A T. HÁZBÓL [dec. 11.]

Szokatlanul benépesültek a padok a Ház mind a három tájékán.

Az ördög vigye el ezeket a részleteket - panaszkodnak szerteszét a képviselők -, az embernek minduntalan szavazni kell. Néha négyszer is egy ülésen.

A miniszterek is mind itt vannak! Csupa jó arcú, szép szál legények, egyik délcegebb, csinosabb, mint a másik. Nagy gyanú terheli a kormányelnököt, hogy Kemény Gábort csak azért vette be a kabinetbe, ne foghassák rá, hogy termet és arc szerint válogatta össze őket.

A legelső szónok a »Ház sárkánya«, Ugron Gábor.

Szemei mérgesen villognak ma is, s orrlyukain tüzet lövell. Hiába adta át az egyik kerületét Helfynek, ő azért még mindég két kerület helyett beszél, s kiereszti a hangját az Odescalchy Gyula herceg anekdotája szerint - háromezer fül erejéig.

Pedig csak egyetlen embernek beszél, aki csendesen, szerényen ül ott, gondosan kétfelé fésült ősz szakállával a piros széken.

Az Orczy költségvetésén van a sor. A »rendjelek miniszterét« szutyongatta a Ház sárkánya. Hogy azt mondja, nincs eleget a fölség mellett; utazásaiban nem kíséri (Futtaki a hírlapírói karzatról beleszól: Nem olyan könnyű dolog az!); hogy a rendjelekkel rosszul bánik, s hogy a múltkor egy királyi rendelet ellenjegyzése nélkül jelent meg.

Igaza volt Ugronnak teljesen, de azért ez a felszólalás mégis a tapintatlanok közé sorozható, mert nagyon elkeserítette Bedekovicsot.

Az az egy kedves horvátunk van, akinek a kabinetben való maradását éppen csak Orczy tette otthonossá.

A két öregúr büszke volt arra, hogy még sohasem hallották szónoklóban az egymás hangját.

Most már vége van, Orczyról is kisült, hogy jó szónok.

Orczy már beszélt korábbi években is, de Szapáryt fogott a közönségben: nem emlékezett rá senki, hogy Orczy valaha beszélt volna, pedig mindenki hallotta.

Ügyesen, értelmesen szólott, s mindenből kivágta magát. Ő nem hibás semmiért, ő mindent megtesz, amit megtehet.

Meg bizony. Hiszen ellenjegyezte volna ő bizonyosan a király rendjeles rendeletét is, hiszen egy tollkanyarítás nem a világ, de ha nem adták oda aláírni, hát mit tehet ő arról?

Thaly Kálmánnak eközben egy jó ötlete támadt, hogy azt mondja, vissza kellene hozni a régi »sárkány-rend«-et.

Eszmetársítás útján eszébe jut erről Herman Ottónak, hogy a sárkány-rend bizony jó lenne. Még pedig az asszonyoknak kellene ezt adományozni. A sárkány-rendet hadd kapnák az anyósok. Hiszen azoknak is kell valami. Aztán nem is olyan új dolog volna az, a »királyi tanácsos« cím például most is csak arra való, hogy a címből az asszonynak is jusson, mert ha a férj a Lipót-rendet kapja, az asszony nem írhatja alá magát »a Lipót-rend lovagnője«, de a »királyi tanácsosné« cím már járja, s fölér egy cobolyprémes mentével.

Ezekből az elmélkedéseiből egyet-mást elmondott nyílvánosan is, s kezdett immár a Ház hangulata derültre válni, midőn belepottyan a verőfénybe a nagy Vámos professzor.

Vámos Béla (a legnagyobb hang tulajdonosa) úgy néz ki arcban, mint ahogy Lánczy Gyula nézne ki, ha méhcsípéstől kissé megdagadna az arca, de nem olyan élénk szónok, mint Lánczy Gyula.

És mégis ha beszélni hallja az ember, önkéntelenül Bismarck jut eszébe. Annyiban ti., hogy talán mégis téved abban Bismarck, mintha Poroszországot a schuhlmeisterek mentették volna meg.

Itt nálunk csak konfúziót okoznak.

Vámos a közjogot magyarázta, a fölségi jogok természetét, de olyan zavartan, hogy abból nem lett okosabb senki.

- Ennek a beszédnek örülni fog Nagykőrös! - kiáltotta közbe gúnyosan Szalay Imre, aki még mindig itt ül a Haviar Dani háta mögött és nem Vácon.

A függetlenségi párton akkorára már éppen háborogni kezdtek a szájasabb elemek.

- Szegény Kecskemét! - süvített közbe Madarász Jenő.

- Ilyen professzorok is vannak! - dörgött egy hang a Csatár hűlt helyéről.

Egy-egy hahota tört ki innen-onnan. Gúnyos felszisszenés hangzott bele tarkítón.

A habarékról egy szerény »halljuk« csúszott ki valamelyik szájból.

Olay Szilárd parlamenti műszavat talált ki, legott alkalmazta sztentori hangon kiáltva:

- Hej!

Kállay János eltüsszentette magát, s ez úgy recsegett a teremben, mintha a vakolat hullana a falakról.

Az antiszemiták egy tagja, aki kitűnően tudja utánozni az állati hangokat, lekuporodott a pad alá, s egyszerre lassú, távoli kakaskukorékolás kezdett hallatszani a teremben.

Prileszky Tádéra a túlsó oldalon rájött egy konvulzív köhögési roham, s összegörnyedve futott ki a folyosóra.

Tisza belátta, hogy most e hangverseny lecsillapítására neki kell szólania, s föl is kelt, de mi szívesebben követjük Prileszkyt, aki végre is kiköhögte magát, s elkezdte szokott mameluki élményeit mesélni.

- No iszen megadja ezeknek a generális. Ma nagy csata lesz, fiúk! Látom. Hogy honnan látom? Tudom én azt már. Mikor a generális a kabátját gombolja, attól függ, jókedvű-e vagy haragszik, hogy melyik gombra gombolja? Ösmerem már én mindenik gombját. Hát még a ceruza-fogás! Mikor szórakozottságból a meg nem hegyezett végével akar írni - az akkor valami, gyerekek! De hát minek is kötekedtek éppen a rendjel dolgokban? Nincs annak semmi értelme. Hiszen megmondta ezt Tisza Kálmán a németeknek. Mert úgy volt az, hogy mikor egyszer a német meg a magyar delegációk összejöttek, hát a németek kabátja csupa rendjel volt, a magyarok atilláján pedig semmi. Azt mondja Smolka a mi generálisunknak gúnyosan: »Hát önöknél nem osztogattak azelőtt rendjeleket?« Mire feleli a mi urunk, Tisza Kálmán:

»Dehogynem - csakhogy azokat az én embereim a lábaikon viselték.«

»Hogyhogy? - kérdé Smolka megbotránkozva.«

»Hát úgy, hogy mikor önök ezt a sok rendjelt kapták, akkor a mieink valahol Jesefstadtban ültek.«

Mire Prileszky bevégzé az ő mamelukos adomáját, azalatt odabent lecsillapodék a rendjel-kérdés, lemúlt Orczyról a szörnyű kereszt, s a vita egészen más kerékvágásba zökkent.

Négy erős beszéd kapcsolódott egyvégben közigazgatási dolgokról. Bartha nagy sikerrel szónokolt, utána Grünwald ismét előhozta a maga közigazgatási teoriáit, csillogtatva újra az ő maga látkörét és ismeretvilágát, amit tőle megtagadni nem lehet.

Szilágyi Dezső ismeretes maliciózus szemjátékával kísérte a beszédet:

- Holnap felszólalok - mondá. - Kifejtem a párt álláspontját, s kijelentem, hogy az Grünwaldnak csak privát nézete.

- Ne tedd azt - figyelmezteté az öreg Pulszky -, mert holnapután meg Apponyi szólal fel majd, s kifejti a párt nézetét, s kijelenti, hogy az a te privát nézeted.

Éles és erőteljes volt a Mocsáry szónoklata is, ki a nemes vármegye érdekében szállt síkra verve-vel, a meggyőződés melegségével, de a legkitűnőbb volt mind a négy beszéd között a Tisza Kálmáné, ki magamagán tett túl vagdalkozási ügyességben, úgyszólván négy kézzel hányta szét bámulatos dialektikával az ellenzéki argumentumokat.

Hanem elvetette a vihar magját is, mikor felhozta a ceglédi esetet, ahol bizonyos »nagy hazafiakat« megbotoztak.

Lett erre derültség a kormánypadokon, s hullámzás, háborgás a szélsőbalon. Ugron vészjóslón emelgette fel karjait egyiket a másik után. Csanády a kezével rácsapott a padra. Elnök a csengettyűt kongatta.

Alig is várta Ugron, hogy Tisza bevégezze, nyomban felugrott dacos, hatalmas pozitúrában, ahogy illik Zandirham rettenthetlen unokájához:

- Igaz, hogy engem ott megbotoztak, de nem szégyenlem, és nem menekültem úgy, mint a miniszterelnök. Ki, mikor a nép a palotáját kövekkel dobálta, a színházba futott az összekötő lépcsőn át, hogy III. Richárddal felkiáltson: »Egy országot egy lóért!«

Fölhangzott a tetszésmoraj balról, elsápadtak a mamelukok köröskörül, kapkodott a fejével az elnök, de se a Rakovszky, se a Hoitsy arcára nem volt felírva, mit kell tenni.

- Nem adom száz forintért, hogy nem én vagyok most a miniszterelnök - mormolta magában Tischler Vince, amint ott szunnyadozék az első padban.

Tisza miniszterelnök nyugalommal kelt fel, csak pillanatnyi zavar látszott arcán. Mintha gondolkoznék, mit mondjon. Talán azt gondolta, »egy országot egy ötletért«.

Ötlete nem volt e kritikus pillanatban, midőn nyomasztó, fojtó csöndben megharsant a »halljuk, halljuk«, de mit tesz az, (sors bona nihil aliud) Tiszának szerencséje van... hoz őneki fegyvert az ellenség.

Úgy is volt.

- Én csak tényt említettem - kezdé halk, színtelen hangon -, az nem gyalázat.

Egy hang a szélsőbalról: »A nagy hazafi«.

Tisza szeme felcsillog, s hirtelen fölkapja a kóbor szót:

- Azért hogy nagy hazafinak neveztem, bocsánatát kérem.

Hatalmas, jóízű derültség rengette meg a termet, s ez a tetszészaj a forrás, az örök forrás, ahonnan a szónokok merítenek.

Tisza is erőt nyert abból, kivágta magát, elmondván, hogy ő nem futott el a színházba, csak az ablaktól állt odább: onnan is csak akkor, mikor már a kövek röpültek az ablakra. És ő azt hiszi, hogy ez természetes.

Még Csanády is bólintott fejével, hogy ezért már mégsem lehet elítélni Tiszát, ámbátor, hogy talán, talán...

De a Csanády gondolata, valamint minden egyéb hang belefúlt most a kitörő éljenzésbe.

Az elnök bezárta az ülést, de szava elhalt a süketítő kiáltások közt.

Végigharsogott a termen: Éljen Tisza Kálmán! Túlsó oldalról az echó visszabömbölte: Éljen Ugron Gábor!

A kifelé tóduló képviselők még a folyosón is ezt hajtották, ott künn elragadt a kiáltás a fiáker-kocsisokra és az utcai csőcselékre.

Sőt azok még hozzá is tódtak egy harmadik nevet: az Istóczyét.

Így aztán egészen tökéletes lett a harmónia.




A HÁZ SZEMETES KOSARA

[dec. 12.]

Azt csak a diákok tudják, hogy mi az »alumneum«.

Hát ugyan mi?

Az bizony egy olyan diák-kosztoló hely, ahol Gvadányi szerint carmenbe szedve ilyen a menü:

»Burgonya, bab, kása,
Bab és megint kása.
Nincsen az életnek
Soha változása.«

A mi Házunk is ilyen szegényes alumneum.

Ugron megszúrja Tiszát, Tisza visszaszúrja Ugront, vagy az ülés elején, vagy az ülés végén. Közbül pedig szabadon beszélnek a többiek.

Ez így megy napról napra. Sem az egyik bele nem hal, sem a másik. Másnap újra kezdik a vitézi tornajátékot, mint a mesebeli óriások, csakhogy azok egyszer az ólom, máskor az ezüst szérűn. És egyetlenegyszer sem a sáros kukoricaföldön.

Ugron támad, Tisza védelmezi magát, az egyik karmol, a másik harap.

Nem is valami kárhoztatható mulatság, mert Tiszának nem árt, Ugronnak pedig használ.

Ugron megmutatta, hogy agilis ember, aki tud erőt kifejteni, ha akar.

Úgyis azt kiáltozzák minduntalan a függetlenségi pártban: »a cukros víz nem használ!«, hát okosan teszi, ha vitriollal dolgozik!

Nehézkés testű vezérek felmutathatnak ugyan eredményeket, de meglepő sikereket aligha. A szélsőbalnak az a baja, hogy sok vezére van, s az mind ünnepélyes, lassú ember, aki a nimbuszát félti, s igen óvatos a fegyvernemekben és kirohanásokban, mert azt hiszi, hogy sokat kockáztat. Nehezen szerezték nimbuszukat (némelyik azzal, hogy már nagyon régóta él), hát nem szeretnék könnyen elveszíteni. Annyira megfontolják, ha támadnak is, mikor mit mondjanak, hogy rendesen keveset mondanak.

S az kétségbeejtő helyzet, hogy ők tógában peroráljanak, kivált a mostani időszakban, midőn az ellenfél élén olyan ember áll, mint Tisza, aki két karját felgyűrve verekszik, aminő fegyvert kezeügyében talál, olyannal s addig verekszik, míg csak pozdorjává nem aprít mindent.

Bezzeg nem félti a maga nimbuszát Tisza Kálmán, beleugrik az minden témába, mond rossz beszédet, hamis argumentumot, ötöl-hatol, csavarodik eleget, mint a zuhogó folyam, mely mindent magával visz, még a szemetet is, amit útjában talál, de az el nem keseríti, mert tudja, jót is fog mondani.

Az erőnek díszére válik a mérséklet, de a jellemző tulajdonsága mégis a merészség.

Azért tetszik nekem Ugron Gábor: Tiszát úgy kell támadni, ahogy ő teszi. Nem kell törődni vele, hogy »mit ír erről a Nemzet holnap«? S ha tesz is néha egy kis ügyetlenséget, ha kap egy-egy érzékeny vágást, semmi az, Ugron kiváló tehetség, kiheveri a sebet egy nap alatt. Holnap már megint ő osztogathat sebeket.

De van egy dolog, amit sohasem kellene a parlamentben megtenni.

Hogy úgy odaálljanak a képviselők, mint tegnap Olay Szilárd és ma Ugron, megfognak egy-egy eleven embert és belehajítják a »Ház szemetes kosarába«.

Tegnap a bajai Ivánovics, ma a sepsiszentgyörgyi Császár jutott oda.

Hanem hiszen mérges is lett az utóbbi miatt Beksics.

- Sajnálom - mondá -, hogy nem szólalhatok fel. Mert az én emberemet verik ugyan, de nem az én területemen.

(Ti. az illyefalvi választás miatt indult meg az attak.)

Nem parlamenti tagokat a parlamentben megtámadni már a fegyver egyenetlenségénél fogva sem vall elég ízlésre. Mert a parlamentben kimondott szó az egész országon végighangzik: s az önvédelemnek nincs módja hasonlóan nyilvánulni.

De hát még egyenesen lebunkózni embereket?

Hiszen föl lehet tenni, sőt talán kötelesség föltenni, hogy igazat mondanak a képviselők ilyenkor - de ki bízta meg őket azzal, hogy ilyen szörnyű büntető hatalmat gyakoroljanak?

Az állam maga elég nagy úr, de mégis három fórumot állított, hogy háromszor rágják meg: bűnös-e, aki vádlott?

S hol van az olyan vádnak az orvoslata, amely itt a Házban kong el halálosan, idegbántón, mint a lélekharang...

*

Ez volt az érem egyik oldala.

De van másik is.

Valaha napirenden voltak az ilyen személyes támadások.

A szomorú túlzások ellen kitaláltak a komoly gondolkozású képviselők egy másik erkölcsöt: a gavalléritás szempontját.

Ebből lett a másik túlzás. Mondogatni kezdték erre vagy amarra a dologra különösen a kormánypárton, hogy ezt vagy azt gavallér ember nem teszi.

Ez aztán úgy elterjedt, s mert sok ember szeret gavallér ember lenni (kivált ha nem kerül egyébbe, mint hogy semmit se cselekedjék), igen sok dolgot elhallgatnak a Házban gavallér szempontból, amit szellőztetni a közügy érdekében nem ártana...

Ha az baj, ez sem dicséretre méltó szokás!

A Házban politikusokat akarunk és a közügynek odaadó férfiakat.

A gavallérok hadd menjenek a kaszinóba.




A FOLYOSÓRÓL

[dec. 12.]

Ha a Házban tréfálóznak, hát akkor mit csináljak én? A komoly dolgokból ha tréfát űzök, mit cselekedjem a tréfás dolgokkal?

Azokból nekem okvetlenül komoly cikket kellett faragnom. (L. Első melléklet.)

Megtörtént. Bocsánatot kérek érte!

De azért nem volna illő elhanyagolni a mai ülés egyes részleteit.

Nem is annyira azokat, amik a teremben történtek, ahol Szilágyi fényes beszédet tartott. (Ki beszélne arról? Szilágyinak csak a rossz beszédei csinálnak már szenzációt.) Hanem a folyosói életről emlékezem meg röviden.

Mert a folyosói élet ma szokatlanul élénk volt.

Hogy ím Csatár elhalt, mint a hollók kóvályogtak a leendő »csongrádi« jelöltek.

A kimaradt képviselők egész raja lepte el a folyosót, s megindultak a kombinációk.

Mit kell tenni, hogy kell tenni? Talán paktumot kötni az antiszemitákkal: ejtsék el Csatárt, és akkor fölléptetni Németh Albertet.

A kormánypárt egy része Szivákot óhajtja.

Hanem valaki kitalálta, hogy Csatár ellen talán mégis legnépszerűbb lenne Csongrádon Csatáry.

S mialatt ezek idelent így formálódtak, azalatt fent a bizottsági teremben is egy kerület fordult üresedőre: a Krausz Lajosé.

Minden megdől, minden, a drága húsnak is híg már a leve!...

Kíváncsi képviselők szaladnak föl a bizottsághoz, s futnak vissza:

- Komjáthy hatalmasan támad! Okvetlenül megsemmisítik!

- Kell is. Szemet, szemért! Egy antiszemitáért egy zsidó!

Az antiszemiták ügyes anekdotákat kolportálnak a vizsgálat folyamából.

Literáty kérdi az egyik paraszttól:

- Nincs kend, rokonságban Luppával?

- Nem vagyok, kérem alássan.

- És nincs ön rokonságban Krausszal?

A kihallgatott szemérmesen húzza el a száját:

- Ne tessék tréfálózni, kérem alássan.




A T. HÁZBÓL [dec. 13.]

Az első nyugalmas ülés! Senki sem mondott se jót, sem rosszat. Az emberek sem nem örültek, sem nem búsultak, sem nem mérgesek, sem nem izgatottak.

Valóságos boldogság volna bent ülni, ha Sághy professzor nem beszélne. Így azonban mégiscsak élvezetesebb a folyosón, ahol több a »nevető ember«, s hol száz cigarettliből kóvályog a füst, sűrű felhővé izmosodva.

Ott jár fel s alá a miniszterelnök is ásítozva (neki nagyon unalmas, ha senki sem bántja), s mint az anyaméhet ha a köpűből kiröpül, kísérik nagy tömegben a primipilus mamelukok komolyra idomított arccal.

A fő téma még mindig, ki lesz a csongrádi jelölt.

A kimaradt nagy hazafiakból (bocsánatot kérek én is a »nagy hazafi« elnevezésért) elő-előbukkan egyik-másik megcsinálni magának a csatártalanná lett kerületet. Mert azé a kerület, aki előbb teszi rá a tenyerét.

Élesről, Kármánról valóságos legendák keletkeznek.

Kármán már annyira vitte a »feszült várakozás«-t, hogy még a fanyar Pauler is elménckedésre adta magát, pedig a szegény Pauler humora sem sokkal különb, mint a Szapáry emlékező tehetsége.

Inti Kármánt titokzatosan félre egy szögletbe:

- Intlek, hogy légy résen, kedves jó barátom, Kármán Lajos, mert nemsokára táblai bírónak fogok kineveztetni egy képviselőt. Légy szemfüles, figyelmeztetlek.

- Köszönöm, kegyelmes uram, ki az illető?...

- Az még statustitok!

Jó Kármán Lajos hát napok óta abban fárad, hogy az illető kerületet kisüsse, s ott már eleve megcsinálja a talajt.

Bejár a Házba, a klubba, s ott minden a joghoz hozzászagolt embert meggratulál.

- Gratulálok, kedves barátom!

- Mihez? - kérdi ilyenkor az illető.

- Ne is tagadd, kérlek, tudom a legbiztosabb forrásból, táblai bíróvá neveznek.

S innen van, hogy egy idő óta annyi képviselő minden reggel a »Budapesti Közlöny« után nyúl legelőször a Ház olvasószobájában:

»Hátha mégis igaza lehetne egyszer Kármán Lajosnak!«

De hogy valamit szóljunk az ülés lefolyásáról is, meg kell említeni, hogy az első szónok Horváth Gyula volt, aki elénekelt a Boccaccióból:

»Kis levélke, drága, kis levélke«

Szólván a Bánffy Dezső-féle leveles históriáról.

Míg Horváth beszélt, a Ház kezdett apródonkint benépesülni, s a karzatok megteltek szép hölgyekkel.

Horváth Gyuláról eszébe jutott mindenkinek a csend- és rendőrség (hiszen több mint két hétig bele volt híresztelve a főkapitányi székbe), s megindult a csendőr-vita.

Ebbe aztán beleszóltak statusférfiak, laikusok, professzorok és foglyok.

Tudniillik Szalay Imre (leendő m. kir. fogoly) is beszélt, még pedig igen talpraesetten és sokkal ügyesebben, mint Sághy Gyula, akire Bánffy azt a találó megjegyzést tette, hogy nagyon szereti hallani a saját hangját.

S valóban a szó szoros értelmében magának beszélt.

A Ház tagjai kimenekültek a folyosóra. Csak a karzat maradt.

Megtetszett ifjú Rácz Gézának ez a hatás, fogta hát magát, s ő a karzatot kényszeríté a menekülésre, mert a leányvásárról kezdett beszélni.

Kiürülvén a földszint és a karzat, odakünt természetesen a pletyka indult meg.

Csodálatos, hogy a három Pulszky hallgat. Ha egy hallgat is, feltűnő, de ha három hallgat, megdöbbentő.

Magasztalták Láng Lajost, amiért hatalmas jelentést készített a főrendi javaslat-bizottság részéről.

Szidták Rácz Gézát, aki ellenzéki létére reklámot csinált a »Nemzet« tárcájának.

Híresztelték, hogy Éber Nándor a habarékpárthoz készül átcsapni.

Kilátásba helyezték, hogy Krausz választását is megsemmisítik.

- Legyen igazság - mondá egy öreg mameluk. - Cserélni fogunk! Éppen úgy, mint mikor a hadifoglyokat kicserélik. Közlegényért közlegény, hadnagyért hadnagy!

A Ház órája ezalatt lassan mászik a kettő felé.

*

Odabent Molnár Antal dadog kínosan.

Csupán egyetlen ember hallgatja édesdeden az írói karzaton: Urváry Lajos.




A T. HÁZBÓL [dec. 14.]

(Egy mameluk képviselő előadása nyomán)

[dec. 14.]

Kora reggel vetődtem haza az orfeumból, mert az Angol királynőt elhagytam az olasz hercegnő Pignatelliért. (Hát nem elég szép demokrácia ez éntőlem?)

Egyszóval alig aludtam két órát, amint reggel megzörögteti valaki az ablakomat.

Ki az? Mi az? Ki kopog, mi kopog? Egy fekete holló! Nem a! Egy képviselőtársam zörögtetett be az ablakomon, félálmosan is megláttam a függönyön keresztül bozontos fejét, és fölismertem, hogy Pista.

- No, mit akarsz?

- Jössz a Házba? - kérdé.

- Miféle Házba?

- Hát a képviselőházba.

- Már hogy mennék? Nem szoktam én oda járni. Elég abból egyszer-kétszer a legelején, vagy ha valami nagy dolog történik.

- Pedig itt vannak a választóid. Tegnap is a karzatról kerestek.

- Tyüh, ördögadta! Hol a ruhám? Megyek.

Csengettem az inasomnak, hogy tisztítsa ki a cipőmet, de az még mélyen aludt.

- Keljen fel, János, sietek a Házba.

- Lehetetlen - mekegte ásítozva, és a másik oldalára feküdt. Elcsapnám, de már összeszoktunk: a negyedik országgyűlésen vagyunk együtt.

Nem bírtam eszméletre hozni a gazembert, magamnak kellett megtisztítani a cipőmet, úgyhogy jóformán dél volt, mire elindultam a Sándor utcai palota felé.

Útközben látom utánam jönni Bitto Istvánt, Bánhidy Bélával diskurálva. Csodálkoztam, hogy ezek is a Házba tartanak.

Ahogy beértem s leülök az éjjeli tivornyától ködös nehéz fejjel a Prileszy bátyám háta mögé, s amint megtörülgetem a szemeimet és szétnézek, olyan csodálatosnak látszott nekem az egész környezet! Ez a tömérdek józan ember így együtt egy rakáson! Ejnye, be furcsa a világ - délelőtt!

Az ismerősök vígan és nevetgélve üdvözöltek, s azután összesúgtak a hátam mögött.

Csernátony fölvette a cvikkerjét és figyelmesen rám nézett. Olyan a tekintete, mintha az agyvelőmet szedegetné ki kávéskanállal. Ez idegessé tett, elrántom onnan a szemem, inkább az ellenzékre nézek.

De nini, ott is minden ember rám bámul. S mintha suttognának, ha rám néznek.

Talán tudtomon kívül követtem el valami tapintatlanságot?

De mindegy - nézzünk szét a választóim után. Hiszen az a cél!

Nem látok én ott egyetlen vidéki ábrázatot sem. A karzat legközepén két asszony ül. Az egyik, a barnább ideálom is volt egy-két napig. Leveleztünk is egymással. Ejnye, csak nem ezt értette »választómnak« az a bolondos Pista? Hm, pedig az ilyen választó többet ér az olyan választónál!...

Egyébiránt lehet, hogy a választóim is itt vannak, csak én nem ösmerem fel. Minthogy pedig szomszédos a megyém Csongráddal, legokosabb lesz megkérdezni Csatártól. Az minden parasztot ösmer az országban.

Rövidlátó lévén, legott megkérdeztem Baranyi Ödöntől.

- Nem látod, kérlek, hol ül Csatár?

- Csatár? Hiszen Csatár nem képviselő! - És fölnevetett gúnyosan.

E pillanatban Szapáry beszélt, de nem tudom, mit - nagyon rossz az emlékezőtehetségem.

Csatár? Hát Csatár nem képviselő? Hiszen ott voltam a választásán. Nini, Visy meg képviselő.

Amint ezen tépelődöm, hozzám jön Pulszky Ágost, s gyöngéden oldalba döf:

- Miről fog beszélni? - kérdi tőlem.

- Ki? Én?

- Nem! Ő!

Zavarba jöttem, nem tudtam felelni. Vajon ki az az ő? S mi közöm nekem hozzá?

Itt bizonyosan lappang valami, fölkeresem valamelyik jó cimborámat, s attól kérek felvilágosítást.

Véletlenül Haller jutott eszembe. Odafordulok Bornemissza Ádámhoz:

- Nincs itt Haller?

- Mit keresne itt? Hiszen már nem képviselő?

Az sem képviselő! Jézus Mária! Hisz ez akkor egészen »új Ház«! Átaludtam vagy négy esztendőt, s elfelejtettem magamat megválasztatni. Persze azért nevetgélnek, azért suttognak, mert illetéktelenül vagyok itt.

Tűkön ültem, megrezzenve valahányszor a teremőr felém jött; nem-e akar kivezetni? Csak már azt tudnám, hányadik évet írják Krisztus után, akkor ki lehetne számítani! Mert én 1884-ben lettem megválasztva három évre.

Fejem egyre ködösebb, ködösebb lett.

Zavartan tántorogtam ki a folyosóra, ahol csodálatos dolgokat tapasztaltam, amik mind azt mutatták, hogy négy évnél is többet kellett átaludnom.

Pulszky Ferenc Kármán Lajossal járt karonfogva. Bohus László egy kis üvegecskét hordott a mellényzsebében konyakkal töltve, s itatta a képviselőket. No, az én időmben magában a Házban még nem itattak! Ez is új! Gyomorerősítő a mamelukoknak a szavazás előtt!

Amint ott sompolygok a beszélgető csoportok közt, hallom, hogy egy helyütt valami nevezetes ma megjelent röpiratról beszélnek.

- Olvastad már? - kérdé tőlem Apáthy István. (Hogy megöregedett ez az ember azóta!)

- Nem, én sohasem szoktam olvasni.

- De újságot csak szoktál?

- Újságot se. Egyébiránt ki írta a híres brosürt?

- Censor.

- Ki az a Censor?

- A Timoleon fia.

Hollé, ez már nyom! Mikor én utoljára a Házban voltam, akkor Beksics még fiatalember volt, ha már most a fia ír röpiratokat, úgy legalább tizenöt esztendőt aludtam odahaza.

No, ez bolond história, ami én velem történt! (Ugyan kikapom-e a hátramaradt évekre a napidíjamat, vagy elévültek az archívumban?)

Kérdezősködni szégyenkezve, újra a tanácsterembe osontam, ahol Andreánszky beszélt igen praktikus dolgokat. Bizony sok idő elfolyhatott, mert noha antiszemita és ügyes dolgokat mond, mégsem hallgatják.

Hát már az antimszemitizmus sem hat?

Oly nagy az unalom, hogy beszéd közben ő maga kénytelen hátrafordulni az aluszékony hívekhez:

- No, helyeseljétek már, vagy mi? Mert abbahagyom!

S azok azután vi coacta helyeselték is.

No, én ezt nem hallgatom tovább illetéktelenül, rohanok kifelé a ruhatárba, s íme a fogason csakugyan az én nevem áll, valóságosan az én nevem!

Tessék már most ebből kiigazodni.

A korridoron rám jön Barla József:

- Hát nem akart beszélni? Mi?

- Az isten szerelméért mondjátok meg már ki?

- Ki más, Istóczy! Hisz el van terjedve, hogy te csak akkor jössz az ülésre, ha ő beszél. Most felültettél mindnyájunkat!

- Ezt suttogták hát a hátam mögött? - Kezdem érteni a dolgot. - Hanem egyet mondj meg, nagyon lekötelezel vele, hányadik esztendőt írjuk most?

- Ne bolondozz kérlek - szólt szemrehányólag. - Mért bántasz?

- Vagy adj hát egy kalendáriumot.

Kihúzta a tárcanaptárát: 1884 volt rajta.

- Csodálatos! - mondám. - De hát akkor miért nem képviselő Csatár és Haller?

- Mit, te nem olvasol újságokat?

- Nem - hebegtem, s egyszerre kezdett derengeni elmém sötétsége. Ez, igen, ez hozott ilyen átkozott zavarba.

- Sajnos - mondá Barla -, mert akkor nem fogod élvezhetni nyomtatásban a mai beszédemet.

Nagyon megröstelltem ezt a dolgot, tisztelt szerkesztőség. Mert így történt, ahogy elbeszéltem, igaz azonban, beismerem, hogy egy kicsit nehéz volt a fejem is.

A Házból egyenesen idehajtottam; többet nem akarom magamat kitenni ekkora tájékozatlanságnak.

Kérem a lapot egy negyedévre!




A T. HÁZBÓL [dec. 17.]

A mamelukok arca ki volt gömbölyödve, némelyik fekete szalonkabátot is húzott. Másoknak egy-egy piros szegfű díszlett a kabátjában. (Talán szemrehányásul, hogy »egyéb« is lehetne.)

A szavazatokat szállító fiákerlovak odakünn dupla porció zabot kaptak ma, s vígan ropogtatták azt a tarisznyákból.

A folyosók tele voltak főispánokkal, s azoknak az arcából lehetett olvasni a szívből jövő jókívánatokat. Mindenen meglátszott bizonyos szollemnitás.

- Mi van itt? - kérdezősködtem, mint a mesék emberei szokták, mikor egy egy piros posztóba vont városház érkeznek.

- Hát itt bizony a miniszterelnök 54-ik születésnapját ünneplik.

- Mit? Hát még csak 54 éves? Pedig úgy látszik, végigtekintve az országon, mintha már kétszáz esztendő óta ő kormányozná.

Valóban élénk és szép kép volt, amint mamelukok és ellenzékiek tiszteletteljesen siettek kifejezni szerencsekívánataikat a »generális«-nak, akit bizony megillet maholnap már a »diktátor« nevezet is, s akire sokan kevélyek még azok közül a magyarok közül is, akik rendszeresen szidják. (Mert hát végre is, a magyar embernek mindég kell valakit szidnia.)

A mamelukok talán nem mondták, hanem meglátszott az arcukon, hogy mivel ez olyan ünnepélyes nap, ősi szokás szerint Tisza is csináljon nekik valami benefíciumot.

Sőt hírlik, hogy valamelyik elő is hozta.

- Persze! - mondá erre Tisza Kálmán. - Hát nem elég kedvezmény volt az nektek tegnap, hogy ti szavaztatok »nem«-mel a Justh Gyula határozati javaslatára, s az ellenzéknek kellett az »igen«-eket elzümmögni.

- Igaz, kegyelmes uram, de az tegnap volt!

- Jól van. Megint csinálok hát nektek egy jó napot. Legyetek ma magatok a törvényhozó test! Átmegyek a főrendiházba.

A mamelukok jó arcot vágtak ehhez az ajándékhoz is, Tisza pedig maga mellé vévén minisztertársait, átballagott a zúzmarás múzeumkerten át a főrendiházba, ahol most búcsúztatják szolgaegyházi (a másik predikátuma nem oly jellemző) Szőgyény-Marich Lászlót... Legyen neki puha az aranygyapjú!

A hatalomból nem maradt meg a Házban más, csak báró Kemény Gábor. (Eszembe jut az, amit Kemény Endre mesélget, hogy a Kemény Simon hajdani kabátjából megmaradt egy gomb.)

Ott ült, üldögélt árván, szomorúan az idő minisztere. A rakoncátlan mamelukság szerteoszlott a Ház mellékhelyiségeiben, s mint mikor az uraság kimozdul, a kulcsár olyan arcot vágott, mintha ő lenne a komornyik, a komornyik a titkár úr magatartását vette föl, csupa gyönyörűség volt elnézni a különös metamorfózisokat.

Nagy zsivaj, éktelen zsongás, disputák zaja verte fel folyosó csendjét.

Egyszerre híre ment, hogy a büfébe beszabadult egy becsipett ember s ott bolondságokat csinál.

- Képviselő? - kérdék mohón a nem képviselők.

- Dehogy képviselő! Az utcáról tévedt volt be valami ismeretlen ember.

A nem képviselők most állandó vendégei a folyosónak. Szivák Csongrádra készül, Éles is készülne, de nem tudja, hogy hová. Grecsák tüdejére kártékonyan hat a karzati levegő. Hentaller mélabúsan üli az egykori szögletét: a Házból kibuktatták, de a folyosórul nincs az a hatalom, ami elmozdíthassa. (Ő most nekem a képviselőtársam.)

Komjáthy is ott gurul vígan, kedélyesen. Interpellálják mindenütt:

- Mit gondolsz, megsemmisítik-e Krauszt?

- Krauszt nem lehet megsemmisíteni - mondja mély meggyőződéssel -, mert sok a pénze; de a választását, azt megsemmisítik.

A néhai Csatárról fölelevenül a régi anekdota, mikor így köszöntött be az erdélyi választóihoz: »Én negyvennyolcas vagyok, atyafiak, minélfogva meg fogjátok engedni, hogy csak negyvennyolc forintot hoztam a zsebemben.«

»Igen ám - szólt közbe egy hatalmas paraszt torok -, de az ezernyolcszáz hol maradt?...«

Felsóhajtott erre Prileszky Tádé szomorúan:

- Az én választóim a Krisztus előtti éveket is számítják.

Megrezg odabent a csöngettyű, s kiszalad Szalay Imre.

- Szűzbeszéd, szűzbeszéd!

- Ki beszél?

- Neményi Ambrus.

Erre egyszerre rohan be minden ember - csak Szalay Imre megy a ruhatár felé.

- Hát te hova indulsz?

- Én szerencsétlenül jártam, két heti szabadságidőt kértem az elnöktől.

- És nem adta meg?

- Hiszen bár ne adta volna!

- Hogyhogy?

- Arra kell a két hét, hogy leüljem Vácon. Most ebéd után indulok.

Ezalatt csönd támadt odabent, de kellett is a fiatal szónok gyenge hangjához.

És mégis kellemes hang. Majdnem úgy tűnik fel, mintha azért nem eresztené ki erősebbre, hogy szerénynek maradhasson. Derült kék szemei szelíden pihennek meg az ellenzék emberein, mintha engedelmet kérne tőlük, hogy ő is szólhasson a vicinális vasutakról.

Beszédjének szerencsés formát tudott adni, hogy az olyannak látszassék, mintha csak egypár igénytelen megjegyzést kívánna tenni. Hanem azért gondosan, ízléssel volt az kidolgozva, s kicsillogtatta, hogy erős ember, éspedig parlamenti embert kapott benne a Ház.

Kedvező hatást tett pártkülönbség nélkül, s sokan siettek gratulálni utána.

- Milyen szerény - és mégis milyen ravasz! - jegyzé meg egy huszonhárom esztendős igen-voks. - Mindjárt azon kezdi, hogy hazabeszél! Mi lesz ebből, istenem ha jobb témát választ!

Neményi után Törs Kálmán jött ügyes, szakszerű beszéddel majd Ivánka beszélt és a végén Kemény Gábor.

Épp ez idő tájban tuszkolták ki az említett részeg embert a büféből.

Valaki a folyosón azt javasolta:

- Vegyék be szegényt a karzatra. Éppen Kemény Gábor beszélt. Ott mindjárt kijózanodik!





1884
FÜGGELÉK




BERZENCZEY LÁSZLÓRÓL

(Apróságok)

Csendes ember lett már ő is, a szegény Berzenczey László. Ma délután dobták koporsójára az utolsó rögöt, s most a sírban piheni örök álmait, akinek az élete közel tíz éve, hogy nem volt egyéb, folyton zaklatott, ideges, nyugtalan álomnál.

Lelkének hajdan melegítő, ragyogó világát az őrület köde takarta. 1875 óta a lipótmezői országos tébolydában vegetált.

*

Már akkor három éve múlt, hogy ott vergődött, mikor én 1878-ban fölkerestem. Az orvos előbb megtudakolta, lehet-e vele beszélni. Mert gyakran szokott dühöngeni, annyira, hogy rá kell húzni a kényszerzubbonyt s belökni a külön cellába.

Ilyen pillanataiban borzasztó volt őt látni és hallani. Szép vonásait eltorzította a düh: a tajték dűlt a szájából, a könny a szeméből. Zárkája kőfalát és vasajtaját emberfeletti erővel döngette. Tisza Kálmánt szidta, átkozta, káromolta. Ha azután kitombolta magát, ereje vesztett kimerültséggel terült végig a zárka márványkövezetén és elaludt.

Mire föleszmélt, megint okos ember lett belőle.

Legalább okosnak látszott, s aki nem tudta róla, hogy őrült, bizonyára nem merte volna állítani.

Nyugodt, határozott lépésekkel sétált föl s alá a folyosón vagy az olvasószobában. A társalgót kerülte, mert nem szeretett a »bolondokkal összekeveredni«. Többnyire a magányt kereste: elvonult a »a többitől« gondolkozni vagy dolgozni.

Amint beléptem, nyomban fölismert. Szívélyesen nyújtott kezet, s valódi bensőséggel rázta meg jobbomat. Mindjárt a politikára terelte a beszédet. Tudott mindenről, ami kívül történik: alaposan volt tájékozva a külügyi kérdésekben is. Nagy részvéttel szólt Deák Ferencről és nagy kicsinyléssel Jókairól.

- Hidd meg, édes öcsém - mondá -, még Tiszának az árulását is meg tudom magamnak magyarázni, de hogy Jókai udvari poéta lett, ezt az egyet nem értem, és ezt az egyet nem fogom neki megbocsátani soha.

Az orvos megmondta, hogy ne bocsátkozzam vele vitatkozásba; hát nem is mondtam neki ellent. Különben is olyasmit beszélt, amit egyik-másik lapban Jókairól és Tiszáról ma is akárhányszor lehet olvasni.

Hallgatásomat szavai helyeslésének magyarázta, s nagyot sóhajtott.

- Ne is beszéljünk róluk - szólt leverten -, nem érdemes.

Örültem, hogy más irányt adhattam a társalgásnak. Szóba hoztam előtte Indiát, hol nagyobb utazást tett, közvetlenül azelőtt, hogy a Lipótmezőre került.

Úti benyomásairól elmondott egyet-mást, és sajnálta, hogy útirajzait be nem fejezhette.

- Tömérdek apróságot hoztam onnan magammal, nem tudom hová lettek. Nem tudom, kitől megkérdezni sem, mert nem látogat meg a régi barátok közül senki. Hja, »donec eris felix, multos numerabis amicos«. Látod, kedves öcsém, rám nagyon ködös idő jár: magam vagyok.

És kérdezősködött a régi barátairól: egyik-másik balközépiből kormánypártivá lett ismerősére csípős megjegyzéseket tett, s a fúzió megint eszébe juttatta Jókait és Tisza Kálmánt.

Nem folytathatta. Az orvos, aki távolról figyelt bennünket, arcizmai rángatódzásán észrevette a dühroham közeledő kitörését, és elbúcsúztatott tőle.

Ez magához térítette, lecsendesült. Megint kezet nyújtott, s lehajlott hozzám és a fülembe súgta:

- Mondd meg odakint barátaimnak, ha vannak, hogy mentsenek meg, áldja meg őket az Isten.

Egy könny lopta magát megtörött fényű, bágyadt szemei alá. Én is mélyen megrendültem. Nem nyomhattam el azt a gondolatot: hátha igaza van, hogy nem őrült, csak ármány áldozata...

Már komoly faggatásra akartam fogni a doktort, midőn láttam, hogy Berzenczey visszarántotta őt, s valamit a kezébe csúsztatott.

Alig vártam, hogy lemenjünk, és megnézzem, micsoda írás az.

*

Egy cikk volt Tisza Kálmán kormánya ellen valamelyik szélsőbali lapba szánva.

És egy levél - a királynéhoz.

A királyné természetesen nem kapott soha egyet sem ezekből a levelekből. Minek tudjon arról a felséges asszony, hogy a Lipótmezőn van egy bolond, aki egy királynéba szerelmes!

De Berzenczey László azért csak írta a leveleket nap nap után. Ez a levélírás volt az ő boldogsága: ez volt az ő minden reménysége. Hitte, hogy egyszer mégiscsak megjön a válasz valamennyire.

Egyszer, majd akkor, ha Jókai nem lesz többé udvari poéta.

Cikkeit is naponkint megírta.

És én, ha néha egyik-másik szélsőbali lapban olyan dühöngésfélét olvastam Tisza Kálmán ellen, föltettem a kérdést, vajon nem a Berzenczey cikke jutott-e rendeltetése helyére.

*

Most már nem ír többé se levelet a királyasszonyhoz, se vezércikket szélsőbali lapba.

Szenvedéseinek örökre véget vetett mindannyiunk közös barátja, a halál.

Vajon az ő barátja közül volt-e csak egy is, aki e sokat szenvedett, sokat hányt-vetődött hazafit az örök pihenés útjára kísérte. Volt-e csak egy is, aki egy könnycseppet hullatott, egy göröngyöt dobott a koporsójára?

*

Pedig nagyon sok barátja volt valamikor, régen, mert Berzenczey László közéletünk szereplői közé tartozott.

Mint kormánybiztos, nagy szolgálatokat tett 48-ban nemzetünk szabadságharcának; mint emigránsa elismerést és tiszteletet tudott kivívni a külföldön a magyar száműzötteknek. Mikor az új alkotmányos érában hazajött, mély, lángoló hazaszeretete sodorta a közjogi ellenzék táborába. Nemzete nagysága, hazája függetlensége annyira szívén feküdt, hogy még elméje megháborodásában is azok képzelődött. Az volt a rögeszméje, hogy Tisza Kálmán politikai sikereit az ő támadásaitól féltette, és azért csukatta őt a bolondok közé.

Legyen áldott emlékezete; s kinek elméjén közel tíz éve már, hogy a sötétség köde borongott, halálában az örök világosság fényeskedjék neki.

*

A Főv. Lapok Berzenczey külföldi utazásáról ezeket írja:

Berzenczey zászlóink elbukása után kimenekült, s több mint másfél évtizeden át annyit bolyongott, ment egy szárazföldi Odüsszeusz. Európa nem kellett neki, ment Ázsiába, aztán Amerikába, mindig odább, mindig nyugtalanul, mint a bolygó zsidó. Könnyűséggel tanulva meg a nyelveket, mindenütt tudott munkát találni. Ha kellett, lapot írt, ha másképp nem boldogult, hordta ki az újságot. Itt beállt útcsinálónak, amott ügynöknek, hol hajón, hol vasúton tett nagy utakat egyik világrészből a másikba, s kevés magyar ember volt, aki annyi helyen fordult volna meg, mint ő. Bírta a fáradalmakat, mert erős, izmos alkattal s vasegészséggel bírt.

Egyszer Kuba szigetén a főváros egy kávéházában azzal tűnt fel, hogy ahány nemzetbelivel szóba állt, mindegyikkel annak a nyelvén beszélt. Egy spanyol ezredes megkérdezte tőle, hogy mily nemzetből való? »Magyar!« Az ezredes e szóra tisztelegve köszönté s megkérte: »Engedje meg, hogy holnap bemutathassam katonáimnak!« A bemutatás megtörtént, s a díszben kivonult katonaság előtt az ezredes így szólt: »Emlékeztek, hogy a most levert fölkelés alatt egy nagy majorházat alig bírtunk bevenni. Azt vagy tizenöt ember védte, s addig nem boldogultunk, míg mind a tizenöt el nem esett. Magyarok voltak, ennek az úrnak honfitársai. Tisztelegjetek e nagy fősök honfitársa előtt!« S tisztelegtek. Berzenczey büszke volt, hogy a Prágai (komáromi ezredes) és vitéz társai hősiségét így ismeré el spanyol ellenségök.

*

S álljon itt végül egy adoma is az elszomorodott olvasó földerítésére.

Berzenczeyt egyszer pörbe fogták bigámia miatt, mert mielőtt nejétől törvényesen elvált volna, mást vett nőül. Akkor nagy zajt ütöttek az esettel.

Beöthy Algernon épp akkoriban találkozik vele egyik budapesti indóházban a pénztár előtt, s a következő párbeszéd fejlik ki köztük:

- Mit csinálsz itt, Laci?

- Jegyet váltok.

- Már megint!





1885
CIKKEK, TÁRCÁK




ÉTELMARADÉK

(Karcolat a Pulszky-bankettről)

Fecsegjünk még egy kicsit a tegnapi bankettről.

Megenni ugyan elég volt egyszer, de megírni miért ne lehetne kétszer is?

Igaz, hogy ezzel nem lesz jobb.

Az az egy érdeme azonban megvan, hogy megint az történt, amit Jókai oly nagy érdemeül ró fel Pulszkynak, hogy megint kiábrándultunk egy sültgalambos közmondásból »Extra Hungariam non est vita stb.«

Különb a »Hungáriánál« a »Kis Pipa« is!

A szellemi menü, értem a toasztírozást, sem volt valami különös. Az öreg Pulszky mindjárt az első (és utolsó) pecsenyénél kijelentette, hogy »beszéljünk ezentúl bolondokat«. Elég volt őneki hetven esztendeig okos embernek lenni. Próbálja meg utána más is - de nem itt.

Nem is merte próbálni senki.

Az úgynevezett országzászlósokból kevesen jöttek el. Nem volt ott sem Trefort, sem Jókai, sem Szilágyi Dezső. A fele a kompániának folyvást azon törte a fejét: hová lehetett Szilágyi?

Gyulai igaz ott ült, de kegyetlenül be volt rekedve. Próbált ugyan ujjmutogatással disputálni, de nem ment. Senki sem értette. De azt mégis tudták, hogy a nagyujja Görgeyt jelenti, a kisujja Jókait s az összeszorított ökle - a »Budapesti Szemlé«-t.

A Gyulai boldogtalansága elragadt arra az egész asztalsarokra.

A másik asztalnál Salamon Ferenc lohasztotta az ünnepélyességet, fitymálván a dolgokat. Hogy mi az hetven esztendő? Hetven esztendő nem is idő! (No, ez bizonyosan nyolcvan év alatt akarja megírni Pest monografiáját, azért kevesli a hetvenet!)

Az öregúr maga egész hidegen, nyugodtan ült az asztalhoz Havas Sándor szép unokahúga s a kedves mosolygó Hampelné közé. Néha-néha hátravetette magát székén, s rendes szokása szerint fejét féloldalt csavarintva, a száján át vett lélegzeteket.

Fiai a családi tradíciók szerint el voltak vegyülve különböző posztokon. Károly a jobbszárnyon, Guszti a balszárnyon, Garibaldi az előőrsi helyen az ajtónál, hol az ifjabb piktor nemzedék használta a legkegyetlenebb piros festéket, a fehér karcost. A derék Thallóczy is oda akart ülni közéjök. Aggodalmasan intette Szilágyi Sándor: »Oda ne ülj az új kabátoddal, mert még rá találnak festeni valami történelmi képet, s arról fog aztán igazán kitudódni, hogy csakugyan historikus vagy«.

A bankettnek az volt a főkaraktere, hogy mihelyt valaki beszélni kezdett, egyszerre borzasztó lárma, zsongás keletkezett, úgyhogy nem lehetett hallani; ha azonban senki sem beszélt, legott temetői csend támadt. Más banketteken megfordítva szokott lenni.

Nekem is keringett a fejemben egy toaszt, hogy el fogom mondani Pulszkynak egyik jellemző vonását, hogy mi tulajdonképpen az ő cinizmusa.

Egyszer valami két év előtt lementem Szegedre, hát amelyik ismerősömmel találkozom, mind azt mondja borzasztó sopánkodással:

- Ejnye, beh megsoványodtál!

Kezdett a dolog bosszantani, meg el is untam, s kigondoltam egy Pulszky-fogást.

Másnap én magam hoztam elő minden ismerősömnek:

- Jó napot! No, ugye megsoványodtam?

- Igen?... Ah! Nem látszik... Nem gondolnám! - ez volt a felelet.

Hát nem ezt teszi örökké az öreg, Pulszky? Ha valami hibája van, hát maga dicsekszik vele! Önök ezt cinizmusnak nevezik! Lehet, hogy cinizmus, de nem rossz politika.

Ezt akartam elmondani valahogy. Hanem aztán lebeszéltek a jóakaróim, s én esküvel ígértem, hogy egy szót sem szólok.

S íme egy amolyan csöndes pillanatban egyszer csak hallom a harmadik asztalnál a saját hangomat.

Megijedtem. No iszen megjártam most, megesküdtem, hogy nem szólok semmit - s íme mégis beszélek.

Azazhogy mégsem én beszélek.

De ki mer beszélni akkor az én szájammal?

Körülnézek, hát látom, hogy báró Nyáry Jenő.

Az öreg papa kezdett eközben elálmosodni. Behunyta szempilláit. Azt hittük szundikál, mikor Molnár Antal felállt az érkezett sürgönyöket olvasni. A trónörökös sürgönye volt az első.

Tévedés volt. Az öreg Pulszky sohasem alszik, mikor ébren kell lennie.

A trónörökös sürgönyére hirtelen felnyitotta szemeit, s villámgyorsan ki tudta aknázni a szituációt egypár megjegyzéssel a trónörökösre. Ebből látszik, hogy az öreg milyen végtelen ügyes.

A második sürgöny Teleki Sándor gróftól jött.

Üdvözlöm Pulszky Ferencet - a régészetben mesteremet.

Mindenki elmosolyodott, még maga az öreg is.

- Engem akar - mondja fejcsóválva - nevetségessé tenni ez a Sándor?




HAZATÉRÉS A VÁSÁRBÓL

Demeter a juhászok védőszentje. Ő könyörgi le a sok elsinkófált birkát, hogy ne kerüljön fel a mennyei rovásra.

Kár, hogy nem idelent lakik a jó Demeter szent. Mert bizony, bizony jobban esnék, ha hébe-hóba a vármegyénél fogná a pártjukat. A haláluk után majd csak megélnek ők patrónus nélkül is.

Hanem az már jó szokás, hogy Demeterkor jár ki a bér: ezért hát ez volna az egész esztendőnek a rozmaringos napja, csakhogy mivel karácsony tájt van, zúzmarás időben behozatott az a reform, hogy a Demeter napja most mindszentekre esik az Alföldön (ámbátor a bolondos kalendáriumcsináló otthagyta csak, ahol eddig volt), s a mindszentnapi vásár lett a juhászok sokadalmává.

Azért mesélem el ezeket, mert úgyis világos dolog ebből a képből, hogy vásár van Szögedében.

Azaz volt s van is azoknak, akik ott maradtak, mert maradtak ott még a vásárhoz elegen, többen is tán, mint ahogy kellene. (Mert nem tudom, hallották-e kendtek, hogy a Kiczók Marci mellényzsebéből kihúzta valami gazember az ötforintost?) No de az ilyesmi megesik ilyenkor!

A mi alakjaink (azazhogy a Jankó Jánoséi) ott hagyták már a nagy háztömeget. (Hogy miből nőtt itt az a sok ház, édes komám?) (S az a furcsa - feleli a koma -, hogy egy sem akol köztük.) (Nincs ezeknek az embereknek itt józan eszük, koma!)

Hátat fordítának az emberrajnak, a sok cifra cipellőjű kényes menyecskének, a tömérdek bódénak, s hazafelé ügetnek.

Minden mutatja már a vásár bomlását; az utak kavargó pora, mely szürkén üli meg az út mentében a füveket és fákat, a messze láthatáron hosszú vonalban mozgó szekerek s hazatérő barmok, sem elejök, sem végök, sehol a roppant síkon... Ahol a nap nyugszik, még ott is valami kecskeméti szekér feketedik. (Biz Isten, bele talál pottyanni a nap, s elviszik saraglyában Kecskemétre, a kőrösiek nagy szomorúságára.)

A marhák az éhségtől bőgve jönnek, a szekeresek előzködve, megriadt lovak, árokba merült szekerek, kurjongató legények a szekereken, kipirult arcú menyecskék, kik a férjük vagy szeretőjük' aláhanyatlott fejét ölükben tartják. Itt-ott egy kendővel bekötött férfifej (gyaníthatni miért), majd meg egy leesett női konty. (Hát 'iszen ennek is lehet valami oka.)

Hanem a mi juhászainkkal nem történt semmi baleset, csak az, hogy a pénzük kevesebb volt, mint gondolták, de az is ott maradt, ami volt.

Nincs már meg belőle egyéb csak a »lacikonyha« szaga meg a borgőz, mely velük megy, no meg a mai nap édes emléke. Hajtogatja is váltig a számadó juhászgazda:

»Borszagú a világ, komámuram.«

Mindenen látszik, hogy vásár volt, a bojtár hátul vígan kurjongat, röpköd a lobogós ingujja kevélyen, s széles jókedvében föl-fölhajítja a cifra kampós botját a levegőbe (Olyan formájú bot az, hogy tán még a betlehemi pásztoroktól maradt örökbe), és megkapja leesőben. Az elmaradhatlan Bodri vígan szalad elöl, csak a szamarak nem érzik, hogy mi volt ma, honnan jönnek, nincs bennök semmi rátartó kevélység, de hisz éppen azért szamarak. A többiek bezzeg emelkedett hangulatban vannak.

Az öreg méltóságosan ül a csacsin, és diskurálgat a komával, a másik major főjuhászával:

- Nem jó dolog ez, koma, nem jó világ!

- A szénának sincs már az a tápláló ereje, ami azelőtt volt.

- Nem lesz a gyapjúnak jó ára esztendőre, mert öregasszonyt csókoltam meg álmomban Szent Mihály éjszakáján.

- Csupa fekete bárányok fognak elleni a tavaszon, mert a fekete bogyóra rá sem néztek a madarak az idén.

Csupa »juhász-ügyekről« foly a beszéd, míg hátul a bojtárgyerek nagy énekszóval járja a bolondját. Meglátszik rajta, hogy jó helyre szegődött a mai vásáron, s hogy mézeskalács szívet visz haza a babájának.

A két öreg pipája elöl, noha nem nyirkos a kapadohány, minduntalan kialszik. Nem győznek megállni útközben, az egyik pipából átszórni a tüzet a másikba. Eleget csodálkozik a két szamár alattuk, hogy mióta építették erre azt a sok »stáció«-t!

Pedig az igazi stáció még csak most következik. Faluhoz közelednek. Mosolyog a kocsma messziről.

- Nem állunk meg itt, komámuram.

- De bizony megállunk - ezeknek a szegény szamaraknak a kedvéért.




ELÖLJÁRÓBESZÉD

(A Szalay Imre tárcájához)

A karácsony előtti üléseknek igen barátságos képe volt. Meleg kézszorításokkal búcsúztak egymástól a folyosókon a képviselők. Mindenki boldog ünnepeket kívánt a másiknak. Csak egyetlen embert kerültek ki ezzel az óhajtással, mert annak az gúny lett volna.

Az alábbi könyvecske szerzője: Szalay Imre volt ez! - Ő a váci fogházban fogja tölteni az ünnepeket! Neki hozza a legrosszabbat a kis Jézus! Mégiscsak látszik, hogy zsidó volt!

E kétheti fogság még a múlt országgyűlésről való remanencia egy vértelen párbajból, melyet Herman Ottóval vívtak. Leleményes a sors, ha büntet, hogy éppen Szalay Imrét éri ilyen csapás, aki egy percig sem tud ellenni anélkül, hogy vagy ne beszéljen, vagy valakinek a szavába ne vágjon. Mit fog a »nagy közbeszóló« csinálni a rettenetes magányban?

Azt javasolták neki: vagy olvasson, vagy írjon.

Elgondolkozott és ingadozott egy darabig: könyveket vigyen be magával vagy tiszta papírt? Végre is felülkerekedett benne a dzsentritermészet: »Inkább írok, de nem olvasok.«

Épp ebben a pillanatban ért oda Vadnai Károly képviselő.

- No, ha írsz valamit - mondá tréfálkozva -, kiadom a »Fővárosi Lapok«-ban.

Valaki, ha jól emlékszem, megjegyezte erre:

- Nini, hát már Vadnai sem elég mameluk! Már ő is az ellenzéket pártolja?

Más valaki meg visszajegyezte:

- Ej, dehogy! Hanem alkalmasint a rabsegélyző egylet tagja.

Véletlenül magam is ott őgyelegtem akkor, és közbevágtam:

- No, ha Szalay Imre megírja a »rabságom órái«-t, én kanyarítok hozzá előszót.

Annyiban maradtunk, hogy Szalay megígérte. S azzal el is utazott a fogságba. (Kétheti szabadságot kért e célra Péchy Tamás elnöktől.)

Mi már rég el is felejtettük, legalább én rá se gondoltam többé a folyosón lefolyt diskurzusra, mikor ma véletlenül megjön a Szalay Imre tárcája. Vannak hát még szótartó emberek a világon! (Hanem az igaz, hogy azokat elcsukva tartja a kormány!)

No, ha ő megtartotta az ígéretét, most már mi is tartsuk meg a magunkét! Nem is nehéz! Legalább az én részem: az »elöljáróbeszéd«, nem az, de hogy a »Fővárosi Lapok«-ba bekerüljön az a tárca, az már nehezebb dolog lesz a szedőknek.

Szófogadatlan, antiszemita betűk, melyek kuszán fonódnak össze, s ferdén szaladoznak a papíron. Némely betűnek a csápjai a negyedik-ötödik betűhöz is átnyúlkálnak, s elveszik a karakterét. Mindegyik egy-egy interpelláció az emberi leleményességhez. De azért ezek a kuruc betűk mégis nagy szelídség hirdetői: hozzák az »örök béke« olajágát. A múlt országgyűlésbeli »párbajcsináló szövetkezet«-nek vége van. Összeomlott a legerősebb gerendáiban.

Legelébb kimaradtak a Komjáthy pisztolyai (a kedvökért kimaradt Komjáthy is); szintén kimaradtak a szekundánsok: Hentaller Lajos és Bicskey Kálmán. Most végül megpuhult a legmérgesebb párbajvívó, és elhajította magától a harci fegyvert: »Ha engem ezentúl valaki megsért - írja Szalay - ezentúl én fogok tőle bocsánatot kérni«.

Jó kódex az a Csemegi-kódex! Bárányokat nevel a tigrisekből, s írókat a bárányokból.




A JÓ ÖREG FRANKENBURG

Önök, hölgyeim s uraim, akik szívesek a mi működésünket hónapról hónapra figyelemmel kísérni, sokszor láthattak fiatal társaim sorában egy nyájas öregurat, kinek nemes homlokát gondosan fésült ősz haj fedte, de kifejezésteljes kék szemeiben fiatalos kedély tükröződött.

Azok közé a szép aggastyánok közé tartozott, akiken örömmel pihen meg a szem. Olyan volt, mint egy derült téli nap, midőn a napsugár a hóval játszik. Finom, szellemes arca fehér és üde vala, mint egy gyermeké. Nyugodtan, csendesen szokott ülni az első padban, gondosan figyelve, ha mi fiatalok valamit felolvastunk. Ajkai körül jóakaró mosoly játszott, mikor mindenki unatkozott már, ő még mindig figyelt, csak néha igazgatta meg változatosság okáért arany foglalatú pápaszemét.

Ő volt a legszorgalmasabb tagja a mi társaságunknak. Van köztünk akárhány, aki ha eljő a társaság ülésére, csodálkozva fogadják: »Nini, mi történt ezzel, hogy eljött?« Az öregúr volt talán az egyedüli, aki, ha egyszer-másszor nem jelent meg köztünk, feltűnést keltett: »Mi történhetett vele, hogy el nem jött?«

Mindég valami nagy oka volt annak, de soha olyan szomorú nagy oka, mint hogy most, nincsen itt.

Elvesztettük őt örökre.

Jól tudom, hogy az íróknak külön kontraktusuk van a halállal: őnáluk a halál csak annyit jelent, hogy megszűnnek dolgozni, de könyveikben tovább élnek - hogy meddig, az nem a haláltól függ már, hanem a könyveiktől.

Frankenburgnak is bizonnyal megmaradtak a könyvei, a közönség megleli bennük az ő őszinte lelkét, meleg szívét, de nekünk társainak nagy veszteség az ő halála, mert ő mint ember többet ért nekünk könyveinél.

Éppen az ő műveit lapozva kell ezt kimondanom.

Ő írja legutolsó munkájában: »Azt a frázist, hogy kímélettel kell lennünk az élők iránt, tönkreteszi a másik frázis, hogy a holtakról csak jót kell mondani. Eszerint az igazat sohasem lehet megtudni.«

Nem, ő maga is mindig igazat írt magáról vallomásaiban és élményeiben. Miért rontsam meg egyszerű, szerény egyéniségének harmóniáját az emlékbeszédek azon két rőfös fáklyájával, mely minden ravatal fölött egyforma fényben gyúl ki.

Annyi valódi érdeme volt neki, hogy bízvást elhajíthatom a hamis virágokat.

Ne mondjuk hát, hogy csillag tűnt le vele az irodalom egéről. Sokkal kevesebb volt ő, vagy több, ahogy vesszük: a mi kertünknek gyümölcsfái közül pusztult el egyik!

Középszerű író volt, de hasznosabb sok nagy írónál.

Önök, akik a tömjéntől körülvett fényes alakokat csodálják inkább, sokat gondolhattak arra, milyen nehéz nagy íróvá lenni.

De hátha még arra gondoltak volna, mennyivel nehezebb középszerű írónak maradni!

Az aztán az igazi! Nem hallani soha a tapsok kedvélesztő zaját, hanem csak a toll egyhangú percegését... Járni az erdőt, ahol a dicsőség terem s nem szakíthatni a cserlevekből az izzadt halántékra, félrehárítani a töviseket, hogy a szomjasak könnyebben odahajthassanak a forráshoz s neki magának nem inni belőle.

Azt állítjátok, nem volt szomjas? Ki hinné azt el, hiszen ember volt! Hogy nem panaszkodott, nem követelt, az még nem jelenti, hogy nem vágyott rá.

Fiatalkori élete tele van kalandokkal: virágról virágra szállt, földi asszonyok közt ő csalt, meg őt csalták, de az égi asszonyhoz hű volt utolsó leheletéig. Pedig az sohasem nevetett édesen a szeme közé.

Minden út elterelte a magyar Múzsától.

Németkeresztúron született, német ajkú szülőktől, az összes rokonsága német volt, s iskoláit is német városokban, Sopronban és Nagyszombatban járja, csak a jogot végzi Egerben.

Eleven szöszke fiú tele szentimentális rajongással, mohón olvassa a 30-as évek német literatúráját, s ennek a behatása alatt maga is próbál verseket írni, először németül, később magyarul is egyes cikkeket az akkori folyóiratokba, a »Honművész«-be és »Regélő«-be.

Szent volt abban az időben a nyomtatott betű. Kivált a hölgyek előtt, kiknek minden festék közül a nyomdafesték imponált legjobban. Hanem hát az akkor volt!

A fiatal Frankenburg nagy »eroberung«-okat csinált mindenfelé. Kegyence a női társaságoknak. Szépen öltözködik és gavallérosan költ. Atyja a jómódú somogyvári gazdatiszt, éppen nem sajnálja a költséget, s igen szeretetteljesen bánik vele.

Amit akkor, majd később Pozsonyban (hol mint jurátus Széchenyi István mellett töltött rövid időt) írogat, az még mind amolyan »probatio calami« és udvarlási eszköz. Mert mi tagadás lenne, így szokott az kezdődni.

A nyalka jurátus valóságos Don Juannak kezdi magát kinőni. Az egyik gyöngéd viszonyt még fel sem oldja, már újba kezd, vegyítve szőkét barnával. Hát 'iszen ez is hozzátartozik a vegyészeti stúdiumához.

Amilyen állhatatlan volt a nőknél, épp olyan változékony volt a stúdiumában. Megunja a jogot, és a vegytannal pepecsel egy darabig, majd eszébe jut, hogy legjobb volna, ha gazdatiszt lehetne az apja helyén, s ezzel a szándékkal megy tanulni Keszthelyre.

Mikor javában benne van a gazdasági tudományban, rájön, hogy őbelőle sohasem lesz gazda.

Alapjában jó, szelíd fiú volt, de könnyűvérű. Az élet komoly oldalát egészen figyelmen kívül hagyja, él a pillanatnak, s nem törődik a holnappal.

De hogy tévedésbe senki se essék, könnyűvérűsége nem egy hajtásból való a magyar dzsentri ifjainak könnyűvérűségével, szófogadó, viaszk szívű fiú ő, tele jó szándékkal, érzelgősséggel és gyermekes naivitással. Nem vásott, nem pazarló, nem hencegő - csak gondtalan, iránytalan és vidor, mint a madár.

Képzeljenek önök egy csendes, békés nyárspolgárt, aki pipaszó mellett eldicsekedik vele, hogy valamikor ő is nagy kópé volt.

Az ember elmosolyodik rajta hitetlenül: »No, ugyan nagy kópé lehettél!«

Hát bizony csak olyan kópé volt a mi Frankenburgunk, hogy a dzsentri gyereket »jámbor bárány«-nak tartanák ezzel a kópésággal; 1836-ig, tehát huszonöt éves koráig folyton a pályaválasztással tépelődik, míg végre kinevezik kincstári fogalmazónak a fővárosba, s itt kezd összeköttetésbe lépni az irodalom szereplő embereivel.

Rokonszenves egyénisége, megbízhatósága és szorgalma mindinkább kedveltté teszik.

Sorban jelennek meg munkái, novellák, humoreszkek, regények: a Sírva vigadók, a Zsibvásár, Estikék.

Nem becses művek, a stíl németes, az élcek erőszakolt Saphir utánzások, a meseszövéshez nincs talentuma, s mélyen jellemezni nem tud, de az irány nemes, s tollától nem lehet megtagadni bizonyos elevenséget, ami akkor még új dolog volt; úgyhogy tárcái, melyeket a Kossuth »Pesti Hírlapjá«-ba írt, majdnem oly kapós olvasmányok voltak apáink előtt, mint a Kossuth vezércikkei.

De legnagyobb érdeme az »Életképek«, melyet a negyvenes években alapított s szerkesztett. Kegyeletesen lapozzuk végig most is e drága folyóiratot. Új pezsgés, új irodalmi élet lehe csap ki abból. Látjuk nyüzsögni ebben az arany kaptárban a következő nagy korszak munkás méheit. Itt tűnik fel Jókai Mór, akkor még »tehetséges fiatal írótársunk«, egy elbeszéléssel, Arany János is itt közölte első dolgozatát, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc és Jósika Miklós szintén ide írogattak.

Ez az idő volt a magyar irodalomban a lelkes honleányok korának a kezdete.

Negyven egyiptomi sovány esztendő után kezdődtek a kövér esztendők. (De már a kövér esztendők nemtője nem tudott negyvenig olvasni.)

Nagy lendületnek indult minden. A kassai kalendáriumot, amelynek rendes szög volt ütve minden nemesi házban az ajtó fölött, megérte az a szégyen, hogy kevesellni kezdték imitt-amott..

A közönség egy része nekivetette magát az olvasásnak. Érdekes végignézni régi folyóiratok végén az előfizetőket. Többnyire apró komposszesszorok, kasznárok, mérnökök, plébánosok voltak ezek.

Még egypár év előtt mecénás volt, aki egy könyvet megvett, azután nem lett csak patrónus. Végre erről a titulusról is leszállították, s a »hazafi« címmel illették. De címet denique mégis mindig kapott a magyar ember, ha prenumerált. (Csodálatos, hogy mégse szívesen prenumerált!)

Mindegy, nagy javulás volt ez, még ha a konkurrenciát vesszük is. Mert mint az isten tehénkéi, mikor a verőfény átmelegíti a rögöket, kezdtek előbújni mindenünnen az irodalmi vállalatok.

Vahot Imre a »Pesti Divatlap«-jával, Horváth Lázár a »Honderű«-vel csinált versenyt az »Életképek«-nek.

Annyi kasznár mégse volt Magyarországon, hogy Vahot Imrének és a többi kettőnek elég legyen; ennélfogva Vahot mindnyáját magának akarta, de magának akarta Horváth is. Ebből aztán az következett, hogy elkezdtek egymás közt marakodni.

Cudar irodalmi hang pusztította az irodalom tekintélyét. Ízléstelenségek burjánoztak föl a szent berkekben. A »Honderűt a francia mágnásos modort affektálta, de az úgy állt neki, mint a medvének a menüett, Vahot Imre ellenben nyers és illetlen hangot használt, de neki legalább jól állt.

Valóságos isten áldása volt ily viszonyok között a Frankenburg működése, ki a komoly tisztességet és a művelt nemzeties irányt képviselte lapjában. Ki tudja, hogy néznénk ki ma, ha ő nincs?

Az »Életképek« az ő legnagyobb érdeme. Mennyi szeretettel és mennyi odaadással szerkesztette azt ő! Ha egyebet nem lehetne róla megírni, mint azt, hogy ő alapította, ő emelte olyan tekintélyre, aminőben 1848-ban Jókai és Petőfi tőle átvették, ez emlékezés rövidebb lenne talán, de nem hidegebb.

Akkor is megvolt már itt a fővárosban az az ország, amit úgy hívunk magunk közt, hogy Bohémia.

Ennek az országnak az a tulajdonsága, hogy a földje nincs meg sehol, de a lakosai megvannak mindenütt.

Frankenburg emelte nekik az »Életképek«-ben az első sátort.

Őalatta öltött testet először az a varázsige, mely azóta megnépesíté Bohémiát, hogy a »dolgozatok honoráltatnak«. A keresztes hadjáratok is sok embert lelkesítettek fel annak idején, de ez a jelszó még nagyobb hatást tett. A magyar anyák sűrűbben kezdtek szülni írókat és poétákat!

Olyan díjazás volt biz az csak, hogy jobban beillett volna borravalónak: de mégis ez volt az alap, a mag, ebből nőtt ki ekkorára a mai honorárium. (Ámbár iszen nem valami nagyon sok eső eshetett azóta!)

1848-ban kinevezték Frankenburgot a magyar külügyminisztériumhoz Bécsbe tolmácsnak, s újra változott élete. A hajlongó udvari körökbe jut, a hofrátok, gyanús érzelmű és szolgalelkű apró beamterek fojtó levegőjét szívja. Bosszantják ott és gyanakszanak reá, eleinte nehezen mozog köztük, később megpuhul, s itt lesz valóságos nyárspolgárrá. Még vissza-visszasóhajt lelke a függetlenebb és nemzetiesebb pályák után (hogy bizony azért kár volt annyit válogatni), de utoljára is lenyomja a kenyér.

Régi állandó szenvedélyével azonban, noha árt neki előmenetelében az összeköttetés a pesti írókkal, mégsem tud felhagyni, innen is részt vesz a hazai irodalom mozgalmaiban.

Érdekesen írja le bécsi hivataloskodását »Bécsi élményei«-ben, úgyszinte élete többi részét az »Őszinte vallomások«-ban. E két könyve a legbecsesebb, mert sok melegség és vonzó közvetlenség van bennök, noha nem tudja eltalálni, mi az érdekes, mi nem; fölösleges naivságokat beszél, s a nagy eseményekből, amelyek közt él, nem tud megfigyelni eleget. És mégis egy becsületes, ártatlan lélek mosolyog ránk e lapokról. Megszeretjük őt kicsinyes bajaival, nem mindenben férfias, de derült és naiv életnézetével.

Nem tudott gyűlölni, csak szeretni. Akkor is mindenkit szeretett, amikor gyűlölni kellett volna sokakat.

Ő jó, nemes és szelíd volt, de az időkhöz nem illett hozzá, melyek meghozták a kenyértörést.

A kenyér eltört - s Frankenburg sehol sem volt, sem az innenső, sem a túlsó karajnál -, tehát kenyér nélkül maradt, sőt el is csukták... Könnyen ment az ilyen! A törekvő ember egy nap alatt válhatott osztrák báróvá vagy néha rebellissé aszerint, hogy törekedett.

Mikor pedig kiszabadult 1850-ben, odament, ahol legelőbb kapott kenyeret: a bécsi legfőbb törvényszékhez. Hányatott az élete ezentúl is, de sohasem egyik szikláról hányják a másikhoz, hanem csak az egyik sarokból tették félre a másikba. Hosszadalmas volna követni ez igénytelen keretben e tarka curriculum vitae-t! Mikor lett udvari titkár, hogy háromszor nősült, s csak közbül nem volt boldog házasságában, s hogy szíve örökké ifjú, észjárása örökké vidám maradt.

Szerencsés vérmérséklettel bírt, a bánat csak futó felhő volt fölötte... De neki a tündérek olyan két szemet adtak, hogy ő akkor is csak a nyájas eget látta velök.

Hiába is mondanánk, hogy itt és ott, nem minden ütött úgy ki, ahogy kellett volna. Ki tudja, nem ért volna-e más úton több sikert, még szebb sorsot?

Ha ő hallaná, a fejét rázná:

- Nem, nem - így szólna -, ne okoskodjatok gyerekek, minden jó volt, mindennel meg vagyok elégedve... boldogabb nem is lehettem volna!

Így beszélt, így érzett egész haláláig, s e tekintetben valódi bölcs. De igaz is, élete elég nyugodt volt, tulajdonképpeni nagy bánat csak egyszer érte, mikor az első nejétől származott, egyetlen fia meghalt Bécsben, s komoly veszedelem is csak egyszer környékezte azzal, hogy Forgách kancellár őt akarta kinevezni a Nemzeti Színház ideiglenes intendánsának.

Életének ezt a keserű folytatását azonban elhárítá a sors, mert éppen mikor a fölterjesztést már aláírni kellett volna, megbukott a kancellár, s maga Frankenburg is nyugalomba ment.

De ösmerte is ő a nyugalmat!

Pestre jött 1866-ban, s átvette a »Magyarország és a Nagyvilág« szerkesztését, majd az »1848« című politikai lapot alapította. Ez idő tájban választotta meg tagjául a Kisfaludy Társaság, az Akadémia már a szabadságharc előtt.

Pestről visszavágyott a szülői tájra, s megtelepedett Sopronban, hogy már most mégiscsak nyugalomba megy. No iszen... ott kezdett még csak istenigazában dolgozni az öregúr.

Hozzáfogott magyarosítani az ódon német várost. Izgatott, írt, művészi kört alapított, s addig el sem ment onnan, míg meg nem élte, hogy magyarul beszéltek.

Mihelyt ott nem volt semmi dolga, legott elhatározta, ki tudja, hányadszor, hogy visszajön Pestre nyugodni. Ideje is. Közel járt már a hetven évhez.

De itt már azóta új generációt talált, egy csomó fiatal írót. »Nini hiszen még ezekkel nem dolgozott versenyt!« Elkezdte elölről, s újra sűrűn jelentek meg munkái a lapokban. Éppen olyan derültek, vidámak voltak, mintha a régi pozsonyi jurátus írná!

Keze reszketett már, fantáziája, betűi egyre kisebbedtek, de ő folyton nagyobbodott mint ember.

Ez időben választották be ebbe a társaságba a fiatal írók közé.

Sajnos, nem sokáig maradhatott »fiatal író«, fejlődő betegsége a múlt nyár derekán, augusztus 6-án megtörte Gleichenbergben.

Most már igazán nyugalomba ment.

Hűlt tetemeit hazahozatni rendelte, itthon is vannak, s jól esik tudni, hogy itthon vannak. Legalább felsóhajthatunk a sírjánál:

Kedves barátunk, aki öcséidnek szólítottad apáinkat, aludj puhán, megmondjuk fiainknak, hogy sokat köszönhetnek neked! Ti voltatok a kezdet. S e kezdetet örökké tudni fogjuk. Derék kezdet volt!

Mi lesz a vég, azt még nem tudjuk... te talán megálmodtad azóta...

Álmodd meg szépnek odalenn, elfáradt közkatona, aki vezéreket vezettél!




A TEGNAPI BÁL

A bécsiek orra le van eresztve. Ez idén Budapesten kezdte meg az udvar a téli ünnepélyeit.

Mégpedig mindjárt egy nagyszabású bállal, ahol annyi sok ember, főúr és hölgy volt jelen, hogy - több is volt eggyel.

Ezernégyszáz személyt híttak meg, köztük az egész képviselőházat.

Szalay Imréről az az adoma keringett, hogy a meghívás a váci fogházban érte, sietett is magát levélben kimenteni a főudvarmesteri hivatalnál: »szívesen elmennék, de a profósz nem ereszt«.

Ami fényes, szemkápráztató az »Ezeregy éjszaká«-ban le van írva, az itt mind a valóságban volt meg - csakhogy magyarban. A kócsagos kalpagokon a boglárok, a drágaköves mentekötők, a festői atillák és menték. De ami legdrágább, azt mind az asszonyokra rakták. A csillárok fénye megtört a gyémántok és smaragdok ragyogásán.

De a legszebb gyémánt maga a trónörökösné volt szép, nemes, üde arcával, smaragdszínű uszályos ruhájával. Körülötte láttuk arisztokráciánk fiatal hölgyeit, bájosabbnál bájosabbakat.

A királyné körül ellenben az ország nagyasszonyai forogtak.

Őfelsége szürke-kék selyembrokát ruhát viselt, arany hímzésű csipkesávollyal; csipkedíszítésű zöld bársony toalett emelte az Izabella hercegnő arányos alakját. A zöld szín dominált az este. A szép Katinka grófnő is azt viselte. Coburg hercegné megtartotta most is az ő kedvenc színét, a rózsaszínt. Illett is délceg magas termetére. A »legmagyarabb főhercegné«, Klotild ellenben haragospiros selyemruhát viselt.

A szín mindegy volt, mert képviselve volt ott most a szivárvány minden színe (Károlyi Istvánnénak olajbarna, gróf Andrássy Gézánénak sárga volt a ruhája), elmaradhatatlan csak a pazar csipkedíszítés volt, némely ruhát teljesen beborított a csipke, s fejéknek színes lengő tolldísz volt az uralkodó. A leányok egytől egyig fehér ruhában jelentek meg.

A meghívottak közül kevesen maradtak ki, úgyhogy a palota termei ugyancsak szűkek lettek annyi vendég számára; alig lehetett mozogni, kivált a márványteremben.

Kilenc óráig idegenül hullámzott a roppant tömeg a nagy teremben.

Ekkor a pálcás urak megkoppantották spanyol ceremónia szerint a padozatot. A szárnyas ajtók megnyíltak, s belépett az udvar.

Mintegy félóráig tartott a bemutatás s a cercle, midőn őfelsége jelt adott a táncra, s hogy hely legyen a párok számára, az öregebbek kezdtek átszállinkózni a büfébe, hol hideg ételek és a szokásos udvari cukrocskák nagy tömegben voltak felhalmozva.

Öreg katonatisztek és képviselők legszívesebben ide húzódtak vissza. Itt is nagy tolongás volt. Pedig hátha még a főpapok is eljöttek volna, ők is a büfében lettek volna. A főpapok közül azonban, feltűnő volt, egy sem jelent meg az udvarnál. De ez nem volt olyan nagy baj, mint az, hogy szivarozni nem lehet. A lakájok csak németül beszéltek, József főherceg magyarul szólított meg egyet:

- Hozzon egy kis hideg sültet!

A lakáj fájdalmasan mosolygott, hogy nem érti.

- Hiszen ha csak az kell - mondá a főherceg -, tudok én németül is, ha nagyon megszorítanak!

A lapunk múlt számában leírt versengési történethez, hogy ugyanis ki fogadja újévkor őfelsége a királyné számára az újévi üdvözleteket, még a következő részleteket beszélték az udvari bálon.

B. Sennyey Pálnét azért illette volna ez a szerep, mert régi törvényeink szerint az országbíró viseli a legnagyobb méltóságot a király után, tehát ennek a neje kell, hogy képviselje a királynét.

De Szapáry Géza grófné is igényt tarthatott, mert az ő férje a magyar főudvarmester.

Kezdtek megakadni az emberek, hogy melyik legyen hát a kettő közül, s hivatták Tisza Kálmánt: »ebben adjon nekik tanácsot, ha igazán okos ember«.

Az udvarnál nem beszéltek napokig egyébről, mint hogy miképp fog ez eldőlni: Melyik lesz a kettő közül?

Így intézték a kérdést Tiszához is.

- Egyik sem - felelte volna hír szerint a miniszterelnök -, Sennyey Pálnét illetné e méltóság, mert régi törvényeink szerint csakugyan az országbíróság a legmagasabb polc a nádor után, ámde most már új törvények alapján élünk, s az új törvények szerint a miniszterelnökség a legmagasabb polc; az én feleségem azonban nem vágyik erre a kitüntetésre, tehát ne legyen sem az egyik, sem a másik, hanem neveztessék ki egy harmadik: Katinka grófnő.

S így lőn, hogy Katinka grófnő fogadta őfelsége nevében az újévi gratulációkat.

S így lőn, hogy Andrássy Gyula kiengesztelődött Tisza iránt, s kijelentette, hogy aki az ő feleségének ilyen nagy tisztelője és jóakarója, annak mégsem csinál oppozíciót a főrendiház reformálásánál.

Szép ez nagyon, csak igaz lenne!




»AZ ARANY EMBER« ALAKJAI

Föltesszük, hogy az olvasó ismeri »Az arany ember«-t. Vagy az egyiket, vagy a másikat, vagy a regényt, vagy a drámát.

Sőt van egy harmadik is, a »legaranyabb ember«. Az, aki a két arany embert írta: Jókai Mór.

Mert Levetinczy-Timár Mihály uram (akit Nagy Imre ábrázol rokonszenvesen) csak a derék Csorbadzsitól kapott aranyokból csinál még több aranyat, de Jókai Mór tolla alatt minden arannyá változik át.

Úgy tett éppen, mint a most Budapesten időző híres bűvész, Herrman professzor, aki egy galambot kettészakít - s két egész eleven galamb lesz az egyből.

Így lett a regényből egy dráma és egy regény.

Melyik a jobb? Bizonyosan a regény, mert ott Jókai a leíró képességével brillírozhat. Hol vegyen Podmaniczky Frigyes olyan gyönyörű »Senki szigeté«-t, aminőt Jókai fantáziája teremtett? S vajon van-e a Nemzeti Színház kelléktárában olyan kedves csacsogó kis Dódi, aminő a regényben?

És végre is, itt csak alakok beszélnek, igaz, azt, amit Jókai ad a szájukba, - de mit ér, ha ő maga közbe nem szólhat?

Hanem hiszen megesik az néha, hogy veszteséggel is jár valami nyereség. Mert olyan ügyes Noémit, aminő Márkus Emília, s olyan csinos, becsületes arcú Timár Mihályt, mint Nagy Imre, ki lehet talán Jókainak gondolni, de az olvasó nehezen bírja utána képzelni...

A mese nem változott lényegesen; a szálak egészen úgy fonódnak, s majdnem úgy is bonyolódnak ki, mint a regényben.

Timár Mihály a meghalt Csorbadzsi pénzét átveszi, s leányát, a márvány-hideg Timeát (helyes kis török kisasszony lett Fáy Szerenából), a haldokló kívánságához képest elviszi rokonához, a komáromi rác Brázovicshoz. Biz abból itt a drámában sem lett becsületesebb ember. Botrány, milyen cudarul bánik a jámbor Fabula urammal, akibe annyi komáromi humort tud belekeverni Ujházy. Hanem hát az akkor volt! Ma már a hét gyerekkel megáldott szegény polgár nem is annyira mulatságos, mint inkább szánandó.

Rosszul bánnak a szegény Timeával, kivált a gonosz Zsófi asszony, akiből olyan pompás komáromi nemzetes asszonyt faragott Szathmáryné, hogy maga Jókai is élénken fölkiáltott: »Ejnye, erre az asszonyra emlékszem valahonnan!« De rosszul bánt vele a kegyetlen szívű Szacsvayné is... (bocsánat, Athaliát akartam mondani), szóval Brázovics egész famíliája, pedig Timea szelíd, nemes jellemű leány volt, csak egy kicsit ostoba, amiért bele tudott szeretni abba a léha Kadisa nevű katonatisztbe. (Jó ízlés a piktortól, hogy kihagyta innen őkelmét.)

Minthogy azonban Kadisa Athaliát akarta elvenni, dacára szerelmének, hozzáment hálából a pártját fogó, gazdag Timárhoz, ki minden vagyonát a lábához tette.

Hát nem is lett volna ebből rossz házasság, ha a »Senki szigete« nincs, s a »Senki szigeté-«n ott nincs a szép Noémi, aki a nagy szeretetével elvonta az arany embert az ő hideg feleségétől, a Timeától.

De a meséből még úgysem kerekednék nagyobb bonyodalom, ha az öreg Brázovics tönkre nem jut, és meg nem üti a guta. (Minek is adják ezt a szerepet olyan vérmes embernek, mint Szigeti Imre?)

Kadisa persze most már nem veszi el Brázovics leányát, ki a féltékenység kígyószemeivel őrzi Timeát, nehogy viszonyt kezdjen Kadisával, azalatt meg Timár uram a kereskedés ürügye alatt boldogan éli világát Noémival, meg a kis Dódival.

Azaz boldogan élné, ha itt nem volna az az alávaló Krisztyán Tódor, egy csavargó gazember. (Fogadni mernék, hogy az a köpönyeg is lopott jószág rajta, amely olyan korhelyesen fekszi meg a Náday vállát.) Ez megtudja a Timár titkát, fenyegeti, üldözi, pénzét elcsalja, egyszer a ruháit is magára szedi, de szerencsére éppen akkor belefullad a Balatonba.

Mikor tavaszra kifogják a halászok, a ruháról azt hiszik, Timár volt, nagy tisztességben eltemetik. (Azóta sem volt olyan nagy harangozás Komáromban!) Timea férjhez megy Kadisához, Athalia meg akarja gyilkolni, de rajta csípik. Timár pedig csendesen elfeledve él kedves Noémijével a »Senki szigeté«-n.

Tele van tarkábbnál tarkább alakokkal a darab, s azok mind mulattatók és kedves ismerőseivé váltak csakhamar a közönségnek.

A régi Komárom elevenül meg. A költő szülővárosa. Szinte odaképzeljük őt magát is. Valószínűleg együtt járt iskolába Fabula uram gyerekeivel.

Akkor lehetett ott a napi pletyka padján ez a kedves szép történet, ahol a gonosz emberek mind rosszul járnak, s a jó emberek mind boldoggá lesznek.

Bár így lenne örökkön-örökké a valóságban is.




HUSZÁR MŰTERME

Mosolygó arccal, kedves töredezett magyarsággal adta fel barátainak azt a találós mesét: - Sem nem villa, sem nem ház, - sem nincs a városban, sem nincs a városon kívül. No, mi az?

Mindenki tudta már, hogy ez az ő műterme, mely a Lendvay és Bajza utca sarkán, az úgynevezett »Epreskert«-ben áll, s melyet annyira szeretett emlegetni minduntalan, hogy belátta mindenki, mekkora gyönyörűsége telik benne.

Körös-körül a gazdagok kéjlakai emelkedtek, homlokzatukkal a sugárútra. Ez kissé beljebb fekszik, szerényebben elhúzódva, pázsittal benőtt udvara a falura emlékezteti az embert. Egy-két növendék-fácska mutatta a gazdaság újdonságát.

Huszár szívesen elmondta, hogyan jutott kedves hajlékához.

- Deák Ferenc hozta nekem.

Igen, a Deák-szobor segítette hozzá. Mikor e művel őt bízták meg, akkor kinn volt ideiglenes műterme a Városligetben, ott dolgozgatott vidáman fütyörészve (mert mindig víg volt, és fütyölt munka közben), de abban a szűk teremben nem lehetett volna Deák alakját elkészíteni, tehát műteremről kellett gondoskodnia. Addig-addig törte a fejét, hol találhatna alkalmas helyet, míg egyszer azt tanácsolta neki a bizottság egy tagja: »Hát építtessen magának«.

Mit? Hogy ő építtessen? Hát lehet egy ilyen vakmerő gondolatnak támadnia a művész elméjében, ahol ugyan megszületik még az a bátorság is, hogy az atyaistent gyúrja meg kőből, amint hogy meg is mintázta egy - ízben de hogy tulajdon házat építtessen, ez már mégis túl merész ötlet.

Eleinte csak mosolygott erre, de midőn a szobor-bizottság késznek ajánlkozott huszonötezer forint előleget adni, a város pedig jutányos áron engedte át az epreskerti telket, megindult a műterem építése, s egy tavaszon be is fejezték. »Bár csak tovább tartott volna - mondá a művész -, hogy tovább örültem volna neki.«

Ebben tökéletesen ki volt fejezve természete, mert annak már nem tudott örülni, ami kész volt, mindig kétes tervek gyullasztották, s maga az alkotás munkája gyönyörködtette. Kész szobrairól fumigálva beszélt, a készülőkről lelkesedéssel, s ez mutatta benne az erőt, hogy nem kapaszkodott bele, mint a féltehetségek szoktak, az elért sikereibe, hanem ezeket nem sokra becsülvén, duzzadó munkakedvvel, a tehetségesek kérlelhetetlen ösztönével vágyott új sikerekre.

De az »epreskerti tanya« készen volt bár, sok örömet okozott neki azontúl is. A fácskák évről évre nőttek ott kinn (mindeniknek valami nevet adott a mitológiából), az eresz alatt három év előtt egy fecske fészket rakott. Minden ismerősét külön elhítta megnézni a fészket, kedélyeskedve hogy mit épített az ő madár-kollégája, mert a fecske is szobrász ám.

S míg ez gyönyörködtette kívül, azalatt bent is szaporodott a háznép. Évről évre jobban benépesült a »gyermekszoba« a földszinten. (Így hítta a műtermét tréfálózva.) Igaz, hogy lakói kőből, anyagból voltak, de csak nekünk voltak azok kőből, őneki magának élni látszottak, beszéltek hozzá, és ő beszélt hozzájuk. A vidor cimbora csak nevetett, mikor pirongatták, miért nem alapít családot, minek él agglegényes ridegségben egyedül?

Csodálkozva rázta dús gesztenyefürtös fejét. Hogy élne ő egyedül? Mikor neki van a legjobb társasága az országban!

A terem közepén ott áll a tündérszép Vénusz, kecses idomaival, a kis Amor pajkoskodik a vállán. Balról Trefort miniszter morfondírozik. (Talán azon töpreng, nem felejtett-e ki valamit a költségvetésből?) Jobbról az öreg Pulszky gunyoros arca bukkan elő, a túlsó szögletben a mulató betyár duhajkodik széles jókedvében. Amott meg a Deák fönséges arca tűnik elő. Hatalmas idomainak mintái szétszedve, mint egy romokban heverő kolossz. Ni, ez meg ott Jókai Mór, kedves humor játszik az ajkai körül. Mintha azon gondolkodnék, hogy mégis szép lesz, ha az öregúr ott áll majd a Ferenc József téren, hátat fordítva a szabadelvű klubnak.

De ki győzné mind elszámlálni az ő alakjait? Némelyik már bevégzett, másik még csak alaktalan gyurma, egy-egy odavetett gondolata a művésznek, nekünk érthetetlen, de neki beszédes.

Akkor érezte magát jól, mikor munkászubbonyát felöltve, alakjai közt süröghetett. Ők és a zene meg a bor volt az ő elementumai. A borospalack mindig ott volt az állvány mellett, s a hegedű a szegen.

Hol a palackot vette fel, hol a hegedűt vette le, s amint ivott, s hegedült közbe jó magyar nótákat, a negyedik-ötödik pohárnál egyszerre táncra kerekedtek körüle a szobrok, legalább ő úgy látta, s teljes odaadással muzsikált nekik. (Rácz Pali szobra a polcról a fejét csóválta irigyen, hogy milyen jól csinálja a tempót.)

Ilyen volt az epreskerti műterem gazdája: víg, pajkos, becsvágyó és gondtalan. S a műtermet, mely az első magyar szobrász-műterem, ha Deák hozta neki, egyszersmind Deák örökölte tőle. A szép kis villa most a szoboré. Az fogja használni, aki bevégzi a már jobbadán kész művet.

Január 21-én Huszár még ott mulatott szobrai közt, késő este felment hálószobájába, és nem jött vissza többé közéjük, csak harmadnapra.

De már akkor ő is szobor volt.

Ott feküdt hidegen, mereven, virágokkal és koszorúkkal borítva. A gyertyák kísérteties fényt vetettek.

Fejénél, mint egy őrzőszellem, Deák állt, s köröskörül közelebb a többi szobrok.

Ők félig elevenek, emez egészen halott.




BLAHÁNÉ A NÉPSZÍNMŰVEKBEN

Miben is mutassuk be másban? Sehol sem olyan otthonos ő, sehol sem olyan tetszetős, mint a népszínművekben.

Hiszen eljátssza ő a pusztán drámai szerepet is jobban, mint mások, de ha a magyar közönség már azt tartja, hogy kár azt az ő imádságos száját prózai beszédre fárasztani...

Mi ne sikerülne őneki, akit az isten jókedvében teremtett? Szép arca, kellemes, arányos alakja, finom hajlékonysága, ügyessége, bohókás kedélye, diszkrét és mindig kifejező játéka sok diadalt szerzett neki az operett mezején is. Abban is első ő. Gondoljuk el a hosszú sort a »Koziki«-tól a »Koldusdiák«-ig. Ha az a taps, amit ő aratott ezen a mezőn is, mind egy csattanássá válnék, talán az egész világ megsiketülne tőle.

És mégis nem szívesen látjuk őt ott. Féltékenyek vagyunk, irigyeljük az idegen dallaktól, hogy azokat az ő édes, megvesztegető hangja lopja be a szívünkbe.

»Maradjon ő csak a népszínműveknél« - ez az általános vélemény. Ott tűnt ki, ott nagy, s nekünk ott a legbecsesebb. Nem cipellőben volt, hanem karmazsin csizmában, mikor a közönség tenyerére vette, hát ne vesse le azt a karmazsin csizmát ezentúl sem.

Hja, ha csak a karmazsin csizmáról volna szó... Ő azt bizony ha, lehúzza, váltig fel is húzná, ha pedig elkopnék, majd varrna másikat Sverteczky uram, őkegyelme (még ez a név is maradandó lesz a Blaha asszony kedvéért), hanem hát az a baj, hogy nincs miben fölhúzni, mert ám a csizmás darabokra nem akad Tóth Ede és Csepreghy Ferenc halála óta ahhoz értő ember.

Úgy tettek velünk az áldást osztó égi hatalmak, hogy: »Itt van ni, kiadjuk az egész osztályrészeket egyszerre«. Szigligeti még élt, s Csepreghy már írt, mikor Tóth Ede megalkotta a magyar népszínművek gyöngyét, a »Falu rosszá«-t. S amit e három költő megteremtett, ott volt kéznél Blaháné, hogy abba belelehelje művészetével az életet.

De a fénykorszak nem soká tartott.. A három költő ott aluszik koszorús fejjel a Kerepesi temetőben.

Ki tudja, mi lenne a népszínműből is, ha Blahánénk nincs? Ővele tovább él az. Látjuk néha Rózsit a Szigligeti »Cigány«-ában. Sikerült képét közli lapunk mai száma, amint ott ül a fúvó mellett az öreg cigánnyal. És gyakran látjuk a másik Rózsit, a »Finum Rózsi«-t is, oly gyakran, hogy arról már képet sem kell adni. Hát Török bíróné asszonyomat ugyan ki ne ösmerné a »Piros bugyelláris«-ból?

Lehetetlen az, hogy ezek csak úgy elmúljanak, és ne legyen utána semmi maradék.

Amíg Blaháné megvan, a népszínmű sem veszhet el egészen.

Az ő kedvéért írják már az új népszínműveket, többnyire a következő recept szerint: »Legelőször vegyük Blahánét, öntsük körül valami mesével, szőjük a szerepébe sok nótát, s öltözködtessük a darabban minél többször«.

Így vannak csinálva a legtöbb szerepei; s női egyéniségének varázsából a darabnak is jut, s mi mindig abban a boldog csalódásban élhetünk, hogy a népszínmű-irodalom tovább él és virágozik.

Hanem biz az csak olyan, valljuk meg, mint mikor az embernek még a halála után is nő egy darabig a haja... És még így hanyatlóban is bizonyos szeretettel és dédelgetéssel viseltetünk ezen speciális magyar műfaj iránt. Pedig talán már nem is a darabok tetszenek annyira, hanem Blaháné.

Mindegy, aminek vonzereje van, az jogosult. A közönség tódul megnézni a »Cigány Pannát-t (a »Tót leány« édestestvérét), s elejétől végig gyönyörködik a magyar legényért epedező cigányleányban, annak a cifra gyöngyös ruháiban, szemenszedett nótáiban; tapsol »Turi Borcsá«-nak, aki patyolatos kezében a gereblyét fogja, s úgy búsul szíve dolgán, fejét a gereblye nyeléhez támasztva (pedig amit a gereblye föl nem vesz kétszerre, ott hagyja már azt harmadszor is), sír a szegény »Árva Zsuzska« sorsán, aki az ő kis kutykáját olyan nagyon szerette. A foltos ruhában még tán szebb »a magyar csalogány«, mint a legcifrább, legropogósabb viganóban. Ha nevet, olyan az, mint a csöngettyű, ha bánata van, az meg olyan, mint az imádság. Akár sír, akár mosolyog, vagy duzzog, mindenféleképpen megenni való.

Nemcsak a parasztot találja el ő, nemcsak a tót vagy cigányleányt, hanem még »milimárinak« is olyan szakasztott ismerős, hogy az ember akárhányszor látta már ezt a leányasszonyt végigrobogni a főváros utcáin a tejes szekeren, ostorpattogtatással hajtva a lovakat - csakhogy akkor nem vigyázta meg, hogy olyan nagyon szép.

S az a csodálatos, hogy a nagy hatásnak és a páratlan sikereknek, melyeket elért, mégis az a titka, hogy ő mindig magamagát játssza.

S azért minden népszínműben, mielőtt azt a szerző megírná, van már előre egy kész alak - Blaháné. S ez menti meg a darabot.

Azelőtt tréfaszámba ment annak az anekdotabeli szerzőnek a naiv instrukciója: »Borbélylegények keresztülmennek a színen, és élcelnek« (az élceket azonban oda nem írta az érdemes szerző).

Ez nem is naivság többé. Valóban elég odaírni: »Blaháné kijön a színre és mókázik, közbe énekel«. (Egyéb-e a »Tündérlak Magyarhonban«?)

Ami kedvesség, báj, pajkosság, kellem és játszi költőiség van a magyar nőkben külön-külön, az mind összekerült egy rakásra Blahánéban.

Hallgassa bár egyes szerepeiben ezer különböző ízlésű ember, az mind megkapja benne azt, ami éppen az ő gusztusára való.

Mert minden magyar menyecske benne van ebben az egyben.

S ez az egy benne van minden magyar szívben.




A KÉTFÉLE EMBER

Őszintén bevallom, hogy nekem Bartók Lajos (kiről ez a cikkecske szólni fog) jó barátom, amit én úgy értelmezek, hogy nekem egy kicsit jogom van őszintébben szólni róla, s meg is mondani az igazat a könyvéről, mely azt a jó nyári címet viseli: »Kárpáti emlékek«.[10]

Ahhoz az asztalhoz, ahol vacsorálni szoktunk évek óta, hosszú ideig járt egy ismerősöm is, akinek bemutattam Bartókot.

Sokszor elbeszélgettek együtt ketten, illetőleg csak az idegen beszélt, Bartók hallgatagon ült mellette az ő melankóliájával; ha szólt is, megjegyzéseiben bizonyos szelídség nyilvánult. Ha személy került szóba, Bartók volt a mérséklő elem, s kék szeme, melyet valami sajnálkozó borulat vont be, ha valakit vagy valamit ócsároltak, teljes összhangban volt szöszke, majdnem fehér, körtealakú fejére lesimított hajával.

Egy nap, de már vagy négy hét múlva a Bartókkali ösmeretség után, képéből kikelve állít meg az utcán az asztalunkbeli ismerős, aki (az alábbi passzus megértése céljából meg kell jegyeznem) egy valláson van a felsőházi javaslat 5. §-nak d) pontjával.

- Képzelje, mit hallottam - mondá izgatottan.

- Ugyan mit?

- Azt, hogy ez a mi Bartókunk, az a Bartók, aki »Don Pedrő« név alatt a »Bolond Istók«-ot szerkeszti.

- Hát persze hogy az. És ön nem tudta?

- Ha nem tudtam-e? Hiszen még most sem hiszem. Lehetetlen az, uram, hogy ez a szelíd úriember gyilkolja ott a minisztereket s a zsidókat. Hiszen olyan ártatlan, hogy a légynek sem árt.

- Hja, uram - feleltem neki -, hát nem látott már ön egy olyan sétapálcát, amit csak meg kell húzni egy kicsit, s mindjárt kijön belőle a stilét?

Most vagy négy napja egy képviselőhöz voltam hivatalos valami dologban. A képviselőt nem találtam otthon, hanem a felesége otthon volt, s amíg az urat vártuk, elbeszélgetett velem irodalmi dolgokról.

- Lássa, nekem ez a Bartók a legkedvesebb poétám. Rendkívül szimpatírozom vele. Van benne igazi szenvedély, kifejezéseiben erő és merészség.

- Mit olvasott már tőle?

- Mindent. Az »Őrtüzek«-et, a »Költeményei«-t, a »Kenedi Margit«-ot, és éppen most olvasom a »Kárpáti emlékek«-et.

- Jók-e?

- De még mennyire! Ez egy olyan könyv, hogy aki megveszi, meggazdálkodja a Tátrafüredre való menetelt. - Nem hiszem, hogy olyan hűvös lenne majd az a könyv nyáron át.

- Hűvös? Mit beszél ön? Én egészen nekimelegszem, ha olvasom. A zordon fenyvesek, a hegyszakadékok, a hatalmas fenyők, a szelíd nyárfák...

- Igen, igen, a hegyek haja.

- S a költő, kinek szerelmi szenvedélye e helyen megnő, s lángjával az égbe meredő sziklacsúcsokig csapkod...

- Ez már sok! Ezt a frázist elviszem a »Bolond Istóknak.

- A »Bolond Istók«-nak? Ne említse, kérem. Utálom azt a lapot. Az a Don Pedrő egy szörnyű kiállhatatlan ember lehet, aki feltúrja a szemetet, s boglyákat rak belőle. Ösmeri?

- Hogyne ösmerném.

- Győlölöm azt az embert. Hogy néz ki?

- Körülbelül úgy, mint Bartók Lajos.

- Az lehetetlen! Ön csak tréfál.

- Szavamra mondom.

- Tudja is ön! Önök csak az asszonyokat nézik meg jól. Fogadni mernék, hogy Bartók nem úgy néz ki!

- No, majd meglátja nagysád, ha egyszer bemutatom mind a kettőt.

- Az egyikből nem kérek, de a másikat óhajtom.

Nem akartam az asszonyt felvilágosítani, hanem ahelyett egyszer megpirongattam a férjét.

- Miért nem világosítja fel a feleségét, hogy Bartók Lajos szerkeszti a »Bolond Istók«-ot?

- Hát mondtam én valaha, hogy nem ő szerkeszti?

- De nem akarja elhinni.

- Hiszen ott áll a neve a lap alatt.

- Dehogy áll. Ott »Don Pedrő« van.

- Don Pedrő? Biz isten nem is néztem eddig. De a nagy nevetéstől rá sem érek, mikor kezembe veszem a lapot. Hanem apropó, ha nincs odaírva Bartóknak a neve, hát akkor honnan ösmeri a feleségem?

- A szerelmes költeményei után.

- Mit, hát Bartók szerelmes költeményeket is ír? Az lehetetlen!

- Miért volna lehetetlen?

- Különösnek tartanám, ha ez a jeles szatirikus olyan éretlenségekkel foglalkoznék, hogy a Nina, Mina és Karolina lábujjait, fülhegyét és csillagos szemeit énekelje. Nem okos embernek való az.

- Márpedig ír azt is. Hisz mind ott vannak a felesége asztalán, díszkötésben.

- Azok a díszkötésű munkák? - hebegte. - Ő írta? Lapozgattam bennök, mikor egyszer tüdőgyulladásban feküdtem otthon, de biz én nem néztem, ki írta. Ah! Ah! Azok a harmatos sóhajtások! Mondhatom, hogy eddig nagy embernek tartottam azt a Bartókot, de már ezzel sokat veszt előttem... A diák fiamat tavaly is megvertem egy nádbottal, hogy versíráson kaptam rajta.

Ezekből az összerakott párbeszédekből megértheti az olvasó, hogy Bartók Lajos tulajdonképpen két ember, s hogy ez a két ember két különféle világban mozog.

Az egyik Bartók Lajos ott jár a hercehurcák, a pártszenvedélyek, a gyűlöletek és viaskodások országában, s vagdalkozik jobbra-balra könyörtelenül, kíméletlen, s itt az előzködő versenyben bizony megesik rajta gyakran az is, ami az egyszeri huszáron, ki a pajtásával a csatatéren »huszonegyezett«, az egyik levágott húsz embert, és azt mondta »resto«, mire a másiknak már huszonegy ellenséget kellett levágnia, ha nyerni akart, hanem szerencsétlenül egy olyan nagyot csapott az éles kardjával, hogy két ember esvén el »troppo« lett.

A másik Bartók ellenben járja egy más világban a szerelem édes berkeit csendesen andalogva, s vigyáz minden kis virágra, hogy el ne tapossa, vagy fölmegy zordon bércekre, s ott a villámok csattogásába belekiáltja érzelmeit.

Amott a mamelukok bőrét hasogatja éles gyilokkal, emitt sajnálja a fát, melynek meghasított kérgéből, hova kedvese nevét bevéste, könnyek szivárognak ki.

Amaz a Bartók ellenségeket szerez magának és párthíveket.

Emez a Bartók csak tisztelőket szerez, akik kiváló tehetségét elismerik, és sok szépet várnak tőle az úgyis hanyatló és elhagyott magyar literatúrának.

Hanem a két külön világot, mely közt egy tenger van, nemcsak hogy tenger alatti kábel köti össze, hanem sok mindenféle közlekedési út. (Ilyen helyen bezzeg van út, ahol nem kellene.)

Ezeken az utakon az egyik világból átjönnek az emberek a másik világba, s ezek aztán összekonfundálják a magok Bartókját emezeknek a Bartókjával - ami elég szarvas hiba.

A »Bolond Istók« ellenségei átjönnek belefütyülni a »Kárpáti emlékek« által fölvert tapsokba, emezek pedig átmennek gáncsolni a »Bolond Istók«-ot.

De azért a poéta itt, ennek dacára is folyton nőtt, s Bolond Istók harapó foga a nagy ungorkodásban ott, nemhogy tompább, de egyre élesebb lett: jele, hogy Bartók igazi tehetség mind a két téren.

Némelyek azt mondják:

- Bartókot azért dicsérik mint poétát jobban, ahogy kellene, mert félnek a lapjától.

Mások viszont azt állítják:

- Bartókot azért nem dicsérik mint poétát úgy, amint kellene, mert haragszanak a lapjára.

Van valami igaz mind a kettőben.

De én azért mégsem tudnám neki azt tanácsolni jólélekkel, hogy hagyja abba vagy az egyik működését, vagy a másikat, mert mind a kettőben nagy erővel és sikerrel dolgozik.

És ha mondanám, sem tenné meg, mert ez nála talán politikai princípium.

Olyan nagy ellensége a fúziónak, hogy ő maga is kétfelé vált.

A harmadik Bartókot nem is említem: azt, aki nálunk a Pesti Hírlapban írja D. P. név alatt a szellemes színházi csevegéseket.




A GENERÁLIS

Így nevezik egymás közt a miniszterelnököt a mamelukok, mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességet: hogy követik éjjel-nappal, szárazon vízen (de nem vízen és kenyéren).

Tíz éve uralkodik már a generális fölöttünk. Feje a piros széken fehéredett meg. Tíz éve eszi a legédesebb kenyeret, melynek a neve hatalom, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb.

E tíz év alatt sok mindenen ment keresztül, járt a Szküllák és Kharübdiszek között, hajója zátonyon akadt, sziklához csapódék, ellenkező szelek szaggatták vitorláit, de mindent kihevert. Az történt vele, ami minden kormányelnökkel: hogy a hatalmi széken népszerűtlen lett, végre pedig az történt vele, ami soha egy kormányelnökkel sem: hogy a saját népszerűtlenségét a hatalmi széken élte túl.

A nemzet ráunt oppozíciót csinálni ellene, a sajtó belefáradt üldözésébe, mert nem ártott neki semmi. Utoljára belenyugodott mindenki abba a gondolatba, hogy ez már mindig így tart, isten neki, még leányágon is Tisza fog itt uralkodni.

Hanem azalatt a tíz év alatt meglehetősen megöregedett.

Lássuk csak milyen! Nem lehet mondani, hogy szép ember (ámbár, ha szavazásra kerülne a sor, arra is többsége lenne), de azt sem lehet mondani, hogy rút ember. Nincs rajta semmi különös, de az is igaz, hogy nincs rajta semmi közönséges sem.

Hosszú, sovány alak, aki az utolsó tíz év alatt nagyon meggörnyedt, kissé bicegve jár, igen egyszerűen öltözik. Sárgásfehér szakálla legyező-alakban környezi állát, ősz haját fölösleges hosszúra növeszti, és a fölösleggel takarja el a deficitet.

Tegyük hozzá még e képhez azt, hogy szemeit többnyire sötét színű szemüveg fedi, s ez ad csontos, szögletes arcának némi fagyasztó ridegséget; meglehet taktikából viseli, mert szemeinek őszinte, majdnem szelíd fényével nem bírna tábora felett uralkodni. De így azt sejthetik, hogy a barna szemüveg alatt villámok laknak. Ha végül megemlítjük még históriai nevezetességű pislogását, teljesen készen vagyunk az arcképével.

Gróf Andrássy Gyula idejében két udvar volt Magyarországon: Az egyik a bécsi Burg, a másik az »Angol királynő«. Ha a miniszterelnök ki akart vinni valamit, előbb el kellett utaznia Bécsbe, s ott kérni rá a jóváhagyást, mikor pedig Béccsel készen volt, még hátra volt a másik hatalom, az öreg Deák Ferenc az »Angol királynő«-ben; ha az is beleegyezett, akkor a miniszteri tanácsban kezdődött el a csata a többi hatalmas hét miniszterrel, kik mind a maguk esze szerint szerették volna igazgatni az országot.

Roppant mulatságos dolog volt az így.

Deák, aki előre belátta, hogy ebből nagy kollíziók támadhatnak, Kandó Kálmánt a következő hatáskörrel nevezte ki miniszteri tanácsosnak:

- Te pedig arra fogsz ügyelni, hogy mi Andrássyval össze ne vesszünk. Ha gorombaságot üzen, vagy én izenek valami erőset, annak te útközben szép formát találsz.

Úgy is lett. Ha az öregúr azt mondotta valamire mérgesen: »ez ostobaság, ebbe én soha bele nem egyezem, mondd meg Andrássynak, hogy ezt ne próbálja tenni«, azt Kandó már úgy adta elő a miniszterelnöknek:

- Kegyelmes uram, beszéltem Deákkal, alapjában helyesli a propozíciódat, de ez idő szerint, úgy vettem ki, még némi aggályai vannak.

Tisza mint ellenzéki vezér figyelmes szemlélője volt e kormányzási mizériának, s mielőtt a hatalomra került, első dolgának vette megszabadítani magát a kapacitásoktól.

És ez igazán fényesen sikerült neki.

Megalakította, apródonkint összeenyvezte a »néma minisztériumot«, a legkényelmesebb, legszürkébb apparátust, mely valaha létezett. Évek elmúlnak, s a minisztertanácsban nem fordult elő egyetlen ellenkező szó sem. Tisza proponál, s ők bólintanak rá egyet, vagy pedig ők proponálnak, de Tisza előleges beleegyezésével. Megszokták, hogy Tisza cselekszik mindent, Tisza oltalmaz mindenkit. Ha valamelyik miniszternek a torka fáj, nem a patikába szalajtja a lakájt, hanem Tiszához... alkalmasint ő rendel nekik még vizikátort is...

Hát a párt?

A pártból kiveszett lassankint minden önállóság, sokkal jobban, mint Tisza szeretné. E nagy ember lapító súllyal nehezedék rájok szellemével és egyéni tulajdonival. Nekik azt kellett volna látniok ebből, hogy nagy ereje van - de ők csak arra a tapasztalatra jöttek, hogy őnekik semmi erejök sincs.

Mindenki kicsinek kezdte magát érezni, és kicsi maradt. A régi nagyságok szemlátomást apadának, s elkedvetlenedve maradtak el, vagy pedig lustán hagyták maguk fölött repülni a devalváló időt.

Mindinkább megszokták ők is, hogy Tisza gondolkozzék, Tisza cselekedjen. Gondolták magukban ázsiai nyugalommal:

»Hiszen az ő dolga ez egészen. Ha rosszat csinál, magának csinálja, ha jót csinál, nekünk csinálja. Minek ütnők bele az orrunkat?«

Tisza még egy darabig közlé terveit egyikkel vagy másikkal, de mikor észrevette, hogy azok mielőtt nyilatkoznának, az ő véleményét fürkészik, hogy azt adhassák tanácsképpen, abban hagyta ezt a fölösleges formalitást is, a azóta lett a szó teljes értelmében »generális«.

A generális nem konferál, csak határoz.

A párt nem disputál, csak szavaz.

Így lett, hogy Tisza ugyan most is folyton növeszti a pártját, de csak azért, amiért a haját, hogy imitt-amott a kopaszságot fedezze vele.

S így lett, hogy Szontagh Pál a skízt nevezte el finom gúnyossággal »pártunk kimagasló alakjának«.

*

De mindegy. Nem a mi kenyerünk a politika. Ha mi most bolondjában el találnánk dönteni jó-e a politikája vagy nem - mi maradna vezércikk anyagnak a napilapok számára újabb tíz esztendeig?

Maradjunk meg csak a külső színeknél.

Mondják, minden nagy ember veszít közelről. Ha ez igaz, akkor Tisza nem volna nagy ember, mert ő közelről határozottan nyer.

Akik jól ismerik, azok bámulják, ragaszkodnak hozzá legjobban. S valóban ha jobban figyeljük, ez az arc nem mindig ilyen hideg, a három mély redő a homlokon kisimul, s derült vonzó melegség önti el a fagyos vonásokat. Tisza olyanforma lehet, mint a róna volt Petőfinek: csak jó ismerősei előtt veti le fátyolát.

Erkölcseiben puritán, gondolkodásmódjában nemes, nagyszívű, s a tisztaság fénye, melyet a családi tűzhelytől kölcsönöz, rokonszenves sugarakkal hinti be az államférfi alakját is.

A mamelukoktól sokszor hallani bizalmasan, ha egy vagy más dolog nincs ínyükre:

- Engem csak a Tisza személyéhez való ragaszkodás tart a pártban. (Pedig kevélyebben hangzanék, ha az elvek tartanák őket a pártban).

Az előbbi vezérek alatt, közvetlen közelükből terjedt a hidegség kifelé. Rendesen az intimusok kezdtek legelőbb széledezni, de a messzebb eső gyűrűzet visszanyomta őket. Tisza alatt meg van fordítva, s innen hatalmának állandósága. Tisza környezetéből a ragaszkodás melege árad kifelé (a tovább eső rétegekben természetesen mindig lanyhább), s ahol már a hidegebb szél fúj, az oly messze van, hogy a generálisnak nem árthat...

Külső modora szögletes és ügyetlen, úgy, hogyha valami idegen nagy embernek mutatják be, rendesem hozzá teszik a jóakarói: »De meg ne ítélje kérem ebből az egyszeri látásból. Tiszát sokáig kell ismerni, hogy élvezhesse.«

(Hogy mit értenek a »sokáig« alatt, nem tudom - de ellenzéki szempontból tekintve, »tíz év«-nél mindenesetre hosszabb időt.)

Ám ha nem jól találja magát a sima parketteken, bezzeg elemében van otthon a Házban, azon az ólom szérűn, ahol már közel húsz éve birkózik, vagy bent a klubban hű mamelukjai között, kiknek gyengéjét ismeri.

Ő tán az egyetlen miniszter, aki nemigen szokott mosolyogni. Ő legfeljebb azzal tünteti ki híveit, hogy megszólítja, nagy ritkán kezet fog egyikkel vagy másikkal a folyosón, hosszabb beszélgetésekbe azonban már csak a nagyobbakkal ereszkedik. Egy-egy fülkébe odahúzza Csernátonyt vagy Bánffy Bélát. Némelykor mogorván jár-kel, és nem jut senkinek egyetlen jó szava sem, idegenül biccenti meg fejét a leghívebbeknek is, és mégis azt hallani, hogy nagyszerűen tud bánni embereivel.

Sokat törtem rajta a fejem, mi hát az a nagyszerű bánásmód? Mert én azt ugyan nem látom sehol. Hiszen a többi miniszterek majd elolvadnak a nyájasságtól. Bedekovics előre köszön még a kapusnak is; Kemény Gábor két kiterjesztett karral hatol be a folyosón át a miniszteri szobáig, s a két kiterjesztett kar arra való, hogy útközben mint két gép a mamelukok kezeit szorongassa; Szapáry rokonszenves arca csupa cukor; a Széchenyi szeme édes méz - és mégiscsak Tisza tud bánni a mamelukokkal?

Megtaláltam a nyitját. Tisza keveset ígér, és abból sokat tart meg, a többi miniszterek sokat ígérnek és abból keveset tartanak meg. Tiszának a nyájassága természetes és őszinte, a legtöbb hatalmasé pedig mesterkélt szokott lenni, s kiérzik belőle a leereszkedés szúró tövise.

A gyermekeknek volt meg eddig az az ösztönük, hogy a látszat ellenére is tudják, ki az ő legjobb emberük.

Most már megvan az ösztönük a mamelukoknak is.

*

Mit mondjak még újat a generálisról? Semmit. A közönség mindent tud felőle.

Csak a fele igaz annak is - az a fele, amiben kételkedik.

A lapok egy évtized óta egyebet sem csinálnak, mint vagy őt szidják, vagy őt dicsérik - és már azelőtt sem volt egészen ismeretlen ember.

Beszéljek róla, mint szónokról? Hiszen mindenki ismeri a legnagyobb debatterünk beszédeit és szónoklati modorát. Le volt az már ezerszer írva: hogy ül ott a piros széken, figyelve s örökké lecsapni készen, mint a héja, miként húzódnak össze szemöldökjei, ha haragszik, szinte látni folyton működő agyvelejét, mint egy nyitott köpűt, a kerekek örökké forognak bent, s őrlik ki a gondolatokat, amiket aztán hirtelen papírra vet, mindig csak slagvortot: a többi megszületik beszéd közben.

Beszédjeinek szerkezete ezért laza. De különben sem gondol a formával. Annyira vitte a raffinériát, hogy, mert a mi parlamentünkben a tudomány és doktrinerség nem imponál, sőt inkább visszatetsző, beszédei szándékosan oly hangon vannak tartva, hogy őt naturalista politikusnak tüntessék fel.

Csak nézeteinek érettsége, biztonsága mutatja csalhatatlanul, hogy nagyon sokat tanul folytonosan.

Felerészben a mások, felerészben a saját hibáiból.




AZ »ÜGYES KERESZTKÉRDÉSEK«

Egy idő óta gyakran van alkalmunk olvasni a rendőri tudósításokban, hogy »a fogoly X. vagy Y. kapitánysági hivatalnok ügyes keresztkérdései folytán ezt meg azt vallotta«.

És valóban a vallomás néha csakugyan ott is van az illető rendőri tudósításban, de az »ügyes keresztkérdések«-et még sohasem olvastuk.

Mit neveznek vajon a rendőrségnél ügyes keresztkérdésnek? Lehetséges, hogy a megyei praxist: balról »piff«, rá keresztbe jobbról »paff«.

Nem akarjuk, nincs is okunk gyanusítani a rendőrséget, de hát arra mégis kíváncsivá teszik az embert, mik azok az ő ügyes keresztkérdéseik? Nem-e a tenyereikkel kérdezősködnek ezek az urak is?

A vidéken, tudjuk, mit jelentenek, s most a szegedi Köteles-ügy tárgyalása alkalmából, még inkább tudhatjuk. Nem éppen érdektelen fecsegni ezekről. Mert a törvény itt is csak a papiroson van meg. A tortúra el van törülve, de azért nem árt az meg a kriminális eljárásnál.

Igaz, hogy a felső bíróságok, kivált a Kúria erősen bünteti a hatalmaskodókat, de vagy ki sem sül a kínzatás, vagy ha kisül is, száz eset közül sok, ha egyszer eljut a Kúria elé. Eltussolják az ilyesmit kollegiálisan otthon a törvényszéknél.

Néha-néha kisül egy-egy eset, a tyúk kikaparja, de ez ritkaság.

S akkor is mi történik?

Lapozgassunk erre nézve a 3726/1879. számú percsomóban.

Az történt, hogy egy felső-magyarországi megye területén a vizsgálóbíró tortúra alá vetett egy lopással vádolt egyént, kínozta, ütötte-verte, de ki nem süthetett semmit.

A kiszabadult rab följelentette a vizsgálóbírót a törvényszéknél.

A törvényszék összeült, megtárgyalták a dolgot more patrio, azután fölmentették a vizsgálóbírót, mert a vizsgálóbíró nagyon kedélyes ember, joviális cimbora volt, hiszen csak nem lehetett olyan ostobaságért szerencsétlenné tenni.

S ezzel vége lett volna az egész dolognak, mert hova forduljon most már a megkínzott exrab Szabó János?

Nem is fordult volna sehova, ha nincs meg benne az a bolond ambíció, hogy ő a »császár embere« volt; ha ő védelmezte a császárt, mikor a császár volt bajban, most már úgy dukál, hogy a császár tegyen szatiszfakciót Szabó Jánosnak, mikor Szabó János van bajban.

Fogta magát paraszt ésszel, és megírt az ő ákombákomjaival egy keservesen panaszkodó levelet őfelségének Bécsbe. Majd elviszi azt a királyi posta odáig.

El is vitte, a levél a királyhoz jutott, s a király elküldte az igazságügyminisztériumnak, hogy vizsgálja meg ezt a panaszt.

Az igazságügyminiszter felkérte az illető törvényszéktől az iratokat, s ebből a minisztérium meggyőződött, hogy itt eltussoló ítéletet hoztak.

De már most mit csináljanak?

Az ítélőbírákat nem lehet elítélni, mert a bírónak joga van tévedni.

Itt a legnagyobb vétkes az ügyész, akinek fellebbezni kellett volna az ügyet, de ő is hozzájárult ahhoz, hogy az egész akta örök nyugalomra tétessék.

Tehát az ügyész lakoljon.

Rögtön megfosztották ügyészi minősítvényétől, és kényszerítették a lemondásra.

Az ügyész is kedélyes cimbora volt, tehát az egész vármegye megbotránkozott az égbekiáltó szigor felett.

- Ez brutalitás - mondták -, ilyen semmiért.

(Az brutalitás volt, hogy az ügyésznek menni kellett, de semmi volt, hogy egy ártatlan embert halálra kínoztak.)

Az ügyész valóban kicseppent hivatalából. Érezte most már a megtorló hatalom kezének súlyát.

De rá alig két hétre megválasztották a vármegyében nagy lelkesedéssel, egyhangúlag alispánnak.

És érezte most már a másik hatalom jutalmazó kezének édes cirogatását. Most is az alispáni széken ül.

A megye, hiába, örökké megye marad.




GYŐRY VILMOS MEGHALT

Elszoruló szívvel vesszük a Győry Vilmos halálhírét. A legjobb szívű ember költözött el benne közülünk. A pásztor elment, s a nyáj itt maradt. A legjobb pásztor volt. Elment azokhoz, akiket ő kísért ki egyenkint a temetőbe. Menjetek koporsójához, és most ti kísérjétek őt, akik még itt maradtatok.

Nem jött bár váratlanul e csapás, mégsem kisebbíti a veszteséget. Át vannak attól hatva szívök mélyéig a fájdalomtól nemcsak hívei (kik méltó utódot találtak benne nagy papjuknak, Székács Józsefnek), de az ország összes művelt közönsége, mert a magyar irodalom is egyik legkiválóbb munkását veszté benne. Az író tovább fog élni műveiben - de nem fog írni műveket. Derékben tört a fa ketté éppen az ősz küszöbén, mikor a legjobb gyümölcsöket hozta volna.

S ha még itt véget érne a veszteség? Még itt sem ér. Mi oltja el a nagyszámú család gyászát, kétségbeesését? Három ember halt meg Győry Vilmosban, s mindenik kipótolhatlan keserűség lenne egyenkint is.

Még alig állott férfi kora delén. Született 1838-ban január 7-én Győrött. Iskoláit Pesten végezte, s azután az evangelikus teológusok szokása szerint kiment a külföldi egyetemekre, különösen Berlinben töltött hosszabb időt. Itt. kezdte tanulni a svéd és spanyol nyelvet, melyet később önszorgalma folytán oly kitűnően sajátított el.

Mint végzett teológus már föllépett az irodalomban kedélyesen írt elbeszéléseivel, melyekben üde poezis bugyogott, s mindig volt valami tanulságos erkölcsi tendencia. Irodalmi foglalkozásának köszönhette, hogy Székács József, maga is jeles író, őrá vetette szemét, s káplánjának vette maga mellé.

Ebben a minőségben működött 1862-ig, s ezalatt ismerkedett meg kedves, művelt lelkű nejével, Székács Etelkával. A fiatal író lassan-lassan nevet szerzett magának ezalatt verseivel, és elbeszéléseivel, nevet és menyasszonyt, kinek a költészet iránt fogékony lelke megkedvelte a nagyra törekvő, nemes modorú fiatal káplánt; úgyhogy mire 1862-ben »megkerült az eklézsia« (a legtekintélyesebb evang. egyház, Orosháza választotta meg papjának), már magával vihette a szép feleséget is új otthonába, hol annyi szeretet és tisztelet környékezte azután. Ott érte hat évvel később az a kitüntetés is, hogy a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta.

Vidéki magányában folyton dolgozott - s milyen gonddal, mennyi lelkiismeretességgel tudott ő dolgozni! - Itt fordította le a »Frithiof-mondá«-t, mellyel az Akadémiánál díjat nyert.

Midőn 1877-ben elhunyt Székács, a budapesti hitközség, mely olyan büszke papjainak hírnevére, s mely mintegy megköveteli, hogy papja a celebritások közül való legyen, egy szóval, lélekkel a nagy halottnak vejére, Győry Vilmosra gondolt. Győry tehát még úgyszólván fiatalon nyerte el pályáján a legkiválóbb állást. De meg is érdemelte, sőt új díszt hozott arra, akár mint ember, végtelen becsületességével, nyíltságával, szeretetreméltó szelídségével, nemes lelkének megannyi fényes nyilatkozásaival, akár mint író folyton gyarapodó ifjúsági műveivel és remek fordításaival.

Lefordította Calderon jelesebb színműveit, átdolgozta Cervantes »Don Quijote«-ját. 1882-ben a svéd költőkből becses antológiát adott ki. Ezenfelül minduntalan ott volt a neve a szépirodalmi lapokban, a karácsonyi könyvpiac minden évben hozott Győry bácsitól valami kedves meglepetést a gyermekeknek. Írt népszínműveket is, bírált jelentéseket, szerkesztett. Egész élete az egyház, az irodalom és a család közt oszlott fel, a mulatságra nem jutott semmi. S még így is bámulatos, hogyan bírt annyit dolgozni! Mindenütt egészen tölté be feladatát, sőt ha szabad mondanunk, még azonfelül is, mert még olyan munkát is sokszor magára vállalt, kivált az Akadémiánál és Kisfaludy Társaságnál, amit mások lustaságból vonakodtak elfogadni. S mégis minden dolgot oly pontosan, oly aprólékos lelkiismeretességgel végezett, mintha csak ez az egy dolga lenne.

Majdnem páratlan azon kedveltség és tisztelet, amellyel neki az emberek adóztak, míg köztük volt.

Ő boldoggá tett mindenkit, s az a ritka szerencse jutott osztályrészeü1, hogy ő maga is boldog maradhatott. Nyilvános és családi életét soha egyetlen felhő sem borítá, de ő sem szomorított meg másokat soha, csak most, hogy meghalt.

Már a múlt nyáron aggasztó hírek szárnyaltak állapotáról. Szívét fájlalta... Szívbaja van - mondták. Oh, hogy éppen ez a szív okozott neki bajt, mely mindenkinek bajában osztozott!

A nyár, az ősz s a tél ott találta, s ott hagyta betegágyában. Az aggasztó hírek folyton és folyton megújultak; a kedves beteg több ízben az ég és a föld között lebegett.

Míg végre ma délután 6 órakor végképp szakított a földdel - mely neki családja körében menny volt.




AZ ÉN JÓ PATRÓNUSOM

Oly kevesen vagyunk mi írók, hogy igazán nem csoda, ha hamar ráununk egymásra.

Az újságírók már többen vannak, minélfogva jobb is a kollegialitás köztük.

Nem csoda, mert az újságírók fejedelme, Csernátony is folyton szilárdítja köztük a kapcsot: »Szeressétek egymást fiúk, mert azonkívül aztán az ördög sem szeret benneteket«.

Hanem minket írókat (akik szelíd dolgokról irkálunk, a holdról, a napfényről, soha nem létezett emberek viszontagságairól), minket, az igaz, senki sem olvas, de legalább mindenki szeret, hát nincs semmi szükségünk az egymás szeretetére.

S valóban nagy ritkaság, hogy írók írót szeressenek. Hogy mi ennek az oka, nem akarom feszegetni. Hiába, ez már így van. Ezen még a főrendiház sem módosíthat.

Szinte mesés, mint a kék gyémánt, ha aztán egyszer mégis akad olyan író, mint Győry Vilmos, akit az írók is szeretnek.

Ebből látszik ki egész nagyságában, milyen szerény és milyen áldott ember lehetett.

Mindenki vesztett benne valamit közülünk is. Megsirattuk szívünk mélyéből. Az egyik barátját vesztette el, a másik patrónusát.

De engem ért a legnagyobb csapás. Mert én benne a hangomat vesztettem el.

Nekem ő volt a felolvasóm.

Mert mi tagadás a dologban, amiből annyi fölösleg jutott Kőrösi Sándor vagy Vámos professzornak, abból én igen szűken részesültem a mennyei hatalmaktól. Nekünk felvidéki embereknek sokkal kisebb hang jut, de kisebb is kell odahaza, ahol a hegyek közt sokkal jobb az akusztika. Itt Pesten azonban átkozottul érzi az ember a hiányt. Mindig is irigyeltem a nevezett két képviselő urat. Észrevehették rajtam.

De amíg a szegény Győry élt, nem volt nekem emiatt a világon semmi bajom. Olyan szépen tudta ő felolvasni jótékony hangversenyeken, a Kisfaludy Társaság ülésein az elbeszéléseimet, hogy mikor az ő előadásában hallottam a saját gondolataimat, így gondolkoztam magamban: »Ejnye, nini de okos ember vagyok én.« (Most már oda van az én okosságom.)

És a publikum vonzalma irányomban is arra volt építve egészen. Ha tetszett, amit felolvasott, akkor azt mondták rólam: »No, ezt szépen írta meg«, ha nem tetszett, amit megírtam, akkor azt mondták róla: »Nem jól volt felolvasva«.

Ő tudta ezt, de azért egész odaadással kölcsönözte ide a hangját minden alkalommal. S hogy tudott ő olvasni! Egész lelkével. Az ő nemes, meleg szíve, az őszinte ragaszkodása a fiatalabbak és gyengébbek iránt ott rezgett, mint fénylő sugár, minden mondaton.

Hiszen volt nekem már más írótársam is, akinek a hangjára rászorultam, de az nem ért semmit, az mind olyanformán ütött ki, mintha teszem azt, Andreánszky a beszédjét elmondatná Wahrmann Mórral. Az okvetlenül elrontaná benne a »szebb« helyeket, mert ő nem érezné azokat át.

A legutolsó felolvasása, tavaly februárban is egyik elbeszélésem volt, pedig már akkor talán nehezére is esett.

De amit ő tett, azt ő mindig egészen tette. Más felolvasót úgy kell üldözni az ilyesfélékkel, hogy rendszeres kémekkel kell körülvenni, nehogy az utolsó percben feltalálhatlanná tegye magát. Győry ellenkezőleg, ha valami terhet elvállalt, ő járt utána, hogy hol van hát már az a teher? Neki gyönyörűséget okozott még az is, ha a mások kötelességét végezhette. Pedig magának is három helyett jutott.

Friss, játszi kedélyét jellemzik azok a sürgető sorok, amelyeket a Kisfaludy társasági ülés előtt írt, s amelyeket valamelyik társam tavaly (a »Pesti Hírlap« február 9-iki számában) közzé is tett:

Kedves öcsém, Kálmán - gyűlésünk oly közel áll mán
Hogy beköszönt szaporán - hallod e holnapután!
Küldd hát a rajzot - mely fényes eszedben kirajzott.
Hadd tanulom meg előbb - még a gyűlésnap előtt
Tartok rá számot - a szívesen kölcsönzöm a számot
Mint minapában neked - tettem ígéreteket
Bár igaz a hangon - mint a repedés a harangon
Egy kis csorba esett - amit a köd tehetett.
S nem tudom így e torokkal - megvívok-e a sorokkal.
És elnézed e majd - a keh ha félbeszakjt?
Ám ha így is kellek - míg végsőt lehelek
Kész szolgád maradok - mint vagyok, aki vagyok stb.

Még csak egyetlenegyszer láttam e felolvasás után Győry Vilmost. Valami a pálinkaivás ellen írt elbeszélésre volt kitűzve pályázat. Hárman voltunk benne a bírálók, Győry, Komócsy és én.

Több mint százötven munka érkezett be. Felosztottuk; mindeniknek jutott 50. Győry csakhamar elolvasta a magáét, s kikereste belőlük a legjobbakat. Semmi sem jellemzi jobban az embert, mint mikor kritikus. Az ő jósága nem ismert határt. Míg én a saját ötven beszélyemben az első három négy sor után statáriummal lenyakaztam az írót: »Pokolba vele, ez nem tud semmit!« - addig ő végigolvasta türelmesen, s ha csak egy csöpp tehetséget látott benne, mindjárt bevette a jók közé. Így lett aztán huszonöt közös felolvasásra érdemes beszély az ő ötvenje közt, tíz a Komócsyéban, az enyémben egy, de arról is meg voltam győződve, hogy haszontalanság. (Az angol vérbíró Jeffreys valóságos bárány volt hozzám képest.)

Harminchat beszély közül kellett hát kiválasztani a jutalmazandót.

Győry meghítt erre a célra a lakására.

Elmentem gyanútlanul a kitűzött délután, majd eldöntjük egy kis triccs-traccs mellett, és megszerkesztjük a jelentést.

Győry igen szívélyesen fogadott bennünket.

- Itt a szivar, csibuk, üljetek le. Aztán kezdjünk hozzá a felolvasáshoz. Mert harminchat beszély nem tréfadolog.

- Csak talán nem akarjátok mind felolvasni? - mondám ijedten.

- Hát természetesen, hogy fel kell olvasni.

- De hisz ez eltart éjfélig.

- Én úgy éjfél után két óra felé gondolom a végét; mert közbe vacsorálunk is.

- Ne bolondozzatok, kérlek. Mondd meg, melyik a legjobb a huszonöt közül. Én tökéletesen megbízom a véleményedben.

- De én nem akarok benne megbízni. A pályázatban az van, hogy három bíráló dönt, tehát nektek azt okvetlenül meg kell hallgatni.

Elsápadtam, és elkezdtem hivatkozni mindenre, amit fel lehetett hozni.

- Nem, nem, az lehetetlen! Ez túlságos lelkiismeretesség. Én megyei ember vagyok, ösmerem a praktikus institúciókat. Az ember találomra is eltalálhatja a legjobbat... Oh, hogy egyitek sem volt soha a megyénél!...

Nem nyílt menekülés sehonnan. Neki kellett fanyalodni. Én kezdtem hozzá a hangos olvasáshoz mint a legfiatalabb, de már a harmadik elbeszélésnél kidőltem. Nem győztem hanggal.

Akkor Komócsy vette fel a fonalat, de a negyedik elbeszélésnél elaludtam. Nem győztem füllel.

Győry felráncigatott:

- Ne aludj! Hallgasd milyen szép!

Jóságos szemeiben csak úgy csillogott a lelkesedés.

Valami gazemberről olvasott Komócsy, akinek a gyomrában meggyullad a pálinka, aki üti-veri a feleségét meg a kisleányát részegen.

Vége lett. Új elbeszélés követte. Egy új korhely, kinek gyomrában szintén a pálinka gyullad meg, s rettenetes kínokkal marcangolja.

A többi elbeszélésbeli ember is mind a pálinkától pusztul el. Először csak egy kortyot iszik, később a felesége vagyonát is a korcsmába hordja, utoljára a lésza liceumja veti rá piros bogyóit a haldokló koldusra. - Ez a vége mindeniknek. Egyik gyarlóbb a másiknál.

A nyolcadik elbeszélésnél Komócsy is felmondta a szolgálatot.

- Barátom, én már odavagyok az alkoholtól.

S valóban a terem nehéz pálinkagőzzel látszott megtelni, a gyertyák lángja lankadtan égett.

- No, hát majd elolvasom én a többit - mondá Győry a vacsora után.

Én rimánkodásra fogtam, hogy eresszenek engem haza, én úgysem voltam soha pálinkaivó ember, én nem érdemlem meg a sorstól, hogy ilyen bűnhődés érjen.

- De elvállaltad a bírálói tisztet.

Ki kellett innom fenékig a keserűséget. Ami borzalmat, iszonyatot harminchat vidéki elme ki bírt fundálni a pálinkaivás ellen - rosszabb minden pálinkaivásnál a világon.

Szerencsére elszunnyadtam a nagy karosszékben, s csak mint ringató meseszó szövődött bele álmomba a beszély hőseinek viselkedése.

Győry annyira belemélyedt, olyan odaadással olvasott, hogy észre sem vette szendergésemet.

Egyszer azonban... soká, nagyon soká lehetett - félbeszakadt az olvasás, s ez, mint az órakelepeléshez szokott alvót a beálló csend, fölébresztett.

- Mi az? Mi? - riadtam fel. - Vége van?

Az órára néztem. Három volt éjfél után. Győry a fejét rázta, hogy nincs még vége.

- Nem, nem - mondá Komócsy ásítva. - Győry elérzékenyült kissé egy derék család atyja sorsán.

Ránéztem mosolygó kedves arcára, s íme az most el volt borítva könnyel.

- Mi bajod?

- Megríkatott - szólt búsan tekintve a kezében levő kéziratra - szerény pulyácskák, szegény kis árvák; mit csinálnak már most, hogy az apjuk meghalt?

Elővette a zsebkendőjét s arcát megtörlé.

- Milyen bohó vagyok, istenem

S szelíd kék szemeiből újra kibuggyantak a könnyek. - Óh! - kiáltottam fel -, ez kétségkívül a legjobb elbeszélés! Én erre szavazok. A te könnyeid megérdemlik az aranyakat.

Talán ez volt nekem hozzá az utolsó szavam, és az is nevetve.

Mit gondolhattam még én akkor, hogy ő ugyanezzel, olyan hamar könnyeztet meg minket is meg az egész országot is.




A VERES HÁZBÓL

Megirigyeltem az én kollégámat, Scarront, aki a Sándor utcai országházban grasszál gonosz malíciájú karcolataival.

Hát hiszen hacsak az kell a közönségnek, írok én ezeknél különbeket.

Honatyák gyűlése megszokott dolog! Én a honanyák gyűléséről írok karcolatot, ha megharagszom.

Éppen kapóra jött ez az én ötletem, a Nőképző Egylet tartotta vasárnap az évi közgyűlését a Zöldfa utcai veres Házban (bizonyosan az elnöknő neve miatt van veresre hagyva a ház fala.)

Csinos kis épület, úgy néz ki, mint a torta tetején egy cukros házacska, amelyiknek felét már megették a gyerekek. Pedig nem úgy van, mert a fele még nem épült fel. Veres Pálné és Teleki Sándor grófné az orosz hódítási politikát tartották szem előtt, s mindjárt terjeszkedésre számítva, építették a kis cukros házacskát. Látszik a formáján, a delikát idomain, hogy asszonyok építették.

Mindjárt a kapuban ott a két fehér márványtábla, melyen a nagy alapítónők nevei díszlenek. Ez oszt a becses névsor, nem az, ami a bálokról szokott megjelenni. A két márványtábla majdnem egészen tele van már nevekkel. (Hanem azért ne tessék megijedni; elfér még a margóra.)

Bezzeg itt a folyosókon nem csoszognak a Scarron pohos mamelukjai, kiket a szivarfüst elborít és a tömjénfüst izgat; fürge leánykák szaladgálnak szerte, vidám, üde kacaj cseng a Péchy csöngettyűje helyett.

- Melyik teremben van, kérem, a közgyűlés?

- A díszteremben.

- Elkezdődött már?

- Nem! Még csak gyülekeznek.

S valóban egyre jönnek az egyleti tagok, susognak a selyem szoknyák a folyosókon. Szép fehér hajú matrónák, délceg, sugár asszonyok lépkednek fölfelé a lépcsőkön komoly, ünnepélyes arccal. Jólesik nekik ez a játékosdi, s ügyesen tudják tettetni a komoly férfit.

Itt igazán érzik, hogy ők vannak. Ez a ház egészen az ő házuk s kőben kifejezett értékük.

A mai generáció, mely nőket csak a kávéasztalnál, a sétányokon, az estélyeken és pipereasztalok mellett lát csoportosulva, ha gondolkozna rajta, még azt gondolná, hogy a Bornemissza Annák, Lorántffy Zsuzsannák és Brunszvik Terézek talán nem is szültek leánymaradékokat.

Lépjünk be a terembe, és íme kitárul egy szokatlan kép, ha újnak vesszük, nagyon is új, de vehetjük réginek is, s akkor nagyon is régi. Asszonyok országgyűlése. Erdélyben láttak már egyszer ilyet az ősapáink.

Ott is olyan hosszú, zöld asztal lehetett, s azt mind asszonyok ülték körül, de akkor egyébről tanácskoztak: Erdély ügyeiről. A szép fehér ujjak bele voltak mártódva a politikába.

Most már azt mondják, hogy a politika nem való az asszonyoknak. Igaz is.

De vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy a közügyek sem valók az asszonyoknak, s kárhoztatják az egyletezést.

Ejh, uraim, önök nagyon is elhamarkodva ítélnek. Méltóztassanak idejönni egy órára és szétnézni. Honnan, miről tanácskoznak itt a hölgyek?

Arról, hogy miképp neveljék a leányaikat.

Erre már csak mégis kompetensek.

Az asztalfőnél a két elnök ül, Veres Pálné és gróf Teleki Sándorné. A falról, mintha színezett árnyékuk volna, két kép tükrözi őket vissza. Két példányban vannak, de bár volnának ezerben - elevenen.

Távolabb a tisztviselői kar, a választmány s a sok színes strucctollas kalap mellett egyetlen barna szakáll - a notáriusé.

A terem falai körül a székeken a hallgatóság ül (ez a karzatot pótolja), egypár öregúr, nevelésügyi barát, tanár és egypár hű férj, aki a felesége nyilvános szereplését jött figyelemmel kísérni. (Nemhogy főznének azalatt odahaza). A terem előhajójában egy kosár virágbimbó: serdülő deli lánykák. Ez az országgyűlési ifjúság. Nagy áhítattal hallgatják az öregeket... bocsánat, - az előhaladottabb korúakat.

Éppen az elnök olvassa szép és sok magvas gondolattal gazdag megnyitó beszédét. Ülve olvas s egy kis palóc accentussal, ami még szebbé teszi a beszédét. (De jól járna azzal a beszéddel valami képviselő, mert becsületet szerezne neki a tanügyi költségvetés vitájánál.)

A csöngettyű (mert van ám csöngetyű is, csakhogy nem kell használni) nyugodtan pihen az elnökök előtt. Zaj itt soha sincs, csak legfeljebb kellemes zsongás, amely olyan, mint a zene. A »rendre«, »helyre«, »ohó« szavakat itt nem ösmerik. Minden simán megy, s lelkes »éljen« hangzik fel, mikor az elnök bevégzi az olvasást.

Most egy fiatal hölgy lép elő... Ez a pénzügyi előadó. Milyen különbség közte és Hegedüs Sándor között! Dallamos hangon, kedvesen csevegte el a pénztár állapotát. Plusz, mégpedig jókora plusz. Pedig nincs ám a számokban semmi szapárizmus.

Ez is megérdemli az éljent.

Következik a jelentés. De, én istenem, micsoda jelentés az! Csupa öröm, csupa tavasz. A napsugár süt be az ablakokon, virágok hajtanak ki a sima padlóból, s előttünk kezd megtelni az egylet pénztára csengő aranyokkal. Nincs itt semmi szomorú jelenteni való. Gyarapodik, vagyonosodik az egylet.

A komoly úrhölgyek arca csupa mosolygóra válik. Már-már látják a jövőt, mikor egész tündérpalotává nő ki a Zöldfa utcai veres ház, s a király leányai is ott fognak nevelődni magyar honleányokká.

De jól tudja azt Veres Pálné, hogy valamint elégedetlen elemekkel kényelmetlen előre haladni, éppen olyan nehéz a megelégedettekkel.

Azért hát előveszi az ő kormányzási taktikáját, s kilépteti a sorból az elégedetlen Bihari professzor urat, aki bizony egy kicsit hosszadalmas úriember és amellett unalmas (pedig tanulhatna egy kis parlamentarizmust a hölgyektől), de amellett jóakaratú ember, mert ő még mindig nincs megelégedve az egylettel.

Mind szép ez, ami van, de hát még az, ami nincs! Pedig még az is valami. Nyári torna van, de téli torna nincs. Azután meg az is megilletné az intézetet, hogy tanítónői okleveleket adhasson. (Ugyan mi ne illetné meg ezt a derék intézetet?)

Miután ezeket így elmondá Bihari uram, a hölgyek arca ismét komollyá válik. Egy-egy kecses fejbólintás jelzi imitt-amott, hogy egyetértenek az előtte szólóval.

Hanem Gönczy Pálné úrhölgy emel szót, s szépen kifejti, hogy maradjon a dolog a régiben, aki sokat markol, keveset szorít, nem kell a szegény Tréfortot bántani, úgyis tesz az eleget. Rossz szokás mindig azt a paripát sarkantyúzni, amelyik úgyis legjobban szalad.

Megörültem a Gönczy Pálné felszólalásának, mert íme ez az első nyoma, hogy itt is lehetséges a pártképződés. Íme a konzervatív elem.

Talán győzne is Gönczyné, de már a beszédje alatt is izgatottan rázza fejét Veres Pálné, s Teleki Sándorné sem helyesli. Fekete szemeiben megcsillan a Telekiek ellenzéki villáma: »Megillet minket ez a jog, s ha megillet, akkor el is megyünk érte Treforthoz«.

Némi zsibongás támad. A választmányi hölgyek észrevételeket váltanak egymással. Veres Pálné a csengettyűt nézi, de azért mégsem nyúl hozzá. Nagyon erős eszköz volna az itt. Egypár szóval magáévá teszi Bihari úr módosítványának a tanítónői diplomákra vonatkozó részét, s azután fölteszi a kérdést:

- Elfogadják?

Egyetlen hang sem emelkedik most már ellene.

Íme a mameluk elem.

Gönczy Pálnét leszavazták. De ő azért nem csinál frontot, mint a haragos konzervatívek egyebütt. Mosolyogva adja meg magát a kis köztársaság többségének.

Így végződött be az ülés, melynek utójátéka most már a Trefort szobájában játszódik le a kiküldendő deputáció előtt.

Semmi kétség, hogy megadja nekik a tanítónői diplomaosztás jogát.

Megérdemelnek minden jogot, amit a miniszter adhat, mert megszerezték maguknak s saját erejükből azt a jogot, amit a miniszter nem adhat. A jogot, hogy azt mondhassák: »A mi múltunk, a mi szószólónk«.

Az országos nőképző egylettől, a haladás és emelkedés attributumait megtagadni olyan hazafiatlanság lenne - hogy arra már nem elég a karcolat, ahhoz már pasquill kellene.




KEMÉNY GÁBOR BUKÁSA

(Ünnepi kötekedés)

Báró Kemény Gábor a legszerencsésebb halandó a világon.

Először: báró

Másodszor: Kemény.

Harmadszor: erdélyi.

Negyedszer: kálvinista.

Fölvitte egész a miniszterségig, sőt még azontúl is följebb egy arasszal - jós lett (jós, de nem látnok).

Már csak egy dolog hiányzott neki, hogy egészen naggyá váljék; az, hogy megbukjon az Akadémiában.

Isten kedvező kegye ebben a szerencsében is részeltette. Gloria excelsior!

Most már bizonyosan királlyá is meglenne - ha meg nem csinálják őseink akkor a Pragmatica Sanctiot.

Így azonban be kell elégednie, elérte a zenitet, ember tovább már nem mehet.

Mert eddig még mindenki gyanakodhatott Kemény Gáborban, sőt voltak is disszonáns hangok imitt-amott, hogy úgy, amúgy szerencse, protekció, születés, barátkozás vitte magosra. Bolond beszéd volt! Az Akadémia fényesen megcáfolta. Mert az Akadémia mindenkit megválaszt, csak azt nem, akinek a tudományát irigyli, és akinek az eszétől fél.

Kemény Gábor bukása egyike a legnagyobb diadaloknak, amelyeket ő valaha aratott.

De nem olyan dolog ez, tisztelt olvasók, ami fölött röviden át lehetne siklani.

Az eset nagy, tehát illő ösmerni azt apró részleteiben is.

Az Akadémiáról már többször szóltam. Ma csak a második osztályáról fogok beszélni.

A második osztálynak az a tulajdonsága, hogy nem válogatós. De ezt okosan is teszi, mert ha a második osztály olyan válogatós lenne, mint az első osztály, akkor nem is egzisztálna. Tudniillik nem ülne benne senki.

Az első osztálynak senki sem elég jó, a második osztálynak ellenben mindenki jó. Aki poros almáriumok tetején vagy a régi házak padlásán megtalál valami régi instanciát vagy penészes testamentumot, az mind bejut a II. osztályba. A II. osztálybeli tagság körülbelül olyan, mint a philadelphiai doktori diploma.

Hát ebbe a jószívű osztályba ajánlta Szilágyi Sándor báró Kemény Gábort.

Mert Szilágyiban megvan a Szilágyi vér. Ha Szilágyi Mihály megválasztatta Hunyadi Mátyást, hát miért ne választathatná meg Szilágyi Sándor báró Kemény Gábort?

Fölméne tehát az Akadémiába, s elöljáróképpen Öreg János kőrösi tanárt ajánlotta:

- Saját munkái - így szólt első jelöltje mellett - leginkább a történelmi szakba vágnak, s habár ezek is csak fordítások, mindazonáltal az Akadémiának díszére válnak.

Azután az illető munkákat sorolta elő, de azokról is kénytelen volt bevallani, hogy a jobbakat Öreg János másokkal társaságban fordította.

- Ajánlom továbbá báró Kemény Gábort, aki ugyan nem írt eddig semmit, de mindazonáltal az Akadémia díszére válik.

Ez volt az ajánlás története.

Senki sem kételkedett, hogy meg lesz választva. Hiszen Öreg Jánost is csak azért ajánlotta taktikából, hogy az látszassék, miszerint talán mégis nagyobb érdem, ha valaki még semmit sem írt.

Tegnap végre bekövetkezett a végzetes nap, a választás az osztályban.

Még vagy tizenkét tag volt ajánlva, s ezek közt igazán érdemesek is, mint Hegedüs Sándor, Lukács Béla, Márki Sándor, Wlassics Gyula, Marczali stb.

Legelőbb a tiszteleti tagokra esett szavazás.

Összeolvasták a beadott golyókat, s íme kitűnt, hogy 39 szavazat közül csak 24-et kapott Kemény Gábor, s miután a beadott szavazatoknak kétharmada kell - a miniszter megbukott.

Trefort izgatottan jegyzé meg:

- Ez skandalum!

Szilágyi Sándor felugrott, és azt kiáltá:

- Új szavazást kérek!

Az akadémikusok elhalványodva szóhoz jutni képtelenen álltak önművük eredménye fölött.

Némelyek azt hitték, rögtön földindulás lesz, és a terem boltozata beomlik. Futottak ki a rettenetes katasztrófa elől.

- Új szavazást! - visszhangozá Szilágyi.

De most nem úgy volt, mint hajdan, hogy a Dunáról negyvenezer torok ablakokat reszkettető kiáltása adott volna súlyt a Szilágyi követelésének.

Mindössze Thaly Kálmán kérdé negédes gúnnyal:

- Mi alapon kéri az új szavazást?

- Tévedésből a miniszter ellen adtam be a golyómat.

- Minek tévedett?

- Meglökték a kezemet.

- Minek lökték meg?

A nagy zavar, fölháborodás megvolt, de már segíteni nem lehetett. Kemény Gábor nem juthatott be a tiszteletbeli halhatatlanok közé.

De Szilágyiék még most sem akarták begöngyölni az elbukott zászlót, fölvették a földről, s új jelszót írtak rá hirtelen. Ezt a jelszót: »Bosszú!«

Ha Kemény Gábor nem lehetett halhatatlanná, haljon meg akkor mindenki.

Ha vér kell, hát folyjon vér!

S megindult a rettenetes mészárlás, melyhez foghatóra annálék nem emlékeznek Herodes óta.

Elesett Öreg János, véresen elhanyatlék Földes Béla, lebukott Lehóczky Tivadar, holtan terült el a síkon Márki Sándor erős fiatal levente, patkókkal eltaposták a bukásban járatos Lánczy Gyulát, Wlassicsnak egyik bordáját törték be, Lukács Bélát legyömöszölték, négy sebben vérzett; Timon Ákost kilenc lándzsaszúrás döfte le, Concha lefutott véréből Marczali behegedt évi sebeit ismét felszaggatták...

Rettenetes látvány volt.

Egyedül a jó Hegedüs Sándor menekedett ki diadalmasan.

Hegedűs Sándornak denique még a golyó sem árt.

De az Akadémiának alkalmasint árt majd Hegedüs Sándor.

Mert ha az ott elkezd dolgozni, legott kitudódik, hogy amazok örökké csak pihentek.




A »HAT ÓRAI« - ÉS A LEGDRÁGÁBB KIRAKAT

(Kiállítási karcolat)

Hogy a budapesti kiállitás nem fog elbukni, annak az az oka, mert okos emberek voltak az intézők, s előre odarakták a székeket az iparcsarnok előtti nagy térre.

Ezek a székek arra valók, hogy az emberek ott leülhessenek és hallgathassák a muzsikát. Mindössze 3 kr-ba kerül a dolog.

Nem tudom, kinek az ideája volt, de annak lehet köszönni, hogy a kiállítás divatba jött, sőt valóságos szenvedéllyé izmosodott.

Mert mikor hat órakor megkondulnak a harangok az iparcsarnok háta mögött, s a pavilonok nehéz vasfüggönyei kezdenek aládübörögni, tulajdonképpen akkor jön a látnivaló.

De ez is hogy kezdődött?

A kiállítás első napjaiban egy főrangú társaságnak az a szeszélye támadt:

- Az idő szép. Maradjunk még egy kicsit idekünn.

S leültek a székekre.

Délceg, sugár termetű comtesse-k, érdekes toalettben, grófi mamák és papák, a kaszinó gavallérjai.

Jött egy másik csoport. Meglátták emezeket, és ők is leültek. A csillagok lassan-lassan feljöttek az égre, majd kigyulladtak a villanyos lámpák is, valamelyik grófné elragadtatva kiáltott fel:

- Istenem, beh szép itt minden!

- Valóban igen charmant. Holnap is idejövünk.

És eljöttek másnap is.

Másnap már észrevették a dzsentri asszonyok is, hogy mi a »sikk«. Ok is ott maradtak a székeken.

Harmadnap a polgárság szeme is rajta veszett a fénylő csillagokon.

Negyednap boldog volt, aki széket kaphatott.

Ötödnap már csak a székek kedvéért gyűlt össze Pestnek »úriasan öltözködő világa«. A legtöbbje a »hatóraihoz« jött. Hatodnap már boldogtalan volt, aki a »hatórain« részt nem vehetett.

Így jött divatba a kiállítás - mégpedig az arisztokrácia által.

Mert Magyarországon még a demokrácia előtt is a legvonzóbb az arisztokrácia.

Ha Andrássy Manó elszusszantja magát valahol, vagy egy másik gróf végighalad nejével karján, egyszerre minden egyéb dolog elveszti az érdekességet a mi demokratáinkra nézve.

Edelsheim-Gyulayné kis ernyős kocsija lázba hozza a polgárságot. Hát a szép fiatal mágnás menyecskék?

Nem akarom szomorítani Beksicset, de igaz, a kiállítás sikerét az arisztokrácia biztosította, mert ő hozta divatba, hogy a kiállítást úgyszólván egy napig sem lehet nélkülözni.

S így tesz az arisztokrácia sokszor jót is. Igaz, hogy tudtán kívül. Mert tudva derogál neki jót tenni, s én azt fel is fogom, értem. Hisz a jó cselekedetek rá vannak parancsolva az emberekre a morál által. Márpedig aki úr, az ne engedjen magának parancsoltatni.

A kiállítás sikere mellett fényesen beszélnek a számok. A kimutatás szerint a legközelebbi ünnepek alatt naponkint ötvenezer ember fordult meg a kiállításon. S ez olyan szám, hogy a bécsi világkiállításon is csak egyetlenegy nap sikerült elérni.

Márpedig sok ember a vidékről még nincs. A legnagyobb kontingest maga a fővárosi lakosság adja, mely találkozni jár ki oda.

Leginkább vehetni észre ezt a pavilonokban, ahol, kivévén a képcsarnokot, soha sincs tolongás.

Az érdeklődés a kiállított tárgyak iránt aránylag sokkal lanyhább, az iparosok panaszkodnak, hogy semmit sem bírnak eladni.

S ha végigjárjuk a csarnokokat, alig látjuk néhány helyen a kiragasztott cédulát, hogy ez meg ez a tárgy eladatott, ennek vagy annak a tulajdonába ment át.

Én ebből a szempontból kutatgattam szanaszét: hogy ki mit vett meg?

De alig találtam valamit.

Egy porcelán tányéron, melynek a közepén egy szépen festett csatakép látható, oda van írva: »Megvette Wahrmann Mór - ára 60 frt«. Göndöcs apát megvett egy szép misemondó ruhát. Egy csomó halászati eszköznél az van felírva: Móricz Pál tulajdona. Zichy Jenő megvette a Matlekovics szobrát (alkalmasint, hogy ott ne legyen).

A legtöbb ember érdeklődik az iparcsarnokban az aranyműves kirakatok iránt.

Roppant nagy csoportok nézik folytonosan a Stefánia trónörökösné asszony ékszereit, melyeket annak idején Budapest ajándékozott.

- Ez itt a legdrágább tárgy! - mondja a minap egyik bámészkodó vidéki. - Ez sokba kerülhetett

- Bizony értékes ékszer - szólt oda egy baloldali képviselő, ki éppen a választóit kalauzolta, s kinek egyik választója volt a bámészkodó atyafi -, hanem van még itt ennél drágább kirakat is.

- Ugyan melyik?

- Majd mindjárt odavezetem kegyelmeteket.

Kíváncsi voltam magam is; utánuk mentem. Elcsavarodott velök jobbra, s egy kis kerülő után, ahol a Légrádyék »Szent István keresztelése« című feltűnést keltő képét bámulták meg nagy fejcsóválással, hogy »hát nini, a bába hol maradt erről a képről?«, elvezette őket egy szűk közbe, ahol egy nagy rámában roppant sok arckép volt összeállítva.

- No, nézzék, kendtek. Ez a legdrágább kirakat. Ezek a mameluk képviselők. Tisza Kálmánnak a tulajdona. Egypár millió forintot kóstálnak.




A KIRÁLYFI MINT MAGYAR ÍRÓ

Mondják, hogy mikor a királyfi kicsiny volt, azt mondták neki, válasszon magának valami foglalkozást:

- Melyik a legnehezebb mesterség? - kérdezé.

Akiktől kérdezte, sokáig tanakodtak rajta, utoljára is abban állapodtak meg, hogy az legnehezebb mesterség, kitalálni melyik a legnehezebb mesterség.

Utóbb megint azt kérdezte a királyfi:

- Melyik hát a leghálátlanabb mesterség?

Azt sem tudták neki megmondani. (Hiszen annyi hálátlan mesterség van a világon!)

Végre a királyfi őszinte elszánással arra a határozatra jutott, hogy író lesz.

Jól választott; abban benne van mind a két föltétel: a legnehezebb is és a leghálátlanabb is.

És királyilag választott, mert úgy illett, hogy a jobb mesterségeket meghagyja az alattvalóinak.

A fenséges gyermek vonzalma az irodalom iránt nem csökkent, amint ifjúvá serdült, sőt annál jobban erősödött.

Útirajzainak kiadása után az egész világon beszélni kezdtek a tudós királyfiról, s még távol a civilizátlan földrészekben is megvan a magyar királyfinak a tudós híre. Noha eddig sem volt ritkaság, hogy fejedelmek könyveket írtak (ott van az angol királynő, a svéd király), oly komoly írói nimbuszra egyik sem tett szert, mint Rudolf trónörökös.

Mert a királyfi irodalmi működése - ex ungve leonem - egészen másnak ígérkezik, mint az eddigi fejedelmi dilettánsoké, kiknek egyike-másika szükségét érezte, hogy egy-egy lírai verssel adjon kifejezést költői kedélyének, vagy memoárokban hagyja hátra némely mondanivalóját, ami a korlátok közé szorított fejedelmi életviszonyok között nagyon is természetesnek látszik. Egy írókirály egy önmagával társalgó király.

De a tervezett »Osztrák-magyar monarchia írásban és képekben« oly nagyszabású és gyakorlati munka, ami igazán méltó volt, hogy egy királyfi álljon élére.

Ez olyan irodalom, aminek már a fele országlás. Megismertetni a monarchia népeit és viszonyait annyi, mint megszerettetni magunkat és bemutatni életrevalóságunkat a világ előtt.

A nagy munka már javában készül, nem maradt úgy, hogy a fejedelem kezdeményezése megadja az első lökést, s a többi majd magától jön, ha jön.

Nem úgy a trónörökös, amibe ő egyszer belekezd - s ebből látszik, hogy egykor nagy királyt várhatunk belőle - az nem aludhat el. A »hű munkatárs« ösztökél, serkent, sarkall, biztat fáradhatatlanul, levelezik, tudakozódik, sürget a szerkesztőknél, s nem hagyja őket aludni (pedig a szerkesztők egyáltalán nagy hajlammal bírnak a szunnyadozásra).

Még kiadót is ő maga keresett, és talált felséges atyjában a királyban, aki viseli a költségeket. (Képzelem, sohasem hitte volna el őfelsége, hogy öreg korára ilyen dologba keveredik.)

A könyv szépen halad, a képeket festik mindenfelé a piktorok, a szöveg történelmi részét írják a tudósok, s maga a trónörökös már rég elkészült a bevezetéssel. Ő volt a legfürgébb: a többiek elszégyenkedtek, és szinte hozzáláttak a munkához.

Ami pedig nem kis dolog. Kivált ilyen országban, mint a mienk...

Mikor Jókai elmondja, hogy ilyen és olyan könyvet írunk, nagy lett a lelkesedés az írók és tudósok közt.

- Aztán mikor fog megjelenni? Az ősszel?

- Tíz év alatt!

Mindenki sajnálkozott.

- Ez idén kellene - mondák sopánkodva -, most mindjárt kellene.

Szinte duzzadtak az elmék a cikkektől.

Hanem mikor aztán az előmunkálatok befejezte után végre megjött az időpont, hogy hozzá kellett látni a munkához, minden egyes tudós arra kérte Jókait, hogy hagyja el őt a tizedik esztendőre, mert azt, amit ő ír, nagyon meg kell gondolni.

Ez az! A mi tudósaink mindent olyan nagyon meggondolnak, hogy utoljára is a fejökben szárad az egész.

Nem is igen szokott itt továbbmenni semmi a második kötetnél. Mert amint a második kötetet meglátják azok, akik megírták, felkiáltanak: »Mind mi írtuk ezt? Borzasztó!«

Fogadni lehetett volna, hogy a munkából nem lesz semmi, ha nem a trónörökös mozgatja az egészet - de így most már arra lehet bízvást fogadni, hogy tíz évre már ott fog állni a munka minden magyar ember könyvespolcán.

Azazhogy mit beszélek... azt akarom mondani, hogy teljes példányokban kapható lesz minden könyvkereskedésben.

Eddig azonban, noha már az is fényes előjel a jövőre nézve, hogy a fejedelem a szellemi kultúrát meg fogja becsülni és ápolni, maga is egyik előharcosa levén annak, volt mégis egy takargatott féltékenységünk, volt egy titkos vágyunk, hogy a királyfi csak németül írt: hátha egyszer megszólalna magyar nyelven is a magyar írók sorában.

S mint a királyfiakról szóló mesékben, csak óhajtani kell valamit. Tegnap magyar nyelven írt hosszabb cikk jelent meg tollából egy magyar szépirodalmi folyóiratban a »Vadászatok Magyarországon« címmel.

Magyarul írta le vadászélményeit, melyeket Mármarosban és Dél-Magyarországon a Chotek grófok jószágán élt át, hova sógorával, Lipót bajor herceggel, a toscanai nagyherceggel, s Bombelles gróffal rándult.

Egyszerű nyelven, keresetlen bájjal, de mégis színgazdagon, folyékony magyarsággal írja le vadászatát, eltelve szeretettel a szárnyasok és a festői tájak iránt, ami mélyen jellemzi gyöngéd, poétikus lelkületét. Igazán nem írhatná le szebben e vadászatot a legkiválóbb, leggyakorlottabb író sem.

A magyar királyfiról el lehet mondani, hogy kiváló lenne köztünk, ha szegény embernek született volna is. Magas állása tudatának semmi nyoma: ahol személyekről beszél, ott mindig elöl említi az idegeneket. A Fruska Gora hegye mintegy megelevenül a tolla alatt, látjuk a röpködő, vijjogó sasokat és keselyűket, szinte hallani véljük, amint megrezzen a bokor, s kilép a hímes tisztásra a délceg szarvas. (A trónörökös azonban nem lövi meg, mert mint írja, »kimentette a veszedelemből a magyar vadászati törvény«.)

A szép leírásból adjuk itt ízelítőül a következő helyet:

»Iszonyú rossz úton, melyet különben már régebbről ismertem, haladt tovább kocsim egy hegyháton át sűrű cserjék között le egy másik völgybe: itt jobbra kanyarodott az út, s miután átjutottam egy hosszú, kissé mocsaras erdei tisztáson, leszálltam a kocsiról és gyalog követtem egy erdőcsőszt, aki meredek hegyoldalon át egy erdőn vezetett keresztül, melyben csalánbokrok és égbe nyúló törzsek váltakoztak. Régebbről ismertem a fekete cimborát, aki hosszú szürke köpenyében hallgatagon lépdelt előttem. Barna arca kifejezésteljes szemeivel, körülfogva fekete fürtökkel, magas izmos alakja, könnyed mozdulatai, nesztelen settenkedése a sűrűségben, mind az igazi, szép, erőteljes délszláv típust jellemezte.

Az ég szürkülni kezdett, a keleti égen piros fény sugárzott, és a csillagok lassanként el-eltünedeztek, midőn ismét kijutottam az erdőből, és egy festői fekvésű erdőgyep szélére jutottam. Itt egy pompásan készült leshely előtt csalétek volt kitéve. Alighogy a regg beköszöntött, két hatalmas holló jelentkezett.

Anélkül, hogy sokat teketóriáztak volna, a csalétekhez repültek, és hozzáláttak a lakmározáshoz.

Egyszer csak azonban rekedten kezdtek károgni és félénken tekingettek a túlsó erdőszélre. Midőn aztán én is ebbe az irányba tekintettem, egy félénken bandukoló farkast pillantottam meg. Óvatosan nyúltam fegyverem után abban a reménységben, hogy az ordas komámnak majd kedve kerekednék kevés reggelire, amikor aztán én egy kis ólommal szolgálhatnék neki; de illúzióim csakhamar eltűntek, midőn látnom kellett, hogy őkelme, valószínűleg éjjeli portyázásaiból térvén haza, nyugodtan haladt tova a gyep szélén, hogy aztán az erdőben eltűnjék szemeim elől.«

...Bizony, bizony azt lehetne hinni, hogy ezt valami debreceni ember írta - ha egyáltaljában tudna a debreceni ember ilyen szépen írni magyarul.




Hátra Kezdőlap Előre