenyedett megtámadtatásuk fölött, hogy már arra is apellált, ami szerinte éppúgy nem létezik, amint egy druszájának, valami Könyves Kálmánnak nem léteztek a boszorkányok. A közhangulatra. Az tegye lehetetlenné a méltatlan támadásokat.

Sose hittük volna, hogy a miniszterelnök úr ennyire megerőltesse a derekát.

Rohonczy Gida persze válaszolt, hogy ő nem az egész hivatalnoki kart támadta meg. Ő megengedi, hogy vannak kivételek. Majd kisül a végin, hogy kik ellen használta ő azt az inparlamentáris kifejezést, melyért a Háztól bocsánatot kér.

*

Ezzel tehát az afférnek vége szakadt. Azonban meglehet, hogy csak pihen, majd újra kezdi, mint a kifáradt gyerek a vívást, ha megjön a szusza.

*

Eleven kis vita fejlett ki a »vasutak« rovatnál. Pázmándy indítványozta, hogy a magyar vasúti és gőzhajó vállalatok külső és belső szolgálatukban más nyelvet ne használjanak, csak a magyart.

Ivánka Imre opponált ez ellen. Hogy tanulja meg az a szegény német, hogy Fünfkirchen, Eisenstadt, Neuhäusel micsoda? Lám, ő a legmagyarabb vasút direktora, s mégse tudja, hogy Breslau magyarul Boroszló, Leipzig meg Lipcse.

Az ő meggyőző érvelése kapacitálta is a Házat, mely az indítványt szótöbbséggel elvetette. Pedig amellett szavazott még a habarék is, sőt, ami sohasem történt azelőtt, Horvátországnak is a kétharmada.

Göndöcs nem szavazott az indítványra, amire Thaly Kálmán biztosítá is, hogy Árpád apánk megfordul a sírjában, ha ezt meghallja.

Mondott is aztán Göndöcs a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem miniszterének olyan szép kis dikciót, hogy Árpád apánk bizonyosan még egyet fordult, ha meghallotta. És így megint csak rendbe van hozva a dolog.




A MAI ÜLÉS [dec. 13.]

Aki a mai ülést végighallgatta, bízvást hihette, hogy a tisztelt Házon valami boszorkányság ment végbe tegnap óta. Mintha csak kicserélték volna, egy haja szála se hasonlított ahhoz a fizionómiához, amit a múlt napokban mutatott. Mokány Berci őkigyelmének mintha csak magva szakadt volna, nem hallottuk a jóízű frázis kiszólamlásait, ékes mondásait, amiktől úgy megviszket az embernek a tenyere. A Ház szolid volt és komoly, mintha Irányi Dánielnek lett volna teremtve a képére.

Komoly, higgadt, szakszerű diszkusszió engedett a múlt napok káromkodásának helyet, mintha ki akarná köszörülni a szenvedett csorbát, s meg akarnák mutatni a honatyák, hogy nálunk is lehet parlament, ha igazán akarjuk.

A közgazdasági tárca volt napirenden, az, amelyet legújabban Széchenyi vezet. Pál tudniillik.

Ama vehemens támadás után, melyben Somssich és Szilágyi Dezső Lukács Bélát részesíté a minap, hogy odahagyta őket, tekintve, hogy e párt vezérei mily szigorú logikusok, azt hihette volna az ember, hogy no, most mindjárt az új miniszterre kerül a sor, mégpedig sokkal dörgedelmesebb alakban. Mert Lukács Béla több mint egy éve, hogy kilépett a habarékból, több mint egy esztendeig volt a Mahomed koporsója, s csak azután szánta rá magát, hogy legyen ő is szerény mameluk. Pál azonban sokkal megvetőbb módon hagyta oda az oláhokat. A miniszteri tárca ott volt már a zsebében, s mégsem jutott eszébe, hogy talán el is illenék búcsúzni eddigi híveitől. Még a klubból se lépett ki, mintha azt, hogy a mérsékelt ellenzéknek tagja is lehet valaki, meg miniszter is, egész természetesnek találná. Úgy kellett őt extra figyelmeztetni, hogy ez a két méltóság egy kicsit inkompatibilis, amire aztán megadta pártjának az abfertigungot.

Ha tehát a pártvezérek érdemesnek látták oly nagy fúriába jönni azért, hogy egy párthívök lassankint átmegy a túloldalra, azt vártuk mint következetes emberektől, hogy ma legalábbis felgyújtják a házat annak az embernek a feje fölött, akiben nekik annyi hitük vala, s aki közvetlenül a kebelükből egy hirtelen ugrással ott termett abban a miniszteri székben, melyet ők oly hiába ostromolnak évek óta.

Nem, nem történt semmi veszedelem; a cirkumspectus urak jónak látták gyöngéd figyelemmel lenni a grófi miniszter iránt, akit pártelhagyási lépésében bizonyára nem vezetett egyéb érdek, mint használni a hazának.

*

Mikor a piros bársonyszékben új alakot pillant meg a publikum, az első dolog, amit tőle vár, az, tartson egy dikciót, s mondja meg, új állásában mit kíván csinálni? Mi is azt hittük, hogy gr. Széchenyi Páltól nem kívánhatunk kevesebbet, mint azt, hogy most, midőn először nyílik alkalma nyilatkozni, ki fogja fejteni programját.

Annál is inkább vártuk őtőle azt, mert ő volt a gazdakörből kiindult agrárius mozgalom fejének elismerve, s méltán gondolhattuk, hogy nagy ideákkal van tele, amelyeket most íme kifejt, s előadja hazamentő terveit, melyek megvalósítása kedveért ellenzéki állását odahagyá.

És ő fölállt. Megszólalt, és beszélt hat és fél percig, mely idő alatt mindig csak azt fejtegeté, hogy az ő tisztelt hivatali előde, báró Kemény Gábor is derék ember, meg hogy ő is derék ember.

Ebből aztán legyen okos, aki tud.

Gaál Jenőnek, Herman Ottónak és gróf Apponyi Albertnek kellett elvállalni, hogy mondjanak a miniszter helyett valamit. Hát azt a három dikciót aztán meg is lehetett hallgatni. Olyan volt mind a három, hogy a legfényesebbek egyikévé tették a mai ülést, s a régi, eszmékben gazdag reformátorokat láttuk föltámadni bennök. Igazi lelki gyönyörrel hallgathatá, aki a tartalmas parlamenti vitatkozásokban örömét találja, s gondolatot, eszmét, tervet keres a szavak alatt.

Gaál Jenő nagy szorgalommal kisütött beszédét méltán nevezhette államférfiúinak, tartalmára úgy, mint koncepciójára kitűnőnek Herman Ottó. De az ő beszéde is megérdemlé mind amaz elismerést, mellyel Apponyi adózott neki. Ez utóbbinak beszédét pedig a legnagyobb figyelemmel és méltánylással hallgatta az egész Ház pártkülönbség nélkül. Mindenesetre egyik legemlékezetesebb beszéde lesz az idei büdzsévitának. Különösen élénk visszhangra talált a beszéd azon része, melyben a magasabb állásúak hazafiúi föladatát és nagyobb kötelességeit vázolá. Ama szavai, hogy akit születés, rang, vagyon, összeköttetés magasabb állásba helyezett, tartsa szeme előtt, úgymond, hogy mindenki tolvaj, aki a társadalomtól többet vesz, mint amennyi érőt érte tesz, egy gróf Széchenyi István szájába is méltók lettek volna.

A feszült figyelemmel hallgatott beszédek között Jónás Ödön és Dobránszky Péter nyújtottak a Háznak egy kis jótékony pihenőt, amikor ki lehetett egy kissé menekülni a folyosóra.

- Jónást még a cethal is kiadta, amikor elnyelte mondá - Szathmáry Laci bácsi, és elmenekült az előbbeni beszéde elől.

- Menjünk pipázni - mondá ismét, mikor a második kezdett beszélni.

*

Úgynevezett pikáns epizódja nem is volt ez ülésnek. Csak midőn Apponyi, a szocializmusról szólva, Bismarck szavait idézé, hogy az államgépezet kerekeit nem árt megkenni egy kis szocialisztikus olajjal, akkor szólt közbe Németh Berci:

- Ahá! Petroleum!

Apponyi, mint petroleur!




A MAI ÜLÉS [dec. 15.]

- Phű, csakhogy letettem!

- Mit?

- Hát az érettségi vizsgát.

A szellemes olvasó talán nem szorult a mi felvilágosításunkra, hogy a fönnebbi párbeszéd egyik históriai személye nem vala más, mint a nagy Széchenyi kis unokaöccse, akitől ma múlt el az a keserű pohár, melyet miniszteri műnyelven tárcatárgyalásnak neveznek.

A földmívelés, ipar és kereskedelem tárcáját intézte el a Ház. De nem múlhatott el minden vihar nélkül, még ajtózárás előtt érte az a fergeteg, amelyik hajókat pusztított el a fiumei kikötő előtt a múlt hónap végén.

Halász Géza bácsi evezett neki a miniszternek azzal a jelszóval, hogy c'est la mer qui donne l'empire, s ebből kiindulva követelte Fiumét. Aztán biztosítá a minisztert, hogy hiába haragszik, de biz az többször is meg fog még történni, hogy Széchenyi Istvánt Pál úrnak szemére vetik. Aztán a miniszterelnököt lepte meg a kérdéssel, hogy mi dolog az, az ellenségtől szerezni kereskedelmi minisztert? Hát már nincs arra való ember a saját táborában? Mit sértegeti pl. Wahrmann Mórt? Hát megérdemelte az az ilyen bánást? Avagy a miniszterelnök úr is antiszemita már? Ilyen bevezetés után vitorlázott ki aztán a nyílt tengerre, csinálva ott olyan galibát, hogy a kormánynak minden tekintélyét össze kellett szedni, hogy lecsillapítsa a háborgó hullámokat.

Először is maga a miniszter vállalkozott Neptun szerepére. Nem ért az semmit. Utána kirukkolt az államtitkárja. De szegény Matlekovics csak a szárazságának köszönheti, hogy nem nyelte el valami cápa. Utána egy révkapitány vonult elő egy fregatton, aki már a delegációban is volt tengeri előadó. De hiába hasonlított őkelme Umberto olasz királyhoz szőke kiadásban, a bóra csak dühöngött az Adrián. Végre is Jókainak kellett előrukkolni, aki a legjobban értesített forrásból - bizonyosan a Castaliaiból - biztosítá Halászt, hogy Fiuméban száz év alatt egyszer ha esik olyan vihar, mint volt a minapi, s ha azért külön hadihajót tartanának a kikötő előtt, amelyik a veszni induló hajókat kimentse: ötvenszer annyiba kerülne ennek ott tartása, mint az a kár, amit egy ilyen ritka vihar okoz.

Halász Géza erre is csak a fejét csóválta, s kijelenté, hogy ő arra, amit Jókainak holmi tengeri »Waldmajorok« mondanak, mind nem ad semmit. Végre is agyon kellett szavazni az öreget. De azt se engedte csak úgy könnyen: határozati javaslatának őmaga fojtotta meg az egyik felét. A másikat aztán odaadta, hogy verjék hát agyon.

Beszéltek még aztán egy kicsit a filoxéráról, a fogarasi mintatelepek címénél a petroleumforrásokról s egyebekről, és csak aztán következett be az a boldog pillanat, hogy a szorongattatásaiból kiszabadult miniszter végre megkönnyebbülve fölsóhajthatott, amint ez a sorok elején ékesen előadatik.

S ezzel új nap virradt föl Széphalomra. Zordon Wahrmann leszállt az előadói székről, és fölvonult rá gr. Zichy Ágost, a hajnalarcú, kinél nem találkozik szebb szakáll a háznak sem az egyik, sem a másik hemiszféráján. De hang se ám. Kemény Gábor lírai tenornak adja ki magát, de ehhez képest még ő is kontrabasszus. Ágost gróf oly magasan trillázik, hogy szinte a fülemilét véljük hallani, mikor nincs egészen jól diszponálva. Aztán hogy pereg ajkáról a szó. Mint a hegyi csermely. Két perc alatt készen volt az egész kultusz- és közoktatásügyi büdzsével. Nem is csoda, ő, aki a mongolok Góbi-pusztáján - ami nagyobb Európánál - hat hét alatt végigfutott, mint ölné az időt ilyen kisebbrendű sivatagon?

Trefort miniszternek az a tulajdonsága van, hogy amely pillanatban az ő büdzséje előkerül, a szemöldöke azonnal fölszalad a homloka közepire, és ott marad egész addig a pillanatig, amikor az utolsó tételt is megszavazták neki. Ez idő alatt folyton izeg-mozog, mintha szurkálnák a vörös széken keresztül, s nagyszerű dikciókat hallgat el magában minden megjegyzésre, amik a közoktatásügy nagy kárára, fájdalom, nem juthatnak bele a naplóba.

Ecclesia praecedit, s ennélfogva Jánossy János plébános úr szólt először a kultuszhoz, megdicsérve a 67-ki kiegyezést - amin ez a szegény kiegyezés csodálkozhatott legjobban -, és a filozófusokat mind a pogány Platóntól egész Herman Ottóig, csak azt nem tudjuk, Voltaire-t és Rousseau-t is oda értette-e? Oda lyukadt ki, hogy keresztény alapon kell nevelni a zsidókat.

Aztán Urváry Lajos, szintén hajnalarcú hódította vissza Muraközét a szent koronának, ami bizony nem ment minden testvérharc nélkül. Mert Vuchetich fölállt, s rendkívül érdekes előadást tartott a muraközi nevelésről, ahol ilyen ortográfia szerint tanítják a nyelvet: Latiatuc feleym zumtukhel mic Vogmuc - csakhogy horvátul -, meg a talián szokásról, amikor egy sipkába hányja mind a szenteket, s úgy tapossa meg, de biztosítja szent Antalt, hogy őt kiveszi.

Legérdekesebb volt az ülés befejezése. Tisza jelentette ki, hogy mához egy hétig tart a diligencia, aztán mehet haza isten nevében Wahrmann Mór is, Jókai Mór is, mert minden mór megtette akkorára már a maga kötelességét, megszavazván ami tőle csak kívánatott.




A T. HÁZBÓL [dec. 16.]

Korán reggel jöttem haza a »Kék macská«-ból, s alig aludtam két órát, mikor reggel megzörögteti valaki az ablakomat.

Ki az? Ki az? Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló. Nem a! Egy képviselőtársam zörgetett be az ablakon. Félálmosan is megláttam a függönyön keresztül bozontos fejét, s felösmertem, hogy a Pali.

- No, mit akarsz?

- Jössz a házba? - kérdé.

- Miféle házba?

- Hát a képviselőházba!

- Már hogy mennék? Nem szoktam én oda járni. Mit keresnék én ottan.

- Pedig itt vannak a választóid, egész nap kerestek tegnap.

- Tyhű, ördögadta! Hol a ruhám? Megyek azonnal.

Csengettem az inasomnak, de az még mélyen aludt. Magamnak kellett őt fölkölteni, hogy tisztítsa ki a cipőimet, mert sietek a Házba.

- Lehetetlen! - mekegte ásítozva, és a másik oldalára feküdt.

Alig bírtam eszméletre hozni a gazembert s jóformán dél volt már, mire a Sándor utcai palotáig vergődtem, s leülhettem a helyemre a jobboldalon Kőrösi bátyám háta mögé.

Az éjjeli mámortól még ködös volt a fejem, s amint szemeimet kitörülgettem, olyan csodálatosnak látszott nekem ez az egész környezet. Ez a tömérdek józan ember így együtt egy rakáson. Ejnye, de furcsa is a világ délelőtt!

Az ismerősök vígan és félig-meddig nevetgélve üdvözöltek, s azután összesúgtak a hátam mögött. Verhovay Gyula fölvette a cvikkerjét és figyelmesen rámnézett. Mit akar velem ez az ember? Egészen idegessé tett a nézésével, s többé nem mertem tekintetemet a szélsőbaloldalra vetni, kivált midőn észrevettem, hogy a Polónyi széles arca is felém van fordulva, mint a nap tányérja, s hogy a rettenthetetlen daliának fekete kendővel van megint felkötve az egyik karja. Miféle párbaj lehetett már azóta megint? Mégiscsak baj az, ha az ember ritkán jár ide! Egészen kiöregszik a tudományos ismeretekből! De vajon miről suttognak az emberek, ha rám néznek.

Talán tudtomom kívül valami tapintatlanságot követtem el?

Szemeimet kellemetesebb tájékra, a mieink felé indítám el. Szegény Péchy, de megöregedett, amióta nem láttam.

De nini, micsoda dolog az, Szász Károly, P. Szathmáry Károly is köztünk ül! Hát ezek mikor lettek képviselőkké?

Jézus Mária! Hiszen ez már egészen új »Ház«! Ez már új ciklus! Átaludtam vagy négy esztendőt, s elfelejtettem magamat megválasztatni! Persze, azért nevetgélnek, azért suttognak, mert illetéktelenül ülök itt.

Tűkön ültem, s ideges lettem valahányszor a teremőr felém jött, nem-e akar kivezetni? Csak már azt tudnám, hányadik évet írjuk Krisztus után, akkor ki lehetne számítani! Mert én 1881-ben lettem megválasztva három évre. De restelltem megkérdeni.

Midőn éppen ezen tűnődném, s hallgatám a Hegedüs László beszédjét, mely alatt Trefort táncra perdült a széke előtt, hozzám jön gróf Apponyi Albert, s gyöngéden oldalba döf.

- Miről fog beszélni? - kérdi tőlem.

- Kicsoda? Én?

- Nem. Ő.

Zavarba jöttem, nem tudtam mit felelni, amit látván Apponyi, hátat fordított nekem, s otthagyott.

De hát ki az az ő? Miféle ő? S mi közöm nekem hozzá?

Fejem egyre ködösebb, ködösebb lett. Hát minek is jöttem én ide? Aha! A Pali rámijesztett, hogy a választóim is itt lesznek. Legalább mutassam már magamat ilyenkor. Igaz az! Őértük jöttem, s kezdtem is keresni a derék atyafiakat a karzatokon.

De nem láttam ott ismerős ábrázatot, hanem láttam egy igen szép arcot ragyogó fekete szemekkel. A szép kis fejecske nyugtalanul izgett-mozgott. Két honatya mulattatta két oldalról; Hentaller Lajos és a kis Meszlényi. Még a Berci bátyánk beszédjét sem hagyták neki élvezni, pedig ma csakugyan benne volt Berci az adomázásban.

Átballagtam az Odescalchy Artúr háta mögé:

- Ki az a szép kisasszony a karzaton? - Tudtam, hogy őneki tudni kell.

- Az bizony Fiáth Mariska, a főispán leánya.

- Ah! Köszönöm, Artúr, az isten áldjon meg érte, hogy megmondtad, de hátha még azt is megmondanád, mit keres itt Szász Károly?

- Hogy mit keres itt? Ej, iszen látod, hogy a kultuszminiszter van ma a présben, hogy hát valami bántódás ne érje, magával hozta egy fiakeren a legszükségesebb paksamétákat és Szász Károlyt. De mért kérdezed...

- Mert azt hittem, hogy a Greguss temetésén vagyunk, ha jól emlékszem ott tart ő ma halotti beszédet.

- Most is éppen azt tanulja a padban, míg a miniszter táncol.

Ebből a diskurzusból azután megtudtam, hogy képviselő vagyok még, s örömömben mindjárt be is iratkoztam a csángópatrónusok közé. Odescalchy és Szathmáry György gyűjtötte őket.

- Aztán miféle fizetséggel jár az? - mondám tárcámat nyitogatva.

- Semmivel, erkölcsi pártfogásnál nem kérünk egyebet!

- Ne beszélj, kérlek! No, akkor hát mégis átaludtam nehány esztendőt. Az én időmben nem így volt. Minden a fizetéssel kezdődött.

Most már azután nyugodtabb lettem mégis, s figyelni kezdtem a tanácskozás folyamára.

Azaz ha figyelhettem volna, mert a hátam mögött Péchy Manó örökké dúdolgatta azt a régi nótát:

Trefort a miniszter-kultusz
Azért van most annyi stultusz.

Mondtam is nekik, hogy ezt a jó rímet oda kell adni kölcsön Szász Károlynak.

Amennyire kivettem a tanácskozásokból, valóságos vallási háború fejlődött, persze mindenki a maga szempontjából fogván fel a kérdést. Thaly beszélt a történelemről, Hegedüs László vádolta, hogy katolikusoknak nevelik a protestánsokat, a szelíd Irányi nem tűri meg a nem háborúskodó és nem káromkodó nazarénusokat, akiknek a tiszta szájáról igen jóízű adomát beszélt el Komjáthy Béla a folyosón.

Hogy azt mondja, egyszer egy nazarénus szekere beakadt a sárba, a két gebéje sehogy se bírta kivontatni, akármint verte is őket az ostorral. (Herman Ottó befödte arcát kezeivel, és elfutott: ő nem hallgatja tovább!)

Hát amint így búsulna a nazarénus, arra jön egy kálvinista sógora.

- Mi baj, sógor? - kérdi a kálvinista sógor.

- Nagy baj van, sógor - mondja a nazarenus sógor, megörülve a kálvinista sógornak -, befeneklettem, hanem hát most már sebaj, jöjjön kend, ide, kérem, álljon a hátam mögé, aztán káromkodjék nagyokat, de úgy, hogy a lovak azt higgyék, én káromkodom, én majd a mellé ütőm őket, mert csak a kettő együtt ér valamit! S richtig, a káromkodásra kihúzták könnyedén a terhes szekeret.

Németh Berci bátyánk a tanfelügyelőket viccelte, akik bejárnak a parókiákba, s többnyire esznek-isznak a papnál, de az iskolákat meg se nézik, s ha megnézik is, csupa bakokat lőnek még a gyerekekkel való társalgásukban is, amiért aztán kinevezik őket királyi tanácsosoknak. Hanem azért még egyik sem tanácsolt a királynak semmit.

Mikor beszédjét elvégezte, ő is kiment magát kifújni a folyosóra. S ő úgy fújja ki magát, hogy ráadásul elmond egy-egy adomát, amely a plénum előtt diákul van.

Csak egyetlen egy tanfelügyelőt ösmertem - beszéli -, aki szorgalmasan járt kerületébe, s annak is egyetlen falujába.

Egyszer vele mentem én, s mondtam neki, nézzük meg az iskolát.

No, hát nézzük meg. Megnéztük. Feltűnt nekem, hogy a gyerekek között sok az egyforma arcú, s mondom a tanfelügyelőnek:

- Te, János, ezek a gyerekek nagyon hasonlítanak ám rád.

- Ühüm... Ühüm... A szegény tanító kedveért, hogy legyen kit tanítania.

Azután mintegy enyhítő körülményül hozzátette:

- De nézd meg jól... ilyen szép menyecskék, mint itt, nincsenek is ám egyebütt... s aztán egynek sincs otthon nyáron a férje.

Ez volt az egyetlen tanfelügyelő, aki Berci bátyánk szerint megszolgálta a fizetését.

Németh Berci után már csak a minorum gentium beszélt.

Mikor vége volt a gyűlésnek, nekem jön most már nem Apponyi Albert, hanem Lánczy Gyula, s így szól:

- Hát miért nem szólalt föl? Nem mer már? Mi?

- Mondjátok már meg, kérlek, hogy ki?

- Ej, mintha nem tudnád: Ónody.

- Mit? Hát beszélni akart?

- Mit? Hát nem azért jöttél?

- Nem én. A választóimat gondoltam, hogy itt vannak.

- Fel vagyunk sülve. Mindnyájan azt jósoltuk a te jöveteledből, hogy Ónody fog beszélni.

Innen tehát a suttogások, s az elterjedt hírek a folyosón. De így van az, ha az ember ritkán szokott elmenni a Házba. Figyelmet ébreszt, s kombinációknak ad anyagot. S az se utolsó dolog.




A T. HÁZBÓL [dec. 17.]

Szalay Imre ma reggel ballábbal kelt fel, s kigondolta, hogy le kellene magyarra fordíttatni a talmudot. Aztán kinyomatni és szétosztani a képviselők között, hogy keresse ki abból minden ember külön: »Wo ist die Katze?«

A reggelinél Imre elkezdte a gombjain kivetegetni, csakhogy nem úgy, mint más ember szokta »pap... katona... kutyapecér...«, hanem így: »Elmondjam? El ne mondjam?«

Azaz elmondja-e, vagy ne mondja el az ország színe előtt ötletét, rávarrva azt kötelességnek a Trefort toldott-fódott köpenyegére.

Az jött ki neki, hogy elmondja.

Már miért is ne mondanám? Nem lehessen tudni, mitől lesz az ember naggyá! A kassai ember meghal a töltött káposztától, a kolozsvári meggyógyul. Ha Podmaniczky Frigyes híressé tudott lenni a nadrágjairól, Odescalchy Gyula a Váci utcai sétáiról, miért nem állíthatnék én magamnak monumentumot a talmud lefordításának megpendítésével? Imre, beszélni fogsz, s ötleteid jachtján nekivitorlázol a kultuszköltségvetésnek!

S úgy tett, amint kigondolta. A Herman beszédje alatt kicirkalmazta szépen a mondatokat.

A Házban kevesen voltak ma. Kit érdekelne ma Trefort. Akármi történik is vele? Lesz-e botrány, goromba szcéna, vagy nem lesz? Nincsen ingere. Annyi sok gorombaságot nyelt már el őexcellenciája, hogy egy-két vékával több vagy kevesebb, nem számít.

Az ellenzék ravaszul használ fel mindenféle taktikát ellenében. Tegnap Németh Albert fogta magát, s elkezdte magasztalni. De még erre sem jött zavarba, még ez se hozta ki sodrából. Nagyobb ember ez még Tisza Kálmánnál is.

Herman beszédje alatt még mindig a csángó szövetkezet alakítása folyt a folyosókon különböző gruppokban.

- Ne okoskodjatok annyit - mondja Móricz Pál -, hiszen már nem akarnak idetelepedni.

- Vajon?

- Pedig úgy áll a sor. Mikor most Nagy Gyuri komám elvitte őket Pancsovára, hát meghagyta neki Tisza Kálmán, hogy valahogy bele ne szeressenek a vidékbe.

- No, és mit tett velök Gyuri?

- Hát azt tette, hogy elvitte őket a Dunához, ahol a Duna-partot cölöpözik a munkások. Csobot uram, az egyik csángó meg is kérdezte:

»Osztég mit művelnek ezek az emberek? Mért verik ezeket a derék hasábfákat a fődbe?«

Azt hitte a derék csángó, hogy reciprocitásból történik: a földből nőnek a fák, s most megint visszaverik őket a földbe, hadd nőjenek ki megint. Már csak furcsa módja az erdőültetésnek... De hát ahány ház, annyi szokás!

Nagy Gyuri megmagyarázta:

»Ezekkel a cölöpökkel fogják meg a vizet.«

»Megfogják? Hajszen nem nyúl az vagy ürge, hogy megfognák? Ne tréfáljék már országtartó uram ilyen csúfondáros módra.«

»Pedig hát azt meg kell fogni, mert ha meg nem fogják, az a víz tavaszkor mind kijön a földekre. Olyan bolond egy víz az, atyafiak.«

»Kijön? Aztán minek jönne ki?« - tűnődik rajta Kántor uram.

»Hát az bizony kijön, mert oszt' egész kánikuláig rajta szeret sétálgatni a földeken.«

»Azokon a földeken, amiket mi kapnánk meg őszentségétől

»Éppen azokon.«

Erre aztán kezték a csángók döfködni egymást, s lassankint leesett az álluk. Csobot uram gondolatokba mélyedve dünnyögte a papnak: »Nagyon meggondolandó dolog ez, tiszteletes uram, meggondolandó... Velünk akarják megfogatni a Dunát.«

Ezalatt bent a Házban Herman a múzeumról kezdett beszélni.

- Nem a múzeum van a napirenden - kiálták -, hanem a gimnáziumok!

Herman hangtölcsért csinált a tenyeréből, s fölfogván a »gimnázium« szót, zavartalanul folytatá:

- Jó! Tehát a gimnáziumokról fogok beszélni -, s beszélt a gimnáziumokról.

- Ez az ember egy egész arzenális! - szólt nyelvével csettentve Széll Kálmán, ki bizonytalan színű kabátjában, tarkás fölgyűrt rövid nadrágjában úgy néz ki, mint egy meggazdagodott csutoragyáros.

A türelmetlen Szalay Imre, aki különben is a Ház »enfant terrible«-je, eközben odasúg Hermannak:

- Ne hidd, hiszen a képzőművészetekről van szó!

- Nekem az is mindegy - súgta vissza, s elkezdett a képzőművészetekről beszélni.

Majd Mocsáry következett utána. Neki a hittérítő jezsuitákkal van dolga a kassai konviktusban. - Micsoda hajmeresztő botrány ez!

Komjáthy erre elbeszéli a szép szőke arcú Zichy Ágostnak, aki az előadói szék mellett gubbaszkodik, hogy valamennyi szerzet között legtöbbet érnek a szécsényi barátok.

Ezeknél az a szokás, hogy az egyes frátereknek mindennapra ki van mérve ebédre az ital adagjuk: egy fél liter bor.

Ha azonban vendég van, akkor ad libitum. Ez is szabály.

A barátok tehát gondoskodtak, hogy vendég mindig legyen. Ha pedig csúnya, zimankós idő van, úgyhogy nem akad éppen senki, összetesznek egy pár garast, s pénzért fogadnak vendéget, az odavaló proletariátus közül. Hej, szép potya ez, akárki mit mondjon!

De immár Imrére kerül a sor, Németh Berci édesen hunyorítgat szemeivel.

- Az én tanítványom - dünnyögi -, de még gyenge, gyenge... mint Madách barátom mondja.

Imre elmondja hiba nélkül, amit akar, s a végire odaragasztja a palackjai vignettáját, s azt a hitvallást teszi, hogy ezentúl a borászatra is több gondot fordítson a vallásügyi miniszter.

Míg Szalay imigyen kalimpázza a cégért, azalatt két pogány képviselő szépen körülfogja Göndöcs Benedeket.

- Láttam az arcképedet a Vasárnapi Újságban.

- Csinos, átkozottul csinos volt - mondja a másik.

- Hát az életrajzot olvastad-e? - kérdi szerénykedve Göndöcs.

- Nem biz én, elszedték előlem az asszonyok. Ej, Benedek, Benedek... nagy kópé vagy te, Benedek!

Göndöcsnek jól esik ez a fekete gyanú, s szemérmesen lesüti a szemeit.

- Te nem is annyira méhész vagy atyám - hajtja a másik kópé -, mint inkább méh, aki virágról virágra száll... Hanem iszen minden ki fog most sülni.

- Hogy érted ezt? - kérdi Göndöcs meghökkenve.

- Hát úgy, hogy Irányi Dániel föl fog szólalni a papok ellen. Tudod, én szeretem a papok pajkosságát, mert én nem vagyok erényes ember, de az öreg puritán, és hajthatatlan. Beszédre készül ellenetek, s hallom, rád egyenes célzás lesz benne...

- Lehetetlen az!

- No, ha lehetetlen, hát ne hidd el - mondja ez vállat vonva.

- Utique... honnan tudod?

- Honnan? Olvastam a beszéd elejét. Csupa békési pikantériák. Mondhatom, nagyon tapintatlan dolog lesz.

- De hát mit akar már ez az Irányi? Szőrcsuhát öltsünk, hamut hintsünk a fejünkre, és mezítláb járjunk?

- Tudod mit, engeszteld ki. Szavazz a polgári házasság behozatala mellett az ő indítványára.

- De mit mond a prímás?

- Ej, mi közöd a prímáshoz? Hiszen Irányi tán még a pápánál is erényesebb: vele bízvást járhatsz egy nyomon.

Göndöcs gondolkozóba esik, szórakozottan hallgatja Trefortot, pedig föltette magában odahaza, hogy az egész beszéd alatt ébren lesz, lelkes arcot fog vágni és sztentori helyeseket kiáltani, s ez most mind olyan félszegül üt ki neki.

Trefort elmondja: »A katolikusok szidnak engem, hogy protestánsokká teszem őket.« Göndöcs belekiált »helyes!« Trefort folytatja: »a protestánsok ellenben azért szidnak, mert katolikusokká teszem őket.« Göndöcs megint belekiált: »Nagyon helyes!« Trefort dühösen ránéz. Péchy Manó a fülébe súg: »Vigyázz, boldogtalan! Sohasem leszel püspök.«

Göndöcs most már vigyázni kezd, de valaki odakiált Trefortnak:

Hát a zsidók?

- Azokkal is elég bajom van - panaszkodik Trefort, s még dühösebb szemeket vág Göndöcsre.

Göndöcs elkeseredik, s mérgesen motyogja:

- Most már azért is Irányi javaslatára szavazok.

Ilyenformán születik a meggyőződés. S az újságírók aztán patyolat pelenkát varrnak neki.

Hanem szó, ami szó, ez a Trefort mégis tehetséges ember. Ma egészen jól beszélt, s megjegyzései gyakran sikerültek, sőt meg is nevettették a Házat.

Úgy néz ki, mintha viaszból lenne, élénk gesztusai rontják beszéde hatását, még a homlokráncai is folytonos mozgásban vannak, dialektusa németes, de nem kellemetlen, kontradikciói pongyolák, de mindig mond valamit, még akkor is, amikor semmit se mond.

Annyira vitte a népszerűtlenségben, hogy emiatt kezd már némi tekintélyre szert tenni. Mert olyan népszerűtlennek lenni, mint ő, s mégis meg tudni maradni miniszternek, nem tréfadolog. Ezt nehezen csinálja még utána valaki.

Trefort után azután apró felszólalások következnek csak. De már ezekről nem érdemes beszélni.

Göndöcs hű maradt föltevéséhez, s Irányi javaslatára szavazott.

Móricz Palya hátba ütötte:

- Álmodba beszélsz, Benedek? Az isten szerelmeért.

Nagy éljen hangzott fel.

- Kit éljeneznek odabent? - kérdi a folyosón Prónay Dezső.

- Göndöcsöt.

- Mi történt vele? - rebegi csodálkozva. - Lemondott a képviselőségről?

- Nem biz az! Hanem lutheránussá lett.




A T. HÁZBÓL [dec. 19.]

Ma valamivel előbb indultam a Házba, mint rendesen, mivel elhatároztam, hogy ma különösen jó karcolatot írok a kedves lapomnak, a »Pesti Hírlap«-nak.

Útközben azonban elfogott vagy tíz képviselőtársam, akik közül mindenki nyolc-tíz percig zaklatott különféle kérdésekkel.

- Nem tudod kinél lehet előjegyezni a Hieronymi tiszteletére adott bankettre?

- Nem tudom.

- Azt hallom Horváth Gyulánál van az ív, az rendezi.

- Lehetetlen! Hiszen csak az imént éppen maga Horváth Gyula kérdezte, hogy kinél lehet aláírni.

Végre Gromon Dezsőtül megtudtuk, hogy Éles Henrik rendezi.

- Éles Henrik? Hiszen az nem ért ahhoz!

- Persze, hogy nem ért, de ha egyszer ő ambicionálja.

- Jól van no... Hiszen végre is nem lehetett Rohonczyra bízni.

- Tehát Élesnél van... De hol van hát Éles?

Keresték Élest. Mikor a Házba értem, minden első ember Éles után tudakozódott, ki látta, ki beszélt vele, hol látták utoljára, hol eszik, hol vagyon lakása, és hova szokott járni?

Éles egyszerre nevezetes ember lett, de azt nem lehetett konstatálni, hogy hová jár, csak azt, hogy hova nem jár. S ez a hely éppen a »tisztelt Ház«.

Mondom, előbb indultam, de sokkal később értem oda, amit nagyon sajnáltam még azért is, mert meg voltam győződve, hogy ma Paulert fogják megfojtogatni.

S íme mi nem történik?

Mire odajutok, már akkor a vadonatúj Ráday fut vesszőt. A honvédelmi tárca gyomrát vizsgálták. S az a gyomor eszik majdnem a legtöbbet, kivált ha egy kis hurut kerülgeti.

Hej, hát mi történt itt? Hogy siklott ki Pauler ilyen gyorsan?

Hogy? Hát úgy, hogy az egész Ház antiszemita, s ezek mind szimpatíroznak az öreggel. Nincs az a lehetetlenség, amit most meg ne adnának neki, még azt a helyet is lefújjuk, ahova ül.

...De ha ilyen szédítő gyorsan mennek át a költségvetésen, miből írjam én meg a karcolatomat.

Megfogom a büfében Bittó Istvánt.

- Mondjál nekem, bátyám, valami kulisszatitkot.

- Mifélét?

- Hát valami házi dolgot a konzervatívek köréből.

- Hm, öcsém! Olyat én is csak egyszer hallottam életemben s ez is még 1875-ben volt. Örömmel nyit rám egy napon Ürményi, az egész arcán volt valami titkolódzó mosoly, mint mikor valami történik, de még nem akarjuk elárulni. »Mi történt, Maxi? kérdem meghökkenve, történt valami?«

»Történt, kedves bátyám - mondja Maxi -, ez az első nevezetesebb házi esemény a konzervatív párt életében.«

»Nos?«

»Megdöglött a Lipthay Béláné kiskutyája!«

Láttam, hogy Bittó jó kedvében van, hát nem eresztettem el egy könnyen.

- De iszen, kegyelmes uram, tudsz te, ha akarsz valami státus-titkot.

- Nem én, ha agyonütnek se... ha csak azt nem vesszük, hogy Klapka terveiről hallottam valamit.

- Micsoda Klapka-tervek? Pszt! Bennem megbízhatsz, kegyelmes bátyámuram!

- Hát, hogy galvanikus vasutat akar építeni s több efféle.

Egészen leesett az állam.

- Tehát abszolúte semmit sem tudsz?

- De egyet tudok, azt, hogy nemcsak semmi sem történt, hanem nem is fog történni. Ólomból van itt minden ember!

Ott hagytam a büfét az ő két gyönyörű kisasszonyával, és benyitottam a Házba, ahol éppen Ugron Gábor adta ki mérgét a katonaság ellenében.

Az »ország órája«, mely az elnök feje fölött méricskéli a képviselő urak beszédjeit, már félkettőre mutatott.

A padokban csak egypár képviselő ült, többnyire az Ugron család rokonsága és barátjai köréből, akik udvariasságból hallgatják meg a derék Gábor mennydörgését.

Általában az egész ülésnek rendkívül udvarias volt a jellege.

Az elején Zichy Jenőt dicsérgették. Drága dolog volt, de jól esett neki. Tizenkétezer forintjába került az az egy szó, amit a jegyzőkönyvbe iktattak.

Móricz Pál bátyánk a fejét csóválta, s a szemeit törülgette érzékenyen a zsebkendőjével.

- Vannak még jó emberek... vannak még becsületes bolond emberek a világon... Oh, oh! Vannak még igaz honfiúi keblek ebben a boldogtalan országban.

A nagy iparos gróf nem volt jelen. Csupa szerénységből otthon maradt, s minden szobájából behozatta a tükröket a »dolgozóba«, hogy ma mindég mindenünnen lássa a nagyobbik Széchenyit.

Különben pedig unalmas ülés volt. Egy nagy kaleidoszkópra emlékeztetett. Elvonultak szemeink előtt, de csak egy-egy percre mindenik, Polónyi Géza, majd Deutsch Lipót mondván, hogy az »igazságügy árva gyermek«, akinek Pauler a mostohaatyja.

- Ki beszél? - kérdi valaki az ellenzékről, a folyosón.

- Deutsch Lipót. Gyere, no, hallgassuk meg, miről beszél.

- Benne van a nevében. Deutsch is, Lipót is. Jaj neked Pauler!

Mikor vége volt a deutscholásnak, azt mondja Paulernek Orczy:

- Megkaptad a Deutsch-Lipót-rend nagykeresztjét.

Hodossy a Kúria könyvtára számára kért kétezer forintot.

- Hát ezt az embert mi lelte?

- Nem kell. - Volt az általános vélemény. - Minek a bibliotéka?

- De uraim bibliotéka nélkül nem lehet egzisztálni!

- Micsoda? Ki látott már valaha táblai vagy kúriai bírót olvasni?

- Az igazság istenasszonya vak. A bírák is vakok. És aki vak, az nem olvashat. Nem kell a könyvtár.

- De meg sok is kétezer forint!

- Ellenkezőleg, nem is elég. Tessék csak meggondolni, hogy vegyünk csak ötszáz kötetet évenkint...

- Antikváriustól kell beszerezni, ott olcsóbb.

Elég az hozzá, hogy a kétezer forint leszavaztatott.

Pálmay Ilka, aki a karzaton üldögélt mosolygó, kerek arcával s kacsingató hamis szemeivel, egészen elkomolyodott ezeknek a hallatára:

- Milyen fösvények... milyen csúf fösvények ezek az emberek, amikor nem vagyok velök egyedül.

Odescalchy Gyula két óra táján lépett a Házba.

- Tavaszodik - mondá a kesztyűit húzogatva.

- Dehogy... hanem csak az Ilka mosolyog a karzaton... Jaj, vagy úgy... te a külső időjárásról elmélkedel.




A T. HÁZBÓL [dec. 20.]

Mit írjak erről a nyúlfarknyi ülésről? Az ember át se melegedhetett.

A gyakorlott vén képviselők olyanok, mint a köszvényes láb, megérzik mikor van unalmas ülés, s be sem jönnek már ilyenkor a Házba.

Vagy hogy még a köszvényes lábnál is különbek, olyanok, mint a gróf Zichy Jenő ösztöne. Nos, beszéljünk az ő ösztönéről: most ő úgyis divatban van.

Egyszer Zichy Jenő bált rendezett. Mert Zichy Jenő szívesen rendez mindent.

Egy másik bálrendezővel abban állapodtak meg, hogy az (ti. a másik bálrendező) találjon előbb valami ügyes dekoratőrt, s akkor aztán ahhoz mennek, s megrendelik közösen a díszleteket, az élőképeket.

A kolléga talált is díszítőt, úgy hívták hogy Csapeczky, s lakik Nyúl utca ennyi és ennyi szám alatt. Ezt tudatta a gróffal, s megkérte a levélben, hogy jövő csütörtökön délután három órakor jöjjön el oda, miután sürgős a dolog.

A csütörtök eljött, sőt eljött a 3 óra is, de Zichy nem jött.

A bálrendezők kétségbe voltak esve, mert a minták Zichynél voltak, csak ő adhatott kielégítő utasításokat.

Mi fog mármost történni? Lótottak-futottak, Zichy sehol se volt található, mígnem végre a rendező kollega magától Csapeczkytől, a díszítőtől értesült, hogy most már minden jól van, a gróf végre eljött szombaton, s kiadta az utasításokat, s nagy sietséggel dupla áron még tán teljesítheti a munkát a bálestéig.

Lőn pedig, hogy eközben a rendező kolléga találkozik a gróffal, és szemrehányást teszen neki, hogy mért nem jött el a díszítőhöz.

- Miért? - mondá az elfogulatlanul. - Mert nem kaptam meg az ön levelét; hát miképp is mehettem volna el... Ezek a posták... ezek a gaz posták!

- Persze, persze, de hát akkor hogy mehetett el a gróf mégis a díszítőhöz szombaton? Miképp tudhatta, kit találtam meg?

- Miképp? - mondja a gróf méltó indignációval. - Hát megsúgta a helyes ösztönöm.

Azóta rajta maradt a grófon, hogy őneki van a világon a legjobb ösztöne.

S ennyivel nagyobb ember még Kemény Gábornál is!

Ma a kérvények napja volt. Mindenki unja ezt a dolgot. Mert a Házhoz benyújtott kérvények bizonyos naivitásról tanúskodnak, s különösen arról, hogy a kérelem nem sürgős, mert ami Pilátushoz tartozik, azzal előbb a tisztelt kérelmezők erőnek erejével benyitnak Ponciushoz, akihez nem tartozik, s akiről egész bizonyosan tudhatják pedig, hogy máshoz utasítja.

Egynéhány olyan képviselő volt csak jelen, aki elszántságból jár a Házba, vagy aki már annyira megszokta délelőtt itt lenni, mint az egyszeri asszony a mindennapi verést. Madarász, Hegedüs László, az öreg Péchy Manó, gróf Forgách Antal gubbaszkodtak ott.

Szegény Forgách! Olyan ő, mint azok a vénasszonyok, akik fogas menyecske korukban sokat vétkeztek a vallás ellen, most hát örökösen ott ülnek a templompadban... vezekelve.

Legtöbb figyelmet keltettek a kérvények között ama kérvények, melyek a néptanítókba beleverni óhajtják a magyar nyelvet.

Azt mondja a torontáli kérvényre Szontagh Pali, Deák óta Eötvös Károlyt kivéve, a legnagyobb adomázó, hogy:

- No, ez is olyanforma kérelem lesz, mint az egyszeri erdélyi püspöké, kinek a Rákóczi leveretése után meg volt parancsolva, hogy a császár születése napján imádságot mondjon annak fegyvereire és a hosszú életeért.

A püspök nem mondta el az imádságot, valami rossz ember beárulta a bécsi kormánynál, s lejött a szigorú parancs, melynek most már fej- és hivatalvesztés terhe alatt engedelmeskedni kellett.

Fölment tehát a szószékre, s eképp kezdé meg kötelességét:

»Felsőbb rendeletre könyörgök hozzád, Úristen...«

Lázár Ádám s Tibád Antal különben igen jól érezték magukat az aprólékos vitácskában. Olyanok ők, mint a gerillák, szeretik az oldalcsatározásokat, és az olyanforma élvezeteket hogy portyázni eresztik az eszüket.

S Székely Elek is megérhette egyik leghőbb szívbeli óhajtását, hogy ott ülhetett az előadói trónusban.

Igaz, hogy ezt az örömét mindjárt a déli harangszó után tönkretette az elnök, berekesztvén az ülést s elmondván, hogy még egy kis diligencia holnap, s azután január tizedikéig kiki mehet haza mákos csíkot enni és tisztát venni.

Móricz Palya egyre viccölt örömében, hogy már vége felé járnak a betűk a »vivant vacationes«-ben.

Aszongya, hogy aszongya, kár amiért nincs itt Ragályi Gyula, mert annak a nagy csizmáit tennék ki karácsony estéjén az országház üvegablakának a tetejére: hadd hozna bele valamit a Jézuska, a Palyiéknak.




A T. HÁZBÓL [dec. 21.]

Van a mi asztalunknál, ahol ebédelni szoktam, egy derék öregúr, ki tizenhét esztendő óta minden áldott nap azzal ül le ugyanazon asztalnál ugyanazon helyre, hogy a németek ellen dörmög az orra alatt.

- Már mindenkit kimuzsikálnak ebből az országból ezek a gaz németek!

Az öregúr ilyenkor verklit hallott útközben. Máskor ismét ilyen szavakkal nyit be:

- Ezek a németek lökdösik az embereket az utcán. Tele van velök a város.

És ismét:

- Szörnyűség - és csak úgy fújja a mérget -, ezek az impertinens németek minden jó ételt megesznek előlünk.

Egyszóval mindennap a németet szidja, s mindennap valami új formában.

Mennyivel különb legény Csanády Sándor bátyánk, aki a formaváltozatossággal sem törődik, hanem minden alkalommal, akár kell, akár nem kell, nekiesik a németeknek és a közösügyeknek.

Úgy kell, okosan teszi, ha még annyit szidja is, sohase elég.

Ma is kivágta a mellét őnagysága (mert ő is a nagyságos demokraták közül való) a költségvetési javaslatnál a közös ügyek ellen, s bizony nem illik Péchy Tamástól, hogyha valami rossz vicc jut az eszébe (mert jó ugyan nem jut), ő azt kiböffenti az elnöki székből, rendre utasítván kedves bátyánkat a kemény mondásaiért s mondva mondván: hogy de már ez nem illik egy vezérszónoktól.

Erre persze, hogy nevetni kezdik a bácsit a jobboldalon, sőt maga a kópé Szalay Imrus a tenyerével dugja el a száját, hogy hahotára ne fakadjon, de a mosolyban csillogó zöldeskék szemei elárulják a selymát.

Ezzel aztán még jobban belebőszítették urambátyámat, s ő is kiböffentette az igazit, hogy biz'istók nem nagyon keseregne rajta, ha egy napon csak lefújná a szél őfelsége fejéről az osztrák koronát.

Köpi erre a markát Móricz Pál, hogy - haj, haj! Nagyszélnek kellene annak lenni, édes szógám.

- Nem nagyobbnak - toldozgatja Wahrmann -, mint amekkora a Bernát Gazsié volt, mely a fiákerokról lefújta a numerust!

Hanem iszen kár volt Péchynek élcelni. Veszedelmes mesterség az nagyon. Mert vagy talál, és akkor sebez, vagy nem talál, és akkor blamíroz.

Jött is egy nagy doronggal faldöngető Ugron Gábor, a legerősebb dalia Erdélyből, s nekiesett a derék Péchynek, hogy őneki nem szabad kedélyeskedni, mivel azért húzza a fizetését, hogy komoly legyen, s egyformán mogorva ábrázatokat vágjon a Háznak minden tája felé...

Péchy mit tehetett volna egyebet, eszébe jutott neki nagy hirtelen, hogy ő lutheránus, sem alatta, sem fölötte, sem benne kihímezte-hámozta, hogy ő nem viccelt, neki az eszeágában sem volt.

S ezt el is lehet neki hinni. Péchy öntudatosan nem mondhat élcet!

De már ezután csakugyan a költségvetésre került a sor. Szólott Szilágyi és Tisza. Amit Szilágyi beszélt, az mind benne lesz az alábbi komoly tudósításban, amit pedig Tisza beszélt, az már benne volt vagy tízszer valamikor a néhai »Hon«-ban.

Legtöbbet ért az, amit Madarász papa mondott... azaz, hogy csinált.

Nagy Imre, a Nemzeti Színház hőse, büszke lehetne ama hősies jelenetre, s mintát vehetne róla, midőn a kezében levő papirost darabokra szakítva felkiáltott: »Így rongyolódjék szét a 67-iki kiegyezés.«

A jelenet nagy lelkesedést szült a szélsőbaloldalon, s megéljenezték a papát. Éppen így törte szét I. Napóleon a rastatti csészét!

- Mit téptél szét, öreg? - kérdé szorongva Pázmándy.

- Mi volt az a papiros?

- A Jenő fiam beszéde, amit el akart mondani.

- Fogadd a haza háláját!

Hanem most már pszt... csendesen... ki ne locsogja valaki a nagy titkot, mert Európa füle ide van lapulva... hallgatónak.

Ugron Gábor interpellált, hogy lesz-e háború? Mire Tisza titkolózó arcot vágott, s azt mondta, hogy részint alaptalanok, részint pedig túlzottak a háborús hírek, mégpedig amennyiben alaposak, annyiban túlzottak, és amennyiben alaptalanok, annyiban nem túlzottak. Summa summárium pedig ma még csak azt árulhatja el, hogy lesz, ami lesz, és ami lesz, az majd kitudódik későbben. Többet ma még nem mondhat.

Minek is! Hiszen tökéletesen elég ennyi!




A T. HÁZBÓL [dec. 22.]

Sok mindenféle bogara van az istennek, tartja a jó magyar példabeszéd: de jó Péchy Tamásnak is sok mindenféle ülése van ám.

Van ankét-ülése, van bankett-ülése (apropó, hát már sohase eszünk elnöki ebédet?), van három óráig tartó ülése, van olyan ülése, amelyiknek csak az eleje vagy a vége van Pesten, a másik vége vagy eleje meg ott van Budán. Ez is ülés, a budai elvileg, de gyakorlatban olyan ülés, ahol éppen csak leülni nem szabad. Állásnak volna hát inkább nevezhető; de köszönöm én az olyan állást, ahol az embert egy fejbiccentéssel amoveálják az állásából. Aztán van kellemetes ülése, amikor híre jön, hogy mégiscsak ő lesz a lutheránusok pápája talán; és van kellemetlen ülése, amikor rendre utasítják, hogy ne vicceljen, hanem viselje magát illedelmesen, s gyakorolják fölötte az elnöki jogokat, és azonfelül még ki is hívják duellumra. Van aztán néha, nagy ritkán esti ülése. Zárt ülése is van, éspedig kétféle: az egyik, amikor a tisztelt honatyák pertu diskurálnak, s megfogadják szentül, hogy ezután nem gorombáskodnak egymással; a másik pedig, amit az országház folyósójáról nyíló, tisztán e célra épült titkos cellában tart egyesegyedül magára csukva az ajtót belső retesszel.

Tehát van neki ülése fölös számú és sokféle. De olyan aligha volt még, mint a mai. Ez sok tekintetben volt nevezetes ülés. Először is utolsó ülés volt, melyre nyomban az apostolok oszlása kezdődik (némelyiké, éspedig a többségé, meg is előzi), s visz kiki haza krisztkindlit a tisztelt választóinak. Már ezek az utolsó ülések is, éppen mert utolsók, igen érdekesek, lévén a honatyák fél lába már a kocsiban. Ritkáknak azonban mégse ritkák, módjában levén minden honatyának, akkor csinálni magának ilyen utolsó ülést, amikor éppen kedve szottyan hazamenni.

Más volt azonban ez ülésnek az ő karakterisztikumja, mely őt a maga nemében páratlannak bélyegzi. Az volt a nevezetessége neki, hogy lyukas volt a közepe. És ami a legfőbb és legtermészetesebb, az hogy ez a lyuk ért benne csak valamit, a többi nem ért egy fakovát.

Mert ugyan kérem, mi jelentése van annak, hogy egy törvényjavaslatot amelyet már egyszer elfogadtak általánosságban szőröstül-bőröstül, azután elfogadták minden porcikájában külön-külön, még harmadszor is elfogadjanak. Még akkor csak lehetne érteni a dolgot, ámbátor akkor se volna értelme, ha a mi ellenzékünk valami titkos, alattomos carbonari kompánia volna, amely elbúvik, hogy ne is sejtsék ittlétét, lesbe áll, aztán a harmadszori felolvasásnál hirtelen előrohan, s az erre el nem készült többséget leszavazza, kisebbségben hagyja, a kormányt megbuktatja és fölfordítja a világot. De így, mikor olyan nyílt és őszinte, hogy huszonnégy órával elébb mindig maga dobolja és trombitálja ki kormánybuktató terveit a hírlapjaiban.

Pedig hát a mai ülés eleje csakis avégből gyűlt össze, hogy a költségvetési törvényre harmadszor is ráadja az áment, mintha két ámen nem lenne elégséges. Hát érdemes azért külön ülést tartani? - No, de hát ha kedvük tartja, hát tartsanak; de az mégis csak disznóság, hogy emiatt visszatartják az embernek a decemberi gázsiját most, mikor az embernek annyi a vásárolnivalója a karácsonyfára.

Hát ez nem járja! Meg is interpellálták miatta az elnököt a folyosón.

A jó öreg csak a vállát vonogatta.

- Hja, ez már gyakorlat (nem merte bevallani, hogy felsőbb parancsra), így van ez szokásban a világ teremtése óta (Péchy Tamás 1867-től számítja a genezist). Fontos szavazás előtt sohase adattak ki a diurnumok. Mert mi tapasztaltatott? Az tapasztaltatott, hogy mikor azok a fejér nyugták megjelentek a levegőben: úgy szétrebbentették az egész képviselő hadat, mint a héja a csirkét. Amint az ország pénze a kezében van, első dolga a honatyának, hogy vasúti jegyet vesz rajta és elrobog. Bánja is azután a kormányt, szavazzon neki bizalmat az ördög, nem ő. Hát érted-e már?

- Érteni értem, de azt már csakugyan nem értem, hogy a »qui bene distinguit« elve ez esetben »szem elől tévesztetik«. Mért nem disztingváltok a hívek és agyarkodók között? Mit tartjátok vissza a kormánypártiak mellett az oppozíciót is? Ellenzékinek én bizony kiadnám a járandóságát, menjen vele akár a pokolba. Legalább annál nagyobb lenne a többség.

- Nem érted te ezt a csíziót, szolgám. Hiszen ha mi ezt a disztinkciót megtennők, tigris lenne azonnal minden mameluk. Ez csak világos.

Persze hogy világos. Menjünk szavadzani. És megszavaztatott Tiszáéknak az egész jövő évre a bizodalom.

Ekkor Péchy Tamás kijelenté, hogy most hát már mindenkinek boldog ünnepeket kíván. »Hasonlóképpen«, lőn a válasz, s ment volna a Ház kifelé.

- Hohó, tisztelt Ház! - kiáltá az elnök -, el is felejtettem. Épp most van féltizenkettő. Egy órakor megint tessék eljönni, hátra van még a kormánynak megszavazott bizalomra a méltóságos főrendek pecsétje. Azt még át kell venni. Itt legyen ám minden ember.

Jó lesz, nagyon jó lesz. Itt leszünk.

És most következett a lyuk az ülés közepén, amely többet ért az ülésnél. Künn osztogatták a decemberi diurnumot. Persze hogy ostromzár alatt állott az iroda, meg a kassza. Az volt a boldog, aki közelébe juthatott.

Azalatt a hátul maradtak ott mókáztak a folyosón, mondván egymásnak szörnyű rossz vicceket. Nem is érdemes belőlük ide iktatni többet annál az egynél, amit Jókai mondott, aki amellett, hogy mellékesen meglehetős regényíró, föltétlen pártfogoltja Hegedüs Sándornak. Mondta pedig Polónyinak, aki amellett, hogy felkötve hordja a karját, a múltkor összeszidta Hegedüs Sándort, hogy képviselő létére olyan nagy gründer. Pedig még akkor nem is volt osztrák vasútigazgatónak predesztinálva.

- Tán párbajt víttál? - kérdi Jókai Polónyitól.

- Nem én, de a doktor kivágott a karomból egy darabot.

- Bolond az a doktor.

- Miért volna bolond?

- A nyelvedből vágott volna ki egy darabot.

Érdekes volt, amint a honatyák egyik a másik után megmentette a maga nyugtáját, s ment egyenesen a kabátja felé, belebújt, s azzal iszkiri.

- Hát nem maradtok itt az ülésre?

- Marad a... majd mit mondok.

S denique az lett a vége, hogy mikor a főrendiház jegyzője nagy peckesen, karddal, sarkantyúsan berobogott, olyan üres volt az egész Ház, mint a templom, mikor be van zárva. A felsőház nunciusát csak az egy Kovách Laci várta, s az vezette az elnök elé. De azért az elnök egész hivatalos tekintéllyel fogadta, nagy komolyan ülve az elnöki trónuson.

Pedig fogadhatta volna akár zárt ülésben is.

Hát ez mindenesetre furcsa egy ülés volt. Eleje nem volt, mert csak dél felé kezdődött; vége nem volt, mert minden ember megszökött; a közepén pedig nem volt ülés.

S azért mégis meg lesz örökítve a naplóban. No, meg ebben a karcolatban, melyért ha párbajra nem hívják a szerzőjét, csak annak köszönheti, hogy senki se maradt idehaza.





1883
PESTI HÍRLAP




A MAI ÜLÉS [jan. 11.]

Kevesen voltak. Még sokan otthon csámcsognak a kalácsmaradékokon, csak a »molyok« jöttek be. Azok, akiknek már életszükség a »Ház« levegője, akik már beleélték magukat ebbe a zajos tevéketlenségbe úgy, hogy elszáradnának egyebütt, s meghalnának, elpusztulnának még Nizza kellemes éghajlata alatt is.

Nézzünk csak szét egy kicsit a gyéren megült padokon, hátha találnánk valami megemlíteni való változást. Nincs semmi se. Mindössze Tisza Kálmán varratott magának egy új tarka nadrágot, s ejnye, mégis a Pauler fülét húzogatja meg Komjáthy Béla. Ráday még fakóbb lett, Szerb Gyurka még kövérebb, Hegedüs Sándor még soványabb, bizony ráfogás az, hogy tömi a kormány.

Az egész Ház álmos volt vagy katzenjammeres az udvari bálnak miatta. Még Maszák szemei is apróbbak lettek, de őmaga egy hüvelykkel nagyobb, hogy udvari bálban ott gurult ő is. Táncolni azonban nem táncolt ő sem, éppen úgy nem, mint Fenyvessy Ferenc. A hely nem alkalmas, hogy mutogassák magukat.

Hanem az nem igaz, mintha nem volnának méltók rá.

A folyosókon különben élénken élcelődtek, hogy a koronaörökös egy csomó ismeretlen képviselőt mutattatván be magának mosolyogva így szólt azután Szapáryhoz:

- A mentéket már mind ösmertem innen-onnan, csak a bennök levő urakat nem.

Minthogy Jókai csak azokat a dolgokat írta meg, amik a »fehér teremben« történtek a többi termek története ködbe esik, s a ködben tág tér a fantáziáknak. Mindent csak Futtaki tudhat. A többi embernek joga van költeni.

Hentaller mogorva arccal fölháborodva jár-kél, s panaszkodik fűnek-fának, hogy:

- Képzeld csak, micsoda violencia történt velem!

- Ugyan mi?

- Valamelyik lapba kiírták, hogy ott voltam az udvari bálban. Igazán bosszantó dolog - mondja pironkodva.

- Mért nem nyilatkozol? Ki tudod mutatni az »alibit«?

- Ki én. A »Makkhetes«-ben voltam egész este - feleli kevélyen.

Az udvari bál és a Makkhetes! A mínusz és a plusz!

De legyünk kérem komolyak. Hiszen a parlamentben vagyunk. A függetlenségi párt nagy csoportokba verődik, beszélget, tervel, mialatt Mocsáry odabenn a győri vízi katasztrófáról interpellál. Arról van szó köztük, hogy minden áron kellene küldeni egy koszorút (szerkeszti Szana Tamás) a Gambetta koporsójára. Helyes, hadd szólaljon fel Helfy Ignác!

Helfy Ignác okos, cirkumspektus ember, s előbb Tiszával közli a dolgot.

Tisza, éppen rosszkedvében van, s azt mondja, hogy az ország nem bírja meg ezt a költséget, ő bizony nem küld egy fia rezedaszálat se... aki meghalt, az úgyis boldog: minek annak a koszorú?

Tiszának ezen privát megjegyzése folytán még egyszer akkorára hosszabbodik a Pázmándy Dini ábrázata, s a szélsőbaliak újra csoportokba verődnek, s elejtik a felszólalást. Vállat vonnak:

- Minek? Ha Tisza nem akarja!

S ez a kicsiség sokkal jobban jellemzi a pártot is, a Tisza hatalmát is, mint sok más nagyobb dolog.

De térjünk át a vízre... mert ez most a legfontosabb kérdés.

Magyarországot előbb-utóbb két folyadék fogja tönkretenni: a pálinka és a víz.

A pálinkát a nép issza meg, a víz pedig megissza a nép jövedelmét egészen ott, ahol Tisza van, ott a Tisza, ahol Duna van, ott a Duna.

A kormány mindig megteszi, azt mondja, a magáét, de azért a víz is mindig megteszi a magáét. Az embernek azt kellene hinni, amennyiben a kormánynak a víz ellen volna kötelessége tenni valamit, hogy az majdnem lehetetlen! Mert hiszen az a »megtevés«, éppen az lenne talán, hogy a víz be ne jöjjön.

Igaz, hogy azt mondhatná a szakminiszter erre:

»Az ördög tudhatta előre, hol jön be a víz.« Azt mondhatná, ha nem éppen Kemény Gábor volna a közlekedési miniszter, aki azon a címen üli meg a piros széket, hogy ő »jós«. Őneki tudnia kellett volna.

Az, hogy a gróf Laszberg alispán telegramjait nem felejtette el otthon a másik zsebében, nagyon kicsiny vigasztalás. A »Ház«-nak mégis jól esik, s mindenki el van határozva gyűjteni az árvizesek számára. Mert minden kormányintézkedés ebbe megy ki, hogy adakozzunk utólagosan.

A karzaton unalmas téma ez. Egypár buzgó vidéki atyafi lézeng ott, akiknek az ujjaival mutogatja az egyes kapacitásokat valami Baczur Gazsi-féle idevaló unokaöccs.

- Miről beszélnek most odalenn?

- Az ott Komjáthy Béla. A feljebbvitel korlátozásáról szóló törvényjavaslatért mossa a Pauler fejét.

- Ejnye, be jó megtermett gömbölyű alak a lelkem. Vajon nem tudja, uramöcsém, hova jár kosztra.

- Hova járna? A Kis Pipába... kiérzik a beszédjén is a Karikás bácsi főztje.

- Bizony jóízű legény. Ugyancsak megmondogatja neki. Csak azon az egyen csudálkozom...

- Min, kedves bátyám?...

- Hogy tűri az a Pauler, hogy azon melegiben be nem csukatja. Ha én olyan nagy úr volnék...

- Nem lehet ám, mert minden zárnak Tisza Kálmán uramnál van a kulcsa.

A javaslat mellett Teleszky Pista szólal fel. Okos jurista, s az az előnye van Komjáthy fölött, hogy nem visel cilindert, de egyszersmind az a hátránya, hogy nem tud anekdotákat mondani. S mégis sokra vinné, ha véletlenül nem volna kortársa Hodossy Imrének. Anélkül miniszter lett volna belőle, így csak igazságügyminiszteri államtitkár lesz, ha lesz. Pedig lesz, mert alkalmasint akad miniszter, aki mint a pillangó nekimegy a gyertya lángjának, de a Teleszky szárnyaival.

Teleszky után Győry Elek szólal fel. Jó hangorgánum, de túl élénk gesztusok. Somssich Pál ideges lesz a háta mögött. Úgy néz ki, mintha két légycsapó volna a két kezében, s azokkal dolgozna erősen valami láthatatlan légytábor ellen.

Hallgatják is, nem is. Húsz-harminc aluszékony ember gubbaszkodik imitt-amott.

A miniszterek is kiszökdöstek, különösen a kabinet mágnás része, mert úgy látszik, Tiszának olyan valami újabb privát szenvedélye az, mint a rovargyűjtés, hogy a grófokat, bárókat tűkre tűzdeli maga köré.

Hoitsy Pál a folyosó egy szögletében tanítja egy csoportban (ott hallgatja a tanulékony Hentaller is) Szalay Imrét, miképp kell készíteni a dinamitot, mi mindenféle ingredienciák kellenek hozzá.

Hát egyszer csak észreveszik, hogy összekuporodva ott ül a padkán a hátuk mögött Tisza Kálmán fenyegető arccal.

- Aha, rajtakaptalak benneteket - szólt a miniszterelnök, amint észrevették.

- Mindegy! Azért a dolog mégis sikerülni fog - vágja vissza Szalay Imre.

- Hanem azért mégse szeretnétek, ugye, ha most úgy mindenestől, ahogy vagyunk, Oroszországba tennének át bennünket... Az igaz, hogy ott még aztán én is veletek volnék.

Lihegve jön e percben Mezei a teremből.

- Hova rohansz, hova?

- Megyek el... Istóczy beszél.

- Istóczy beszél? Akkor menjünk be.

Tisza Kálmán is besántikál. Mély csend. Légy röpülését is meghallaná az ember. Denique Istóczy mégis elért annyit, hogy úgy hallgatják, mint akár Deák Ferencet.

Tisza hátraveti fejét, behunyja szemeit, úgy hallgatja mozdulatlanul, csak a kanári szín szakálla, mely ráfekszik mellényére, mozdul meg néha, alakra is olyan, mint egy nagy madárfark.

Istóczy pedig ezalatt elbeszéli a Wimpffen nagykövet halálát, s elolvassa a berlini lapban megjelent különös levelet, s elpanaszolja, hogy mennyire igyekeznek elhallgatni a dolgot a zsidó sajtóban. (Mozgás az írói karzaton.)

Egyszóval van valami a dologban. Beszélyíró még hasznát is veheti. Mert csakugyan jó stoff egy embert írni meg, aki megvesztegettetni hagyja magát, s aztán emiatt meghasonlik önmagával.

- Jókai pszichológia! - dünnyögi P. Szathmáry Károly az egyik zöld pulpitusnál.

Szalay Imre szemei kigyúlnak.

- Nem adom száz forintért - mondja -, hogy nem indítványoztam a koszorút Gambettának.

- Ugyan miért, Imrus?

- Most jut eszembe, hogy aszongya, zsidó volt a nagyapja.

S megelégedetten, kétágú szakállát simogatva, hagyta ott a tisztelt Házat.




A T. HÁZBÓL [jan. 12.]

Ami a szegény embereknek az Orczy-kert nyáron, ingyen árnyékos szoba, az a képviselőknek a képviselőház télen, ingyen fűtött szoba. Sőt még ők vannak kiárendálva bele, melegedőknek.

Az egész ülésről csak annyit kellene mondani, hogy megint Pauler izzadott elhagyatva, s hogy Matuska Péter gubbaszkodott az előadói széken szépen ritkuló hajával. A híres jurista nemzet pedig unatkozott, s kiment cigerettázni a folyosókra.

Kevesen voltak. Összeolvastam. Negyvennégy ember hallgatta, hogy milyen nehéz lesz ezentúl apellálni. Pedig hány magyar ember boldogsága áll azon, hogy apellálhasson, még ha nincs is reménye a pör megnyeréséhez.

Mi hoztuk nemrég azt a jóízű adomát, hogyha Urunk Jézus Krisztus, a királyi táblához apellált volna annak idejében, sohase feszíthették volna fel a zsidók, mert még a mai napig se lenne az ügyiben jogérvényes ítélet.

S ebből a szempontból csakugyan lehetővé kellene tenni, hogy az ember apellálhasson minél több helyre. Kár, hogy ezt az argumentumot senki sem hangsúlyozta a kontra-szónokok közül.

Beszéltek, beszéltek, s mindenki elszundikált a félig üres teremben, hol kísértetiesen hangzott minden köhécselés, hatalmassá növekedve az akusztika által, akárcsak valami barlangban. A téli napfény hiába lopózott be az üvegfedélen keresztül, hiába táncoltak tallér nagyságban sugarai a miniszteri padokon és a gyorsíró asztalokon, búskomorság uralkodott mindenfelé. Csak a jó öreg Bedekovich ült ott nyájas megelégedéssel, sztoikus nyugalommal, mint mindennap; ő az egyedüli ember, aki sohase morcos, borongós, aki pontosan mindig ott van, pedig soha sincs ott semmi dolga.

A legfontosabb momentum ma, hogy Láng Lajost, aki megint »Dominus Papae«, bejelentetvén megválasztása, megéljenezték. Ezt nyerte, hogy kihurcolkodott a kerületből, s megint behurcolkodott a kerületbe. Rossz idő jár télen a szalmakalaposokra: okosan tette, hogy meg sem moccant.

Egyébiránt Gáll József uram kezdte meg a vitát, s Chorin folytatta a szél ellen.

- Hiába hápogsz - mondá neki Szathmáry Gyuri, elmenvén mellette. De csak nem hallgatott senkire. Elmondta, ami a szívén feküdt. S különösen azt igyekszik demonstrálni, hogy micsoda abszurdum az, hogy a becsületsértési ügyeket olyan kicsibe vesszük.

- Mert nagyon sok a becsületünk - kiáltja bele valaki a szélsőbalról -, hadd fogyjon!

Mandel Palinak, aki a folyosón gründol (mert Mandel Pali mindig gründol), eközben eszébe jut, hogy:

- Nini, hiszen én is nagy jogász vagyok... az ország nehezen várja az enyim vélemény. - S bemegy a »Házba«, s nagy prozopopeával kijelenti, hogy ő (mármint ő Mandel Pali) elfogadja a javaslatot.

Ez döntött. Pali után már csak Lázár Ádám mert szót emelni, s még Pauler mondott el egyet-mást, amit a Pali kifelejtett, de azt is csak a dekorum kedvéért, s hogy Matuskától elszedje az okosabb argumentumokat. El is szedte tökéletesen. Denique csakhogy már egyszer Paulernak is sikerült valami.

A javaslatot elfogadták azután úgy általánosságban, mint részleteiben. Szemenyey, Unger még sorompóba léptek, diadallal.

Szontagh Pál ezalatt a folyosókon áskálódott a javaslat ellen.

- Magyarországon bajos eltörülni az apellátát - mondja. - Itt minden rászületett a fellebbezésre. Itt, ahol a megyéknél olyan tisztikarunk volt, melynek nem volt egyébre joga, mint hogy a közgyűléseken beszélhessen. Szavazniok már nem volt joguk. Ezek a tiszteletbeli megyei tisztviselők voltak.

Forgách Antal gróffal az történt 1860-ban, hogy »meghalt«. Nevét nem vették be az országgyűlésen a bizottsági tagok lajstromába. Nem volt szavazata, pedig 25 ezer hold földet bírt a megyében.

Később azonban mikor csillapult kissé a... hazaszeretetnek nevezzem-e, ami csillapult vagy haragnak, Forgách volt kancellár arra kérte a főispánt, hogy nevezze ki tiszteletbeli jegyzőnek.

- Minek az neked, mit érsz vele? - mondja a főispán. - Nem szavazhatsz!

- Nem bánom én -, de mégis látod nagy megnyugtatás az, ha legalább jogom van panaszkodni.

Kár volt hát a magyar embert megfosztani attól, hogy jajgathasson ha ütik, s hogy három fórumon jajgathasson. Mert sok keserűség belemegy ám a jajgatásba.

Így intrikált Szontagh Pali, de Szemenyey és Unger csak annyit bírtak kivinni, hogy a fogságra ítéltek föltétlenül apellálhassanak.

A mai Házat egyébiránt a Károlyi-bál rontotta el. Iszonyú lateiner arca volt. A méltsás képviselő urak még alusznak ilyenkor otthon a tündéri éj után álmodozva, hogy a király szólítgatja őket, s ők felelgetnek neki fenyvesiesen, szellemesen.

Sehol egy lakkcipő a tisztelt Házban; a cilinderek is gyérek a fogasokon, nagy idomtalan cipők csoszognak a folyosókon, s demokratikus diskurzus folyik szerte:

- Hüm, tehát oda megy ki summa summárum a dolog, hogy a trónörökös és Jókai könyvet cseréltek.

- Nagyon egyenlőtlen csere! S még az is csak fordítás!

- S csodálatos, Jókai mégis meg van elégedve.

- S még azt sem mondhatja el, amit az egyszeri poéta, ki a királynak dedikálta a könyvét, amire aztán a király hasonló kötésbe befűzetett neki néhány ezrest, s úgy küldte el viszonzásul.

- Hát aztán?

- Egyszer azután a király bemutattatta magának a poétát, s így szólt hozzá: »Nagyon szép volt a könyve, hát az enyim hogy tetszett önnek?« - »Nagyon tetszett, fölség: alig várom a folytatását«.

S míg a »Ház« ilyen csendesen végzi a taposómalom munkáját odabenn, s míg ily szelíd polgári párbeszéd fűszerezé a mágnástalan folyosó unalmait, azalatt csupán egyetlen férfiú járt-kelt izgatottan egy fehér papirossal a kezeiben.

Akik ránéztek a fehér papirosra, kíváncsian igyekeztek annak titkait fürkészni.

- Készül valami - suttogták.

Mert az az izgatott férfiú Istóczy Győző volt.

Meg-megállt, széttekintett, mint a jó juhász a nyája között, hogy kiválassza onnan a saját birkáit.

Tíz aláírást keresett!

Tíz aláírást? Mire vajon!

Tíz embert, aki aláírja az emancipáció revízióját. Hecc, új hecc készül!

Az emberek szépen csendesen elbújtak előle, némelyik el is szökött. Ha a baloldali folyosón volt, akkor mind átsuhantak a kevésbé pronunciált antiszemiták a jobboldali folyosóra. Néha meg-megfogott egyet, előadta neki az ügyet, az fanyarul mosolygott rá, szidta a zsidókat, de valami kifogása mindeniknek volt, ha egyéb nem, az, hogy éppen most görcs jött az ujjaiba.

Keserűen ment odább honában hontalanul.

- A zsidóknak aláírtok mindent - dünnyögé gúnnyal -, de a zsidók ellen semmit.

*

Az apellátát nehezítő törvény ekképp ment ma végképp keresztül a képviselőházban. Megjavul-e vele az igazságszolgáltatás, nem tudni.

De ahogy lesz, úgy lesz, az az egy mégis bizonyos, hogy szegény Baldácsi bácsi megfordul a sírjában.




A T. HÁZBÓL [jan. 13.]

Egy hórihorgas felkiáltójel (!) ül az előadói széken. Hugo Viktornak van egy nevető embere, a »Ház«-nak van egy síró embere, s ez Tischler Vince, aki az előadói székben ül. Arca a siránkozást fejezi ki, dialektusa tótos, hangja bánatos. Az embernek kedve volna megszólítani:

- Oni sa z Krupine? Nak sa nist ne boja. Ne bude bitka!

(Ön, ugye, Korponáról való? Semmit se aggódjék. Nem lesz háború.)

S míg Tischler ül az előadói székben, jó Rádaynak a háta mögött ott kéklik a rókaprémes aranyos kék dolmány, s a kék dolmányban báró Fejérváry Géza honvédelmi államtitkár. Ebből aztán a vak is kitalálhatja, hogy honvédelmi dolog van a Ház asztalán.

Ahogy a juristák napja volt tegnap, úgy van ma napja a hajdani egyéves freiwilligereknek, kik visszaemlékeznek ilyenkor mind arra a sok tudományra, amit a »lajdinant«-tól hallottak egyszer-másszor, míg ők maguk is lajdinántok lettek. Most mintha találták volna, jó brillírozni vele.

De mondjuk hát, miről van szó? Én istenem, mi egyébről, mint a szokásos véradóról, mely szintén nagyobbodik évről évre anélkül, hogy a magyar anyák több fiúgyermeket szülnének, mint azelőtt.

A legelső felszólaló, Hoitsy Pál röviden, de erőteljesen, velősen fejezte ki bizalmatlanságát. Tiszáékban és azok hadügyi politikájában nincs öröme. Egy katonacsákót se bízna rájuk, nemhogy eleven embert.

Csanády bátyánk is belegázolt a kérdésbe. S csodálatos, minden veszedelem nélkül menekült ki a szárazra. Nem mondott semmi helytelent, pedig Péchy Tamás ugyancsak hegyezte a fülét. Széll Gyurka el is keseredett emiatt - neki ugyanis államférfiúi mintaképe Csanády -, bánatosan rázta nagy fejét, melyet állítólag nem nyíratni, hanem borotváltatni szokott:

- Sándor puhul - motyogá -, istenuccse puhul, s mi lesz a világból, ha már Sándor is puhul.

Pedig nincs ok a bizalmatlanságra Sándor bácsi iránt. Hiszen kijelenti haragos gesztusokkal: »Egyetlen egy újoncot sem adok«.

...Most hát eszerint már nem is lehet háború az idén. Hiába vesznének össze a potentátok.

Azazhogy nem lenne, ha mindenki úgy okoskodnék. De Ráday Gida nem az az ember, aki le hagyja magát beszélni az idei újoncozásról. S amilyen átkozott pajtáskodás van a Házban, megszavazzák neki, amit kér. Hiszen úgyis annyi már az ember - panaszkodnak, hogy nem élhetnek -, csak nekik jó, ha egy kicsit megritkulnak.

Tekintettel arra, hogy úgy a honvédelmi államtitkár, mint a honvédelmi miniszter és a honvédelmi előadó egész múlt éjjel báloztak, a Ház gyöngéd elnézésből a részletekben sem tett kifogásokat, s áteresztette az új minisztert a nyugalomnak.

Mindenesetre lovagias keleti vonás nem bántani a gyöngébbeket.

*

E karcolatokat, melyek a Pesti Hírlapban jelennek meg, rendszerint hárman írjuk. Egy mameluk képviselő (de ez csak akkor van ott, ha beparancsolják), némelykor egy függetlenségi képviselő (de ez meg csak akkor van ott, ha valami botrány van készülőben) s végül én magam, akinek mindig csak azt lehet megírni, amit meghagynak, s az semmit sem ér.

Nekem csak az olyan ülés jut, mint a mai, amikor az egész Ház alszik, kivévén Göndöcs Benedeket. Mert Göndöcs Benedek egészen megfordított ember. Egész esztendőn át alszik, csak ma nem, mert az éjjel bálban volt. Szép asszonyok s leányok között, akiknek a képén most utólagosan elmereng, s édesen mosolyog egy-egy emléken éldelegve. Kívüle még csak Tisza Lajos van ébren, s a Szegedi Híradót tanulmányozza egész addig a sorig: »Nyomatott Endrényi Lajosnál, Szegeden«. Már éppen harmadszor végzi e nagy munkát hol előlről, hol hátulról.

Mind olyan szép az innen az írói karzatról. Mert én csak innen nézhetem a világot. Az elnökből nem látok egyetlen darabkát sem, nekem az egész tisztikarból csak a Duka Ferenc nagy tenyere jut, s az újonnan betelepedett előadó, Dániel Ernő tatáros feje.

A politika folyásából én itt csak a külszínt látom, az államférfiakat mozgató belső életből én csak annyi anyagot bírok kihalászni, amennyit egy-egy képviselő ismerősöm jónak lát elárulni, ha szóba ered velem.

- Ösmeri ön Bartók Lajost? - kérdi tőlem egy környékbeli képviselő, odajárulván a mi rekesztékünkhöz, hol Visy Imre előre kibeszéli a következő szónokok elmondandó argumentumait. (Csodálatos értesültség annál a »Nemzet«-nél.)

- Igen, ösmerem Bartókot.

- Mondja meg neki, kérem, ha találkozik vele, hogy rajzoltassa le Istóczyt Krisztusnak s tanítványoknak melléje a következő rendben: Szent Jánosnak Meszlényit, Tamásnak Verhovayt, Judásnak Kadát, Péternek Hentallert. Ez jó tréfa lesz.

- De hát mi ebben a vicc?

- Azt mi tudjuk - feleli titokzatosan. - Még annyit is megjegyzek, hogy valószínűleg párbaj lesz belőle.

- Lehetetlen! Hisz ezek a tanítványok mind igen derék úriemberek voltak, s mi több, történeti személyek. S mi több, zsidók.

De hogy áttérjek ezen öntudatlan »jó tréfa« leírása után ismét a komolykodáshoz, azt kell legelőbb is magyaráznom, miért dünnyög az előadói széken Dániel, akinek hiába kiabálja Szalay Imre »Hangosabban beszéljen az a fiatal előadó!«

Hát Dániel azért ül a meleg kemencében, hogy most már vége van az ülésnek, le van tárgyalva az újonctörvény szőröstül-bőröstül, de a tisztelt Ház óráján az igen tisztelt mutató még nagy hézagot kell hogy befusson a hazamenetelig.

Hogy segít magán ilyenkor a Ház?

Úgy mint a szerző abban a bizonyos színdarabban, mely igen rövidre ütött ki, beírta szonika instrukciónak: »a borbélylegények kijönnek a színre, s fel alá járkálva viccelnek«.

Ez az élcelődés következett most, s ki is húzták vele az időt emberséggel.

Várady Gábor és a szép Rohonczy Gida esete nyújtotta a fundamentumot. Arról lett szó, hogy szabad a bíróság által elítélt képviselőt, kinek mentelmi joga már eo ipso fel volt függesztve, becsukni a Ház engedélye nélkül?

Komjáthy Béla vágta ki a mellét hősies pozitúrában, hogy nem lehet, ez volt a Győry Elek nézete is, sőt az öreg Irányi is nekik adott igazat.

Hanem hát Pauler is ott volt, s józan okoskodással győzte meg az ellenzéket arról, hogy ez abszurdum lenne.

A »jövő miniszterelnöke«, Baross Gábor ügyesen rögtönzött beszédben mutatta ki, hogyha a képviselőt csak az ülésszak végén csukathatnák el, megeshetne az is, hogy esetleg egy váltóhamisító is megtarthatná helyét a képviselők között.

Ugron Ákosnak is mondanivalója volt, de mint minden erdélyi ember rosszul kezdi, s jól végzi, elszólta magát a beszéd elején mondván:

»Az előttem szólott képviselő beszédjének első része inkonzekvenciában jött a hátuljával

Csendes mosolygás derűje ömlött el az arcokon, és senki sem hallgatta meg sollemnitassal Ugron beszédjének hátulját, emiatt a szerencsétlen eleje miatt. Meglehet pedig, hogy jó beszéd volt.

A gyűlés legvége Göndöcs Benedeknek szólt. Trefort elmondta, hogy az ezredéves ünnepély tárgyában mi mindent szándékoznak tenni, s hogy őfelsége nagyban érdeklődik.

A derék apát kevélyen lökdöste meg a szomszédjait.

- Az én eszmém... ez az én tulajdon eszmém. Én csináltam.

- Mit? Az ezredévet?

- Nem, hanem a plánumokat.

- Pszt! Még meg találja hallani őfelsége.




Hátra Kezdőlap Előre