[TÁVIRATOK]

Az ítélethirdetés előtt

[aug. 3.]

Nyíregyháza, aug. 2. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Városszerte izgatottan várja mindenki a holnapi ítélethirdetést. A megyeház előtt egész napon át csoportok képződnek kíváncsiságból, kik biztos hírt szeretnének tudni a bíróság megállapodása felől. Különösen azokat, kik a megyeházból jönnek, ostromolják kérdésekkel, de hiába, mert habár kétségtelen, hogy az ítélet már meg van hozva és csak az indokolás nincs még véglegesen megállapítva, és habár több mint valószínű, hogy az ítélet minden irányban fölmentő lesz, egészen bizonyosat ma még senki sem tud a bíróság tagjain kívül, tőlük pedig legtávolabb célzás sem szivárog ki a közönség közé. Hogy zavartalanabbul tanácskozhassanak, nem is a törvényszéki helyiségekben, hanem az elnök lakásán szoktak összegyűlni és naponként több órán át tanácskozni.

Az a hír is el van terjedve, hogy nem hirdetik ki holnap az ítéletet, mert a bíróság nem készülhet el az indokolással; ez azonban kevés valószínűséggel bír.

Némely budapesti lapban katonaság kirendeléséről, csendőrség szaporításáról világgá bocsátott hírek - mint biztos forrásból értesülök - teljesen alaptalanok.

Már az antiszemita körök is el vannak rá készülve, hogy a vádlottakat fölmentik, és minden reményöket a dadai hullára vonatkozólag újabban fölmerült, állítólag igen fontos adatokra helyezik. (L. alább. A szerk.)

Az itteni evangélikus lelkésznek, kiről egyik budapesti lap azt írta, hogy Eötvösnek szerencsét kívánt védbeszédéhez, be akarták verni az ablakait, de szándékuktól elállottak, miután a lelkész megcáfolta a kérdéses lap hírét.

Ma délután a vádlottak nejei tisztelegtek Eötvösnél, hogy hálájukat nyilvánítsák a védelemért. Eötvöst különben is minden oldalról elhalmozzák üdvözlő levelekkel, táviratokkal és virágküldeményekkel. Szalay magánvádlónak pedig az antiszemita érzelmű nyíregyházi nők készülnek ovációt rendezni.

(A föntebb említett új adatok a dadai hulláról a Függetlenség következő tegnapi keletű sürgönyére vonatkoznak: Szalay Károly magánvádló meglepő adatok birtokába jutott a Csonkafüzesben feltalált dadai hullát illetőleg. Körülményesen ismeretes, hogy kié volt a hulla, ki kerítette és szolgáltatta bűnpalástolás céljára. Nevek, helyek, napok összevágóan felderítik e gyalázatos üzelem eredetét. A hullacsempészés más vérlázító bűnténnyel van összeköttetésben. Az, ki a hullakerítésben segédkezett, megölve találtatott a hullaúsztatás idejében. Hatóság ismeretlen emberek által való megöletést konstatált. A csempészésnek orvosi előkészületei, a végrehajtás és preparálás megdöbbentő részletűek. Két adat beszerzésére most tétettek meg a szükséges lépések. Beszerzésük után Szalay magánvádló azonnal megteszi főljelentését. Bizonyos továbbá, hogy Móric szándékosan hallgatta el vallomásában atyjának a gyilkosságban való bűnrészességét. Védők óvakodnak ezt feszegetni; még Szalay nyílt föltevése után is hallgattak erről. Móric most már mindent elmond, a gyilkosság képe így kiegészítődik. Szalay kedvezőtlen ítélet esetén Móric megesketésének elrendelését és a vizsgálat kiegészítését fogja kérni föllebbezésében.)

Az ítélet kihirdetése

[aug. 3.]

Nyíregyháza, aug. 3. D. e. 9 ó. 30 perc. (Saját külön tudósítónk távirata.) Már tegnap estefelé kiszivárgott, hogy az ítélet minden irányban felmentő lesz, s a bíróság kételyei pusztán az indokokban lesznek kifejtve. A felmentő ítélet híre nagy örömriadalt okozott zsidó körökben. Csoportokká képződtek az utcákon, s többnemű lakomákat és tüntetéseket terveznek a védőknek és a szabadon eresztett vádlottaknak. Védők lebeszélik e tervükről, s sietnek azt megakadályozni. A keresztény lakosok lehető nyugalommal várják az ítélet kihirdetését. Az alispán, kiről azt hiszik, hogy már tudja az ítélet indokait, egész ostromoknak van kitéve, mert a bíróság hallgatag tagjaitól kérdezősködni nem mernek. A legkisebb rendzavarás sem fordult elő.

Nyíregyháza, aug. 3. 11 óra. (Saját külön tudósítónk távirata.) Már tíz óra körül nagy néptömeg gyülekezett össze a megyeház előtt levő körülláncolt téren. A felmentő ítélet már széltében el van terjedve, de azért nem hisznek a saját fülüknek sem, hallani akarják ünnepélyesen kihirdetve. Az őrök alig bírják feltartóztatni a tömeget, hogy túlságos számban ne hatoljon a terembe. A lapok tegnapi kalandos hírei az új bűnszálak felfedezéséről, nagy hitelt találnak a népnél, s enyhítik a fölmentő ítélet miatti elégedetlenséget.

Nyíregyháza, aug. 3. 11 óra 25 p. (Saját külön tudósítónk távirata.) Kevéssel tizenegy óra előtt bevezetik a vádlottakat a terembe, kiket erős fedezet alatt hoztak át a nagy piacon.

A vádlottak közönyös, úgyszólván hetyke magaviseletet tanúsítottak, kivévén Schwarzot és Jungert, kik sápadtak voltak, és kimerülteknek látszottak.

Pont tizenegy órakor beléptek a bíróság tagjai a terembe. Mindnyájuk arcán ünnepélyesség volt és nyugalom.

Mély csendben kezdte olvasni Korniss az ítéletet.

Az úgynevezett »antiszemita padok« a teremajtó mellett nagyobbára elvesztették régi gazdáikat, egészen új alakok ültek ott ma.

Végre elhangzott az »Őfelsége a király nevében«, s azután jött a tizenöt vádlott nevének, életkorának stb. unalmas felsorolása, s elhagyták az elnök ajkait a döntő szavak, hogy »felmentettnek, szabadonbocsátásuk elrendeltetik, s az okozott rabtartási és más költségeket az állam viseli«. (Egy hang a terem baloldalából: Szegény állam!)

Csakhogy az volt a fátum, hogy ennek a pörnek a legeslegutolsó porcikája is érdekes legyen.

...Ki van már mondva a fölmentő ítélet, de azért az érdek most se csökkent, sőt most támad még csak síri csend.

Még a lélegzetét is elfojtja minden ember.

Halljuk az indokokat. Az indokok érdekesebbek az ítéletnél...

Az ítéletben kilökték az ajtón a gyanút, a vádat, olyan fürge az, hogy az indokokban nyomban visszajöhet.

Nyíregyháza, ang. 3. D. e. 11 óra 40 p. (Saját külön tudósítónk távirata.) Az indoklás felolvasása közben elnök fölkéri a hölgyeket, hogy távozzanak a teremből. Alkalmasint a hulla-szőrzetről is szó lesz. Az utcákon mindenütt meglátszik, milyen nagy esemény történik fenn a szék-palota első emeletén. Tömeg hullámzik künn: kocsik robognak, a távíró hivataltól meg vissza. A vádlottakat délután kibocsátják. A hangulat kezd izgatottabb lenni. Arról tanácskoznak a bírák szünet közben, hogy a vádlottakat éjjel kellene kibocsátani, nehogy megtámadásoknak legyenek kitéve.

Az ítélet kihirdetése után

Nyíregyháza, aug. 3. D. u. 1 óra 30. (Saját külön tudósítónk távirata.) Az ítélet kihirdettetvén, úgy a közvádló, mint a védők megnyugvásukat jelentették ki; ellenben a magánvádló bejelentette föllebbezését.

Elnök ezután figyelmeztetést intézett a vádlottakhoz, hogy tűzhelyeikhez hazatérvén, békében éljenek keresztény polgártársaikkal, és a kiállott szenvedést ne a bíróságnak, ne a törvényszéknek, ne egyeseknek, hanem a körülmények találkozásának tulajdonítsák, és nyugodjanak meg sorsukban.

Végül Eötvös köszönetet mond az elnöknek és a bíróságnak, és ezzel az ülés egy órakor véget ér.

Ülés után a védők testületileg tisztelegnek az elnöknél és ismételték köszönetüket.

Tüntetés Eötvös ellen

Nyíregyháza, aug. 3. (Saját tudósítónk távirata.) Az ítélet kihirdetését megelőzőleg a városban az izgatottság szerfölött nagy volt. Már széltében beszélték, hogy az ítélet okvetlenül felmentő lesz. Eötvös Károly védő ablakait az éjjel ismeretlen tettesek beverték. Éppen így járt Bartholomeidesz evang. lelkész is, akiről azt híresztelték el, hogy Eötvös védbeszéde által meggyőzetett és ezt ki is jelentette. A jobb érzelmű közönség ma megbotránkozását fejezte ki e gyerkőc-csíny fölött. Maga Eötvös éppen nincs fölindulva az eset miatt, s mindössze csak mosolyog fölötte.

Nyíregyháza, aug. 3. (Saját külön tudósítónk távirata.) Ma éjjel beverték Eötvös ablakait. Kerekréthy kapitány reggel odament és mély sajnálkozásának kifejezése mellett erélyes vizsgálatot ígért.

Nyíregyháza, aug. 3. (Saját tudósítónk távirata.) Teljesen jó forrásból közölhetem, hogy a védők nem oszlanak szét minden további aktus nélkül. A vádlottak szabadon bocsátása után azokat egyenkint ki fogják hallgatni, és tényállást vesznek tőlük a kiállott jogtalan szenvedések felől.

A védelem minden jogsértést szigorúan számbavesz, és erélyes intézkedést fog tenni, hogy semmi jogtalanság se maradjon megtorlás nélkül.

AZ ÍTÉLET UTÁN

(Búcsú a közvéleménytől)

[aug. 4.]

Vége van! Mire ezek a soraim megjelennek, már az öreg Scharf ott fog baktatni hazafelé az országúton. A megyeházzal átellenes börtönökre kiragasztják a cédulát, hogy »azonnal be lehet költözni«. Henter kicsinnyé lapul, »Nyíregyháza« nem lesz látható a telegramok sorai közt... azazhogy még lesz, de utoljára.

Apródonkint nem marad aztán semmi ebből a pörből.

A Móric gyereket hazaviszi az apja, ha megy (de nem hiszem, hogy menne), az Eötvös bevert ablakait becsinálják az üveges tótok.

Sőt megeshetik, hogy a közvélemény is lecsillapszik. Mert ez a legmakacsabb. Ez vitte ezt a pört, ez ült rajta az aktákon, s ez még ráülhet az ítéletre is.

Persze, hogy a közvéleménynek semmi köze ehhez, senki sem bízta rá, hogy az orrát beleüsse az igazságszolgáltatásba, de ha neki tetszett, hogy ő magára szignáltatta ezt az ügyet, ki tehet arról?

Némelykor ott se úr, ahol ő van otthon, packázik vele minden ember, ahol pedig nincsen semmi jussa, egyszer csak kapja magát, s ő packázik minden emberrel.

Olyan berzenkedő, haragos lett, hogy még mi leghűbb szolgái is csak lábujjhegyen jártunk körülötte: nem bízott már meg senkiben, csak törni-zúzni akart.

Biz én most már bevádolom, hadd legyen még valami pörlekedés, ha benne vagyunk.

Én megengedem, hogy igen kényelmetlen dolog lehetett a saktereknek ülni, a védőknek védeni, a bíráknak ítélni, de arra leteszem a hitet, hogy mégis nekünk, újságíróknak jutott a legkellemetlenebb rész: erről a dologról írni.

És mégis mi sül ki a legvégén?

Az, hogy a saktereket fölmentik, a védőket megjutalmazzák, a bírákat megdicsérik - minket meg összeszidnak.

*

Hanem hát most már úgyse írunk többet erről az ügyről; elbeszélhetem epilógnak a saját szerencsétlenségemet: hogy miképp lettem én kriminalista.

Hát úgy, hogy nekem megtetszett a vidéki kirándulás eszméje: alig vártam már, hogy megszabaduljak innen a redakció igájából. Úgy fogtam fel, hogy elmegyek egy kicsit pihenni. Megcsalom a többit.

Így értem el Nyíregyházára. Kárörömmel gondolva a szegény kollegákra, akik most odahaza csinálják az újságot.

Csak harmad-negyed nap vettem észre, megnyúlt ábrázattal nézve az érkező lapokat, hogy »nini, nini, hiszen az egész lap színig tele van telegramokkal, és a mi leveleinkkel«.

Az irigység sápadt ördöge mérget vetett gondolataimba.

»Oh, oh! Hiszen tulajdonképp azok pihennek most, akik otthon dolgoznak.«

Ez volt az első tragikum. Az első nagy csalódás. Azután jött a többi. A kék szemek és a fekete szemek, a körmök, a lábnyomok, a vallomások, a tanúk, a doktorok... mindezek összefolytak egy rettenetes káoszba.

És mindennap leírtam hűségesen a benyomásaimat, úgy, amint éreztem, amint én gondoltam. Igaz volt-e vagy nem igaz, mit tudom én?

Kikérdeztem antiszemitát, filoszemitát, dzsentrit, polgárt, parasztot, el nem zártam magam semmi benyomás elöl. Hiszen önök vehették észre a »P. Hírlap«-ban, hogy így volt.

Megdöbbenve tapasztaltam azonban, hogy ebben az ügyben senki sem tárgyilagos.

Tehát én sem lehetek az. Vettem is észre magamon olyanféle szimptómákat, hogy némelykor Zoltán Jánost néztem Deák Ferencnek, máskor Eötvös Károlyt tartom Trajtlernek. De - megvallom - voltak olyan pillanataim is, amikor azt hittem, hogy Eötvös sem tud semmit, Zoltán se, hanem én magam értek legjobban a doktorsághoz. (Ez is az epidémiához tartozik.)

Végre eluntam gondolkozni, s hazajöttem. Itthon legelőbb felkerestem a keresztény ismerőseimet.

Azok rámrontottak dühösen.

- Hát már te is, Brutus? Te is átcsaptál a zsidókhoz?

Hebegtem valamit, s meghökkenve gondoltam rá, hogy elhibáztam valahogy, úgy lesz, bizonyosan úgy lesz, ejnye, ejnye, mégiscsak borsosabban kellett volna írnom erről az ügyről a zsidók ellen.

Kevés vártatva összejövök az utcán zsidó ismerősökkel: No, hogy fognak most nekem ezek hálálkodni. Szemrehányólag néztek rám.

- Nem tételeztük volna fel... Oh, milyen cikkek! Nincs azokban semmi, csak a nagy antiszemitizmus.

Az öröm pírja ült ki arcomra. Kifeszített mellel haladtam tovább.

Nagy siker! Senki sincs velem megelégedve... Most már biztos vagyok benne, hogy mindig az igazat írtam.

*

És most isten önökkel, olvasóim. Kriminalista pályám be van végezve. Leteszem a tollat. Önök meg tegyék le a haragot.

[TÁVIRATOK]

Az ítélethozatal után

[aug. 4.]

Nyíregyháza, aug. 3. (Saját külön tudósítónk távirata.) Az ítélet kihirdetése után a közönség, élénken társalogva, de különben nyugodtan és rendben hagyta el a megyeház termét.

Alig mondta ki az elnök az ítélet végszavait, még mielőtt a terjedelmes indokolást felolvasta volna, a közönség valóságos ostrom alá fogta a távíróhivatalt. A szélrózsa minden irányába elsürgönyözték e két szót: »Vádlottak fölmentettek«. Több mint négyszáz ily értelmű sürgöny ment el innen, egyebek közt Montefiore-nak Londonba, Kossuthnak Turinba stb.

Nyíregyháza, aug. 3. (Saját külön tudósítónk távirata.) D. u. öt óra tájban a Szabolcs megyei izraeliták küldöttsége Mandel Pál budapesti ügyvéd vezetése alatt megjelent Heumannál, hogy az ott egybegyűlt védőknek köszönetet szavazzon. Mandel beszédére Eötvös válaszolt. Válaszában azon meggyőződését hangsúlyozta, hogy a kiállott szenvedések, mint erre a protestánsok üldöztetésük alkalmával adtak magasztos példát, nem gyengíteni, de erősíteni fogják hazaszeretetüket.

A foglyok szabadon bocsátása

Nyíregyháza, aug. 3. (Saját külön tudósítónk távirata.) Délután 4 órakor a védők a kir. ügyészség tagjainak kíséretében megjelentek a fogházban, hogy részt vegyenek a letartóztatottak szabadon bocsátásának hivatalos aktusában. Nagy néptömeg gyűlt össze a fogház kapuja előtt, többnyire a letartóztatottak hitsorsosai és hozzátartozói.

A fogházfelügyelő átadta mindegyiknek az elbocsátó levelet.

Friedmann és Heumann védők pedig pénzt osztottak ki közöttük, melyet a budapesti izraelita hitközség küldött oly célból, hogy amíg valamely becsületes kereset után láthatnak, legyen miből élniök.

Kaptak pedig: Scharf József, Grosz Márton és Vogel Amsel egyenkint ötszáz forintot, Schwarz Salamon, Braun Lipót, Weiszstein Lázár, Junger Adolf egyenkint 350 frtot; Buxbaum Ábrahám, Taub Emánuel egyenkint 250 frtot; Braun Ábrahám, Lusztig Sámuel egyenkint 200 frtot; Smilovics, Hersko, Wollner, Klein Ignác egyenkint 150 frtot.

Friedmann intette őket, hogy jó egyetértésben éljenek polgártársaikkal, ne kötődjenek senkivel és legyenek becsületes magyar emberek.

Most egyenkint beszólították a letartóztatottak nejeit. Megható volt látni az örömükben zokogó embereket, amint megölelték nejeiket, s a család és az otthon felől kérdezősködtek, melynek körébe immár visszatérhetnek.

Pár perc múlva, a feltűnés elkerülése végett, egy hátsó ajtón egyenkint bocsátották ki a foglyokat nejeikkel együtt.

Móric nem akart a szülői házba visszamenni

Nyíregyháza, aug. 3. (Saját külön tudósítónk távirata.) Mihelyt a fölmentett foglyokat szabadon bocsátották, Scharf József Eötvös védőügyvéd kíséretében fölment a megyeházára az alispánhoz, ahol jelen volt Miklós Gyula tiszteletbeli főjegyző és Gencsi Bertalan megyebizottsági tag is.

Felhívatták Móricot és az alispán lelkére beszélt, hogy térjen vissza az apai házhoz. A fiú kezet csókolt apjának, ez pedig megcsókolta Móricot.

»Te hibásabb vagy, mint én - úgymond az apa -, de megbocsátok neked; gyere haza!«

Móric azonban kijelentette, hogy nem tér vissza szülőihez, és emellett megmaradt akkor is, midőn Eötvös közölte vele, hogy több oldalról fényes ajánlatok érkeztek jövőjének biztosítása tekintetében.

Így báró Hirsch késznek nyilatkozott őt valamely nevelő intézetben kiképeztetni. Hasonló ajánlatot tett Bischitz Dávidné Budapestről, valamint több más vagyonos izraelita is. Valamennyien azonban ahhoz a föltételhez kötötték ajánlatukat, hogy Móric előbb térjen vissza szülőihez, mit a fiú következetesen megtagadott.

Az alispán erre kijelentette, hogy előterjesztést intéz a belügyminiszterhez, annak elintézéséig pedig türelemre intette az apát. Móric tehát egyelőre Henternél marad.

Mi történik Scharf Móriccal?

[aug. 5. ]

Nyíregyháza, aug. 4. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Eötvös ma táviratilag előterjesztést intézett a belügyminiszterhez Scharf Móric kiadása ügyében. A belügyminisztertől délután távirati értesítés érkezett Eötvöshöz, hogy az alispán sürgönyileg utasíttatott Móricot apjának átadni. Eötvös azonnal felkereste Scharf Józsefet, és vele az alispánhoz ment a megyeházra. Itt előadván a miniszter távirati értesítését, az alispán azt felelte, hogy Móric újabban határozottan kijelentette, hogy inkább kútba ugrik, semhogy visszatérjen szülőihez. Ennek alapján úgy az alispán, mint a főispán felterjesztést intéztek a belügyminiszterhez; újabb miniszteri intézkedésig tehát Móricot ki nem adhatja.

Az alispán Eötvös távozása után azonnal táviratozott a belügyminiszterhez, kérvén a további intézkedés felfüggesztését, míg előterjesztése elintéztetik; egyúttal utasítást is kért arra nézve, vajon Móric vonakodása esetében karhatalom alkalmaztassék-e, mert botránytól lehet tartani.

Eötvös semmi szín alatt nem akarja a fiút Henternél hagyni, hanem Flegmann orvoshoz akarja adatni, és evégett újra a miniszterhez fordul.

A falakon falragaszok vannak, melyekben a kapitány a lakosságot csendre és a rend szigorú fentartására inti.




A TEKINTETES VÁRMEGYE

[aug. 5.]

A tekintetes vármegye! Szegény, elsoványított óriás! Azt a gyanút kenik rá, hogy már oly gyönge ő, ki viharokkal dacolt, ki kormányokat tört össze egykor, hogy most elaggva már ablakbeverésekben virtuskodik, mint a vásott gyerkőc, és azt kenik rá, mintha mégis oly erős volna, hogy fel akarja fordítani a világot és a századokat is visszalöki, ha neki tetszik.

... Sem nem olyan gyönge még, sem nem olyan erős már.

A dzsentri kevély címerei ott csillognak még a kastélyok homlokzatain, a cifra tarsoly még ott hánykolódik a megyei huszárok oldalán, de már nagyon megkopott az aranyozása: a nagy öblös kalamáris is ott áll még a tekintetes zöld asztalon, de megcsúfolva.

Derék vén tintatartó, melyből annyiszor kelt ki fényesen az igazság, jog, szabadelvűség. Ezek laktak benne örökösen, s harcolni jöttek, hogyha kellett. Most Eötvös azt mondja, hogy a középkor fúriái másztak elő onnan.

...Repedj meg, öreg kalamáris, szégyenletedben!

Nem, azt már nem érdemelte meg a vármegye... Fiú ebben a pörben megtagadta szülőjét.

Minek kellett azt kétszer megcsinálni?...

A kalodák régen eltűntek. Az utolsó ős jelvény volt a deres. Azt is a tűzre tette. Mind elhagyogatta apránként, amit kifogásoltak rajta. Saját maga vetette oda az ollónak haját, melyben az ereje volt, lenyeste körmeit, amikkel karmolni lehetett, leakasztotta buzogányát, amellyel ütni tudott.

Csakhogy ki tehet arról, ha mégis olyan, mint a sárkány, akinek mikor az egyik fejét levágják az ólom szérűn, mindjárt kinő helyette másik? Mit tehet ő arról, hogy még megvan, s gyakorolja, ami a hatalmából megmaradt?

Mert maradt ám még. Mikor már azt hitték, hogy egyebet nem is tud parancsolni, mint legfölébb azt, hogy itt vagy ott »tilos a dohányzás«, akkor egyszerre még mindig szemet kezd szúrni az ereje. Mint a gazdag ember, ha elpusztul, még sokáig tud bizonyos fényt kifejteni a maradékokból, a vármegye azonképp még sokszor emeli fel fejét önérzetesen, s mellét büszkén kitárva vagy fejét dacosan hátraszegve kiáltja: »nem teszem«, vagy »ezt teszem«. S ez mindig megrezzenti, mindig sértő szavakra ingerli azokat, akik süveget emeltek előtte, míg divatban volt.

Pedig hálátlan dolog ez a gyalázkodás, mert bizony eljöhet még az az idő, hogy sírva-ríva fogjuk keresni a nemes vármegyét, de nem találjuk meg sehol sem. Már ma is csak olyanforma biz az, mint a dadai hulla, hogy a kormány azt mondja rá: »Ez a vármegye«, mi meg, akik a régit ismertük, megrázzuk a fejünket: »Nem a vármegye ez, uram, csak a ruha az övé, magát a testet excellenciátok csempészték«.

De a ruha iránt is kegyelettel vagyunk. Mert még abban is annyi reverencia vagyon, mint a giletiek ködmönében, hogy aki azt magára húzza, nyomban okos, hatalmas és emberséges emberré leszen.

Azért hát ne is restellkedjünk egy nyájas tekintetet vetni azokra, akikre most vasvilla-szemekkel néznek annyian, s akik, ha csak mai vármegye is, de mégiscsak vármegye.

A méltóságos főispán úr

Szinte furcsa, hogy nem a megye oligarcha családjai közül könyököl valamelyik a zöld asztal legközepén. Van elég zászlós nemes.

Mindenki könyv nélkül tudja a Kállay-címer köriratát: »In prosperis et asperis«; a Gencsyek címere is messze hord, a Dessewffyek itt vannak otthon. Van itt elég főispánnak való ember, azok közül, akiknek egyike a jogtalan dohánytermesztés tárgyában fölvett jegyzőkönyvbe a következőket diktálta be:

- Írják be, kérem, hogy nem tehetem; nem fizethetek az államnak a földemért, mert az a föld nekem régibb tulajdonom, mint amilyen régi az állam.

Miért, hogy e büszke nemesek szívesen tisztelik mégis Gräfflt a megye fejének, aki pedig csak az újhajtású urakból való?

A kérdésben úgyszólván benne van a felelet. Olyanok a személyes tulajdonai, melyek mindenkinek imponálnak, de senkinek sem elölgetnek.

Jámbor, dereshajú öregúr, akinek a kibékítés a fegyvere, nem a parancsolás. A kormány rendeleit nemhogy végrehajtaná, hanem csak becsempészi, megszelídített alakban. És azért mégis nyílt, egyenes jellemű, szelíd, hallgatag.

Az egész tárgyalás alatt ott ült a »dzsentri pad«-ban, csendesen figyelve, anélkül azonban, hogy valaha valamely véleményt nyilvánított volna.

Azt mondják, hogy az a legjobb főispán, akit nem lehet megérezni. Őt nem lehetett. Ha az ember nem tudná a főrendiház szavazó-üléséről, hogy minden megyének egy főispánja is van, Grafflt nem lehetett volna meglátni.

Beszélik, hogy egy titkos fölhatalmazása is volt a kormánytól, erősebb rendszabályokhoz nyúlhatni, de azt se látta senki.

Jól jellemezvén őt, azt lehet mondani, hogy mint Móric az eszlári eseményt, ő a nyíregyházai dolgokat nézte a kulcslyukon át, és nem kiáltott segítségért.

A tekintetes alispán úr

Tulajdonképpen »nagyságos«. Mert a Zoltán família mindig négylovas família volt Szabolcsban, s Zoltán János a negyedik Zoltán a szabolcsi viceispáni székben e században.

Érzi is ezt a negyedik voltát, s nem akar árnyéka lenni a nagyapáknak, hanem erőteljes folytatása.

Fiatalember még, szép, erőteljes. Némely lapok valóságos sárkánynak képzelik, aki saktervért reggelizik, s tanúképezdét igazgat. Soha ennél nagyobb csalódás. Olyan, akár a bárány. Egyike a legmodernebb embereknek mai műveltséggel, a természettől gazdagon megajándékozva virtusokkal, melyek a magyar nemesembert ékesítik.

Arisztokrata, de nem oligarcha. Önérzetes, de nem kevély. Erős, de nem erőszakoskodó.

Zoltán a leghívebb publikuma az eszlári ügynek. Izgalmas érdeklődéssel élte át minden hullámzását. Antiszemitaságát nem tagadja. Gyűlöli Eötvöst és Szeyffertet. De azért nemes ellenfél. Elismeri, ha igazuk van.

De hát mikor soha sincsen - ő szerinte - igazuk!

Csak messziről tűnik fel olyan nagy intrikánsnak, közelről azonban nevetni lehet azok állításán, akik azt híresztelik róla, hogy az antiszemitizmus szálait ő tartja kezében.

Nem tart az a kezében semmit, kivévén a gyeplőt néha, ha négylovas fogatán kikocsizik a Sóstóra.

Eötvöséket az ingerelte fel legjobban ellene, hogy csendőröket állíttatott Groszbergné mellé, mikor Cseresné vádat emelt ellenök.

- Ahhoz nincs joga az alispánnak - szónokolt Eötvös -, hogy valakit személyes szabadságától megfosszon... - Az az én dolgom - szólt halkan a vicispán, ki éppen ott ült akkor is a közönség közt.

- Azt a miniszter se teheti - fűzte kifakadását Eötvös.

- Bizony nem - dünnyögé megint az alispán.

Eötvös felcsattant.

- Sőt azt tennie a királynak sem szabad!

Az alispán idegesen csap ujjaival a padra, s kevélyen odavágja:

- Hja, a királynak sok nem szabad!

Ennek az éles párbeszédnek csak az egyik fele (az, amit Eötvös mondott) jutott be a törvényszéki jegyzőkönyvbe. Pedig a másik fele az érdekesebb; mert az a régi megyei stílus.

A nemzetes várnagy úr

Henter Antal uram valóságos prototípusa a hajdani castellanusoknak.

Vidám gömbölyű alak, örökösen szeretetre méltó mosollyal az ajka körül. A nemzetes úr lelkét nem terheli egyéb makula, csakhogy pertu pajtásságot ivott azzal a híres Barcza Danival.

Ha az nincs meg, kevélyebben verné össze most a sarkantyúját.

De annak a hét vármegyére szóló dicsősége majd hogy meg nem tántorította. Amit meg nem tenne a világ minden smukkjáért, majd megtette egy baráti parolának miatta, hogy a várat kikémlelni engedje.

Mert a várnagy úr vára a Móric gyerek. (Így módosulnak a fogalmak az őscímekhez.) Azt őrizte ő becsülettel, hol furfanggal, hol óvatossággal, amint dukált.

De ki is volt téve sok ostromnak.

Egyszer az egyik védőügyvéd kezdte nagyon környékezni, hogy így, hogy úgy szeretne azzal a gyerekkel találkozni, nem valami rosszból, csakhogy legalább láthassa, tegye meg neki a várnagy úr azt a szívességet, hogy mutassa meg neki Móricot.

Addig-addig kérte, míg egyszer beleegyezett, magához invitálván az ügyvédet másnap délutánra.

Az ügyvéd megjelent, éppen ebédnél ült a várnagy a családjával:

- Tessék helyet foglalni. Gyerekek, adjatok egy tiszta poharat az ügyvéd úrnak.

Két egyforma öltözetű fiú volt a szobában.

- Tölts a bácsinak, fiacskám!

Hol az egyik töltött, hol a másik, kedélyes diskurzus fejlődött ki, mely eltartott késő uzsonnáig, míg végre egészen kifogyott a család a szobából.

- No, már most, kedves várnagy úr - szólt az ügyvéd suttogva -, remélem ura lesz a szavának; magunkra maradtunk, hozassa elő azt a fiút.

Henter elnevette magát.

- Minek? Hiszen már megmutattam. Két óra hosszat töltögette itt a bort a téns úrnak.

Ilyen mokány ember a nemzetes úr, akin nem lehet kifogni. Megtestesülése a hűségnek és engedelmességnek.

- Amit nekem a vicispánom parancsol - mondá egy ízben -, azt én vakon megteszem. Még a burkus királyt is vasra veretném, ha ő rendelné, s ha én megbírnám.

De különben nem jó vele kötekedni, mert a becsületére és a karakterére nagyon kényes, azért hát én se kötekedem vele tovább.

A »hallja kend« Samu

Csodálatos hatalom az, melyből minél többet szed el egyik, annál több jut a többieknek. Ahol a viceispán nagyon hatalmas, ott még a megyei huszár is dúskál a tisztességben.

Tőle ugyan csak annyit követelnek, hogy a cifra dolmány megfeszüljön rajta, hogy a huszártempót meg tudja csinálni a bokaösszeütésben, nyalkán nyúljon a csákójához, és a két bajusza ne álljon valahogy csurgóra.

Mert hiába akkor minden okos rendelet és bölcs végzés, amit az urak csinálnak, ha a huszár gyarló, arról ítélik meg az egészet, gyarlónak hírébe jut az egész municipium.

Azért hát, hogy a vármegye az, ami, abban érdeme van Horváth Samu huszárnak is.

A hírnévből neki nem jut, újságlapok nem emlegetik, de megvan az ő állásának is a maga gyönyörűsége.

Ami jó történik a megye akaratából, azt eldicsekedi:

»No, ezt okosan csináltuk.«

Ha pedig valami visszatetsző dolog »cselekedetik«, arra azt mondja fejvakarva:

»Aligha el nem hibázták az urak«.

Egyszóval, megélhet valahogy. Felelőssége nincs, de érdeme van, dolga is van, az igaz, de dicsősége nincs.

...Ámbátor többet ér a világ minden dicsőségénél, ha ráül a Hókára, s rozmaringos ablakokból egész utca hosszat szép leányok nézik sóhajtozva:

»Ni, a megye megint valami sürgős dologban jár«.

*

Az idő mindennap egy kapavágást tesz a vármegye sírjához.

Nagy sír lesz az nagyon. Hány erdőnek kell majd kidőlnie utána, hogy fejfát faraghassanak hozzá?

Az íj már fel van húzva címeredben, hajlítsd le a fatönkre öreg fejed, szegény vármegye!

Vagy ne még. Korán van.

A három búzakalászból, előbb még kiszedik a magot a funerátorok, a halról pedig levakarják az ezüst pikkelyeket.





1882
CIKKEK, TÁRCÁK




A KISFALUDY TÁRSASÁGBÓL

Nem igaz abból egy szó se, amit Bercsényi Béla fogott rá Gyulaira, mikor Kolozsvárott korteskedett ellene: hogy ti. »ez az a Gyulay, aki a königgrätzi csatát elvesztette!« Ő sose vesztett csatát, pedig ütközetben van örökké. Az igaz, hogy nem is nyert. Egész élete csupa ellentétekből áll. Nagy ember, s mégis a legkisebb valamennyi között. Jószívű ember, mégis mindenkit megkarmol. Okos ember, mégis mindig ő beszél. Mindenkinek kellemetlenségeket mond, s annak dacára kellemes ember hírében áll. Liberális s mindamellett a legnagyobb despota.

Igazi abszolutizmus uralkodik a Kisfaludy Társaságban. Amit ő egyszer megmond, azon sohasem történik semmi változás. Ha prüsszenteni találna egyszer az elnöki székről, én azt hiszem, mindenki a zsebkendőjéhez kapna, azon hitben, hogy ő prüsszentett.

Annyira megszoktatta a tagokat, hogy amit ő akar, az az ő akaratuk is.

Mély szendergéssel nézik a tagok az idők folyását már évek óta.

Végre tegnap egy kis életjelt vettünk észre. Van már Szécsen-párt és Degré-párt a Kisfaludy Társaságban.

Szécsen ugyanis nemrég egy tanulmányt írt a régi diétai szónokokról. Ebben úgy mutatja be Metternich herceget, mint a magyarok jó barátját. Ez a tanulmány megjelent a »Budapesti Szemlé«-ben.

De már ezt nem tűrhette Degré Lojzi bátyánk, aki nemcsak jó író, hanem jó magyar ember is, s most ő is írt visszaemlékezéseket, amelyekben kimutatja, hogy Metternich a magyarok ellensége volt. Kérdés azonban, hogy ez meg fog-e jelenni a »Budapesti Szemlé«-ben?

Ez a kis vita az első elevenség jó idők óta e teremben. Az igazság és a szimpátia a Degré részén van. Szívből éljenezték meg a tagok.

Pedig sokan voltak, még olyanok is, akik ritka vendégek itt, mint Szilády Áron és Vajda János. Az öreg oroszlán apprehendál valamit, s ez jól áll neki, de a Társaságnak nagy kár, hogy a környékére se jön.

Degré után Győry Vilmos következett. - A marakodó lelkek előtt az, a csendes poétikus kedélyek előtt pedig ez volt az est hőse. Calderon »Zalamea bírája« magyar fizionómiával is oly elragadó lesz, mint aminő odahaza volt. A hallgatóságot a naiv helyek mulattatták leginkább, azért mondom hogy a hallgatóságot, mert a tagok nem igen szokták a felolvasásokat hallgatni, az egy Szász Károlyt kivéve, aki nemcsak gyönyörködtetni tud másokat, hanem gyönyörködni is másokban. S ez az igazi virtus!

A két szatírát fölöslegessé tette Horatius úr, aki szinte tudott már ilyenformákat írni; valamivel jobb volt a Jakab Ödön prózája, de mégis kissé jobban kellene megrostálni a felolvasandó dolgokat.

Közönség oly nagy számmal jelent meg, hogy egy talán fölösleges is volt köztük.

Az volt ti. fölösleges, aki az egyik tagnak elvitte a fogasról a télikabátját.

Igazán örvendetes napjainkban a kiváló érdeklődés a szépirodalom iránt.




FELEKINÉ JUBÍLEUMA

Az »Írók és művészek társasága« már egy félév előtt kezébe vette a nagyérdemű művésznő 25 éves jubíleumának ügyét. Urváry Lajosnak s az írói kör titkárának, Dolinay Gyulának buzgólkodása, s Felekinének számos tisztelői sokkal nagyobbá tették az ünnepélyt, mint már remélni is lehetett napjainkban, midőn a közlöny kap lábra mindenfelé.

A szó szoros értelmében özönlött a pénz az egyszerű felhívásra, úgyhogy valódi fejedelmi ajándékok várták az érdemes művésznőt f. hó 25-én a Hungária termében, hol az ünnepélyt tartották nagyszámú tisztelői, urak és hölgyek, előkelő osztályból.

Az ajándékok közt a legnevezetesebbek voltak: az írók és művészek társaságának koszorúja aranyból, a vidéki színigazgatóké ezüstből és a szegediek színügy-pártoló egyesületének remek bokrétája tearózsákból stb., de ami többet ért mindennél, az a szeretet őszinte nyilvánulása száz meg száz alakban.

Az ünnepi szónok Falk Miksa volt, ki szép, meleg beszédben fejté ki Felekiné érdemeit, s helyesen hangsúlyozta, hogy érdeme neki az is, miszerint hazájában magyarnak maradt, mert bizony a művész hazája a nagyvilág, s a mi mostohább viszonyaink mellett könnyen kap kedvet, akinek megvan a talentuma, a nagyobb dicsőséghez, s a nagyobb anyagi haszonhoz. Sok példa mutatja azt csak a közelben is.

Az írók és művészek nevében Urváry Lajos, Győry Vilmos pedig a hölgyek nevében mondtak kedves szónoklatokat, melyekre válaszolólag elmondá, hogy pályája kezdetén ilyen kiáltást csalt ki ajkaira az első taps és siker: »Hol vagy királynéja a földnek, akivel e percben felcserélném sorsomat?« Ma is ezt kiáltja szívből válaszul. A sikerült ünnepélyt fényes bankett követte az emeleti teremben, mintegy 300 terítékű, sok lelkes és kedélyes tószttal, mialatt folyton érkeztek az üdvözlő sürgönyök a vidékről, ezek között Tisza Kálmánnéé is Buda várából. Vacsora után villámhirtelen eltűntek az asztalok a teremből, s táncra perdültek ifjak, vének a jeles művésznő örömünnepjén, melyet az férje és egész családjától környezve élvezett át, majd mosolyogva, majd könnyezve, de boldogan, mert a mosoly is, a könny is megérdemelt, tehát százszorosan édes örömöt jelentett.




A CSÁNGÓK

Nem lehet poetikusabb dolog, mint csángónak lenni, s édes mesékben hallgatni meg vasárnap délutánonként az öregektől mesés nagy Magyarországnak hatalmát, erejét.

Milyen szép világ lehet ez itt onnanról!

Szeretik is őket itt. Hogyne, hogyne! Nagy urak, hatalmas emberek szóba állnak velök, kezet szorítanak. Azok, akik itt jártak, igazi csodákat tudnak mondani. Beszéltek azzal a hatalmas miniszterrel, a Tisza Kálmánnal, akihez képest a román király is csak vármegyei hajdú; látták a nagy Andrássy Gyula grófot, magyarok történelmének fényes alakját, aki az egész világnak parancsolgatott. (Persze csakhogy szót nem fogadott neki.) Nyájasan szólítgatta őket, a vállaikat is megveregette a tündérbeszédű Jókai Mór, akinek szavak helyett mámorító méz csurog az ajkairól.

S ezek mindnyájan az ő jóakaróik, gyámolítóik, csakhogy még rájok nem került a sor... ott van a kérelmük valahol legalól az irományok között, valami szolga odatette, mikor a port letisztogatta az aktákról, amiért azok most nem akadnak rá hosszú ideig, s elfelejtették, mert hiszen az egész világot nekik kell dirigálni, hogyan is juthatna a nagy fényes uraknak eszébe az a nyomorult Andrásfalva? Azok csak úgy vármegye számra beszélnek a világról. Ami azon alul van, arra nem igen emlékeznek, Mint ahogy Rotschild se tudja soha, mikor este kirakja a nadrágzsebéből az aprópénzét, hogy mennyi hatosa van. Öt forintokban beszél az, azon alul nem adja.

S így történik aztán, hogy a jó csángó magyarok, mikor egy kis pénzt gyűjthetnek össze (pedig beh keservesen szerzik), megint és megint útra kelnek megkopogtatni a hatalmas pátronusok ajtaját s meghallgatni azokat a bíztató szavakat.

Hej, mert ha egyszer aztán csakugyan rájok kerül a sor, akkor még az unokáik is áldani fogják poraikat, hiszen csak egy szemöldök-intés, s ő belőlök itt valamennyiökből boldog ember lesz. Asszonyaik selyemben fognak járni, ők maguk pedig hétköznap is zsemlyét esznek majd a haricska puliszka mellé. Fölvirrad nekik, fölvirrad még okvetlenül...

Ez a remény az útitársuk idefelé.

Hazafelé is ez, meg egypár újságcikk.

Mindent megtesznek, elmennek mindenüvé. Mindenütt bíztatják, sőt meg is bámulják őket.

Milyen délceg, gyönyörű alakok, igazi magyar faj. Németh Berci a Ház folyosóin - hol szintén megjelentek ma őkegyelmeik Kántor János kurátor, Csobot Antal, László György, Darabos Mihály és Kerekes Sámuel uraimék - azt indítványozta, hogy jó volna őket kicserélni kétszer annyi zsidóért.

Jó ábrázatuk van valamennyiöknek, okosak, illemtudók, látjuk, hogy a java van kiválogatva, a mindenben akkurátus emberek, hogy vezetőjük, tiszteletes Tonka Károly uram, valahogy szégyent ne valljon velök, a »fényes rokonság« előtt tetszetősek legyenek a szemnek is.

Bejárták már Nagy Györgyöt, aki pedig se nem György (mert csak Gyuri), se nem Nagy, bejárták a redakciókat (a mi szerkesztőségünkben is voltak), hogy pártolják a betelepítést, de a dolgok vastagabb részét holnapra hagyták: holnap mennek Tiszához és Szapáryhoz.

Kétségtelen, jól fogja őket fogadni Tisza is; majdnem bizonyos, hogy Szapáry sem von meg tőlük néhány biztató szót, de a kérvény megint alulra kerül az akták között.

Járatják, bolondítják ezeket a szegény embereket már évek óta, azok költségbe verik magukat, bíznak, reménykednek, s megint nem lesz a dologból semmi.

Marad nekik az az egypár meleghangú cikk az újságokban, amit hazavisznek, s amit vasárnap délutánonkint elolvasgatnak a vének a fiataloknak, hogy aztán némely szónál könnybe lábadjon a szemük!

- Istenem, istenem, beh jó, beh derék emberek is azok a mi édes testvéreink otthon nagy Magyarországon. Meglássátok, hogy egyszer csak itt toppannak, hazavisznek. Meglássátok...

S ez az örök ábrándozás, epedés őket is boldogokká teszi. S annyi poézis van benne, hogy ki sem lehet mondani!




EGYÜD ISTVÁN

Együd, a derék Együd István, a Népszínház egyik legkülönb tagja, ki már régóta betegeskedett, s mint egy árnyék járkált köztünk, ma meghalt Vácon menthetlen mellbajban.

Együd Szentendrére való születés. Szülei egyszerű református parasztok voltak, akik azonban nagy fáradsággal bár, tanítatták fiokat, s mint rendesen szokás, papot akartak belőle faragni.

Úgy is volt, papnak készült Pista, de nem valami nagy kedvvel; benne volt már a vériben az »ördög«, mint ahogy anyja nevezte a színészet iránti hajlamokat. Egy napon otthagyta a teológiát, s fölcsapott Molnárhoz Budára.

Molnár akkor in floribus volt a »Hazafiság a Nemzetiségnek« jelszó alatt. Együd különben később is vele ment Debrecenbe, de nevesebb színésszé csak akkor lett, midőn a budapesti Népszínház megnyílt, s melyhez szerződtették.

Együd sohase szenvedte azt a vándorszínészi hányattatásokat. Nem volt valami nagy tehetség, de igen rendes, eszes és pontos színész, s a mellett teljesen karakteres, tetőtől talpig derék ember a privát életben. Ez szilárdította meg állását mindenütt, s egyengette el a töviseket pályáján.

A Népszínháznál különösen a »Gáspár apó« szerepében tűnt ki. Ez alakítása megtetszett a publikumnak, s ezentúl úgy szólván művész számba vette Együdöt, amiben nagy segítségére volt példás magaviselete, higgadt, nyugodt modora, szolíd, okos világnézete. A népszínházi darabokat bíráló bizottságnak ő volt egyik tagja, s a művészek és írók társaságának sok éven át buzgó pénztárnoka.

Mintegy két évvel ezelőtt elkezdett betegeskedni. Mindig sápadtabb, soványabb, összeesettebb lett. Igen gyakran kellett őriznie az ágyat is. A lapokban gyakran olvastuk, hogy már felüdült, de még gyakrabban azt, hogy a szerepeit ez vagy az adja, mert ő beteg.

Végre megvált a színháztól »ideiglenesen«.

Pihenni ment Vácra »egy időre«. Mert aki igaz színész, aki olyan lelkesedéssel, olyan rajongással viseltetik a lámpák világa iránt, mint ő, az nem válhat meg végleg a színpadtól csak úgy, amint ő tette, hogy meghal.

A közelmúltban sok csapás érte, s bizonyosan sietette halálát. Fia, neje, anyja halt meg rövid időközökben. Maradt azonban két árvája, akikért érdemes lett volna, s sok szerepe, amelyekkel kapcsolatban neve évekig fog még élni.

Halála általános részvétet keltett. A fővárosból is sokan utaznak holnap temetésére... Megszólalnak a váci harangok: bim-bam, bim-bam! - S a derék Gáspár apót sohase látjuk többé. Ez lesz az utolsó jelenete.




A TISZÁÉK EZÜSTNEMŰI [I.]

Ki ne emlékeznék vissza Erdély hatalmas miniszterére, Apafi Mihály uram őnagyságának a jobb kezére, amely jobb kéz akkoriban balkéz volt egész Erdélyország fölött?

Mi szívesen gondolunk vissza őkegyelmére, s azonfelül is sokszor juttatja eszünkbe a mai geszti földesúr az akkori gernyeszegi földesurat. Történettudósok azt mondják, sok rokonvonás van közöttük, a családfa bizonyossá teszi, hogy Tisza Kálmánban a Teleki Mihály vére csergedezik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hajlamai is megegyeznek elődjéivel.

Hát őkegyelme bizony nagyravágyó ember volt, és sok derék fejnek kellett legurulnia az ő hivalkodása miatt azokban az időkben, hogy ne is említsek másokat, csak Béldi Pál és Bánffy Dénes uraimék őkegyelmeiket. Isten nyugossza meg a poraikat!

De mielőtt ezekről a daliás időkről beszélnék, itthon kell kezdenem azt a korszakot, mikor még Tisza Kálmán nem volt benne a piros székben, hanem benne volt a magyar népdalokban. S ez is csak ért valamit.

Uralkodott ő akkoriban is, de nem a megyék, beamterek és mamelukok, hanem szívek fölött. Mikor egy-egy Kálmán napja esett Geszten, nem kellett meghívnia senkit, s jöttek az ország különböző részeiből önként a jó barátok és a hívek. Felső-Magyarország kiválóbb nemesei és az Alföld urai mind összejöttek ott azon a napon. Tisza Kálmánnak csak végig kellett tekintenie a párthívein, hogy a szíve megdagadjon ennek a hatalmas tábornak a láttára.

Szűk lett a geszti kastély, a tömérdek vendég azt hihette, hogy itt ugyan már nem bírják őket ellátni. II. Rákóczi Ferenc sárosi udvarát varázsolta vissza az élettől pezsgő udvarhoz, hol vidám serlegek között reggeltől estig az ország sorsán tanakodának.

Ott voltak rendesen mindnyájan, akik Rákócziéknál akkor; még tán nevekben is azok sokan, Ocskayak, Csákyak, csak az a kár, hogy Bercsényi Miklós uram nem volt ott. Így lett aztán a vége - Károlyi uraimék.

Hanem ez tán nem is tartozik a dologra. Vezércikkbe való dolog ez. Írja meg nálamnál okosabb ember.

Ezeken a geszti lakomákon a legnagyobb csodálkozást keltette az ezüstnemű. Azok a felvidéki képviselőtársak, akik a modern oligarcha látogatására összegyűltek, s kik nemzedékről nemzedékre öröklik a szokásos huszonnégy familiáris ezüstkanalat, az ezüst cukorpikszist, az ezüst só- és villatartókat, s kik ez evőeszközök miatt minden halálesetnél hajba kapnak a többi családtagokkal, elszörnyűködve beszéltek a tömérdek drága ezüstneműekről, melyek alatt Kálmán napokon a Tisza-asztalok görnyedeztek. Tányérok, billikomok, kannák, csatákkal művészien cifrázva, némelyik türkiszekkel, opálokkal kirakva. A szegény asszonyoknak, akiknek ezt otthon a férjeik elbeszélték, majd a szívök repedt meg a nagy irigységtől.

S az volt ebben a dologban a legrosszabb (ha egyáltalában van valami rossz benne), hogy ezek a csaták mind olyanok voltak, ahol az osztrákok győznek mindeniken. Bizony rossz ómen volt, hogy ezekből ittak minden Kálmán-napkor azok a mérges tigrisek, akik bizony kezes bárányokká lettek már azóta.

A legmokányabb tigris meg merte egyszer kérdezni (hiszen azért volt tigris, hogy merjen, ma már nem merne), mit keres ez a megfordított történelem a Tiszák ivóedényein, mivelhogy ez nagyon hamis kivonat a Clio irataiból.

- Hja, ezeket az edényeket - mondja Tisza Kálmán -, mi a Telekiektől örököltük. Ezeket az edényeket Teleki Mihály uram kapta valamikor a Leopoldus császártól, s így jutottak a mi almáriumunkba.

Elbeszélte aztán az egész történetet, amint volt. Volt pedig úgy, hogy Teleki Mihály uram addig kuncsorgott Bornemissza Anna őnagyságának, míg az fogta magát, s személyesen írt egy kérelmező levelet Eleonóra császárnénak Bécsbe, hogy az eszközölné ki az ő belső tanácsosuknak, Teleki Mihály őkegyelmének, felséges urától a grófi címet.

Megtette már ezt Apafi Mihály előbb is, de az őnagysága leveleire nem adtak már ott fönn semmit, még ha délelőtt írta volna is. Délutáninak vettek már őnála mindent.

De hogy ím a derék fejedelemasszony is beleavatkozék, megjött nemsokára a bizalmas értesítés Bécsből, miszerint a császárné befolyása folytán kilátásba van helyezve, hogy szeptember végével Mihály napja körül Teleki Mihály néminemű kitüntetésben fogna legkegyelmesebben részesíttetni.

Teleki Mihály uramat mindjárt elhagyta örömében a köszvény, és csak per maga és kend beszélgetett az udvari urakkal, sőt annyira vitte a dölyfe, hogy immár a fejedelemasszony termeiben is kínálás nélkül mert leülni s őnagyságával disputálni.

Végre megjött az óhajtva várt küldemény is Bécsből éppen Mihály-napra. Négy szolga tette le a szekérről a nehéz ládát. Telekiben elhűlt a vér, hogy hát mi olyan nehéz van azon a grófi diplomán?

Felszakították a fedelet roppant várakozás közt... Telekinek a lába reszketett az izgatottságtól... Teleki Flóra is előjött a szobáiból a hölgyeivel... Naláczi uram és Baló is ott nézte.

Hát amint lehámozzák felül a vászonburkolatot, szemük elé tűnik tömérdek ezüst tál, gyertyatartó, billikom, tálca, kanalak, kések...

- Edd meg! Edd meg! - kiáltja Teleki elsápadva. - Hát ezüstkanalakat kértem? Hát ezüstkanál kellett nekem?

Dühösen markolt bele a ládába, valóságos fúriában volt.

- Több ezüstöm van énnekem, mint egész Bécsnek! Valamennyi birkámnak ezüstpatkót csináltathatnék. Nem kell, nem kell. Nyissa ki, Baló uram, az ablakot -, rivallt rá Baló Kristófra.

Persze, hogy nyitotta Baló uram lóhalálban.

A hatalmas tanácsos úr pedig kezdte kihajigálni rendre az ablakon a szép mívű ajándékokat az utcára, amelyik pedig a szoba kövezetére gurult, ádáz dühvel taposta elkeseredetten:

- Összemorzsolom, felolvasztom, apró darabokra töretem s bevetem vele az országutat. Kinek, minek néznek engem?

Tajtékzott ajka a méregtől, és a fogait csikorgatta, s amint az utolsó darabot is kiemelné a nagy ládából, hát egyszerre csak ott van alul a grófi diploma.

Az volt még csak a meglepetés, borúra derű, egyszerre kimosolyodott őkegyelmének az ábrázata.

- Holla, Naláczi uram! Szaladjon le kegyelmed egyszeribe, szedje fel nekem az őfelsége ajándékait. Szaladjon, fusson kedves Naláczikám!

Hát ez bizony abból az ezüstből van, amit Naláczi uram még összeszedhetett az utcán, mert a nagy részét elvitték a járókelők.

Azért vannak hát rajta csupa olyan csaták, ahol az osztrákok győznek.

Ebből különben azt is megtanulhatjátok, hogy sose ítéljetek egy ládának a tartalma fölött, míg a fenekét nem láttátok.

...Említettem már, nagy kár, hogy Bercsényi Miklós uram nem volt ott, mert az amilyen nyers ember lehetett, megmondhatta volna Tisza Kálmánnak: hátha egyszer ő is kap még olyan ládát, amelyiknek ott van a fenekén a grófi diploma.

Vagy hogy talán már rajta is ül.




TISZÁÉK EZÜSTNEMŰI [II.]

Bemegyek ma délután a redakcióba, s mire nem virradok ott? (Mert nekünk újságíróknak délután virrad.)

Az újdonsági rovat csinálója gyömöszöli éppen a lapba az alább olvasható igazi kommüniké-rövidségű helyreigazítást.

(Helyreigazítás.) Lapunk dec. 10-iki számában »A Tiszáék ezüstneműi« című tárcára vonatkozólag illetékes helyről arról értesítenek, hogy Tisza Kálmán birtokában a Teleki Mihály-féle ezüstneműből egy kanál sincs, ennélfogva ő a hozzáfűzött történetet sem mondhatta el.

De már ez mégis furcsa, hogy a saját lapunkban megcáfolják az embert. Én megengedem, hogy őexcellenciájának zokon esik, hogy a Teleki-ezüstből egyetlen kanalat se kapott, de mire való elrontani az én történetemet?

Elvettem hát az illetékes helyről jött cáfolatot a hírrovat vezetőjétől, hogyha már közölni kell, hadd írhassak hozzá kommentárt is.

Mert látom én a dolgok összefüggését nagyon jól, s ösmertem egyszer egy országbírónak a fiát, aki megosztozkodván a vagyon felett a testvéreivel, egész nyugodtan éldegélt a maga portáján, s éldegélne még tán ma is, ha valami bolond barátja be nem ugrasztja.

- Hát, hogy vagy megelégedve az osztállyal? - kérdé tőle egy ízben.

- Meg vagyok elégedve. Mindenikünknek kétezer hold jutott, az épületeket is igazságosan igazítottuk el, az ingóságokat ellenben pénzzé tettük, s azután osztottuk fel.

- Hát az aranykalodából mennyit kaptál?

- Miféle aranykalodából? - kérdi az nagy szemeket meresztve.

- Ej, hát az aranykalodából.

- Nem láttam én annak a színét sem.

- Lehetetlen. Hát nem is tudakoztad?

- Talán nem is volt?

- Már hogyne lett volna, te bolond? Hiszen látod, hogy a falusi bírónak is van kalodája, hát az országbírónak hogyne lenne? Csakhogy míg amazé fából van, ez vert színarany.

- Tyüh, hát persze hogy engem megcsaltak az atyafiak. Ezer mennydörgős mennykő... hamar ide egy prókátort, aki kipörli.

Nem mondhatom tovább, mert nem tudom, kipörölte-e aztán a prókátor az aranykalodát, de azt se tudom, hogy az osztályos atyafiak kipörölnék-e az ezüstkanalakat Tisza Kálmántól, ha véletlenül rajta száradna, hogy ott vannak?

De, hogy ne legyen mégis semmi processzus, leginkább a prókátorok elleni antipátiából (Tiszánál is nyilván az dolgozik) nem vagyok ellene annak, hogy béküljünk ki.

Ő kijelentette, hogy a Teleki-ezüstneműből egyetlen kanala sincs, kijelentem hát én is, hogy a Teleki-ezüst adomához egyetlen adatom sincs.

De hát a fantázia is ezüstműves. Ezt meg a publikum jelentse ki.




GREGUSS ÁGOST

Már egy esztendő óta voltak kitéve barátjai annak az aggodalomnak, hogy Greguss Ágostot el fogják veszteni. Beteg volt már régóta, azt rebesgették, hogy gyomorrákja van, s ez a rák az, mely nem cammog visszafelé, hanem sebesen viszi áldozatját a sírba előre. Mert hiszen a sír minden földi útnak a végződése, tehát elöl van.

Hol jobban lett, hol rosszabbra fordult, hol föl, hol le, ez az a hinta, amit már a halál keze lóbázgat, s melyről már rendszerint csak a Szent Mihály lovára ül át az ember. Egész telet, az egész tavaszt (pedig mennyire szerette a tavaszt) szobájában fekve kellett töltenie, a nyarat orvosi rendeletből Velence jobb éghajlata alatt kínlódta át, pedig mennyire szeretett itthon lenni.

Nyár végén jött haza jobban kissé, reményt ébresztve bennünk, mert életkedvet mutatott, de maga már nem bízott többé, s kitört belőle szűkebb körben nem egyszer az a bizonyos megalkuvás a halállal, mely a kiválóbb lelkek bátorsága. Humorral beszélt arról most az utolsó napokban, mert a megszűnés gondolata a mélyebben gondolkodó embereket vagy humoristákká teszi, vagy túl vallásosakká. Ő humorista lett, s ötleteivel mulattatta környezetét, mely már mulatni nem tudott azokon, mert érezte, hogy az élet, mely olyan makacs, szívós volt a vézna sovány testben, már vége felé közeleg.

Múlt szombat óta baja annyira súlyosbult, hogy kivált irodalmi és tudományos körökben minden órán féltek a katasztrófától. Éjjel és nappal sokszor süvített fel a telefonok csengettyűje a szerkesztőségekben: »Hogy van Greguss? Mi hír Gregussról?« Míg végre 13-án reggel kiszenvedett, s ezzel új csapás érte az irodalmat s irodalmában a nemzetet, melynek Greguss is egyik kiváló dísze volt.

Született 1825. ápril 27-én Eperjesen, hol atyja, Mihály tanár volt, s szinte az esztétikával foglalkozott. Iskoláit Eperjesen, majd Pozsonyban végezte. Már 1846-ban tanárrá lett a szarvasi főgimnáziumban, hol a mennyiség- és természettant adta elő. De már ekkor is nagy előszeretettel fordult a széptani búvárlatokhoz, s itt írta első esztétikai pályamunkáját, melyet a Kisfaludy Társaság elismeréssel fogadott.

Részt vett a függetlenségi mozgalmakban is, mert hévvel csüggött lelke a demokratikus eszméken, melyek átlengik műveit is. Sőt a fegyvert is felkötötte. Ott volt Világosnál mint nemzetőr. A háború után megfosztatott tanári állásától, s később 11 hónapot kitöltött a nagyváradi vár börtönében. Így lett belőle kész ember, de hivatal nélkül, mert tanári állását vissza nem kapta többé.

Toldy Ferenc vette pártfogásába, s munkatársnak hozta föl Pestre a Pesti Naplóhoz, hol kitűnő esztétikai cikkei által csakhamar föltűnt. Később rövid ideig szerkesztője is volt a Pesti Naplónak.

Munkássága jól megérdemelt jutalmául az Akadémia 1859-ben tagjává választotta, hol székét a materializmusról írt értekezésével foglalta el; a következő évben pedig a Kisfaludy Társaságba is bevezette lelkes barátja, Toldy Ferenc, kinek mindig leghűbb tisztelője maradt. »Érdemben szegény az érdemben gazdaghoz folyamodik« - e szerény kijelentéssel köszöntött be Toldy oldalán, s székét a népköltészet viszonyáról a műköltészethez írt értekezésével foglalta el. Itt mindjárt az oly díszes és fontos titkári állásra emelték, melyet legújabb időkig egész odaadással töltött be.

A Kisfaludy Társaságban tevékeny irodalmi munkásságot fejtett ki, a ballada elméletéről írt pályamunkájával már a harmadik koszorút nyerte el (a széptani munkáját szintén e társulat, »Levél« c. vígjátékát az Akadémia koszorúzta meg), azonkívül írt és felolvasott egyes kisebb értekezéseket, melyek az Évlapokban és »Tanulmányai«-ban jelentek meg; fordította Shakespeare »Timon«-ját és »Szeget szeggel«-jét; Goethe »Korinthosi ará«-ját és Corneille »Cid«-jét; s legújabban nagyobb munkát írt Shakespeare-ről, mely az első Shakespeare kommentátorok sorába emelte.

1870-ben a budapesti tudományegyetem esztétikai tanszékének rendes tanárává neveztetvén ki, székét »Bevezetés az esztétikai tudományokba« című előadással foglalta el. Hogy mennyire meg tudta kedveltetni tárgyát az ifjúsággal, mutatja azon örvendetes körülmény, melyre 1880-ban, egyetemi tanárságának tizedik évi fordulója alkalmával némi büszkeséggel hivatkozott, hogy e tíz év alatt tanítványainak száma megtízszereződött. »Majdnem 20 évi szellemi földönfutás után - mondá ugyanez alkalommal -, végre olyan otthonba jutottam, melyre mindig vágytam, bár érte sohasem folyamodtam.«

Áldásos működését, tanári pályáját a kínos betegség szakította meg.

Legtovább - talán utolsó lehelletéig - érdeklődött az irodalom s különösen a Kisfaludy Társaság működése iránt, melynek újabb időben alelnöke volt.

Még nemrég is ott olvasták fel egyik költői levelét, mely játszi humorral volt tele.

Greguss a nemzet halottja. Helye pótolhatatlan marad, s halála szomorúságot okoz minden magyar embernek.

A koszorúk - mint egy életírója mondja -, amit ő kötögetett a nagyoknak, kiknek műveit magyarázta, méltán megilletik őt magát is.





1883
CIKKEK, TÁRCÁK




A LOJÁLIS KIS PIPA

Bizony lojális náluk még a Kis Pipa is, pedig ez az egyedüli szittya konyha még, ahova mint valami szigetre menekülnek a zsíros nemzeties eledelek kedvelői. Minden ízében magyar hely; az étvágy még mindig »etyepetye« itt, de a spriccer már »freccs«, s a siller »Kazinczy«.

Maga a vendéglős, a derék Karikás bácsi, igazi eredeti ember, aki keményen s jó szellemben kormányozza a régi magyar élet utolsó bástyáját. Ami kitetszik az alábbi kis párbeszédből is, mely fülem hallatára folyt Miska bácsi és egy vendége között az »extrá«ban.

- Hova lett, Karikás bácsi, az a tömzsi borhordozó fiú, onnan a harmadik asztaltól?

- Az? Hova lett volna? Elcsaptam.

- Mit csinált?

- Hagyja el, kérem. Nagy szégyent hozott a fejemre a gaz kölyök... nagy szégyent.

- Ugyan.

- Hát tudja, nem volt egészen tiszta esze, nem volt semmi judiciuma. Képzelje kérem, levelet írt a királynak, hogy vegye szolgálatába... valami kályhafűtőnek vagy minek...

- No, bizony ezért kár volt elcsapni.

- Hiszen nem is csaptam volna én el, hanem rá két hétre fogadtam véletlenül egy másik pincért, aki meghallván ennek a dolgát, vérszemet kapott a bolond, s ő már a királynéhoz írt levelet...

- Hát aztán?

- Ejh, hát erre már aztán megijedtem - mondja Miska bácsi mogorván -, mert feltűnő kétszer: hátha megbosszankodnak, mondom, őfelségeik, s azt találják mondani »de már ez mégiscsak szörnyűség, hogy mindig éppen ezek a Kis Pipa kellnerei alkalmatlankodnak«.

...S ezért bocsátotta el Karikás bácsi azon melegiben a két kunyorálót, mert mégsem szeretné, hogy király őfelsége nehéz szívvel legyen a Kis Pipa iránt.




A SZÁZÉVES BÁRÓ

(Báró Podmaniczky János)

Azt a bolond mondást is kitalálták már, hogy az ember a bárónál kezdődik, pedig az nem olyan fontos, hogy hol kezdődik az ember, mint az, hogy hol végződik. Az az igazi ember, aki a százévnél végződik. Mert konstrukció kell hozzá s józan, mértékletes élet, hogy az embernek olyan jó kontraktust adjon a halál az itt maradásra.

Hát még úgy élni ezt a száz esztendőt, mint báró Podmaniczky János, vígan, derült napfényben folytonosan, szeretve, tiszteltetve, fiatalon. Mert fiatal maradt János báró örökké, s hogy még a százévet is hárommal szerezte meg neki a gondviselés, egy csöppet se látszott csodálkozni rajta. Mintha úgy kellene annak lenni. Azon csodálkoznék ő csak nagyot - ha még lehetne csodálkoznia - miképp lehet az, hogy ő meghalt.

Pedig meghalt ma reggel hét órakor rákoskeresztúri kastélyában. Emlékezetes patriarkális alak volt, tele humorral, mely kedélyét mindvégig bearanyozta. Sok eredeti tulajdonságai voltak, de nem az excentrikus különc emberek közül való volt, hanem csak az eredetiek közül.

Már magában véve is unikum egy olyan ember, aki a napóleoni hadjáratokról csak úgy beszél, mintha tegnap lettek volna, s aki már egyetlen kortársat sem lát maga körül, s a mostani aggastyánokat csak tacskóknak nevezi: »Gyerek az még, hányszor megpacskoltam fiatalabb koromban«.

Mikor gr. Károlyi István meghalt, akit nagyon szeretett és tisztelt, részvéttel kiáltott fel:

- Szegény Pista! De hát mi baja történhetett?

Minden ízében típusa volt nem a magyar mágnásnak, hanem a magyar nemes úrnak, azzal az egy kivétellel, hogy elvei egészen mások voltak.

- Egy magyar nemestől nem kívánok többet - mondogatta -, mint azt, hogy vagyonát el ne költse.

De ha nem is kívánt többet, ő többet tett, mert aránylag kis vagyonból nagyon szép birtokot szerzett össze.

Fösvénységgel vádolták, de igaztalanul. Jótékony célra sokszor adott és mindig sokat. Csak magára költött nagyon keveset.

Akik szemére vetették, hogy fösvényül él, azoknak készen volt a felelete:

- Nem nobilis dolog jól élni, tudva, hogy unokái koplalni fognak. Én nem vagyok annyira önző, hogy családomra ne gondoljak.

Régebben tevékenyen részt vett a közügyekben mint Pest városi képviselő s mint Pest megyei bizottsági tag. De már jó ideje, hogy visszavonult mindentől, s csak a lapokból olvastatta magának a világ folyását. A legutoljára Beniczky Ödön választásánál élt szavazati jogával, s elment Gödöllőre.

Hítták is ebédre mindenfelé:

- Megálljuk csak - szólt -, megkérdezem előbb, hogy hát a többi választók mit ebédelnek.

- Szalonnát.

- No, hát akkor én is azt eszem.

Legkülönösebb tulajdonsága az volt, hogy az általa lakott szobákba senkit sem szeretett beereszteni.

Egyszer ötven év előtt egyik szobájában ebédelt, sült csirke s bor állt az asztalon, mikor jelenti neki a cseléd, hogy tűz van.

Felkelt, becsukta a szobát, s ötven esztendeig volt becsukva. Tavaly találták meg ott a sült csirkét meg a bort.

Birtokait úgyszólván maga kezelte, csupa olcsó gazdatiszteket tartott, néhol csak parasztgazdákat.

Sorba látogatta a birtokrészeket, s mindenütt így vált el a cselédségtől:

- E napokban megint eljövök, fiam.

Úgy tudta intézni, hogy minden birtokán minden órán várták az öreg bácsit.

Mire ő kedélyes ravaszkodással mosolygott:

- Aki urát várja, az nem csal.

Humánus ember volt, sok kedéllyel s ment minden gőgtől.

Valahol Bács megyében egy rég elszakadt Podmaniczky egyik sarja, egyszerű parasztember hihetőleg mások rábeszélése folytán fejébe vette, hallván a Podmaniczky bárók hírét, hogy őneki azoknak a nagy birtokaiból rész dukál, s megindult egy tarisznya irománnyal megszerezni a háromszázesztendős jusst.

A Podmaniczkyak persze kinevették, s elutasították a szegény, egyszerű jó bolondot, de ő nem csüggedt, s megpróbálta Podmaniczky Jánoshoz is bekopogtatni.

János kihallgatta szelíden, türelmesen, s aztán így szólt:

- Tehát kend is Podmaniczky?

- Igenis, méltóságos uram! És kívánom...

- Ne kívánj semmit, kedves rokon - mondá mosolyogva János úr -, mert kaparj kurta, neked is lesz. Vagyont hát nem adok kegyelmednek, mert azt én magam szereztem, de a famíliába beveszem kegyelmedet. S úgy teszek kegyelmeddel is, mint más rokonommal. Valahányszor idejön kend a saját alkalmatosságán, mindig szívesen látjuk kegyelmedet, s elköltjük együtt tisztességben, amit a szakácsné főzött.

Úgy is lett, a bácskai paraszt Podmaniczky fel-feljárt Keresztúrba látogatóba, s mindig nagy rokoni »piatiká«-t rendeztek együtt (a báró piatikának hítta a dínomdánomot). Még a cigányt is elhívatta néha ilyenkor, mert a cigánynóta volt az egyedüli szenvedélye és a lónevelés.

Az a különös szokása volt e tekintetben, hogy a nyolc-kilenc éves lovakat is csikóknak tekintette, s csak azután engedte őket befogni.

- Aki korán húz, korán dől ki.

Haláláról sokan fognak mély részvéttel értesülni. S különösen a rákoskeresztúriak gyászolhatják igazán: valóságos atyjuk volt mindenben. Szidta, »mustrálta« őket, de megsegítette, ha bajuk volt.




GRÓF FESTETICS GYÖRGY

Az »Andrássy-minisztériumnak«, melyet a »nagyok minisztériumának« szeretünk nevezni, mert ott majdnem a legfényesebb nyolc név van koszorúba szedve azon időkből, egyik tagja ismét a ravatalon fekszik. Nem a legnagyobbak közül való, de nem is a legutolsó. Azon a bizonyos vonalon esik túl, ahol már nincs mértékünk, ahol csak a képzelődés kicsinyít vagy nagyít már. Mert mind jelesek voltak ők, kapacitások, karakterek, hazafiak, gentlemanek gyanú nélkül, tiszták és ragyogók, semmi, de semmi közönségeset nem találhattunk bennök.

Most már távolabb esnek... sokkal távolabb, és elmúlt a nimbusz is, mely a piros székeket övezte akkor, és az alkotmányos élet azóta igen sok embert fogyasztott el (mert a parlamentarizmus ezekkel táplálkozik, s némelykor igen jó étvágya van), egyszóval a »maiak« miatt más szemmel nézzük azt a nyolc arcot azon a képen, melyet akkor igen sok szobában akasztottak fel Magyarországon ékességnek, aranyozott keretben.

Az aranykeretek megkoptak, a rózsaszínű köd szétfoszlott, sokat elfelejtettünk, amire emlékezni illenék, és sokat megtanultunk, amire nem lett volna szükség, hogy tudjuk.

De a halál nem felejt... eljön, s ezek a régi ismerős arcok egymásután megjelennek mégegyszer a képeslapokban, átvonulnak onnan emlékezetünkben, tanuságokat hagyva itt.

Nem tart már sokáig ez se. Még csak a fele maradt itt a nagy névsornak, s most ez a fele is meg van kezdve Festetics György halálával.

Eötvöst csakhamar követte Mikó Imre, majd Wenckheim Béla következett s kevés vártatva Gorove István. Csak hárman vannak még életben: Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért és Horváth Boldizsár.

Festetics György, kinek elhunytát gyászoljuk ma, a nagy Festetics Györgynek, a keszthelyi Georgikon alapítójának unokája. Életrajzi adatait lapunk múlt számában közöltük, de méltatása még ezzel nem lehet kimerítve. Sokkal nagyobb, díszesebb helyet foglalt el ő közéletünkben, mintsem egykönnyen napirendre térhetne fölötte a közvélemény, mely egyedüli igaz koszorúzója az érdemeknek.

Szerény, igénytelen ember volt a saját körében, ki sohasem tolakodott előtérbe, hiúság nem volt benne semmi. Minden dologban higgadt, megfontoló és korrekt.

Az első miniszteriumba is csak Andrássynak a legnagyobb rábeszélésére lépett be. Sokáig szabadkozott, hogy ő nem érzi magát képesnek egy ilyen állást betölteni. Mikor pedig elvállalta, mindenben félénk óvatossággal járt el, s úgy, hogy tán ő volt az egyedüli, ki soha semminemű megtámadásoknak nem volt kitéve sem az országgyűlésen, sem a sajtóban.

Hazafiasságát igen jellemzi az, hogy nagy óvatossággal bánt a reszortjába tartozó kitüntetésekkel. Például igen nehezen volt rávehető, hogy azokat a mágnásokat, akik az osztrák éra alatt kapták a kilencágú koronát, magyar grófi rangra ajánlja.

Még szebb vonás benne, hogy igen gyakran jegyzé meg kedvetlenül minisztertársainak:

- Sajnálom, hogy elvállaltam a tárcát. Lássátok, én alattam lett az olyan jelentéktelen. Ha más, erősebb ember kezdi vala, nem zsugorodik ilyen kicsinyre. Mert sok függ a kezdettől.

Meglehet, hogy igaza volt, de alig hihető. Később e tárca jelentősége még inkább csökkent, s az elő időkben, midőn a király és a nemzet közötti érintkezés még mézesheteit élte, nem kis fontosságú dolog volt, hogy egy olyan finom, nemes, minden ízében előkelő alak egyengesse ki a támadó differeciákat, s eloszlassa a hidegségnek utóízét.

Festetics Györgynek nagy része van a kibékülés megteremtésében. A Deák-politikának egyik buzgó híve és támogatója volt, s ahol kellett, készen volt minden áldozatra.

Festeticsről mondta egyszer: »Az ő erszénye és szíve mindig nyitva van, de ő magát gyakran szeretné tőlünk elzárni.«

És ez jellemzi őt. Valóban őróla nem jegyezhetünk fel sem apróságokat, sem adomákat, mint más nevezetességekről. Ritkán szállott le a mindennapi élet szereplői közé, de nem azért, mint hajdan Szemere, ki mindig koturnusban szeretett lenni, hanem azért, mert disztingvált nagyúri természete meg nem szívelte a tágabb körben való mozgás izgalmait. A népszerűséget nem kereste, nem adott rá semmit, az elismerésben nem volt öröme, s mindent kötelességből tett. S ezt a kötelességet nevével vélte örökölni. Ez elől sehol se tért ki.

Dacára azon fényes pályának, melyet befutott, dacára annak, hogy mindig annál az asztalnál ült, ahonnan a történelem íródik, hogy számos főméltóságot viselt, neki magának alig van története. A magánember oly kevéssé látszik benne, hogy szinte még ezután kell fölfedezni milyen volt ő.

Ritkák az ilyen jellemek ma már, s habár nem hangzik fel életükben milliók tapsa s haláluk alkalmával nagy fájdalomjaj, de a gondolkozó ember mélyen, nagyon mélyen él tudja siratni e klasszikus alakokat, akik még fehér márványból vannak vésve.

Legyen áldás porain, s porhüvelyét elhagyott lelke, mely útközben találkozott a testvéreével, maradjon köztünk, a mi főuraink közt, s ébresztgesse bennük azokat az alvó ösztönöket, melyek azt diktálják, hogy akiknek ad a haza, azok is sokat adjanak a hazának. Hogy lehetnének azok gavallérok, akik annyi javakat ingyen fogadnak el?




JÓKAI MÓR SZÜLETÉSNAPJA

Nemzetünk e hazában élő legnagyobb fiának és a legnagyobb írónak születésnapja van.

Ma ötvennyolc éve, hogy őt az isten a kis magyar nemzetnek ajándékozta, talán tévedésből ennek, mert bármely nagy országban csodafényes alakká tenné őt lángelméje, és mégis talán szándékosan, hogy hozzá illő legyen a többi óriásokhoz, kiket a század közepe nemzett nekünk!

Derék század volt! Nagy adósai leszünk örökké!

Ki tudja még, hogy fordul: de bízni kell. Egy dolog bizonyos. Amit ideadott, vissza nem veheti már. Amit még el nem hozott, elhozhatja.

Jókait még fiatalon találta az ötvennyolcadik év. Ez a mi legnagyobb javunk, amit ma átérezni illő.

Az évek megkímélték eddig, csak a haját vitték el: de neki nem volt a hajában semmi ereje.

Ragyogó jókedve, szívének derült fénye, melege, tollának aranyos csillogása, lelkének szilaj röpülése mind megmaradt.

Mit kívánjunk neki?

Örökéletet? Megvan az már neki réges-régen.

Nyugodalmat? No iszen az kéne még. Csak hadd járjon-keljen ő folytonosan az önalkotta világokban, az ő fényes városaiban, idilli falvaiban, azok között a délceg hajadonok, páncélos hősök, csodálatos honszerelmű daliák között, akik mind olyan ragyogók, szemkápráztató fényességűek, olyan jók és szelídek, olyan marconák és vakmerőek, aminőkről csak az álmodhatik, aki bennünket ösmer, s hibáinkkal, erényeinkkel együtt szívére zárva hordoz, s onnan kölcsönözi nekik a színeket.

Mit kívánjunk mi Jókainak? Azt, hogy sohase unjon meg minket. S ne azt nézze, hogy mit beszélünk, hanem mit érzünk.

Ne legyen neki keserű azok szava, akiknek a politikai torzsalkodásokban eljár a szájuk. Hiszen mi is az ellenzékkel érzünk testestül-lelkestül, s ha benne vagyunk a harcban, vagdalkozzunk ide-oda, nem nézve sokszor kit ér a kardél, de jól tudjuk, hogy aki Jókai Mór történetét meg fogja írni talán kötetekben egykor, az azt két sorban is oda fogja tehetni jegyzetnek valahova: »Egyébiránt képviselő is volt, s a Tisza-padokban foglalt helyet mint egyik vezéregyénisége az akkori kormánypártnak«.

Hogy ezért a két sorért - mert igazán csak erről a két sorról van szó - nem érdemes annyi lármát csinálni, illetlen dolog minduntalan babéraihoz nyúlni, az bizonyos.

De hát az emberek gyengék, a legjobbak a leggyengébbek, s akit a rajongásig szeretnek - mert a szeretet is nagy zsarnok - attól azt kívánjuk, hogy olyan legyen, aminőnek ők képzelik.

Márpedig Jókai nem lehet olyan, aminőnek minden ember akarná a saját gusztusa szerint, ha csak millió alakot nem tudna felvenni.

Legyen ő hát csak olyan, amilyen. Se gyengébb, se erősebb, se jobb, se rosszabb.

S ha már én meghagyom, hagyja meg az idő is olyannak, amilyen, most még legalább negyven esztendeig.




A JÓ ÖREG DÁNI FERENC

A két epithetonból, amely elválaszthatatlanul odaragadt a nevéhez, csak az egyik volt igaz, a »jó«: öregnek még nem volt olyan öreg, hogy váratlannak, felette korainak ne mondjuk halálát. Ifjúi tűz volt még benne s elég sok nemes ambíció a közhasznú tevékenységre.

Dáni Ferenc - kinek e nehány sort szenteljük - már kora ifjúságától élénken érdeklődött a közügyek iránt, s különösen szülővárosa, Szeged, az ő szűkebb hazája volt szeretetének mély tárgya. A régi embereknél sokkal természetesebb is volt az ilyen lokálpatriotizmus. Ennek élt ifjúságától kezdve egészen a tegnapi napig, s azzal a tudattal múlt ki tegnap éjjel, hogy a város, melynek tevékenységét, lelke tüzét áldozta, soha meg nem álmodott fényben emelkedett fel virágzóvá, naggyá, sőt hatalmassá is. S azzal a boldogító önérzettel, hogy az emelkedés e munkájában neki is jelentékeny része volt.

De amiképpen ő szerette Szegedet, nem kevésbé szerette őt Szeged. Mert Szeged nemcsak szeretetreméltó város, hanem szeretetre képes város is, s ez nem olyan közönséges frázis, hanem ritka erő s nemes polgári tulajdon.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Dáni Ferenc nem volt több, mint egy úgynevezett »helyi kapacitás«. Sokkal több volt ő. A szegedi lokálpatriotizmus nem az, mely valamikor ellentétbe jöhetne azzal, amit mindnyájan érzünk, az iránt sohasem szabad ellenszenvvel viseltetnünk, mert Szeged annyira egy mindenben mindig az országgal, hogy azt csak ők képzelik, hogy az az ő »extra érzelmük«, mint ahogy a kálvinista ember Debrecenben csak akkor hiszi el a delet, ha az ő külön toronyórájuk mutatja nekik; pedig hát éppen akkor delel a többi felekezet is.

Dáni Ferenc részt vett összes nemzeti küzdelmeinkben, s hosszú időkig állott a haza szolgálatában. A szabadságharcban már ott látjuk, az elítéltek lajstromában is ott a neve. A bujdosást is megkóstolta. És megkóstolta aztán a börtönt. Mert ez volt akkor az »egymásután«.

Mikor az alkotmányt visszaállították, talán három ízben is Szegedet képviselte a parlamentben, s egyik buzgó híve volt Deáknak.

Utóbb aztán Szeged, Hódmezővásárhely és Kecskemét városok főispánjává neveztetett ki. S mint ilyen nagy népszerűségre tett szert a nevezett városokban. Kitűnő modora volt, nyájas, előzékeny mindenki iránt, és semmit se volt képes megtagadni ismerőseitől. Ez néha sok kellemetlenségbe sodorta.

Annyira demokrata volt, hogy az egyszerű parasztok is csak »Dáni« úrnak szólították, s némelykor vállon veregették, ha kedvükbe járt.

A nagy robosztus alakok közé tartozott testileg, kik száz esztendőre vannak alkotva, s még alig volt hatvanéves. Sohase volt beteg, s mindig jókedvű, vidám és életpiros.

Főispáni állásában igen nehéz szerep jutott neki: mert városai mindig az ellenzékhez tartoztak, s őneki nem kis feladat volt úgy képviselni bennök a kormányt, hogy konfliktusba ne keveredjék vagy a közgyűléssel, vagy a kormánnyal, mert pártja abszolúte nem volt, nem is lehetett e városokban, melyeket ennek dacára mégis tapintatosan, s kellő eréllyel kormányzott.

A bekövetkezett szomorú katasztrófában különösen kiválóak az érdemei, nemcsak megsiratni tudta szülővárosát, hanem éjt-napot feláldozva mentett, amit megmenteni lehetett. Az élelmezés és a közigazgatás jóformán az ő kezeibe volt letéve a rémület első napjaiban, mikor mindenki a fejét vesztette. A jó öreg Dáni megállta helyét emberül, s félretette a személyes hiúságot is, mert bánthatta volna, hogy a kormány Lukács Györgyöt bízta meg teljhatalommal s nem őt.

Mikor végre Tisza Lajos királyi biztosnak nevezetett ki Szegedre, magától vált a főispáni állás egészen fölöslegessé, s ezt belátván, Dáni sietett beadni lemondását. Azóta visszavonult szatymazi tanyájára, s ott éldegélt szép csendben, csak néha-néha rándulván le közhasznú egyletek gyűléseire, melyekben mint elnök, részint mint tag ifjúi erőhöz méltó tevékenységgel és kedvvel működött a város társadalmi életének emelésére ilyen módon is.

Eleinte az öregúr visszalépését annak tulajdonították, hogy az ottani városi ellenzék (mert akkor még ilyen is volt, most már nyoma sincs) élére kíván állni, de ő ezt nem akarta, s odaadó bizalommal és lelkesedéssel viseltetett Tisza Lajos működése iránt.

Szeged sokáig fogja gyászolni a jó öreget, mert derék polgárainak egyik legjobbika volt, s amint nem felejtette eddig sem - mert a város mostani fejét, a köztiszteletben álló derék Pálfy Ferencet csak »helyettes jó öreg«-nek szólítja -, úgy ezután is sokáig fognak még róla adomázni, s talán az utódok is kegyeletesen ejtik ki a nevet, mely össze van forrva városunk legszomorúbb napjaival, s mely a nehezebb munkaidőben volt mindig elöl.




GRÓF DEGENFELD IMRE ÉLETÉBŐL

(Apróságok)

Gróf Degenfeld Imrét azzal a három jelzővel szerették lefotografírozni ismerősei: roppant takarékos, rettentő kálvinista és nagyon nagy hazafi.

Az egyiket jól tudhatták az ispánjai, a másikat a püspökje vehette észre, mert unos-untalan levelezésben állott vele, s ha valahol elvitt egy három zsindelyt a szél valami kálvinista templomról vagy iskoláról, az mind »eset« volt az öreg grófnak, ki egész éjszakákon át nem tudott aztán aludni, míg minden kálvinista dolog meg nem volt reparálva a környékében. Ami pedig a harmadikat illeti, hogy nagy hazafi, tapasztalhatta minden ember, ha egyébről nem, a leányairól.

Mert ő maga nem igen hozakodott elő a hazafiságával a fórumokon. Nem azok közé tartozott, akik előre tolakodnak, hogy mindég napirenden legyenek. A protestantizmus szolgálatában követett nemes és bátor magatartása után mindössze egyszer látjuk még nevét politikai enunciáció alatt az októberi diploma után, midőn ő, Tisza Kálmán, Lónyay Menyhért és gróf Andrássy Gyula újságok révén értesülvén főispánokká történt kinevezésükről, ugyancsak azon az úton újságban nyilatkoztatják ki, hogy nem hajlandók azt elfogadni.

Érdekes, hogy a »makacsok« közül három miniszterelnök került ki később, s az egyedüli Degenfeld Imre gróf, akiből nem lett »semmi«. Azaz, akiből még több lett; mert azt választotta feladatának, hogy gyermekeit jó magyar érzésben nevelje, nagy kiterjedésű családjának ne csak a legöregebb tagja, hanem valóságos feje és példányképe legyen.

S ez sikerült is neki. Négy leányából, kiknek egyike nemes emberhez, másik báróhoz, a harmadik grófhoz, a negyedik herceghez ment férjhez (Ugyan kihez adnám? - tréfálózott gyakorta - az ötödik leányomat, ha lenne) jeles magyar asszonyok lettek, s magyarokká nevelték gyermekeiket is, kiket sokszor gyűjtött maga köré az öregúr, lovagoltatta őket a térdén, s akkor volt a legboldogabb, ha a kis apróságok felmásztak a vállára, az ölébe, s szeretettel, hízelkedéssel cirógatták a nagyapa vidám arcát, melyet mint valami koszorú körített a deres szakáll.

Családja tagjai közt mindig az övé volt nemcsak az első szó, hanem az utolsó is. A »gyerekek«-hez az engedelmesség illik, s azok meg is szokták nagy tiszteletben tartani az ő akaratát, soha ellent nem mondani annak. Pedig e gyerekek közt ott volt az is, aki egy egész országot kormányoz.

*

Jó szívét, humanitását élénken mutatja az az eset, mikor évekkel ezelőtt fekete himlőben feküdt egyik cselédje, s hagymázos önkívületben lehányván magáról takaróit, kirohant az udvarra.

- Hamar, hozzátok be szegényt! - parancsolá a gróf cselédeinek.

De senki sem mert hozzányúlni a ragályos beteghez.

- Nos, hát egyik se mozdul? Te se, János - pirongatja az egyik léhűtőt - katonaember létedre?

- Több ez a katonadolognál, méltóságos uram.

A gróf nem vesződött velök tovább. Maga nyalábolta át a beteget, bevitte az ágyába, és betakargatta gyöngéden.

Ha nem játszott is kiválóbb szerepet a politikában - amikor már játszani lehetett, a keserű részéből kivette a magáét - részt vett a szabadságharcban, bujdosott, halálra ítéltetett (Mert ilyen furcsa sorrend volt ez akkor!), de az ismeretes »fehér éjszaka«, mikor a bosszús Haynau megfordította magát, váratlan kegyelmet hozott neki.

Az új alkotmányos érában is ott volt mindenütt, ahol a magot vetik - mint mondani szokás - csak oda nem jött, ahol arattak. Beelégedett az egyház ügyeinek vezetésével, s mint elnök pártatlanul ritka türelemmel vitte a tanácskozásokat.

Ami még üres ideje maradt, az mind a családjának jutott és a gazdálkodásnak. Birtokait oly rendben hagyta, mint kevés főúré az országban; kivált kedvenc jószága, Kocsárd egész kis paradicsommá lett a keze alatt.

Oly szenvedéllyel űzte a gazdászatot, hogyha birtokait látogatni kellett, nem volt rá nézve se vihar, se hó, se sár. Fiatal ember is visszarettent volna gyakran attól a strapációtól, amit az öregúr végigcsinált egy-egy birtokszemle alkalmával.

Gazdatisztjei azt tartották róla, hogy a legutolsó lőcsről is tudomása van a gazdaságnál. S valóban fáradhatatlan volt az ilyenekben. Még közvetlen halála előtt is folytonos kontaktusban állott gazdatisztjeivel, s onnan az ágyból dirigálta összes birtokain a külső munkát.

*

De takarékossága sohase ment el addig a határig, ahol a fösvénység kezdődik. El sem mehetett, mert Degenfeld Imre gentleman is volt. Sőt még több: ritka jószívűség s ősmagyar becsületesség jellemezte. Bérlői kifogyhatatlanok az ő dicséretében.

Volt úgy, hogy engedett a bérösszegből, de arra egyetlen eset sem fordult elő, hogy fölemelje. Tégláson még anyósa, Bökönyi Beck Pálné idejéből bizonyos Rosenfeld bírta a regalét olcsó áron, s bár egymást érték a többet ígérők, a gróf soha még csak meg sem mondta ezt Rosenfeldnek.

Történt egyszer, hogy egy másik bérlője (Mandel Pál képviselőnek az apja) azzal a különös ajánlattal jelentkezett a nyírbaktai kastélyban, hogy ő ezentúl több haszonbért kíván fizetni a kántorjánosi birtok után, melyet már 30 éve használ.

- De hát mi jutott eszébe? - kérdé Degenfeld meglepve. - Talán a versenyzőktől fél?

- Éppen nem, gróf úr, hanem belátom, hogy változtak a viszonyok s a birtok most már többet ér.

- Semmi sem lesz belőle - vágott közbe kurtán a gróf. - Nem szeretem, ha a föld ide-oda mozog. Ér, amit ér. Maradunk, ahogy voltunk.

Megtörtént többi közt, hogy a gabonát, amelyre ezer forint felpénzt adott a kereskedő, árcsökkentével a gróf nyakán hagyta, mert még így is kisebbnek maradt vesztesége, mintha a kialkudott áron veszi át.

A gróf eközben találkozik egyszer Debrecenben az eltántorodott vevővel.

- Mikor jön el a gabonáért? - kérdezi.

- Jaj, ne is kívánja méltóságod - siránkozik a sarokba szorított kereskedő. - Elég nagy veszteség nekem az ezer forint.

- Mi? Ön eszerint hát nem is akar eljönni a gabonáért? - riad rá a gróf.

- Igenis, nem! - dadogja amaz megszeppenve.

- Ez esetben is el kell jönnie a felpénzeért - szól egyszerre megváltozott hangon. - Csak nem hitte talán, hogy megtartom? Mert haragszom, ha mások sokat nyernek az én káromon, de én magam keveset sem kívánok nyerni a más kárán.

*

Ilyen ember volt Degenfeld Imre, méltó társa azoknak, akik a legközelebbi időkben egymás után elköltözködtek innen. Meglepő is, hogy három mágnás, Podmaniczky János, Festetics György s most Degenfeld hal meg, akikről azt jegyezhette fel a napisajtó, hogy takarékosak voltak, s bőkezűek csak akkor, ha a közügy kívánta.

De hát igazán a mi főuraink lettek volna ezek? Azokból valók, akikhez oly kevéssé hasonlítanak? Azokból, akikre amiért idegen kézbe esnek a birtokaik, annyi a panasz, amennyi a szeretet hozzájuk, ebben a panaszban?

Igen, valóban ilyenek, egész ilyenek voltak. És nem az történt - ami különben gyakori -, hogy a halál tette jobbakká a halottakat. Bár az történnék - ami ritkább - emlékükkel, hogy a halottak tegyék jobbakká az élőket.




MIBŐL TEREMNEK A VIRÁGOK?

Hát mi egyébből, mint a virágmagokból. De nehogy azt higgyék, tisztelt uraim, mintha én most összebeszéltem volna valami magkereskedővel, s azt akarnám önökkel elhitetni, hogy milyen jó lucerna vetőmag kapható nála, mennyi pompás egzotikus virág és dísznövény »eredete« van ott becsomagolva a nagy zacskókban és bödönökben. Nem én, nehéz fejem van nekem ahhoz!

A saját vetéseinket, a saját kertünket is csak úgy járom, hogy gyönyörködtet a verbéna illat, elandalodva nézem a tulipánt, a kaméliákat, a nagy Marchal Nielt, de én magam nem tudom, hogy terem az meg. Amit én termesztek, azok egyszerű mezei virágok, s honnak szedem a magot ezekhez is, bizony magam sem tudom megmondani.

Pedig éppen az ilyen magokról akarok beszélni. Igaz, hogy megmondhattam volna egyenesen is, ha általában nem az lenne a divat, hogy a publikum igen szépnek tartja, ha valaki messziről kerülgeti, amit mondani akar, s egyetlen szó helyett száz szóban találja meg a gondolatot. Az asszony és a gondolat a mai korban brüsszeli csipkében jár.

Hát én bizony csak azokról a magokról akarok fecsegni, melyekből a költészeti virágok, az irodalmi művek lesznek. A tárgyakról, melyek az írók lelkében és fantáziájában nőnek, izmosodnak meg.

Nem olyan bolondság ez, amilyennek az első pillanatban látszik.

Honnan támadnak? Hozza az író magával? Nem hozza biz az, dehogy hozza. Hanem találja, vagy ráragadnak.

Mert megtörtént már velem egyszer, hogy egy igen kedves szegedi barátom, aki foglalkozására búzakereskedő, rám adta esős időben a télikabátját, s én azt elhozván, felakasztottam a ruhafogasomra, s igen hosszú ideig nem jutott eszembe visszaküldeni. Hát az történt, egy napon megdöbbenve veszem észre, hogy búzavetés van a ruhafogasomon. A kabátban mustramag volt, s az kicsírázott a nedvességben, megnőtt és kaszálni lehetett volna. Hiszen ha az isten csodát akar, még a kalamárisból is erdő nő. Csakhogy a csodák már lejártak (a kereskedői annonceokat kivéve, ahol mindég van valami bámulatrakeltő). Ma már belátunk a vesékbe - sőt még odább -, az emberek észjárásába is. Ott vannak még csak bolond vidékek imitt-amott!

De most csak azokhoz az emberekhez van közöm, akik írni szoktak, s ezekhez is csak bizonyos szempontból. Úgy találom, hogy embereim háromfélék. Akik meg tudják látni az alkalmas anyagot az életből, s azt még jobbá teszik tollukkal. Ezek a nagy írók. Azok, akik felismerik az alkalmas anyagot, de egy kicsit elrontják. Még ezek is jó írók. A legtöbb író arról nevezetes, hogy hidegen megy el az anyag között, melyet fölelevenítenie kellene, sőt - oly különös ez elfogultság, hogy - biztosra lehet fogni: ha negyvenkilenc jó tárgy állna előttünk, s egyetlen kevésbé alkalmatos, az ötvenedikhez nyúlnának.

Ezért, legalább én előttem, a legjellemzőbb az írónál, milyen tárgyat dolgoz fel vagy még inkább, milyeneket szeret meg. Nagyon fontos ez! Mert egy bizonyos ügyességet a komponálásban és az előadásban sok ember megszerezhet, ha utána van, de a jó tárgyakkal sohase lesz tisztában.

A tárgyakkal tulajdonképpen úgy van az ember, mint az, aki a lovat kereste, és rajta ült. Legalább én minden dolgomat, amit leírok, már régen tudtam azelőtt, s mikor megfogom a tollat, hogy megírjam, szidom magamat, hogy hiszen milyen régen tudom én azt már, és sohasem jutott eszembe papírra tenni.

Száz meg száz ember állított már meg abból a célból, hogy egy novella tárgyat mondjon el, nyájasan megszorongatva kezemet, hogy azt csak én tudom majd megírni... valami pompás dolog lesz abból... már két hete tartogatja számomra.

Meghallgatom, meg is dicsérem jóakaróim meséjét, de csak a köteles udvariasságból, mert még eddig sohase mondtak semmi olyat, ami tetszenék, s aminek hasznát vettem volna.

De mégis történt egyszer, valami hét éve lehet. Zimankós téli időben siettem az Athenaeum felé, midőn a tömérdek piros orr s zúzmarás bajusz közül egy ismerős csupasz alak bontakozik ki: az egyik lábára biceg egy kicsit, s a túloldali válla magasabb valamivel az innensőnél, mintha erőnek erejével a fejének akarna előlgetni... Nini, nini... a biz az én Repka Mihály barátom, akivel már féléve nem találkoztam.

- Szervusz, fiskális! - mondom, s sietek elhaladni mellette, mert bizony nem diskurzusra való idő az ilyen.

- Hó, hahó - kiált rám, a télikabátom gallérját ragadva meg. - Állj meg hát, barátja az erénynek.

- Parancsolj, kérlek.

- Ezer szerencséd, hogy találkozunk.

- Nono, mi baj van, Repka pajtás?

- Baj? Szerencse barátom, nagy szerencse. Egy olyan eszmét mondok neked, hogyha te azt megírod, halhatatlan leszel, becsületemre mondom. Ha te azt jól megírod, még talán Gyulai Pál is megirígyli tőled.

- No, mondd el hát hamar, mert sietek.

- Nem addig az hékás. Gyere a kapu alá, mert meghallja előled valaki itt kívül.

S ezzel toporzékolva, táncolva a nagy hidegtől, behívott a kapu alá.

- Hallom már, kérlek.

- Hát izé... de jól vigyázz. Ejnye...

Nagy tenyerével dühösen csapott a homlokára.

- Vesszek meg, ha nem igaz... elfelejtettem. Hát látott valaki ilyet valamikor? Kétségbe vagyok esve, barátom. Elfojt a düh!

Úgy tett a kezeivel, mintha a levegőt kapkodná, majd szomorúan mondá:

- Elfelejtettem... Milyen szerencsétlenség! - tette aztán hozzá majdnem siránkozó hangon. - De megállj, megállj csak... hopphó!

Szemei felcsillogtak, s derű öntötte el széles, csontos pofáját.

- Megvan! Megfogtalak kutya! - s összeszorította a bütykös markát. - Egy barátomnak elmondtam tegnap az eszmémet... elmegyek, fölkeresem... azonnal fölkeresem, és megkérdezem tőle. Hol leszel egy óra múlva? Várj meg kérlek ezen a helyen.

De ezt már mind csak útközben kiabálta, mert elrohant, mint a forgószél. Hosszú Deák-köpenye lecsúszott a félválláról, s amint utána röpködött, kiegyengette a havat is az Úri utca trotoárján.

Persze hogy nem vártam, de minek is? Hiszen az alkalmas tárgy már megvolt. Az első és utolsó, melyet más mondott, azazhogy tulajdonképpen nem mondott bizony Repka Mihály egy sort se! Hisz még tán mai napig is az elveszett eszméje után szaladgál, ha már azóta nem veszett el ő maga is!

Egyébiránt bocsánat, urak, hogy már eddig is Repka barátommal fárasztottam önöket. Mert tulajdonképpen nem az én kedvencemről, hanem mindnyájunknak egy kedvencéről, a szegény Tóth Edéről akartam diskurálni egy keveset.

Sokszor elbeszélgettem vele. Az embernek rendesen megvan az a hiúsága, hogy szeret hozzádörgölőzni a jelesebbekhez. Különben sem volt unalmas ember. A sok magasztalás nem rontotta el egy cseppet sem. Nem vált olyanná, mint az az írótársam, akit ha egy óráig nem dicsértek szemtől szembe, mindjárt elálmosodott. Igen jó folyékony elbeszélő volt, ha a köhögés engedte.

Volt a mi jóemlékezetű Tóth Edénknek egy érdekes darabja, amit meg nem írt. A kereskedői életből szedte össze bele az anyagot, azaz a saját életéből. Mert, mint tudjuk, Tóth Ede is kereskedő volt, mégpedig nemcsak Posner Károlynál inaskodott, hanem mielőtt odakerült volna, már megkóstolta az ingyen szentjánoskenyeret Rimaszombatban, bizonyos Kovács János uramnál, aki ha megél (ti. ha Tóth Ede él meg), ma már bizonyosan hőse lenne egy maradandó becsű színműnek.

Így azonban csak egyszerű fűszerkereskedő maradt a népszínház deszkái helyett odahaza Rimaszombatban. Isten nyugosztalja meg, ha azóta már elhalt volna, bizony hajszál híja, hogy nem örökké elevenné lett őkegyelme.

Derék magyar ember volt, és »fekete kutyának« hívatta magát: pedig nem volt egyéb fekete, se a lelkén, se a karakterében, se a boltjában, tán csak a medvecukor, mert a pörkölt kávé még barna számba megy a színek között.

Hanem egy makula mégis akadt őrajta, s ez a makula szórta el a virágmagokat, amiket a jeles költő, akkor még az Edus inas, nagy előszeretettel felszedegetett, s éppen őrölgette már a lelkében évek múlva, mikor a halál azt mondta, hogy Kovács János uram megírására már nincsen idő. Mert magunk közt legyen mondva, szörnyű mérges lehet a halál, hogy míg ő abban fárad a kaszájával, hogy az embereket pusztítsa, addig valaki nekiáll egy kis pipogya pennával, s csak úgy önti az eleven embereket.

Így nem lett, mondom, Kovács János uramból semmi, de a viselt dolgait elbeszélte nekem Tóth Ede, s most már csak az ő külön benyomásai vesztek el, de a tárgyak nem. Igaz, hogy azok értek többet!

A kereskedői nagyzolást, s a kereskedői élet humorát, komikumát akarta színpadra vinni. Egy bohókás felvonást meg is írt már, melyben szembe állítja a »fekete kutya« tulajdonosát a »fekete macska« tulajdonosával mint riválissal a másik utcasarkon. Kár, hogy e töredéket nem vették be az összes művei közé.

Amennyire egyszeri felolvasás után emlékszem, a fekete kutyáéknak gyönyörű kislányuk van, Erzsike. Aranyos név, mert úgy látszott, ennek a ragyogó szeme volt az első láng, amely rügyet fakasztott az Edus inas szívében. Az Erzsikét feleségül kéri a fekete macskáék Feri segédje, a legelső segéd a fűszerkereskedésben.

A furfangos fekete kutya azt mondja először, hogy nem adja oda, hanem aztán eszébe jut valami.

- Tudja mit, barátom, magáé a leány, ha megfelel annak, amit én kívánok.

- Akár a pokolba is elmegyek, ha a mennyországba azon keresztül visz az utam. - Így szólt az első segéd, aki románokat olvasott ember volt, amint az ebből a feleletből is kitetszik.

Mire ekkép felelt a »Fekete kutya«.

- Nagyobb dolgot kívánok én ennél magától. Menjen vissza a principális boltjába, végezze dolgait a vevőkkel, hanem három napig nem szabad egyebet mondania, csak igazat.

Jól van - a kereskedősegéd, hazament árulni, s mindig igazat beszélt három napig.

Hát mi történt? Az emberek eljöttek finom jamaicai rumot venni, mire azt mondta az öregsegéd: »A mi rumunk se nem finom, se nem jamaicai«. Ha mokkakávét kértek: - »Ez csak cikória, és fügekávé, jó uram!«

S így lőn, hogy három nap alatt mind elhagyták a vevők a fekete macskát, s mind átpártoltak a kutyához.

Nem tudom, megtörtént-e ez a tréfa valamikor, s még kevésbé tudhatom, Kovács János uram cselekedete volna-e meg, hanem annyi bizonyos, hogy az ő nyakába készült szakadni.

Azonban ami egyebet elmondok a nemzetes úrról, arra már a kezem írását adom. Mert a közvetlenség melege volt rajta, mikor a szegény Tóth Ede elbeszélte.

Kovács uram nemcsak a földiekkel mint vevőkkel állt folytonos nyájaskodásban, mely főleg a kéz dörzsölgetésben nyilvánult, hanem a kegyes égiek iránt is folyton jó modort tanusított. Minden reggel hangosan mondta el a miatyánkot a héringes hordó előtt.

»Légyen meg a te akaratod - könyörögte mély áhitattal - miképpen mennyben, azonképpen a földön is... (Te Edus, öntöttél-e téglaport a paprikába?), és add meg mindennapi kenyerünket. (Igaz, hát timsót tettél-e a kenyérbe?)«

S ilyenformán ment az egészen az »Amen«-ig.

Az Edus fiún kívül még egy inas volt a »kutyában« és három segéd, akiket nagy kordában tartott a nemzetes úr, s mikor elment hazulról egyedül vagy a feleségével, rendesen megállt az ajtóban, s így szólt:

- Mindjárt jövök!

S homloka valamennyi ránca gyűlést tartott a szömöldjei fölött.

S ezt mondta még akkor is, ha két hétre utazott el valahova. »Ebben a nyomban itt leszek, gyerekek! Addig is öntsetek egy kis spirituszt a malagára.«

Persze hogy a fekete kutya személyzete aztán minden ajtónyílásnál őt várta, s nem mert beleereszkedni a »szabadabb életbe«.

De emellett a magyaros furfang mellett talpig becsületes ember volt az öreg, ami kis nagyzolás volt benne, azt a görögösködés plántálta a vérébe.

Mindent nagyított, mert megszokta a bolti árucikkeken, s innen átvitte az életbe is. A famíliája is úgy nagyzolt, mikép ő a famíliájával. Selyemben járatta leányait, feleségét, s nagyságosnak hívatta a cselédekkel. Hogy a származása is meglegyen, kikomponálta, hogy a mesés madagaszkári királynak, Benyovszkynak valami rokona, s ehhez aztán olyan makacsul ragaszkodott, mint az előkelő vignette-ekhez a borospalackokon, melyekben lőrét árult.

Csacska volt, és szapora beszédű, mindenről informáltatta magát, és mindenben informált: csak a fivéreiről szeretett hallgatni.

S ha meg is kérdezte néha egy-egy ismerős, hogy hol lakik most a bátyja, Kovács Mihály.

- A Mihály? - mondá. - A Mihály tengerész Szegeden.

- Hát a Károly?

- A Károly? A Károly csizmadia passzióbul.

Kicsinyelte őket, hát megnagyította egy kicsit, mint ahogy megnagyított mindent.

S ez az erőszakolt nagyítás úgy vette ki magát, úgy lebegett mindenen, mint egy növekvő felhő, mely elfogja az igazi napfényt, s árnyékot von mindenre, de mindenre, a szép Erzsike arcára, a festett fekete kutyára a külső ajtón, ráül a héringes hordóra bent, s ott jár a hátamögött magának Kovács János uramnak is.

Ebben a nagyzolásban, mely nem ritka a kereskedő világban, találta fel a kis Tóth Ede azokat a virágmagokat, amelyekből egy vígjátékot akart növeszteni.

Én úgy találtam, hogy ez a tárgy alkalmas szövőszéke a szomorújátékoknak is.




A »TEGNAP« ÉS A »MA«

Szlava! A »tót szerecsen« meglett tehát! Már kefélik alája az államtitkári széket. Az államtitkári szék pedig, minden ember tudja, éppen olyan színű, mint a minisztereké, sőt ugyanaz, mert az ember előbb lesz államtitkárrá, s csak ha megkopik, miniszterré, de a szék maga megfordítva futja be pályáját, legelőször miniszteri, s ha megkopik, ki tudja, mi a sorsa... Mondom pedig azért, mert Móricz Pál kérdeztetvén egykor Szarvason, hogy micsoda különbség van a miniszter és államtitkár közt, egészen elütő módon magyarázta meg:

- Nem más bizony, minthogy ha a minyiszter elunja az ülést a verhenyeges bársony széken, az államtitkár ül a helyire, hogy a szék soha ki ne hűljön.

Képzelem, hogy fognak a Baross kinevezésén elcsodálkozni odahaza Nyitra megyében. »Nás cslovek! Toja uzs volyacso!« fogják zengei Liptóban, Zólyomban, Turócban a kaszinókban. S megkezdődik a tót népvándorlás a közlekedésügyi minisztériumba, mert hát úgyis a tótok építették Budapestet, joggal megilleti őket, hogy már egyszer lakják is.

S aztán mi tűrés-tagadás, a közlekedés úgyis speciális tót szakma. Eddig Magyarországon kizárólag csakis a drótos és üveges tótok közlekedtek Európával.

Hanem félre minden tréfát, egyet meg kell adni Tiszának, azt, hogy méltányolni tudja a tehetséges embereket mindenféle melléktekintetek nélkül. Baross Gábor komoly törekvésű, mozgékony, eszes ember. Megérdemli az államtitkári széket is, nem ugyan a saját erényei miatt, hanem a mások fogyatkozásainál fogva.

Valahányszor azt látjuk, hogy érdemes fiatalember gyorsan emelkedik kiváló állásokra, könnyedén megelőzve kortársait, sőt az öregeket is, mindig örülünk rajta, mert ez a »szamárlajtorja« uralmának gyengülését jelenti.

*

De még Barossnál is barosabb dolog, hogy a szegény Odescalchy Artúr azzal az eltökélt megadással ment ki, hogy őt a bukovinai kormány legalább is be fogja záratni. S el is látta magát mindenféle óveszközökkel erre nézve, elbúcsúzott rokonaitól, barátaitól, megcsinálta a végrendeletet, és útlevelet váltott.

- Mert félek - mondá -, hogy engem ott agyonütnek.

- Ne félj semmit. Ha bajod esik, megbosszulunk.

Barátai elkísérték, meg is siratták, kíváncsian várván a következményeket.

S íme mi lett a következmény? Az, hogyha behozza Bukovinából a magyarokat, jó lesz, ha most meg már a bukovinai hatóságtól vált útlevelet (mégpedig legcélszerűbb lesz valami oláh névre), hogy itthon a mi hatóságunkkal ne essék valahogy komoly baja...

Egy bécsi tekintélyes politikus kóválygott a minap itt Budapesten, aki keserűen panaszkodott több helyütt, hogy az mégis skandalum, Tisza kormányozza az egész Monarchiát... Csak már ez a Tisza ne lenne...

Mintha hájjal kenegettek volna bennünket. A nemzeti elbizakodás könnyen hiteti el a magyar emberrel az ilyen nagyításokat. S szinte kedve lenne szegre tenni az ellenzéki sarukat. Úgyis kezdik már letördösni azokról is a sarkantyúkat.

Hanem szerencsére nem soká vannak a csizmák a szögön, íme kitűnt most, miképp ualkodik hát Magyarország a Monarchia mindkét felében.

Úgyhogy mindig ő kénytelen engedni, még az olyan dolgokban is, amelyek »nekik« kevésbe kerülnek, de nekünk nagyon sokat érnek.

Az embernek az ilyen uralkodás hallatára önként eszébe jut, a Jókai holnapi verse a »Nemzet«-ben a mesés koldus királyról, aki a fantáziájában uralkodik, de még az s igazibb uralkodás!

*

Egyébiránt a csángó ügyben még nem lehet kimondani az utolsó szót. Mert semmi esetre sem szabad elfelejteni, hogy ennek az egész ügynek van praktikus oldala is.

Egy tekintélyes ember eddig nagy hévvel védte a csángó ügyet, mikor azonban a tömeges behozatalig jutott a kérdés, összeráncolta a homlokát...

- Bizony nem tudom - mondá - magam sem, mit kellene csinálni olyat, ami nekünk is, a csángóknak is jó legyen.

Mert mikor a behozatalról van szó, akkor nem lehet csak annyira mennünk, hogy »gyertek hát, no«, hanem azt is hadd lássuk, hova jönnek, és »mire« jönnek be.

Mert én csak egyszer beszéltem Kántor urammal (a múltkori csángó küldöttség egyik tagja), s őkegyelme bizony hetykén beszélt a világ dolgairól.

Kérdém tőle:

- Hát ott maguknál ugyan miféle hivatalnokok vannak?

- Hát csak olyan kapitányféle gyalogjáró nép! - felelte fitymálólag.

(Ühüm! - gondoltam magamban mosolyogva. - Ebből még a százados székely vér beszél, benne született a homályos kívánság és étvágy a dulokra és királybírákra.)

- Aztán hogy gondolja azt, Kántor uram, ha ugyan be találnának jönni?

- Hát csak azt gondolom, dicsőséges uram, hogy úgy negyven-ötven holdacskát magam is meg tudok túrni.

Ez volt a diskurzusom Kántor urammal.

És én csak annak a mondója vagyok azóta, hogy ne csak azt hajtsuk mindig: mi mit akarunk, hanem tapogassuk ki tőlük azt, ők is hogy mit akarnak. Mert a káposzta úgy marad meg a legbiztosabban, ha a kecske jól van lakva.

*

No, de ezek nem komoly dolgok. Meglehet, míg ma itt a tintába mártogatjuk a tollunkat, hogy gyenge szavakban panaszkodjunk, amiért igen lanyhán veszik az ország sorsának intézői a csángó betelepítés szent ügyét, már azalatt a miniszteri szobákban spanyolfalak mögött cirkalmazzák is a mappán a jövő »csángó vármegye« terjedelmét és határait.




A HŐSÖK SORSA

A párbajhoz három közeg kell... míg egészen vége lesz.

A szekundánsok, a doktor és a bírák.

Természetesen egyik közeg se veszi komolyan a dolgot. A szekundánsok tudják, hogy vér nem lesz, a doktor tudja, hogy seb nem lesz, a bírák pedig tudják, hogy semmi se lesz.

De azért olyan komolyan megy minden, mintha valóságban történnék valami.

Pedig csak a negyedik közeg nem csinál belőle játékot. Az a közeg, amelyet meg sem említettem. Mert a negyedik közeg volt a két fiákeros, aki a feleket kiviszi a csatmezőre.

A fiákerosok egészen komolyan szedik be a vitelbért.

S eszerint van hát mégis valami szolidaritás a párbajoknál.

*

Hanem ne ítéljük el, uraim, az összes párbajokat, hiszen vannak köztük mindjárt eleitől kedélyes párbajok, melyeket mindenki megmosolyog, vagy pláne vidám hahotára fakad a hallatukra.

Ilyen a Wahrmann-párbaj Istóczyval, melyet szcenírozni sem kell, azon módon beillik egy vígoperett szövegnek.

Ez operettben egyéb nehézség nem volna, mint hogy a színtér sokat változik, s igen sok képzelt személy (láthatatlan üldöző rendőrség) játszik szerepet, amit bajos lenne előállítani még Molnár Györgynek is. Pedig nem volna bolondság az Istóczy-Wahrmann párbajt görögtűz mellett látni.

A hősök, kiknek babérai már régen elfonnyadtak azóta, ma álltak a törvényszék előtt.

Az ügyész azt kérdi Wahrmanntól:

- Megkísérlették-e a felek a kibékülést.

Wahrmann zordon képpel feleli:

- Igen, de lehetetlen volt.

- Hány éves Ön? - kérdi tőle még előbb a bíró.

- Ötvenegy.

- Hogyan? - súgja neki Füzesséry. - Hiszen tavaly még csak negyvenkilenc voltál?

- Hiszen azért trafál. Mert két esztendőt öregedtem azalatt a két nap alatt.

*

Füzesséry becsatolni kéri az iratokhoz a Pesti Hírlapban megjelent legmagasabb kéziratot, melyben a Komjáthy pisztolyainak készítője életmentésért lett jutalmazva. Ezekkel a pisztolyokkal víttak. Ez nagy enyhítő körülmény. A bíró mosolyog, azután félre inti Füzesséry védőt:

- Hát mennyi büntetést akarna a vádlottak számára?

Vallja meg négyszemközt.

- Hát igazán szóljak?

- Hogyne. Hiszen csak privatim van...

- No, hát tudja én azt szeretném, ha élethossziglan csuknák el mind a kettőt...

- Ah!...

- Éspedig egy cellába.

*

Végre kihirdetik az ítéletet.

- Nyolc napi elzárás!

- Csak! (Mozgás a közönség közt.)

- Tekintetbe véve az enyhítő körülményeket.

- És soknak tartom a nyolc napot - mondja Wahrmann.

- Természetesen - bíztatja Füzesséry -, mert be kellett volna számítani a kiállott szenvedéseket is a párbaj előtt.

Fellebbeztek. Minélfogva el lehetünk készülve, hogy a nagy vértragédiának még lesz egy nehány nyoma az újdonságok közt, egész addig a stádiumig, míg őfensége két ily hős levente sanyargattatását megelégelvén, a bajvívó fegyvereik által okozott vétekért - mások elrettentő példájára - megkegyelmez.




AZ UTOLSÓ ORSZÁGBÍRÓ

Igen az utolsó országbíró volt. Senki sem fogja viselni többé ezt a titulust, mely messze századokból nyúlik le hozzánk tündöklő nevekkel, mintha egy fényes gyöngysor volna. Egy fényes gyöngysor, melyre gaz kezek gyalázatos zsineggel kötöttek ma csomót.

Az országbírói címet, melyhez annyi fényes tradíció tapad, csak Mailáth Györgynek hagyta már meg a parlamenti kormány, mely ezentúl már nem tűrhet maga mellett ilyen örökös nagyhatalmú urakat.

S Mailáth György méltó volt rá, hogy viselje még homlokán az elavult közjog fényességeit, s hogy átvegye az új idők nagy feladatait is azok mellé. Az ő vállán megfért a múlt és a jelen. Az ő kezében megsajnálta a mai nemzedék amazt, és megszerette emezt.

Az utolsó magyar nagyúr fekszik a ravatalon, aki még nem volt »felelős«, s akit nem hányt meg kénye-kedvére a népnek akarata. Olyan volt, mint egy erős és díszes oszlop, mely mindig magasan rendületlenül áll, akármint csapkodnak, nőnek és sodornak is a hullámok lent.

Ezentúl már csak kúriai elnökök lesznek és főrendiházi elnökök, a két felső gomb két előkelő gépezeten. Az utolsó országbíró meghalt.

S hogy halt meg? Ez a borzasztó! Gaz cinkosok a szobájába törnek, megfojtják egy repce zsineggel, s reggel ott találja szolgája halva.

De hát egy rémregényt olvasunk-e a sötét középkorból, vagy valóban ezt történt egy előkelő, népes városrészben, ma, az ország legelső hivatalnokával, történelmünk egyik alakjával s a polgári hatalom egyik legnagyobb kezelőjével?

Megdöbbenve kérdezzük önmagunktól: »Hát csak ennyi az a hatalom, ami a legnagyobbnak jut?...«

S valóban szinte hihetetlennek látszik előttünk ebben a megdöbbentő tényben, midőn orvul elesik e fényes nagy alak, hogy mindez talán csak azért történt, hogy tolvajok láncát s tárcáját elvihessék?

A tények mutathatják ezt, de a fátum az nem lehet ily közönséges, ily kisszerű... a mi hitünk szerint... őiránta.

S ebben... igen ebben van jellemezve az a nimbusz, amellyel ő bírt ez országban, melynek nemcsak parancsoló feje volt, de hű fia is. Abban van az ő nimbusza, hogy még halálát is nehéz elhinnünk, hogy így esett... így meghalhat, megengedjük, akárki, de nem Mailáth György, az ország bírája... s ezer regényes hír jár a nép között, mert meg nem foghatja, föllázad az értelme a halálnak azon formája ellen, amely pedig a legvalószínűbb.

De ha nem is ilyen gyalázatos merénylet áldozata is, halála akkor is nagy veszteség.

Rettenetes, hogy miképp halt meg, de nem kevésbé szomorító, hogy általában már nincs többé Mailáth Györgyünk.

E kevély magyar nemes, ki büszke volt tartásban, modorban, szavaiban, kit senki meghajolni nem látott soha, mintaképe lehetett az arisztokratának, ki így szólhat a legkevélyebb címer mondattal: »Király nem lehetek, herceg nem akarok lenni, hogy Mailáth György maradhassak«.

Kora fiatalságában lépett a közpályára, azóta mindég nagy tisztelet környékezé, s oly tekintélyre tőn szert, minő még csak Magyarországon »volt« lehetséges.

Mindég a konzervatív nézetekhez hajlott, hanem hazáját hőn szerette, s mint kancellár nagy érdemeket szerzett azon út kiegyengetésében, melyre aztán Deák vezette rá a nemzetet. Deák maga is többször mondá róla: »Ő seperte el a havat előlünk«.

Egyéniségének roppant súlya volt közéletünkben válságos események alkalmával, kivált mióta Deák meghalt. A király is elégszer kívánta tanácsát hallani.

Kevélységét s azt, hogy mennyit tartott ő állására, jellemzi az az eset, hogy mikor Horváth Boldizsár igazságügyminiszter lett, nem akart elmenni hozzá tisztelegni, pedig az új alkotmányforma azt kívánta már, hogy a Kúria elnöke ott legyen díszruhában. Végre is Andrássynak kellett valahogy elsimítani a kis disszonanciát, ami különben nem volt nehéz, mert a makacskodás csak a minisztert illette, s nem Horváth Boldizsárt, akit nagyon sokra becsült és nagyon szeretett.

Okos, gondolkozó fej volt. Beszédeiben mindig volt eszme és tartalom. A magyar nemesség összes nagy tulajdonait bírta, csak a hibákat nem. Ezért nem lett soha népszerű. Mert a hibák nálunk sokkal jobban népszerűsítenek az erények mellett, mint pusztán az erények. Szomorú, de igaz!

Közéletünk majd minden rétegében nagy úrt fog hagyni halála. Az Akadémia, Kisfaludy Társaság is tiszteleti tagját vesztette benne. Nem volt az a közcél, ha jó és üdvös, amit ő ne támogatott volna. Különösen az irodalom mecénását siratja benne. S vajon ki nem sirat? A nemességnek dísze van oda. A bírói karnak feje. A királynak egy nagy támasza.

Mint férfi jellemes volt, hogy ritkaság, mint bíró pártatlan, mint államférfi széles látkörű és tapintatos, higgadt fontolgató, a tanácsban bölcs, az életben okos, családi körében pedig gyöngéd férj és kitűnő apa, ki gyerekeit erős magyar szellemben nevelteté. Áldás legyen emlékén, s borzasztó halála olvadjon el gyorsan az emlékezetben, nehogy felháborítsa az embereket a gondviselés keze ellen.




ORSZÁGGYŰLÉS A MEGYEHÁZBAN

(Képviselői beszámoló)

Valami tíz napja lehet, kapok egy telegramot, melyben a következőt jelentik: »Újvidék, 12 ó. 8 p. Ön egyhangúlag képviselőnkké választatott. Elfogadja? Bogyó; elnök«.

Hát miért ne fogadnám el? Hiszen elülhetek én is odalent azért, hogy eddig mindig fent ültem a karzaton. Nem vagyon én magasratörő!

No, mégiscsak szép, hogy így tudtomon kívül lettem meg! Csakhogy hát már most nagyon megszaporodott az én dolgom. Nosza, Scarron fiam, csinálja azonnal programbeszédet, s értesítsd Bogyó választási elnök urat, hogy mikor utazol le.

Az ám, programbeszédet! Csakhogy miféle pártra szólót? Mert a telegramból bizony nem bírtam kiokoskodni, hogy miféle meggyőződésben legyek már ezentúl? Kormánypárti vagyok-e vagy habarékos, ha ugyan nem szélsőbali, sőt az se lehetetlen, hogy nemzetiséginek választottak meg, azért az érdememért, hogy még eddig nem írtam meg a rác atyafiakat.

Másnap találkozom az utcán Tisza Kálmánnak, már éppen meg akarom szólítani: »Hol jársz, hol, tisztelt képviselőtársam?« Mikor roppant mogorván rám kacsint az egyik szemével, amiből egyszerre megtudtam, hogy az ellenzék tüntetett ki bizalmával.

De nem tartott sokáig az illúzió, egyik halálos ellenségem felvilágosított, hogy igaz ugyan a képviselőség, csakhogy a színészkongresszusra. Programbeszédet ugyan nem kell csinálni, hanem az is igaz, hogy napidíjakat se kapok. A gazember legalább a pünkösdi ünnepeken hagyott volna még meg képviselőnek.

Nekem jó lett volna, az országnak pedig nem került volna semmibe!

No, mindegy. A cím mégiscsak megvan, ha az immunitás hiányzik is!

Megnyugodtam. Sőt ma még bizonyos megelégedést is éreztem magamban, hogy itt lehetek. Hiszen rendkívüli mulatságos dolog ez.

A »t. Házban« komoly emberek komoly dolgokból tréfát csinálnak. S az olyan végtelenül szomorú! Itt meg tréfás komédiások tettetik, hogy ők komoly dolgokat végeznek, s ez olyan rendkívül kacagtató.

A megyeház terme egészen megtelik a vidéki színészekkel és képviselőkkel. Érdekes csoportok.

A vén főispánok, palatinusok a falakon megelevenedni látszanak, amint a napsugár vékony nyelvecskéit rájok öltögeti...

A hóhéros ruhájú Esterházy, mintha a nagy hasát fogná nevettében.

II. Rákóczi Ferenc összevont szemöldjeivel szinte kérdeni látszik: »Mi történik itt? Ki hagyta itt nyitva az ajtókat?«

A kemény Nyári Pál az ablakon bámul ki.

Deák Ferenc pedig mérges arccal kiabálni látszik valamit. Bizonyosan ezt: »Vegyetek le hirtelen erről a falról«.

Igen, ott ahol annyi nagy vihar lezajlott, a tekintetes karok és rendek helyén vidám zajongó színészek ülnek, ugrándoznak szerteszét.

Elölülő a nagy Ribáry. Úgy ül ott, mintha ő kormányozná Európát. Pedig hát csak Feleki kormányozza. Már ti. nem Európát, hanem Ribáryt. Olyan sovány, mint a vidéki színészet. Méltón karakterizálja.

Mellette Feleki bátyánk, akárcsak Brankovics György (de nem az - »és lapszerkesztő«, hanem a szerb despota) hatalmi szóval dönt, ha az argumentumokból kifogy. Pedig kifogy.

Csodálatos, hogy mindenki rekedt, és senki sem tudja a szerepét. Sugó nincs sehol. Se rendező. Az ördög látott ilyen előadást!

A karzaton ott látjuk a kedves Dancz Ninát. Thalia birodalmának nagyjai közül Vizváry Gyulánk kevély daliás alakja, Odry Lehel férfias feje, Nagy Vince körte arca, Solymosi szelíd fájdalmas mosolya tündöklik.

Igazi képviselő csak egy van, Hentaller. De azt se akarják igazolni. Jó szerencséje, hogy azzal fenyegetőzik, kihívja az egész kongresszust. Hets Ödönt is ott látjuk, aki azért nevezetes ember, mert ő van a legtöbb emberrel pertu Magyarországon.

Különben szép rendben folyik minden. Korteskedések, kapacitálások jobbra-balra. Éljen Bényei! Éljen Beödy!

A legnevezetesebb a szegény Szilassy Gyuri bácsi mellszobra, annak a fejére valamelyik képviselő rátette a Göndör Sándorbeli kalapját... s a szegény kő-vicispán még csak deresre se húzathatja érte...

Az alapszabályok azt kívánják, hogy a választások titkos szavazócédulákon ejtődjenek meg.

Hát úgy is szavaznak, először a három igazgatósági jelöltre. Ezek közül a legtöbb szavazatot Bényei és Beödy nyerték, de abszolút többséget egyik sem. Az új választásnál Bényei István lett meg.

»Ej, mit alapszabály? - Gondolja magában Feleki Miklós, eközben az órájára pillantván. - Válasszuk meg közfelkiáltással a többieket! Akármit rendel az alapszabály... nekem ez így tetszik.« S úgy is lett. Titkárnak Vedress Gyulát s pénztárnoknak Szuper Károlyt felkiáltással választották meg.

Eközben Feleki bátyánk megint az órájára nézett:

»Nini, nini... hiszen kifutja az időből. A körben még most nincs semmi. A partnerek még csak egy óra múlva jönnek ott össze... Hej, gyerekek, tartsuk magunkat az alapszabályokhoz. Mert szent a törvény! Ejtsük meg ezt az utolsó választást titkos szavazatokkal!«

Ez az utolsó választás pedig a könyvelőre vonatkozott.

Kovács István és Mészáros Kálmán kapták a legtöbb szavazatot, de abszolút többséget megint egyik sem.

Hanem itt vannak ám csak még igazi mamelukok! Valahányszor Ribáry és Szücs Gyula (a pátri) a szavazó urnához (Timko vidéki lapszerkesztő újonatúj kalapja) léptek, mindig dörgő éljenzés fogadta a két hazafit.

Ami pedig nem volt tapintatos dolog, mert határozottan elvetette a két férfiúban az egymás iránti irigykedés vészes magvát.

...Isten óvja nagy csapástól mi magyar hazánkat!

A másodszori szavazásnál Kovács István lett meg, s ezzel a mai rendkívüli országos kongresszus, mely legkivált a központi iroda tisztviselőinek megválasztására volt összehíva, véget ért. S a tisztikar eszerint így alakult meg. Igazgató: Bényei István. Titkár: Vedress Gyula. Pénztárnok: Szuper Károly. Könyvelő: Kovács István.

*

Ezekben nyújtja véleményes szakjelentését és beszámolóját t. választóinak a mandátumát visszaadó s az újra magánéletbe vonuló

Scarron.




SZELÍD NYÁJASKODÁSOK A T. AKADÉMIÁVAL

Az Akadémia tegnapi választógyűlésének eredménye előttünk fekszik.

Hű volt magához most is az Akadémia.

Bebizonyította megint, hogy teljesen megérdemli a nemzet közönyét, amelyben részesül. Éspedig nem azok által követte el a hibát, akiket megválasztott, hanem akiket elmellőzőtt.

Mindenütt bosszantó a protekció, de bizonyára legbosszantóbb az Akadémiánál. Mert lehet valakit megtenni grófnak, hercegnek, miniszternek. Ez még mindig transit. De valakit megtenni tudósnak a családi származás indokából, az már szuperlatívusza a komikumnak.

Vannak az Akadémiának tagjai, akiknek a nevét senki sem tudja, a bejelentési hivatalt kivéve (Cukor utca szögletház).

S viszont vannak olyan akadémikusok, akik Arany János nevét nem tudták, mikor a választása volt.

Vannak akadémikusok, akiknek a halála csak nyolc-tíz év múlva sül ki. Valaki rájön, hogy nini, hiszen erről az X-ről már húsz év óta nem hallottunk semmit, tudakozódni kellene illetékes elöljárósága útján, él-e még. Némelyekről ki se sül soha. S ezek a valódi halhatatlanok.

Vannak akadémikusok, akik nem tudnak írni, s viszont nyelvészekül szerepelnek olyanok, akik egy nyelven se beszélnek jól. Még csak a váci siketnémák vannak hátra. Esztendőre már ezek közül kellene jelölni ebbe az osztályba, amelyből Szarvas Gábort kibuktatják.

De még sokkal rosszabbak azok, akik írni tudnak, mert ezek nem az embereknek írnak, hanem az egereknek. A szegény egerek eszik meg a könyveket, de nem olvashatják, mert olvasni nem tudnak.

Nincs itt hát más mód, csak vagy az egereket megtanítani olvasni, vagy pedig más emberekből szervezni az Akadémiát. Nem tudom biz én, melyik menne könnyebben!

Igaz, hogy Magyarországon ez mind passiert, mert Magyarország olyan állam, ahol a király kegye teszi meg az embereket tudorokká, nem a tudományuk.

Mikor őfelsége a kolozsvári egyetem idejében néhány urat kinevezett tudornak az egyetem előterjesztésére, egy köszvényes öregúr elmésen jegyezte meg:

- Bárcsak egyszer eszébe jutna a közegészségügyi tanácsnak, hogy neveztetne ki engem őfelsége által fiatal embernek.

Ilyen lehetetlenségekben dolgozik az Akadémia, ne vegye hát rossznéven, ha a közönség nem hiszi a lehetetlenségeket, s minden új választás lejjebb szállítja renoméját azoknak is, akik valóban megérdemelnék, hogy nagy tekintélyben és tisztességben éljenek előttünk, akik régi korból megszoktuk süvegelni a tudományok fölkentjeit. Csakhogy akkor még Minerva volt a védszentjük, nem pedig Fortuna istenasszony.

Egyszer valaki arra a jó ötletre jött, hogy egy egész napon minden embert megkérdezett Pesten:

- Nem tudja ön kérem, kicsoda Mátyás Flórián?

- Sohasem hallottam, uram.

Mindenütt visszautasították. Megkérdezte az akadémikusokat is. Azok se tudták. Végre egy levelező tagot fogott meg, aki nagy memóriájáról ismeretes: ez már csak tudni fogja.

A levelező tag a homlokára ütött...

- Igen, igen, emlékszem már... mintha emlékezném valahonnan. Ahá, megvan. Az egy ügyvéd volt, de még akkor Simon Flóriánnak hitták, mikor én ösmertem.

A jó Mátyás Flóriánról semmit sem lehetett kisütni a világon, sem azt, hogy néz ki, sem azt, hogy hol lakik, mi a foglalkozása, semmit, semmit... csak azt az egyet, hogy akadémiai tag.

Ha derék Széchenyi Istvánunk egyszerre belépne közéjük a sárga csizmájában, istenem de nagyra is nyílnának ki a szemei, de mondaná is szomorúan:

- Hát ezeknek csináltam én meg az Akadémiát? Hát ezért áldoztam én pénzt, fáradságot? Hogy most itt a magyar történelmet megosztrákosítsák. Hogy most itt a nemzet dísze Jókai ellen is, aki több fényt, dicsőséget hozott a magyar névre, mint az egész Akadémia, amióta megállapítottam, öt golyót dobjanak be? Hogy Kossuth Lajos megválasztását agyon intrikálják, de hogy a Csontosi István vagy Jánosét ([6]) elősegítsék. No, én most ezeknek még egyszer leteszek hatvanezer forintot, egy ilyen című munkára: »Széchenyi István tévedései«. Ezt az összeget legalább nem reszkírozom. Mert senki sem fogja közülök megírni, hogy az én tévedésem ők.

*

Különben pedig beszéljünk komolyan.

Van egypár fiatal tudós, minők Láng Lajos, Pulszky Károly, Thallóczy Lajos, akik megérdemelték a buzdító kitüntetést. Mert már eddig is komoly munkásság fekszik a hátuk mögött.

De miért lett rendes tag Lévay József, aki közönséges, de nagyon közönséges versíró. Vagy ok ez arra, hogy még rosszabbak is vannak ott nálánál?

És miért mellőzik Csemegit, aki ugyan nem rokonszenves ember, de nagyobb tudós azoknál, akik az Akadémiában könyökölnek?

Vagy miért látták jónak kihagyni Hegedüs Sándort? Talán attól féltek, hogy dolgozni fog. Ki gondol Hoitsy Pálra, aki egyetlen a maga nemében, míg Konkoly-Thege uramról kisül utólagosan, hogy egy igen jó dilettáns. A csillagokat ismeri, de ő maga nem csillag. És folytassam-e tovább? Kinek jut eszébe Nagy Miklós, aki egy tevékeny életet áldozott az ismeretek, a műveltség és a tudomány terjesztésére, egyetlen lapjával jobban hatva, mint az Akadémia összes telenyomtatott papirosaival. De hiába neki még az az előny is, hogy Nagy Famíliából való.

Jó ötlet volt Cromwelltől, ha azt mondta, hogy egy olyan parlamenttel is el tudna kormányozni, amit az utcán fogdos össze a legelső háromszáz jókabátú járókelőből.

Jámbor Cromwell! Hátha még a mi Akadémiánkat látnád most. Akkor elmondhatnád, hogy a legelső száz jókabátú járókelőből is össze tudnál hozni ilyen tudományos társaságot.

S mi mindnyájan elhinnők. Ilyen lenne az. Jobb semmi esetre sem. Mert az igazi tudósok kopott kabátot viselnek és ritkán járnak az utcán.

S még kevésbé az előszobákban szavazatokért rimánkodni.




EGY JÓ FIATAL POÉTA

Ha a vicispánságból marad ki az ember, rendesen gáncsolja az utódját, de ha az útkaparóságtól szabadul meg, rendesen dicséri azt, aki őutána csinálja azt a munkát.

Hát én is dicsérem a magam utódját, aki pedig nem más, mint Pósa Lajos.

De van is őbenne annyi sok dicsérnivaló, hogy még akkor sem szidhatnám, ha a vicispánságból csapott volna le.

De ő ezt nem tette, aminthogy nem is tehette szegény, mert én nem voltam vicispán, az én kedves vice szülőföldemen Szegeden, hanem csak közvéleményt csináltam ott mint vidéki újságíró.

Az pedig igaz, hogy nem nagy dolog, hanem nem is kis dolog.

Ötven embernek írni nem valami lelkesítő, s kivált ha az az ötven ember mind meg van elégedve a királyi biztossal. De azért mégis ellenzéki dolgot kell írni. Tessék itt aztán okosnak lenni!

De vannak előnyei is a szegedi újságírásnak. Ha az embernek nem akaródzik írni, és ha van valami mondanivalója, hát lecsaphatja a tollat, bemehet a Ströbl kávéházba, az összes előfizetők ott ülnek a márvány asztalok mellett, elmondja nekik élőszóval. Nem kell ahhoz valami nagy teketória!

A derék Pósa Lajos mindig utánam jött mindenüvé. Utánam született a világra, utánam járt egy évvel az iskolába Batyiban, ugyanazon padban ült, most pedig ugyanannál az asztalnál írta előttem fekvő verskötetét, amely asztalnál én körmölgettem. Bizonyosra lehet venni, hogy esztendőre meg már a mostani helyemen fogja írni a Scarron-tárcákat.

Ezen okokat így előadva, természetesnek fogja találni akárki, hogy különösebben érdeklődöm iránta, mint más eleven poéta iránt szoktam.

Az ő kötete, az első verskötet, melyet díjtalanul olvastam el. Eddig mindig csak a legvérmesebb ígéretek bírtak rá ilyesmire.

És nem bántam meg. Ez a kötet hazavitt engem a mi csendes vidékünkre, melyről a paradicsomhoz vették a mustrát. Pósa is innen való.

Olyan vidék ez, hogy nehéz itt nem lenni poétának. Tehát nem is érdem. Minden poézist lehel. Zúg a szabadkai erdő, hallik az osgyáni harang, kár hogy elrontja a hangját Rima locsogása, amint füzes szegélye közt tovasuhan. Illat párolog ki a földből, s a füvek összebeszélnek a virágokkal ezen a helyen, hogy egyikből se nőjön kevesebb.

Ha Tisza Kálmán itt született volna, még ő is lírai verseket írna ma, és Salamon Ferenc közölné a Budapesti Közlönyben.

Tompa itt szedte benyomásait, Adorján, az elfelejtett nagytehetségű költő, itt lakott. Tóth Ede is addig köhécselt, míg kiköhögte »Falu rosszá«t. Ezek mindnyájan hallották a kis Balog folyócska csörgését.

Most pedig itt van Pósa. Azazhogy itt volt ő már ezelőtt is, de önök nem akarják észrevenni. Ez már a harmadik kötete.

S valóban olyan, mint a kis Balog folyó, hol megdagad, hol megapad. Az első kötetét tetszéssel fogadta a sajtó. A másodiknál egészen elfogyott a dicséret. Ekkor fogta magát, s írt egy harmadikat, mely joggal megköveteli az elismerést.

Ez a harmadik kötete van most előttem kinyitva.

Endrényi Lajosnál jelent meg Szegeden. Nagyon díszes kiállításban, s tartalmát nehány balladaszerű darab teszi, melyek közt legkiválóbb mind formára, mind tartalomra nézve »Fekete Borbála«. Azután az »Apró történetek« jönnek, tele friss, üde költészettel, olyan könnyedén papírra vetve, mintha odalehelte volna a tehetséges költő lelke.

Ezekből mintegy kóstolónak közöljük a következőt:

Boldog a gőzkocsi, egyhangúan zakatol
Hegyre föl, völgybe le,
Zengedez a madár, mosolyog a tarka
Virágok serege.
Egy kis ház ablakán, zöldellő fák közül
Fehér kendő lobog;
A kocsivezető szíve örömében
Oly hangosan dobog.
Dübörög a gőzös... völgyi virág nyílik
Zeng ma is a madár...
Az a fehér kendő, zöldellő fák közül
Többé nem lobog már.

A kötet zömét ez érdekes, kedves apró történetek teszik. Úgyszólván specialitás irodalmunkban. Tarkán váltakozó színekből kötött mezei virágok, egyszerűek és ízlésesek, s bizonyos harmónia van köztük, mely elénk tükrözteti írójuk szelíd, borongó kedélyét és jó szívét. Ha egyéb se volna ezeken kívül a kötetben, akkor is számot kellene annak tennie irodalmunkban.

De van egyéb is. Az foglaltatik benne még, amiben Pósa már úgyszólván mester: »Gyermekversek«. Kár, hogy ezekből kevés van. Amit Pósa e nemben produkál, az annyira a gyermekvilág kedélyéhez van szabva, hogy alig van egy írónk is, aki utána tudja csinálni.

A »Vegyesek« zárják be a kedves kis kötetet (melynek ára 1 frt). Ezekben már kevesebb az értékes. De néhol megpendül itt is az igazi költői érzés és melegség, mint p. a »Radnóti harangláb« címűben.

Köteledbe hej be sokszor
Belecsimpajkodtam,
Temetésre vagy imára,
Hogy megharangoztam.
Sok víz lefolyt a Balogon,
Öreg már azóta...
...................
Oh, mióta nem láttalak,
Messze-messze jártam.
Égbenyúló, aranygombos
Tornyokat is láttam.
De a te kis harangodnál
Egy se szólott szebben...
Hej, százszor is, ezerszer is
Megcsendült szívemben.

Mindent összevéve Pósa kötete nagy haladás nemcsak a második, de az első kötete után is. Megérdemli, hogy úgy a közönség (ez különben eddig se volt iránta fukar a rokonszenvével), mint a sajtó és a kritika is méltányolja, kijelölvén számára azt az igen tisztes helyet, amit ezután fog elfoglalni a fiatal irodalomban.

*

A fiatal költő, kiről e kis cikk szól, sohasem tartozott az úgynevezett Titán hadhoz, amely felhőket reggelizik és hagymát vacsorál. Inkább a másik végletbe ment bele.

Ő az első fiatal poéta mindazok közül, akiket az emberiség ösmert, aki hallatlan szerénységében a saját nevét is kicsinyítve ejti ki.

- Én Pósika vagyok - szokta mondani némelykor a bemutatásoknál.

Eddig mosolyogva hagyta rá minden ember. De ha így halad, nemcsak hogy egész Pósa lesz, de még nagyító jelzőt is kaphat a neve mellé.




A MÁSIK

(Péchy Jenő)

Mátészalka gyászban van...

De a képviselőház és a szabadelvű klub helyiségein is gyászlobogó leng. Azokat, akiket meg szokott rémíteni »ott« a fekete zászló, s akik a kapustól kérdezősködtek »ki halt meg«, azt a feleletet kapták, hogy Péchy Jenő, a mátészalkai képviselő, amire mind azt morogták meghatottan: »Tudtam«.

Igen, tudta azt már mindenki. Régen jelöltje volt már a halálnak. Úgy járt-kelt köztünk majd két év óta, mint egy tűnő árnyék. Az a baja volt, amely a leggyógyíthatatlanabb és terjedésében a legmegdöbbentőbb: tüdősorvadás.

Ha így terjed ez a baj, a jövőben szinte ritkaság lesz majd egy olyan ember, aki ötven évet él meg. Szegény Péchy Jenő még csak a harmincas években járt. Alig lehetett harmincöt éves, de máris munkás és hosszú múlt van a háta mögött. A parlamentnek úgyszólván veterán tagja volt. A negyedik országgyűlésről szólította el a halál.

A tél végén láttuk utoljára a képviselőházban, melynek jegyzője volt. Már ekkor készült a meráni útra, s mielőtt elment volna, mint előadó is fungált egy alkalommal. De alakja már meg volt törve, hangja pedig oly gyenge, halk, hogy alig lehetett meghallani. Már ekkor mondogatták, hogy »vissza se jön szegény soha többé«.

Aminthogy nem is jött többé vissza a Házba, melynek munkás, közszeretetben és köztiszteletben álló tagja volt. Egyike a legképzettebbeknek a fiatal generációban, s egyszersmind a legszerényebbeknek, akit a szereplés viszketege nem kapott el. Mert ebben történik az a gyors elkoptatása a tehetségeknek, amelyről annyit panaszkodunk.

Szerény volt, hírnévre szert nem tett, de az a tagja volt a politikai életnek, aminő a legritkább. Jó vezérek mindig lesznek ott, ahol jók a közkatonák. De jó közkatonákat hol vegyünk?

Ezekből halt ki egy Péchy Jenőben. A kormánypárton ült, de következetesen ment Tiszával, még igen fiatal korában mint balközépi lépve be a parlamentbe.

A meráni éghajlat nem sok jót tett vele. Ott voltak együtt egy ideig Halmival, akihez már azelőtt is meleg barátság csatolta. Péchy és Halmi is sokakkal leveleztek. S mindenik írt mindig a másikról is.

A levél tartalma rendesen az volt extractumban: Javulok, hála istennek, napról napra jobban érzem magam: de a szegény Halmi (Halmi levelében: de a szegény Péchy) az oda van, az nem éri meg az őszt.

Bizony nem érte azt meg egyikök sem. A meráni tartózkodás már nem hosszabbította meg az életüket, legfeljebb megrövidítette nekik az utolsó telet...

A két jó barát ott sétált együtt a viruló rózsák között, s szőtték a sok édes tervet a jövőre. Mert szép az, hogy a halál olyan lepelben jár, mint a mesebeli kísértetek, akiket senki sem lát meg, csak az, akinek megjelennek, azazhogy a halál éppen megfordítva teszi, mindenki jól látja, csak az nem, akihez legjobban közeledik.

Nagy alkotásokról, tündöklő szerepekről beszélt az egyik, amiket el fog játszani, javaslatokat, indítványokat tervezett a másik, amelyekkel itt is, ott is segíteni lehet az otthoni bajokon.

Halmi nemsokára átment Arcoba, Péchy ott maradt. Mikor elváltak, könny volt a szemeikben. Mindenik tudta a másikról, hogy azt többé nem fogja látni.

Péchy megérte, hogy igaza lett, Halmi már nem érte meg. S ennyivel tán ő a boldogabb.

De Péchyt is már itthon találta a Halmi halálhíre, ott feküdt Gebén, szülő megyéjében, Szatmárban. Mindketten hazajöttek meghalni.

Egy hét sem esik elköltözésük ideje közé. Ha van földöntúli élet, ott újra találkoznak, s ott folytathatják a diskurzust, ahol elhagyták, mikor Halmi Arcóba ment át.

Amazt az egész ország siratta meg, ez csupán egy szűk körnek halottja, de méltán megérdemli részvétünket a gebei sírhalom is, mert egy korán megszakított derék pályát tetőz be sivár rögeivel.




TÚL A DUNÁN

Rövid bevezetés

Minálunk csak úgy mondják, hogy Dunántúl, de a dunántúli ember megharagszik érte, ők jobban szeretik, ha három szóban írják ki az országukat.

Különben meg is érdemli ez a tartomány. Olyan kedves az, mintha mindenkinek a szülőföldje lenne. Különösen gyönyörű megye Fejér megye. Fehér is az, a sok akácfa-virágtól. Ezek illatától terhes a levegő, s ebben az illatban van valami ingerlő, valami mámorító. Itt tovább kell hogy szeressenek a férfiak és kevesebb ideig a nők.

Sehol sem láttam még úgy kifejlődve az akáckultúrát. Minden dűlőt, minden utat ezek szegnek be s mindenkinek a tagját.

Akácvirágokkal van behintve az ugar, ezekkel játszik a szél, ezek lepik be az országutat, s ezek ringatóznak a tavak hullámain.

És az emberek nem unják el. Hiszen együtt nőnek fel ezekkel az akácokkal!

...................

Fejér megyének az akácok után a legnagyobb nevezetessége Kégl György.

Kégl György után a Velencei-tó.

A Velencei-tó után meg az...

I. Egymillió palack

Hogy mi az az egymillió palack?

Majd elmondom mindjárt, mert ezzel kezdem meg, lévén éppen a szezonja.

Igenis nyájas olvasó, úgy állnak a dolgok, hogy nekünk is még, akik már kiöregedtünk abból, hogy minden szoknyasuhogás megcsiklandozza idegeinket, nekünk öregebbeknek is megmaradt a nyári időre két ideálunk: Luhi Margit és Mohai Ágnes.

Mert a savanyúvíz ma már éppen olyan kiegészítő része az emberi életnek, mint a mindennapi kenyér. Enélkül nincs tökéletes igazság a borban.

Hát az Ágnes forrás is Fejér megye nevezetessége. Ott fedezték fel egyik kis faluban Mohán; Kempelen birtokos tulajdona.

Megvolt már régen, itták is a kedves savanyúsága miatt, úgy otthon az eresz alatt, erős kánikulai napokban. A szomszédok, vendégek még ki is dicsérték udvariasságból, vagy lehet igazán is, hogy jó víz, derék víz, nagy kár érte, hanem azért senki se álmodott róla, hogy valamikor még országos hírű lesz, s úgy megfizetik, mintha színbor lenne. Bolondság az ilyen még álmadozásnak is!

Maga a tulajdonos még kevesebbet adott a forrására, mint az idegenek, de mint a jó poéta mindig a hasznavehetetlen dolgait dicséri, ő is azt a forrást választotta gyakran társalgási témának.

S egyszer - alig két-három éve annak - egy nagyobb társaságban addig járt a kútra, míg elbicsaklott a nyelve.

- Azt mondom én - így szólt -, ha én azt a kutat megnyitnám, de persze nem nyitom meg, mert ki vesződnék az ilyesmivel, de ha megnyitnám, elfogyna belőle... de komolyan mondom, hogy elfogyna vagy...

- Ugyan mennyi? - kérdé gúnyosan B. uram, a házigazda egy régi versenyzője, aki különben nagy gentleman hírében áll.

- Hogy mennyi? Hát úgy, mennyi is? Hát körülbelül egymillió palack!

De már erre dühbe jött B. uram és azt mondta: »nincs helyes eszed«.

- Neked nincs.

- No, hát tudod mit - vágott közbe B. elvörösödve. - Engem még sohasem hazudtolt meg senki. Én most ünnepélyes fogadást teszek a társaság előtt, hogy huszonöt botot vágatok magamra nyilvánosan, ha a te vizedből valaha egymillió palackot fogyaszt el a közönség.

- Áll! - mondá Kempelen. - Megmutatom. Meg fogom nyitni a forrást.

S meg is nyitotta. Eleinte gyengén ment.

Alig fogyott el tíz-húszezer palack, hanem amint elkezdte, napról napra emelkedőben volt a fogyasztás. Ágnes nem árult petrezselymet. Lassanként méltó versenytársa lett Margitnak, de hasznot nem hajtott, mert a szállítása bajos, nem esvén vasút mellett, s a tulajdonos nem bírja egyesek akadékoskodása miatt (meglehet, hogy B. is közre játszik ebben) kisajátítani a szükséges területeket, hogy maga rakhasson le síneket a vasúti lineáig. Aztán a vizet is igen olcsón adja, helyben csak hat krajcár egy palack. Csodálatos, hogy hol növekedik meg az ára útközben annyira, míg a Holzwarthig jut?

Hanem az idén már rohamos lendületet vett.

Még csak június elején vagyunk, s már a hétszázezredik palackot csomagolták be.

B. uram meg van szeppenve.

S ti jámbor kvaterkázók, az ország valamennyi hoteljében és kurtakorcsmájában, gondoljátok meg, hogy valahányszor egy kortyot lenyeltek a Mohaiból, mindig közelebb viszitek B. uramat a szörnyűséges veszedelembe.

Morál ebből az, hogy nem jó a savanyúvízzel tréfálni.

II. Hoitsy és Bartók mint olaszok

Hogy ezt a fejezetet megértse az olvasó, s ami fő, elhiggye, egészen elejéről kell kezdenem.

Fejér megyébe úgy jutottunk, hogy Zichy Jenőhöz mentünk ki, szombaton múlt egy hete, annak a szentiváni pusztájára, mely mintegy másfél órányira fekszik Fehérvártól.

Kellemes és sokoldalú út: mentünk vizen, szárazon, gyalog, gőzhajón, vasúton és tengelyen számos viszontagságok mellett.

Mindezen alkalmatosságok között azonban legtöbbet ért Zichynek a két négyes fogata, mely délben Székesfehérvárott várt.

De minthogy nem jöttünk el egyszerre mindnyájan, akiket várt, az egyik fogatot, a szebbiket, ott hagytuk a fehérvári indóháznál, hogy ha esetleg csakugyan megérkezik Bartók és Hoitsy az estefelé jövő gyorsvonattal, hozza azokat is Szentivánra.

És Hoitsyék meg is érkeztek. Hanem ennek a vonatnak volt egy másik nevezetessége is: rajta jött a fiumei polgármester Fehérvárra, akinek ünnepélyes fogadtatására nagy előkészületeket tettek kivált az iparosok, viszonzásul a fiumei vendégszeretetért.

Mi volt tehát természetesebb, minthogy a derék olasz polgármester, ki értesítve volt az ünnepélyességekről előre, előbb fog kiszállni a vonatról, mint a mi embereink, kik arról, hogy Fehérváron mi készül, semmit sem tudhatnak.

A polgármestert megéljenzi a tömeg. Ő hajlongani fog jobbról balra, azután beül a legdíszesebb ott álló ünnepi fogatba. A derék János kocsis ekkor közibe vág a felsallangozott négy pejnek, s megindul, mint a vihar, s elhozza a jámbor Ciottát Szentivánba. Ez tiszta dolog.

De mi történik Hoitsyékkal?

Hoitsyék egypár perccel később juthatván ki az indóházi udvarra, beszállnak a még megmaradt szerényebb kinézésű hintóba, s a város kocsisa elviszi őket a városháza elé, ahol nem tudom én, ki, olasz üdvözlő beszédet mond nekik.

Ezek tévedésből azt hiszik, hogy a vasút Triesztbe vitte őket, megijednek egy netaláni bombamerénylettől, s ijedtökben ők is olaszul kezdenek majd szónokolni. Mert a szükség nagy mester... nagy nyelvmester.

...Ilyenforma aggodalmakat rajzolt elénk eleven fantáziánk. Szíves házigazdánk minden percben kiszaladt a teraszra.

Végre feltűnt a négyes a láthatáron. Nem történt semmi baj. Nem cserélődött ki Hoitsy, se Bartók. Megérkeztek elevenen. Most már mindnyájan együtt vagyunk. Éljen a Haza!

III. Eszter és Samu

A szentiváni szép kastélynak, melyben meglakhatna a burkus király is, egyik legnagyobb nevezetessége Samu és Eszter.

Kedves két teremtmény. Csak egy hibájuk van, nagyon fogott rajtuk az emberi gyengeségek legfőbbike: a hiúság. Rendkívül szeretik a reklámot. Most már harmadszor kerülnek az újságokba nagyon rövid idő óta. Mindig történik velük valami.

Nemrég azt közölték róluk a lapok, hogy Samu és Eszter jegyesek, azután az a hír járta be a sajtót, hogy Samu megharapta a Zichy Jenő kezét... egyszóval mindig van valami.

S ha meggondoljuk, hogy Samu és Eszter mindössze is csak medvék, határozottan nagynevű vadállatoknak kell őket deklarálnunk, kik felfogják a kor jelszavát, s igyekeznek a fölszínen maradni.

De nem is csoda, hogy nagyra vannak egy kicsit, hiszen Szentivánon sokkal nagyobb úr egy medve, mint itt akár egy táblabíró.

Egész nap nem csinálnak semmit, nem kell táncolniok, mint más rabságra jutott medve uraknak, mert azt akárhogy vesszük is, művészet oda, művészet ide, mégiscsak lealázó egy komoly állatra nézve. Sem pénzért nem mutogatják őket, mint az állatkertben, s nem incselkednek velök pajkos rossz gyermekek.

Gyönyörű vaskalitkában laknak a legszebb kiáltással a hosszú parkra, mely úgy tűnhetik fel nekik, mintha odahaza volnának az erdőben.

Igen lusták. Kivált a férj. Órákig elüldögél a saját hátulsó lábán. Nagy kényelem lehet az, mert ábrázata visszatükrözi ilyenkor a mennyei megelégedést. Ha járkál, körben járkál, mint a nyomtató ló, rendesen morózus sétái közben némelykor megáll, s el-elgondolkozik, mintha valami szakmunkán törné a fejét.

Az Eszter sokkal fürgébb, elevenebb menyecske. Szereti a nyalánkságokat. Nagyon fiatal még szegényke. Félek is, hogy még igen korán lett férjhez adva. Megárthat vézna testszervezetének. Mint egészen tapasztalatlan kis bocs került a grófhoz, s máris nemsokára - áruljuk el a titkot - anya lesz.

Olyan összedisputált házasság biz az, hanem azért mégse felhős. Megférnek egymással, mert kénytelenek. S ennyivel okosabbak az embereknél.

Mondom, Eszter él-hal a nyalánkságokért. Az urasági cselédek már jól ismerik, s akácfa virágokat tördelnek neki. Az fürgén kapja ki kezeikből a rostélynyílásokon, s kéjes gyönyörrel gyömöszöli magába.

Az akácvirágok édesek, mint a méz. Azt pedig szereti a medve.

Hanem az öreg Samu, aki forgott már a világban az igazi méhkasok között, jól tudja, hogy az csak talmi édesség. Megvetőleg nézi a pákosztás medve-menyecskét, s elfintorított arcából Teleki Samu, aki tudja a medve nyelvét, tudom kiolvashatná:

- Oh, te kis bolond! Te még sohasem ettél jobbat!

Néha, kivált estefelé, mikor már nem süti a nap a bőrüket, sűrűn hallatszanak a morgásaik. De ezekben nincsen semmi a haragból és az ingerültségből: egyszerűen diskurálnak egymással.

Az öreg a régi élményeit beszéli ilyenkor.

A menyecske hallgatja, s úgy tetszik kérdezősködik.

- Hát még mit láttál a világban?

- Mindent láttam már, fiacskám - mondja a medve. - Láttam falut, várost, nagy házakat, voltam már állatseregletben, vittek már tengeren, vasúton, ide pláne szekeren hoztak... Bebarangoltam a földrész minden erdejét, ismeretségben állok minden medvével... ösmerek az emberek közül is sok nagyot, sok nevezeteset, csak még valakire vagyok kíváncsi...

- Ugyan kire?

- A trónörökösünket nem láttam még. Sem soha nem találkoztam társaim közül olyannal, aki valaha látta volna.

Az Eszter is morog ilyenkor, de nem szól. Csak titokban gondolja, hogy ő is nagyon kíváncsi, de nem emberre vagy királyra, hanem legfeljebb kíváncsi egy másik medvére.

Ami tréfa tréfa,... de a Samu mégis irígylendő medve egyben: nincs kire féltékenynek lennie.




A NYOLC TÓ PUSZTÁJA

(Látogatás Zichy Jenőnél)

Ilyenkor nem puszta a puszta, ez van most igazán benépesülve. A füvek között egy egész világ, a fák lombjai között is egy másik világ; hát még a tavakban, patakokban? A föld alól előjönnek a hangyák, a kis paszulybogarak, a piros pettyes »isten tehénkéi«. (Hogy megörülnének ezeknek odahaza a pesti gyerekek!) De nem csak a föld alól, hanem felülről is, ide gravitálnak a levegő milliárd lakói, s egymás után ereszkednek le a madarak, szúnyogok és bogarak. És az arisztokratikus vizek szinte felküldik azokat a kevés választottakat, akiknek ők helyet engednek: a békák kiülnek a partokra a füvek közé (a bolondos füvek azt hiszik, hogy nekik nőtt valami gyümölcsük, s befedik őket gondosan) a halak is ott evickélnek pajkosan, föl sem véve a fölöttük kóválygó gémeket és szárcsákat.

Olyan nyüzsgés, olyan élet van itt ebben a szentiváni parkban, mintha az egész állatország itt tartaná a gyűléseit a növények országában. S e nagy kedves káoszban mégis béke, nyugalom ömlik el mindenen. Két ország van összekeverve, s mégsem idegen benne senki. A nagy szökőkút vígan locsog a terasz előtt, a növények és a föld langyos édes párákat lehelnek. Csupán egyetlen diszharmónikus hang zavarja meg némelykor az elringató zsongás-bongást: Samu, a szentiváni medve mordul fel, majd körülmegy tipegve kalitkájában, megszagolja hűséges élettársát, a vézna Esztert, s megint megnyugszik. Távol a vadaskertből idehallatszik a fácánkakas idétlen kiáltása. Ritkán szól, de mindég kellemetlenül szól. Az akácok mámorító illatot terjesztenek, a nagy százados topolyafák szétzüllött gólyafészkeikkel szinte fumigatíve néznek alá az apró, fiatal fákra. Pedig ezek vannak többségben. Mintegy négyszázezret ültetett el két év óta szíves házigazdánk, gr. Zichy Jenő.

Négyszázezer fa! Kimondani is sok. Mekkora hely kell annyinak!

No de a hely is kitelik. Mikor az ember felmegy a magas, négy emeletes vízvezetéki toronyba, s onnan néz szét a befásított pusztán, azon a rengeteg zöld szőnyegen, melynek se hossza, se vége s mely a napfényben nyolc ezüst szemével mosolyog, szinte kedve volna sírva fakadni ijedtében, hogy »Szegény Zichy Jenő, mennyi tömérdek adót kell fizetnie!«

De a gazda arcán csöppet sem látszik meg a bánat emiatt: hiszen ő az egyedüli ember, aki kevesli, s az idén is tizenkétezer forinttal adott többet az érariumnak, mint amennyit az követelt.

Hogy a szentiváni puszta olyan rettentő nagy, annak különben nem ő az oka: a Zichy Domokos püspök szerzeménye, attól örökölte Zichy Jenő, s az ő kezében lett aztán mintauradalommá úgyszólván egy vesszőütésre. Fejér megyének, leszámítva a szép Velencét, alig van szebb pontja ennél. Vízivadászoknak pláne kész paradicsom, azzal a ráadással, hogy még Barcsból is van benne egy darab: a gyönyörű vadászkastély.

Ennek a lépcsőháza még a Nimród fiaihoz szól. Minden a vadászatot jelképezi, a szarvak a családi címerben, mely a kastély homlokzatán csillog, a nagy agancsok a falakon, a kürtök, őz és medvefejek, szörnyű agyaraik, mint ruhafogasok, bőrük, mint szőnyeg... Mi mindent nem testálnak gyilkosaikra ezek a jámbor vadállatok!

De ha benyitunk a termekbe, ott nyomban elvész a zordon benyomás, melyet az öldöklő fegyverek és a megölt állatok földi maradványai okoztak, ott egy valóságos múzeumban vagyunk, teliden tele azzal, amit az ipar és művészet mint remeket bír előállítani. S az ember szinte várja e sok műkincs közt: melyik ajtón lép be, s melyik Pulszky.

De nem lép be egyiken sem. Nyugodtan nézhetünk szét, s kevély örömmel, ha meggondoljuk, hogy itt minden, de minden honi az utolsó szögig. Zichynek ez az elve, s ebben olyan puritán, hogy dacára a fejedelmi bőségnek, mellyel vendégeit fogadta, a feketekávét ebéd után gyűszűnyi csészékben tálalták, s ha valaki nagyobb adagot kívánt, kereken megtagadta:

- Éppen csak annyit szabad inni a feketekávéból, hogy szomjan ne haljatok. A kávé nem hazai termény. Kár érte a pénz. Gazdálkodni kell vele. Én magam nagyon szeretem, mégsem iszom.

Zichy műkincsei közt nem utolsó sorban állnak a képek. Huszonegy hazai művésztől van itt vagy száz kép, s ezek közt nagy figyelmet érdemel Mészöly Gézának egy nagy, az egész falat elborító műve, mely egy kedves részletet ábrázol a szentiváni parkból a vadásztársasággal rajta, az előtérben egy szamár által vont talyicskával. Az alakok mint portrék nem sikerültek (hacsak a szamáré nem), de talán nem is ez volt a cél, igazi becsét e képeknek a sajátságos színezés, a csoportosítás s a világítás által elért bájos összhang adja meg. Mészölytől különben több apró festmény van, melyeket az egy évi ott tartózkodása alatt festett többnyire a pusztán vett motívumokból.

Szobáról szobára menve, alig telik be szemünk Benczúron, Spányin, Ligetin s a többieken. De hisz ezek még csak a képek, hát a többi tárgyakkal hova legyünk, melyeket itt az ízlés és fényűzés összehozott? Minden egy kis műremek, az asztalok, a kályhák, székek, szekrények, le az utolsó hamutartóig.

»Íme ezek a drága vázák!«

»Íme ezek a drága porcelánok.«

Ilyenformán kiáltunk fel elragadtatásunkban egy-egy szép, nagy értékű darabnál, kivévén egy társunkat, egy képviselőt, aki semmin se csodálkozik, semmit sem bámul meg, semmit sem tart drágának, hanem némán, hidegen jár a sok kincs közt a nagy csibukkal. El is neveztük emiatt »hallgatag«-nak.

Ez a pompás ezüst serleg, galamblövészeti díj (A gróf nagy galamblövő). A gyönyörű album az asztalon a fehérvári kiállítási bizottságtól való emlékül, azt a hatalmas népies szekrényt a tótok csinálták Zichynek (Hja, a tótok! Azok építették Pestet is). A színes szőnyeg bolgár munka, ama kedves támlát ott egy nagy művésznőnk hímezte, az arany szelencét, mely ott hever az asztalon, I. Napóleon adta egy Zichynek... Mindenhez fűződik nemcsak érték, ízlés, de még fényes név is... Az ember szinte belekábul... Ékes selyempárnát láttam meg egy díványon. Erről már a magam iniciatívájából hittem, hogy alkalmasint Tisza Kálmán stikkelte.

De míg én itt ezeket elősorolnám (éppen két hét kellene hozzá), bizony azalatt sokkal jobban jellemezhetném a szentiváni kastély fényét és kényelmét, ha egyszerűen elmondom, mivel mulatoznak a vendégei.

Mindenki megtalálja itt, amiben kedve telik. Hoitsy Pál után egy óriási telescopiumot cipel két cifra huszár messze ki a puha zöld gyepre, hogy onnan a nap foltjait nézegesse. Az ember úgy van teremtve, hogy telhetetlen. Nem elég neki a sok árnyék a Spányi festményen.

Bodajk fiatal képviselője nem fölfelé törekszik, hanem lefelé. Ő a nehány ezer lépésre fekvő Sóstóra kocsizik, ennek a partjára két kedélyes faköpönyeget építtetett a gróf, azokban vetkőzik le, mielőtt a tó csendes vizébe ereszkednék megfürödni, fölverve a vadkacsákat és szétugratva nagy darabon az összes vízi állatokat. Félve lépeget be a partról, megrezzenve minden nesztől, nem-e valami mérges kígyó vagy nadály? Pedig hát mitől tart, hiszen immunitás védi a testét?

Egész másképp tölti idejét a »hallgatag« képviselő, akinek semmi se drága. Ő már eltanulta a Házban, hogy az ember még mulatságból se tegyen semmit. A kastély előtt táncoló népet nézegeti. Ez a legkényelmesebb. A gróf cselédjeinek mindig nagy ünnepe van olyankor, ha vendég jő. Mert Szentivánon az a rend, hogy mihelyt begördül a négylovas hintó, mely vendéget hoz, azon módon szó nélkül fogatnak az igás szekerekbe, melyek a barna fiúkat kihozzák Fehérvárról. Zichy gróf valóságos vegyüléke a magyar arisztokratának, amilyen az száz év előtt volt, s amilyen az száz év múlva lesz!

Soha sehol nem láttam olyan benső viszonyt nagy úr és cselédei közt, mint itt. A gróf sokat megenged nekik. S csodálatos, azok azzal nem élnek vissza. Mondtuk is neki, hogy őt sohase fogják a cselédjei megölni:

- Dehogy nem - sopánkodott. - Megölnek a szeretetükkel!

Mikor mind összegyűltek estefelé táncolni, voltak vagy hatszázan. Egy egész felvidéki falu nem áll ennyi emberből.

- Kik ezek mind?

- A cselédjeim.

- És ezek mind itt élnek?

- Mind megélnek - mondja a gróf -, mégpedig mind ebből a földből, sőt azonfelül még én is megélek köztük, aki nekik nem segítek a munkájukban.

Igen szépen rakták a csárdást, kivált a férfinépnek illett nagyon a daliás tánc, mert bizony mi tagadás, itt a szebbik nem a csúnyábbik. De legjobban megbotránkoztatott a Dreischritt. Mit keres a Dreischritt a nép közt? Hiszen csak Dunántúl vagyunk és nem Lajtántúl! Ki az ördög hozhatta ide be ezt a gyalázatos divatot.

Ezen tűnődtem, de nem kérdeztem, mert a képviselők bizonyosan azt felelik önkénytelenül, hogy: »Szögyény-Marich«. Hiszen ami rossz van a megyében, annak mindig a főispán az oka - rendet tudó ellenzéki ember szájában.

Hanem meg kell adni, a Dreischrittet is magyaros tempóban járták, s egy-egy duhaj legény oda-odaütötte hébe-hóba a csizmaszárára, s vígan felkurjantott: »Hopp! Zichyeké!«, mire aztán hasonló hetykeséggel eresztett meg néhány délceg mozdulatot a szomszéd uraság parádés kocsisa is: »Hopp! Fiáthéké!« Ami általános »módi« ezen a vidéken, hogy ura nevét viseli a cseléd, s akként is foglal el rangot.

De a közönséges jobbágyoknál sincs különben. Ha a legényt beveszik az asszentációnál, azzal ugrik ki öltözködni:

- Hopp! Császáré!

Erre aztán bízvást rákezdhetik a siránkozást az ott künn ráváró anyám és anyámasszonyaimék; ellenben kiderül a felhős arcuk, ha azzal ugrik ki:

- Hopp! Rózsámé!

Amiből egyébiránt az a tanúság, hogy a Fejér megyei ember mindenféleképpen jut valakinek.

De már sokáig is időztem a népnél, melynek víg kurjongatásai nagyban zavarhatják Bartók Lajost, ki szinte megtalálta a maga passzióját. Egy illatos berekbe elvonulva, költeményt ír a kis fehér albumba, melyet a Zichy-család egyik hölgytagja számára írat tele a gróf nevezetes emberek gondolataival.

Nem üres már eddig sem. Ott van Csiky Gergely, Zichy Antal, sőt még Jókai Mór is a következő mondással:

»Minden hőstett, melyet a férfiak végbevittek és minden hőstett, melyet elmulasztottak, asszony műve volt«.

Lehet benne valami igaz, csak még azt kellene hozzáírni, hogy az asszonyok kacérabbak lehetnének kissé, mert a hőstettek kezdenek ritkák lenni egy idő óta.

Az asszonyokról jut eszembe az a nagy kíváncsiság, melybe házigazdánk ejtett azzal, hogy mint a mesebeli király kitárta előttünk egész szívét, megmutogatta pusztája minden részét, nyájait, majorjait, gulyáit, méneseit, kinyitogatta kastélya minden szobáját, szekrényeinek minden fiókját, csupán egyetlen nehéz tölgyfaajtót hagyott zárva.

Mi lehet ott, istenem? Ott még egy szobának kell lennie. Vajon mit rejteget benne? Urak, ebben valami nagy titok van!

Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy titok, csak még a kérdés fölvetésénél volt némi nézetkülönbség. Némelyek így formulázták: mit rejteget, némelyek (biz én kimondom) úgy formulázták: kit rejteget?

S ő maga sohase szólt róla két nap alatt; ha arra jártunk, úgy látszott, elfordítja szemeit, mintha észre sem venné azt a titokzatos legutolsó szobát, ha pedig rávezettük a beszédre, azt is úgy el tudta boronálni, hogy végre is ki kellett jönni a színnel egyenesen:

- Hát az az utolsó szoba? Mi van abban az utolsó szobában?

- Az mindig zárva szokott lenni - mondá kelletlenül a gróf. - Azelőtt nyitva tartottam. De sohase volt eset, hogy valamelyik vendégem figyelmére méltatta volna. Ez annyira bosszantott, hogy bezárattam. Talán el is vesztette már azóta János a kulcsát.

- Ejnye, hát mi lehet benne olyan szörnyű?

A gróf elmosolyodott.

- Az a szoba, a könyvtár.

Hüm! A könyvtár? Egyszeribe megszűnt a kíváncsiság, mintha elvágták volna, s anélkül mentünk el Szentivánból, hogy figyelmesebben megnéztük volna az utolsó szoba kincseit.

Útközben aztán, mikor a két gyönyörű négyes fogat Székesfehérvár felé röpített, eszünkbe jutott a mulasztás, s igen sajnáltuk utólagosan.

- Hátha valami unikumot fedeztünk volna fel - hajtotta valamelyikünk.

- Ej, ej, miképp is tehettük, hogy meg nem néztük - sopánkodék a másik.

- Hát úgy tehettük, hogy azt a főúri levegőt szíttuk két napig.

- Igen, a grófi levegő csapott meg bennünket. Átváltoztatott...

Csak a hallgatag képviselő hallgatott most is: ő semmit se ösmer el drágának, becsesnek, sem a vázát, sem a cserepet, sem a könyvet.

Fehérvár szélső házainál megeresztette az ostort a lobogó inges kocsis, s a négy pej úgy röpített, mint a villám.

A gyerekek és a szolgálók utca hosszat kiszaladtak a csodájára, s utánunk iramodva kiabáltak: »Éljen Zichy Jenő követünk«, vesszőparipáikat a kocsik kerekeihez paskolták, a szolgálók pedig a seprőikkel integettek lelkesült üdvözleteket: »Éljen, Éljen!«

Zichy ott sem ült a kocsin, de az mindegy volt nekik. Ők az ekvipázst ismerik a múlt választásról. A gyerekek közül csak egyetlen, körülbelül harmadfél éves kis golyhó nézte bámészan, szótalanul, ingecskéjébe fogózva. Ez hát még nem politizál.

A hallgatag képviselő, akinek semmi se volt túlságos fényűzés a kastélyban, egy kellemetlen rángással húzta be fejét az idétlen, vékony éljenekre esőköpenyébe, s megdöfvén szomszédját, megbotránkozva sóhajtá:

- Én istenem, de drága hangok!




A SZEGEDI DUGONICS-KÖR

Egyszer - úgy beszélik - Trefort így nyilatkozott volna, mikor a harmadik egyetem tengerikígyóját a nyaka köré kezdték tekerni azok, akik Szegednek gibickednek:

- Szeged nem arra való város, még könyvtára sincs.

Erre aztán megsegítette az isten Szegedet, lett olyan könyvtára, hogy kiállja a versenyt az ország akármelyik bibliotékájával.

Mikor meglett a könyvtár, Trefortnak előhozták.

- No, kegyelmes uram, van már Szegednek is könyvtára, különb, mint a pozsonyiaknak.

Trefort kelletlenül megvakarta az orrát.

- Nem ér az semmit. A könyvtár csak hideg betű. Megeszi azt a penész. Nem látok Szegeden semmi érdeklődést az irodalom és tudományok iránt. Pozsonyban mégis kiüti magát. Avagy nem virágzik-e a Toldy Kör?

Ezek ellen se lehetett szólni semmit.

Azért esik nekünk jól mindnyájunknak, hogy most rájöttek arra a gondolatra (amiben főleg nagy érdeme van a derék Reizner Jánosnak, a Somogyi könyvtár széles tudományú igazgatójának) megalakítani a »Dugonics-kört«.

Ezzel most már mindene van Szegednek, ami Pozsonynak, kivévén Krexelhuber Tobiása. No de ebbe talán nem szerelmes Trefort, de ha igen, akkor is csak titkos szerelem: nyilvánosan nem lehet belefogódzni.

A vidéki irodalmi és tudományos körökre, Pesten, hol az Akadémia és a Kisfaludy Társaság székel a maga arisztokratikus gőgösségében, gúnnyal szoktak lenézni, pedig éppenséggel nincs igazuk, mert ezek a körök ott, ahol megalakulnak is, rendesen kevés tekintélynek örvendenek, bő anyagot nyújtva a fővárosi sajtó közvetlen érintkezése folytán úgyszólván a központtal élő publikumnak a csipkelődésre. Tekintélyüket nagy fáradsággal kell megszerezniök. Annál is inkább utalva volnának a pesti előkelő társulatok támogatására, ahelyett, hogy itt lankasztó mellőzéssel találkozzanak.

Hiszen az ilyen vidéki körök adhatnak egykor nagyobb lendületet az irodalomnak és tudománynak: ezek folyton szélesedő gyűrűben ragadhatják magukkal a közönség intelligensebb rétegeit, melynek egy része talán csak azért nem szórakozik a nemesebb irányban, mert senki sincs a közelben, aki ráterelje. Én sohase ittam volna életemben teát, ha valaki rá nem vesz először és meg nem kóstoltatja velem ez utálatos sárga folyadékot. S ma a legszenvedélyesebb teaivó vagyok.

A vidéki körök éppen olyanok, mint a kisebb vizek: szépek ott, ahol vannak, sőt imponálnak is annak, aki még nagyobbakat nem látott, de a végeredmény az, hogy a nagyobb vizekbe folynak. Ha a vizek érezni tudnának, jót állok érte, hogy a nagy vizek nem becsmérelnék a kisebbeket, ahonnan anyagukat nyerik, hanem szeretettel figyelnék folyásukat.

Miért nem teszi ezt az Akadémia és a Kisfaludy Társaság is, miért hogy nem a közönnyel szigeteli el magát tőlük, s ezáltal megbénítja azokat úgy, hogy csak félmunkát teljesíthessenek?

Jók ezek a körök. Nekik nem jut a dicsőség, csak a munka. A dicsőséget egészen ideadják. Ők csak dolgozni akarnak emezek érdekében. Nem szabad ezeket lenézni.

De ha nem tekintenők is a szellemi eredményeket (mert igaz, hogy egy vidéki városban, Marosvásárhelyt is, ahol a Kemény Zsigmond társaság működik, nehéz valami különös szellemi eredményeket közvetlenül elérni), sőt ha mellőzzük azt a megbecsülhetlen propagandát, amit a közönségben szereznek (mert több újonc jön össze, ha ezer káplár toboroz, mintha csak száz káplár), akkor se feledjük azon úgyszólván testőri szolgálatokat, amit az irodalom és tudománynak tehetnek!

Lám, Pozsonyban is jó volt most a Toldy Kör, mely a Petőfi Társaságot fogadta, s irodalmi ünnepélyét előkészítette. E kör nélkül nem lett volna az se olyan fényes, se hatásában olyan eredményező.

Az egyik szegedi lap méltán panaszkodik, hogy a fővárosi sajtó s ennek munkásai, írók és tudósok közönnyel nézik az ő szervezkedésüket, mely annyi nehézséggel jár, s melynek úgyszólván harmatja lenne a bíztatás és a buzdító szó.

Ez azonban ne keserítse el a szegedieket.

Jó útra léptek. A saját városuk jövője, s mai fénye követeli, hogy e kört megalapítsák. A közöny ne bántsa őket. Az csak a gyengéket zsibbasztja. Ne azért igyekezzenek szövetkezni a nemes kulturális törekvésekre, hogy ezek itt dicsérjék, hanem azért, mert erre a szövetkezésre szükség van. Szeged nagy missziójában - melyben az egész nemzet hisz ma - szép szerep vár a »Dugonics kör«-re. Kár volna azt a szerepet elejteni.




A CSODAMADÁR

(Szegedi tárca)

Ott járkáltam a minap a szegedi újvárosháza előtt, melyet most építtetett fel a királyi biztos egy emeletesből két emeletesre, kíméletesen meghagyván a régi stílt és az arányokat is - még a födél is penészzöld, hogy a szegedi ember azt higgye, ha ránéz, hogy ezt bizony talán nem is építették, hanem egy esős éjszaka megnőtt ilyen nagyra.

Jó szerencse is, hogy legalább megvan a vén városháza, mert különben szétnézvén a fényes paloták között, nem hinné el, hogy odahaza van.

Egy optimista szenátor volt olyan szíves, hogy meg mutogatta nekem az új épületeket és a szépítéseket. A derék Zombory Antal, aki annyira szereti a városát, hogy már tíz év előtt kezdte emlegetni:

- Addig nem szeretnék meghalni, míg Szegednek külön minisztériuma nem lesz.

Később azután nekieredt a kegyes óhajtásoknak, s valami állandó hídformát kezdvén tervezni a Tisza hátára, egyszer annyira fölingerelték a kétkedők és csúfolódók, hogy az asztalhoz vágta ingerülten kis fekete gomba kalapját:

- Látják az urak ezt az ócska kalapot? No, hát azt mondom én az uraknak, hogy az én fejemen nem lesz új kalap addig, míg az a híd fel nem épül.

Ki hitte volna még akkor, hogy Zomborynak minden óhajtása teljesülni fog.

Ott székel a külön minisztérium a Zsótér-palotában. Zombory tanácsnok pedig újdonatúj kalappal a fején mutogatta: »ni, milyen pompásan veszi ki magát innen az az új híd!«

Azután édesdeden elmerülve a pompás panoráma nézésébe, kevélyen mondá:

- Hát ugye csak megnőttünk?

- De hát már most mi lesz?

- Mi lesz? Az lesz belőle, nem adok neki sok időt, hogy a király megúnja Bécset, s idejön lakni - a reáliskolába.

Elmosolyodtam, de csak a »reáliskola« szón, mert a többi, ha Zombory mondja, még igaz is lehet talán. A reáliskola szó azonban a régi kort juttatta eszembe, mikor még mi szegediek is szegény emberek voltunk. Ha kiállítás volt. Hol tartjuk? A reáliskolában. Ha asszentáció volt. Hol megy végbe? A reáliskolában. Ha egyetemről ábrándozunk. Hol helyezzük el? Hát természetesen a reáliskolában. Egy ezredet is kértünk egyszer. Az is a reáliskolában lesz elszállásolva. Nem volt egyebünk csak az a reáliskola. De az aztán olyan volt, mint a szegény ember plédje, hol bunda, hol pokróc, hol ablakfüggöny, hol lábtakaró. Azt hittük az egész világ már csak potomság, az mind belefér a reáliskolába.

Bezzeg most már a reáliskola csak reáliskola és műszaki osztály, no meg Somogyi-könyvtár. Van mármost mindenre külön palota! Azt se tudjuk, mit rakjunk bele?

*

Minthogy madár címet adtam a tárcámnak, amely tulajdonképpen Szeged fölépítéséről szól, kénytelen vagyok most azt a madarat megmagyarázni.

Ez az új szegedi címer.

Címernek ugyan nem jó Magyarországon a madár (Horvátországban meglehet jó volna), gyűlöljük. A sas népszerűtlen lett. Azt mondtuk volt, hogy a sasnak azért van két feje, hogy annál többet ehessen meg belőlünk. Úgy is volt.

De különben sem szerettük a madarakat semmikor az ős Turul óta.

Még akkor is visszatetsző volt, mikor a Mátyás hollója szálldogált kevély nemzeti zászlóinkon. Nem kell a madarakból semmi. Mind ragadozók!

De most végre mégis helyreütötte a szárnyasok becsületét a Tisza Lajos madara: a Phönix.

Ennek a képe van rámetszve a monumentálisabb középületekre.

Különösen az új hídon veszi ki magát gyönyörűen. Az új híd, a színház és a Stefánia-park Szeged jelenlegi nevezetességei. (Hallod ezt öreg reáliskola?)

A színházépítés mestersége a bécsi színházi katasztrófa óta is nagyot haladt. Azazhogy tulajdonképpen azóta kezd sebesebben lépkedni.

Ami hasznos és kellemes újítást azóta feltalált az architektúra, azt mind megcsinálta Fellner itt. Ott az izmos vasfüggöny, mely a színpadot elzárja a nézőtértől, s ott van mellette a vaskalitka, annak a számára, aki a függönyt leereszti. Míg az le nem esik, addig ő be van zárva.

A nézőtér gyönyörű, sokban hasonlít a pesti Népszínházhoz, csakhogy a karzat elrendezése célszerűbb és ízletesebb, mint Pesten. Az is nagy előnye a színháznak, hogy gépezet segélyével alá lehet süllyeszteni a nézőtér földszinti részét, s a terem egyszerre átváltozik pompás tánchelyiséggé. A középen levő díszpáholyból egy lépcső ereszkedik alá, mely a teremből képez kényelmes feljárót a páholyokhoz. Az első emeleten pompás terasz van kilátással a Tiszára s kényelmes társalgó helyiségek, hol felvonásközökben összejöhet s társaloghat a közönség.

A díszítési munkák sikerültek. A homlokzat szobrai valódi kis remekművek, s bent a Mannheimer freskó festményei is nagyban emelik az illúziót. A jegyek ára oly olcsóra van szabva, hogy még a negyven krajcáros helyek is kényelmesek. S még a második karzathoz is pompás tölgyfa ruhatárak készültek, valószínűleg a gubák és krispinek számára.




TISZA KÁLMÁN A KÁVÉHÁZBAN

Az államhatalom sohasem volt olyan »népies«, mint most. Első eset, hogy Tisza a néppel tart, ebben a zágrábi kérdésben. És első eset talán, hogy a publikum közé keveredik a kávéházban.

Az ő szalmaözvegysége teszi-e ezt vagy a mi szalmaállapotunk?

Az államgépezetet az »Angol királynő« fűti: ott vacsorál a miniszterelnök a generálstábjával, s úgy tipeg át egy kis kapucinerre a Hangl-ba esti tíz és tizenegy óra között.

A történelmi asztal a bejáratnál jobbra van fölállítva az üvegfolyosón. Mellette ül Csernátony Lajos, aki valódi kis diktátorrá nőtte ki magát emberei közt, pedig ennek csak az a titka, hogy keveset beszél - és semmit se diktál.

Pompásan néz ki. Egész fiatallá tette Abbázia enyhe levegője.

De mert Kégl György szerint: ha a föld forog, mindennap beleforog minden levegőbe, ennélfogva a jó levegő hánytorgatása ostobaság, Csernátony azért lett ruganyos, mert bajba vagyunk a horvátokkal, azazhogy őszerinte a horvátok vannak bajba velünk.

Megjött az öreg Türr Pista is nagy gomba kalapjával és szurony szakállával. A Panama földszorosról beszélget. Nagy hévvel magyarázza Podmaniczky Frigyesnek, hogyan kell eszközölni a fúrásokat.

Mert ott van Frigyes báró is kifogástalan fehér mellényben és szürke köcsögkalapban. Szemben a jóképű Prónay József, oldalt a vizek istene, Horváth Gyula.

Az asztal legvégén ül maga Tisza Kálmán kék pápaszemein át nézve az égbe, hogy hadd legyen az még sötétebb.

A kanalak vígan csörögnek össze a »székes-asztalnál«, a nagyságos és méltóságos ajkak csettentgetve szürcsölik az italokat, nagy füstfelhőket eregetve a cigarettekből, a közönség pedig, mely szerteszét ül a törpe akácok alatt, kíváncsian ütögeti fel fejét, s megelégedettséggel suttogja:

- Ni, ott ül »a mi« Tiszánk! Zágrábot igazítják!

Mindenki nagyobbnak érzi magát egy fejjel, hogy láthatja, amint működik az államhatalom. Mert öröm az éppúgy, mint mikor a Zirzon méhköpű üvegén át látni a sejtek képződését.

- Jaj, istenem - szól egy hölgyecske -, de szeretném közelről hallani, mint beszélnek.

- Nem valami komoly dologról - mondja a férje.

- Hogy tudhatnád te azt?

- Hát csak onnan gondolom, mert Podmaniczky többször ásítana közbe.

- No, én mégis szeretném hallani.

Hanem a hölgyecske nem hallhatta, ahhoz csak a tárcaírónak van joga, hogy messziről hallhasson.

A jó szelíd Péchy Tamás megfogja a poharat és lógázni kezdi.

- Mit csinálsz, Tamás? - kérdi Tisza.

- A kellnernek csengetek...

- Hisz akkor a kanállal csengess. A pohár nem szól magától.

- Az istenuccse. Olyan szórakozott vagyok. Pincér! Hozzon vizeket.

Horváth Gyula összerezzen és egy anisettet rendel.

A vizet elhozták. Tisza is megiszik egy pohárral. A közönség közt új suttogás:

- A miniszterelnök csillapítószereket vesz igénybe.

Türr Pista panaszkodni kezd:

- Hát ilyen időre kellett nekem hazajönni...

- Mit akarsz? - mondja Tisza - Sose volt ennél jobb időjárás! 27 fok!

- Nem úgy értem, hanem itthon belzavarok... Zágrábban külzavarok. Mi lesz ebből?

- Az, hogy az új úszónadrágom, amit Ostendébe csináltattam, kárba veszett.

- Megbánhatja még ezt sok nadrág, amelyet kiporoltunk.

- A horvátokkal könnyű elbánni - jegyzi meg Horváth Gyula -, mert azokat meg lehet verni oldalt, felülről, sőt még alulról is.

(- Az ám csak egy kis földrengés kellene az idén is: Te, Frici, talán nálad lesz is a kellékes tárban?...)

- Hej, csak nem jó volt az a nagy bátorság ebben a zágrábi dologban. Kár volt azt a négy sort belenyomatni abba a hivatalos lapba. Egyszer volt érdekes ez a lap, azt is meg találjuk még keserülni.

- Ej - veti ellen Tisza -, én is élni akartam már egyszer a sajtószabadsággal. Nem szeretem, hogy ilyen ez a helyzet, de a címereknek kint kell lógni.

- De hátha a muszka van mögöttük?

- Mindegy! Azért a címerek mégis odaférnek a falakra.

- Szapáry hibázta el - szól bele Podmaniczky -, de kérlek alássan, micsoda vad gondolat is az, hogy valaki fináncokkal kezd magyar hódító hadjáratot? Hiszen a finánc itthon se kell senkinek! Hát még Horvátországban hogy kellene?!

- Aztán legalább télen csinálta volna! - szól Tisza mosolyogva. - Mikor nagy fagy van. De nem nyáron! Hiszen ilyenkor minden ember kravált csinál, mert szép csillagos esték vannak, jól esik fenn lenni. Decemberben akár a hátukra is kiragaszthatta volna Dávid a táblácskákat.

- Hát persze, persze, Szapáry hibázta el a dolgot.

- Azzal, hogy a téli dolgot elcserélte nyárinak. Megérdemelné...

- Meg az, hogy oda küldjem most horvát bánnak.

Ezenközben órájára néz a miniszterelnök:

- Hohó! Már tizenegy! Menjünk, urak! Frici, fizesd ki a kapucíneremet!




A »BUDAPESTI SZEMLE«

Kár, hogy már nem él a jó Körösi Csoma Sándor, aki mindég arról álmodott, hogy kell még valahol lakniok magyaroknak a földtekén, s el is indult erős meggyőződéstől sarkantyúzva felkeresni az új Magyarországot.

Nem tudom, honnan merítette a nagy utazó e hitet, de annyi bizonyos, hogy az ember előtt valóban táncolnak ily lidércfények.

Itt van például a Budapesti Szemle nevű szemle. Aki azt olvassa (nem ajánlom különben, hogy olvassa), és jártas a hazai viszonyokban, annak önkéntelenül felötlik, hogy kell, mégis kell még lenni valahol egy másik Magyarországnak.

Annak az írói írják ezt a »Szemlét«. Egészen ismeretlen nevek. Góbi, az valami nagy novellaíró ottan, Belényesi nem különben szörnyű portentum. Hát még Csurgó György? A pénzügyi tudományban valami Tisza István államférfiú excellál. Nálunk is van a miniszterelnöknek egy ilyen nevű fiacskája.

De ezek a szemlei emberek mind sokkal nagyobb nívón kell hogy álljanak, mint mi, mert míg mi itt nem ismerjük őket, ők mindent tudnak rólunk.

De nem sokra nézik a kultúránkat, irodalmunkat, sőt egész nemzeti életünket. Amiből az tűnik ki, hogy ők sokkal nagyobb, míveltebb nemzet nagyobb írói lehetnek. De a fumigatív hang még se jellemzi szépen őket, elnézőbbek lehetnének irántunk: már azért is, mert majdnem azt a nyelvet beszélik, amit a mi országunkban.

Nálunk ugyanis a legnagyobb író Jókai; arról ők azt mondják, hogy nem tud írni; a legnagyobb élő államférfiúnk Kossuth Lajos, de ők arról is kicsinylőleg szólanak. Minden rossz nekik, amit nemzetünk jónak tart. A kisebb erőket is lebecsmérlik, amint csak felüti magát valami jó, annak ez a bizonyos Szemle mindjárt nekiont.

Nagy baj ez. Nagyon nagy baj, annál is inkább, mert mint mondom, ezek a minket taposó ismeretlen nagy írók és tudósok a mi saját nyelvünkön szidják össze azt, ami nekünk a legkedvesebb és legbecsesebb.

Ha egy így megy, magunk is elhisszük lassankint, hogy nyomorultak vagyunk. Mert ha megtudjuk, hogy Jókai nem tud írni és hogy Kossuth nem tehetséges ember, hát ez nemigen lesz alkalmas az önérzetünket emelni.

Irányadó embereink gondoskodhatnának valami módozatokról, hogy ezt a veszedelmes folyóiratot tyúkkal, kaláccsal, amivel lehet, barátságosabb indulatra hajlítsák nemzetünk iránt vagy ha ezt nem lehetne keresztülvinni, azt eszközöljék ki, hogy legalább hadd jelenne meg németül - a németeknek.

*

Hm! Csakhogy nem úgy áll ám a dolog. Hiszen azt a szemlét éppen a tekintetes tudós magyar Akadémia szubvencionálja. Drága pénzen fenntartja, dédelgeti, hogy legyen egy tekintélyes orgánuma a nemzetnek, ahol politikai, társadalmi, irodalmi és tudományos dolgok meg legyenek beszélve sine ira és átszűrődve, s amelynek minden egyes száma tükre legyen a magyar szellemi életnek.

Nem is egy ismeretlen ország nagy írói hát azok, akik ezt a szemlét írják, hanem ezek bizony csak a Gyulai Pál saját külön írói, tudósai és államférfiai. Kéz kezet most. Ő ezeket csinálja, ők meg a szemlét csinálják neki.

S így üt ki aztán, hogy nemzeti költségen piszkolják össze a nemzet büszkeségét Kossuth Lajost, s az Akadémia pénzével becsmérlik le az Akadémia és az irodalom díszét, Jókai Mórt. Nemes hazafiak jótékony adományaiból nyomják el legott, ami kiválóbb, figyelemreméltóbb mutatkozik.

Hát ugyan miért teszi ezt Gyulai Pál, aki maga olyan szeretetreméltó ember, hogy tudósnak is kinevezték? Ő pedig még a lángészt is detronizálná!

Hogy miért teszi?

Hát van a Turgenyev prózás költeményeiben egy alak, aki igen nyílt eszű, jószívű, derék ember.

Ez a jó úr - nevezzük Bazaroffnak - minden társaságban megjelent és mindenkinek igazat adott, senkit meg nem ócsárolt.

Az emberek szerették, de nem sokat adtak a véleményére.

- Jó fiú ez a Bazaroff - mondták -, de egy kicsit együgyű.

Megharagudott erre Bazaroff, fogta magát még inkább elment mindenüvé, de rikácsoló hangon leszidott mindent. Amiről csak szó volt, arra mindre volt egy szigorú lesújtó megjegyzése.

És csakugyan megváltozott iránta a közvélemény.

- Ez a Bazaroff - mondták - kiállhatatlan ember, de tagadhatatlanul sok esze van.

Csakhogy Bazaroff tehette ezt... mert Bazaroff nem szerkesztette a »Budapesti Szemlét«, és nem szedett szubvenciót a tekintetes Akadémiától arra, hogy amit ő mond, az megállja helyét a tárgyilagosság szempontjából, s legyen abban javítás, buzdítás, méltánylás, elismerés, jóakarat és mindenekfelett igazság.

*

A jó Szemle minden hónapban egyszer jelenik meg, s megjelenése éppen olyan, mint mikor valami bika elszabadul.

Az emberek rémülve nyúlnak hozzá, hogy kit öklelt most fel?

S mindig felöklel valakit, néha öt-hat embert egyszerre.

S mindig csak a javát.

A poeták közül Kiss Józsefet tette pocsékká a minap, legközelebb pedig Bartókot semmisítette meg.

A mai szám, mely előttünk fekszik, egész lukulluszi lakmározásba fog, öt embert üt agyon s fal föl egyszerre, nem gondolván meg, hogy több hónap, mint ember.

Vagy igaz... Minek gazdálkodnék? Hiszen az ő agyonütött emberei mind föltámadnak friss egészségben.

A világ tovább folyik a maga medrében. Az Akadémia tovább szunyókál.

Gyulai Pál uram napról napra öregebb lesz.

A Szemle pedig napról napra fiatalabb.




A BARÁTSÁG

A Népszínház Tihanyijával történt, hogy egypár barátjával utazott Bécsbe. Útközben ferblibe bonyolódtak, mely váltakozó szerencsével folyt egy darabig, mígnem Tihanyi egészen elnyerte az egyik útitársának, Szopkó Jánosnak (gondolom így hívják) az úti pénzét. Egy garas nélkül szállt ki a szegény ördög a bécsi indóházban.

- Mit fog ez már most csinálni itt Bécsben? - sopánkodék az egyik útitárs. - Van valamije?

- Nincs annak a világon semmije - szólt Tihanyi nagy pátosszal -, csak az üres zsebe és az én barátságom.

Mindég eszembe van Tihanyinak ez az eredeti fölfogása, mióta a horvát ügyet tárgyalják. Valahányszor a jó Tisza üres kezekkel jön meg Bécsből, szinte szeretnék felsóhajtani:

- Nincs már nekünk semmi egyebünk a világon, csak a Burg barátsága.

Hanem köszönjük ezt alássan. Már magában véve az a hosszadalmas huzavona, az a sok tanácskozás olyan, hogy méltán bosszanthatja a nemzetet.

Mi az ördögön tanácskozhatnak annyit? Hiszen csak két dolgot kell megállapítani, hogy hány ezred induljon Horvátország ellen rögtön, és ki parancsoljon az ezredek fölött. Ez olyan egyszerű, hogy untig elég rá egy negyed óra.

Mert minden megvan hozzá. Az ezredek is, a generális is, meg Horvátország is.

Hanem azért mégiscsak tanácskoznak, egyre tanácskoznak. Tanácskoztak tegnap, tanácskoznak ma és tanácskozni fognak holnap is. Tartják szóval szegény Magyarországot, mintha vármegye volna.

De különben is szomorú dolog már magában véve, hogy ha bennünket valaki nyakon vág, nem szabad oldalba ütni, hanem el kell előbb szaladni a szomszédba: megkérdezni, ha ott is haragszanak-e érte.

Hát ők persze hogy nem mindig haragszanak ilyenkor, mert nekik nem fáj.

Csakhogy nem is alkotmány az ilyen. Ha nem tudtuk eddig, tudjuk most már.

Sőt vannak jelek, amelyek megdöbbentő kombinációkra vezetnek.

Az nem természetes, hogy Pejacsevich bán, akit úgy ösmernek itt is, Horvátországban is, mint igazi magyarbarátot, aki állásánál, míveltségénél, rokoni összeköttetéseinél fogva a magyar arisztokráciához van fűzve, aki rendületlen hűséget tanúsított mindig az urlakodóház iránt, hogy ez a Pejacsevich, aki még azonfelül genteman, csakúgy félvállról visszaüzenjen Zágrábból, hogy:

»Tiszteltetem a nemes magyar urakat és tiszteltetem őfelségét, de nem élek a bizodalmukkal. Alászolgája!«

Ezt Pejacsevich nem tehette. Pejacsevich először is becsületes ember, azután lojális alattvaló, ambíciók vezetik, és családja van. Egy kalandor főúr tehet ilyet, akinek szekere rúdja mindig kiáll az udvarból.

Hogy ezt Pejacsevich bán megtette, annak oka lehet, nagy oka és olyan oka, mely csak egy dilemmából származhatik.

Ő Budapesttől és Bécstől nem szakadhatott el Zágrábért. Ha elszakadt Budapesttől, azt csak Bécs kedvéért tehette.

Csak ez lehetett a dilemma.

Ez és a hosszú diskurzusok Tiszával, arra a biztos következtetésre indítanak, hogy Bécsben nem áll olyan jól a visszatorlás ügye, aminőnek a mai táviratok jelzik.

Taaffe gróf már régóta irigy szemekkel nézte a magyar kormányelnök erejét és befolyását. - S nem lehetetlen, hogy a lajtántúli kormány is gáncsokat vet az ügyek sima menetére, de ezenfelül még az udvarnál is ott van az a bizonyos »fekete kéz«, mely olyan, mint a Burg »fehér asszonya«, hogy minduntalan megjelenik sírjából, s megszorongatja a torkunkat, mikor legjobban kellene lélegzethez jutnunk.

Tisza Kálmán most Bécsben marad, mint halljuk, keresztelőbe.

Csak maradjon is, hiszen már úgy sincs egyebünk, mint a Burg barátsága!




A MINISZTERELNÖK FLEGMÁJA

Tisza Kálmán tudvalevőleg szalmaözvegy jelenleg, s odajár enni, amikor itt tartózkodik, a »Deák asztal«-hoz az »Angol királynő«-be, hol Csernátony, Horváth Gyula, Péchy Tamás, gr. Gyürky Ábrahám, Jekelfalussy s több mások képezik társaságát.

A közelmúlt napokban a legkeményebb nap virradt fel a miniszterelnökre. Reggeltől fogva jöttek a rossz hírek. A zágrábi helyzet kétségbeejtő kezdett lenni nemcsak Zágrábban, hanem még Bécsben is. A bán megtagadta az engedelmességet ott, s ennek a szálait kutató elmék és ijedt emberek elvitték egész Bécsig. Aminthogy talán odáig is értek.

Itthon a sajtó kezdte elveszteni a lélekjelenlétét. S azonfelül sürgöny sürgönyt ért az ország minden részeiben kiütödő zavargásokról. Jekelfalussy alig győzte felbontogatni.

A tanácsurak minden új hírnél összenéztek: »Átkozott mulatság készül!« Azután a miniszterelnök arcát vizsgálták aggodalommal. Azon bizony nem látszott semmi. A kék pápaszem mindent eltakart.

Tisza keveset beszélt az ebéd alatt; egy-egy észrevételt tett erre is arra is, de úgy látszott, mintha szórakozott lenne. - Amint a feketekávét megitta, szokása ellenére rögtön felkelt.

- Hova sietsz, kegyelmes uram?

- Egy kis olvasnivalóm van - szólt -, az visz oly gyorsan haza.

De a visszamaradt urak azután találgatták, mi lehet az a »kis olvasnivaló«. Bizonyosan a közjogi kapcsot tanulmányozza Magyar- és Horvátország között. Vagy ki tudja. Ezer baja van annak most szegénynek. Egész természetes, hogy egyedül akar lenni a lelke háborodásaival! Mert hát nagy próba most a miniszterelnökség.

Így gondolkoztak, mondom, s mikor kevés vártatva egy kétségbeejtően sürgős telegramot kapott Jekelfalussy, amit nyomban közölnie kellett Tiszával, azt tanácsolták neki: »Ne háborgasd, nagyon fontos dolgai lehetnek most annak, hogy úgy elment«.

De Jekelfalussy mégiscsak elszánta magát, hogy felkeresi a sürgönnyel.

Tisza a szobájában feküdt hanyatt a díványon, mikor belépett, s egy könyvet olvasott nagy figyelemmel. Lábujjhegyen ment be, s nem mert szólni, csak megállott az ajtónál.

Tisza véletlenül felpillantott, s észrevette, hogy ott áll:

- No, mi történt? - kérdé közömbösen föl sem pillantva. - Megint zsidóüldözés?

- Igen, kegyelmes uram, megint agyonlőttek két keresztényt.

- Minélfogva?...

- Minélfogva nagyobb katonai védelmet kérnek a zsidók.

- Ühüm!

És olvasott tovább.

Jézus Mária, mit olvashat ez most olyan fontosat? A derék Jekelfalussyt majd megölte a kíváncsiság. Illegett-billegett, s mikor a miniszterelnök legjobban elmélyedt, ruganyosan aláhajlott őméltósága (mert egy jó rendőrnek tudni kell mindent), hogy legalább a címét lássa a könyvnek. Hátha ebből egyszerre kiokoskodik a helyzet iránt.

Tisza észrevette a Jekelfalussy szándékát, s összehajtva kissé a könyvet, udvariasan elémutatta a címet:

- Ez biz a Bánóczi könyve Kisfaludyról. Rendkívül érdekes. Nem olvastad még? Ajánlom neked is. Pompás korfestés van benne. Az ember le nem tudja tenni, ha belefogott. Ma az ebédemet is megrövidítettem miatta. Némely hiányok ugyan vannak benne, de egészben mégis szép. Ejnye de kár, hogy nem olvastad.

- Mit tegyek, kegyelmes uram, a sürgönnyel?

- Tedd zsebre, s azután olvasd el egy év múlva megint.

- Hát Zágrábbal mit teszünk, kegyelmes uram?

- Katonabiztost küldünk nekik.

- Nem jobb volna inkább valami magyar ember?

- Nos persze. Ti tudom azt szeretnétek, ha legott rohanna Zágrábba negyvenezer katona, s ha Recsky Bandi vezetné!

Jekelfalussy elmosolyodott.

- Hiszen tulajdonképpen - dörmögé Tisza -, én sem bánnám... Hanem eredj, most hagyj békét... olvasni akarok.

Jekelfalussy távozott, még egy pillantást vetett a könyvre, s ezzel csakugyan kiokosodott a helyzet iránt.




A VIDÉKI ÚJSÁGOKNAK

Az ember igazán hiába csinál magának akármilyen politikát. Mindig okosabb emberek, akik kijátsszák és kiparírozzák a griffjeit.

Hát énnekem van meg az a szokásom, hogy mint mikor a csizmadia kaszálni megy, leveti az ezüstgombos mándlit, s még a haját is másképp választja el: az újságunkba mindig álnévvel írom alá cikkeimet.

Közönségesen a »Scarron« nevet használom. De nem valami hivalkodásból, mert az a Scarron úr valamikor igen jeles író volt, s éppen nem érdemli meg, hogy a becsületes nevét tönkretegyem. Eleget meghurcolta már azt akkor a felesége. Nem én választottam azt, hanem valamelyik redaktor sózta rám, s úgy rajtam száradt azután.

Kímélem is, amennyire bírom, a gyengébb, fogyatékosabb magzataimat már a »Pluvius« névvel jelölöm.

Megjártam már ezzel is.

Egyszer valaki azt kérdezte tőlem:

- Nem tudja ön, kérem, ki az a Scarron a Pesti Hírlapnál?

- Én vagyok az - szóltam kényelmetlenül.

- Meglehetős dolgok - mondá ő -, többnyire elolvasom. - De hát az a Pluvius vajon ki lehet?

- Az egy vidéki ember, nem is tudom, hogy hívják - hebegtem pironkodva.

- Vidéki ember? - rikkantott fel az ismerősöm. - Tudja-e, uram, hogy az nagyszerűen ír? Az aztán valami, uram!

Ebből pedig az a tanuság, hogy az ember sohase tagadja meg a magzatait, ha púposak, ha vakok, görvélyesek, ha sántítanak is: mert sokféle a gusztus, sohasem lehet tudni, kinek melyik tetszik közülök a legjobban.

Ebből kiindulvást nyugodtan tűröm, hogy a vidéki újságok két esztendő óta kinyírják a pesti újságokból a tárcáimat, elbeszéléseimet, s megutáltatják azokat velem, mert mire már a királyhágóntúli lapokból elém kerülnek, az a processzus egy esztendeig tart, s nekem mindennap látnom kell ezalatt más-más betűkkel »A rossz matériá«-t, »A brézói ludak«-at, s nem tudom még mit. A kiadóm is csudálja, ha annyit látja, s így okoskodik: »Ezt én még egyszer lenyomtassam? Minek?« s le nem nyomtatja. Pedig éppen ez az egy lenyomtatás volna az, amelyekért honoráriumot fizetnek.

No de mindegy. Hiszen nekünk úgyis szegényeknek illik lenni. Megtűröm én még azt is, hogy a Pluvius vagy Scarron név helyett csak úgy propria auctoritate odabiggyesztik egy-egy cikk alá a saját nevemet. Hátha ők jobban tudják! Van aztán olyan cikkem is, amiről nem szeretem, ha tudja valaki, hogy én írtam, némelykor fontos okaim vannak rá, ez alá semmi nevet se írok. A vidéki újságoknak (persze azokról a lapokról szólok, akiket illet) az mindegy. Ők felrakják a leszedett címereket erőhatalommal. Bosszankodva látom egészen kinyomtatva a nevemet. De hát miért rontsam meg apró örömeiket?

Régi »Családi körök«-ben idő mohával eltakart novelláimat felböngészik, s egy-egy ilyen gyalázatos novella végigkíséri a vidéket, mint valami sírból kikelt rém. Ijedten kapom el szemeimet, ha valahol meglátom, s megborzong bele a hátam, de elszenvedtem még azt is. Soha egy zokszavamat nem hallotta senki. Mert igazságszolgáltatás van abban, hogy »amit főztél, edd meg«.

De mikor az történik velem, ami ma, hogy a Sz. Napló az aláírt M. K. (gondolom Martonfalvy Károly) betűk által félrevezettetve, egy olyan »történelmi képet« közöl a nevem alatt, amit nem én írtam, ezt már nem állom ki szó nélkül.

Köszönöm e jóakaratot, de van énnekem elég bűnöm magamnak is.

Tessék csak azt a »történeti képet«átíratni a gazdájának.




GLAVINA LAJOS ÉS RABAGAS

A zalaegerszegi kormánybiztosnak nehéz helyzete volt és van ma is, de jól el tudja csinálni a dolgát.

Tagadhatatlanul roppant csillapítólag hatott az ő erélyes egyénisége, no meg a statárium, no meg a szuronyok.

Az egész mozgalomból, úgy tetszik, nem marad fel maholnap egyéb, mint amibe minden mozgalom végződik: egy nóta - a zikcene-zakcene.

Sőt az is talán csak azért marad fönn, mert - Pulver und Blei - nem szabad énekelni.

Glavina nemcsak igen tapintatos és szigorú rendszabályokkal nyomkodta vissza a tüzet a hamu alá, de társadalmi úton is sokat tett a béke érdekében.

Ottani levelezőnk egy igen érdekes kis epizódot ír meg, amit én sietek elmondani. Van ott, azt mondja, egy fiatalember, aki csak most hagyta abba a bojtárságot, s legközelebb készül letenni a vizsgát, hogy irodát nyithasson.

A fiatalember - beszélik, távoli rokona is a főispánnak - nagy hajlammal bír a népszónoklatra, s löllei levegővel van bélelve. Igazi kis Rabagas, s bár nyíltan nem vett részt a mozgalmakban, de úgy a köpenyeg alul hatalmasan élesztgette ő is a szikrákat.

A kormánybiztos elöl írta fel arra a lajstromra, akikre jó lesz vigyázni.

Hát egy nap, a lefolyt héten - úgy veszem ki a levelezőnk dátumjaiból, hogy csütörtökön - a kormánybiztos künn sétált a »zalaegerszegi korzón«, s amint gondolatokba merülve lépkedne, gondolkozván, hogy ő most mekkora nagyhatalom, hallja a fiatal Rabagas hangját messziről. Alakját a fák eltakarták.

Közelebb ér s látja, hogy egy tarka, félúr forma csoporttal diskurálgat, nagy elokvenciával fejtegetvén, mennyire tönkretette a zsidóság a magyarságot, hogy az antiszemitizmus az egyedüli jogosult szempont, s ha van magyar vér még sat...

- De iszen szépen beszél a gyerek - mormogá magában a kormánybiztos, s egészen odalépett.

- Hát ezért szereztük mi vérrel ezt a földet? - kiált fel patetikus elkeseredéssel Rabagas. - Hogy dudvát termesszünk benne, és hogy ne legyen jogunk azt kigyomlálni?

Glavina csendesen rátette kezét a fiatalember vállára, ki összerezzent egy kissé:

- Ha szabad kérdenem, kedves uramöcsém, merre van az ön földbirtoka? - kérdé Glavina szelíden.

- Nekem? Nem vagyok földbirtokos - szólt a fiatalember megütődve.

- Pedig ön olyanformán lármázik itt...

- Miért ne lármázhatnék én? - pattant fel hányaveti modorban. - Jogom van hozzá! Megfizettem az adómat, punktum!

- És mennyi adót fizet, uramöcsém?

- Amennyit, annyit. De ha tudni akarja méltóságod, hát igenis huszonnégy forintot fizettem erre az esztendőre.

- Hát tudja mit, édes öcsém. Itt van huszonöt frt, adjon vissza belőle egyet, aztán azt tanácsolom, hallgasson ebben az esztendőben.

A 25 frtot természetesen nem fogadta el a kis Rabagas, de a szilenciumot mégis megkapta, mielőtt ügyvéd lett volna. Glavina pedig tovább ballagott sétáján arról tűnődve: »Istenem, milyen változók az idők! Valaha azért fizették a fiskálist, hogy beszéljen, most meg már azért fogjuk fizetni, hogy hallgasson. Mégiscsak furcsán fordult meg ez az ország. Dicsértessék a mi urunk Tisza Kálmán!«




»ŐFELSÉGE A KIRÁLY...«

Szegeden most minden ezzel kezdődik. A pesti szabókhoz sürgönyök jönnek, ilyen hangon: »Őfelsége a király idejövetele alkalmából egy dísz-atilla szükségeltetvén, mi lenne ára? Mértéket postán küldök«.

A helyi lapokban majd minden újdonság, sőt hirdetés így kezdődik:

»Őfelsége a király
fogadtatása alkalmára raktáromon dús választékban stb.«

Hirdetmény: »Őfelsége a király...« Fölhívás: »Őfelsége a király...« Még a szerelmes levelek is így szólnak: »Őfelsége a király látogatása alkalmából bál lesz Szegeden, kedves Jánosom! Jöjj, drága szívem, ott leszek. A mama nem jön el, mert beteg, a papa lesz a gardedame-om, az pedig annyi, mint semmi. Ezer csók! Juci«.

Egyszóval az »Őfelsége a király...« most olyan stiláris kifejezés lett, mint valamikor a »minekutána«. Jól esik a derék, kedves szegedieknek, hogy olyan fennhangon beszélgethetnek, s hogy még a nyakkendőjük csokrait is őfelsége a király nevében kötik meg.

S ez egyszersmind jelezi azt a lázas készülődést, s hévmérője annak a mindent átható örömnek, mellyel a nagy magyar város készül az ő diadal ünnepére.

Tisza Lajos elmondhatja Leboeuf-fel (azaz hogy Leboeuf nem mondhatta el) »Minden kész az utolsó gombig«.

Nemcsak föl van építve szebbnek, mint volt, nemcsak meg van védve folyójának további szeszélyei ellen, hanem Szeged anyagilag is talpra van állítva. Nemcsak szebb lett, de gazdagabb is. Jövedelme háromszor annyival szaporodott a rekonstrukció folytán.

És mégiscsak félmunka lett volna mind, ha Tisza Lajos csak annyit végez, amennyire mandátuma volt.

Rendkívül apró dolgokból van összerakva ez óriási siker, mely a királyt nem fogja meglepni, mert nem láthatja meg a különbséget a régi és a mostani Szeged közt, és sem akkor nem volt alkalma bepillantást vetni belső életébe, sem most nem lehet alkalma; hanem azok, akik jól ösmerték és most is jól ösmerik Szegedet, megbámulhatják Tisza Lajost, kinek volt ereje visszavonulni a csillogó szereplés elől egy romvárosba, s tudott magának a romokból külön csillogó piedesztált emelni.

Mondom, apró dolgokból bontakozott ki e siker, de ez apró dolgok igényeltek éppen nagy érzéket, higgadt előrelátást és kiváló tapintatot. Mennyi diplomácia lett kifejtve, csak míg a Somogyi könyvtár megszereztetett? Milyen feszerőt volt szükséges alkalmazni, hogy a tisztikarból egészen alkotmányos úton kiváljon a korhadt, használhatatlan elem, s a tradicionális copfos emberek helyett, kik az orruknál tovább sohasem láttak, oly kiváló elemek vegyék át a városi ügyek vezetését, mint Szluha Ágoston, Szabados, Vass Pál, Lázár György, Zombory Antal.

Ezekkel a férfiakkal mindjárt tágult a látkör a felülről jött intézkedések, jobban mondva intenciók rokonanyagra találtak bennök, s megindult a rekonstrukció - arányosan a város emelkedéséhez - a szellemi téren is. A közgyűlések színvonala emelkedett, s a közgyűlések színvonalával aztán sok egyéb. Sőt elmondhatjuk, hogy minden, mert Szegeden még a talaj is emelkedett. Emelkedjék is ezután is minden, kivévén a Tisza vízállását.

Aki meg fogja írni valaha Szeged megnagyobbodásának történetét, az ha bölcs latolgató történetíró lesz, aki a tárgyat ösmeri, Tisza Lajos nagyobbik érdemének nem a nagy palotákat, nem a szép hidat, a drága kőpartot, az európai arcú színházat fogja említeni, melyeket az ő hatalmas keze származásánál fogva nyert erejével könnyebben összerakhatott.

Nagy dolog Szegeden az is, ami látszik s bámulatra fogja ragadni a királyt és az ott összegyűlt közönséget, de még sokkal nagyobb, sokkal nemesebb munka, több fáradtság van abban, ami nem látszik: a szellemi rekonstrukció, az az egészséges, magyaros, mívelt közszellem, melyet egészen a semmiből teremtett, s ezt nem a kezével, hanem csak lelke összes erejével tehette. Ez a Tisza Lajos legnagyobb dicsősége.

»Kész az utolsó gombig!« S ez az utolsó fényes aranygomb a király látogatása, mely betetőzi az egész művet, s mely ilyen impozáns alakúvá előkészítve, világul fogja hirdetni a jövő napokban, hogy Magyarország még nincs a föloszlásban; királyával együtt áldomását üli annak, hogy az ország közepében egy hatalmas erős várat épített magának.

...Hát csak elő most a lojalitással, nem kell restelkedni (ha nálunk van a király, akkor a mienk ő); kongassák meg kegyelmetek jó szívvel azt az öreg harangot a rókusi toronyban, hadd vonja vissza, amit azon a szomorú éjszakán ércnyelve elzúgott!




KÉPVISELŐI BESZÁMOLÓK

Ez a legmulatságosabb dolog. Parlamenti műnyelven »izzadságfürdő«-nek nevezik. A képviselői mesterség egyik »sine qua non«-ja, hogy az ember elmondja otthon, mit csinált, amikor semmit sem csinált, mert aki csinált valamit, annak tulajdonképpen nincs is szüksége beszámolóra.

Egyébiránt a kerületektől függ. A kerületek közt vannak »jámbor kerületek«, ahol nem érdeklődnek semmi iránt: forogjon a világ, ahogy neki tetszik; vannak »nyugalmas kerületek«, ahol annyira megszokják egy-egy embernek a szívét és ábrázatát, hogy annak a mandátuma holtáig szüli a gyermek- és unoka-mandátumokat. Ilyen helyeken nem kell tenni beszámolókat. Vannak továbbá »csaklizó kerületek«, ahol minden három esztendőben kicserélik a megkopott képviselőt újabbal. Itt is kár vesztegetni a szót, mert a csere el nem maradhat; benne van a kerületnek a vérében. Léteznek azonban még »veszélyes kerületek«, ahol sohase lehet előre tudni, milyen lesz a hangulat, melyik szó hol szúr, az ilyen helyütt mindig tűnődnie kell a követnek: »Mi lesz ugyan jobb? Ha beszélek, vagy nem beszélek?« De a legborzasztóbbak mindezek közt a »kíváncsi kerületek«.

Akit az istenek gyűlölnek, ilyen helyre teszik képviselőnek. Itt már okvetlenül beszélni kell. A képviselői atillát akár ott tartsa az ember, hogy amikor lekerül, mindjárt beleöltözhessék, elmagyarázandó az európai potentátok praktikáit.

S az a legrosszabb még, ha a képviselő »idegen« azon a tájékon. Mert akkor megharagszanak, ha le nem jön... (Lenéz bennünket!). S ha szorgalmasan jön, akkor meg ők nézik le (Örökké itt ténfereg).

Németh Albert járt úgy egyszer, hogy lemenvén a választói közé, a kocsistól, aki vitte, kérdé az egyik faluban, ahol megszállt, hogy ki volt vajon az a kopott külsejű úri ember a községházánál, aki fogadta?

- Hogy ki volt? - felelé gúnyosan a kocsis-választó. - Az Nagy István uram volt, akinek akármilyen is a testén való ruházatja, de úgy kell azt az embert megnézni, ötszáz hold földje van annak.

Aztán hátra fordult a képviselőhöz:

- Tudja-e azt a tekintetes úr, hogy mekkora nagy darab föld az?

- Hogyne tudnám - mondja Németh Albert -, nekem magamnak is vagy egypár száz holdacska földem!

A paraszt kétkedőleg vakarta meg fejét.

- De már engedelmet kérek... hiszen szentül elhittem a tekintetes úr programbeszédjét, szépen tetszett kiokumlálni, hanem a földbirtokról ne adassék szó, mert már azt nem hiszem el...

- Ejnye, hát hazudom én kegyelmednek?

- Már kérem alássan, ha a tekintetes úrnak földje volna, akkor csak nem csavarogna itt, ilyen szörnyű munkaidőben.

*

A minap betértem Szeged város érdemes és szeretett képviselőjének, Herman Ottónak a »házi szentélyé«-be, amely vagyon a múzeumban, s tele van ritkaságokkal, kitömött szárnyasokkal, spirituszba rakott amfíbiumokkal.

Az ablakban alkalmas kalitkában egy kis viperát tartogat, melyre kíváncsian leskelődnek be kívülről a tanuló gyerekek. A vipera gyakran kijön házikójából a homok-ámbitusára, s ott olyan hangosan sziszeg, hogy Herman Ottó édesen elmereng rajta, s álmodozón hajtja le fejét díványára, hogy e zenénél egyszerre előtte evickéljen Magyarországnak minden hala.

Ha a vipera szótlan, s morcosan bebújik, Herman Ottó mindjárt nem tudja folytatni készülő nagy munkáját a halakról. (Nem lesz már nagy pókász többé, hanem »nagy halász«, s ez sokkal jobban fog a szegedi kerületben hangzani.)

- Vipi! Vipikém! Gyere ki a napfényre, kedves Vipikém!

A vipera már érti az ő gazdáját, s ha őt utánozva sziszegni kezd, legott ott gyűrűzik a tarka eleven pántlika a homokban.

- Szegény Vipi! Itt kell hagynom - mondja az állatok patrónusa szomorúan -, Szegedre kell mennem beszámolót tartani. Aztán annyi, de annyi dolgom van, míg készen leszek ezzel a munkámmal. Most egészen belemelegedtem, s félbe kell szakítanom.

- Csak amiatt?

- Hát nem elég ok az?

- Nem bizony. Itt egy áldásos munkálkodást hagy abba, melyet nem képes más ember elvégezni. S miért hagyja itt? Semmiért!

- Muszáj.

- Hiszen az egész kerület szereti.

- Nem úgy van az. A kerület olyan, mint egy kert. Mihelyt kifordulunk belőle, mindjárt megnő benne a dudva. Néha pedig a szomszédok konkolyt is vetnek bele. El kell odamenni koronkint s kigyomlálni.

- Majd kigyomlálhatja máskor!

- De nem addig van. Hallotta-e ön már azt a dinnyés gazdáktól, hogyha egy táblába dinnyét ültetnek, a másikba tököt, nem a tök lesz jóízű a dinnyétől, hanem a dinnye lesz rossz ízű a töktől? Hirtelen kell mindent eligazítani.

-------------------

Ezen épületes beszélgetés után igazán kíváncsi voltam a szegedi beszámolóra, hogy talál-e majd Herman konkolyt a vetése között?

Elment, el is mondta a dikcióját, szörnyen tetszett, nagy lelkesedést idézett elő - írják Szegedről.

Hanem amikor aztán elmondta a horvát dolgokat, elmondta az antiszemita ügyben a magatartását közhelyeslés között, s mikor végre punktumot csinált az előadásában, s éljenezni kezdték, egyszerre csak előállott Börcsök Sándor uram őkelme (aki nem tudja elfelejteni, hogy a követjelöltség ízét már megkóstolta), hogy jól van jól, de hát azt szeretné még ő tudni, mi a tisztelt képviselő úr nézete a borhamisítás tárgyában?

- Igen, igen! Halljuk a borhamisítást! - kiálták némelyek. - Úgy van, ez a fő!

...Igaz is, ettől függ a népnek jóléte.

Herman megértvén, miről van szó, megérté azt is, honnan jön a kardcsapás!

- Megfelelek erre is, tisztelt választó polgárok! - szólt nyugodtan. - Hanem előbb én intézek egy kérdést Börcsök uramhoz.

- Tessék.

- Nem járt itt azóta Szalay Imre képviselő úr?

- De bizony, itt járt - feleltek többen.

- No, hát jól van, mindjárt gondoltam. Mert ez az ő stílusa. Nekem, tisztelt választó polgárok, az a véleményem a borhamisításról, s általában minden élelmi és iparcikknek a hamisításáról, hogy az történjék nálunk is, ami Angliában.

- Halljuk, mi történt Angliában?

- Az, hogy ott kémiai intézetek vannak, ahová mindenki elviheti az általa vásárolt cikket, s ott az illető hivatalnok ingyen tartozik vegyelemezni, s ha kisül, hogy hamisítva van az illető élelmi cikk, elárusítóját megbüntetik, boltját bizonyos időre becsukják, egy fekete táblát függesztenek rá e felirattal: »Itt hamisított portékát árulnak«.

- Helyes! Éljen!

- Önök tehát megnyugosznak abban, hogy emellett legyek a parlamentben?

- Mi is azt akarjuk!

- Csakhogy figyelmeztetem Önöket, hogy akkor, meglehet, a Szalay Imre pincéjéről sohase megy le a fekete tábla.

*

Így folyt le a Herman beszámolója, ha ugyan nem pusztán folyosói anekdota az egész dolog.

Mert nem lehet az, hogy a Szalay Imre bora ne legyen igazi, nemes nedv, mikor ő maga olyan eleven, tüzes tőle!




Hátra Kezdőlap Előre