[TÁVIRAT]

[júl. 8.]

Nyíregyháza, júl. 7. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A hulla-agnoszkáló tanúk ma is nagy kunfúziókat csináltak a kék szemekkel, elanyira, hogy a védők kivitték, hogy nagy és sokszoros ellentmondásaik miatt a törvényszék esküre nem bocsátotta őket.

A vád kezd aprtidonként összeesni.

Stefezius, alias Zarándi, ma megint megjeleni Nyíregyházán, s benn is volt a tárgyalási teremben. A főispán ismét intézkedett kiutasítása iránt.

A szakértők hétfőre érkeznek ide.

A TEK. TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT

Nyíregyháza, júl. 5. [júl. 8.]

I. Az, aki tárgyilagos

A tárgyaláson minden van, csak tárgyilagos ember nincs. De mégis... A védők között van egy, akit »tárgyilagosnak« neveznek.

Nem nevezem meg, melyikök. A dologra nézve úgyis mindegy. Se önök nem ismerik, se én, mindössze kétszer találkoztam és beszélgettem vele, ez pedig nem elegendő, hogy kimerítő képet adjak róla.

Csak azt írom le hát, amit beszélt.

Első találkozásom még akkor esett vele, mikor a kis Móric vallomása volt napirenden.

- Nos, uram - így szólt -, mit gondol ön?

Semmit. És ön, ügyvéd úr, mit gondol?

- Ej, uram, mit gondolnék? Meg vagyok róla győződve, hogy hamis tanú. Hamis a mája, lelke, minden gondolata hamis.

- Lehet. De honnan meríti ön ezt?

- Honnan? - kiáltá gúnyosan. - Hát nem vette ön észre, hogy az a fickó semmi részletre sem emlékszik. Ha látta volna, bizonyosan tudná a részleteket is. De nem tudja; világosabb hát a napnál is, hogy be van tanítva.

A doktort úgy ismeri mindenki, hogy nagy pszichológ. Tisztelem az auktoritásokat. Némán hajtottam meg fejemet...

Azután sokáig nem beszélgettem a »tárgyilagos emberrel«.

Végre tegnap feltűnt a láthatáron a hullacsempészet Mórica - Matej Ignác.

Matej nagyon elszomorította a védőket. Búsan, leverten jártak-keltek a városban a tárgyalás után. A részletes vallomás a hullacsempeszetről egészen váratlanul jött nekik.

Eötvöst is meghökkentette a vallomás. De meg bosszantották is a félantiszemiták. (Mert vannak ilyenek is.)

- Látod, Károly, milyen a világ! Sic transit gloria mundi! Milyen szép, milyen remek a memorandumod a dadai hulláról, s íme most előáll egy bocskoros rusznyák paraszt és megeszi az egészet. Bolond dolog ez a háború...

Eötvös szerényen mosolygott, mert legjobb mosolyogni ilyenkor. Ki tudja, mit gondolt? Talán azt, hogy hát 'iszen nagyon gömbölyű ez a kocka, fordul az még másképp is.

Én pedig alig vártam, hogy előkaphassam a »tárgyilagos embert«. Hogy ugyan mit szól ehhez a »tárgyilagos«?

- Nos, uram, tud-e mármost kádenciát mondani erre a Matejra.

- A Matejra? Oh nem, hiszen a vak is látja, hogy be van tanítva. Hamis tanú, nem lehet más, mint hamis tanú. - De hát honnan gondolja?

- Honnan? Hát nem látja ön, hogy olyan részletesen nem tudná elmondani a dolgot, lehetetlen, hogy el tudná mondani, ha be nem tanították volna.

Ez az igazán megtörtént esetke eléggé jellemzi az óriási elfogultságot, mely mindkét részről nemcsak a szíveket, de az elméket is fogva tartja.

Így se jó, úgy se jó, sehogy se jó.

Uraim! Nincs többé egyetlen igaz tanú sem, hanem igenis van ebből a nagy elfogultságból sok tanúság.

II. Ponson du Terrail szövevénye

Smilovics Jankel kutyagyerek. Matej nagy a vallomások különféleségében, Smilovics nagy a vallomások különösségében.

De most hagyjuk el Matejt, Smilovicsért teszem le a garast. Smilovics ugyanis visszavonta vallomását, de bizonyos illemmel semmi rosszat sem vallott se Recskyre, se Vayra, se Baryra. Smilovies végre is talpig gentleman. Ő csak visszavonult, mint Andrássy, de nem járta le magát. Őbelőle még lehet érvényes tanú itt is, ott is.

Hanem Smilovics visszavonulása bizonyos váratlan hullámokat vetett fel. Ugyanis az elnök felmutatott egy levelet, melyet a börtönből intézett egy eszlári zsidóhoz, s melyet elfogtak. A levél héberül van írva, s hű fordításban arról szól, értesíti barátjait, hogy »ők itt« (már tudniillik az »ők« Smilovicsék, az »itt« pedig a börtön), bevallottak mindent a »másik ügyben«, hát az otthon maradottak is valljanak be mindent stb.

Egyszóval a szöveg nagyon kompromittáló.

- Ön írta ezt? - kérdé az elnök.

- Én írtam - szólt Smilovics.

- Senki sem sugalmazta? Nem tanácsolta valaki? - tompítják a védők serényen.

- Senki! - hangzik a síri csendben.

A levél mint felette terhelő nagy szenzációt tett, s az érdeklődők egyszerre megrohanták a védőket, hogy »Jézus Mária, mi van ezzel a levéllel? Mi fog mármost történni?«

- Semmi - mondja az egyik védő a legtermészetesebb hangon. - Nincs semmi baj. A dolog igen egyszerű... Smilovics azért vonta vissza a zsidókat terhelő vallomását, hogy ez a mesterségesen készült levél, mint ellenféltől nagyobb hitelességet nyerjen. Smilovics nagy selyma. A dolog különben, mint mondom, igen egyszerű.

És most már fogalmat szerezhetsz magadnak arról, higgadt olvasó, hogy Nyíregyházán mi az egyszerű. De már arról nehezen szerezhetsz fogalmat, hogy hát mi lehet itt a komplikált.

III. Két fül különböző ambitusa

A tárgyilagosságról szőve kis történeteket, meg kell említenem, hogy ma itt volt a fiskálisom.

Nálam ez a szó »fiskálisom« nem azt jelenti, amit a nagyuraknál, hogy egy prókátor, aki az ügyeimet viszi; az én fiskálisom az, aki a hitelezőim ügyeit viszi ellenem. (Már ez csak igazi dzsentri-felfogás, ugyebár?)

Ez volt ma itt. Én kerítettem neki jegyet a tárgyalásra.

A fiskálisom filoszemita, mert ő maga is zsidó. Nagy figyelemmel hallgatta a tárgyalást. Közvetlen előtte az ungi viceispán ült, Kende Péter; az is figyelmesen hallgatta.

A mai (csütörtöki) tárgyalás, mint a táviratokból láthatják, rendkívül kedvezett a védelemnek. A nagy Matej ellentmondásokba keveredett. A vádlottak kínzatásokat vallottak. Egyszóval az antiszemiták »épülete« erősen ingadozik. Bocsánat az »épület« szóért, honni soit stb.

Az én fiskálisom boldogan hagyta ott a termet. Ugrált vígan a lépcsőkön, mint a fürj.

- No, mit mond hozzá?

- Azt mondom, hogy halomra össze van zúzva minden.

- Én magam is azt gondolom - szóltam közbe -, s szinte sajnálom azt a jó antiszemita arcú ungi alispánt, hogy olyan rossz napon jött. Tegnap gyönyörűsége lehetett volna. Ma már csak keserűsége lehet...

Éppen kapóra jött ki az alispán.

- Végig méltóztatott hallgatni?

- Végighallgattam, és meg vagyok győződve...

- Miről?

- A bűnösségről - mondá határozottan.

- Hogyan? A Vay csendbiztos bűnösségéről? Pedig olyan jó kedélyes arc...

- Dehogy! A sakterekéről.

- De hisz kérem, azokról ma szó sem volt.

Az alispán szánakozón mosolygott.

- Látszik, uram, hogy ön nem jogász. Hiszen minden szó világosan ellenök hurkolódott.

Igen, én nem vagyok jogász, hanem inkább doktor, aki első[nek] figyelmeztetem a szakköröket, hogy a tárgyalási teremben minden ember fülhártya-gyulladásban van.

[TÁVIRATOK]

A szakértők

[júl. 9.]

Nyíregyháza, júl. 8. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A szakértők részint az esti vonattal jöttek ide, részint reggel érkeztek meg.

Scheuthauer ma előre küldött postán egy hullapreparátumot Flegmann törvényszéki orvoshoz, mely annak bizonyításara szolgál, hogy levált körmök helye miként látszik sokáig vízben volt hulláknál valóságos körmöknek.

Szeyffert botrányosnak mondja a védelemre, hogy az agnoszkáló tanúk nem szakértők előtt hallgattattak ki; meggyőződése szerint halomra dönthették volna a tanúvallomásokat.

A szakértők elkülönített kihallgatását Eötvös óhajtotta, kinek csillogó napja lesz ekkor széleskörű tanulmányaival e vitában. Amaz a védelemnek lett volna hasznosabb; ez neki dicsőségesebb.

Az öngyilkos tanú

Nyíregyháza, júl. 8. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Némi szenzációt kelt itt, s különféle kombinációkra szolgáltatott okot a következő eset:

Miklós László főjegyző kocsisa, aki hír szerint egyik fontosabb tanú lett volna e bűnügyben, tegnap befogta a lovakat, de mikor már a bakra kellett volna ülnie, nem volt sehol, míg végre fölakasztva találták meg, már hidegen. Az öngyilkosság oka ki nem deríthető.

Korniss lemond

Nyíregyháza, júl. 8. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Baryt e héten erősen készül megostromolni a védelem, de nem hiszik, hogy az elnök beleegyezzék megidéztetésébe.

Az elnök, kinek kiváló tehetségei és imponáló modora kivált ebben a pörben tűntek ki előnyösen, el van határozva: a törvényszéki közegek eljárását végig szankcionálni, annál is inkább, mert érezvén maga is, hogy némi szabálytalanságok csakugyan történtek, mint biztos forrásból tudom, el van határozva a pör befejezése után négy havi szabadságidőt kérni, s azután lemondani.

A KÉK SZEMEK

[júl. 10]

A harmadik hete már, s ott vagyunk, hogy még mindig nem tudni hosszát, végét az eszlári pörnek. Hanem a homály tisztulni kezd. Az utolsó három nap határozottan a védelemnek kedvezett. Egy dolog már bizonyosan áll, hogy a saktereket elítélni nem lehet

Három nap előtt még úgy nézett ki a dolog, hogy bajos volt a nagy útvesztőből kiigazodni; kinek van igaza, kinek nincs? Egy ilyen szomorú téma fölött is elméskedő ember így szólt a törvényszéki elnökhöz:

- Legjobb volna, nagyságos uram, kompromisszumra lépni a zsidóknak a keresztényekkel ebben az összegubáncolt ügyben. Be kellene tenni a Szeyffert kalapjába két cédulán a felmentő és elmarasztaló ítéleteket, aztán hadd húzná ki Ónody Géza, melyiket applikálja a törvényszék.

Ma már vígabban lélegzenek a zsidók, s mindezt a nagy csodát a »kék szemek« idézték elő.

Sok bajt, sok örömet okoztak már az emberiségnek a kék szemek. De soha annyit, mint most az egyszer.

A pör első részét Móric tartotta a vállán Atlaszként, a második részt, a komplikáltabbat, Matej Ignác. Ezen a két kacsalábon forgott a vár, ahogy a mesékben szokás mondani. Az pedig itt igen helyes hasonlat, mert ez a pör is nemsokára mese lesz, mióta a vár, kártyávárrá olvadt.

Móric és Matej voltak az oszlopok; az agnoszkálás volt a bástya. Innen el lehetett sütni a legnagyobb ágyút, melynek dördülése megrezzentette az ellenfeleket.

Az anyától, aki holt leányára rá nem ösmer, nincs apelláta forum. Hiába csődíti ide Eötvös Scheuthauer, Virchow uraiméket. Hiába kérdi minden védő: »Ha nem Eszter volt, mondjátok hát meg, ki volt a dadai hulla, míg a szíve dobogott?«

Hiú kérdés lett volna ez csak.

Az anyának joga van azt felelni:

»Semmi közöm nekem a ti dadai hullátokhoz, akárki volt. Én a saját gyermekemet keresem, akit a szívem alatt hordtam. Adjátok vissza gyermekemet, bírák! Ti ide dobtok nekem egy testet. Nem ösmerem. Nem kell. Ez nem az enyém.«

...Mit ér ilyen szavakra feleletnek a világ összes szakértőinek tudománya?...

Ez tette majdnem lehetetlenné a tiszaeszlári rejtély teljes kiderítését. Nem is volt már remény hozzá.

Hanem a fátum úgy akarta, hogy az antiszemitizmus diadalát megrontották a közbejött kék szemek.

Eleven leányok kék szemei csináltak már nem egy drámát, amióta ez a világ jár, de egy holt leány kék szemei, ki számítana az ilyenekre?

S ezeknek a kék szemeknek is az volt tulajdonképp a bajuk, hogy inkább fekete szemek valának.

A dadai Csonkásban kiállított jegyzőkönyvekben legalább ilyen színűre vették fel azokat azok a becsületes, tudós, derék urak, akikre többet ad Eötvös Károly, mint az egész falu tanúságára.

Bezzeg keveset ad ezekre a jó derék urakra, ha olyan járatban találja, ahol ártanak.

Csodálatos, mi módon láthatták kéknek az eszláriak az ismeretlen hulla szemeit, még azok is, akik előzőleg azt vallották, hogy barna szeme volt? Honnan támadhatott vajon ez a zavar? Onnan-e, mert parasztésszel csak annyit tudtak, hogy nem Eszter a hulla, s mert az Eszteré bogár-fekete szem volt, ennek eo ipso szőkének kell lennie, s így kell bevallani a törvényszék előtt, hogy a valóságos igazság (mert van már nem valóságos is) kitudódjék.

- Rosszul voltak kitanítva; Farkas Gábor uram nem elég okos ember - vigyorogtak kárörvendő arccal a védők. Pedig éppen ez mutatja legjobban a ki nem tanítást, mert ha tanítják, okosabb vallomásokra tanítják.

Ezt az összezúzó erejű ellentmondást csupán úgy lehet magyarázni, hogy valamelyik vicispán erejű nénémasszony Eszláron addig-addig bizonykodott a szóval: nem Eszter a hulla, hogy elővette argumentumnak a szőke szemöldököt és kék szemeket is, tulajdonképp véleményének erősítésére, de eredményében a gyenge paraszt emlékezetek megrontására. Mert annyiszor hallhatták a többiek, hogy lassan-lassan az ő szemeivel kezdtek nézni.

A hulla felismerésére vonatkozó tárgyalás két érdekes tanút vetett fel, ezekkel s azzal, amit mondanak, nem érdektelen megismerkedni.

Az egyik Szakolczai Julcsa, egy girbe-gurba képű, pohos vászoncseléd. Egészen formátlan; a feje nagy, a nyaka rendkívül vékony. Fiatal leány még, de a fiatalság kellemeiből éppen semmi sem jutott neki. Minden második mondatnál hirtelen megcsuklik, s olyankor villámhirtelen elfogy a nyaka, fejét és vállait görcsösen összerántván.

Ez a zsidók tanúja volt azelőtt. Ö felösmerte Esztert a régibb tanúkihallgatási jegyzőkönyvben, s a tehéntaposásról is tudomása van. Ott volt a forradás a lába fején. Megmutatta a saját cserzett lábán a tekintetes törvényszék előtt, hogy milyen tájon volt.

Hanem Julcsa meggondolta magát azóta, s ma azt vallotta, hogy csak a szája járt el, ő éppen nem ismert rá Eszterre, sőt nem is látta a dadai hullát.

- Hogyan, nem láttad? Hiszen az lehetetlen! A vizsgálóbíró előtt te írtad le a legkörülményesebben. Hát hogyne láttad volna, ha ott voltál?

- Néztem, kérem alássan, de nem tudom én miért, nagyon rám vicsorította a fogait... hát nem mertem.

Nagy derültség támadt a teremben. A mord antiszemita és a fázékony sémi arcokra mosoly ült ki.

Julcsának komikus figurája, komikus előadása jótékonyan hatott, s egypár elbágyadt ember, kiknek fejét lenyomta a nagy buzgóság és a cudar hőség, kezdte kitörülni szemeiből az aluszékonyságot.

Julcsa után Juhász Andrásné következett. Juhászné asszonyom szelíd természetű, áldott teremtés, ki mindent érzékenyen fog fel. Őkigyelme már nem éppen tavalyi asszony; nem hiszem, hogy több foga lenne még mutatóul négynél. A haja is megderesedett. Egyszóval öregasszony és csúnya, 48 évet vallott be, de megvan ötvenhárom.

Őkigyelme nagyon furcsa dolgokat regélt el, hogy miképp csalta be szobájába a zsidó asszony, miképp bíztatta meg, hogy hétszáz forint van letéve azoknak, akik a hullának Eszter voltára vallanak.

Mindez igen jól ízlett a közönségnek, mert szereti hallani, amit óhajt, de Juhászné mégis nagyon naivul viselte magát.

A vén szipirtyó előadta novellai stílusban, hogy mennyire megijedt, mikor bizalmas diskurzus végett a belső szobába hítta a zsidó asszony, és bezárta az ajtót.

»Egész testemben remegtem, minden porcikámban, mert féltem, kérem alássan, hogy az én nyakamat is megmetszik.«

Scharf közbedünnyögte gúnyosan: »Ugyan kinek kellene, vén csámpás«.

A közönség pedig vidám hahotára fakadt. Csak úgy harsogott a terem. Alig lehetett megállítani. Meg is maradt azon végig ez a vidám hangulat.

Vidám hangulat ennél a szomorú témánál!

Ej, a téma kezdi veszíteni apródonkint előbb a fenyegető, sőt most már még a komoly alakját is.

Mikor a magyar ember nevetni kezd, már akkor engesztelékeny és nem haragszik. Jó jel az nagyon. Zsidók és keresztények, kik eddig zordonan, idegenül ültek egymás mellett, kezdik egymást megösmerni, s még mosolyognak is egymásra..

...El merem mondani, hogy ez azoknak a nem létező kék szemeknek a mosolygása.

A TEK. TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT

A mai tárgyalás

I. Eszter ruhái

[júl. 11.]

Már négy nap előtt hoztak be a bűnjelek raktárából három kis csomagot: az Eszteren talált ruhákat. A csomagok erősen be voltak pecsételve.

Azok, akik szeretik az idegrázó jeleneteket, nehezen várták a drámai hatást. Mi lesz odaírva vajon az öreg Solymosiné arcára, ha ezeket a ruhákat meglátja, amiket leánykája viselt, amiket ő varrt, ő foltozott a tulajdon kezével.

És Solymosiné amint ott ült kiélemedett csizmákból készült papucsaiban, mert a csizmát a nagy melegtől már ő sem állja, valahányszor odanézett a csomagokra, mindig könny gyűlt apró kékes szemeibe.

Ma végre felbontották a csomagokat. Egyenkint szedték ki a rejtélyes eltűnés halovány magyarázatait: a bizonytalan színű ingvállt, mely úgy néz ki, ahogy az egyik nőtanú halkan mondá: »mintha a tenger siratta volna meg«, a parasztos viganót, mely foszlányokban van csak meg, a festékes kendőt (melyet sárgának mond Móric) és a szinte barna nagykendőt.

A közönség felállt a székekre, hogy jobban láthassa a végzetes ruhadarabokat. Solymosiné pedig mélyen sóhajtott, és elfordította fejét: egész testében reszketni látszott, nagyon meg volt indulva.

Szegény ruhák, ti tanúi voltatok annak, hogyan veszett el.

De ti hallgattok, s csak a szétáradó nehéz szag beszéli... Bennünk rothadott el... Mi túléltük őt!

II. A védelem drágakövei

Ma rendkívül nagy érdeklődés volt. A közönség sűrűn lepte el a padokat. Nő egy se volt jelen. A pesti tanárok jelentése fokozta fel ismét a már csökkenő érdekeltséget. Az öreg gömbölyű Scheuthauert és két fiatalabb társát nézte minden ember. Mert ezekkel a jámbor tanárokkal fenyegetőzik Eötvös már hetek óta. Ezek fogják megfordítani a bűnügyet.

Az első tanú Zurányi patikárius. Talán alig van ember, aki ne ösmerne, ha legalább egy gyógyszerészt. De már arra egyetlen ember sincs, aki tanúságot tehetne, hogy az ismerős gyógyszerésze nem hiú.

Zurányinak ugyancsak kedvezett a szerencse. A nagy nevű tudósok előtt brillírozhatott az ő elmebéli képességével. Nem minden patikuson esik meg ilyen.

Zurányiról, mihelyt belépett a terembe, szétfutott a vélemény a közönség közt.

- Zsidós tanú!

S amint beszélni kezdett, csakugyan nőttön-nőtt az izgatottság. A nagy antiszemiták, kik az első padokban ülnek, nyugtalanul fészkelődtek a helyeiken.

Zurányi úgy vallott, mintha Eötvös diktálta volna neki, s Eötvös olyan lelkesedéssel hallgatta, mint a fösvény a pénz csengést.

Vallomásában legfontosabb, hogy a tehéntaposást csakugyan mutatta a hulla jobb lábán a hüvelykujj fölött egy fekete folt, mely ráncossága által is gyaníttatja, hogy seb lehetett valamikor. A hulla szemei piszkos barna színűek voltak szerinte, szemöldjeiből pedig a széleken öt-hat hajszál látszott, de az is barnás volt.

Utal arra is, hogy a jegyzőkönyv impúrumában ez a kifejezés, hogy a hulla melle nem kifejlett, a tisztázásban a következő metamorfózison ment át, hogy a melle elsoványodott.

Eötvös plajbásza sűrűn jegyezett, nagy széles ajkai mosolyra nyíltak, amint elméjében elrakosgatta a nyert becses anyagot képzeletében előtte álló nagy beszédjébe.

A közönség ingerülten izgett-mozgott, sokszor pisszegett, némelykor egy-egy »no lám« kifejezéssel könnyített lelki elégedetlenségén.

Mikor Szeyffert kijelentette, hogy ő nem kíván kérdést tenni Zurányihoz, valaki közbeszólt a hátulsó padokból gúnyosan:

- Hát persze, hogy persze...

Azután Scheuthauer kezdett kérdezősködni, de a tudós méregkeverőt ő sem ejtette zavarba, ki nagy apparátussal tarkította előadását »pupilla«, »karbolsav«, »praeparatio« szavakkal. Azonképpen Eötvös is, mit a vén Scheuthauer igen mulatságosnak találhatott.

Egyszer, úgy rémlik nekem, el is mosolyodott.

Nem tudom, a mosoly a patikáriust illette-e vagy Eötvöst? Vagy mind a kettőt.

Hanem a patikárius még sohasem kevert ilyen émelygős medicinát.

Az antiszemiták gyűlöletteljesen pillantottak rá.

Csak egyikök súgta hátra vallomásai bevégeztével a többieknek:

»Nem tesz semmit. Borúra derű. Nem kell csüggedni. Barcza után is így volt. Jött Henter és agyonütötte Barczát. Meglássátok most is jönni fog valaki. Mert már ez ilyen okosan van itt berendezve.«

Az elnök kikiáltott:

- Horváth Géza!

III. Gruden megbetegedett

Meddig tart még a nyíregyházi ügy? Ki tudhatná azt előre? Amennyire emberileg kiszámítani lehet, jövő szerdára hiszik az ítélet kihirdetését. Mert Eötvös és Szalay beszédjeit kivéve, a többiek röviden fognak szólani, minden védő csak egy-egy részét világítva meg a vádnak.

De közbe jöhetnek non putaremak is. Az öreg jóarcú Gruden bácsi a nagy hőségben beteg lett, s az ülést még tizenkettő előtt kellett bezárni. Azután több új tanú behívása is felmerülhet.

Horváth Géza orvosnövendéket nem lehetett tehát kihallgatni. Annyi bizonyos, hogy az ő vallomása a jelen körülmények közt nagy fontosságú lehet.

A bűnügy hallgatóságát a Móric gyerek érdekli legjobban. Holnap vagy holnapután még egyszer utoljára látni fogjuk a »rokonszenves gyermeket«. Az Eszter ruháit mutatják fel előtte.

A vén Scharf már előre fél attól a naptól.

»Az a fattyú megint felbosszant majd«, panaszolja Eötvösnek.

De csakhamar szokott kedélyességével ismét megnyugszik.

- Az ördög vigye el a dolgát. Ha meggondolom, hogy énmagam csináltam, még nem is haragudhatom arra a fattyúra. Mert én csináltam, nagyságos uram, ezt az egész bajt. Az ördög ültette a szájam hegyébe azokat a bolond szavakat, amiket Solymosinénak elmondottam a zsidókra ráfogott vérmeséről. Ihol ni, mi lett belőle. Mennyi tudós nagy úr turkál az eszével a semmiben.

A MAI TÁRGYALÁS

[júl. 12.]

Ki hitte volna, hogy az öreg flegmatikus Gruden dől ki a nagy munkából legelőbb, pedig ő olyan szelíden, olyan nyugodtan nézte kék szemeivel a váltakozó jeleneteket, mintha szalmacséplést vigyázna ott.

Kornisson ellenben meglátszott, hogy nem bírja ki sokáig. Az idegesség megtöri konstrukcióját. A folytonos izgalom, a csodálatos éberség ki fogja meríteni. Mert őt minden szó megszúrja: a védőké úgy, mint a tövis, a jó tanúké úgy, mint a tündérujjak csiklandozása. Különben is szívbajos ember.

És mégis állja a sarat még most is törhetetlen erővel, s olyan friss, eleven dialektikával, mely akár a Tisza Kálmánéval is összehasonlítható kicsiben.

Gruden volt az első áldozatja a pörnek, de bizonyosan nem az utolsó onnan. Helyét Fehér Barna foglalta, el, aki eddig is a tribünön ült, mint pótbíró.

Fehér Barna (akinek neve is ellentmondásból áll) a nyíregyházai törvényszék egyik legfiatalabb bírája. Értelmes, beretvált emberke, ki tükör nélkül is látja magamagát, mert a felösmerhetlenségig hasonlít az elnök balján ülő jegyzőhöz. S ő maga is annyira megszokta magát annak tartani, hogy amikor a jegyzőnek az övéhez hasonló csinos frizurája megolvad a nagy melegben, a saját fején igazítja azt meg.

A védelem csak nyerni vél a cserével. Mert Fehér Barna lírai kedély. Álnév alatt verseket is szokott írni a fővárosi lapokba. Puha szívű poéta nem lesz majd kegyetlen a vádlottak iránt.

*

A mai tárgyalás olyan viharos, izgatott volt, mint még egyik sem. Scheuthauer, az ősz professzor nagy elevenséget hozott magával, s valljuk meg, egy csomó gorombaságot. Élesen beszél, s ha ilyen a tudomány hangja, bizony kellemetlen egy hang ez.

Hanem az öreg elhibázta, ha azt hitte, hogy Nyíregyházán a tudománnyal agyon lehet valamit verni. Vékony fegyver ez a fokosok hazájában. S még ez a modor hozzá!

Sokkal többet ártott a vádnak nálánál Szücs János tanú, ki kampójával kifogta a holttestet. Egy zsinóron vall Zurányival.

S ezek ellenében áll Horváth Géza, ki mindenben úgy vallott, hogy a talált hulla nem az Eszteré. Scheuthauert ez hozta dühbe.

A patikáriusnál és a primadonnánál csak még a doktor auktoritás érzékenyebb.

Lázas dühbe hozta, hogy egy orvosnövendék mer vele feleselni.

Rá akart térdelni a tudományával egészen, mint egy oroszlán az ürgére. Jó szerencse, hogy az elnök közbeszólt: »Nem orvosi rigorózum ez«.

Ádáz szóvita fejlődött ki, mely egyre fokozódott. Kitöréstől lehetett tartani.

A közönség elfojtott lélegzettel hallgatta: hol ér ez véget? Csak néha-néha tört ki a rokonszenv elfojtott moraja, ha jót odavágtak a tudósnak a »kicsinyek«, akiket meg akart examinálni.

Scheuthauert még nagyobb indulatba hozta a közönség pisszegése és zúgása, valamint az elnök folytonos rendreutasítása, nem bírt magával. Mikor Horváth közbeszólt: »Nem vagyok vádlott«, Scheuthauer odakiáltotta: »Még lehet«.

Igazi vihar keletkezik erre.

- Ez sértés! - kiáltja Trajtler.

Az elnök idegesen kap a csengettyű után. A csengettyű hangját nem lehet hallani.

A publikum megbotránkozott hangon hallatja közbe véleményét: »Meg vannak vesztegetve. Öt-öt ezer forintot kaptak. Gyalázat. Vége a kereszténységnek!«

Scheuthauer szemei szikráznak a méltatlankodástól; hatalmas hangját egészen kiereszti. Az elnök lesújtó tekintetekkel méri végig a professzorokat: az ő szemei is szikráznak a haragtól s a közönség szemei is szikráznak a gyűlölettől.

Csak Funták ült ott mefisztói mosollyal meglapulva, s fejével csendesen bólingat magamagának, mintha azon tűnődnék, hogy »de jó most nem lenni szakértőnek«.

Az ülés szünet utáni része már sokkal nyugodtabban folyt. A dadai hulla preparált lába, melynek ujjai egymásra vannak nőve, s ahol körmöknek látszik lenni a körmök helye, sokakat lehangolt. Mert amint a rejtélyes ügy valamelyik oldaláról kibonyolódni kezd, ez mindjárt rossz vért szül a közönségnél aszerint, amint nem vág a kibonyolódás az óhajaikhoz.

Érdekfeszítő volt a Szücs János vallomása, bár alapjában semmi új momentumot nem eredményezett, csak megerősítette Zurányi tegnapi vallomását. Mikor Solymosi Gábornénak szemébe mondta, hogy még bíztatta Eszter anyját, ismerje csak el leányának a hullát, az asszonyok szörnyű méregre fortyantak ellene, s a közönség egy része majd hogy szét nem szedte a szegény Szücsöt, aki azonban emberül megállta helyét, nagy megelégedésére a védőknek, kiknek ma is jó napjuk volt.

[TÁVIRATOK]

[júl. l2.]

Nyíregyháza, júl. 11. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A hangulat ma a tárgyalási teremben történt részletek miatt rendkívül izgatott városszerte. Mint biztos forrásból értesülök, Gräffl főispán zsebében titkos felhatalmazás van a kormánytól, melyet ha a szükség kívánná, fölbonthat, s ebben kormánybiztosi teljhatalommal ruháztatik fel a legszigorúbb intézkedések megtételére.

Nyíregyháza, júl. 11. (A Pesti Hírlap saját tudósitójának távirata.) Szeyffert naponkinti korreszpondenciában áll Kozma főügyésszel. E korreszpondenciából az a hír szivárgott itt ki, hogy a bűnügy befejeztével, külön vizsgálat fog indíttatni az ezen ügy körül felmerült bírói mulasztások és szabálytalanságok miatt.

Nyíregyháza, júl. 11. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Scheuthauer nemcsak preparált lábakat hozott magával, melyeken a körmök helye valóságos körmöknek látszik, még a kiálló körömrészeket is a csalódásig mutatja a megnyúlt körömbél. Scheuthauer a hüvely vízben való kitágulására nézve is két bizonyító példányt hozott preparálva.

Nyíregyháza, júl. 11. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Scheuthauer mai föllépése általános megbotránkozást szült. Különben ő, mint értesülök, azt mondja, hogy nem akarta Horváthot sérteni, és első alkalommal nem akarta őt vádlottnak nevezni, hanem megtámadottnak, és így az egész incidens nyelvbotlásból eredt. A holnapi ülésen ily értelemben nyilatkozni is szándékozik.

A holnapi napot egészen a szakértők fogják igénybe venni.

AZ ANTISZEMITIZMUS

[júl. 13.]

Nem oda néz, ahová vág.

Az antiszemitizmus, ez a kancsal mészáros. Nem olyan fiatal ez a mi mészárosunk, amilyennek látszik. Megvan ő már régen, csakhogy azelőtt nem volt kancsal: hát nem villogott olyan rémletesen a taglója.

Mikor a tiszaeszlári eset kezdődött, s itt Pesten a sajtó által felzaklatott kedélyek nagy ingerültségben voltak, találkoztam az utcán egy zsidó vallású országos képviselővel.

- No iszen, szép gyerekek maguk újságírók és keresztények - szólt nekem szemrehányó panasszal -, mondhatom jól csinálják az ország dolgát.

- Hogyhogy?

- Hát máris látszanak az izgatásnak gyümölcsei.

- Hogyhogy?

- Egy rokonom megvett Dunántúlon ezelőtt hat évvel egy paflagoniát, azt azóta igazi mintagazdasággá változtatta. Most, hogy az agitáció folyik ellenünk, egészen elkeseredett. Áruba bocsátotta a jószágát, s kiköltözik az országból. Bécsbe megy lakni. Nos, mit szól ön ehhez?

Megvallom, énrám kellemetlenül hatott ez az argumentum, de nem olyan irányban, ahogy a képviselő gondolta.

- Hát csak hadd menjen az ön tisztelt rokona isten hírével. Az antiszemitizmusnak - mondám - éppen ez a célja és ez az oka. Hiszen az antiszemiták argumentuma is éppen ez.

- Hogyhogy? - szólt most ő.

- Hát úgy, hogy amelyik ember elhagyja az országot, amikor itthon egy kis baja van, az csakugyan nem érdemli meg, hogy itt lakjék.

- Nem bolond, kérem, hogy itt maradjon.

- Legyen bolond. Mi protestánsok, mikor üldöztek bennünket, mind bolondok voltunk, mert sokkal jobban szerettük a hazánkat, mint az okosságot.

Ez a diskurzus akkor igen elszomorított engem. Erősen frivol gondolkodást tanúsított a tisztelt képviselő úr, hogy ilyenekkel akart hatni. Gondoltam is magamban: hej, mégiscsak más az olyan ember, akinek ebből a földből nőtt a gyökere.

Az ilyenekért bizony kár volna levenni az antiszemitizmust a napirendről. Hadd menjenek ezek Bécsbe lakni. Hanem Nyíregyháza megnyitotta a szemeimet. Ott mindjárt harmadnap megösmerkedtem »a talpas kecskével«, ahogy a városban nevezik a legélelmesebb zsidó szabót.

A talpas kecskének (aki különben tanú is lesz még a bűnügyben) van a legélesebb nyelve a városban. Még a hatalmas Czincz bácsi is sokat ad a véleményére.

- Kikergetnek az országból, Talpas! - haragították egy ízben a keresztények.

- Engem? - mondja a »talpas kecske« dühösen. - Azt szeretném én látni. - S hatalmas pozitúrába vágta vézna tagjait, és a szemei szikráztak. - Semmim sincs, csak az az egypár kabát a boltban, könnyen beférnének egy nagy ládába. Kimehetnék könnyen, de nem megyek innen semmiért se. Még ha a király parancsolná se. Mert nekem jussom van ehhez a levegőhöz.

Kiderült az arcom. Ez volt az első zsidó, aki olyan valamihez formált jusst, aminek nincs semmi értéke.

...Mindjárt nem voltam olyan nagy antiszemita.

Ugyancsak itt Nyíregyházán ösmerkedtem meg egy egészen magyarrá vált zsidó családdal.

Többször beszéltem a famíliával egy szép kis kertben, melyet a derék háziasszony keze egész paradicsommá változtatott.

Két lugas is volt benne.

Az egyikben Róza kisasszony, egy gyönyörű, karcsú, tizenötéves leányka a Beöthy magyar irodalmi történetét tanulta. A prelekció, amit tanára tartott, hozzánk hallatszott töredezve. A nagy eperfa alatt a diákgyerek, a kis Adolf hasalt, s olvasta a »Damokosok«-at Jókaitól.

Mi pedig a másik lugasban diskuráltunk a háziasszonnyal, kinek magyaros csipkés főkötő volt a fején.

Miről folyt volna egyébről a szó, mint az eszlári pörről.

- Ne higgye ám, kérem - vigasztaltam, látván, hogy nagyon lehangolja az ügy -, ne higgye, hogy ezt mindenütt így fogják fel a magyarok. Vannak ám felvilágosodott emberek is. Pesten például...

- Oh, kérem, mit bánom én Pestet. Akármit hisznek is Pesten vagy Bécsben vagy akárhol. Nekem csak ez az egy helyem van, ez ahol születtem. Ezek a fák, amiket ültettem, amiknek minden egyes levelét ismerem. Ezek az emberek, akikkel együtt játszottam, együtt nőttem, együtt öregedtem... Ez a kék ég itt, amelyik a mi utcánk fölött van. Nem kell nekem a többi. Mit bánom én a többit.

S ezalatt nagy fekete szeme megtelt könnyekkel.

Kényelmetlenül éreztem magam. Mit mondjak én erre?

Szerencsére ő beszélt.

- Miért akarják ezeket elvenni tőlem? Oh, uram, nagy dolog az, szomorú, szívhez szóló dolog az. Mikor ez a kérdés kiütött, s mikor először kimentem otthonról az utcára, megdermedten láttam, hogy régi ismerőseim hidegen, ellenszenvesen néznek rám. Meg voltam törve, de dacból megszoktam lassankint. Föltettem magamban, nem megyek többé sehova. Itthon leszek a fáim, bokraim között. Hát egyszer csak ezek a fák is elkezdtek haragosan, hidegen nézni rám. Az én fáim! Vagy már talán nem is az én fáim ezek többé? És a kék ég is? Jaj, hiszen az is magyar ég! Önöknek aranyozott mosoly a képe, énnekem csak sötét felhő...

- Nem kell ezt, kérem, olyan komolyan venni.

- Hogyne venném komolyan, mikor nagyon komoly, mikor minden emlékeztet rá. Férjem azzal vigasztal: »Megmaradnak még a gyermekeid, ne búsulj. Az antiszemitizmus nem veszi el a gyerekeket, a zsidó gyerekeket. Azoknak örülj«. Azoknak örüljek, uram? Szép, jó gyermekeim vannak. Felneveltem őket magyaroknak, más nyelvet nem tudnak. Néha előszólítgatom őket a kertből. Kisírt szemmel jönnek elém. Tagadják, hogy sírtak, elvonulva valami zugba, de én anya vagyok, tudom, hogy sírtak, és megértem, hogy titokban mért sírtak. Azért, hogy zsidóknak születtek.

...Egész elkedvetlenedve ballagtam vendéglőmbe, s útközben azon gondolkoztam: »Szegény gyerekek! Érdemes volna csupán értetek levenni az antiszemitizmust a napirendről!«

A vendéglőbe érve, ott állt az ajtóban a zsidó korcsmáros, kinek két-három háza van már az uzsorából, ki kártyabarlangot tart az első emeleten, s tripla krétával számít az odacsődült idegeneknek.

Kezeit dörzsölte, s alattomosan vigyorgott.

- Meddig tart még, kérem alássan, ez a hecc?

- Bizony eltart még vagy két hétig.

- Hála istennek. Bárcsak tartana tovább is. Mert roppant nagy árendát kell fizetnem, tekintetes uram... roppant nagy árendát. Máskor pedig nincs vendég... Ez az eset hozott nehányat.

Ránéztem ördögi szatír arcára.

Ej, hátha ez az antiszemitizmus mégis hasznos lehet valamire.

Hasznos? Meglehet. De igazságtalan minden esetre. Mert íme éppen azoknak fáj, akik jók, akik ellen nincs irányozva, s azok, akikre céloz, azok vagy észre sem veszik, vagy ha észreveszik, abból is hasznot csinálnak.

[TÁVIRATOK]

Hogyan halt meg Eszter?

[júl. 13.]

Nyíregyháza, júl. 12. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A végtárgyalás folyamán számos kombináció merült fel arra nézve, miképp halt meg Eszter, leginkább a védelem köréből, mert az antiszemiták mereven ragaszkodnak ahhoz a nyomhoz, amit a vád kijelölt.

Eleinte gyilkosságot gyanított maga Eötvös is, s a bűnpörök egyik tanúját (Hurinét? A szerk.) érintették leginkább a sötét találgatások. De a tárgyalás folyamán egybevetett vallomások (minden eszlári zsidó tanú, akár kérdezték, akár nem, azt vallotta, hogy Eszter szomorú volt, mikor utoljára látták) az öngyilkosság eshetősége felé terelték a közhiedelmet. De. ez éppen nem valószínű.

Legvalószínűbbnek azt tartják a védelem körében, hogy Eszter, ki aznap vette le először lábáról a télen viselni szokott csizmákat, a Kohlmayer boltjából hazamenet a Tiszához térhetett a lábát megmosni, s belefordult a vízbe.

S innen van megmagyarázva ama minden más esetben sajátságos körülmény, hogy a festékes kendőt, ahelyett, hogy a nedves partra tegye, míg kezeit a lába megmosására kell használnia, a karjára kötötte.

Ha öngyilkos lett volna, bizonyára nem kíméli a festékes kendőt, hanem ellöki a parton; ha pedig meggyilkolták, a gyilkos nem folyamodik vala olyan erőltetett cselhez, hogy a kendőt kezére köti két görcsre.

E magyarázat, mely nem antiszemita körökben egyedül vétetik lehetségesnek, ha mint puszta kombináció nem is bír súllyal a titokzatos rejtély megoldására, mégis rendkívül érdekes azért is, mert a bonyodalmas ügy legbehatóbb tanulmányozóitól, a védőktől származik.

A mai tárgyalás

Nyíregyháza júl. 12. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A mai ülés nem volt olyan érdekes, mint aminőnek a tegnapi nap után várni lehetett. Többé-kevésbé, inkább kevésbé érdekes, mert már nagyon ismert iratokat olvastak fel. A szakértők közül pedig csak Belky tanárt hallgatták ki, aki rokonszenves modorban részrehajlatlannak látszó feleleteket adott. Feleletei a fennforgó esetre nézve itt-ott meglehetősen határozatlanul voltak tartva, s a kételyek közül alig oszlattak el egyet is. A közönség Belky kikérdezése alatt jobban figyelt, míg délelőtt dr. Kiss Jenő kihallgatása, s pláne az okmányok felolvasása alatt unatkozott, s nem egyet nyomott el padján a buzgóság a nagy melegben.

Meddig tart még a tárgyalás?

[júl. 13.]

Nyíregyháza, júl. 12. (A P. H. eredeti távirata.) Most már kétségtelen, hogy a végtárgyalás a legkedvezőbb esetben is, ha ugyanis nem hallgattatnak ki újabb tanúk, és hétfőn is tárgyalnak, július 21-e előtt nem fog

befejeztetni. Még öt szakértő hallgatandó ki, és ha ezek vitatkozása nem is engedtetnék meg, ami azonban végül mégsem kerülhető el, azok szombat előtt nem készülnek el. Ezenkívül még 32 már megidézett tanú, köztük néhány szerfölött fontos, hallgatandó ki. Az ügyiratok felolvasása - amint ma a leletjegyzőkönyv és véleménynek három óránál többet igénybe vett felolvasásából látható - nagyon sok időt rabol el. A bizonyítási eljárás 19-ike előtt nem ér véget. A magánpanaszosnő képviselője három-négy óra hosszat eltartó beszédre készül, hogy - szavai szerint - a vádló szerepét átvegye. Az államügyész is behatóan fogja indokolni indítványait, és hogy az öt védő nem lesz rövid, önként érthető. Ily körülmények között könnyen eljöhet a

25-ike vagy 26-ika, míg az ítélet kihirdettetik, mivel a törvényszéknek az indokolás szerkesztésére egy-két napra szüksége lesz.

KORNISS FEREC

vagy:

HOGY VÁG A BAJUSZ?

Az elnöki csengettyű pihen. Az elnöki kezek pedig örökké babrálnak a kékszínű irathalmazban. Minden nyugodtnak látszik, csak a bajusz mozog. Mindenféle szeszélyes formákat öltve a benyomások szerint.

Ez a bajusz ékesenszólóbb Eötvösnél és nyugtalanabb az örökké fészkelődő Ónodynál.

Elnök: (gyöngéden) Ne ess zavarba, Móric! Ha olyat kérdeznek tőled, amire nem tudsz felelni, mondd azt az uraknak, hogy »nem emlékszel«.

Eötvös: Nagyságos elnök úr! Még egy kérdést óhajtanék tenni tanú Péczely Kálmánhoz.

Elnök: (mérgesen) Tessék!

Elnök: (Szakolczai Julcsához) Több kérdésem nincs. (Szeyfferthez) Nem méltóztatik?

Szeyffert: Nekem sincs kérdésem.

Elnök: (gúnyosan) Igen? Jó.

Elnök: (kikiált harsányan) Vezessék be Matej Ignácot!

Scheuthauer: Rendbe akarom hozni ezt a dolgot, amit itt elrontottak.

Elnök: (szendén) Rendbe akarja hozni? Akkor hát berekesztem a tárgyalást.

AHOGY NYÍREGYHÁZÁN BESZÉLNEK

[júl. 14.]

Remekelt az ördög szakácsnéja (aki nyilván a legvénebb boszorkány), amikor megfőzte ezt a keserű koktumot, ezt az eszlári ügyet. Ami cudarság ebben össze van halmozva, abból megél a pokol öt esztendeig. Tudom, dicsérik is egymásközt odalenn a takarékosabb sátánok, hogy micsoda bő aratásuk volt az idén.

Móric a vérpadra vinné apját a vádpadról; Solymosinéra úgy szól a védői gyanú, hogy megtagadja holt gyermekét, s engedi hurcoltatni világnak, főzetni, süttetni a csontjait. Vámosiné az élő leányát taszítja hamis eskü vádjával a börtönbe. De még ez mind nem elég. Zsidók előjönnek, és megcsalják a keresztények istenét hamis vallomásokkal. Keresztények előjönnek, és hízelegnek a saját istenöknek a zsidók elleni vallomásokkal.

Így megy elejétől kezdve végig a megkapó rémdráma, melynek cselekvényét, személyeit, bonyodalmát eléggé ösmerjük már.

Én most a nyelvezetére akarok kiterjeszkedni. Mert ez az egyedüli szép benne.

Soha életemben nem hallottam még olyan originális magyar nyelvet s olyan hatalmas erőteljes észjárást, mint itt. Móricot állítólag ezzel ijesztgették:

- Vallj be mindent, fiam, mert ha nem vallasz, kutya a kezedből soha ki nem veszi többé a kenyeret.

- Hát olyan nagy baj az - kérdém attól, aki ezt nekem elbeszélte -, ha a kutya meg nem eszi a kenyerét?

- Baj biz az, uram, olyan helyen lenni, ahova a kutya be nem juthat, mert az a börtön!

Tanyi Gábor katonának, aki legutoljára látta Esztert, azt mondta egy megjegyzésére a fölingerült öreg Huri:

- Madzagon tarthatnád a nyelvedet, öcsém! Azért, hogy katona vagy? No bizony. A mai katonát, ha hazajön, még a kutya is megcsóválja.

- Hát olyan lealázó az - kérdem egy szabolcsi embertől -, ha a kutya megcsóválj a a katonát?

- Hát biz az rövid virtus - felelte - mert az olyan katona, akire otthon a kutya ráösmer, bizonyosan keveset ehetett még a császár kenyeréből.

...Édes kedvteléssel hallgatnám holtomig ezt a kerülgető stílust, ha nem ilyen szörnyen árnyékos helyen csurogna őkegyelmeik ajkairól.

A MAI TÁRGYALÁS

Nyíregyháza, júl. 13. [júl. 14.]

Ma először Mihálkovics szakértőt hallgatták ki. A közönség a termet egészen megtöltötte, s érdeklődéssel csüggött a szakértők feleletein.

Mihálkovics fenntartja előbbi véleményét; ami pedig a közegészségügyi tanács és az ő véleménye közti differenciát illeti, erre nézve nem ereszkedik a magasabb fórum bírálatába. Feleletei kimértek, rövidek, csupán a tett kérdés keretében mozgók.

Scheuthauer sokkal határozottabb és saját iniciatívájából terjengősebb volt az egyes kérdéseknél; látszott rajta, hogy minden feleletében célzat van, arra gravitáló, hogy a hulla és Eszter azonosak, s ez az átlátszó törekvés rendkívül csökkentette iránta a bizalmat.

Mindamellett ma ő is nyugodtabb, mérsékeltebb s a közönség is vele szemben. Előadásaiban a terjengősség mellett néhol zavaros és kapkodó. Ha kevesebbet akart volna elérni, hihetőleg többet ér vala el. A fogakra nézve állítja, hogy a bölcsességfogak a tizennegyedik évben keletkeznek, de mert ezek már kinőtteknek találtattak, a 15-ik évre mutatnak; ezt terjedelmesen fejtegeti, de a hallgatóságban senkit sem győz meg. Nagy tudománnyal s szinte kétséget kizáró hangon bizonyítja, hogy a hulla halála megfúlás által következett be. A publikumban sokan a fejüket csóválják. Egy elszalasztott hang az ajtó mellől nagy derültséget okoz: »Kötve hisszük a komának«.

Eötvös szakképzett kérdései mindenkit megleptek, még Scheuthauert is. A közönség viharos jelenetet a Scheuthauer és Trajtler szembesítéstől várt.

Trajtler csinos, barna 30-31 éves fiatalember, ki egyébként katonatiszt is és igen kedvelt egyéniség az itteni dzsentri körökben. Most egykori tanárával áll szemben, ki előtt csak pár év előtt tett rigorózumot.

Trajtler határozottan, meggyőzően felel; elösmeri, hogy a hullajegyzőkönyvet nem szerkesztette meg elég pontosan és kimerítően, mert mit tudhatta ő azt, hogy e hulla valamikor olyan nagy fontosságra fog emelkedni; azokra nézve azonban, amiket ő észlelt, fenntartja összes állításait. Csak azt nem, amit a homlokvarratra mondott. Némely kérdésre meglepő találékonysággal, nagyon talpra esetten és meggyőzőleg válaszolt. A közönség minden szavát, bár a hangja nem igen kellemes, rokonszenvvel kísérte.

AZ ELNÖK ÉS A VICISPÁN

Az elnök

[júl. l5.]

Az elnökről már árkusokat írtak össze a lapok. Európának a leghíresebb elnöke ő. Talán még Grévy is irigyli. Mert Grévy is elnök, de csak köztársasági elnök.

Szénfekete bajusza és haja van, álla közepütt kiborotválva. Mosolyában kellem nyilvánul, bosszankodásában dac és erő. Szemeiből zöldes láng lövell ki, mikor ingerülten emeli Eötvösre vagy Szeyffertre, ha azok kötekedni kezdenek. A bajusza pedig sebesen jár le s fel, mint a megbolygatott falióra pondusa.

A közönség azt hiszi: »no, ez most mindjárt megeszi ezeket az embereket«. (És bárcsak megenné mind a kettőt!)

De nem eszi meg. Bent a mellékteremben a szünet alatt egyszerre átváltozik, nyájas, előzékeny lesz irántuk.

Még azt is megteszi Eötvösnek, ha a szünet alatt ki nem szítta a cigaretlijét, megtoldja néhány perccel a szünetet.

- Olyan jól esik önnek az a cigaretli, hogy igazán kár volna érte.

Majd hozzáteszi:

- Úgyis csak füst az élet!

Némelykor tréfál is a védőkkel.

- No, urak, most már kezdek én is Tamás lenni ebben a Matejben.

Mire aztán Funták adja elő a terveit, hogy el van tökélve két palack pezsgőt fizetni Matejnek, ha visszavonja az ötödik igaz vallomását.

Hanem ott bent megint átváltozik az elnök!

Eszes, erős, éber, hatalmas és erőszakoskodó. Szemeit szenvedély gyújtogatja, arcát is ez színezi.

A szelíd, hallgatag, szőke Russu és Fehér Barna előtt, valamiut a védők kezében is egy-egy perrendtartás van és több másféle segédkönyv.

Az elnök előtt nincs semmi.

S ha hivatkozik valaki paragrafusra, gondolkozik kissé, mialatt csodálkozva néz rá, hogy ugyan mire való itt ilyenekkel előhozakodni.

Aztán egy szigorú ránc, majdnem rángás fut keresztül homlokától kezdve egész arcán, nyakát dacosan megszegi féloldalt, s fitymálva int kezével, hogy nincs ínyére az a paragrafus, úgy veszi hát, mintha nem volna.

A hatalmas ránc elfogy onnan, kevély ajkai köré gyűl egy szinte leolvasható kevély szó:

»Én magam vagyok a törvény.«

A vicispán

Az eszlári ügy óta minden nevezetes, ami Nyíregyházán van. De senki sem emlegetettebb az elnök után az alispánnál.

Szemita lapok valóságos sárkánynak képzelik a derék Zoltán Jánost, akik saktervért reggelizik tejföllel, s egész prelekciókat tart a tanúknak.

Soha ennél nagyobb csalódás.

Zoltán János egy kedves fiatalember, akinek a haja már ugyan őszülni kezd, de a szíve az még feldobog, a Sáron rózsáira is.

Egyike a legmodernebb embereknek, mai műveltséggel, nagy talentummal, kevés tudománnyal, a természettől gazdagon megajándékozva mindazon virtusokkal, amelyek a »magyar nemes ember«-t bővebben ékesítik, mint más emberfiát e világon.

Csak egyetlen baja van, hogy naiv egy kicsit, de éppen ez teszi szeretetreméltóvá.

Nem bánt az hiába egy legyet sem. Olyan akár a bárány. Hanem hát ott ül a hatalmas szabolcsi viceispánok székében (s elfelejti, hogy ez a szék most Tisza Kálmán óta már nem támaszték többé, csak úgy össze van enyvezve), s azon törekvésében, hogy ő se legyen vékonyabb ember a nagy elődöknél, nem akar megijedni senkinek az árnyékától.

Pedig ugyancsak tömérdek árnyékot rajzol neki a falra ez az ügy.

Arisztokrata, de nem oligarcha.

Önérzetes, de nem kevély. Törik inkább, de nem hajlik.

A vármegyét szilárd kezekkel tartja féken. Ő nevelte a nagy Hentert, aki azt mondja: »Amit nekem az alispán úr parancsol, azt én megteszem. Még a burkus királyt is vasra veretném, ha ő rendelné«.

(No, már ezt én is szeretném látni.)

Zoltán a leghívebb publikuma az eszlári ügynek. Elejétől kezdve ott ül szorgalmasan az első padban. Ő gyűlöli legjobban Eötvöst és Szeyffertet. De azért nemes ellenfél. Elösmeri, ha igazuk van.

Az igaz, hogy nincs soha igazuk.

Csak messziről tűnik fel rettenetesnek. Zoltán Jánost Nyíregyházáról kell megítélni, s akkor aztán nevetni kell azok állításán, akik azt híresztelik róla, hogy az antiszemitizmus szálait ő tarja kezében.

Nem tart az a kezében semmit - kivévén, amikor ő oszt. Összes bűne hogy a megye keze alá vette a »rokonszenves Móric fiút«.

De hát iszen a szegény Móric gyereknek is csak kellett valahol lenni!

Zoltán ma is népszerű és köztiszteletben áll még az odavaló zsidók közt is.

Nemrég szó volt róla egy társaságban, hogy a zsidók alkalmasint jelöltet állítanak ellene. Mégpedig egy olyan embert, aki egy idő óta nagyon játssza a filoszemitát.

- Nem hiszem - mondta egy zsidó -, mert a zsidó olyan természetű, hogy az okos embertől szívesebben veszi a pofont, mint az ostobától a simogatást.

Egy azonban bizonyos, hogyha minden alispán olyan volna az országban, mint Zoltán János, az emberek nem mosolyognának gúnyosan a »tekintetes vármegye« szónál.

És Tisza Kálmán sem kuglizna olyan nyugodtan odahaza Geszten.

A MAI TÁRGYALÁS

Nyíregyháza, júl. 14. [júl. 15.]

Ma Horváth László orvos kihallgatása és Scheuthauer replikája az orvosok ellen volt a tárgyalás főeseménye. Régimódi doktor az öreg Horváth, aki sehogy sem tud megbarátkozni a tudomány haladásával, sőt még a mostani mértékkel sem, a centimétert egyre eltéveszti a milliméterrel. Eötvös kálvinista ravaszsággal nevetségessé igyekszik tenni az öreget ódonszerűsége miatt, de nem igen sikerült neki. A maga módja szerint, de érti ő a maga dolgát. Több mint száz vízi hullát boncolt már. Erre hivatkozva mondja el, hogy a dadai hulla friss volt, körmei is megvoltak. Meg van győződve róla, hogy mindössze néhány napig lehetett a vízben. Biztosan emlékszik arra is, hogy barna szőrt látott a hóna alatt. Az öregurat sem Szeyffert, sem Eötvös kérdései nem hozták zavarba. Összes vallomásai abban összegezhetők, hogy a hulla nem Eszteré.

Dr. Kiss Jenő, kit szintén ma hallgattak ki, hasonlóan vallott. E két szakértő tanú néhol ugyan sántikáló, de mégis biztos és határozott feleletei elkedvetlenítették a védelmet.

A védelem utoljára is kicsiségekbe kezdett kapaszkodni. Friedmann azt kérdezte Kisstől, hogy mondja meg, mennyi a gyűrűjének kerülete, ha olyan biztos szemmértéke van. Az orvos találomra mondott is egy számot.

Kedden meglesz Eszláron a helyszíni szemle, s olyan formán, mint régebben is sürgönyöztem, hogy Móricot is kiviszik, hadd mutassa meg ott helyben, miképp történt meg az általa leírt gyilkosság.

Az ítélethozatal, mint újabban hallom, huszonötödikénél előbb nem várható, mert a bíróság a véd- és vádbeszéd után, csak néhány nap múlva hozza meg az ítéletet, melynek terjedelmes indokolására kétségkívül idő kell.

[TÁVIRATOK]

Bary elégtételt kér

[júl. 15.]

Nyíregyháza, júl. 14. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Nagy feltűnést keltett itt Eötvösnek a mai tárgyalás végén Baryra vonatkozólag tett nyilatkozata. Bary - mint hallom - elégtételt akar, mégpedig nyilvános ülésben.

A rejtélyes palack

Nyíregyháza, júl. 14. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A Bodrogolasziban talált levélre vonatkozólag Zemplén megye alispánjától beküldött jegyzőkönyv szerint Löki János és Timár Julcsa nevű egyének Olasziban teljesen ismeretlenek. Feltűnő az is, hogy beküldtek most egy tokaji boros palackot, mely állítólag a levelet tartalmazta; az első értesítésben és jegyzőkönyvben pedig az áll, hogy az üveget el kellett törni, különben nem lehetett volna kivenni a levelet.

MI A FOGLALKOZÁSA?

[júl. 17.]

Az elnök belenézett az aktákba, s monoton hangon kérdé az előtte álló tanútól:

- Mi a foglalkozása?

S e szavak bizonyos fürkésző kedélyességgel voltak hozzá intézve.

Én csak akkor pillantottam oda. Alacsony, tömzsi ember állott a sorompók előtt originális öltözetben, mely vegyüléke volt az összes nemzetiségek és osztályok ruházatának. Egy kékes gérokk volt rajta, de ujjak nélkül, oldalán piszkos rác tarisznya lógott, dereka körül rusznyák szíj, ezt egy újdonatúj pantalon egészíti ki és bocskor, melynek szíjai a nadrág alsó részét odaszorították a lábszárakhoz.

- Mi a foglalkozása? - ismétlé az elnök, mert a tanú tétovázni látszott e kérdésnél.

- Kereskedni szoktam - szólt aztán vontatottan. - Tessék csak beírni, hogy »kereskedő«.

S ravasz bagoly arca a jámbor együgyűség jellegét vette fel.

Az elnök mosolygott.

- Jól van, jól. Menjünk tovább. Mit tud ön azon tutajról, melyen Vogel Anselm sáfár tavaly nyáron fát szállított? Elkezdte mondani, amit tud, olyan sebesen hadarva, hogy a szegény gyorsírók egy szót sem értettek belőle. Az elnök is csak nagy nehezen bírta kihalászni a szörnyen zavaros szóáradatból, hogy semmit sem tud. Vagy semmit nem akar tudni.

Engem leginkább az lepett meg, hogy a foglalkozását akarta az elnök gúnyosan kiemelni. Hátrafordultam a közönség felé: ott bizonyosan felvilágosít valaki.

Aminthogy éppen ott ült a vármegye legbőbeszédűbb embere, az öreg Harkály bácsi, aki minden szabolcsi embert ösmér, s aki valamennyiüket a gúnynevükön szólítja. Még a zsidók gúnyneveit is tudja: az öreg Scharfnak az a neve »Hatvékás«, mivel olyan erős ember, hogy egyszer az Ónody szérűjén hat vékát emelt fel; a Schwarz sakter gúnyneve »csirkepecér«, amazé a szőke zsidóé amott »kutyakorbács«.

Ilyeténképppen szokta ő nekem ezeket megmagyarázni, hát hátrafordulva, tőle kérdeztem meg, miféle kereskedő a tanú?

- Melyik tanú?

- Az, akit most kérdez ki az elnök.

- Ühüm, látom már. Hiszen az a »lójavító«. Jaj, kedves öcsém, jól nézze meg ezt a rusznyákba oltott magyar imposztort, mert ez itt a legnevezetesebb ember!

- Mindjárt gondoltam. Mi a foglalkozása?

- Hiszen éppen az! Eredeti hivatala van, annyit mondhatok.

- Kereskedő?

- Olyan valami. De tudni kell körülményesen. Mert ilyen csak egy van ebben az országban.

- Milyen portékával kereskedik?

- Milyennel? Hát a vásárokra jár, kedves öcsém, a lóvásárokra.

- Tehát lócsiszár?

- Dehogy az, dehogy. Sose vett az egyetlenegy lovat sem.

- Hát akkor mi az ördögöt csinál ott?

- Ott van minden vásáron, éspedig végig ott van. Megnézeget minden lovat, beleüti az orrát minden alkudozásba, s ha nem vigyáznak a felek, nagy előszeretettel rontja meg köztük a vásárt.

- De mi haszna van ebből?

- Van haszna. Mert az úgy van, öcsém, hogy minden lónak a gazdája vált egy pakszust otthon a nótáriusnál a vásárra. Ha az eladás nem sikerül, hiábavaló volt a pakszus. A következő vásárra már új pakszust kell váltani.

- Természetesen!

- No, mármost! Ezeket az elavult pakszusokat összeszedi a »Lójavító« a vásár után négy krajcárjával. A petrezselymes lovak gazdái odahordják neki, mint a záport, a lacikonyhába, ahol a pakszus-beváltó intézetét felüti.

- Bolond ember! Minek neki az a sok ócska pakszus?

- Minek? Éppen ezen alapszik az ő tisztességes keresete. A négy krajcáros pakszusokat eladja három és öt forintjával. Egy egész szuszékja van otthon tele ilyen lóbizonyítványokkal. Nagy pénzt reprezentálnak azok!

- Szép haszonnal forgatja a tőkéjét, ha igaz...

- Már hogyne volna igaz? Nagyon egyszerű hivatal az egész. A környék tele van lókötőkkel. Erre a passzióra alapította ő jövedelmét. És ez biztos fundamentum, édes öcsém, mert a lopott ló négyszer olyan áron megy el, ha bizonyság vagyon hozzája...

- Aha, kezdem sejteni...

- A lótolvajok mestersége áll pedig két részből. Először ellopják a lovat, azután fölkeresik otthon a házában a lójavítót, eléje állítván a portékáját. A lójavító műértő szemmel végignézi a lovat, megméri, vizsgálatot tart a fogai fölött, azután bemegy a kancelláriába, kiveszi az egész raktárt, hol hivatalos rendben szortírozva vannak, pej, szürke, fehér, fekete, sárga lovakra az okmányok, amilyen kell, olyat keres ki, mert van ott mindenféle.

- Tehát ez a foglalkozása.

- Ez. Biztos portéka, édes öcsém, sem a jégeső el nem veri, sem a ragya. Sőt a pakszusok közt van egypár értékes darab is. Azok, amelyek a »különös ismertető jelekre« is passzolnak. Ezekért tíz forintot is elkér a lovak becsületének reperálója.

- De hát a vármegye, kedves bátyám... Mit mond ehhez a téns vármegye?

- Semmit, öcsém, az már maga is hamis lovon nyargal az örvény felé.

A MAI TÁRGYALÁS

Nyíregyháza, júl. 16. [júl. 17.]

A szombati tárgyaláson gyér közönség volt, már azt lehetett volna hinni, csökkent az érdeklődés, ha ma megint meg nem telik a terem zsúfolásig.

A nap főhőse Matej Ignác volt. Matejről azt híresztelgetik itt már napok óta, hogy még egy hatodik vallomásra készül, de nem, Matej mereven megmaradt múltkori vallomása mellett.

Kihallgatták a M.-Szigeten felvett jegyzőkönyv funkcionárusait, kik közül Mihályi aljárásbíró (ki mint tanú írta alá a jegyzőkönyvet) nem tud oroszul, s csak a magyar jegyzőkönyv szövegét ismeri, azt, hogy Matej oroszul mit vallott, nem tudja.

Kerner segédjegyző, ki a jegyzőkönyvet írta, nem ismeri fel sem Matejt, sem Csepkanicsot (Csepkanics vallomása összeegyezik a Matejével), de vallomásaikat el tudja mondani, amire Fehér Barna azt jegyzé meg, hogy ez »feltűnő körülmény«.

Matej és Csepkanics merészen szemükbe mondják a jegyzőkönyvet aláírt tanúknak, hogy ők azt sohasem vallották, ami a jegyzőkönyvekben van.

Eötvös fölszólal, hogy a hivatalos jegyzőkönyvek hitelességében kétkedni nem is szabad a bíróságnak.

(Több hang a közönségből: »Igen? Hát a Baryéban szabad?«)

Az elnök erre azt jegyzé meg majdnem nyersen: »Ez nézet«. S tovább kutatott ez irányban.

Matej hitele mindazáltal a mai kihallgatás után sem igen növekedett meg. A többi tanúk vallomása semmi lényegesebb dolgot nem foglalt magában.

Holnap Eszlárra megyünk. Velünk jön nemcsak Móric és a végzetes ajtó, hanem Eötvös felszólalására az öreg Scharf is. Az öreg el van késziilve még egy végső ostromra a gyermek szíve ellen.

[TÁVIRAT]

Mi várható még?

[júl. l7.]

Nyíregyháza, júl. 16. (P. H. eredeti távirata.) Még mintegy negyven tanú vár kihallgatásra, akikkel alig fognak csütörtökön végezni. Ezután kezdődnek meg a vád- és védbeszédek; összesen hét. Először a közvádló beszél, ezt Solymosiné képviselője, Szalay Károly ügyvéd követi, aki sokáig szándékozik beszélni. A védők következő rendben beszélnek: Funták, a fővádlott, Schwarz képviselője, aki az esetleges gyilkosság kérdését fogja taglalni, dr. Friedmann, aki Scharf Móric vallomásait boncolja; dr. Székely a kérdés jogi oldalát fogja megvilágítani, dr. Heumann a hullacsempészet ügyében beszél. Legutoljára fog Eötvös Károly beszélni, aki az egész ügyre ki fogja terjeszteni figyelmét, s a védelem egyes pontjait reasszumá1ja. A vád- és védbeszédek három-négy napot fognak igénybe venni. A védbeszédek és az ítélet kihirdetése közt több napi szünet lesz az indokolás kidolgozása végett. Azt hiszik, hogy a törvényszék nem fogja igénybe venni a törvény adta jogot, hogy az ítélet kihirdetésére nyolc napot tűzzön ki, hanem talán három nap múlva már ki fogja hirdetni.

HELYI SZEMLE AZ ESZLÁRI ZSINAGÓGA PITVARÁBAN

Nyíregyháza, július 17. [júl. 18.]

A tárgyalás 23-ik napja éppen négy héttel a pör megkezdése után Eszláron folyt ma le. Az időjárás az expedíciónak nem igen kedvezett. Az utóbbi napok trópikus hősége alább hagyott ugyan, de egy formaszerű vihar, mely az esőt az emberek arcába vágta, s a korán reggel érezhető hideg, elég kellemetlenné tették az utazást.

Nyíregyházáról jókor reggel egy egész karaván kelt útra. Elsőnek Scharf József haladt, ki két börtönőr által őrizve egy parasztkocsin hagyta el a várost. Később Henter várnagy hajtott gyors ügetéssel az országúton Eszlár felé, kocsiján Scharf Móriccal; a várnagy kocsija még Eszlár előtt utolérte Scharf József kocsiját, s a fiú lesüté szemeit, egyetlen tekintetet sem vetve apjára.

Ugyanazen időtájt már néhány hírlapíró is útrakelt, hogy idejekorán megérkezhessenek Esz1árra. A törvényszék tagjai, az államügyész, a védők s néhány hírlapíró reggel 6 óra után indultak el; Nyíregyháza összes bérfogata mozgósítva van.

A kocsik majdnem egyidejűleg érkeztek meg Eszlárra. Móric, ki korábban érkezett meg, elhagyatott szülőházát közönyösen nézi. Az öreg Scharf, ki ritka erőteljes férfi, kezeit tördelve tekint szét a zsinagóga pitvarában, azután felocsudva, a széttördelt kevés bútordarabot, egy asztalt, egy padot, nehány széket eredeti helyére állítja, és sarkaiba emeli az ajtót, melynek kulcslyukát eddig hivatalos pecséttel megerősített takaró födte, mely az ajtó sarokbaemelése alkalmával leszedetett; az ajtó eddig bűnjel gyanánt a törvényszéknél hevert.

Az út majdnem négy órát vett igénybe, s ezért az elnök csak 11 órakor foghatott tisztjéhez.

A templom és a ház pusztítás nyomait mutatják. A falak be vannak piszkítva, a vakolat letördelve, az ablakok mind bezúzva, az agyagpadló feltúrva.

A védők egy része elmaradt volt, s azért a törvényszék elnöke várt egy ideig. A templomot 6 csendőr egy szakaszvezetővel őrizte, kik visszatartották a mindinkább előre tóduló néptömeget. Az öreg Scharf ezalatt még felállított egy összetört pléhkályhát a sarokban, s most kijelenthette az elnök előtt, hogy a szobát lehetőleg úgy rendezte be, mint azon a szerencsétlen napon volt.

Ezalatt megérkeztek a védők is, és a törvényszéki elnök kijelentette, hogy a hírlapírók mint bizalmi férfiak mindenütt jelen lehetnek. Móric ki ezen idő alatt Henterrel oldalt, állt, most az elnök által a pitvarba hívatott, hogy mutassa meg, hol és miképp látta a gyilkosságot.

Előhoztak két agyagtányért és egy agyagfazekat is, s bevitték a 8 lépés hosszú és öt lépés széles előkamrába, ahol mintegy ötven személy szorongott. Az elnök a hatósági személyeken és a hírlapírókon kívül mindenkit fölszólított a kamra odahagyására, és kezdetét vette a szemle s illetőleg a huszonharmadik napi tárgyadás.

A TEK. TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT

Vay Gyurka

[júl. 19.]

Gyurka a mai nap hőse. A triász utolsó alakja. Barcza Dani és Recsky Bandi után ő is elécitáltatott a mediumra.

A harmadik komisszárosra se várt ott szerencse. Dicsőségesen csak Recsky Bandi menekült. Barcza Dani ott hullatta el virtusainak színes tollait, Vay Gyurkát meg formaliter agyonütötték.

Már három hete leste ott szegény Gyurka az ambituson, mikor szólítják. Nagy tréma az! Mert hej, aki maga az úristen, nehéz annak bakancsosnak lenni!

Nehéz annak kiállani a tekintetes bíróság elé, mint közönséges beidézett tanúnak, akinek a tek. bíróság eddigelé csak kuncsaftja volt, akinek a kikészített bőröket szállította.

S most egyszerre a saját bőrét kell odavinnie.

Vay Gyurka sovány, vékony, hórihorgas alak, akiben van még valami a dzsentriből, de van valami már a pandúrból is.

Hosszú, madáréhoz hasonlatos arc, óriási orr, kissé vörös, hosszú lobogó szakáll, közepütt kiborotválva, ugyanolyan alakú hosszú bajusz: színre nézve az is vörös.

Sokat is bosszantották a barátjai, akik Vay Gyurkát mind nagyon szeretik.

- Látod, Gyurka, most már mi lesz vajon belőled? Barczáról még csak azt referálták, hogy hetyke, daliás alak, rokonszenves arc, Pecskyt az mentette meg, hogy előkelő megjelenése van. Kérdés már most, rólad mit fognak referálni az újságírók. Terólad már nem lehet semmit se mondani. Elvesztél, Gyurka.

Gyurka mindig elszomorodott ilyenkor, s idegesen forgatta kezében a lovaglóostorát.

- Hiszen csak ezek az újságírók ne volnának - itt jegyezte meg szelíden.

Mert igazi szelídség tükröződik vissza a szemeiben és hangjában. Könnyebb volna föltenni róla, hogy lírai verseket ír, minthogy a »kínozó gyűszű«-vel dolgozik.

Mikor aztán nagyon kihozták a flegmából, mégis odabökte a saját véleméyét:

- Az olyan csendbiztos, aki úgy csinálja, hogy kitudódjék, megérdemli a huszonöt botot az ügyetlenségnek miatta.

Egy más alkalomból így szólt mély indignációval:

- Szomorú világ ez a mai, a gazemberek liliommal vannak kirakva: ha nem vallanak, nem lehet őket elítélni, ha pedig vallanak, akkor mibennünk keresik a hibákat.

A hosszú várakozás, mert még a múlt hó végére volt megidézve, kifárasztotta csöndes türelmét, azért volt ma olyan szúrós, mint a csalán.

De lássuk az ülés lefolyását.

*

A mai ülés

A mai tárgyalás Matejjel kezdődött. Tegnap Móric, ma Matej. Mind a kettő rendületlen. Sőt Matej bizonyos tekintetben megzavarhatatlan. Nyomon beszél és higgadtan. Vallomása igaznak látszanék egészben, ha a motívum megvolna hozzá. De a motívum megfoghatatlansága gyöngíti.

Matej után Vay György, volt csendbiztos vétetett kérdőre. Az érdeklődés hullámzása a közönség közt, midőn belép hanyag szürke öltözetében, de úri, önérzetes magatartással.

Vay mindent tagad, vádlottak azonban szemébe mondják, sőt Klein érdes effronteriával »hazugnak« deklarálja Vayt, mire Vay sértődve szisszen föl.

Az izgatottság tetőpontra rúg. A közönség, mely Vayval rokonszenvezik, lezúgja az ellene záporként omló támadásokat. Elnök a csengettyűhöz kapkod, s idegessége láthatólag növekszik.

Vaz maga is izgatott lesz. A védők szándékosan ingerlik.

Heumann felkiált:

- Elnök úr, ne engedje meg, hogy védencemet, Vogel Anselmet tegezze.

Vay egy rettenetes tekintetet vet Heumann felé. Előjele volt ez a később kifejlődött sajnálatos jelenetnek. Az elnök többször rendre utasítja Vayt. A közönség zúgni kezd az elnök ellen is. Az elnök rendreutasítja a közönséget oly erőteljes hangon, mint még egyszer sem. Az érdekfeszültség leírhatatlan. A védők egyenkint ugrálnak fel. Eötvös rásüti Vayra, hogy már több ízben volt vizsgálat alatt kínzás miatt, sőt most is vizsgálat alatt áll. Fölemlíti, hogy egyszer meg is büntették már ilyen okból 100 frt bírságra. (Mozgás a közönség között, s méltatlankodó kifakadások.)

Friedmann gúnyosan jegyzi meg, hogy ez ügynek az összes iratai elvesztek.

Vay fokozatosan ingerültté tétetik. Mikor Heumann felszólal, hogy minek használta Herskoval szemben azt a cselfogást, hogy »Valld meg az igazat«, a következő szavakban fakad ki: »Az ügyvédek is éppen ilyen cselfogásokat használnak«.

Az elnök, ki ma ballábbal kelt fel, ezért is meginti Vayt.

- De kérem - mentegetőzik Vay -, hisz az ügyvéd úr mondta előbb cselfogásnak.

- Igenis - feleli Heumann -, annak mondtam azt, ha rosszhiszemű kérdés intéztetik a vádlotthoz.

- Kérem, ne menjünk ilyen vitába - pattan föl Vay -, mert igen sokat tudnék mondani én is.

- Mit? - kérdi Heumann elhalványodva.

- Az ügyvéd úrra vonatkozólag. A csempészetről.

Halálos csönd támad e szavakra.

A közönség elérti, miről van szó. Mert antiszemita körökben most is azt rebesgetik, hogy Heumannak tudomása van a csempészetről, s gyakran hallani bizalmas mendemondának: »Ha Heumann meg akarna szólalni... ő tudja jól«. Heumann maga is nemegyszer hallotta már e gyanúsítást, s ilyenkor jóízűt nevet rajta. De ma így szembe mondva előbb elhalványítá, azután arcába kergette a vért.

- Nagyságos elnök úr - szólt reszkető, de emelt hangon. - Ezt nem tűrhetem. Méltóztassék felszólítani a tanú urat, mit tud az én személyemre nézve ezen ügyben.

Elnök kemény hangon követeli, hogy vagy mondja el a gyanúsítást igazoló körülményeket, vagy pedig meg fog dorgáltatni.

- Én csak a közvéleményt fejeztem ki - feleli Vay visszavonulónak.

- A törvényszék előtt nincs közvélemény. Itt csak tények vannak. Üljön le.

Így ért véget a nyíregyházai izgatott jeleneteknek ez az utolsója is, mert valószínűleg most már csendesebb napok következnek. A kihallgatandó tanúk teendő vallomásai többnyire lényegtelen körülményekre vonatkoznak.

Az ezután kihallgatottak is tagadják a kínzatásokat, sőt Karancsay is visszavonja előbbi vallomását.

A MAI TÁRGYALÁS

[júl. 20.]

Olyan ez a tárgyalás, mint a mesebeli tarisznya. Minél többet vesznek ki belőle, annál több marad benne. Mikor már azt hittük, hogy az érdekes részletek legalján turkálunk, íme megint egy érdekfeszítő napot lök ki a sors. Mintha a lapok megrendelésére volna inszcenírozva az egész pör.

Ma végre Eötvöstől is hallottunk egy tárgyilagos megjegyzést:

- Két tábor áll itt egymással szemben. Mindenik őrzi a maga tanúit.

Jöttek is a tanúk sűrűn, tarkán, lendületes változatosságban pro és kontra. Amit az egyik leleplez, azt a másik megint letakarja. Nincs vége-hossza a hullámzásnak. A káosz nemhogy fogyna, növekszik. Az ügy nemhogy unottá lenne, hanem még a kiszögellései is érdekesekké válnak.

Eötvös megint fedezett fel Péczelyt. Szerencsés keze van az ilyesmihez. Az új Péczely Kakóczy, kit Vay ajánlott tanúnak; de kinek jelöltségét sietett lerontani Eötvös, hogy: Kakóczy uram már egyszer be volt emberölésért csukva!

Nevetés támadt a hallgatóságban, mert igen mulatságos dolog az már, hogy a nagy visszaemlékező, Kakóczy múltjára is visszaemlékezik.

Róka uram állt ma a színen... s így lőn Vay Gyurkából »róka fogta csuka«, hanem a róka is kelepcébe jutott, mert kisült róla, hogy valami Pollák nevű izraelita hozta be vallani, s ott őrzik, etetik, mint egy pókot Nyíregyházán már hetek óta Brüll nevű fogadósnál öt forint napidíj mellett.

Eötvös eleven esze mindjárt kikombinálta a mentséget számára, s el is mondta aztán privátim:

- Elösmerem, hogy a mi táborunkban is vesztegetnek. De csak arra vesztegetik meg a mieink a tanúkat, hogy vallják be az igazat.

Alighogy felocsudott leveretéséből Vay, jön Kazimir, aki szemébe mondja a kínzatási vádakat.

Kupaktanács előtt szokásos jelenet fejlődik most ki. Vay szemére veti Kazimirnak, hogy tolvaj, Kazimir rágalmazónak nevezi Vayt. S ez így megy tovább a gyanúsítások és piszkolódások szóözöne... egy egész sártenger. Egymás fejéhez vagdalják, ami rosszat tudnak egymásról.

Ebben a vitában már-már alámerülni látszik Vay, mikor egyszerre, mint a csatákban szokás, segítség érkezik: Bakó és Mozga lépnek a sorompók elé, s kezdik kiegyengetni az összegyűrt volt csendbiztost.

Bakó Ignác rápörköl Rókára, hogy hamis tanúnak csábítgatta, Mozga a Recsky exkertésze pedig azt vallja, hogy a zsidók fű-fát ígérgettek neki, etették, itatták, hamis tanúságtételre való csalogatásképpen a hajdani ura ellen.

Vay dereka kezd kiegyenesedni, fejét kevélyebben emeli fel. A közönség elszörnyűköző zajt hallat a megvesztegetések hallatára. Eötvös percről percre ingerültebb, s mikor Mozga egy jelentéktelen kérdésre azt feleli: »Nem tudom«, gúnyosan közbevág: »Erre elfelejtették ugye kitanítani?« - mire a közönség pisszegése és méltatlankodása viharzik föl.

Mert a közönség még egyszer se volt ilyen érzékeny, úgyszólván ideges. Minden szó megmozdítja, mintha minden szó tövis lenne. Ezt a túlságos izgalmat Szeyffert indítványa okozza, ki Ónody Gézát kérte a tárgyalás folyamán kihallgattatni arra a körülményre, miképp terjedt híre még a boncolás előtt annak, hogy a talált hullának mi volt életében a foglalkozása és hogy tüdővészben halt meg?

Szeyffert e felszólalását mindjárt úgy fogja fel mindenki helytelenül, hogy az sértő dolog Ónody ellen, s fölteszik, hogy Ónodynak tenni kell ez ellen valamit.

Nagy sürgés-forgás, halk suttogások a közönség közt. A nyitott ajtón át egyes emberek kiosonnak meg bejönnek, új suttogások mindannyiszor. Egyszóval minden azt mutatja, hogy kívül is készülhet valami, s innen a nyugtalanság.

Még a derék Matejt sem nézik türelmesen. Pedig az meglehetős ártatlan mulatozásban tölti most idejét. A tekintetes törvényszék egy kis tutajkát készíttetett neki, a nagy tutajnak a mintájára.

Szakasztott olyan, mit az igazi tutaj. Matej még mosolyog is, mikor meglátja, mintha gyönyörködve mondaná: »Ejnye de csinos, kedves jószág«.

Azután a tolmács magyarázza meg neki, hogy ezen a kis tutajon kell most megmutatnia az uraknak, miképp történt a hullaúsztatás.

Az ám ni: ott a hulla is, azazhogy egy kicsiny porcelánbáb.

Matej rögtön kiösmerte magát, és megmutatta szögről-végről apróra, minden fennakadás nélkül. S neki magának is megtetszett ez az ötlet!

Matej denique lépést tart Móriccal mindenben: tegnapelőtt Móric játszogatott a saját vallomásával, ma már Matejnek jutott ki a játékszer, hogy egyik se legyen megrövidítve.

[TÁVIRATOK]

Ónody támadása Szeyffert ellen

[júl. 20.]

Nyíregyháza, júl. 19. (A Pesti Hírlap saját tudosítójának távirata.) A szokásos déli szünet alatt oly sajnálatos eset történt, mely - minthogy híre villámgyorsan és százféle alakban terjedt szét - attól kezdve folytonos izgalomban tartotta a kedélyeket.

Mikor már mindenki távozott, Ónody megvárta a lépcsőházban Szeyffertet, és ott elébe állva, becstelenítő szavakkal illette, »amiért hogy őt - mint indítványából kitetszik - minden áron gyanúba akarja keverni«, sőt folyton nagyobb dühvel kiabálva, végre botját is fenyegetőleg fölemelte.

Szeyffert halotthalvány lett a felindulástól, de mérsékelte magát és továbbment.

Ónody még sokáig járt fel s alá, szitkokat szórva a közvádló, a sakter-védők, a zsidó zsurnalisztika és az egész zsidóság ellen.

Eötvös csak a szünet után értesült a történtekről, mikor visszatért, de a tárgyalás ekkor már kezdetét vette, s így felszólalása az ülés végére maradt.

Nyíregyháza, július 19. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Már a szünet előtt is nagy nyugtalanság volt tapasztalható a közönség közt, de a szünet alatt és után az izgatottság az Ónody-Szeyffert-affér következtében tetőpontját érte el. Mindenki csak ezt beszélte meg pro és kontra.

Mert nagy azoknak a száma, kik Ónody fellépését egészen rendjén valónak, sőt jogosultnak tartják. Ezek Eötvös ellen is nagyon fel vannak ingerülve.

Egy öregúr a Szeyffert inzultálása után a folyosón egészen hangosan e szavakat mondta:

»Mikor fogják már azt az Eötvöst is megverni; hiszen az már tűrhetetlen, amit ő tesz!«

Úgy hallom egyébként, hogy Ónody nyomban a tárgyalás megszakítása után Hadik-Barkóczy és Lónyay urak mint segédei által elégtételre szólította fel Szeyffertet, s csak miután ez arra hivatkozott, hogy indítványa hivatalos jellegű tény, melyért nem tartozik felelősséggel, támadta meg őt oly heves módon a lépcsőházban.

Nyíregyháza, július 19. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A Ónody-Szeyffert-ügy városszerte nagy izgalmat keltett.

Ma délután a védők tanácskozást tartottak a további teendők megbeszélése végett, de határozatukat Szeyffert holnapi előterjesztésétől és az elnök esetleges intézkedésétől tették függővé.

Némelyek azt várják, hogy az elnök Ónodytól meg fogja vonni a belépti jegyet.

Holnap ismét zajos ülés várható; annál is inkább, mert ma itt az a hír terjedt el, hogy tegnap reggel Cseres Andrásné, Sósné és Bátoriné jelentést tettek az eszlári elöljáróságnál, hogy a zsidók ellopták a zsinagóga zárját és kilopták Eszternek a pitvarban még mindig elásva volt hulláját; a megejtett vizsgálat állítólag csakugyan konstatálta a zár hiányát és egy frissen ásott gödröt a pitvarban; a további nyomozás azonban azt eredményezte, hogy Sósnénál találták meg a zárt, mire Sósné be is vallotta, hogy két más asszonnyal ők főzték ki az egész mesét. A bírósághoz még nem érkezett hivatalos jelentés az esetről, de ha a hír megerősítést nyer, a védők holnap szóba hozzák ezt az ügyet is.

A MAI TÁRGYALÁS

[júl. 21.]

Amennyi piszkot és salakot ez a pör fölvet, azt elősorolni is hajmeresztő. Alig van nap, hogy legalább egy hamis tanú ne vetődjék fel. S alig van tanú, hogy vagy az egyik, vagy a másik tábor hamis tanúskodással ne gyanúsítsa. Szüle saját gyermekét vádolja azzal. Sőt az emberek maguk járulnak a bíróság elé bevallani, hogy hamisan esküdtek. Csodák ezek. De nem tesszük ki az ablakba ezeket a csodákat.

Az Ónody-Szeyffert-ügyből nem lett akkora nagy baj, aminővel a haragos Jupiter-Eötvös fenyegette meg tegnap az országot, hogy ti. ha Szeyffert nem kap elégtételt, a védők kivonulnak a teremből, s otthagyják az egész ügyet. (De hiszen nem cselekszik ők azt most, mikor már készen vannak a védbeszédeik is!)

Szeyffert nem igen kapott elégtételt, vagy ha annak vesszük, akkor nagyon kelletlenül volt adva. Az elnök - éppen úgy, mintha ő parlamenti elnök volna - mély sajnálkozását és rosszalását fejezte ki az eset fölött, ami felette mulatságos dolog volna, ha olyan szomorú nem volna. S ezzel a tegnapi botrány véget ért, vagy ha nem, legalább elodáztatott.

Ha csak ennyi eredménye lenne a lótás-futásnak, a sűrű sürgönyváltásoknak, Kozmához, Tiszához, Paulerhez meg vissza, s azok közt összevissza, bizony kevés lenne. Ez csak a másfélórai magán-tanácskozás szülötte volt, melyet az elnök, védők és vádló folytattak a mai tárgyalás kezdete előtt. Az elnöktől azt kérték, hogy Ónodytól vonja meg a belépés jogát a terembe. De az elnök nem érezte magát erre jogosítva. S így aztán be kellett elégedniök a minimummal. A drótmegütésnek azonban lettek fontosabb következményei is, úgy hírlik, Szeyffert felhatalmazást nyert Kozmától, hogyha hasonló megtámadásoknak lenne kitéve ezentúl, rögtön hagyja ott a várost, s most Ónody ellen tegye meg a formaszerű bűnvádi följelentést.

Ma a tárgyalás elején tett is ez irányban előterjesztést. Nagy mozgás lett erre a közönség között, mely ma nemcsak a termet töltötte meg, hanem a lépcsőházat is, érdekfeszülten várakozva a történendőkre.

Azután a tárgyalás kezdődött. Rendkívül meglepte a hallgatóságot, hogy Hatalovszki, aki arra vallott a pör elején, hogy délután három óra táján hallotta Hurinét beszélni Eszterrel, ma megjelent, s visszavonta vallomását, azt állítván, hogy őt e vallomásra a zsidók (név szerint Szüszman és Alter) vették rá. Szánja-bánja bűnét, hogy már meg is esküdött a hamis vallomásra, de nem tehet róla, akkor hirtelen nem volt ideje átgondolni.

Az egész ügyet megvilágítja bizonyos oldalról, oly rendkívül jellemző az a párbeszéd, mely Eötvös és közte folyt le a törvényszék előtt:

- Ki beszélt rá, hogy vond vissza állításodat? - kérdé Eötvös fürkészőleg.

- Instálom alássan, senki sem.

- Senki?

- El voltam ítélve, hogy hamis vagyok, magam is beláttam ezt.

- Ki ítélt el?

- Az egész falu; az újságba is ki voltam téve, hogy hamis tanú vagyok.

- Ki olvasta fel az újságot?

- Hisz mindenfelé olvassák. És zúgott ellenem az egész falu. Nem mertem hazamenni.

Vádló s védők bebizonyítva látván a hamis tanúskodást, melyet a bűntettes maga se tagad, azonnali letartóztatását, kérik, de a törvényszék kíméletesen csak a rendes útra utasítja az ügyet.

Ma a »megtért juhok« napja volt. Hatalovszki után Vámosi Julcsa jön, aki szinte beösmeri, hogy hamis esküt tett a »keresztények ellen«, s hogy bevallja az igazat. Esztert ő csak tizenegy óra táján látta, mikor Zsófival beszélgetett.

A közönség látható megelégedéssel, s nagy figyelemmel kíséri az új, »sokat ígérő« fordulatokat. Illő példája ez annak, hogyan fordul a világ sorja.

A megdagadt arcú Julcsa és a hetyke Hatalovszki, kik eddig haza sem mertek menni, most mint népszerű alakok rokonszenves tekintetekkel találkoznak mindenütt.

A vád nyugodtabban alszik (azaz dehogy alszik) a mai nap után; Hatalovszki és Vámosi Julcsa vallomása, habár nem jelentékeny körülményre vonatkozik egyik sem, megint vérmes reményeket támasztott azokban, akik már kezdtek lemondani kedvenc »eszméjükről«.

S a mai napnak az eredményéhez hozzájárul a törvényszék azon a védelem és vád részéről ellenzett határozata, hogy Kakóczi Károly kihallgattassék.

Kakóczi Károly volt fogoly azt fogja elbeszélni, hogy miképp adta elő neki Hersko a börtönben a hullaúsztatást.

[TÁVIRAT]

[júl. 21.]

Nyíregyháza, júl. 20. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A mai tárgyalás iránt rendkívüli érdeklődés mutatkozott. Feszülten várta mindenki az Ónody-Szeyffert-ügy lebonyolítását.

A közvádló és a védők a tárgyalást megelőzőleg az elnökkel tanácskoztak a nyújtandó elégtétel módja iránt. Szeyffertnek utasítása volt a főügyésztől, hogy ha kellő elégtételt nem nyer, hagyja el azonnal Nyíregyházát; ő azonban kijelentette, hogy személyére nézve kész elmenni az engedékenység legszélső határáig és csak az állás sértett tekintélyének követel elégtételt.

Midőn elnök rosszalását kijelentette, Ónody jelen volt a tárgyalási teremben, és benn maradt a szünetig, azután eltávozott.

A tárgyalásnak különben is sok érdekes mozzanata volt. Ilyen volt különösen Hatalovszki esete, aki ma meghazudtolta eskü alatt tett múltkori vallomását, s ezért ellene hamis tanúzás miatt bűnvád rendeltetett el.

-Ugyanez a sors érte Vámosi Julcsát is.

A tiszaeszlári pör ez áldozatai valóban megérdemlik rokonszenvünket, mert mind a ketten meggondolatlanul bár, de nem rosszhiszeműleg cselekedtek. Funták annyira megindult sorsukon, hogy maga ajánlkozott őket védeni. Ami különben nem is lesz nagyon nehéz feladat, mert a büntető kódex értelmében nem büntetendő az, ki hamis vallomását visszavonta, mielőtt ellene följelentés történt vagy vallomásából másra kár háramlott volna.

A keresztény és zsidó tanúk közt ma is heves jelenetek fejlődtek; nevezetesen midőn Vámosi Julcsát szembesítették Löwenthalnéval, ez utóbbi oly dühös lett, hogy Heumann kérte az elnököt, intse őt mérsékletre, nehogy összeverekedjenek; később meg Vámosiné és Weiszstein Háni ököllel fenyegették egymást, úgyhogy az elnöknek erélyesen kellett közbelépni lecsillapításukra.

Az »eszlári legújabb ügy« eddig még hivatalos megerősítést nem nyert; a bírósághoz ma egész estig semmiféle jelentés nem érkezett e tárgyban.

Holnap Farkas Gábor eszlári bíró kihallgatása következik, kinek állítólagos üzelmeit a védők annyiszor fölemlegették a tárgyalás folyamán, Eötvös erősen sarokba készül őt szorítani.

A mai budapesti lapok némelyikében rendkívüli intézkedésekről közlött hírek teljesen valótlanok. Sem a tárgyalási terem őrségét nem kettőztették meg, sem Szeyffert lakása előtt őr nem áll.

Most már alapos a remény, hogy a tárgyalás jövő héten véget ér, s talán július 30-án vagy 31-én az ítélet is ki lesz hirdethető.

A TEK. TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT

(Nyíregyházi képek)

I. Az eszlári bíró

[júl. 22.]

Az enyingi bíró óta, akit Vas Gereben Köntös Mihály név alatt örökített meg, nem volt még olyan nevezetes bíró, mint őkigyelme Farkas Gábor uram.

Külső országokba is eljutott vala az ő híre-neve, ánglius újságok toporzékolnak őkelme ellen.

Mi ugyan itt még színét se láttuk becses személyében ezen a végzetes huszonöt napon át - de itt volt ő láthatatlanul örökké, ha hinni lehet tekintetes Eötvös Károly úrnak, nemes Veszprém vármegye volt magisztratualis fiskusának.

Mert a nemes vármegye hajdani magisztratualis fiskáliusa olyan hatalmas alakká építette meg Farkas Gábor uramat, hogy ahhoz képest talentum és providencia dolgában Bismarck burkus princ is csak közönséges ostoros gyerek.

Ugyanis Farkas Gábor uram csinálta volna az egész eszlári esetet ékesen kikombinálva azt, miképpen a »talpas kecske« a kacskaringós sujtásokat a dolmányokon, hogy ezen az eseten aztán annyi tudós pápaszemes ember sem tudott egyenesen elmenni egész a mai napig.

Természetes dolog, hogy ma, mikor bíró uram az első szünet után belépett - minden fej kíváncsian arra hajlott, amerre őkegyelme lépkedett -, mogyorófa botját, a hatalmi jelvényt szerényen ott bent hagyván a tanúszobában.

Szinte a föld is megrengeni látszott a talpa alatt. A közönség bizonyos pietással nézte a nagy alakot, a védők gyűlöletteljesen.

Pedig nem is olyan félelmes ember ez a Farkas Gábor. Legalább külsőleg nem. Akár csak Deák Farkast látná az ember maga előtt, csakhogy még jámborabb. Alacsony emberke, ritka hajjal. Kár, hogy a híres fekete gubáját nem hozta magával, hogy imponálhatna vele. Félelmetes voltát bizony csak a nimbusz és a dicsőség szőtte olyan nagyra.

Tudom bizony, hogy meg is forgatják kegyetlenül. De hát hiszen nem mai gyerek Farkas uram. Nem ma először forog a törvényben. Jártas ő ott, minden csínját-bínját ismeri. Senki sem tudja nálánál jobban a csíziót. Dobálhatják a védők, akár az almát, ő azért talpra ugrik mindig.

Ki is mosta magát ő legott, de úgy, hogy egyetlen makula nem sok, de annyi se maradt rajta. Akár a ma született gyerek olyan ártatlan mindenben. Amit tett, azt mind a hatóság rendeletéből tette.

- Én kérem, mindig »óvatos perszóna« voltam.

Akármit kérdeznek tőle, mindenre azt feleli: Ezt se tettem. Oh, kérem, azt se tettem. Sokkal óvatosabb ember vagyok én annál!

Eötvösék a fejüket rázzák, nem hiszik neki, hogy óvatos volt. Faggatják ezentúl is. Hiszen őt szeretnék megfogni az agnoszkálás éjjelébe gyertyavilágnak.

De hiába rázták a fejüket. Ő vallotta a tárgyalás folyamán a legigazabbat. Hogy ti. »óvatos« volt.

Kisült, hogy az volt, mert semmi sem sült ki.

Eötvös huszonöt napon át szított gyanúja egyre olvadott, kisebbre, kisebbre, míg nem legutoljára csak ennyi maradt meg:

- Magának feltűnően sok a sógora és komája a faluban.

A nagy férfiú elmosolyodott erre, és vállat vont

Igaz is, mit tehet ő arról, hogy annyi atyafiság maradt rá az apjáról, s hogy annyi gyereket keresztelt.

...Legény ez az Eötvös! Hogy mégis talált olyat, amit csakugyan nem felső rendeletből tett a bíró.

A közönség is nevetett.

S így lett abból a félelmetes sötét alakból, melyet Eötvös bűnösnek rajzolt, egy ecsetvonásra mulatságos jámbor ember.

Aesop jelenetének látszott, amint farkas és bárány disputálnak, ki zavarta fel a patakot.

Eötvös-e vajon a farkas, és Farkas-e vajon a bárány'?

II. A főispán ereje

Gräffl főispán ott üldögél a tárgyalás eleje óta a dzsentripadokban. Úgy ül ott, mintha tojásokon ülne. A világért sem mozdulna meg. A közönség már rég kíváncsi rá, vajon mit fog kikölteni.

Beszélik, hogy valami titkos mandátum volna a zsebében a belügyminisztertől. A mandátum be van pecsételve, de felbonthatja a kellő percben.

Meglehet. De nem valószínű. Nem úgy néz ki az a kabát, mintha benne lenne a titkos felhatalmazás.

Vagy ha mégis igaz... akkor rettenetesen be lehet varrva a titokszerű zseb úgy, hogy igen nagy bajjal járna a szétfejtése.

Annyi bizonyos, hogy már bele kellett volna nyúlnia nemegyszer. S mégiscsak ma először mutatkozik, hogy egy hatalmas főispán is van Szabolcsban, aki megírja a mennydörgős levelecskét Szeyfferthez.

Jó volna, szép volna, ha a levél minden betűje szurony volna, hanem hát nagy hangon felolvasva, talán így is meglesz a maga ereje a gyengébbek és a beavatatlanok előtt.

Hanem a beavatottak, azok már ismerhetik őméltósága erejének az ő fogyatkozó voltát, olyan levén az, mint a csukahal, hogy vastagon kezdődik és vékonyan végződik.

Mikor a hős Stefeziusnak a múlt napokban meggyűltek feje fölött a felhők, a főispán így szólt ádáz dühvel az alispánhoz:

- Ez már sok, ez már rettenetes! Borzasztó akarok lenni. Kísértesd ki rögtön a városból per sub Stefeziust, mert ha nem, vasra veretem. Takarodjék azonnal. Rendelem.

Az alispán elhívatá a főkapitányt, a kerekképű Kerekréthyt.

- Főkapitány úr! A főispán ma ballábbal kelt fel. Nem tudok vele mit csinálni. Eszébe vette, hogy azt a jó fiút nem akarja többé látni a városban. Azt a szegény kis Stefeziust. Ugyan, csináljon valamit!

A főkapitány siet az alkapitányhoz.

- Kedves kollega! Vegyen fekete rokkot, s menjen el Stefeziushoz, tudassa vele kíméletesen azt a jogtalanságot, amit a főispán el akar rajta követni. Adja át, kérem, őszinte tiszteletemet.

- Dejszen, száradjon el a nyelvem inkább, mintsem éntőlem hallja; hanem oda menesztem az Andris legényt.

(Az Andris legény Stefeziusnál)

- Tekintetes ifjú uram... A főispán úr őméltósága vagy micsoda... Mert ő is azon kezdte, amin a zsidók végzik. Árendás féle volt... most pedig azt a dehonesztációt csinálja... hogy aszongya, az ifjú uram láb alatt vagyon itt nekiek... az ördög vinné el valamennyiöket, . . azért, hát abból gyüttem volna, instálom, hogy talán jobb volna itt hagyni ezt az egész frekvenciát, hadd itt egye őket a sistergő istennyila!

*

A reporterek tudósítását a következő hangon veri erre a drót:

»A főispán szigorú rendszabályokra van elkészülve. Stefezius karhatalommal utasíttatott ki a városból. Nagy izgatottság a lakosság közt«.

A MAI TÁRGYALÁS

Nyíregyháza, júl. 21. [júl. 22.]

A tiszaeszlári monstre pör tárgyalása teljesen hat hetet fog tehát igénybe venni.

A tanúkihallgatás ma jóformán véget ért, csupán egy tanú: Kakóczi Károly van még hátra, aki előtt Hersko a börtönben nyilatkozatot tett a hullaúsztatásra nézve. Ennek kihallgatása és az irományok felolvasása fogja betölteni a hétfői ülést.

Kedden szünet lesz, hogy a közvádló és a védők készülhessenek a vád- és védbeszédekre, melyek előreláthatólag három napot fognak igényelni, úgyhogy hétfőhöz egy hétre várható az ítélet kihirdetése.

A ma megjelent tanúk jobbára ki voltak már hallgatva, és így többnyire ismert dolgokat ismételtek.

Legérdekesebb volt Farkas Gábor eszlári bíró kihallgatása, kit a védelem több ízben gyanúsított a tanúk kikészítésével. De az egyszerű parasztbírónak mai nyílt és bátor föllépése s világos, egyenes feleletei ezt a gyanút nem látszottak megerősíteni.

Eötvösnek azon kérdésére, hogy minő jogcímen avatkozott ő az ügybe, a vizsgálóbíró rendeletére hivatkozott. És amikor Eötvös erre azt jegyezte meg, hogy tehát kémszolgálatokat tett, sértett önérzettel válaszolt: »Kémszolgálatokat nem tettem, méltóztassék megengedni«. S midőn Eötvös azon kérdésére, miért nem bocsátott mindenkit a hullához, azt felelte, hogy a bíróság rendeletéhez kellett alkalmazkodnia, mert ő a bíróság felett nem rendelkezik: Eötvös is zavarba jött, és kénytelen volt neki igazat adni.

Utolsó tanú Róth Borbála volt, az az asszony, ki állítólag Solymosinénál járt Eszter ingéért. Vallomása sok helyen zajos derültséget keltett; így amidőn elmondta, hogy csütörtök óta ismét férjnél van, férje tanító, de hogy hol, azt tanú nem tudja. »Nálunk - úgymond - egy özvegyember meg egy özvegyasszony nem nagy izé«. Máramarosszigeten nem bírt megélni mint bába, mert ott harminc bába van, eljött tehát Tokajba és onnan Tiszalökre igyekezett, mert azt hallotta, hogy az ottani bába Amerikába ment. De Eszláron elfogták, és a szolgabíró elé kísérték, mert nem voltak nála igazoló okmányai, azokat Tokajban felejtette; Nyíregyházán 15 hétig volt bezárva. Azután Budapestre ment, ott mint koldusnőt három napi fogságra ítélték, és ott felejtették két hónapig.

A törvényszék mint csavargónőnek megesketését meg nem engedte. A többi tanúk megesketésével az ülés véget ért.

A NYÍREGYHÁZI TÁRGYALÁSRÓL

A védők

[júl. 22.]

A nyíregyházai eset végtárgyalása nemcsak rejtélyessége, izgató jelenetei, társadalmi háttere miatt érdekes, idegcsiklandozó voltát nagyban emelték a védők leleményes csatározásai is.

Elvonult előttünk a »Vasárnapi Újság«-ban az egész pör, a vádlottak, az eljáró bíróság, egyenként ellépkedtek a fölzaklatott Tisza-parti község lakosai, most még a védőket is bemutatjuk, mint kiegészítő részét a nagy drámának, mely ma már a vége felé hömpölyög anélkül, hogy bonyodalmát egészen szétszedné a sok ügyes kéz, mely abban fáradozik.

*

Eötvös Károly a védelem vezetője. Ő intézi a védelem taktikáját, melynek minden részét előleges konferencián állapítják meg.

Nagy eszével és országos nevével is imponál a többieknek. Neki elég azt mondani egy tervbe vett lépésre, hogy »nem helyeslem«, s társai indokolás nélkül is lemondanak arról.

Nagy apparátussal, sok tanulmánnyal fogott védői szerepéhez. A dadai hulláról írt memoranduma nagy szenzációt tett annak idején jogászkörökben, kivált orvosi része miatt. Meglehet, hogy orvosi körökben a jogi részét bámulták jobban.

Az egész ügyben ő csak a hullaúsztatásra fektetett súlyt, s csupán ezt tanulmányozta, azon szempontból indulván ki: »ha ez nem igaz, semmi sem igaz; ha pedig ez igaz, minden igaz«.

Maga beszéli, hogy mikor a memorandum megírásához fogott, vakon indult el két föltevésből, ki nem zárva a lehetőségét sem az úsztatásnak.

- S csak mikor belemélyedtem - mondja -, latolgatva a körülményeket, nyomról nyomra haladva hideg, boncoló logikával a vád vékonyan jelzett szálain, akkor munka közben jöttem rá egész bizonyossággal, hogy a hullaúsztatás nem igaz.

Matej vallomása és Smilovics levele azonban őt is meghökkentette.

- No, Károly, - mondják neki a barátjai tréfálózva -, mit szólasz ahhoz, hogy most ez a rusznyák paraszt azt bizonyítja, hogy a híres memorandumod nem ér semmit!

Eötvös ironikusan mosolyog ilyenkor. Ezt a mosolyát látjuk igen gyakran a tárgyalási teremben is, rendesen a nehéz pillanatokban. Mert ha jó szél fúj a védelemre, akkor komor méltóság ül az arcán, s szúrós kékes szemeit megelégedetten hunyja le.

Olyan, mint a kitanult játékos, hogy el ne árulja a játékát, vidám arcokat vág a rossz kártyához, s epéset, nyugtalant a jó szerencséhez.

Ritkán ideges. Mint minden született szónok, tud uralkodni arcizmai fölött. Nagy, kopasz homlokára egy pillanat alatt ül ki a harag, szemeiben tűz csillan meg, hangja viharrá növekszik, mihelyt úgy kívánja a taktika.

Minden apró körülményt úgy tud kizsákmányolni, úgy tud elhelyezni a pörben, mint az ügyes masamód egy-egy máslit, hogy hol miképp csinálhat nagyobb effektust.

Ilyen griffje volt a Péczely-féle leleplezés, amit Szeyfferttől kért el mint jól használható anyagot, s egy csattanós napot csinált vele a védelemnek.

A tárgyalásokon uralkodó hangnak és modornak Eötvös a megteremtője. A borsot és paprikát ő kezdte a kellőnél nagyobb mértékben vegyíteni. De a közönség, bár szeret ellene panaszkodni, ha hallatszanak is szemrehányó hangok, hogy jobb lett volna bele nem ártania magát ebbe az ügybe, használná erejét inkább a parlamentben, mégis őt hallgatja legfigyelmesebben.

Ha fölkel, s kezeit szokás szerint mellén összeteszi, egyszerre mindenki elhallgat a teremben, ha pedig hátracsapja az egyik kezét, s mellét kissé kidülleszti (ami annak a jele, hogy pátosszal akar beszélni), akkor halálos csend támad. Csend, amelyet többnyire a visszatetszés moraja szakít meg.

S mert a közönség gyakorta lepisszegi túlzásait, ő is ellenséges szemmel nézi a közönséget. Ritka nap, hogy az elnököt föl ne kérné a hallgatóság megfékezésére.

Erre a folytonos súrlódására a közvéleménnyel azt jegyezte meg valaki nemrég, hogy nem teszi jól, aki annak a fának az ágait nyesegeti, amelynek az árnyékában pihen.

*

Ha Eötvös a védelem Deák Ference, Friedmann Bernát az Irányi Dániele.

Ahogy ez minden országgyűlés elején egy-egy felszólalást intéz a fekete-sárga zászló ellen, Friedmann mindennap Bary eltávolítására kérte a törvényszéket. De hasztalanul. Barynak is éppúgy, mint a fekete-sárga zászlónak, nem árt semmi.

Friedmann ismert nevű pesti ügyvéd: eleven eszű apró emberke, ki említett sepciálitásán kívül még kivált ügyes, furfangos keresztkérdéseiben tűnik ki.

Még fiatalember, de már ősz. Keleties vágású szemei azonban olyan elevenek, mint egy gyermeké. Disztingvált hangon, kellemes gesztusokkal beszél. A védelemben az időközben visszalépett Horánszkyt pótolja. Higgadt, szelíd, mérlegelő és főleg mérsékelt.

A túlzásokra hajlandó Eötvöst nem egyszer csitítja ő maga is:

- Ugyan, kérlek, ne légy olyan nagy-zsidó!

*

A legszeretetreméltóbb alak a marciális kinézésű, magas, vállas termetű Funták Sándor.

Őt a Karagyorgyevics-pör tette nevezetessé. Ennek a híréből szűrődik auktoritása. Ez a pör tart neki meleget télen, árnyékot nyáron.

Csakhogy egy hibája mégis van ennek a pörnek, hogy nem tud beszélni, és minduntalan nem szólal fel Funták helyett.

Mert Funták sokkal lomhább már, hogysem beszéljen. Ott ül zordon ráncokkal a homlokán s naiv kedves mosollyal ajkai körül a széken, gondolatokba mélyedve, hallgatagon napokig. Olajbarna arcán végigcsurog az izzadság, egész valóján látszik a rettenetes kínszenvedés a hőség miatt és a véghetetlen unalom.

- Mért nem kérdezel már te is valamit, Sándor bácsi, a tanúktól? - faggatják védőtársai.

Funták felocsúdik merengéséből, s kelletlenül mondja:

- Nem vagyok kíváncsi, fiacskám!

S újra mély hallgatásba merül.

Ha már úgy kezdtük jellemezni: ő a védelem Beöthy Aldzsija.

Minden tréfára kész, de a komolykodástól rendesen visszahúzza magát. Minden dologra egy adomát mond.

Szerepe az a védelemben, ami a dinasztiák közt szokott lenni a kisebbik ágé. Ellenzéket csinál. Talán a védők magok határozták el így, belátván, hogy egy népszerű emberre szükségük lehet egyszer-másszor, akinek szívesebben elnéznek egyet-mást, s aki könnyebben visz ki némely dolgot. Mesterségesen elhíresztelték Funtákról, hogy titokban antiszemita.

Úgy is viseli magát.. Ha nagyon sakteres tónusban beszélnek a társak, olyan savanyú fintorokat vág, hogy a közönség szeretné megéljenezni a grimaszait, ha pedig valami kellemetlenség esik a védőkön, olyan édesdeden mosolyog, mintha paradicsomi hurik csiklandoznák a talpait.

Pompásan adja szerepét. Ő az egyedüli, aki néha elvetődik a dzsentri közé is, hol nagyon kedveltté tette egy hirtelen elterjedt adomája.

- Nos, mit tart ügyvéd úr a pörről? - kérdezték.

- Ezt a hullacsempészetet komolynak tartom magam is. Mert az ellen az én vérem is föllázad, hogy az anyának odaadjunk egy holttestet: »Íme, ez a te leányod«. Ha az anya nem akarja, vége van. A hullára tehát magam is azt mondom, hogy nem az Eszteré.

- De hát a ruha, ügyvéd úr, a ruha... mert a ruha meg az Eszteré, ez egyszer bizonyos.

- Persze, hogy persze - mondja Funták orrát vakarva -, ezzel a ruhával úgy vagyunk, mint a cigány volt, ki almát ment lopni egy kertbe, és zsákot is vitt magával. A kertben ott éri a gazda s rárivall: »Hát te mit keresel itt?« - »Sétálni jöttem, kérem alássan« - feleli bátran a cigány. »De hát akkor minek hoztad magaddal a zsákot?« - süti rá a tulajdonos. A cigány zavarba jön s megrőkönyödve hebegi: »Az isten verje meg ezt a zsákot, ha nem hozom, most becsületes ember lehetnék«. Hát persze, hogy az a ruha... az a ruha...

Funtákot ez az anekdota mentette meg a népszerűtlenségtől. Neki különben is nagy szerencséje van. Az egyetlen keresztkérdése Mórichoz, hogy az Eszter vére ívben szökött-e fel vagy csak lefolyt csendesen, végigkísért az egész pörön, folytonos frisseségben tartva bölcsességének e nevezetes gyümölcsét, míg a többiek tömérdek kérdéseit már csak a sztenográfiai jegyzetek őrzik.[5]

A védők karában nem utolsó talentumra Heumann Ignácz nyíregyházi fiatal ügyvéd, ki eleitől fogva (talán kissé nagyon is) érdeklődött az eszlári eset iránt.

Az ügy minden szálát ő tudja legjobban, minden tanút ismer, mindenikről tudja még azt is, körülbelül mit fog vallani. A védelemnek ő a leghasznosabb tagja. A külső láthatatlan részét viszi. Azonfölül adatokat, anyagot, magyarázatokat szolgáltat a többi védőknek.

Heumann értelmes ember, s valamennyiök között a legpraktikusabb ügyvéd.

Ötletei vannak és nagy furfangja.

Ezekkel gyakran képes elfordítani a veszedelmet, vagy pedig - aszerint, ami a legszükségesebb - új homályt borítani a kedvezőtlenül bontakozó fordulatokra.

Mikor a vallomását visszavont Smilovics kihallgatása volt, már-már bizonyossá kezdett válni, hogy a hullaúsztatás Matej által elmondott története tény, mert két ember egyforma mesét nem gondolhat ki... az lehetetlen.

Kérdezik, ha ismerték-e egymást befogatásuk előtt? Nem. Megnézik a jegyzőkönyveket, voltak-e valamikor szembesítve együtt a vallomás előtt? Nem! Miképp keletkezhetett volna tehát két ember agyvelejében egy mese... s pedig milyen komplikált mese?

A védők megsemmisülve, lesújtva ütek székeiken. Mindennek vége!

Ekkor - midőn már senki sem reméllett köztük - hirtelen feláll Heumann, s kérdi Smilovicstól:

- Emlékezzék csak vissza, önnek bizonyosan emlékeznie kell: nem volt ön valaha úgy szembesítve Matejjel, hogy arról nem vett fel a bíróság jegyzőkönyvet?

Smilovics gondolkozott, és természetesen visszaemlékezett ilyen szembesítésre.

A rést, melyen át világosság kezdett áradni a pörre, így tömte be újra Heumannak egy ötlete.

*

Mondtam föntebb, hogy egyedül Funták nem vesztette el népszerűségét. Nem volt igazam. Székely sem vesztette el, mert nem volt neki.

Mint ismeretlen fiatalembert ismertük. Született Nyíregyházán, s ez az oka, hogy a pörben szerepel. Éspedig nem régen született, ez az oka, hogy őt hagytuk a legutolsónak.

A védők őt irigylik a legjobban, mert egy nagy lap azt írta róla, hogy »rokonszenves arca« van.

De ez az állítás csak addig tarthatta fenn magát, míg az arcképe megjelent.

Ehhez az arcképhez még csak azt jegyezzük hozzá, hogy nyurga, sovány alak, hosszúkás nyomott arc, nagy lapátfogak és »tekintetes« orr, ahogy ezen a vidéken mondják minden tárgyra, ami impozáns.

Székely Miksa maga is csodálkozik rajta, hogy egyszerre híres embernek találja magát, akinek a köhögését is lesztenografírozzák.

Eleget vigasztalja Eötvös:

- No, ne búsulj semmit: nem olyan nehéz az, nagynak lenni. Nekem csak olyan a nagyság, mint a fürdőkád. Ha nem vagyok benne, bele kívánkozom; ha benne vagyok, kikívánkozom belőle.

Székely benne van ez egyszer a kádban, hanem nemigen kívánkozik ki. Kérdés azonban, benne maradhat-e. Hátha kiöntik, mint a gyereket a fürdőből? A tartandó védbeszédétől függ. Félelmek között készül rá.

A védbeszédekre nézve különben már megvan a sorrend.

Először úgy volt, hogy Eötvös beszél elsőnek, de ebbe bele nem nyugodtak, mert Eötvös beszéde után hátha nem hallgatja meg őket a közönség.

Akkor aztán úgy lett, hogy Eötvös szóljon utolsónak. Erre is aggodalom támadt.

- De hát az Eötvös beszédét hallva rögtön elfelejtik a mienket?

- Az bizony meglehet - szólt Székely vigasztalódva, s azóta nem trémázik többé olyan nagyon.

*

S ezzel bemutattuk olvasóinknak a védelem öt férfiát. Kiváló szerep jutott nekik, de háladatlan feladat.

Több gáncs, mint elismerés.

Jellemző és mulatságos volt, mikor a pör folyamán egy vádlott, az öreg Scharf, Eötvös védence, azt mondta:

- Jobb volna, ha magam védeném magamat.

- Hallottad, Károly - ingerlik Eötvöst -, nincs megelégedve veled... a védőjével.

- Nem csodálkozom rajta. Hiszen sokkal hasznosabb neki a - vádlója.

De ez csak tréfa. Igaz, hogy nem messze jár a valóságtól. Az eső sarat csinál, annyi bizonyos. Az eső ellen jó a parupli. De sarat csak mégis csinál, s az is belelép, aki a paruplit fogja.

Vay Gyurka

Kár volna Györgynek szólítani, ha a nagy Barczának nem derogál a »Dani«, s a híres Recskynek a »Bandi« név, Vayt is megilleti a Gyurka cím. Mert bizony titulus az így kicsinyítve, ha olyan alakok viselik.

Vay Gyurka már nem csendbiztos: lemúlt vagy inkább leszakadt róla a megyei hivatal. Bolond világ ez nagyon! Okos ember fejében nem férhet, hogy a tyúkok egyék meg a rókát, s mégis ilyenformán veszi ki most magát ez a furcsa dolog.

A vármegye kenyerét már rég hogy nem eszi, s mégis most üt ki rajta a csömör tőle.

Rávallottak a vádlottak, hogy vizet itatott velük (pedig hát ezt rendeli az egészségi tanácsadó is), meg is tapogatta volna őket... de már ezt kereken tagadja, nem igaz belőle egy szó sem.

Tudományos csendbiztos nem úgy csinálja az ilyet, hogy ki lehessen sütni. Fuser munkát pedig Vay Gyurka nem végez. Mert eredeti működés ez: úgy van sikere, ha nincs látszatja.

Tény is, hogy nem lehet kisütni az igazat. Tanú, vádlott, védő, vádló össze van bonyolódva, mint mikor az ördög összeönti estefelé a kölest és a mákot úgy, hogy nem lehet szétválogatni, melyik mi, mert nagyon sötét van. Kinek higgyen itt az ember?

Óriási köd ül az igazság házában. Maga az igazság sem találja magát otthon a fojtó levegőben.

S amint kinyitják az ablakokat, hogy szellőztessék, por és füst jön be a nyílásokon.

Ki tudja, mi lesz ennek a vége?

Vay Gyurka az utolsó volt a csendbiztosok között, akit kihallgattak.

Sovány, vékony, horihorgas alak, akiben van még valami a dzsentriből, de van már valami a pandúrból is.

Hosszú, vörös ábrázat. Minden vörös rajta, az arc, az orr, az óriási bajusz és a közepütt kiborotvált szakáll két oldalt lengő része.

Már hetek óta volt beidézve, ott ácsorgott az ambituson, nem tudván, melyik nap áll a sorompók elé, ami igen bántotta a büszkeségét.

Megvetőleg nézte a fel s alá járkáló csendőröket, akiknek dicséretére azt hozta fel Ráday múltkor: »hogy azóta nagyban javultak a viszonyok, minden börtön tele van«.

A csendbiztos lenézi az új intézményt.

- Ezek is németek! - mondja keserű gúnnyal.

Egyik volt pandúrja is ott ácsorgott zsandárruhában; a szegény Vaynak majdnem könnye csordult erre a szégyenre:

- Látod, András, látod - szólt sóhajtva -, hogy mi lett a világból?

Hát bizony az lett, hogy vége a régi romantikus pandúrvilágnak.

A nemes vármegyére olyan nagyon rákönyökölt az idő, úgy fojtogatta, ölte, hogy a csendbiztosi intézményből is kiszorította a lélegzetet.

Ezek már a legutolsó példányok. De nem ám olyan rossz emberek, amilyeneknek a német újságírók befestik. Volt ám azokban szív is sokszor a kegyetlen taktika mellett.

Maga Vay Gyurka se rossz ember. Kék szemeiből ki-kinéz lopva a szelídség és a kedély.

S ha néha bor mellett elmeséli egy-egy dolgát a volt foglyaival, biz' isten az tetszik ki a szavaiból, hogy üldözte a gazembereket, talán meg is dirigálta néha (nem tudom, nem állítom), de komolyan mondom, szerette is őket. Ragaszkodott hozzájok.

S most, hogy bele nem folyik többé életük folyásába, szinte melankolikus, szomorú lett, mint az apa, akitől elveszik a gyermekeit.

Innen van, hogy Vogel Anselmhez még mindig jogot formálván, szeretetteljesen tegezte.

Nem is tudom, minek rontották meg a védők ezt a kevés örömét!

[TÁVIRAT]

[júl. 23.]

Nyíregyháza, júl. 22. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A bizonyítási eljárás alig ér véget hétfőn, s így a keddi szünet még nem bizonyos. A védelem holnap - mint hallom - Buchta Siegfriedné, tiszaeszlári bába beidézését fogja kérni.

A MAI TÁRGYALÁS

Nyíregyháza, júl. 21. [júl. 24.]

Meglehetősen érdektelen ülés volt a mai, de azért közönség ma is nagy számmal jelent meg. Azt hitték, hogy Scharf Mórichoz fognak még a védők néhány kérdést intézni. Pedig csak születési éve forgott szóban, mint fontos körülmény arra nézve, hogy megeskethető-e vallomására vagy sem. Eredmény, hogy ma már meglehetős bizonyossággal vehető fel, hogy csakugyan 1868. augusztusban született, tehát csak a jövő hóban tölti be tizenötödik életévét. Ezt vallotta hit alatt Buchta Amália tiszaeszlári bába.

A Vay György által bejelentett tanú, Kakóczi vallomása magyon lényegtelennek bizonyult. Vay szerint Kakóczi mindig Herskora hivatkozott, s ma mégis Smilovicsban vélte fölismerni egykori rabtársát. Herskoval egyébként már csak azért sem igen diskurálhatott, mert nem tud oroszul.

Mikor az okmányok felolvasására került a sor, a közönség jó része távozott. A kisebb részt meglepte Eötvös nagy szakértelemről tanúskodó felszólalása, mellyel kimutatta a Tisza sodrára vonatkozó vízpróba gyarlóságát.

Az a körülmény, hogy Heumann az iratokhoz csatolni kérte a »Budapesti Közlöny« 1882. június 13-diki számát, melyben az Eszter holtteste feltalálójának 5 000 forint jutalom ígértetik, ami azt bizonyítja, hogy 1882. jún. 11-én elkövetett holttest-csempészést e pénz elnyerése végett csalási szándékból nem követhettek el, azt a benyomást tette, mintha a védelem a hullacsempészés bűnügyében marasztaló ítélettől tartana.

[TÁVIRAT]

Scharf Móric a közigazgatás kezén

[júl. 24.]

Nyíregyháza, júl. 23. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Előre látható volt, hogy a közigazgatási hatóság nem ad helyet Scharf József tegnap újra beadott kérelmének az iránt, hogy fiát szolgáltassák ki Hajdunánáson lakó fivére gyámkodása alá. Az alispán már ma meghozta a végzést e kérelemre. Kimondja benne, hogy Móricot ki nem adja, s az indokolásban előadja, hogy a belügyminiszter ismeretes leirata őt tette Móric gyámjává, s ő mint ilyen bízta a fiút Henter várnagy gondjaira; ez a belügyminiszteri leírat ma is érvényben van, s ő még nem látja elérkezettnek az időt, hogy Móricot, a fiú személyes biztonságának veszélyeztetése nélkül kiadhassa a közigazgatási felügyelet alól. Eötvös ma fellebbezést nyújtott, be e végzés ellen, s egyben fölterjesztést intézett a belügyminisztériumhoz.

A »VÁRMEGYE TANÚJA«

[júl. 25.]

Nehéz napok voltak ezek a gyereknek. Más fiú is kiállja ilyenkor az exament, hanem ilyen nehezet egyik sem. Tud-e vajon ez a gyerek játszani? Ott szaladgál-e még a Henter kutyája a vármegyeház udvarán, nyaka körül az imádságos szíjakkal? S Móric kergeti-e a kutyát... A kutya a paripa, az imádságos szíj a lóistráng.

Szűk kalitkája az az udvar. Pajtásai a darabontok, búvócskái a levéltár meg a rideg hivatalszobák. A Móric napjai itt folynak, öreg, elhasznált megyei kalamárisokkal karikázik, régi vasakból csinál magának játékszereket... szomorú vasak ezek is; bilincs volt az egyik, úgy lehet, elfelejtett bűnnek corpus delictije tán a másik.

A nappalok még csak eltelnek. De az éjek. Mikor ez a fiú egyedül van. Mikor megszűnnek csörömpölni odalenn a kevély vasak; a kardok a hajdúk tarsolyán, a szuronyok az őrök kezeiben, mikor csönd van, mikor minden alszik, s alvásában tehetetlenné lesz mindaz, ami »tekintetes és nagyságos«, mikor a sötétség és a némaság odaül a zsidógyerek vackára: mi van akkor?

Mit felel ő annak, ha megszólítja, pedig okvetlenül megszólítja. Mert a csönd csacskább a zsivajnál, és a fekete éj kíváncsibb, mint a nappal. Ahová ezek elől meneküljön, kitárja-e karját az álom őelőtte, akit már mindenki eltaszított? Talán az álom is óvatos vele szemben... De ha nem, miről álmodik akkor a szegény Móric gyerek? Ugyan miről?

Sokszor gondolkozom ezen, ha nézem dagadtnak látszó, puffadt arcát, melyet a forróság sem pirosít ki, hanem csak megmar. Szemei alatt kékes ívek húzódnak, egész lényét sajátszerű fonnyadtság vonja be.

És még többször gondolkozom azon, amint ott láttam megriadt tekintettel a bírói sorompókhoz tapadva, ugyan van-e őneki is valami öröme úgy, mint a többi gyerekeknek? S ha van, micsoda öröm lehet az?

Rejtély-e hát valóban, akit rejtélynek a természet alkotott? Vagy csak a megyei gyöngéd kezelés tette őt ilyen csodává? Oh, megye, nagy vagy, mégiscsak nagy vagy!

Ha a hiúság vitte erre az útra Móricot, ha a szereplésvágy, a hírhedtség acélozta meg erejét ilyen szörnyűnek, akkor ma volt a Móric »napszállta«, mint ezen a vidéken szokták mondani.

Ma állt utolszor a deszkán, honnan minden szavát egész Európa meghallja, hol minden szem őt nézte.

Ő tudta azt, látszott, hogy tudja. Száz jel mutatta, hogy szereti. Lehet, hogy félt a nagy jelenetektől, mint a színész, míg bennök nem volt, de akkor aztán beleélte magát.

Lehet, hogy ma is összerezzent, és elsápadott, mikor Henter tudtára adta reggel:

- Móric, ma megint meg fogsz jelenni a bíróság előtt. Le fogod tenni az esküt.

S ott állt megint. Utolszor állt itt. Ma bevégződött végre a rémes szerep. A színes kő, amelyen állott, most már kifordult alóla, s ki tudja, hová gurul. De ezentúli útján Móric nem lesz rajta.

Kár, hogy a közönség nem tudott a mai látványosságról, s nem jött el. Talán fájt is az a Móricnak.

Az elnök tompa, fátyolozott hangon fordult Szeyfferthez:

- Indítványt kérek Móric megesketésére nézve.

Ez a szó kísértetiesen, megdöbbentően hangzott most. A védők arca komor, ünnepélyes lett. Eötvös, kiről éppen tegnap mondta egy ismerősöm: »ezt az Eötvöst szeretném házi orvosomnak«, egy másik meg így szólt: »én meg a bútoraimat óhajtanám vele kipolitúroztatni«, Eötvös ma, mondom, úgy nézett ki, mint egy lelkész, homlokára ájtatosság ült ki, kezeit mellén összetette, talán még imádkozott is.

Szeyffert is kissé erősebb hangon mondta el, hogy Móric lelkében minden vallásos érzelem kihalt, esküre nem bocsátható. Mindenkinek volt egy-egy rettenetes tövise, amellyel vérig szúrja. Friedmann azt hozza fel, hogy megtagadta istenét, pedig ha a törvényszék esküre bocsátaná, istenére kellene megesküdnie.

Eötvös a »vármegye tanújá«-nak nevezi Móricot. Funták feláll.

- Mi családapák vagyunk, és nem engedhetjük meg azt az iszonyt, hogy a fiú apja fejére tegye kezét, ráesküdve azt, hogy gyilkos.

S mindezt hallani kell annak a fiúnak. És mégsem mozdul meg egyetlen arcizma sem.

A törvényszék visszavonul határozni.

Ez a kínos csend, amely most beállott leírhatatlan. Mit fognak határozni a bírák odabent?

Azt-e, hogy nincs istene, akire hivatkoznia szabad lenne, vagy odaengedik-e lépni istenéhez?

A közönség nem is társalog a szünet alatt, mindenki némán, a saját érzései alatt elzsibbadva ül - csak az apa, a vén Scharf ugrik fel a vádlottak padjáról:

- Azt mondom, fiam! - szólt ökleit figyelmeztetőleg és nem haraggal emelve fel - Vigyázz az életedre, mert eltesznek láb alól, nehogy valamikor eláruld, ki tanított be.

A fiú teste összerándult. Nem nézett hátra, csak a sorompót fogta görcsösen.

A börtönőrök visszarángatták Scharftot, de őbelőle újólag kitört:

- Meg fogják etetni, jól tudom.

Jó szerencse, belépett a törvényszék. Kihirdették a végzést. Móricot nem bocsátották tanúságtételre az isten elé. Neki nincs istene.

Szegény Móric! Most már igazán semmije sincs. Istene sincs. Erről a törvényszéki végzésről ugyan alkalmasint nem fog az isten felzetileg értesíttetni, de most már mégis hivatalosan konstatálva van.

- Elmehetek? - szólt a fiú a kihirdetés után, megtörve, halkan.

- Elmehetsz! - szólt az elnök, s a »vármegye tanúja« a becsapódó ajtón elment.

...Elmehet már maga a vármegye is!

A MAI TÁRGYALÁS

Nyíregyháza, júl. 24. [júl. 25.]

A tárgyalás iránt ma meglepő csekély érdeklődés mutatkozott a közönség körében. Általában azt hitték, hogy csak a jegyzőkönyveket olvassák fel, s ezért nem tartották érdemesnek, hogy a fulladt levegőjű teremben unatkozva hallgassák az iratok egyhangú felolvasását.

A nem várt izgalmas jelenetnek a közönség köréből tehát kevesen voltak tanúi.

Pedig a hosszú tárgyalás legnevezetesebb momentuma a mai, midőn Scharf Móric meghiteltetésének kérdésében kellett dönteni. Feszült figyelemmel nézte mindenki Scharf Móricot, midőn a szünet után az elnök parancsára bevezették.

Az elnök felszólította Szeyffertet, hogy tegyen indítványt Móric megesketésére vonatkozólag. Szeyffert mellőzni kérte az indítványt, melyhez Friedmann kissé elkeseredett hangon csatlakozott.

Ezután Eötvös dobta el a követ, mely rögtön nagy hullámot vetett föl, vármegye tanújának nevezvén Móricot. Az elnök arcán rögtön lehetett látni az ingerültséget, mely minden tartózkodása és higgadtsága dacára hangjában is észrevehetőleg nyilatkozott; visszautasítá Eötvös e kifejezését, mint amely sérti az alispánt és a közigazgatási hatóságot; s bár Eötvös mindjárt nagy ügyességgel vette el élét kifejezésének, a felizgatott kedélyek csak látszólag csillapultak le.

A bíróság tanácskozásra visszavonulván, újabb izgalmas jelenet ment végbe a teremben. Scharf József odafordult fiához és megszólítá: Vigyázz, fiam, az életedre, mert meg akarnak étetni, hogy ne valld ki, ki tanított erre a hazugságra.

A közönség felszisszent, pisszegni, nyugtalankodni kezdett. A nyugtalankodást egy pillanatra félbeszakítá Lázár ügyész, aki ráriadt Scharfra, hogy hallgasson, mert különben kivezetteti. Scharf József a kétségbeesett rezignációjával felelé: Megyek hát a börtönbe. Ekkor Szeyffert is rászólt Scharfra, hogy hallgasson. De Scharf nem hallgatott. Elrabolták a rablók gyermekemet - mondá -, nem nézhetem tovább, tessék kivezetni. Lázár ügyész parancsára a közönség nyugtalankodása közt egy börtönőr kivezette Scharfot.

*

Teljes egyórai tanácskozás után a bíróság tagjai megjelentek a teremben újra, s elfoglalták helyeiket.

Halálos csend állott be. Az előbbi izgató jelenet hatása alatt levő közönség elnémult, s lélegzetét visszafojtva leste az elnök szavait. Mindenki érezte, hogy itt a döntő perc, mely határoz a vád sorsa fölött. A védők izgatottan suttogtak egymás közt, mert rendes körülmények közt lehetetlen esküre bocsátani olyan témát, mint Móric, de itt előre mit sem lehetett tudni, mióta Matej meghiteltetését elrendelte a bíróság.

Az elnök nyugodt hangon, ünnepélyesen kezdte meg szavait. Volt benne egy kis büszkeség is, mely a védők padja felé vágott. Eleinte azt bizonyította, hogy Móric igenis esküre volna bocsátható zsönge kora dacára is, sőt az sem képez akadályt, hogy a vizsgálóbíró nem figyelmeztette, hogy apja ellen nem köteles vallomást tenni, valamint vallástalansága se...

Megdöbbenve néztek az elnökre a védők, halk moraj futott végig a termen. E percben az elnök hangja öblösebbé vált, s oly kérlelhetlen ítéletet mondott a természetességéből kivetkezett fiúra, mint tán maguk a védők sem; kimondta, hogy ez a tanú, ki vallásáról s szülőiről ily gyűlölettel szólt, elfogulatlan, de még erkölcsileg számba vehető tanú sem lehet; aztán pontokba foglalta ellentmondásait, a kendőre, a holttest fekvésére s Eszter behívására vonatkozólag, sőt egy sarkalatos állítását megcáfoltnak jelenté ki; ezek alapján a bíróság esküre nem bocsátotta.

Soha szavak még ilyen óriási szenzációt nem keltettek. A védelem el volt készülve a legrosszabbra, az antiszemiták pedig a kevésbé rossztól féltek. A védők azt hitték, hogy a bíróság legjobb esetben is Móric korát adva okul nem bocsátja esküre anélkül, hogy reflektálna ellentmondásai, megcáfolt állításaira, erkölcsi romlottságára; az antiszemiták is abban bíztak, hogy legrosszabb esetben a kor ingatag alapján nem engedik esküre Móricot.

Arra nem volt senki se elkészülve, hogy a bíróság elvetve még a kor kérdését is, tisztán a vallomás valószínűtlensége s ellentmondásai alapján ítéli el erkölcsi és jurista tekintetben a »fővádlót«.

Móric a végzést némán, közönnyel hallgatta.

A védők a váratlan fordulatot természetesen a legnagyobb megelégedéssel vették tudomásul. Ma a városban egyébről sem volt szó, mint az esetről. A sakterek felmentését most már úgy a filo- mint az antiszemita körökben bizonyosra veszik.

Az antiszemiták most abban reménykednek, hogy a hullacsempészet ügyében mégis marasztaló lesz az ítélet.

AZ ESZLÁRI ESET KÉT SZEMÜVEGEN ÁT

(Kinek van igaza?)

[júl. 25.]

Egy »Európa«-beli ember összejött egy Ázsia... akarom mondani egy »Brenner«-beli emberrel. Ez a két extremitás van Nyíregyházán. Már meg is írtam egyszer. Az Európában étkeznek a filoszemiták, Brennerben az antiszemiták.

Vendég mindenüvé jut, de cigány nem. Cigány csak egy van, Benczy Gyula. Az meg semleges. Benczytől függ, hogy hova domborodik ki az ügy. Ha Benczy csak egy helyen találna muzsikálni: megint helyreállna »az egy akol és egy kocsma«; Benczy nélkül nem élhet meg se a dzsentri, se a zsidóság.

De ez most mellékes dolog... nagyobb, hihetlenebb esemény az mindennél, hogy egy »Brenner«-beli és egy »Európa«-beli ember összejött egy semleges helyen és nem dobta ki egymást.

Ezt indokolni kell; indokolom is azzal, hogy ez a semleges hely a vasúti kupé volt.

*

Az egyik utas - mondjuk X-nek - magas erőteljes ember volt. Kék szemüveget viselt, s böröndjeihez oda volt kapcsolva egy szürke pléd is.

A pléd a civilizáció nemeslevele. Ikertestvére a paruplinak. Egy ember, akinek plédje és paruplija van, Beksics szerint megérdemelné, hogy már ezen az alapon választó és választható legyen.

A másik utas megvetőleg nézte őt végig emiatt.

- Honnan jön ön? - kérdé.

- Innen Nyíregyházáról.

- Igen? Valóban emlékszem is, mintha láttam volna önt a tárgyalási teremben.

- Ott ülök három hét óta.

- Én is. No és mi az ön véleménye? Azazhogy legyünk előbb tisztában a szemüvegével. Hol szokott ön ott étkezni?

- Az Európában.

- Elég! - süvített fel gúnyosan a másik utas. - Tisztában vagyok.

A másik utas, akit Y-nak fogok nevezni, pocakos, köpcös úri ember, lábait felrakja a bőrülésre törökösen, nagy ezüst óraláncán egy felakasztott zsidó képezi a zsuzsut, s minden harmadik-negyedik szavában fölemlíti, hogy Henternek »pertu« pajtása. Nagy lélegzetet vesz ilyenkor, s bögöly szemeivel ránéz a társaságra, vajon mekkora effektust csinál az a körülmény, hogy ők Henterrel jó pajtások.

- Nos tehát, uram, hadd hallom azt az ön véleményét - szólt Y.

- Minek beszéljek, ha ön már eleve azt mondja, tisztában van velem.

- Azért akarom önt hallani, hogy megcáfolhassam. Mi az ön véleménye?

No, gondolám magamban, ezek most mindjárt össze fognak veszni, de miután mind a kettő a tárgyalásokról jön, érdekes lesz pro és kontra följegyeznem a szavaikat, mert okos embernek látszik mind a kettő. Kivettem hát ceruzámat és jegyzőkönyvemet, s mert értek a sztenográfiához, lekaptam szóról szóra, amit beszéltek:

- Engedje meg, uram - így szólt X -, hogy hosszadalmas legyek, és ne szakítson meg, annál is inkább, mert én sem fogom aztán önt megszakítani, sőt becsületszavamat adom rá, ha ön megcáfol, megadom magamat, és beállok az önök táborába.

Y közbeszól:

- Helyesen van, uram! Én meg azt ígérem önnek, hogyha ön meggyőz, én akkor semmit se szólok. Elállok a cáfolattól, és kidobom az ablakon ezt a zsuzsut.

- Igazuk van, uraim - szóltam közbe -, látom, hogy önök okos emberek:

- Miért? - támadt rám Y úr, ki éppen oly nyers volt, mint amilyen finom X úr.

- Azért, mert véleményük igenis van, de nincs meggyőződésük.

- Természetesen - felelt X úr. - Akinek egy még be nem végzett bűnügyben meggyőződése van, az nem tarthat igényt az elfogulatlan ember nevezetre. Egy ilyen ügyben tisztességes ember előtt az adatok határoznak.

- Úgy van! - mennydörgött a zsuzsu tulajdonosa. - Az újságlapok ostobák, mint a csizmám talpa. Az újságlapok feloszlanak anti- és filoszemitákra. Irányt képviselnek. Irányt egy pörben? Hát ne bosszankodjék az ember az ilyeneken? Hiszen egy pör nem politika, egy pörben csak egy szempont vezethet mindenkit: hogy hol az igazság? De most már igazán hallgatjuk önt.

X filoszemita úr előadása

Ugyebár méltóztatott beszélni Szeyfferttel (Méltóztatott bizony a gólya.) Nem? De legalább látnia kellett. Hogyne! Hiszen ő most a nap hőse. Láthatta ön, milyen hideg ember az! Mint a jégcsap. De karakter, igazi karakter. Olyan fehér lélek, uram, mint amilyen fehér a mellénye. Azt hiszi ön, kérem, hogy valami filoszemita. Nem uram, becsületemre mondom, ő is antiszemita. Hiába rázza a fejét uram... De mindenekelőtt jurista, nagy jurista.

Hát az történt egyszer Szeyfferttel, mikor még otthon volt a hivatalban, hogy az öreg Kozmának, akit egy időben igen bosszantott ez az ügy, s reggeltől estig méltatlankodott fölötte, nagyon feltűnt, hogy Szeyffert sohasem szól egy szót sem erről a dologról, mintha nem is létezne.

- Hát önnek mi a véleménye? - kérdezte.

- Nekem? - szólt Szeyffert. - Hát mi lenne?

- De mégis kíváncsi vagyok.

Szeyffert letette a tollat, s így szólt:

- Az én véleményem az, méltóságos uram, hogy egy fehércseléd eltűnt Eszlárról.

S ezzel megint megfogta a tollat, s tovább írt.

- De hát aztán? - türelmetlenkedék Kozma.

- Aztán? - szólt csodálkozólag emelve fel kékes szemeit a főügyészre. - Hát valami egyéb is történt?

Ezt a diskurzust pedig azért bocsátottam előre, uram, mert magam is azt mondom, hogy egy leány eltűnt Eszlárról. Ez az egész. Azazhogy több. Az eltűnt leány holttestét megtalálták később a Tiszában. Ez az összes tény. A többi mind mese.

Mégpedig igen rosszul összetákolt mese. Amit az a gyerek beszélt, az szín hazugság. Annyira nem igaz, uram, hogyha teljesen bebizonyosodnék a dolog a sakterekre, szóról szóra, akkor is fenntartanám azt a szent meggyőződésemet, hogy Móric nem látta, nem láthatta a gyilkosságot, hanem csak hallotta valamelyik szemtanútól.

Mert ha látta volna a gyilkosságot a gyerek, lehetetlen, hogy ne emlékezzék legalább egyetlenegy kiszínezett részletre. A mese tarthatatlanságát különben eléggé bizonyítják az ellentmondásai. Látszik, hogy egészen a fantáziájának a szülötte a gyilkosság. S ez a fantázia tetszés szerint forgatja Esztert most is: hol erre, hol arra, majd délnek volt a feje, majd északnak.

De hát a sárga kendő, uram? Hiszen ez a sárga kendő kész hurok annak a gyereknek a nyaka körül. Kitetszik, hogy az ő fantáziája felvette az alkatelemei közé a Huriné egyik tévedését is, hogy Eszter a sárga kendőjét vitte a festékért, mígnem a sárga kendő megkerült.

Aztán mennyire hibás, mennyire hamis, elfogult az önök álláspontja, semmi sem bizonyítja jobban, mint a hullaagnoszkálás.

Hiszen a vízi hullákat (én magam szegedi ember vagyok, láttam vagy százat) mind a ruhájáról szokás felismerni, hacsak nem olyan szerencsés formátummal van megáldva, mint az öreg Pulszky, mert az őslelet korában is felismerhető lesz. De itt mi történt? Találnak, kérem, egy hullát, egy leányhullát Dadán, megösmerik rajta az Eszter ruháit. Mit jelent ez? Ez az egész világon arra jel, hogy a hulla a Solymosi Eszteré.

S mit tesznek önök? Éppen az ismertető jeleiből csinálnak regényírói ötlettel hatalmas bűnjelt a rituális gyilkossághoz.

Nos, ha önöknek ilyen élénk észjárásuk van, az igen érdekes dolog, de az igazságra nem vezet.

De úgy látszik, önök teljességgel nem is akarják megtalálni az Eszter hulláját, vagy ha akarják, metszett nyakkal akarják: önök beleélték magukat, s attól nem tágítanak.

Mert ha önök azt akarnák, hogy az igazság kiderüljön, mi jognál fogva vesznek egy bizonyító körülményt tagadó körülménynek?

Ilyen okoskodásokkal persze hogy sohase sülhet ki semmi. Ilyen ferde iránnyal, melyet harminc esztendei gyűlölet görbített meg így, lehet izgatni, lehet kombinálgatni, de ítélni nem lehet.

Aztán legyünk csak igazságosak egy kis barázdán... s mindjárt vége van az egész helytelen útnak, amelyen mennek.

Én ugyan azt állítom, hogy a vízi hullát nem lehet fel ismerni, kivált, ha. annyi ideig van a vízben.

De tekintsünk el ettől. Mondjuk, hogy fel lehet ismerni. És már most engedje meg, hogy elmondjam egy esetemet.

Néhány év előtt azt állítottam egy barátom előtt, hogy egyszer egy kétforintos bankóval fizettem, mire ő felkiáltott:

- Uram, kétforintos bankó nem létezett! Ön nem beszél igazat.

- De igenis létezett. Én határozottan emlékszem rá, hogy létezett - szóltam én.

- Én meg határozottan emlékszem, hogy nem létezett - tüzelt ő.

Ezen aztán annyira összevesztünk, hogy igazi elkeseredett vita lett belőle. Ő lépten-nyomon fel bírt rá hozni tíz-húsz tanút, hogy a mi életünkben nem létezett kétforintos bankó, én alig egy-két tanút bírtam összehozni. Pedig a kétforintos bankó tényleg létezett.

Csakhogy ennek a kevés tanúnak több hitelének kellett lenniök sokkal, mint a többi tanúnak ebben a kérdésben. Mert ez nem volt tanú tanú ellen, hanem emberek, akik emlékeztek, hogy láttak egy tárgyat, ami létezett, s olyan emberek, akik nem emlékeztek már a létezett tárgyra. Ilyen esetben nem mindegy, ki mire tanúskodik.

Ha ezer tanú van is arra, hogy Esztert nem ismerte fel, véleményem szerint többet bizonyít, ha három van, aki fölismerte. Ezeknek kell igazuknak lenni. Mert fel nem tudni ösmerni nem azt bizonyítja még, hogy nem ő volt, hanem a felösmerés kétségtelenül annyi, hogy ő volt.

Hát aztán mi történt még? Az, hogy annyira beleszerettek a meséjükbe, hogy annak a hátterét is vakon fogadják el. No de ez természetes is. Az átöltöztetett hullához szükséges volt, hogy hozzák valahonnan.

De honnan? Ugyan mondják meg, kérem, hogy honnan? Hol van a kinyitott sír, vagy hol a hiányzó hulla? Hiszen csak hozni kellett volna valahonnan? Nem olyan egészen könnyű dolog az, hogy semmi nyoma se maradjon.

És ugyan miért olyan szent a »nagy elbeszélő«-nek, Matejnek, minden szava? Az ötödik legigazabb vallomás. Lássuk, olyan nagyon igaz-e? Csak egyet jegyezzek meg: pars pro toto.

Matejék úgy vették át a hullát - ő maga úgy adja elő -, hogy Eszlár alatt egy zsidó asszony várja a ruhákkal, de sem ők nem ismerték a zsidó asszonyt, sem az őket.

A bírák akkor kikérdezték a tutajosoktól, tudhatták-e, mikor érnek Eszlár alá?

Hát hogy biz azt nem tudhatták. Öt-hat nap differencia lehet, úgy vallják a víz sebjéhez, a víz erejéhez képest, hogy mikor érkeznek meg.

Micsoda logikával lehet hát föltenni, hogy a zsidó asszony öt álló nap, öt álló éjjel várta őket folyvást mozdulatlan ott a Tisza parton, minden arra menő tutajnak jeleket integetve a szegény elveszett leányzó ruháival...

És még néhány szó az agnoszkálásról, hogy visszatérjek arra, amit önök a legfontosabbnak tartanak.

Itt tűnt ki a legjobban, mennyit ér az egész.

Hiszen hallotta ön az eszláriakat, miképp vallottak.

Ők azt hiszik, hogy ez a kereszténység harca a zsidók ellen. Ki-kisiklott nem egy tanúnak a szájából.

Innen magyarázható, hogy Vámosiné saját lányát vádolja hamis tanúbizonysággal.

A lány igazat mondott, de azért az anya se bűnös, mert ő azt hiszi, hogy istennek tetsző dolgot cselekszik, ha megsemmisíti a gyermeket, ki a keresztények ellen vall, azok mellett, akik az isten fiát felfeszítették.

Az eszláriak mind úgy léptek oda a sorompók elé: hogy azt valljuk, ami a legtetszetősebb az égieknek.

Eszter kicsiny volt, tehát a hulla nagy volt, Eszter vékony volt, tehát a hulla köpcös volt, Eszternek fekete szeme volt, mondjuk, lehet, hogy a hulláé kék volt...

Igen ám atyafiak - csakhogy »mappa« van már róla, hogy fekete volt. Ez a »mappa« a mi szerencsénk.

Ej, uram... Mondjam-e még a többit, meg a többit? Minek! Tiszta dolog ez nagyon. Minden ember látja, csak a vak nem látja.

Y antiszemita úr előadása

De hallja az úr, nem úgy van az! Lassan azzal a logikával, mert mi sem megyünk ám észt kérni kölcsön a szomszédba.

Mind igaz az, amit mondani tetszett, beösmerem, hanem hát az is igaz, hogy Solymosi Eszter megvolt, most pedig nincs meg.

Ezt csak nem lehet eldisputálni, ugye?

Sőt az is szent igaz, hogy a zsinagóga tájékán látták az emberek utoljára. És az is igaz, hogy a metszők exament tettek azon a napon. Sőt az is igaz, hogy Scharfék nem tudják igazolni, ki oltotta el a gyertyákat azon a »gyászos emlékezetű napon« - ahogy Székely Miksa mondja.

A Móric meséjére, ha nem adunk is sokat, de ezek a homályos pontok kétségtelenül fennmaradnak.

Aztán, uram, emberek vagyunk, érző lények, akiknek az se egészen semmi, hogy az anyai ösztön mindjárt a zsinagóga tájára vitte a szegény Solymosinét. Mindjárt ott őgyelgett, mindjárt ott kereste az elveszett gyermekét.

Persze ez jogilag nem nyomhat semmit, de igenis nyom az aztán eleget, hogy az anya rá nem ismert a tulajdon gyermekére. Van-e jogunk neki - ha mindjárt Scheuthauerrel is a hátunk mögött - egy idegen hullát odadobni: »Itt a leányod, asszony«. Nincs! De neki joga van követelni a bíráktól: »Adjátok vissza az én gyermekemet. Ez nem az enyim«.

Önök az igazságtalanok, nem mi. Önök nem hiszik el azoknak, akik Esztert valaha ösmerték, a vallomását, hogy »ez nem Eszter«, és elhiszik azoknak, akik sohasem ismerték Esztert, hogy »ez ő, ez Eszter«.

Nos, ki itt az elfogult, mi-e vagy önök?

Most pedig menjünk át a csempészetre.

Mondja meg nekem, kérem, honnan tudhatta az elementumok titkait előre az a két zsidó asszony, aki kevéssel a hulla előkerülése előtt - saját beösmerése szerint is - pénzt ígért Solymosinénak azon titokzatos szavakkal: »Solymosiné, ha a leánya megérkeznék így vagy úgy, egész életére jól jár, ha ráismer«.

Hej, uram, különös dolgok ezek... azért hát ne is szidjanak bennünket a skrupulusaink miatt..

Az állítják, hogy mese a hullacsempészet is. Igaz, ha az egyik mese, tisztára az a másik is. Csakhogy miképp gondolhattak volna ki egyenlő mesét Hersko, Smilovics és Matej? S milyen mesét? Tele komplikált, fölösleges részletekkel, minő a tokaji pénzletéteményezés.

Hiszen ha Matej ezeket kigondolta, be kell hozni az Akadémiába levelező tagnak. Mert akkor az nagyobb talentum Jókainál.

És ha Matej még kigondolhatta volna is, képzelhető-e lélektanilag, hogy ugyanilyen mesét más is kigondoljon?

Az előtt a dilemma előtt állunk, hogy vagy a vizsgálóbíró diktálta nekik a mesét, vagy ha nem, akkor nem mese. Melyiket illőbb inkább föltennünk?

Ön azzal argumentál, hogy Hersko, Smilovics visszavonta a vallomását. S hogy olyan szembesítések is voltak köztük, amelyekről a vizsgálóbíró nem vett fel jegyzőkönyvet. Igen, Heumann állítja ezt. S a vádlottak is rábólintottak, hogy úgy volt. Ezen szembesítések alkalmával eltanulhatta volna a mesét az egyik a másiktól. Csakhogy kérdések kérdése, voltak-e ilyen szembesítések? Mert a bíróság tagadja. S ha jobban kezdünk hinni a vádlottaknak, mint a bíráknak, ez már veszett állapot, tisztelt uram... Ön nevez bennünket fantasztáknak. Megvallom, az én fantáziám nem ilyen élénk.

Bezzeg, mikor Bary jegyzőkönyvéről van szó, okádja Eötvös a tüzet, hogy a hivatalos jegyzőkönyvekben hinni nem lehet; de mihelyt a máramarosszigeti jegyzőkönyvről van szó, Eötvös az első, aki deklarálja, hogy hivatalos jegyzőkönyvekben kételkedni nem szabad.

Sic? Önöknek hát csak akkor igazság az igazság, ha beleillik a mesterségükbe? Így nem alkuszunk meg!

De tegyük fel, hogy én most mindent elhagyok, jól van tehát, ne vegyünk egyebet, csak Smilovicsnak a levelét, melyet a börtönből írt, nem vi coacta, nem besúgás szerint, nem rábeszélés után, hanem saját vallomásához képest, önként, titokban.

Nem-e beösmer ebben a levélben mindent, beszélve az ügy első részének szolgálójáról és a »második szolgálóról«?

Ki volt ez a »második szolgáló«?

Az első szolgáló Eszter, de hát a második szolgáló?

Ki tanította be erre? A tutajosok bűncselekményének a szálain túlmegy a második szolgáló.

Arra már nem volt szüksége a vizsgálóbírónak?

Roppant tanulékony ember ez a Smilovics, hogy mikor egyedül marad, egyszerre többet tud a mesterénél, ha ugyan lett volna mestere.

Föltehető-e, hogy mikor a börtönből levelet ír lopva egyik hitsorsosának nagy veszélyek közt, annak is azt a mesét írja meg, amit a vizsgálóbíró után bemagolt, s amiről az nem tud semmit: hogy »valljatok be mindent, mert már mi bevallottuk a második dolgot«? Hát ilyen kedélyes jukszokat csinált volna Smilovics?

Van-e lélektani lehetőség, amely ilyen abszurdum megmagyarázására vezet?

És ha csak tréfált volna is nehéz helyzetében, vagy ha kényszerítve írja is a héber levelet, nem-e vallaná be most a kényszert, midőn minden egyebet visszavon?

Tessék nekem megmagyarázni Smilovicsot, és én mindjárt megeszem a saját antiszemita fejemet.

Eötvös is túloz, kérem alássan, mindenben túloz. Hiú erőlködés minden teóriája.

Kiszámította a hulla fajsúlyát annak bizonyítékául, hogy a hulla szépen alámehetett a tutajnak, kiszámította a meteoorológiai jegyzetek alapján a szelek járását, a víz sebjét, hogy a hulla Eszlártól Dadáig annyi töméntelen ideig ment, de ezt mind agyonütötte az az egyszerű paraszt, aki azt vallja, hogy mikor a talált hulla kezében levő kendőt megpiszkálta, a kendő körös-körül megfestette kékre a vizet.

Úgy látszik, uram - mond nevetve Y úr -, ebben a pörben a kék szín az uralkodó szín.

Az agnoszkálásnál a szemek kék színe önöknek kedvezett, itt meg a víz kék színe azt bizonyítja, hogy a festék ugyancsak kiázott volna a Tiszában azalatt, míg a köröm és haj lemállott a testről végképpen, ha Eötvösnek és a védelemnek igaza lenne.

*

Egy éles fütty hangzott fel. Megrezzentem, hogy tán valami láthatatlan publikum ereszti rá füttyét Y úr előadására.

De nem úgy történt: a fütty csak azt jelentette, hogy Debrecenbe érkeztünk.

Az antiszemita és a filoszemita összenéztek, egyik is, másik is hirtelen lerángatta a pakkját. Azután a hágcsón lefelé lépkedve így szólt Y úr:

- Remélem, meggyőztem önt.

- Nem, uram. Most még jobban hiszem, hogy igazam van.

- Ej, az lehetetlen, hiszen olyan világos voltam...

- No - szóltam közbe, örömmel rakva zsebre jegyzetemet, mert e két szemtanú előadásából bírtam most már az egész per rövid rezüméjét -, nem sokáig kell már várniok. Nehány nap múlva eldől a dolog: megtudjuk, kinek volt igaza - a bírósági ítéletből azután.

Erre dühösen rámrontottak a pálya udvarán X úr is, Y úr is.

- Micsoda? A bíróság? A bíróság nem tud semmit! Ennek a pörnek a homálya harminc esztendeig gyűlt, harminc esztendő kell hozzá, míg el is oszlik.

- Aláz' szolgája.

- Fiáker - kiáltja Y úr -, vigyen engem a »Biká«-ba.

- Kocsis - szólt X úr -, vigyen el valamelyik hotelbe, csak a »Biká«-ba ne.

NYÍREGYHÁZI KÉPEK

I. Hogy fogy Eötvös?

[júl. 26.]

Eötvös már annyi mindenféle állásban volt, hogy mikor a minap akadémiai prufesszorságát emlegette, meglepetve kiáltott fel valamelyikünk:

- Mutassa ki az alibijét!

Mert hihetetlen, hogy oly rövid idő alatt annyi hivatalban mindig ő maga lett volna a maga bőrében.

S ez még mind nem elég. A sok pozíciója közt, amelyre emlékezünk, van még egy, amit leghamarabb elfelejtettünk. Tudniillik, hogy népszerű ember volt valamikor.

Éppen annak vagyok én most az elmondója, miképp fogyatkozék abban is apródonkint.

Mikor legelőször küldték fel képviselőnek, nagy népszerűsége volt a megyében. Egy törpe frakció volt csak ellene: a kerületnek egy nyolcada.

Ahogy a Deák-pártra ült, elpártolt tőle a kerület fele. Fogta magát, akkor ő pártolt el a Deák-párttól, s lett belőle szélsőbaloldali.

Ez se szuperált. A bal-érzelműek nem jöttek azért vissza hozzá, a Deák-pártiak ellenben mind faképnél hagyták: nem maradt más híve Veszprémben, csak a legközelebbi atyafiság.

Mikor a védelmet elvállalta az eszlári esetben, még az atyafiság is elfordult tőle. Amint odautazott, nem volt más, aki ráösmert, csak egy komája, valami Varga János és egy útkaparó, Kazy Pál, akit magisztratuális fiskus korában ő maga protezsált be.

Ezek közül is azt mondta Varga János:

- Sok rosszat beszélnek tekintetes komám uramról, de én csak annak a mondója vagyok, hogyha hibádzott is, majdcsak helyre hozza: elveszi a pénzt, de egy mukkot sem szól mellettök. Váltig bizonykodom az emberekkel itt, hogy van az én kedves komámnak magához való esze.

- No pedig hallja, koma, én mégiscsak a zsidók mellett leszek teljes lélekkel, ha egyszer elvállaltam a védelmüket.

- Dejszen, akkor rá is uszítom ám magára, édes komán, a kutyát, ha erre jön. Az isten áldja meg, koma.

Nem volt már Eötvösnek más igazi híve, csak az útkaparó.

Az útkaparóval dicsekedett örökké. Van énnekem egy hű emberem odahaza. Az most az én összes pártom. Hozatok még magamnak egy csángót hozzá, hadd duplázódjanak meg a párthíveim.

Szegény Eötvös, a minap azzal nyit be az Európába:

- No, most már én is független ember vagyok. - S egészen beleszomorodott, hogy ő független ember.

- Mi történt? - kérdék a híréhes reporterek.

- Elhagyott az útkaparóm is. Egy kétköblös földet adtam neki félbe, mikor otthon voltam. Ő maga kérte. Ma azt írja, hogy nem kell neki a föld, mivelhogy isten abba nem adhat áldást, amiért én ő szent felségét olyan annyira csúffá tettem az magamviseletjével.

Mindenki mosolygott az útkaparó észjárásán, csak Eötvös tette hozzá komolykodva.

- Bolond dolog mégis ez a vármegye, gyerekek... Itt Nyíregyházán hágok a lábára, s mégis Veszprémből üt hátba!

II. Ad vocem vármegye

Egyszer valaki erősen megtámadta Deák Ferenc előtt a megyei intézményt, elmondott, összehordott róla minden rosszat. Valami nagyon tudós ember lehetett, akire nagyon sokat adott az öregúr, mert figyelmesen végighallgatta.

- Hát ugye igazam van? - szólt az illető modern úri ember egész tűzben, a csattogó argumentációtól.

- Igazad van, barátom - mondá az öreg Deák - mind igaz az, amit elmondtál. Hanem gondolkozzunk csak! Láttál-e már te valaha valahol egy lódoktori könyvet?

- Láttam egyet.

- No, én is láttam egyet. Hogy mi van benne, nem olvastam el, hanem az első lapján volt egy lerajzolt ló, s az mindenféle vonalakkal tudományosan keresztülhúzgálva; az illető kockákat megszámozta a szerző, s minden szám a ló illető testrészén egy-egy betegséget jelentett. Ejnye, hiszen magad is olvashattál ilyet!

- Hát persze, hogy olvastam.

- No, látod. Hát én elhiszem, hogy mindazok a betegségek megvannak a világ összes lovaiban, hanem még olyan lovat, akiben ez a sok betegség mind meg lett volna, soha egyet se láttam.

A szegény öregúr talán jól járt, hogy nem élt idáig; mert most már látott volna egyet Nyíregyházán.

Hanem még azért találhatni ám egészséges lovakat is, de ritkán.

III. Az apró füvek

Egyszer, az eszlári eset tárgyalása idejében Nyíregyházán kimentem sétálni Eötvössel a »Bojthos«-ba. Egy elhanyagolt sétány a Bojthos. Fák lombja és a buja fű ott rothad meg évről évre. A fákat nem gondozza, a füvet sem kaszálja ott soha senki. A föld mind visszakapja, amit nevel; senki se csereberél vele. Kövér is, olyan, hogy szinte égeti a talpainkat.

Csak a közepén van bevetve egy tábla mákkal, színes harangvirágjai kevélyen himbálóznak, tovább pedig sötétzöld kukoricaszárak suhognak.

Ledőltünk a gyepre, s beszélgettünk, természetesen a pörről.

Elmondta, mit fog összehozni társadalmi keretnek a védbeszédében.

El fogja mondani, hogy ez is egy előre vetődő árnyék a modern harcból, a munkának agyarkodása a tőke ellen. Csakhogy itt az ősök munkája tör e tőke ellen, a majoritás a minoritás ellen.

Pedig ez nem okos dolog tőlünk, akik minoritás vagyunk az egész világon.

És ez a harc igazságtalan is, mert egyenlőtlen.

S szabad-e nekünk igazságtalanoknak lenni, akiket csak az igazság tarthat fenn a fészkelődő népek soraiban?

Aztán igazán olyan rossz elementum-e itt az a zsidóság? Dunántúl - azt mondja - csupa burkusok és hannoverek veszik meg a nagyobb birtokokat, akik propagandát csináltak ott saját telepeiken az országuknak, mert ők mindnyájan valamelyik nagy nemzetnek a fiai, ahova szítnak, amelyhez innen is hozzátartoznak.

De hát a zsidó nem tartozik a világon sehova, az nem csinálhat kolóniákat senkinek...

- Persze - mondom kelletlenül -, csak hogyha a nemzetek tévednek is, a nemzeteknek mégis igazuk van.

- Hát aztán?

- Kár volt ebbe a komédiába belemenned. Ha az egész magyar nemzet haragszik a zsidókra, haragudjunk mi is. Úgy dukál...

- Miféle nemzet? Hát hol van az a nemzet, hadd lássam? - riadt rám Eötvös bosszankodva. - A proletár elemek háborognak és a pusztuló dzsentri, ez az egész.

Azután rámnézett a szürke szemeivel gúnyosan.

- Hát tudod te, melyik az a nemzet?

- Ejh, hát ugyan melyik?

- A sok száz meg százezer apró névtelen ember, aki a tíztizenöt holdacskáját szántja otthon, s aki nem törődik veletek, hogy mit írtok az újságokba... Ez az a nagy hatalmas nemzet! Ez az erő...

- De hátha az is megrázza magát...

Nevetett.

- Ne hidd azt. Ösmerem én azt nagyon jól.

Felelni akartam neki. De egy keletkező szélroham egyszerre arcomba vágta a gazos nyíri homokot.

Mire kitörültem szememből a port, s szétnéztem, a fákat hatalmasan rázta a növekvő vihar, gallyaik ropogtak és koronáik fázékonyan csapódtak össze.

A kukoricaszárak és a mákok őrülten rohantak a szél irányában.

A sások és a bogáncsok hajladoztak.

A kis füvek meg se mozdultak.

[TÁVIRATOK]

[júl. 26.]

Nyíregyháza, júl. 25. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Az immár hatodik hete folyó bűnper befejezése ismét kérdésessé van téve, mert Fehér Barna bíró, aki már napok óta betegeskedett, most annyira rosszul van, hogy kétséges, részt vehet-e a következő üléseken; ha nem, úgy a tárgyalás folytatását felgyógyulásáig elnapolni kellene.

Ha a tárgyalás pénteken folytatható lesz, aznap Szeyffert s Szalay fog szólni; szombaton elsőnek Funták, utána Friedmann és Székely; ha elmarad idő még Heumann is. Valószínűbb azonban, hogy Székely és Heumann együtt hétfőre maradnak. Eötvös maga egész napot fog igénybe venni; e nap hétfő vagy kedd lesz.

Az ítélet kihirdetése csak pénteken, augusztus 3-án várható.

Mit fog beszélni a közvádló?

[júl. 27.]

Nyíregyháza, júl. 26. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A holnapi tárgyalás iránt városszerte nagy az érdeklődés, s a terem előreláthatólag ismét zsúfolásig meg fog telni hallgatósággal. Fehér Barna bíró ma már jobban érzi magát, úgyhogy betegsége nem fogja akadályozni a tárgyalás folytatását.

Mindenki kíváncsi a közvádló beszédére. Az kétséget sem szenved, hogy valamennyi vádlottnak felmentését fogja indítványozni, úgy a gyilkosság, mint a hullacsempészet vádjára nézve, és azt is hiszik, hogy éles kritika alá fogja venni a vizsgálati eljárást; ebből az incidensből valószínűleg reflektálni fog az elnöknek azon szavaira is, melyekkel a tárgyalás kezdetén megrótta őt a vizsgálatról tett nyilatkozatáért.

Nyíregyháza, júl. 26. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Ma városszerte beszélték, hogy midőn Móric tegnap az általam korábbi sürgönyben említett mulatságról a kis Henter-fiúval este kocsin hazament, a vármegyeház kapujánál két egyén megtámadta a kocsit, melyen csak a két fiú és a kocsis ült és Móricot le akarta rántani; de a kocsis lármát csapott, mire az ismeretlen egyének megugrottak. (Talán csak oly merénylet volt ez is, mint mikor két hírlapírót fogtak gyanúba, hogy el akarták tüntetni Móricot. A szerk.)

A bűnper következményei

Nyíregyháza, júl. 26. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Mihelyt a per be lesz fejezve, hír szerint fegyelmi eljárás fog indíttatni a vizsgálatnál közbenjárt személyek, nevezetesen Bary József és Egressy Nagy László ellen.

Vay volt csendbiztos ellen az eljárás többrendbeli visszaélések miatt már folyamatban lévén, az a jelen ügyben felmerült körülményekre is ki fog terjesztetni.

Matej tutajos fölmentő ítélet esetén szintén bajba kerülhet hamis eskü és hatóság elleni rágalom címén.

Ha ehhez hozzá vesszük a Hatalovszki és Vámosi Julcsa ellen hamis tanúzás miatt indított fenyítő pereket, valamint azt a pert, mely előreláthatólag az 5000 forint jutalomdíj iránt fog keletkezni, melyre legtöbb igénnyel látszik bírni Csepkanics Jura tutajos, ki a hullát legelőbb észrevette és Oláh György kerülő, ki a hatóságot értesítette: ebből kitűnik, hogy eltekintve a netaláni sajtóperektől, ez az egy ügy egész sorát a pereknek fogja maga után vonni.

A MAI TÁRGYALÁS Nyíregyháza, júl. 27. [júl. 28.]

Még nem is ütötte a 8 órát, már tele volt közönséggel a terem, s ezek közt majdnem feles számmal szép és fiatal hölgyek is, kik csak Eötvöstől félnek. A többi orátort, úgy sejtették, nem lesz valami veszedelem meghallgatni.

Szeyffertről ugyan az a hír terjedt el a pesti lapok után, hogy a vádat el fogja ejteni - de itt a lapoknak már senki sem hisz egészen - s még mindig reménykednek benne, hogy megfordul, megembereli magát.

Nem biz az. Nem fordult meg. Szeyffert csakugyan elejtette a vádat, kérve a vádlottak teljes fölmentését.

A vádló hű maradt magához egész az utolsó pillanatig. Nemcsak hat hét alatti viselete volt olyan, mintha védő lenne, hanem a vádbeszéde is védbeszéd volt. Heumann még a fejét is csóválta, hogy semmi elmondani valót nem hagy neki a hullausztatásról.

Szeyffert nem patetikus szónok; már alaknak sem orátori, a hangja pedig olyan, hogy a legközelebbi mellette üIő ember is alig érti: orra alatt dünnyögi e1 az egyes mondatokat. Monoton beszél, igaz, hogy természetesen, cikornyátlanul, minden elragadtatás nélkül. Előadása elálmosító. Ha a beszédje elejére szőtte volna be valahogy a vád elejtését, mindenki unatkozik; így azonban mély csöndben hallgatták, de igen kevesen hallották.

Innen magyarázható, hogy csak ritkán volt mozgás és nyugtalan fészkelődés a közönség soraiban, leginkább akkor, mikor összegezve a körülményeket a dadai hulláról ezt mondta: »Most már biztosan el merem mondani, hogy az itt bírói zár alatt levő hullamaradványok Solymosi Eszter hullájának maradványai«. Halk elégedetlen moraj futott át a közönségen.

Különben is a nagy antiszemiták már kipusztultak a padokból. Némelyeket a dolgok rossz sorja, másokat a beleunás, részint a gyilkos meleg pusztított ki a teremből. A hangulat hát, ha nem is békülékenyebb, de legalább csendesebb.

Hanem beszédje vége felé Szeyfferten is bizonyos ünnepélyesség kezdett elömleni. Tűzbe jött, ha szabad úgy szólani Szeyffertről, aki egy rakás hamunak látszik lenni.

Utána Szalay Károlyt szólította fel az elnök.

Szalay Károly valamikor híres ügyvéd volt Kaposvárott (öccse Szalay Imre képviselőnek, s férje Kisfaludy Atalának). Ma is megmutatta azt, hogy jól érti a mesterségét, s ugyancsak ügyesen csoportosította a terhelő gyanúokokat, úgyhogy az meglehetősen imponált volna, ha annyi szenvedélyességet nem kever össze-vissza a beszédjébe, hogy Kornissnak is több ízben kellett őt mérsékletre figyelmeztetnie... amire a közönség éljenezni kezdett. Örök rébusz marad, hogy kit éljenzett, a rendreutasított Szalayt-e vagy a rendreutasító elnököt?

Beszéde kimerítő, teljesen felöleli a nagy anyagot, s uralkodik felette. Élénken színezve emeli ki a terhelő tényeket, s kiváló ügyességgel zsákmányolja ki a homályos részleteket a vád javára. Beszédjének emelkedett helyei is vannak, de nagyobb effektust még patetikus vége sem csinált.

A harmadik szónok és az első »igazi« védő Funták volt. Funtákról mindenki tudta, hogy a szívhez fog beszélni. Ez volt a forsza mindég a tárgyalás folyamán is.

Melegen, érzelmesen ecsetelte a sajátságos szülői és gyermeki viszonyokat, melyek e pörben felmerültek: Solymosi Jánosnét, aki gyermeke miatt üldözi a zsidókat; Scharfot, akit viszont gyermeke üldöz a gyilkossági váddal.

Megindítóan rajzolja a bosszút lihegő anyát és az elvetemedett gyermeket, akinek egy szava sem igaz. Beszédjében nincs valami különösebb új, mint a közönségesen használt argumentumok, amiket úton-útfélen hallani annak bizonyítására, hogy a gyilkosságot nem követték el a sakterek.

A közönség ezt a beszédet is mély csendben, figyelmesen hallgatta, nem zavarván azt semmi közbeszólás sem... sőt a keresztény hölgyek is láthatólag megindultak voltak.

A MAI TÁRGYALÁS Nyíregyháza, júl. 28. [júl. 29.]

A beszédek sokkal unalmasabbak, mint a párbeszédek voltak. Az ügyvédek bölcsessége nem olyan idegfeszítő, mint a közönséges tanúk össze-vissza való beszélése volt. A bölcsességből elég egy uncia is kedvderítőnek, a többi aztán morpheum: álmosító szer.

Mert a publikumnak jó érzéke van: tudja, hogy amit a tanúk beszélnek, az történik; amit pedig az ügyvédek beszélnek, az csak idomítása annak, ami már történt.

Ma már a beszédek alatt volt ásítás is, pedig Friedmann szépen beszélt, de hosszan. Mintegy rezüméjét adta a pörnek, végigment rajta, s találó remarque-okkal kísérte. Különösen az ügy első részénél, a Móric vallomásánál időzött hosszan, kimutatva annal ellentmondásait, s a sárga kendőnek tulajdonítva a nemezis szerepét, mely ezen ügyet megvilágította. Sok finom megfigyelésről tanúskodó részletet hoz fel, elmondva, hogy miképp követhették volna el a bűnt a sakterek, akik egymást nem is ismerték, s akik nem cinkostársak, hanem inkább vetélytársak voltak, egy ugyanazon állást óhajtván ott elnyerni. Néhol átcsap a pszichológia terére, s ott is otthonosan mozog, sőt a szatíra ostorát is megsuhogtatja, de mérsékelt, diszkrét alakban. Beszéde kibékítő hatásra törekedett, s azt el is érte. Ez volt valószínűleg a legtárgyilagosabb beszéd a védelemben.

Utána, de már a déli szünet után dr. Székely Miksa vette át a szót. A fiatal ügyvéd semmiben sem maradt mögötte az illusztris prókátoroknak. Mindenütt kellő magaslaton maradt. Székely részben a bűnügy pszichológiáját ölelte fel.

Általában elég ügyesnek találjuk a szerepfelosztást. A védelemben Szeyffert tegnap a külföldnek szólt, Funták a szívekhez és az asszonyokhoz beszélt az érzelmekre apellálván. Friedmann a bírákhoz intézte észrevételeit. Székely az antiszemita publikumnak szónokolt. Heumann a zsidó publikumnak.

Székely azt rajzolta, miképp képződhetett az ügy, illusztrálja, mily nagy mértékben működött Eszláron a képzelődő tehetség az emberekben: víziókat láttak és lidércnyomásokat éreztek; aztán rátér a vizsgálóbíróra, ki nem az elveszett leány nyomait kereste, hanem csak a rituális gyilkosságot. Élesen kikel a talmi szakértők ellen.

Beszédét igen szépen azzal végezte, hogy mind e gyűlöletnek, mely hozzájárult e mese megszövéséhez, a polgári házasság vethetne véget. A beszéd egy óráig tartott.

Egészen frissítő hatást gyakorolt a közönségre Heumann Ignác beszéde, amennyiben szenvedélyes volt. Heumannból sok helyütt kitört a hitsorsos sérelme és dühe. Tőle várta volna a védelem a csempészeti vád részletezését, de ehelyett kikelt a vizsgálat ellen, kikelt a megye ellen. Indulatos természete mindinkább elragadta. A megyére mondja, hogy »élén a közigazgatás fejével, valamennyien azon igyekeztek, hogy hamis tanúkat szerezzenek, hazugságokat koholjanak és gazságot hajhásszanak«.

A közönség is lassan-lassan ingerültté lesz Heumann beszédje alatt, s itt-ott pisszegéssel, zúgással adja megbotránkozásának jelét.

Az elnök több ízben rendreutasította a szónokot, de nem használt. Heumannt mint a »Háromcsőrű kacsa« polgármesterét, már meg nem állíthatta a figyelmeztető szó: mindvégig heves maradt.

Beszéde, ha nincs ez a nagyon is szenvedélyes eleje, kiváló szolgálatot tehetett volna a védelemnek, mert az anyag, amit elhasznált arra, hogy öklelő nyársakat faragjon belőle, igen jó gerenda is lehetett volna a védelem támogatására.

A MAI TÁRGYALÁS Nyíregyháza, júl. 30. [júl. 31.]

Menjünk most át a legerősebbre.

Akármilyen népszerűtlen volt is Eötvös Nyíregyházán, mégiscsak ő volt a legérdekesebb.

Ha nem előzte volna is meg az országos nimbusz, karöltve az országos szemrehányással (mert annak veszi legrosszabb néven a közvélemény, ha ellene dolgozik, akit legtöbbre néz; a nagy népszerűtlenség és a nagy népszerűség csak egy hajszálnyira van egymástól), ha, mondom, nem előzte volna is meg Eötvös itteni szereplését az országos hírnév, nagy elméjének, éles, megkapó logikájának annyi jelét adta már e tárgyalás alatt is, hogy méltán fel volt csigázva mindenki, hogy ő mit fog mondani.

Már nyolc óra után tolongott a nép a megyeháza tájékán, az őrök alig bírták feltartóztatni a tömeget, mely jegy nélkül is tódult a hallgató terembe. Nők is nagy számmal sereglettek.

Már reggel el volt terjedve a hír, hogy a Tátrafüreden időző alispántól, kivel táviratilag tudatták Heumann tegnapelőtti beszédének sértő passzusait, sürgöny érkezett, s ennek alapján ma újra úgynevezett »jelenet« lesz a tárgyaláson. Alkalmasint a legutolsó jelenet.

És úgy is lett.

Az elnök szarkasztikus hangon utasítja a jegyzőt az alispáni hivatal értesítésének felolvasására, hogy a tiszti ügyész megindítja a rágalmazási pert Heumann ellen.

...Még egy utolsót suhogott a tekintetes vármegye ostora. Még ütött egyet.

Heumann elsápadt és összeesett. Mintha érezné a felolvasás alatt lassan-lassan vállaira nehezedni azt a rettentő súlyos kezet, melyet királyok, kormányok nem bírtak megzabolázni sokáig, mely a századokat is visszalöki, ha neki tetszik...

De aztán mégiscsak kiegyenesedett Heumann is, rektifikálván némileg előbbi sértő állítását, mely nem annyira személyekre vonatkozott, korainak mondotta a rágalmazást, mert, amint éllel odavágta: »még előbb lesz alkalmuk az illetőknek magukat felsőbb fórum előtt kimenteni az általam felhozott adatok terhe alul, csak azután lehet szó: rágalmazás volt-e vagy sem?«

Csak ezen incidens után kezdett beszélni Eötvös.

Beszéde rendkívül részletes volt, s magába foglalta az egész anyagot.

Eötvös előtt semmi írás sem volt. Csak néhány rövid jegyzet, a slágvortok. Egész beszédje fejében volt, s látszott, hogy nem egy dolog a kiszámított kereten túl ötletszerűleg kerül beszédébe, s ezek hatottak a legjobban.

Eötvös minden fényes tulajdonságának mintegy lerakódó helye volt ez a beszéd. Majd a vezércikkező Eötvös volt, majd a tárcaíró Eötvös. Némelykor a humor aranyozta be átmeneteit, majd kivált beszéde vége felé, gazdagon bugyogott fel belőle az őserő, magvas gondolatokban, eszmékben, sőt megcsillant ajkán a magasabb pátosz, s tagadhatatlan, hogy a hallgatóság elragadtatással csüggött rajta, mégha nem osztotta is nézeteit.

Mert nem osztotta.

Ha a sztenográfusok ráérnek hátra is figyelni, sokszor jelezhették volna a »mozgás«-t, meg »ellentmondások»-at. Volt Eötvös beszédében sok vaskos és darabos részlet is, ami nem egyszer mozgást idézett elő, s midőn a hulla agnoszkálásnál jelen volt Székely Ferenc királyi ügyészről megjegyzi: »ezentúl nincs többé joga arra, hogy az ügyészség hivatalában még tovább is helyet foglaljon«, az elnök is kénytelen rendreutasítani.

- Annak megítélése nem tartozik a védő úrra.

- Véleménymondás jogomban van - felelé Eötvös.

- De a sértés nincs jogában.

Eötvös beszédje nem az a sablónszerű beszéd volt, mely bármi tekintetben is hasonlítana a világhírű perbeszédekhez. Eredeti beszéd volt minden ízében, erőteljesebb, szebb ezeknél, de kevésbé meggyőző. Mert a szónok merészen bánt a kezei közt levő anyaggal, át meg átgyúrta az anyagot, s mintha saját elméjének telne gyönyörűsége a szellemi elkalandozásban: szeszélyes alakzatot csinált abból.

Kimondta, hogy ő nem a közvélemény végett kívánta tárgyalni ezt a pört. A közvéleménynek semmi köze az igazságszolgáltatáshoz. Ha a nép elfogadta volna a kiabálók közvéleményét, akkor már régen rövid processzust csinált volna.

Ő azért egyezett bele a tárgyalásba, hogy hadd lássa hát a bizonyítékokat.

(De azért most egészbeszéde mégis a közvéleménynek szól.)

Gyönyörködik az ellentétekben, s így szól: »ebben a perben van tettes, de nincs tett«.

A közönség a fejét rázza, s hallik imitt-amott:

»Ellenkezőleg, ebben a pörben van tett (mert Eszter csakugyan nem él), de tettes nincs«.

Élesen, jóízűen és az ő egyszerűsége imponáló hatalmával terjeszkedik ki a mulasztásokra, melyek a vizsgálatnál történtek, sejtetni hagyva, hogy azok bűnök.

Hangsúlyozásában egy egész művészet van, hol rideg, hol kedélyes, hol erős, majd ünnepélyes, néhol zordon.

E hangsúlyozás teszi azt az óriás effektust, hogy a legegyszerűbb szavai megzsibbasztják az idegeket.

Mikor kezdi:

»Pedig ha nem Solymosi Eszteré volt a hulla, hát akkor kié volt?«

Megdöbbentő csend támadt e kérdés után, mintha a velőkig hatott volna, s még sokáig bong: »kié volt?«

Az első szünet után, mert három szünet is volt közbe, átment az orvosi részletekre, elmondva azokat, amiket a dadai memorandumból már ismerünk. Csakhogy most még bővebben felhasználva a tárgyalás összes hasznavehető anyagát.

Ebbeli fejtegetései egészen tárgyilagosak, csak néha-néha nyúl a gúny ecsetjéhez és az orátori festékhez. Trajtleréket erősen megfojtogatja, amit elhisz neki mindenki, de mosolyt csal az ajkakra, hogy pápai csalhatatlansággal (amely fórum ellen pedig az egyetemi tanárok sem mertek nyilatkozni), az országos közegészségügyi tanácsot egyszerűen naivnak nyilvánítja.

(Egy hang a közönségből: Ez a rövid processzus!)

Magáról a holttestről rendkívül hosszan beszél, majdnem szárazon, de mégsem úgy, a száraz előadás művészetével. Nem egy helyütt plasztikus szépséggel domborodik ki, amit bizonyítani akar. Egy kis apercu néha, jó helyre vetve, életet ad a száraz értekezésnek.

Nagy mozgást idézett elő, midőn Kozmának köszönetet mond a magyar igazságszolgáltatás becsületének megvédéseért. Általában el lehet mondani, hogy monumentális e beszéd, mely Magyarország ügyvédi karának büszkeségére szolgálhat, s melyhez fogható ügyvédi szónoklat, még e században nem mondatott se itthon, se egyebütt.

AZ UTOLSÓ NAP

Nyíregyháza, júl. 31. [aug. 1.]

Eötvös Károly monumentális beszéde - mely messze felülmúlta még a hozzá kötött várakozásokat is - nagy szenzációt keltett Nyíregyházán azok előtt, akik közvetlenül hallották. Egész tömegek várják a lapárusító fiúkat az utcákon, hogy nyomtatásban is olvashassák.

Eötvös munkatársa a »Pesti Hírlap«-nak, s épp azért nem akarom újra meg újra ecsetelni azt az elragadtatást, melyet még azoktól is kivívott, kiket a remek beszéd bámulatba ejtett, de meg nem győzött.

Mai nap folyamán minden oldalról (azazhogy csak egy oldalról) tömegesen érkeznek hozzá az üdvözlő sürgönyök még külföldről is. Maga Korniss elnök is élénk elismeréssel nyilatkozik magánkörben a hatalmas beszédről.

Eötvös a rendkívüli hosszú előadás után éppen olyan üdének, rugalmasnak érezte magát, mint egyébkor. Egy csöpp kimerültség sem látszott rajta, s este egész pihent ésszel adomázott magánkörben, rendes szokása szerint, miután előbb még a rengeteg halmaz gyorsírói jegyzetet át is nézte, és kijavította.

Saját állítása szerint sokat nem mondott el, amit még szeretett volna, de már az idő előrehaladottsága nem engedte.

Érdekes volt a beszéd alatt az öreg Scharf, ki feszülten figyelt minden szavára, s egy darabon bizonyos elégedetlenséggel hallgatta; hanem mikor aztán Eötvös belemelegedett, s a Móric gyerek dolgait kezdte festeni, egyszerre felvillogott az öreg szeme, majd pedig könnyekkel telt meg, alig bírta törülgetni vörös kendőjével.

- Igaz! Minden szava arany! - motyogta közbe.

Mikor pedig vége volt a beszédnek, s elvezették, így szólt útközben az őrnek:

- Úgy tetszik nekem, mintha én beszéltem volna ki magamat.

(S ezzel jóvátette a tárgyalások elején elejtett mondatát, hogy »jobb is volna, ha magam védeném magamat«.) Eötvös beszédére választ engedett az elnök Szalay Károlynak, aki már pénteken fogas prókátornak bizonyult.

Ma fél kilenckor kezdett beszélni hasonlóképpen nagy közönség előtt, mely ma megint megtöltötte zsúfolásig a termet leginkább azért, hogy még egyszer utoljára lássa a saktereket.

Szalay mindenkit meglepett jó riposztjaival. Tiltakozik a közönség ki-kitörő helyeslése mellett a »kikészítés« divatba hozott értelmezése ellen, s bizonyítja, hogy keresztény tanúk vallottak zsidók mellett, de zsidó tanúk nem vallottak keresztények mellett, valamint keresztény tanúk saját maguk ösmerték be, hogy hamis tanúk voltak. Ki készítette ezeket hát ki, ha nem a zsidók?

Azután a vérvádat bizonyítgatta. Számos kútfőket hozva fel, részint pedig redukálva a védők ellenkező irányban felhozott forrásait.

Beszédje eleinte higgadt és nyugodt volt, de a közepe táján, újra átcsapott a szenvedélyeskedésbe, s Eötvöst azzal vádolta, hogy Smilovics csak akkor vonta vissza vallomását, mikor már előbb Eötvössel értekezett.

Izgatott mozgás és hullámzás volt észrevehető a közönségben.

- Nem igaz! - méltatlankodik Eötvös.

Az elnök megrótta e kifejezést.

De később meg kellett róvnia Szalayt is, ki megint átcsapott a keresztnek a sakterkés elleni harcára, s élénk színekkel ecsetelte a szemitizmus rombolásait.

Mikor pedig később a »gyilkos vádlottak«-ról kezdett disszertálni, Braun sakter, ki már egy hónapon keresztül beleélte magát a törvényszéki prakszisba, felállt és tiltakozott Szalay sértései ellen.

Szalaynak Eötvös felelt legelőbb. Cáfolgatott egyet-mást azok közül, amiket elmondott, de bizonyos fumigáló modorban. Mikor felállt, a közönség egy része tüntetőleg távozott a teremből. Azután Heumann szólt még nehány szót a maga védelmére, állítván, hogy ő Smilovicscsal már csak a vallomás visszavonása után beszélt.

Funták erős bariton hangját is hallottuk még. A Pestre utazott Friedmann nevében utasítja vissza Szalaynak Friedmannra vonatkozó állítását.

Az elnök még egyszer nevenkint szólítja a vádlottakat: »Van-e valami mondanivalójuk?«

Egyiknek sincs.

Az óra már dél felé jár az átelleni tornyon.

Az elnök feláll, rákötözgetve a spárgát a nagy iratnyalábra, s végképp befejezettnek nyilvánítja a tiszaeszlári ügy végtárgyalását.

A közönség megkönnyebbülve tolong ki a teremből, majd a rabok is elhúzódnak, hogy vissza ne térjenek ide soha többé. Azután a védők cihelődnek fel, végképp a szomszéd kisterem ajtaján kopott szalonrokkjaikban, melyek mind újdonatújak voltak az első napon.




MESÉK A »MESÉ«-RŐL

A közvélemény

[aug. 2.]

Hol volt, hol nem volt, valahol valami regés országban egy csoda órát csináltak az ottani kitűnő órásmesterek.

Az óra jól járt és az egész környéknek mutatta az időt.

Az órások gazdájának egyszer légyottja volt, nehezen várta hölgyét, s parancsolá az órásoknak:

- Menjetek, igazítsátok meg az órát, hogy siessen egy kicsit.

Az órások meg tudják úgy igazítani, hogy sietett. És ez igen gyakorta megtörtént.

Egyszer azonban úgy fordult a kocka, hogy az órások gazdája édes pásztorórát töltött palotájában, mely már vége felé közelgett.

- Menjetek - parancsolá újból az órásoknak - igazítsátok meg az órát, hogy elkéssék egy kicsit.

Az órások hátrafelé igazították az órát. Kivettek belőle egy srófot.

S az óra, csodák csodája, ahelyett, hogy csak késett volna, ment, sebesen ment visszafelé.

Az órások ijedten röffentek össze erre, hogy megigazítsák; próbálták beléhelyezni a kivett srófot, megkísérlették visszafelé indítani a kerekeket, kijavították a rugókat, de az óra nem állott helyre, s nem mutatta többé az időt, csak az órások kontárságát.

A védelem

És mert az óra rosszul járt, senki sem tudhatta, mennyi idő van. Mikor kell a levest befőzni, mikor kell lefeküdni, mikor kell felkelni.

Minden félszegül volt megtéve.

A lakosok, midőn homályosulni kezdett künn a láthatár, izgatottak lettek.

- Jön a felhő, a rettenetes felhő... villám van benne! - kiabáltak némelyek reszketve, mások vidáman.

Összegyűltek a harang alá, és tanácskoztak, mit tegyenek.

Az egyik így szólt: »Nekem sok szénám van odakünn, nem szeretném, ha megázna, kergessük szét a felhőt a harangokkal. Védjük magunkat«.

- Nekem repcém van - szólt a másik -, arra meg nem ártana az eső. Hagyjuk a felhőt, atyafiak. Hozzá ne nyúljatok a harangkötélhez, azt mondom.

Az egyik a szőlőre tartotta kártékonynak az esőt, a másik a tengerire hasznosnak...

S így folyt a veszekedés az elkeseredésig.

Végre azonban mégis meghúzták a harangot, mind a hármat... s lógázták a kihólyagosodásig az egész erejükből.

S csak elharangozás után vették észre, milyen fölösleges dolgot műveltek.

Nem felhő volt, hanem csak sötétség.

Az ellenszenv

Egy fővárosi ismerősömet, aki ritkán látott nyílt mezőket, igen meglepett az, hogy egy helyütt nagy szürke folt volt a réten, s e szürke folt össze volt repedezve.

- Mi ez? - kérdé. - Miért repedezett itt össze a föld dirib-darab kockákra?

- Mert víz állt rajta.

- Lehetetlen. Hát vizet ennyire nem tűri meg a föld?

- Nem bizony felül; csali annyit szeret belőle, amennyit magába szíhat alulra.

- Mégis csodálatos, hogy kiöli a vetést, és így összetöri a földet.

- Csak míg megszikkad. A repedések beforrnak, s a föld gazdagabb kalászokat hoz jövőre.

A fegyelmi vizsgálat

A szúk lakták egy ajtónak a gerendáit. Négy félfája volt az ajtónak a falba beépítve, mint minden ajtónak. Kettő oldalt, egy keresztbe felül, a negyedik pedig alul: ez volt egyszersmind a küszöb.

Lakóhelynek ez a legkényelmetlenebb. A szúk egzisztenciája veszélyeztetve volt, mert a küszöbön át nem fúrható piszok-domb feküdt.

A szúk egy napon megriadva kezdtek tanácskozni, hogy melyik gördítette ide az emberek közül e szörnyű dombot, hogy bevádolják az illetőt a csípkedő állatoknál.

Mikor javában foly a tanácskozás, közéjük gurul a pók, s így szól:

- Én az emberek között lakom, ösmerem őket. Bizvást mondhatom, hogy senki sem akart nektek ártani... a piszok dombot egyikök sem csinálta.

- Hisz akkor nem volna ott. Valakinek csinálnia kellett.

- Valamennyien csinálták - szólt a pók -, de senki sem tudja, hogy ő csinálta. A küszöbön minden nap átment vagy száz ember, s az mind hagyott egy parányit a maga szennyéből. De hogy ki mit hagyott, bizonyítani nem lehet.

A szúk, mert nem ösmerték a viszonyokat, nem hitték el a pók okos észrevételeit, és még mai napig tanácskoznak.




A FRESKÓK

[aug. 3.]

Nos, hát én végre is láttam valami olyat Szabolcsban, amin nem botránkoztam meg.

Az az ibrányi templom.

Nem értek a régészethez, Rómer Flórist csak híréből ismerem, de az ibrányi templom engem is meglepett. Éppen úgy néz ki, mint a budai Mátyás templom, csakhogy még ódonabb.

Oda van írva, hogy renováltatott a külseje 1625-ben.

Megbolondulni való szám egy régésznek. Mindjárt letérdepelne ide a gyepre, s úgy imádkozva nézné ájtatosan azt a ékesen beszélő négy numerust.

Engem meglehetősen hidegen hagyott, csak Nyíregyházán figyelmeztettek aztán rá, hogy miért nem mentem be a templomba, a kálvinista pap (mert csak a reformáció óta lett kálomista templom, azelőtt anyaszentegyház volt) ideadta volna a kulcsot, okvetlen meg kellett volna nézni, mert gyönyörű freskók vannak benne, tán még Nagy Lajos korából.

- Hogyan, freskók? Teringette! Ejnye de sajnálom! - mondtam szórakozottan.

- No, nem tesz semmit. Hiszen közel van. Egy délután kimehetünk. Én ezelőtt két évvel láttam a freskókat. Bámulatos dolgok ezek! Meg fogja lepni.

Hát egy délután csakugyan kirándultunk egy nyíregyházi professzorral, s beállítottunk egyenesen a paphoz.

A tiszteletes úr szőke, beteges fiatalember, igen szívélyesen fogadott bennünket.

- Egy kérésünk lenne, tiszteletes uram, szeretnők a templom belsejét megnézni.

- Nagyon szívesen - mondá. - Most igen csinosan néz ki. Mert nevezetes vendéget várnak.

- Kit?

- Ipolyi Arnold püspököt.

- Ő jön le? Csak nem a sakter-tárgyalásokra?

- Nem tudom; Lónyay Menyhért őexcellenciája a minap járt a birtokain, mert idevaló birtokos a gróf, s akkor először kegyeskedett megnézni a templomot. Van annak tán két hónapja is. Tetszett neki. Most vagy egy hete levelet kaptam tőle, saját kezű levelet, hogy a templomnak műtörténelmi becse van, s igen kíváncsi rá a besztercebányai püspök, minélfogva e napokban iderándulnak.

Ezze1 levette a nagy kulcsokat a szögről, s udvariasan elölbocsátott a kis udvaron át, melyet kuszán nőtt líceum kerítés övezett.

Éppen megszólalt délre a harang.

- Újdonatúj harangunk van - mondá büszkeséggel a toronyra pillantva. - Remek a hangja, oly remek, kérem.

A kulcs eközben csikorogva fordult meg a zárban.

- Méltóztassék!

Beléptünk. Pompás hűs levegő csapott meg, a napfény csak szelídítve hatolt be a színes ódon ablakkockákon.

- Nini! - kiáltott fel társam egyszerre a földbe gyökerezve. - Hol vannak a freskóképek?

- A freskóképek? - szólt a tiszteletes úr egykedvűen. - Nagyon régiek és kopottak voltak azok - tette hozzá szerénykedve -, aztán mi kálvinisták is tudjuk ám, mi az udvariasság: a püspök tiszteletére bemeszeltettem őket.

- Barbár! - sziszegte útitársam bosszankodva.

- Kilenc forintba került - folytatta a pap kedveskedéssel. - Szerény az eklézsia. Sok biz az. Hanem hát pompásan is veszi ki magát.




Hátra Kezdőlap Előre