A T. HÁZBÓL [dec. 13.]

Olay Szilárd megállt a jegyzői pulpitusok előtt. - Kérem azt az izét.

Ki sem mondta mit, Rakovszky kitalálta. Némán nyújtotta át neki az interpellációs könyvet.

S Olay Szilárd némán jegyezte be interpellációját a mai napra a rossz pénzügyi helyzetről.

Finom pelyhekben szitált a hó. Összezsugorodva csüggött alá a nemzeti zászló az országház fedelén. Pirosra mart képpel gyülekeztek a képviselők, s hóborított kabátokkal, mert csak kevesen járnak már kocsin. (S még kevesebben fognak, ha az ötéves mandátum üt be.) Mert mint Szilágyi Dezső mondá az ő stílusában: »a választási visszaélések motívumainak összessége még inkább szaporodni fog«, ami magyarul annyit jelent, hogy még több bort isznak ezentúl a választók.

Gosztonyi Sándor volt az első szónok, akit Ugron követett.

Gosztonyi Sándor már egyszer föl volt iratkozva, valamint Ugron is. Ugron kitörültette magát, amire azt mondta Gosztonyi:

»No, akkor én sem beszélek«, és ő is letörültette magát. Soha még ennél rejtélyesebb találós mese elő nem fordult. A Ház filozófus elméi mai napig sem bírták kitalálni, hogy miért nem beszél akkor Gosztonyi. Hiszen az Ugron közelsége, akár előtte, akár utána, csak árthat neki. De ha ő mégsem beszél Ugron nélkül!...

Végre teljességgel nem volt más megoldás, mint hogy Ugron Gábor is beszéljen.

Beszélt is, mégpedig szikrázó szellemmel, azzal a tűzzel, mely csak neki sajátja. Ugron ma a legfényesebb tehetség a szélsőbalon, vele csak Eötvös Károly versenyezhetne, ha ott volna. Pompás eleven színekkel festette a léha kort. Ő is megbotránkozott a Kuncz »csőcselék« kifejezésén, s tiltakozott: hogy a nép nem csőcselék.

- De az csak csőcselék volt - mondá neki később Vadnai Károly a folyosón -, amelyik Cegléden meghajigált?

Utána Horvát Boldizsár kezdett beszélni. Ünnep a Házban, ha az ősz vezér megszólal. Az ősz vezér, akinek nincsen tábora. Nem uralkodik ő a voksokon, de uralkodik a szíveken. Lágy hangjával, mely andalítóan csendül, s magával visz, hogy a szempilláink látszanak leragadni (de nem úgy, mint a Keglevich István beszéde alatt), végigjátszik az emberi érzelmek minden húrján: fölemel, elszomorít, a remény egy-egy odahajított sugarával megvigasztal, jóslatszerű ihletségével megdöbbent, úgyszólván kiszellőzteti az emberi elméket, melyek megteltek a prókátor-szónokok salakos argumentumaival.

De míg ő az elméket szellőztette, azalatt a terem megtelt mindenféle gőzökkel. A füst betódult a folyosóról. Terhes lett a levegő, és ráfeküdt a képviselői tüdőkre. A hármas ablak felülről befedve hóval, vékonyan adta a fényt. Az ólmos, nehéz levegő piszkos lilaszín kévékben gomolygott. Szürkület lett a Házban. Alig lehetett felismerni az arcokat. Az elnöki katedrát teljesen elfedték a párák. A csengettyű hangja megtompult. A száraz, görcsös köhécselések megindultak, s ha harminc torok egyszerre köhögni kezd, az valami borzasztó hang mely a föld alól látszik előhuhogni nagy szörcsögéssel. A karzatajtók hasadékain át, mintha vékony, de szélespengéjű pallosok ereszkednének le, s metszenék élesen az arcokat.

Kivált Keglevich beszéde alatt lett tűrhetetlen a Ház atmoszférája. Hanem az a körülmény meglehetősen megnyugtatta az embereket, hogy Tisza Lajos gróf sietve kiment. Bizonyosan megy fölépíteni az új Házat.

Az elnök már a saját tintatartóját sem látta, s addig hadonászott a csengettyűvel, míg feldöntötte.

A fekete folyadék szétfolyt, szeszélyes mappát rajzolva az elnöki asztalon. Nagy volt a rémület. Nosza kapkodjátok el az iratokat! Fiaim, Ábrányi! Jézus Mária, hamar a kérvényeket! Jaj, nincs-e itt valahol a köztörvényhatóságokról szóló javaslat! Mert ha az be talál piszkolódni, s tönkremegy, azt többé élő ember olyan jól meg nem csinálja!...

Az írásokban nem esett semmi kár! Hanem már most mit csináljunk a folyton terjedő tinta-tengerrel?

Van erre valami intézkedés a házszabályokban? Nincs.

- Tegyük meg azt a beszédet nagy beszédnek! - indítványozta az egyik jegyző.

- Hogyan?

- Csináljunk utána ötpercnyi szünetet, a kedélyek lecsillapodására. De tulajdonképpen azért, hogy azalatt a cselédek felmoshassák a tintát.

Meg is lett az ötpercnyi szünet.

*

Az utolsó szó, mint majd mindég, ma is a miniszterelnöké volt. Ő mindennap legyűri ellenfeleit, hogy soha le ne feküdhessenek diadalaik emlékével.

Már két óra felé járt a Ház óramutatója, mikor Enyedi Lukács (a függetlenségi párt egyik kiváló új alakja), felkelt feketébe öltözve s egy nekrológ-interpellációban érzékenyen elbúcsúztatta Tolnay Lajost.

A mamelukok elborult homlokokkal hallgatták a jeles szakember érdemeit, s úgy tettek, mintha szomorkodnának, aztán kitódultak a folyosóra gratulálni az új vasútigazgatónak, s úgy tettek mintha örülnének.




A T. HÁZBÓL [dec. 15.]

Meglehetősen unalmas ülés volt. A folyosó egy szögletében Horváth Gyula és Hoitsy Pál vasutat építettek fellengző fantáziával. Az öreg Pulszky Ferenc morogva járt-kelt, azon tűnődve: hova szavazzon? A Gusztival-e vagy a Károllyal? Melyik fiát haragítsa meg? Ha mind a kettő ellen szavazhatna, jó lenne. De így nagy küzdelmek festekeztek széles homlokán. Az Arad megyei képviselők összebújtak haragudni, hogy gróf Tisza Lajos át akarja vinni a vasúti igazgatóságukat Szegedre... Még a szentek palástját is leszedné Tisza gróf, s ráakasztaná a szegedi cívisekre...

Bent a teremben az aranyszakállú Justh Gyula kezdte az attakot. Rokonszenves szónok, csiszolt elme s amellett szerény ember, aki sokkal kevesebbet akar mutatni, mint amennyinek látszik, és mégis legtöbbet az ér belőle, ami nem látszik.

Helfy Ignác szintén mozdult egyet a javaslat ellen, ti. villásreggeli gyanánt az indemnity-javaslatot vették elő, hogy eltartson délig, mire a mamelukok összegyűlnek szavazni az ötéves mandátumra.

Volt dolga az országházi telefonnak, s a fiákerek is megindultak a be nem érkezett voksok után.

Apponyi Albert elkezdte szorongatni a pénzügyminiszter torkát. Nosza, vérszemet kapott erre Orbán Balázs, s rohant ő is az Apponyi segítségére, mire a pénzügyminiszter mindjárt szabadabban lélegzett föl, megrázta ólomszínű haját, s egy-két védelmi attitűddel befejezte az érdektelen harcjátékot, mely az indemnity fölött fejlődött ki.

Az óra dél felé járt. Azóta már csakugyan fölkelhetett minden lélek. Át lehet menni az ötéves mandátumra.

Dárday Sándor elmondta csinos zárbeszédét, melyben végigzongorázik (a »szeretnék szántani« mintájára) az ellenzéki argumentumokon, aztán átadta a szót Irányi Dánielnek, ki ismételve a választási visszaélések meggátlását sürgeti. (Hogy lehet már ilyen lehetetlenséget kívánni?)

Azután Szilágyi Dezső állott fel, mert ha Apponyi beszél, akkor okvetlenül beszélnie kell Szilágyinak is.

Nagy, messze érő gyökereket eresztett a beszéd elején úgy, hogy a fundamentum után következtetve az egészre, megijedt Péchy Tamás, mert félháromra rendelte az ebédet.

Elemében volt. Fölszállott a magasba, ott kóválygott egy darabig, mint egy nagy sas, majd leereszkedvén, fölkapta Horvát Boldizsárt a csőrébe, emelgette, meg letette, nehéz volt neki. Újabb vidékre kalandozott, két szárnyát szétcsapva. A Ház csupa apró kolibrinek látszott előtte, amint színes tollaikat föl-fölberzeli egy-egy szárnycsattanással.

Péchy meg volt rémülve, izgatottan nézegette az óráját. A mamelukok meghosszabbodó ábrázattal és korgó gyomrokkal tünődtek: »Mikor eszünk ma?«

Józsua egyszer megállította a napot - de vajon ki fogja megállítani Szilágyit?

S ebben a reménytelen pillanatban egyszerre belépett a terembe Visi Imre nagy sopánkodással:

- Ma nem lesznek lapok!

- Nem lesznek? - kérdik az előfizetők vidáman. - Miért nem lesznek?

- Sztrájkolnak a szedők városszerte.

Maga Tisza is elégedetten pislogott, amint ez a hír a vörös székekig ért.

- Hát egyszer mégis megpihen már a szegény nép. Nem lesznek lapok.

Élelmes mamelukok azonban ebből a »nem lesz«-ből is nyomban tőkét csináltak. Odalopództak a Szilágyi háta mögé, és ott infesztálták:

- Kinek beszélsz, Dezső? Minket észre nem térítesz, mert a mi eszünk már ki van árendálva. A publikumnak beszélsz? Hiába kínlódol. Nem lesznek holnap újságok.

Szilágyi Dezső megdöbbent, és eleinte azon kezdett gondolkozni, hogy hátha addig beszélne, míg a kiadókkal a szedők kibékülnek; de végre is arra határozta magát, összenyomni a beszéd kiszögellő bordáit. Még egy-két vágás, egy-két gesztus, s leereszkedett, mint a megázott papírsárkány.

Ha Apponyi beszélt, szólania kellett Szilágyinak is, de ha Apponyi és Szilágyi is beszélt, lehetetlen hallgatnia Tiszának, mert csak úgy van meg a tous les trois.

Tisza nem bánja, hogy a szedők sztrájkolnak, őt még az sem zsenírozná, ha a sztenográfok is sztrájkolnának - ő akkor is elmondaná, amit akar.

Mikor az utolsó szót kiejtette, abban a szempillanatban künn a korridoron rázta le cipőiről a havat báró Podmaniczky Frigyes. Abban a pillanatban ért ő be. Valami titkos ösztön megsúgja neki mindég.

A villanyos drót riadozni, sikongatni, hívogatni kezdett.

Szavazás van. A képviselők betódultak.

Száz égő szivarcsutka csillant meg a folyosó kövezetén.

A szolgák rávetették magukat a zsákmányra.

...Bent ezalatt megindult verve-vel a név szerinti szavazás, de már annak a történetét nem akarják a szedők kiszedni.




A T. HÁZBÓL [dec. 17.]

Olay Szilárd megállt a jegyzői pulpitusok előtt:

- Kérem azt az izét.

Ki sem mondta mit, Rakovszky kitalálta. Némán nyújtotta át neki az interpellációs könyvet.

S Olay Szilárd némán jegyezte be interpellációját a mai napra, hogy az 1885-ki büdzsé deficitje mért lett nagyobb az előirányzatnál?

A Ház idejét ma szokatlan tárgy vette igénybe. Szokatlan, mert középkori tárgy. Becikkelyezték a főrendiházi tagságra jogosult famíliákat: hercegeket, grófokat és bárókat. (Bizony okosabb dologgal is tölthetnék az időt!)

Tibád olvasta fel a kékvérű famíliákat, akinek tagjai és születendő csemetéi ezentúl az alispánok által is nyilvántartásban lesznek, mintha valami különös isten teremtései volnának - mint Thaly mondá.

Az egyik névnél mérgesen ugrott fel Kőrösi Sándor.

- Hova mégysz, Sándor bácsi?

- Haza. Ezt a családot nem szavazom meg.

- Miért?

- Vérbíró volt az egyik fajzatja, s engem is ő ítélt el. Tömérdek olyan név fordult elő, melyet sohasem hallottunk: semmiféle iját-fiát nem ösmerjük. Csak ilyenkor hallja az ember hogy ez ezentúl törvényeket fog nekünk hozni.

A Sobeck (vagy Sopeck) névnél valaki felkiáltott.

- Hát ez mi fán termett?

Senki sem emlékezett rá, míg végre Thaly Kálmán kiaknázta a fejében kóválygó Rákóczi archívumból Berthóti kurucvezér egyik levelét, melyben Bercsényinek írja:

»Két Szopeck úrfit fogtunk el tegnap, de biz azok nem valami nagyon sokat szophattak, mert felette vékonydongájúak szegények.«

A jelen törvény végrehajtásával a belügyminiszter bízatik meg.

De a legnagyobb befolyással lesznek a végrehajtásánál a bírósági végrehajtók.

Mert ők készítik elő a szünetelő főrendeket.





1885
A TISZTELT HÁZ




BEVEZETÉS[13]

Tisztelt képviselőház!

Enyhítő körülménynek hozom fel magam mellett, hogy nem vezetett eleitől fogva eltökélt gonosz szándék e könyv megírására.

Igaz, hogy már két országgyűlésen át írom a karcolatokat az önök beszédeiről, de mindig el voltam készülve arra, hogy e karcolatok is napról napra egy közös sírba temettessenek az önök beszédeivel.

Megmondjam-e, ki és mi költötte fel bennem mégis ez ellenkező törekvést? (Halljuk!) Csernátony Lajos. Ő ajándékozott nekem a főrendiházi reform-vita után emlékül egy könyvet, mely a francia parlament karzatáról közöl szellemes megfigyeléseket.

Én akkor a könyvet, mely pedig nagy örömet okozott, meg sem köszöntem, mert mindjárt elhatároztam, hogy viszszaadom magyarul - a mi parlamentünkről. (Nyugtalanság minden oldalon.)

S még jobban megerősített e szándékomban az, amit, ha jól emlékszem, ő mondott éppen akkor:

»Milyen érdekes olvasmány lenne most, ha valaki az 1848/49-iki országgyűlésről írt volna ilyen karcolatokat. A száraz beszédekből és a Ház Naplóiból bajos az utókornak egy parlamentet mindenestől meglátni. Macaulay sohasem írta volna meg nagy történelmét, ha nem lettek volna abból a korból mindenféle pamfletek s memoárok.« (Madarász József közbeszól: Igaz, úgy van!)

Én azonban megvallom, még a memoároknál és pamfleteknél is igénytelenebb dolgot írok. Nem rajzolom a pártok aprólékos súrlódásait, a stréberek kapaszkodását, a frondeurök intrikáit, a mamelukok kapzsiságát, a pozőrök színmutatásait, a szikofantok fürgeségét, még kevésbé vehettem itt apróra az egyes üléseket (hiszen eleget teszem azt egyebütt), én egyszerűen, minden tendencia nélkül, az önök otthon hagyott feleségeinek írok egy fecsegést a Ház külső képéről - aminőnek az a karzatról látszik.

Helyesen mondá egy ízben Pulszky Ferenc: sok dolog optikai kérdés a Házban. Én még azt toldom hozzá, hogy maga a Ház is optikai kérdés, még magában a Házban is. Hát még a Házon kívül?

Sok embert tartanak nagynak a Házban, ki semmit sem ér. És sok embert tartanak kicsinynek a Házon kívül, aki sokat ér. Sem azok nem látnak egészen tisztán, akik bent vannak, sem azok, akik künn vannak. A leghelyesebb látpont, amely nincs se kint, se bent - a karzat. De ezt nem szabad kimondani, mert azt, aki kimondja, örökre a karzaton hagyják.

Hiába rázza fejét a t. miniszterelnök úr. (Zaj, ellentmondások a jobboldalon.) Bocsánatot kérek, ha nem jól látom.

Beismerem különben, hogy vannak a könyvben csípős megjegyzések és vágások minden oldalra, de egyik sem származik ellenszenvből. Nem a képviselőket üldözöm én t. Ház, és nem a korrupciót (élénk helyeslés), hanem csak az unalmat...

Dicsérni általában kellemesebb, mint csipkelődni, de határozottan érdekem ellen van. Kipróbáltam már a két metódust a képviselő urakon.

Egy ideig gúnyolódva tehetségteleneknek rajzoltam egyeseket s én magam látszottam ekkor tehetségesnek.

Máskor csupa bölcseket faragtam a képviselő urakból, s ekkor mindenki engem nézett bolondnak.

Egyszóval nehéz megélni a t. Házzal úgy, hogy a Ház is egészen okos maradjon, én pedig ne maradjak egészen unalmas.

Van szerencsém tehát a körülményekre való tekintettel a következő határozati javaslatot benyújtani:

Mondja ki a Ház, hogy senkinek sem szabad megharagudni.




A KÁOSZ

Ha a legelején akarom kezdeni, onnan kell kiindulnom, miképp keletkezik a tisztelt Ház.

Körülbelül olyanformán, mint ahogy a világ keletkezett.

Legelőször van a káosz. (Csakhogy ez igen kellemes atmoszféra.)

A szürke, alaktalan gomolyból nem látszik ki semmi, csak a zászlók és a roppant zavaros szóözön. Ez áradatban eveznek a különböző színű sajkák a jelöltekkel.

Jelöltnek lenni tudvalevő a legszánalomraméltóbb állapot, de azért mindig akadtak és mindég fognak akadni mártírok, kivált a középosztályból, a jobb módú nemesekből, az otthon unatkozó papokból, a sportkedvelő mágnásokból, nagyravágyó prókátorokból, s még azonfelül léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket: kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején.

Ami főleg azért baj, mert a polgárerények iránti érzék kezd a népből kiveszni. Nemcsak nem nézi már, melyik a különb ember, de nem is bírja felösmerni, mint azelőtt. A kormánypárt végrehajtó bizottságához rendesen azzal a kéréssel fordulnak »helyi nagyságok«-at nélkülöző kerületek, hogyha van még miniszter, küldjenek minisztert, ha pedig a miniszterek elfogytak volna, úgy legalább államtitkárt, és ha államtitkár sem lenne, akkor - akárkit.

A függetlenségi párt végrehajtó bizottságával is megesett, hogy néhányszor gróf-jelöltet kértek tőle. (Még azt is hozzátették: »ha lehet szőke legyen«.) Hát a habarékpárton? Azokra nem mondhatok semmi gúnyolódót, mert azoktól semmilyen jelöltet sem kérnek.

Jókainak jól mondta meg Ilyefalván egy góbé:

- No, az úr az első eleven ember, akire én ingyen szavazok.

- Hogyhogy? - kérdé Jókai.

- Mert eddigelé mindég két úridinnyét tettek elejbem, hát én csak azt néztem, hogy ha meglékeljük, melyikből potyog ki több.

Az egy hangú választások kezdenek kimenni a divatból. Mara Lőrinchez azzal állított be a hátszegi küldöttség:

- Szívvel-lélekkel választjuk meg ismét a nagyságos urat, hanem azt az egyet kikötjük, ellenjelöltről is gondoskodjék, hogy formája legyen a dolognak.

Sőt ha van is egyhangú választás imitt-amott, az sem olcsó. Sváb Károly egyhangú választásairól azt beszélik, hogy néha negyven-, néha változatosságból ötvenezer forintba szoktak kerülni.

Az apródonként elrontott választók mindenféle zsírral meg vannak már kenekezve, elannyira, hogy mikor Bicskey Kálmán előhozta programbeszédjében az ötéves mandátum lehetőségét, a választók közbekiáltottak:

- Helyes, helyes, de majd mi is ahhoz tartjuk magunkat!

Az ingyenkerület ma már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Csak tán a városokban van még néhány világtól elmaradt hely, hol költség nélkül válnak némelyek honatyákká.

A vesztegetés elleni törvény, mely szerint itatni nem szabad, semmit sem ért. A szentendrei eset óta felmerült tekintélyes körökben annak a módosításnak szüksége, hogy inni ne legyen szabad; hogy nem a képviselőtől kell elvenni a kerületet, ha a képviselő itat, hanem a kerülettől kell elvenni a képviselőt (vagyis a választási jogot felfüggeszteni egy-két országgyűlés tartamára), ha a kerület iszik.

Mindössze más vignette jut a borospalackokra.

Használni nem fog ez sem, előrelátható. Ha a képviselők nem tartották meg a törvényt, miért tartsák meg a képviseltek?

Különben az »alkotmányos költség«-ből édeskevés jut a »lelkek«-nek. A lelkek olcsók, de a kufárok drágák. A kortesek zsebelnek ilyenkor. Ők preparálják már jóval előbb a kerületeket, szervezik s vívják a választási kampány alatt a döntő csatákat. Nem az ólompitykés, régi fokosos alakok; begyepesedett sírban alusznak ezek már, de a nemes vármegye azért mégsem szabadult meg tőlük, mert minden órán oda várják maguk mellé.

Az új kortesek valóságos diplomaták, akik az emberismeret fegyvereivel tudnak bánni. Ahol ravaszság kell, ott ravaszok, mesterileg megbillegtetik a választók szíve húrját, egész mélyen benyúlnak az apró helyi érdekek közé; bölcsek, ha a bölcsesség hat, bolondok, mikor a hóborttól várnak effektust. Mert a hóbort sem megvetendő eszköz némelykor. Gyulai Pál ellen elég volt kitalálni Kolozsvárott: »Gyulai nem kell követnek; elvesztette Solferinónál az ütközetet«.

Gróf Hunyady Lászlót azzal igyekeztek diadalra segíteni:

- Íme, atyafiak, ez az a Hunyady László, akit a németek lefejeztek Budán a Szent György terén.

Kármán Lajos hosszú időkön át állandó kerületét úgy tántorították el, hogy ráijesztettek a választókra: »Ha még egyszer megválasztják kendtek, meglesznek a szolgálati évei, penziót fizetnek neki kendtek.«

Egy ügyes fogás többet ér tíz beszédnél. Azazhogy a beszéd egy idő óta már éppen semmit sem ér. Talán ebben a véleményben volt Emich is, amikor egyszerűen így szólt leendő választóihoz.

- Én emőkei Emich vagyok. A többit majd elmondja tisztelt barátom, Országh Sándor.

Tömérdek mulatságos és igen sok kellemetlen esemény közt (értem az utóbbi alatt a választók bevert fejeit) bontakozik ki végre a Ház a közvélemény káoszából. Nagy meglepetések a pártarányokra nézve Magyarországon, úgy látszik, lehetetlenek.

Ugyanaz a szituáció nálunk a választás, mint mikor Tisza Kálmán (beszédje közben) friss pápaszemet vált.[14]

Más pápaszem, de csak épp az a helyzet és kilátás. Új parlament, azaz új fejelés, de majdnem csak az, ami a régi volt. Felső-Magyarországról, Erdélyből s a nemzetiségi vidékekről bejön a mamelukok zöme, az Alföld küldi a függetlenségi pártot. A Dunántúl termeli az antiszemitákat. (A habarékoknak nincs helyrajzi fekvésök, de nekik meg pénzök van.)

Erdély viszi ilyenkor a legérdekesebb szerepet, a szegény jó Erdély, melyet azzal csúfolnak három évig: »Erdélynek legbecsesebb az az országútja, mely Magyarországra vezet.« Igaz is, hogy ide járnak szerencsét csinálni az erdélyiek. De a választásokon megfordul a kocka! Földönfutó magyarországi jelöltek ott hajtják le fejüket a bizalom vánkosaira, vagy legalább megkísértik lehajtani. A »hivatalos kerületek« is ott, a kies hazában fekszenek.

Mesterségük szerint felosztva, legtöbb jut be a Házba azokból, akik semmi mesterséget sem tanultak. Azután a prókátorok következnek, ezekből mindég van vagy negyven az újságírókból körülbelül húsz szokott bejutni, a papokból huszonöt, a mágnásokból negyven-ötven, a legnagyobb rész még mindig a dzsentri.

Egyes meglepő bukások majd mindig történnek, de ezeken mindig segít a kormány; egyes meglepő skandalumok is mindig esnek, de ezeket fel sem veszik az igazoló bizottságok.

Róth Pál azzal tette magát híressé, hogy mandátum helyett tévedésből egy háromezer forintos kontót nyújtott be a Ház elé.

Az egész ország kacagott ezen, de azért Róth Pált mégis igazolták. Majd a szentendrei botrányos lélekvásárlás került sorra. Az egész ország dühösködött azon, de azért Krausz Lajost is igazolták.

De ha mindezért szidják és becsmérlőleg hasonlítgatják össze képviselőházunkat az idegen parlamentekkel, mindég eszembe jutnak az itt járt singhaliak, akik így szóltak:

- A bécsi nőknél szebbek a pestiek, de hiába, még ezek sem olyanok, mint a mi singhali menyecskéink.

A Ház amilyen, olyan, a mienk. Elég jó az nekünk, mert hisz a mi ízlésünk.




A SZÍNHELY

Az új Tömő téri gót palota, melyről azt híresztelik azok, akik megszavazták, hogy a legszebb épülete lesz a fővárosnak, csak tíz év múlva épül fel, ha ugyan közbe nem jönnek holmi bazilikai fátumok.

Egy évtized parlamenti története tehát még a Sándor utcai országházban játszódik le, melyhez két évtized emlékei tapadnak, s melyet már megszoktak a honatyák, kiknek nehéz érzés lesz onnan elhurcolkodni.

Mert a megszokás sehol sem olyan nagy úr, mint a mi keleti fajunknál. Ott van rá érdekes esetnek az Urbanovszkyé, aki a fúzió alkalmával, mikor arról volt szó, hogy klubhelyiséget változtat a két fuzionáló párt, s a régit esetleg egy harmadik párt bérli ki, nagy aggodalmakat állott ki, míg végre sok lelki tusa után abban állapodott meg:

- Én nem mozdulok egy tapodtat sem. Ahhoz a párthoz állok, amelyik ide jön.

Jellemző vonás nálunk e makacs ragaszkodás a régihez. (Ebből magyarázható meg, mért törik magukat, még ebbe a régi házba olyanok, kiknek nem ártana bevárni az újat, míg fölépül).

Nem csoda, hogy mindjárt ideiglenesnek szánták, mert bizony vékony dongájú épület, mely közönséges bérháznak néz ki kívülről. Ha nem volna ott a homlokzatán az országcímer, senki sem gondolná, hogy itt lakik a legnagyobb úr, a nemzet.

Ámbár eleget hirdeti az országcímeres botú, medvebőrsüveges kapus is, aki a bejáratnál ácsorog. Nehéz hivatal az övé. Ha a nagyságos urak már azért is panaszkodnak, mert ülnek a hazáért, mit szóljon ő, ki állva szolgálja az országot?

Pedig nem tartja magát kisebb perszónának náluknál, mert szó, ami szó, képviselő van vagy négyszáz, de portás csak egy van az országházban. Süvegét legfeljebb a nagy kapacitások előtt billenti meg, mikor a lépcsőzeten jobbról-balról felsétálnak mellette, mint köpűbe a gyülekező méhek. (Here a nagyobb részük.) Érkező kocsinak, mielőtt kinyitná, jól megnézi előbb az ajtaját; hozzá sem nyúl, ha csupán szőlőtőke [15] van rajta, s nem koronás címer.

Kerüljünk beljebb. Ami a belső berendezést illeti, az meglehetős. Kicsiben megvan minden, ami szükséges. Távírda posta, büfé, elnöki, háznagyi és gyorsirodai helyiségek, csak a könyvtár szorult ki árván szanaszét; nemcsak a jobb és keresztfolyosóra jutottak üveges könyvszekrények, de a büfébe is. Jó gondolat különben együvé tenni a könyveket a borospalackokkal. Így legalább sokat vannak együtt a képviselők is a könyvekkel.

Azonkívül meglehetős közömbös viszony van köztük. Sem a könyvek nem háborgatják a képviselőket, sem a képviselők a könyveket.

A könyvtárnok (kivált a néhai Bassó) sokszor csörgette a folyosókon ingerkedve a kulcsokat, hogy olvasót fogjon, de sikertelenül. Nem akadt horogra más, csak Pulszky Ágost, Szilágyi Dezső, Berzeviczy Albert, Láng Lajos, Grünwald Béla és Lánczy Gyula. De ezek közül is az utóbbi abban a gyanúban állott, hogy csak azért vesz ki könyveket, hogy a könyvtárnoknak örömöt okozzon, s tudományos voltát szemlélhetővé tegye: a hóna alatt hordja a folyosókon, s azután visszaadja érintetlenül.

Ha valamelyik sokáig nem jött új könyvekért, aggódni kezdett miattuk. »Talán betegek, talán valami rossz munkán utálták meg az olvasást? Ej, ej, mi történt ezekkel?«

Annak is örülni tudott, ha valamelyik képviselő elhozta vagy hazaküldte a kölcsönvett könyveket. Olyan érzés volt az neki, mint akinek a gyermekei térnek vissza a nevelőből; megsimogatta őket, leverte róluk a port, beléjük kacsintott, s csak azután tette vissza gyöngéden a helyükre.

Szíve repesett örömében, ha néha Tisza Kálmánnak kellett valamely mű.

- Nagy dolog készülődik - szólt hunyorgatva pajkosan, bizonyos titokzatossággal. - A »generális« az ágyúit tömi... erősen tömi.

A legnagyobb dicséret az volt tőle, hogy valaki »olvasott ember«, Bismarckra is csak annyit tudott mondani, ha róla beszélt.

De ne foglalkozzunk az olvasottsággal, mert az itt nem numerál, és nemhogy használna a illetőknek, inkább árt. A praktikus politikusok, mint például Tisza Kálmán is, úgyszólván eltitkolják, vagy legalább óvatosan kerülik az auktorokban való jártasság látszatát. Tiszánál csak véleményének érettségéből érzik, hogy tanulmánynak kell lennie mögötte.

Csapjuk be hát mi is a könyvtárajtót, s nézzünk be a többi helyiségekbe. Mégpedig kezdjük a tanácstermen, melyet három hosszú, rovátkos ablak világít meg felülről. Puritán egyszerűségű, de annál több a cikornya a beszédekben. Ha elmondjuk, hogy a képviselők tölgyfából faragott, zöld bőrrel bevont padokban ülnek a kör alakú teremben, s ha hozzátesszük, hogy az elnök zöld mennyezet alatt unatkozik, feje fölött a magyar címer és egy rossz karikaóra, mely mindig késik egy negyedórával, előtte a pulpituson hatalmának jelvényei, a szerencsétlen csengettyű, továbbá egy látcső, a féllábon álló elnöki kalamáris és egy fehér zsebkendő (az elnöki könnyek letörlésére), akkor éppen semmi sem lett elhallgatva.

De nem az elnöki szék a legirigyeltebb, noha az van a legmagasabban, hanem lent a piros bársony karszékek szurkálják a magyar embert legjobban. Ezek a célpontok. Ezek felé mosolyognak jobbról, ezek felé fenyegetőznek balról, s ezekre veti aranyozó sugarait a nap felülről.

Közepütt a tisztáson, a gyorsírók rekesztéke mellett áll a sokat emlegetett »Ház asztala«. Ezen fordul meg a legtöbb limlom az ország valamennyi asztalai közül. (Ebből még Hatvani professzor sem csapolhatna tiszta bort.)

A körben futó padoknak, melyek szekciókra vannak felosztva, csupán egyetlen említésre méltó specialitásuk van, hogy a Deák Ferenc hajdani helye ki van vágva kegyeletből.

Noha a babona már nem járja, mégis feljegyezzük az Éber Nándor esetét, aki 1883-ban szórakozottságból Deák helyére ereszkedett, és abban a pillanatban a Ház nagy ijedelme közt kétrét hajolva, lábait a magasba meresztve bukott a földre. Mintha Deák Ferenc szelleme taszította volna le: »Eredj innen a helyemről«.

(Kár, hogy a miniszteri párnákban nincsenek olyan dzsinnek, akik eltaszítanák a nem odavalókat.)

Mit szóljak még a tisztelt színhelyről? Elmondjam-e, hogy esős időben nehol beszivárog a mennyei áldás. Szidjam az akusztikát? Hangot adjak a gyenge hangúak és a köszvényesek panaszainak? Hisz ezek mindenütt találnak kifogásolnivalót! Akik a folyosón vannak, azon panaszkodnak, hogy fullasztó gőz gomolyog ki a teremből a folyosókra, a terembeliek pedig azon sopánkodnak, hogy tűrhetetlen szivarfüst szivárog be a folyosókról a terembe.

Elöl a korridor baloldalán a ruhatár van, hová háznagyi szabályrendelet szerint csak a képviselők akaszthatják felöltőiket és kalapjukat.

Azért mondható sikerültnek egy fiatal hírlapíró ötlete, midőn a miniszterelnök - bizonyos teljesített szolgálatok után - megkérdezte tőle, mit kíván a maga számára.

- Magamnak semmit, kegyelmes uram, hanem a kabátomnak kérek egy szöget a Házban.

Meg is lett a szög (amihez kabátról is nyilván a miniszterelnök gondoskodott).

Künn az épület előtt, ha ülés van, négy-öt fiáker áll. Csak a beavatottak tudják, hogy a leszerszámozott, lelógó fülekkel szundikáló gebék még a törvényhozási apparátushoz tartoznak.

Ezek szállítják szavazás esetén a távollevőket. Az élelmes »hajcsárok« és fürge galoppinok ismerik a barlangokat és búvhelyeket, hogy a nyáj egyes tagjait hol lehet a nap bármely órájában megtalálni.

Ha veszély van odabent, a négy fiáker egy óra alatt beliferálja voksokban, ami hiányzik - a többséghez.




A FOLYOSÓ

Víg élet volt itt valaha régen. Mikor még nem fáradtak bele az emberek annyira az alkotmányba, mikor egyformábbak is voltak: nem tarkította annyi kapaszkodó és felkapaszkodott úr a csoportokat.

Kevesebb hiúság volt és több kedély. Derült világa volt a parlamentnek.

Mindenki azon törte magát, miképp lehetne kellemesebb a többinek; most azon igyekszik mindenki, hogyan előzhesse meg a többit.

Szontagh Pál, aki már akkor köztiszteletben állt, verseket faragott kulináris latinsággal az egyes szónokokra:

Si loquitur Babes, nihil inde solatii habes
Quae loquitur Borlea, mortificant te ea
Dum loquitur Hilibi, praestat esse alibi.

(A versek elpusztultak; a Borleák, Hilibiek, bár más néven, megmaradtak.)

Unalmas szónoklatok alatt ott künn adomázott Deák Ferenc, ott bent pedig még maga Horvát Boldizsár is azzal mulatta magát, hogy komoly német költeményeket áttravesztált magyarra elmésen, de úgy, hogy aki azokat azután valaha komolyan hallotta németül, fölkacagott rajtok. Nevetségessé tette a német poézist. (Úgy ártott a németnek, ahogy lehetett.)

Ma már mind ennek semmi nyoma. Elsavanyodott arccal járnak-kelnek ott egymásra bámulva a követek. Bizonyos száraz, rideg hangulat ömlik el az egész képen. Valóságos téli tájék.

Ha valaki felnyitja a száját: az bizonyára a sztenografusoknak szól.

Akinek valami ideája van, az azt kuporgatja, titkolja, nehogy más ember kitalálja, és az csináljon vele furorét; akinek pedig nincs ideája, az azt úgy el tudja palástolni, hogy egy egész életben találgatni kell, hogy ugyan miről gondolkozik?

Az emberek nem tudnak sem haragudni, sem örülni annyira, mint régen, sem nem melegek, sem nem hidegek, hanem - kivált a mamelukokon az látszik - mintha élni is csak azért élnének, mert Tiszának okoznak vele örömet.

(A habarékokkal még rosszabbul áll a dolog, mert azoknak még az a hitök sincs meg, hogy egzisztálásukkal valakinek örömet okoznak.)

Hanem a napok mégis fogynak, múlnak, s a törvény hozási gépezet forog rendesen, elkényszeredett, unalmas zakatolással.

Mundus se expediet. Amikor a tanácsterem unalmas, akkor a folyosó bizonyosan mulatságos és viszont.

Ah, jó folyosó! Még így kesernyésen is te vagy a legcsábítóbb, a legnagyobb vonzerő! Hány tarka jelenet képe tolul az emlékezet elé. Szóváltások, párbajkihívások, összeesküvések. (És a folyosó-forradalmak sokkal veszedelmesebbek a klubforradalmaknál.)

A tanácskozóterem csak a színpad, ott játszanak; hanem a folyosók a kulisszák, itt festik ki magukat a szerepükhöz.

Valaha (mikor még csak »tekintetes urak« voltak a képviselők, a Szentiványi elnöksége idejében) nagy volt a különbség a bal és jobb folyosórész között. »Tigris« a világért sem ment volna át a túlsó oldali folyosóra, mert azt mindjárt gyanú alá vették, hogy disszidenskedik, s a mameluk is nagy ritkán vetődék a baltájékra, csak ha kénytelen volt a »piros szoba« miatt.[16]

Ma e tekintetben sokkal szelídebbek az erkölcsök. A régi feszesség megszűnt. A közösügy öregebb lett. Az egyik párt hozzátörődött apródonkint.

A másik pártban pedig sokan vannak már, akik vállat vonnak: »Hiszen nem mi csináltuk!«

A bal folyosó elveszté vad jellegét. Szabadon járnak-kelnek a legkülönbözőbb természetek. Istóczy akárhányszor tér ki a pokrócon Wahrmannak. Az öreg Prileszky ellenzékiekkel karonfogva végzi rendes sétáit, miután otthon megitta a rendes marienbadi vizét. Helfy kezet fog a miniszterekkel, s igen nyájasan mosolyognak egymásnak a szeme közé. Szalay Imre nem átall szóba állni Tisza Kálmánnal sem, ha úri kedve tartja.

A jobb folyosónak azóta vége van. Csak a podagrás öregurak ülnek ki oda andalogni, s órákig nem szólnak egymáshoz egy szót sem.

Némi életet ide csak Szontagh Pál önt, aki maga mellé vévén »János fejedelmet«,[17] itt tartja néha udvarát, s akkor folyik az adomázás, hogy hossza-vége nincsen. A képviselők mind kicsődülnek. Péchy Tamás aggódva nézi, hogy: »No, most mindjárt nem lesz a Ház határozatképes.«

A túlsó folyosón sok grupp van. A középső ajtónál az antiszemiták székelnek. Többnyire Andreánszky Gábor viszi a szót vagy Szalay Imre, akinek a nadrágja rendesen tarka, de a kedve rózsaszínű. Egyik sem olyan rettenetes, mint aminőnek a Lipótvárosban képzelik.

Bizonyosan itt künn ül valahol Pulszky papa is, panaszkodva, hogy a fiai leszavazták, vagy dicsekedve, hogy a fiai ellen szavazott. Gazdag szellemének sziporkáit, dús tapasztalatainak poénokba szűrt extraktumát pazarul szórja a hallgatók közé.

Valóságos lexikonnak használják az öregurat. Ha valaki valamit elfelejtett, vagy még meg sem tanult, őtőle kérdezi; memóriája majdnem olyan mesés, mint a Szontaghé, aki húsz év előtti tarokkpartikat tud elmondani hiteles bizonyossággal.

Az öregúr azelőtt vagy tudta a dolgot, vagy nem, de mindenre megfelelt, egy idő óta azonban, mióta a fiai (kik mind különböző párton ülnek) megnőttek, felosztotta köztük a tudományok országát, s ha valami jogi dolgot kérdeznek, mogorván förmed fel:

- Azt a Guszti tudja!

Ha ellenben művészeti kérdésben kérik tanácsát, bosszúsan int a kezével:

- Ej no, hisz az a Károly szakmája.

S magának önzetlenül csak a politika egy részét tartotta meg (azt a részét, hogy a szivarja hamuját szereti az oltárokra leverni) és a régészetet.

Pázmándy Dénes különös régiséget, egy botot hozott a folyosóra, tele csodálatos ákombákom faragásokkal.

Pulszky megnézi műértő arccal.

- Ez bambusz!

- Nem, ez sáfrányfa - válaszolja a tulajdonos.

- Igen, igen, valóban sáfrányfa - hagyja rá Pulszky. - Ez azonban rajta indus faragás.

- Nem. Ezek kínai betűk!

Eközben odalép Hoitsy Pál, s kérdi:

- Mit csinál, Feri bácsi?

- Ezt a botot határoztam meg ezeknek - mondja fölénnyel az öreg.

Még a hatalmas Tisza is, ha valahol elkeserítik, itt gyógyul meg a folyosókon, a saját talaján, a saját levegőjétől, vizétől. Az ismerős zigzugok, kedves fülkék hívólag integetnek feléje... a hívek és leghívebbek amint ott jönnek-mennek nyugodtan, zavartalanul: finom szatirikus mosolyával Csernátony Lajos, aki keveset beszél, de minden megjegyzése a »Revás«-ba való; hatalmas vaskos lépteivel Vizsolyi, a párt elnöke, finom, örökké derült arcával, huszárosan kifent bajusszal, fürgén, gondtalanul Horváth Gyula (akiről megvan írva, hogy olyan ügyesen tudja gruppírozni a semmittevést, mintha folyton lázas tevékenységben volna). Gróf Bánffy Béla meg-megáll néha, és gondterhelten vakarja meg őszülő fejét, örök felhő borong a homlokán, mintha folyton-folyvást azon töprengene: »Mit szól majd ehhez a generális?« (Bánffy Béla szereti az akciót; olyan, mint a vekker-óra, mely mindig ébreszt, de mindig vagy nagyon későn, vagy nagyon korán.) Az öreg Boér otthonosan, pamutból kötött házisapkában tipeg-topog; Széll Kálmánnak a leginfámisabb szárazság idején is fel van gyűrve a nadrágja.

Tisza ami híveket elveszít a tanácsteremben, visszaszerzi a folyosón, ahol ügyesen tud az emberekkel szincerizálni. Hol egyiket, hol a másikat szólítja meg, s félreinti valami fülkébe, beszélget velök, meglehet, hogy csak az időjárásról, de az azoknak mégis jólesik.

Mondják, minden nagy ember veszít közelről, Tisza hát nem nagy ember, mert ő nyer közelről. Akik jól ismerik, azok ragaszkodnak hozzá a legjobban.

Tisza olyanforma lehet, mint a róna Petőfinek: csak jó ismerősei előtt veti le fátyolát. De ha leveti, akkor ez az arc nem hideg többé, vonzó melegség derűje önti el a széles homlokot, s nagy szív sugárzik ki az üveggel fedett szemekből.

A mamelukoktól sokszor lehet hallani bizalmasan:

- Engem csak a Tisza személyéhez való ragaszkodás tart a pártban.

(Pedig sokkal szebben hangzanék megfordítva, ha az elvek tartanák ott őket.)

A hajdani kormányelnökök alatt közvetlen közelükből terjedt a hidegség kifelé. Rendesen az intimusok kezdtek legelőbb foszladozni, de a messzebb eső gyűrűzet visszanyomta őket. Tisza alatt meg van fordítva, s innen hatalmának állandósága. Tisza legbensőbb környezetéből a ragaszkodás melege árad kifelé; a tovább eső rétegekben természetesen mindég lanyhább, de ahol már a hidegebb szél fúj, az oly messze van, hogy a »generális«-nak nem árthat.

Külső modora szögletes és ügyetlen, úgyhogy ha valami idegent visznek hozzá, a jóakarók rendesen figyelmeztetik: »De meg ne ítélje egyszeri látásból, mert Tiszát sokáig kell ösmerni, hogy élvezhesse.« Kár, hogy hozzá nem teszik: »Nekünk magunknak is tíz évi mamelukoskodásba került.«

Hanem az igaz, nagyon megszerették, kivált még a tíz évnél is régebbiek. Pedig miért? Hogy jó bánásmódja van? Hiszen a többi miniszterek majd elolvadnak a nyájasságtól. Bedekovics előre köszön a kapusnak is; Kemény Gábor két kiterjesztett karral hatol be a folyosón át a miniszteri szobáig, s a két kiterjesztett kar arra való, hogy útközben, mint két gép, a mamelukok kezeit szorongassa; Szapáry arca csupa cukor; a Széchenyi szeme édes méz - és mégiscsak Tisza tud bánni a mamelukokkal.

Ennek nem lehet más nyitja, minthogy van egy erénye: keveset ígér, és abból sokat tart meg, a többi miniszterek sokat ígérnek, és abból keveset tartanak meg.

És hogy van egy hibája: a fúzió után el tudta felejteni, kik voltak az ellenfelei, de nem tudta elfelejteni, kik voltak a barátai.

Ez kapcsolja hozzá táborát, de sok fogyatkozása is innen ered.

Különben nem való a folyosón komoly dolgokról beszélni. A napfény széles sávokban szűrődik be a nagy üveglemezeken át, kivált déltájban pajkosan táncol a vastag szürke szőnyegen, egy-egy arany pántlikával keresztülszeli a magasban koválygó füstfelhőt is több helyen. Vidám kacaj csendül meg innen-onnan. Viháncolás zaja hallatszik a büféből. Az vagy Odescalchy Gyula lesz, vagy a jámbor Rónay János. Ni, itt gurul Göndöcs apó is. Nosza, meg kell a kezét nézni, ha rajta van a nagy gyémántgyűrű, akkor az annak jele, hogy ma beszélni fog.

Amott a Ház gyufatartójának tájékán Jókai Mór évelődik az ellenzékiekkel.

- Könnyű nektek, nyugodt lelkiismerettel feküsztök le mindig; ha jót indítványoztok, azért, mert jót találtatok ki, ha rosszat, azért, mert úgysem lesz belőle semmi.

A homályos keresztúton, hol a könyvszekrények között vezet az út az egyik folyosóról a másikra, örökös gáz ég piszkos, vörhönyes lánggal. Innen nyílik a többnyire néptelen olvasószoba. A homályos sikátor a suttogóknak jó. Ha ugyan itt meg nem zavarják őket közelgő léptek, »tip-top, tip-top«. A derék Kőrösi sántikál nagy előszeretettel ezen a tájon.

A folyosó nemcsak a bent unatkozó képviselők menhelye, hanem a kimaradt képviselők leshelye is. Itt a legcélszerűbb bevárni a haláleseteket. A folyosó halálmadarai meghallják, hogy hol, mikor ürül kerület. Hogy vannak az otthon fekvő betegek. Itt a szemük előtt sorvadnak el a fennjáró hektikus képviselők, akik görnyedten és köhécselve futnak át a folyosón a terembe, hogy a füst ne fojtogassa őket. Az exképviselők összenéznek ilyenkor: »Ejh, ez sem húzza már sokáig!« Tagadhatatlan, ez is egy neme az élvezetnek.

Ezalatt belülről az elnöki csöngettyű és a villany drót gyakran zizeg, riadozik, sikongat, csakhogy a folyosót nem olyan könnyű már most becsalogatni, mióta megvan ott künn a beszéd-mérce, mely új találmány, megmutatja ki beszél, és ki fog ezután beszélni.

Az élénkebb érdeklődés a tárgytól és a szónoktól függ. Olyan tárgy nálunk, mely váratlan fordulatokat nem hozhat, s melyet pártcélokra kizsákmányolni nem lehet, senkit sem érdekel, s az olyan szónok, aki nem személyeskedik (hacsak nem a nagy szónokokból valamelyik), hallgatókra nem számíthat.

Még a kiváló szónokok közt is nagyon szigorú az osztályzat.

Garasos cigarettát el lehet dobni Horánszkyért is, Istóczy megér egy kabanost, Grünwald egy kubát. Szilágyiért akárhányszor láttam félig szítt brittanikákat eldobva, Apponyiért, Tiszáért, Jókaiért elhajítanak pompásan szelelő regalitásokat, de egy bock erejéig terjedő orátort nem szült a mostoha kor.

Hogyisne! Rossz csere volna egy szónokért száz csevegőt hagyni itt! Ott bent a jó barátok is ellenségek, ha különböző párton vannak, s közbeszólásokkal ingerlik egymást, künn az ellenségek is jó barátok; sőt itt, a barátságos füstfelhők között, a nyájas zsibongásban, még az újságírók is összebújnak meghitt bizalmas suttogásra. Mondja is nekik az arra menő Csernátony:

- Úgy, úgy! Szeressétek egymást fiúk, mert más úgysem szeret benneteket!

Nézzünk szét még egyszer. Mert a folyosó, éppúgy, mint a terem, minden percben más-más. A tanácsterem ajtai minduntalan nyílnak és záródnak a kijövők és a bemenők után. Egyenkint szállingóznak ki és be a beszédek alatt. Egy-egy beszéd után valóságos népvándorlás van, s igen gyakran megesik, hogy akik a Vámos beszéde alatt »folyosó« voltak, azok válnak a következő szónok alatt »teremmé«, s a Vámos volt hallgatói folyosóvá. (De azt már nem árulom el, hányan vannak ilyenkor a folyosón.)

Hát mondom, nézzünk szét még egyszer. Mennyi érdekes tipikus alak! S majd mindenikhez fűződik valamely tréfa vagy esemény.

Az a magas, nyúlánk fiatalember Szereday Aladár. Ezt egyszer fajd helyett lőtték meg Erdélyben. Akivel beszélget, az Damokos, volt képviselő. Ezzel meg az történt, hogy mikor a király cercle alkalmával, miután előbb a körülállókkal a vadászatokról beszélt, hirtelen hozzá fordult azzal a kérdéssel: »házas ön?«, ő abban a hitben, hogy azt kérdezi, ha vadász-e, hirtelen odafelelt: »néha-néha felség«.

Aki most szegődik hozzájuk harmadikul, az a közbülső Pulszky. Természetesen őhozzá is tapad elég sok vidám ötlet. Tőle kérdezte csipősen Gablentz, miután már egy óra hosszat tanácsokkal tömte hadászati dolgokban: »Ugyan kérem delegátus úr, milyen csatákat vezényelt már?«

Hosszú korom bajuszát pödörgetve ott ődöng a »csontbáró« Orbán Balázs, Thaly Kálmánnal karonfogva, aki talán éppen most közli vele azt a történelmi fölfedezését, hogy a kurucok olyan derék legények voltak, mikor karóba húzták őket, még ott a karón is pipáztak.

A büfé felé húz Bánffy György, az operettszerző, akit azzal haragítanak, hogy a zene elsősorban úgy érdemel figyelmet, mint »hajnövesztő szer«. (Innen van a zongoravirtuózoknak a nagy hajuk.)

Csak említeni kellett a nagy hajat, s már elénkbe lógázza magát Herman Ottó, akit a nagy haj és a pókok tettek híressé, de nagyon lassan, mert nálunk még az ilyenfajta tudományt hiábavaló szőrszálhasogatásnak tartják. Mikor az erdélyi ember előtt dicsekedett, hogy tizenkét pókfajt talált a környékükön, az kételkedve rázta fejét:

- Ugyan, ugyan, hiszen az egész világon csak háromféle pókfaj van, a közönséges pók, a keresztes és a kaszáspók.

- Már a szeme is más mindeniknek, - bizonykodott Herman.

- Ugyan, ugyan, hiszen a póknak nincs is szeme.

Egyszóval ahány ember, annyi típus és annyi adoma. Ki győzné azokat elsorolni? Méltán mondják, hogy Magyarország az adomák és tréfák hazája. De hát még a folyosó? Az akkor valóságos puskaporraktár. Igaz, hogy ez elmésségekben sok olyan puskapor van, amelyikkel már lőttek egyszer.

Az elmésségek és ötletek mellett itt virágzik legjobban a pletyka is. Ez a piaca. A képviselők olyanok, mint a kulcscsomag: szépen összecsengnek egy csomóban, de elválasztva mindenik más zárba tartozik. A társadalom sok osztálya van képviselve. Tehát sokat látnak, hallanak. S amit látnak, hallanak saját körükben, azt mind ide hozzák a folyosóra.

Aki ide leül teljesen tájékoztalanul, egy óra múlva offé lesz mindenben, ami a színházakban, a bürókban, a klubokban, budoárokban és a »Kék macská«-ban történt.

De amellett a tanácsterem működése is figyelemmel kísérhető, mert galoppinok és nyugtalan vérű képviselők folyton jönnek-mennek, s hirdetik, mi folyik bent, ki beszél, mit beszél.

De ezzel nagyon kevesen törődnek - mígnem végre megjelenik Podmaniczky Frigyes. Lihegve jön otthonról útiruhában. Biztos jel ez arra, hogy nemsokára megrezdül az elnöki telegram s valamelyik jegyző kikiált a folyosóra:

- Szavazás van!

Egy pillanat alatt betódulnak a teremajtókon, és halotti csend terül el a folyosó vidékein.

...Csak a teremőrök lépte cuppog a szőnyegeken, amint a hirtelen elhajigált füstölgő szivarvégeket szedegetik.




A GENERÁLIS

Így nevezik egymás közt a miniszterelnököt a mamelukok, mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességet: hogy követik éjjel-nappal, szárazon-vízen (de nem vízen és kenyéren).

Tíz éve uralkodik már fölöttük. Feje a piros széken fehéredett meg. Tíz éve uralkodik már fölöttük. Feje a piros széken fehéredett meg. Tíz éve eszi a legédesebb kenyeret, melynek a neve hatalom, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb.

E tíz év alatt sok mindenen ment keresztül, járt Szküllák és Kharübdiszek között, hajója zátonyon akadt, sziklához csapódék, ellenkező szelek szaggatták vitorláit, de mindent kihevert. Az történt vele, ami minden kormányelnökkel: hogy a hatalmi széken népszerűtlen lett, végre pedig az történt vele, ami soha egy kormányelnökkel sem: hogy a saját népszerűtlenségét a hatalmi széken élte túl.

A nemzet ráunt oppozíciót csinálni ellene, a sajtó belefáradt üldözésébe, mert nem ártott neki semmi. Utoljára belenyugodott mindenki abba a gondolatba, hogy ez már mindig így tart, isten neki, még leányágon is Tisza fog itt uralkodni.

Hanem azalatt a tíz év alatt meglehetősen megöregedett.

Lássuk csak, milyen! Nem lehet mondani, hogy szép ember (ámbár, ha szavazásra kerülne a sor, arra is többsége lenne), de azt sem lehet mondani, hogy rút ember. Nincs rajta semmi különös, de az is igaz, hogy nincs rajta semmi közönséges sem.

Hosszú, sovány alak, hosszúkás körtearccal, kissé bicegve jár, igen egyszerűen öltözik. Sárgásfehér szakálla legyező alakban környezi állát, ősz haját fölösleges hosszúra növeszti, és e fölösleggel takarja el a deficitet.

Tegyük hozzá még e képhez azt, hogy szemeit többnyire sötétszínű szemüveg födi, s ez ad csontos, szögletes arcának némi fagyasztó ridegséget; meglehet taktikából viseli, mert szemeinek őszinte, majdnem szelíd fényével nem bírna tábora felett uralkodni. De így azt sejthetik, hogy barna szemüveg alatt villámok laknak. Ha végül megemlítjük még históriai nevezetességű pislogását, teljesen készen vagyunk az arcképével.

*

Gróf Andrássy Gyula idejében két udvar volt Magyarországon. Az egyik a bécsi Burg, a másik az »Angol királyné«. Ha a miniszterelnök ki akart vinni valamit, előbb el kellett utaznia Bécsbe, s ott kérni rá a jóváhagyást, mikor pedig Bécsben készen volt, még hátra volt a másik hatalom, az öreg Deák Ferenc az »Angol királyné«-ban; ha az is beleegyezett, akkor miniszteri tanácsban kezdődött el a csata a többi hatalmas hét miniszterrel, kik mind a maguk esze szerint szerették volna igazgatni az országot.

Roppant mulatságos dolog volt az így.

Deák, aki előre belátta, hogy ebből nagy kollíziók támadhatnak, Kandó Kálmánt a következő hatáskörrel neveztette ki miniszteri tanácsosnak:

- Te pedig arra fogsz ügyelni, hogy mi Andrássyval össze ne vesszünk. Ha gorombaságot üzen, vagy én üzenek valami erőset, annak te útközben szép formát találsz.

Úgy is lett. Ha az öregúr azt mondá valamire mérgesen: »ez ostobaság, ebbe én soha bele nem egyezem, mond meg Andrássynak, ezt ne próbálja tenni«, azt Kandó már úgy adta elő a miniszterelnöknek:

- Kegyelmes uram, beszéltem Deákkal, alapjában helyesli propozíciódat, de ez idő szerint, úgy vettem ki, még némi aggályai vannak.

Tisza mint ellenzéki vezér, figyelmes szemlélője volt e kormányzási mizériáknak, s mihelyt a hatalomra került, első dolgának vette, megszabadítani magát a kapacitásoktól.

És ez igazán fényesen sikerült neki.

Megalakította, apródonként összeenyvezte a »néma minisztérium«-ot, megannyi clercet, a legkényelmesebb, legszürkébb apparátust, mely valaha létezett. Tisza proponál, s ők bólintanak rá egyet, vagy pedig ők proponálnak, de Tisza előleges beleegyzésével. Megszokták, hogy Tisza cselekszik mindent, Tisza oltalmaz mindenkit. Ha valamelyik miniszternek a torka fáj, nem a patikába szalajtja a lakájt, hanem Tiszához... alkalmasint ő rendel neki még vizikátort is... Hát a párt?

A pártból kiveszett lassanként minden önállóság, sokkal jobban mint Tisza szeretné. E nagy ember lapító súllyal nehezedik rájuk szellemével és egyéni tulajdonaival. Nekik azt kellett volna látniok ebből, hogy nagy ereje van, de ők csak azt nézték ki, hogy őnekik semmi erejök sincs.

Mindenki kicsinek kezdte magát érezni és kicsi maradt. A régi nagyságok szemlátomást apadának; s elkedvetlenedve maradoztak el, vagy pedig lustán hagyták maguk fölött röpülni a devalváló időt.

Mindinkább megszokták ők is, hogy Tisza gondolkozzék, s tegyen mindent. Gondolták magukban ázsiai nyugalommal:

- Hiszen az ő dolga, egészen. Ha rosszat csinál, magának csinálja, ha jót csinál, nekünk csinálja. Minek ütnénk bele az orrunkat?

Tisza még egy darab ideig közlé terveit egyikkel vagy másikkal, de mikor észrevette, hogy azok, mielőtt nyilatkoznának, az ő véleményét fürkészik, hogy azt adhassák tanácsképpen, abbahagyta ezt a fölösleges formalitást is s azóta lett a szó szoros értelmében »generális«.

A generális nem konferál, csak határoz.

A párt nem disputál, csak szavaz.

Gróf Bánffy Béla, mikor egy ízben a kormány plánumát kérdezték tőle, rezignáló humorral fejté ki a párt helyzetét.

- Tisza nem szól, kérem, soha semmit, s ebből két jó dolog következik. Egy az, kérem, hogy mi semmit sem árulhatunk el, és más az, kérem, hogy mi mindnyájan mindent tudunk, mert többet semmit sem tudhatunk.

Így lett, hogy Tisza ugyan most is növeszti a pártját, de csak azért, amiért a hajat, hogy imitt-amott a kopaszságot fedezze vele.

S így lett, hogy Szontagh Pál a »skíz«-t nevezte el finom gúnnyal »pártunk kimagasló alakjá«-nak.




A KARZAT

Össze sem bírom számítani, annyiféle karzat van. Hölgykarzat, képviselők karzata, főrendiek karzata, írói karzat, idegenek karzata és ifjúsági karzat. Ez kivált téli időben van tömve, mikor a szegény emberek melegedni jönnek oda, de nem úgy értem, hogy a beszédektől.

Természetesen legszebb ezek közt a hölgykarzat. Még pedig legszebb olyankor, ha az országház kapuján ki van téve a tábla: »A karzati jegyek mind elfogytak«. A zsúfolt karzat biztosan jelenti a zsúfolt Házat is, mert akkor valami érdekes esemény vagy érdekes szónok van napirenden.

Nem akarom vitatni, hogy azokban a rekesztékekben is lehet sok följegyzésre méltót találni, ahol a férfiak ülnek, ámbár egy-egy Haluska János, köhécselő főispán vagy gróf még nem olyan látnivaló, amiért érdemes volna a gukkert elővenni a fiókból.

Néha ugyan vetődik hozzánk valami idegen nevezetesség, máskor torzonborz vidéki deputáció költi fel a figyelmet. Közönséges napokon azonban ki ül ott? Nehány ismeretlen ember és nehány megszokott ösmerős. Majoros István vagy Farkas Károly. Ha fekete zászló lóg odakünn, akkor feltűnik egy-két gangos bajusz, és pirospozsgás ábrázat is a láthatáron: eladó kortesek fiziognómiája.

De a legállandóbb alak, a legfigyelmesebb hallgató Ivánka Zsigmond, akinek a helyére majd emléktáblát fog kelleni csináltatni:

Itt üldögélt sok esztendeig
Ivánka Zsigmond

Olyan szenzációs esemény a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, mint aminő tavaly történt, hogy a karzatról egy egzaltált asztalos lekiáltott:

- Pusztuljatok innen hazaárulók, akik az országot eladtátok a zsidóknak!

A teremőrök gyorsan eltuszkolták.

- Szörnyűség - sopánkodék Péchy -, hogy ilyesmit mer, pláne a karzaton! Idelent föl sem venném.[18] Hanem az ilyen szcénákért bőven kárpótol az örök tavasz, mely a hölgyek karzatán virít. Szép feslő rózsabimbók, kinyílt rózsák, kevély liliomok s szerény ibolyák egy csokorban. Valóban kéjes illat terjed felülről. Szép szemek mosolyognak szelíden, ha Hoitsy beszél vagy Fenyvessy. Rohonczyt és Andrássy Tivadart is szívesen hallgatnák, de ők nem beszélnek szívesen.

Kíváncsian hajlanak alá a kis fejecskék, mikor Szilágyi Dezső emelkedik fel, nehogy elveszítsenek, ha egyet is, apollói gesztusaiból. Apponyi Albert is kedvencük. A nők, hiába, mind ellenzékiek.

Gyönyörű kép az így néha-néha. A gazdag színpompa, vidorság, elevenség, a beszédes legyezők, melyek örökös mozgásban vannak, s mozgásukra egész kis szélvihar kerekedik.

Azonkívül, hogy Odescalechy Gyula és pártja nagy gyönyörűségét találja a hölgykarzatban, megvan a praktikus haszna is. Egy-egy hosszú beszéd alatt meg lehet bátran házasodni.

A fiatal képviselők felhurcolkodnak a magasba, s míg lent az öregek gorombaságokat mondanak egymásnak, addig ők csupán szépeket suttognak a lelkes honleányok füleibe. A csevegés zsivaja harmonikusan szűrődik le szelíd zsongássá, melyben oly jólesik az öregeknek lent szundikálni, mintha a méhesben volnának.

De nemcsak az úgynevezett obligát honleányok ülnek a karzaton, nemcsak a piknikek és bálok divatos királynői a mamáikkal, elvetődik oda sokszor egy-egy agg kisasszony, összetöpörödött anyóka az ország valamelyik széléről. Nyolcvan év hava fedi ráncos arcát. Egész a múlt század. Hosszú virágos wikler van a nagymamán, tenyér nagyságú ezüst csattal, Apafi Mihály korabeli főkötő barnállik feje búbján, s az arany foglalatú okuláré hozza neki közel a törvényalkotó urakat. Szeretné is megkérdezni a környezetétől, ha nem röstellné: melyik vajon közülük a palatinus?

Sokszor megesik, tavaly is megtörtént, hogy egy idősb nő elmerülve Tisza beszédének hallgatásában, miután az egy percre megállott a jegyzeteiben nézegetve, kihajlott a karzati sorompón, s a Ház nagy derültsége által követve, türelmetlenül kiáltott fel: »Halljuk hát, no!«

Évtizedek óta egy gyönyörű menyecske járt rendesen a karzatra. Szép, magas, délceg asszony volt, méltóságteljes nemes arccal. Pajkos képviselők elnevezték »Hungáriá«-nak.

Húsz év óta természetesen megöregedett a szép asszony, s sokat veszített bájaiból, de a karzaton még most is ott van rendesen. Még pajkosabb képviselők most már hozzáteszik a nevéhez: »Hungária, de a tatárjárás után«.

A karzatnak ez a része igen fontos tényező. Sokan beszélnek csupán a karzatnak, és sokan léptek a törvényhozói pályára, csupán a karzat kedvéért.

Mert Magyarországon két dologra jó a képviselőség. A jobbik esetben valami zsíros hivatalba jut ki belőle az ember, a rosszabbik esetben gazdagon megházasodik benne.

Nos igen, mondjuk ki nyíltan. Magyarországon senki sem azért lép valamely pozícióra, hogy ott megmaradjon. A járásbíró nem azért lesz járásbíróvá, mert tetszik neki ez a pálya, s mert a legszebb élet-feladatnak tartaná a szegény embernek szolgáltatni igazságot. Óh dehogy, ő septemvir akar lenni, vagy talán főügyész... ez neki csak átmenet. A képviselő sem azért jön be a Házba, mert erőt és ambíciót érez magában a törvények alkotásában résztvenni. Neki ez csak átmenet... a hely, ahonnan lesben várja a szerencsét. Az ügyvédség is átmenet, az alispánság is... Itt minden ember kénytelenségből van a maga helyén (de meg is látszik!), s csak átutazóban érzi magát. Örökösen kezeügyében van az útitáska, amely többnyire üres.

A karzatok közül a hírlaptudósítóké van a legjobban hozzáforrva a Házhoz. Kócos, torzonborz alakok ülnek itt, akik állítólag a közvéleményt szolgálják innen.

A bécsi előkelőbb lapok nehány tudósítója, egy csomó fiatal reporter (akik mindent jobban tudnak a lent ülő öregeknél, s minden tisztelet nélkül bíráskodnak fölöttük), s végre a molyette újságírók, a karzat habituéi.

A reporter csupa szem, mindent észrevesz, s pótolja a lent ülő sztenografok fogyatkozását. (Mert a gyorsíró olyan, mint a vak, mindent hall, de semmit sem lát.)

Hanem tagadhatatlanul legérdekesebbek e karzat ama régi alakjai, akik ott töltötték életük javát.

Némelyik itt őszült meg a beszédek hallgatásában. Mások már rég elhagyták a hírlapírói pályát, de a tudósítói karzatról nem bírtak leszokni. Megfoghatlan varázs van abban: aki ezt a levegőt megszokta, meghal, ha nem szívhatja tovább. Veterán képviselőknél tapasztaljuk, ha hosszan tartó képviselősködés után kimaradnak a Házból, hazamennek és meghalnak.

A Ház a nap, s e csökönyös hírlaptudósítók a bolygói. A gibicek. Megvannak a rokonszenves alakjaik, azoknak a sorsát, sikereit s az antipatikusok bukását lesik ott, minden fordulat izgatja őket, minden esély mulatságot okoz nekik.

A játék őnélkülök folyik, de ők annyira beleélték magukat, hogy azt hiszik, részök van benne. Hiszen csak egy kicsinyke korlát a válaszfal! Hányszor álmodják magokat oda...

S az álom néha beteljesedik. A tudósítói karzat alakjai közül nem egy bukkan fel a földszinten. Azt mondják, »kiülte a mandátumot«. De az álom csak álom marad. Aki a tudósítói karzatról jut be, megint csak visszakerül az oda. Por volt, por lesz megint.




A KÉT TÖRZSFŐNÖK

Mikor a két mérsékelt ellenzéki frakció egyesült két fej alatt, így okoskodtak köztük a tudákosabbak.

- Majd meglássátok, hogy gyümölcsöző viszony lesz. Apponyival fölfelé hódítunk híveket, Szilágyival lefelé.

Hiszen nem volt az rosszul kieszelve, hogy úgy legyen, mint a régi faliórákon: ha az egyik pondus fent jár, akkor a másik pondus lefelé ereszkedik.

Hanem a valóságban megfordítva ütött ki: Apponyi azért vesztett fölfelé híveket, mert Szilágyival van karonfogva, Szilágyi pedig Apponyi miatt vált kevésbé kedveltté lent.

A két vezér a szó szoros értelmében egymást koptatja. De mindkettő oly kiváló alak, hogy még mindig marad belőlük jobb időkre.

Tagadhatlan, az ő pártjukon vannak a nagy vagyon, nagy nevek és nagy hiúságok. Oligarchák és liberálisok, elégedetlenek és várakozók egy són és egy kenyéren.

Nehéz ilyen helyütt a vezényletnek mozogni s összetartani őket.

Jellemző megjegyzése volt valakinek, midőn Szilágyi Dezső egyik kitűnő beszédét mondotta az üzenet-vitánál:

- Szilágyi ma fényesen győzött.

- Hol? Kin?

- Itt a Házban - a saját pártja fölött. Ugyanezt teszi Apponyi is.

Beszédjeik az egész országban nagy hatást tesznek, de politikájuk nem tesz semmi hatást.

Megesik tehát, hogy mikor sokáig hallgatnak, Tisza, az örök birkózó, szinte feledtetni képes őket. Magok az ellenzékiek, mihelyt sokáig nem hallják fegyvereiket csörömpölni, csüggedten suttogják egymás között:

- Hiába, csak egy ember van itt ma: Tisza Kálmán.

A két törzsfőnök azonban rajta van, hogy ez ne igen gyakran történjék. Inkább ők ketten osztoznak meg a dicsőségen. (Tiszáé a hatalom, övék a dicsőség.)

S hogy soha össze nem zörrennek az osztozkodásnál, az a kormánypárti sajtó érdeme. Mert amikor Szilágyi van in floribus, a kormánypárti újságok kezdik kürtölni, hogy »Apponyi a nagyobb talentum«.

Ez akkor, úgy olvasd, a Szilágyi verőfényes hete. (Mert semmi oly erős, ami itt egy hétig el nem kopik.)

S egy hét alatt Szilágyi után okvetlenül felszólal Apponyi. A dicsőség ekkor rögtön az ő alakját önti el sugarakkal, s a kormánypárti újságok lélekszakadva írják: »Szilágyi a nagyobb talentum«.

A kormánypárti taktika manőverez arra, hogy a két összeenyvezett vezér el ne szakadjon, s egymást paralizáló súlyát el ne veszítse.




A KÉPVISELŐHÁZ MADARA

Nyári időben elégszer megtörténik, hogy a t. Ház helyiségeinek nyitott ablakain át egy csíz röpül be és a büfé vagy a könyvtárszobán át, csattogó szárnyaival egyenesen a folyosóra száll. A szegény kis csíz leül a magasan fekvő ablakok valamelyikének párkányára, s búbját igazgatva, kedves, bronzszínű csőrével, apró szemeivel értelmesen pislog, mintha a fel- s alásétálgató képviselők frondeurködését vagy vidám adomáit vigyázná.

- No, svindler, itt vagy? - mondják a képviselők a madárnak és a kalapjaikkal hessegetik.

De az föl sem veszi, legfeljebb szemecskéit hunyja be, mintha apró ónszínű hólyagokat húzna rájuk.

- Svindler! Svindler!

Ösmeri mindenki, vidáman szólítgatják.

A svindler föl sem veszi ezt a nagy, országos népszerűséget, egykedvűen kopogtatja az ablaküveget, s vájkál a ripacsos falban, ha pedig megunja magát, odább repül a bal folyosóról a mameluk-folyosóra. Emitt a napfény több, ott a szivarfüst kevesebb. A büféből kivezető csíkos pokrócon gyakran találhatni tortamorzsákat. A csíz már azt is tudja. Leereszkedik a magasból a kenyérkeresés e közmondásos talajára, s ugrálva keresi a morzsákat az agyonpuhított szőnyeg megereszkedett szálai közt.

Sőt megtette azt a vakmerőséget egyszer, hogy betolakodott magába a Házba, s leült az elnöki szék mennyezetére, fölül. A menny zöld szövetből van. Azt hitte a bohó, valami fán biggyeszkedik, s elkezdett csicseregni. Péchy Tamás kétségbe volt esve, miképp vonja meg tőle a szót, mert erőszakos rendszabályokat nem engednek a házszabályok. A jegyzőkönyvi megrovás az egyedüli ostor.

A csintalan csíz nem respektál semmit: mandátum nélkül jár-kél itt, ahol még a mandátumnak is harminc napig kell érnie, mint a vadkörtének. S dacára, hogy nincs mandátuma, mégis védi az immunitás. A kis svindlerhez a világért sem nyúlna senki. Az öregebb képviselők pláne bizonyos pietással nézik, s még cukrot is adnak neki a bonbon-stanicliból. Az indusok szent madara is megirigyelhetné parlamentünk kis madarát.

Pedig ez csak közönséges csíz. Mondják, a nagyapja valóságos kanári volt még. Úgy viszi és úgy fogyatkozik, mint a dzsentri. Az unokái bizonyosan már csak közönséges verebek lesznek.

De hát miért áll olyan nagy tiszteletben a svindler; itt, ahol semmit sem tisztelnek nagyon, ami nem miniszter, és miért nevezik svindlernek, annak külön kis története van.

A nevezetes madár tulajdonképpen nem a maga ura, hanem a képviselőházi házmester tulajdonát képezi, s valaha igen szépen jövedelmezett a gazdájának. Igen, igen, múltja van a kicsinek, s e múltja miatt tartják tisztességben a Ház urai, kiket emlékeztet valakire, aki itt ült, járt egykor közöttük, s e múltja miatt dédelgeti a házmester is a szép drótkalitkában melynek az ajtaja nappal mindig szabadon van hagyva. Ritka bizodalom egy madárhoz a XIX-ik században!

De kezdjük az elején.

Valamikor Lisznyai Kálmánt nevezték a »madarak pajtásá«-nak. De ő csak pajtáskodott, s versenyt énekelt velök; ő inkább konkurrensök volt. A madarak igazi jóltevője báró Kemény István.

Az pedig nagy szó ebben az országban, amelynek népe egyebet sem tett vagy tizenkét esztendeig, mint hogy egy madarat üldözött és szidott folytonosan.

Kemény István azonban nemcsak a madarakat szerette, hanem az embereket is. Ami sokkal nehezebb. Hogy rendkívüli ember volt, ezt képviselőtársai tudhatják a legjobban abból, hogy rendesen eljárt az ülésekre. Sőt a néhai Kemény István nemcsak kötelességből, de mulatságból is minden üres idejét a Házban töltötte, akár volt ülés, akár nem. Bement a háznagyi hivatalba, ha ott nem talált senkit, benyitott az irodába, s ha ott sem volt ember, elvégezte rendes sétáját a folyosókon úgy, mint üléses napokon szokta, vagy lement a szűk, sötét udvarkába, elbeszélgetni a házmesterrel, vígan lógázva kezében hírhedt esernyőjét, melynek nyelére ezt a keserű humorral komponált feliratot vésette: »óh, demokrata, ha tán eltulajdonítanád ezt az esernyőt, gondold meg, hogy az a szegény báró Kemény Istváné volt«.

Ilyenkor látott meg egy csízt a házmester kalitkájában.

- Mennyiért adja nekem ezt a madarat? - kérdé a házmestertől.

- Nem eladó, méltóságos uram, mert nagyon kedves jószágom.

De amit egyszer Kemény István föltett magában, ahhoz keményen tartotta magát. Hiszen ott a folyosói közmondás: hogy az erdélyi embernek minden sikerül, kivált ha még kálvinista is hozzá.

Nem tágított. Másnap is letipegett a kis udvarba a csízhez; ingerkedett, játszott vele, sőt cukrot is hozott neki a kalitkarácsok közé, amit a reggeli kávéjánál takarított meg neki.

- Hát mégsem adja ide azt a kis szürke legényt, mi?

- Ugyan minek volna az méltóságodnak?

- Szabadon ereszteném.

- Hüm! - dünnyögte magában a házmester. - Meggondolom. Biz'isten, meggondolom.

Néhány nap múlva aztán csakugyan megpuhult a szíve váratlanul.

- Isten neki, eladom hát a csízt a báró úrnak, ha már ennyire van. De nem válhatok meg tőle két forintnál alább.

Megadta persze a két forintot örömmel, s még aznap délben, valami unalmas szónoklat alatt lehívta barátait, hogy tanúi legyenek a csíz ünnepélyes kieresztésének. Még egy kis piros harasztot is kötött nyakára a báró, hogy szebb, különb legyen a többi szárnyasoknál.

S egész nap olyan jó kedve volt utána, mint mikor az ember valami adójavaslatra »nem«-mel szavaz; könnyűnek, boldognak érezte magát, madarat lehetett volna vele fogatni, amiért a madarat kiereszthette.

Hanem negyed-ötöd napra, mikor lement a házmesterhez, megint egy csíz volt a kalitkájában.

- Hát ezt mennyiért eresztjük ki, gazda?

- Egy forintért, méltóságos uram, mert ez már közönségesebb.

Megalkudtak a váltságdíjra, és azóta minden héten kétszer is szabadságoltatott csízt a mecsetes kalitkából: a bárónak mindig volt egy forintja erre a célra, a házmesternek pedig mindig volt csíze egy forintért.

... Azaz hiszen ugyanazon csíz volt az mindig. Az ármányos házmester úgy szoktatta meg, hogy egy kis röpködés után a szomszédos kertekben és udvarokban, visszajött, s magától röpült be a nyitott kalitkájába.

A dolog kitudódott később. De már akkor életbe volt léptetve a Csemegi-kódex; a kis svindler-madarat nem lehetett megbüntetni.




BENT A TEREMBEN

A tulajdonképpeni Ház mégiscsak azok a különféle alakú fejek, melyek könyökökkel alátámasztva, nagy rendezetlenségben tarkállanak a padsorokban, lankadtan vigyorogva, ásítva vagy morogva.

A hírneves politikusoké a vezénylet, de mégis az a névtelen tömeg a hatalom, az a törvényhozó test.

S ezt akarnám én lefotografírozni. De vajon lehetséges-e egy olyan testet eltalálni, melynek minden része örök mozgásban van. Ami e percben láb, az a másikban könyök, s ami tegnap száj volt, az ma fül.

A Ház olyan változó, mint az idő, sohasem az egészen, ami már volt, s mégis majd mindig ugyanaz.

Az egyének örökké változnak. Egyik jön, másik bukik. Ma ez van elöl, holnap amaz. A miniszterek, a népkegy és a két (jó és bal) szerencse labdái ők, de a Ház karakterét és kinézését egyiknek vagy másiknak letűnése vagy fölbukkanása nem változtatja s új színeket közbe nem vegyít. Hanem a megszokott szürke képben, hol a vezérek az élénkítő pontok, mégis vannak nélkülözhetetlen egyének, akik nélkül, ha ugyanaz lenne is a kép, más volna a háttér.

Kinek szerkesztenék vajon a jegyzőkönyveket, ha nem ülne bent Csanády Sándor, aki odajárul az elnöki katedrához, s tenyerét tölcsérformára csucsorítva, mély figyelemmel hallgatja azok felolvasását: nincsen-e bennök hamisság, s van-e »stélus«.

A házszabályokat érintő vitáknál mulatságos nézni, miként feszeleg Madarász József! A házszabályok az ő privát témája. A nagy közbeszóló, Szalay Imre is szükséges fűszer, de ha ő a gyömbér, akkor legalábbis sáfrány Lükő Géza, kinek összes orátori működése e címen szokott napvilágra jönni: Egy hang a baloldalon.

Jóízűen alszik az ülések alatt Bánffy Dániel és Göndöcs. A zúgást, tapsvihart, haragos ellentmondásokat szelíd méhecskék zsongásának álmodja.

Ivánka Imre szétterpeszkedik két könyökével, mint a terebélyes fa (úgyis ez a legkedvesebb hasonlata), és a gúnyos nevetést csinálja jól. Mert majd mindenki bizonyos szerepet visz. Kőrösi Sándor van beosztva falrengető hangjával a »Halljuk!« kiáltásokra. Prileszky Tádé a lelkesülésre alkalmas, nagy homloka megtelik ragyogással, és szemeiben fény gyullad ki, amikor akarja, Hegedüs Sándor incselkedni szeret grimaszokkal és kézintegetésekkel. Szlávy Olivér ajkrángatásai fitymálást fejeznek ki.

De a legfélelmetesebb parlamenti alak mégis az ellenzéké: a halavány Bölöny József, aki a kormánypárti szónok elé ül, s olyan művészien tud unatkozni és oly szerencsével ásít, hogy megkívánja tőle a Ház. A hatás okvetlenül az ő kinyitott szájába pottyan bele.

A terem más stúdió, úgy van berendezve, hogy az egész Ház (éppen, mint a lesti tótság) soha együtt ne lehessen. Éppen nem fehérlik annyi vizitkártya a szűkre mért ülőhelyeken, ahány képviselő van. Nem tudom én, mi lenne, ha egyszer valamennyien összejönnének? Ámbár ne beszéljünk lehetetlenségekről...

Különben minél népesebb a Ház, annál kiszámíthatlanabb a hangulata. Néha olyan szeszélyes, mint egy asszony, aki tudja, hogy hódítani akarják.

S képzeljenek önök egy asszonyt, akinek háromszáz szíve van! (Igaz, a madame-nak még ezenfelül háromszáz szája is van!)

Még csak megjárja, mikor vidám, izgékony, szeretetreméltó, de rettenetes és kiállhatatlan a migrénes napokon.

Föl nem lehet melegíteni, fázékony, nem érdekli semmi. Jókai regény-korrektúrákat csinál a beszédek alatt, Beksics angol szerzőket olvas, Darányi Ignác cukros mosolyokkal hajlítgatja fejét ide-oda. Szomjas, Boross és Iszákovics versenyt ásítoznak, Bornemisza István idegbántón rázza a lábát, melyet kilógat a padból, a kecskeszakállú Tolnay Gábor szemöldöke fölszalad a homloka legtetejére, Pater Zimándi csuklik, Szerb György úgy néz ki, mintha üveget fújna, a bagolyarcú Wahrmann élceket farag, s azokat papírcédulákra vetve, körözteti a környéken, Csernátony félig behunyt szemmel játszik a monoklija zsinórjával, Tisza Kálmán pedig úgy pislog ott hátradőlve székén, mint egy óriás csörgőkígyó, amely emészt. Kissé féloldalt hajolva, örökös ugrásra látszik készen, s ha hirtelen feláll vagy leül, olyan, mint egy kinyílódó vagy becsukódó bicska.

Egy nagy átható tekintettel szétpillantva a terem gömbölyű mezején, mint a különböző vetések, szembetűnően ütnek el egymástól külsőleg is a pártok.

A gyűrött, színehagyott kabátok a baloldalon, a jól táplált testek átellenben, bizonyos választékosság a középen. A függetlenségi párton még magyar ruha is akad: Csanády Sándor, Izsák Dezső, Rigó Ferenc, Orbán Balázs, a két Madarász még mind magyar csizmában szeretik a hazát. A mozdulatok ruganyossága, testtartás, járás mind elüt egymástól. De a legátlábolhatlanabb mélység a pártok között mégis a ruhaszabás.

Herman például ott, ahol van, megvan, de ültessük csak a bársonyos Gromon Dezső mellé, s azonnal botrányossá válik. Andrássy Gyula Gosztonyival karonfogva nevettető látványt nyújtana. Egyszóval a ruha sokat tesz: akin a ruha gyermekkora óta jól áll, arról biztos, hogy vagy mameluk lesz, vagy habaréki; akin nem jól áll, kénytelen szélsőbali lenni.

Lélekemelő példa volt erre a két Odescalchy testvér, a kormánypárti Gyula herceg a hetyke blúzával, s a szélsőbali Artúr herceg a patkós csizmáival. Amint megszűnt szélsőbali lenni, megbukott, valamint György Endre is ki-kimaradozik a Házból, mert nem tarthatja fenn magát a kormánypárton abban a ruhában.

A pártok még jobban különítik el az embereket szokásaikban, modorukban, mint az ágy, melyből származtak. Ha Nopcsa udvarmester két esztendeig lenne a baloldalon: fehérvári bicskát viselne a csizmaszára mellett. A pártoknak amalgamizáló erejük van.

De előbb említendő, mert magasabban áll (azaz csak ül) a pártoknál a jámbor Péchy Tamás, az elnök, aki Mekka felé - akarom mondani -, a miniszterelnök felé fordított arccal trónol a mocsárzöld mennyezet alatt, körülvéve jegyzői udvarától, melynek két válfaja van: az »igás« és a »parádés« jegyző. Ti. azok, akik dolgoznak és azok, kik az üzeneteket hordják a főrendiházba az ócska atillában, melyet még a Széll Kálmán testére szabtak egykor, s a molyette sastollas süvegben, a rozsdás fringiával. (Már csak ez az egy remanencia van a középkorból.) Az elnök hófehér, pecsétgyűrűs keze a csengettyű mellé van lapulva, álmos kék szemei mint az életunt toronyőré, kedvetlenül kémlelik a horizont.

A miniszteri székeken dús, ólomszín hajában kotorász gróf Szapáry Gyula; homlokát összeráncolja, szemeit szendén lesüti, mintha imazsámoly előtt fohászkodnék, gróf Széchenyi Pál. Táncolva jön át a mediumon a fürge Trefort és bonbonokat majszol. Magát összehúzva ül a vén Pauler. Bajuszát pödri a szép, délceg Fejérváry Géza, fumigatíve nézvén a sok cibilt, s mégis bizonyos irigységgel nyárspolgárias külsejű szomszédját, Kemény Gábort, hogy »istenem, milyen okos ember ez!« Csak egy miniszter van, aki örökké hallgat és örökké figyel: Bedekovics. Beszéljen Apponyi vagy Vámos, Istóczy vagy Cselkó Ignác, Jókai vagy Münnich, ő egyforma áhítatos csodálattal csügg rajtok, elöntvén kedves, keleties arcát az élvezet derűje. Örök rejtély lesz ő emiatt az utókor előtt, míg végre is úgy fogják megfejteni, hogy bizonyosan nem tudott magyarul.

Farkasszemet néz a miniszterekkel (kék pápaszemén át) az előkelő arcú Mocsáry. A jó öreg Irányi Dániel kezét mellényzsebébe dugva, kesernyés arccal hallgatja a szóáradat hömpölygését, csak néha igazít egyet-egyet a hajzatán, mely nemes alakban van két oldalt a homlokára simítva.

Közel ül egymáshoz Ugron Gábor és Herman Ottó, a két sebeket osztogató dalia, kik fegyveresen alusznak a pajzsaikkal betakarózva. A szomszéd mezőn két sisakos vitéz magaslik ki: Apponyi és Szilágyi. Csendesen ül helyén az előbbi, csak élénk szemjátéka mutatja, hogy figyel; Szilágyi nyugtalan, gyakran szól közbe, s arcvonásai és gesztusai folyton elárulják rokon- vagy ellenszenvét. Még izgatottabb, ha ő maga szándékozik beszélni: »Szilágyi trikóban van« szokták ilyenkor mondani.

Ugronék és Apponyi között barnállik a termékeny interpelláló: Olay Szilárd; az antiszemiták víg kedélyű bárója, Andreánszky Gábor, s a leghátul fehérlik galambősz hajával Lázár Ádám, a nagy szóöntő (akinek azonban mindent meg lehet bocsátani, mert nagyon szereti a hazát). A mérsékelt ellenzékiek és a szélsők közé beékelve virraszt a rosszul beretvált Szentkirályi Albert, a »rézsunt ereszkedő új csillag«.

Viaszkosvászna előtt könyököl Steinacker. A centrum két sarkát a »nevető ember«, Sághy és a »síró ember«, báró Huszár Károly szegik be. Hoitsy Pál a csillagokat vizsgálja - persze a karzatiakat. Mint a sózott halcsík, úgy vickándozik a kis cukros baba, Fenyvessy Ferenc, gyönyörködve nézegeti gróf Andrássy Tivadart, a mintát, s búsan a piros nyakú Ábrányi Kornélt, az utódot a díszjegyzőségben. A nagy bajuszú Orbán hol kijjebb ereszti egy likkal a nadrágszíját, hol beljebb kapcsolja aszerint, ahogy gyarapszik vagy fogy az animó az oráció alatt.

Honatyának a legszebben fest a hajlott hátú gróf Csáky László, tisztes kanáriszín szakállával; klasszikus antik arc s érdekes pelyhes fej a hórihorgas báró Lipthay Béláé; szerényen lapul össze helyén a rokonszenves arcú gróf Károlyi Sándor. Örökösen jegyez a ceruzájával valamit (de a világ sohasem fogja megtudni, mit) Veszter Imre. Ahol ni, a mediumon áll Rohonczy Gedeon és gróf Kinsky Nusi, hogy jobban lássák. A széles vállú Hegedüs József háta mögé telepszik Várady Gábor, hogy ne lássák.

Ugyanazon a tájon ragyog a kivágott mellényű Visi Imre jubiláló arccal. Idegenül nézeget szét a kos frizurájú Szögyéni Emil. Sima, diplomata mosoly játszik Láng Lajos ajka körül. Az üdítő magányt élvezi itt Dobránszky Péter. Törökös nyugalommal morfondírozik és kontemplál a kiengesztelt Petur bán: Lukács Béla. A megelégedettségtől sugárzik Bende, ellenben az elégedetlenség felhője borong a Jánossy homlokán. Amint lehajlik a könyökével látszik olvasni a »Pester Lloyd«-ot a kopasz gróf Batthyány László. A szakáll-rámába foglalt Harkányi Frigyessel szincerizál a vizek istene: Horváth Gyula. Az öreg Szitányi Bernát (klub nevén »Urunk«) éppen most szorít kezet az érkező Urbanovszkyval (klub-nevén »Ucsu«).

A centrumban a volt és a leendő miniszterek tanyáznak, mert a legnagyobb tisztesség közvetlenül a miniszterek háta mögött ülni. Ezek a legkapósabb helyek. Mert nem közönyös az, mikor őexcellenciáik megfordulni méltóztatnak, tekintetük első friss sugára kire esik.

A primipilusok többnyire itt ülnek. Szentgyörgyi úgy néz ki, mint egy megöregedett Ámor (de persze nyíl hiányában), Horvát Boldizsár itt suttog Falk Miksával. Philemon és Baucis: báró Kemény János és Szontagh Pál szeretetteljesen bújnak össze. Gróf Keglevics István a sarkon árulja portékáját (politikai divatkereskedése van) az ex- és még leendő miniszterek közül csak Tisza Lajos került a jobboldal legszélire, s finom, gunyoros mosollyal hallgatja a gyengébb elmetermékeket. De ott van a nagyok közt a híres Róth Pál, és erősen szuszog, mintha valami nagy terhet emelgetne.

Hátul a karzat alatt külön fészkekre osztva, ülnek a hadakozó szászok és a horvátok. Mit mondjunk az utóbbiakról? Azt, hogy egy horvát, két horvát, három horvát, negyven horvát. És ezzel minden ki van merítve.

De a sok lent hullámzó alak közül egy sem olyan szembetűnő mint Pulszky Ferenc, a két habaréki szekció közepén amint aluszékonyan lógázza fejét, mint a kérődző elefánt, s levegőt zihálva be orrlyukain át. Néha felocsudik, s van akkor nagy ijedelem, mert ha fölkel, mindent támad: a kormányt, a habarékpártot, a szélsőbalt, a nagy adókat, az antiszemitákat, a zsidókat, sőt megtámadja még magamagát is.

S míg így pihen, zajlik, unatkozik, nevet vagy haragszik, figyel vagy feszeleg a Ház, a terem gömbjének legszélén, mint sbirr, egy fegyveres mameluk jár-kel köröskörül.

Az öreg Plachy Tamás az, aki reszkető kezeivel egyre faragcsál valamit.

A kés pengéje rémesen villan, amint egyet-egyet lép monoton sétájában.




A MACSKA

Országgyűléseinken a kedélyesség sohasem volt ritka. A legnehezebb időkben is jó fogadtatásra talált. 1848-ban, midőn a népképviselet a Lloyd-teremben ülésezett, egy madár röpült be az ablakon s ott repdesett a képviselők feje fölött.

A különben komoly Beöthy Ödön félig felemelkedvén helyéről, több mint félhangosan mondá:

- Indítványozom, hogy a két Madarász küldessék ki a veréb elfogatására.

Nem lehetetlen, hogy e veréb apja volt a mi bejáratos csízünknek. Sőt néha egy-egy valóságos veréb is beröpül a tanácsterembe. A verebek különben is politikus állatok - gr. Andrássy Gyula óta.

Hanem sokkal feltűnőbb jelenség az, hogy gyakorta kukkan be egy macska is. Szép, okos szemű, hamvas szőrű állat: rendesen a karzatra sompolyog s ott dörömbölve nyargalász a hölgyektől a főurakhoz, megriadtan lekúszik a földszintre, a képviselők közé, felugrik a Ház asztalára, beszaladgálja a jobboldalt, baloldalt, megáll valamelyik hátulsó habaréki padban és mosakodni kezd.

Az 1885-iki télen kétszer jött be (tehát éppen annyiszor, mint Podmaniczky), amikor is nagy üldözéseknek volt kitéve a teremszolgák részéről s egy negyedóráig tartotta derültségben a t. Házat. (Sok képviselőről nem mondhatnánk ennyi jót.)

- Sicc! Sicc! - kiáltozák szerte.

Zalay István elérzékenyülve hebegte Krajtsikot és Beöthy Algernont keresve szemeivel:

- Itt van a kék macska! Eljött, fölkeresett, visszaadta a képviselőknek a vizitet.

Gróf Keglevich István ijedten fenyegette meg a ceruzájával, nehogy bele találjon ülni valamelyik piros székbe. Gyöngéden nézett rá Szirmay Pál, irigykedve Rácz Géza: »Hiszen ez csak egy macska és mégis van bajusza.« Végre is az lett a sorsa, hogy megfogták és durván kidobták az utcára. De ő ezt fel sem vette, nemsokára ismét látható volt a Házban, elölről kezdve karrierjét.

Az ember szeret elfilozofálni rajta, hogy miért jár oda ez a macska? Hát bizonyosan azért, mert a csíz és veréb is odajár. (Hiszen korrupció van, uraim.)

De nincs a szegény cirmosnak semmi szerencséje.

Mert mindig olyankor lép akcióba a zsákmány után, mikor a csíz és veréb vagy még nincs ott, vagy már elröpült onnan.

Ámbár az ilyesféle malőr bizony sokszor megesik a szegény politikusokkal is.




A SZÓNOKOK

Hajdan csak egypár »szónok« volt, a többi nem igénylé legföljebb a »fölszólaló« nevet. De most már nem születnek többé Magyarországon kis emberek. Mindenki nagyszabású beszédeket tart. Még a szűzszónokok is.

Pedig a szűzbeszéd nem tréfadolog. A legsajátságosabb érzés a világon.

Feláll az ember és a terem is emelkedik vele. A padok elkezdenek szaladni rézsút össze-vissza. A homlokzat hat márványos oszlopa összehajlik, mint szélben a kukoricaszár.

A halványpiros színű pokróccal beterített medium oldalt ferdül s a gyorsírói ketrec felszalad a magasba.

Péchy Tamás az elnöki székben jegyzőstől, előadóstól süllyedni kezd. Feje fölött az óra őrülten forog s a mutató egyszerre mutatja a nap minden óráját.

Magának a szűzszónoknak száz érzéke keletkezik, amelyekről eddig tudomása sem volt. Hall nemcsak a füleivel, de az idegeivel is. S meghallja mind a háromszáz embernek, minden súgva tett megjegyzését. Ha mozdul, ha ásít, ha sóhajt ha gúnyosan nevet, vagy fitymáló gesztust csinál valaki, azt mind fölfogja a szónok szeme.

A honatyai kopasz homlokok beszédesek lesznek. A szűzszónok e fehér lapokról is olvas tetszést vagy nemtetszést. Érzi, miként szegződik reá minden szem s e szúró nézés hevíti belül s ébren tartja testének minden porcikáját. Szikrákat csal ki s oly erőket fejleszt, melyek nem léteznek, csak a szűzszónokokban.

Az eltompult öreg szónok már az előtte levő embert sem látja meg.

A szűzszónok előtt elzöldül a világ. A zsivaj lankasztóan hat rá, a néma csönd édes kéjjel csiklandozza. Egy-egy »helyes« kiáltás, mely halkan elszalad a padok között, mint hűs szellő, izzó homlokát enyhadón simogatja.

Előtte a guggaszkodó képviselők olyanok, mint a megsózott békacombok, örök mozgásban látszanak lenni.

Egy háborgó tenger a Ház képe.

S e tenger fölött ő uralkodik a szavával.

Egy mondat: s a fejek megmozdulnak, halk morgás támad; egy másik mondat: s a tenger csendesen pihen; egy harmadik megjegyzés: játszi napfény, a tetszés szivárványa pajkoskodik a habok tarajos hátán.

Ebből látható, hogy a beszéd nagy élvezet lehet, de esetleg nagy kín; annak is, aki tartja, annak is, aki hallgatja. Nálunk bőven terem a szónok (mert sokan szeretik a saját hangjukat hallani), noha a szónoki modor és ízlés nagy átalakuláson ment át. Kossuth szóvirágai s Kazinczy Gábor pátosza nincsenek többé. A deklamálást a természetesség váltotta fel. A sallangot és bombasztokat kezdi kiszorítani az eszmei tartalom. Egy kis illat, egy kis szín még szépíti a beszédeket, de már csak módjával legyen bennök.

Legjobban tudja ezt vegyíteni gróf Apponyi Albert. A legnagyobb szónoka a legkisebbik pártnak van. Ha Apponyi nevét olvassa a jegyző, rohan be mindenki a folyosóról, mintha ebédre harangoznának.

Öblös hangjának érce az egész termet betölti. Magatartása nyugodt, mozdulatai kimértek és plasztikusak, előadása folyékony és átlátszó, mester a modulációkban s gondolatait változatos formában gruppírozza. Apponyi egy nagy műszónok, ki ellenfeleit is elragadja.

Jóval szárazabb Szilágyi Dezső. Kevesebb benne a lendület és kolorit. De veszedelmes orátor, ki nagy hatalommal rendelkezik, mert a sofizmákból tetszés szerinti következtetéseket von le. Apponyi meggyőzi hallgatóit és ünnepélyes hangulatot teremt. Mintha egy hatalmas királyi sas szállna a levegőben. Szilágyi ellenben fölingerli pártját, összetöri az ellenfélt, melynek a feje fölött kóvályog, mint a kánya. Egyet csíp vagy koppant a csőrével minduntalan. Fölkap egy-egy mameluk csirkét a levegőbe s a magasból leereszti. A szatíra ostorát megpattogtatja, és szórja a gúny nyilait zápormódra. Hatalmas alakja, domború melle, oroszlán feje összhangban áll szónoki erejével. Ajkán gunyoros mosoly ül és gyűlölet ég a szemeiben. A gesztusai ízléstelenek.

A legnagyobb szónokok után a legkedvesebb jön: Jókai Mór.

Vannak akik elragadják, felvilágosítják, megnevettetik, elálmosítják, hazakergetik a tisztelt Házat. Jókai megpezsgőzteti.

Lassú hangon beszél. Néha-néha odanyúl ősz parókájához, majd lehajtja fejét félvállra, szelíden, mintha mesélne egy színes fonalon. Kék szeme nyájasan pihen azokon, kiket korhol. (Hiszen virággal hajigálja őket!) Meg-megpödri a bajuszát is, miközben tettetett jámborsággal csöppenti el mézédes humorát.

A »Ház sárkánya« Ugron Gábor. Az ő beszédjeiben van a legtöbb tűz és az ő előadásában a legtöbb hév. Mint rögtönző, páratlan tehetség.

Gyakran történik meg nagy viták elején, hogy beszédekkel akarják az időt kihúzni, amíg elkészülnek a többi feliratkozott pártbeli orátorok. Ugron hátrafordul ilyenkor beszéd közben társaihoz:

- Beszéljek még?

- Még egy félóráig.

Beszél tehát egy félóráig és pedig zamatosan, lendülettel, a meggyőződés melegségével. Némely mondatai úgyszólván sustorognak, mint az izzó vas, ha elhajítják.

- Elhagyhatom már? - kezdi ismét a letelt idő múlva, miközben már patakban csurog le kivörösödött arcán az izzadtság.

- No, még egy negyedóráig!

Egy kendőt csavar nyakára, mikor bevégzi s rohan a folyosóra kihűlni, ott fogadva fölvillanyozott párthíveinek kézszorítását.

Kormányozhatlan, mint a léghajó, Thaly Kálmán. Annyira beleélte magát Rákócziék közé, hogy itt is örökké maga mellett érzi őket. Ott ül a balján Bercsényi s nyers igazságokat sugdos a fülébe, - látja Kollonicsot a túlsó oldalon, s vérbe borul szeme a dühtől...

Nem korbácsol fel ádáz szenvedélyeket, de elringat, elandalít az édes szavú Horvát Boldizsár, a régi klasszikus orátori iskola nagy alakja. Beszédje csillog-villog az aranyozástól.

De többet tesz Horvát Boldizsárnál például gróf Károlyi Sándor, mert ő nemcsak elringatja az embert, de el is altatja tiszteségesen. Göndöcs Benedek fuvolaszerű hangja unikum. A játszi gyermetegség és a szűzies naiv észjárás bugyborékai nem minden kellem nélkül valók. A Tisza Lajos előadása szürke, de beszédjeinek van bizonyos sajátos színe és zománca. Rokonszenves alak, fesztelen mozdulatokkal. Többnyire a cvikkerjével játszik beszéd közben s derült nyíltság önti el kellemes arcvonásait.

A puritán egyszerűséget képviseli Hegedüs Sándor: éppoly pongyola, mint Tisza Kálmán s éppúgy van élce és svádája, mint annak, - csakhogy mindez kisebb méretekben.

Mint előadó gyakran megteszi a zárbeszédeknél, hogy mikor már végezné, szétnéz előbb, ha vajon többségben vannak-e, s ha még mindig nincs behajtva a szavazáshoz szükséges számarány, egy kis fordulattal még egy emeletet épít a beszédjére.

De ezek a hangok mind csak légyszárnyak nesze Vámos bömbölő szavához képest.

Vámos bízvást elmondhatja, amit egykor Besze János:

- Látván, hogy nagy sokaság jött beszédemet meghallgatni, kieresztettem a hangomat négyezer fül erejéig.

De ha Vámosé a legnagyobb hang, gesztusok dolgában nem megy senkihez kölcsönért Zimándy, a »Trefort kalapácsa« (ahogy nevezi magát).

Szemei kidüllednek, arca rákvörös lesz, szájából messze szétfrecseg a nyál. Halántékain sajátszerű vastag, kék erei kidagadnak, homlokráncai összetepednek, mint a pamutsapka, a nyaka ireg-forog, a két keze úgy jár mint a motolla, hosszú testével hol előre, hol hátra hajlik negédesen.

Nevezetességre nézve azonban mégis Zay Adolf áll legelől. Mit ér a Vámos nagy hangja, a Zimándy testi ornamentikája, ha mégis Zay tartotta eddig a magyar parlamentben a leghosszabb beszédet? Négy egész óráig tartó beszéd volt ez a középtanodai törvényjavaslat tárgyalása alkalmával. Hogy mit tartalmazott, azt élő ember nem tudja, mert mindenki elfelejtette az elejét, mire a közepéig jutott.

Polonyit, ki akkoriban alapított egy kis lapot, arra kérte, próbálja a beszédjét leközölni folytatásokban, mire az mentegetőzve felelte :

- Lehetetlen az, barátom, mert megvallom neked négyszemközt, hogy a lap csak a választásokig fog tartani.

A jó szónok olyan ritkaság, mint a tökéletes asszony; annyi ingrediencia kell ahhoz, hogy valamelyik bizonyosan hiányzik. Aki beszélni tudna, nincs mondanivalója, akinek pedig van, az bizonyosan nem tudja elmondani. S az tesz sokakat szerencsétlenné, hogy sikerhez megvan a fele erejük. De a leggyakoribb az olyan képviselő, aki sem elmondani nem tud valamit, sem nincs amit elmondjon. Könnyű aztán elégedettnek lennie.

Beksicsnek kellemesen csengő hangja van, de a pátosza túlságos. Sőt a stílje is (valóságos plakátstílus) izgalmasabb időkre való. Visi előadásában van valami sajátos frisseség, érvelésében erő. A legutóbbi succrescentiában rá és Beksicsre nem lehetne ráfogni, hogy sablon emberek. Neményi Ambrus csodákat művel a kis hangjával, éppúgy mint Vadnai Károly ki ökonomice úgy tudja felosztani skálákra, hogy modulálhat, színezhet vele.

A légy röpülését is meg lehet hallani, oly csönd van, ha Istóczy Győző áll fel. Nyugodtan beszél látszólag, de szaggatott mondatai elárulják a forrongó szenvedélyt. Halavány, szelíd arca sohase pirul ki, de hangja megreszket némelykor a belső izgatottságtól. Széles, szögletes homlokán végiggyöngyözik egy-egy verejték-csepp, amit nem a szónoklati hév facsart ki, hanem a gyűlölet, mely szürke szemeiben élénken lángol. A képviselőkben, bármely párton legyenek is, észrevétlenül egy ideg nőtt, melyet az antiszemitizmus mulattatva csiklandoz. Magok az antiszemiták tulajdonképpen csak abban különböznek többi képviselőtársaiktól, hogy ők jobban gyűlölik a zsidókat - mint kellene.

Túlvékony hang jutott osztályrészeül az izmos tehetségű Beöthy Ákosnak, de mégsem hápog úgy, mint Pulszky Ágost, akihez képest még Rohonczy Gedeon is csak kedvesen selypít. A kukorica-morzsoláshoz hasonlít a Madarász József hangja, a tormareszeléshez Csanády Sándoré, a köpüléshez a Törs Kálmáné, a keréknyikorgáshoz a báró Kemény Gáboré. De azért mégsem ő a kabinetben a legrosszabb szónok. Gróf Szapáry Gyula felülmúlja.

Egy ízben szemére is vetette Ugron Gábor, midőn mindjárt a miniszter után állott fel cáfolólag, de beszédje alatt Szapáry osztentatíve elfordult.

- Ha én végighallgattam - mondá - a t. miniszter úr hebegését, méltóztassék szintén végighallgatni az én beszédemet.

Leckét mond fel gróf Széchenyi Pál kenetes hangon; Trefort pongyolán, akadozva beszél, kézzel-lábbal hadonázva s a fejével kapkodva. Báró Fejérváry Géza kitűnően tudja eltalálni a kaszárnya-hangot. Falk Miksa formában és tartalomban a Ház legnagyobb szónokai közé tartozik. Szontagh Pál bekalandozza idézetekért az egész emberiséget (Szontagh egy Grünwald Bélába oltott Mocsáry Lajos). Komjáthy Béla a népies allűrjeivel csinál némelykor hatást. Enyedi Lukács azon ritka emberek közé tartozik, akik élvezhető szószban tudják feltálalni a szakdolgokat. A függetlenségi párton egyike a legékesebb szónokoknak Bartha Miklós: de megtetszik a beszédjein, hogy otthon vannak komponálva; legnagyobb tehetség Ugron, a legtáblabíróibb Mocsáry, a legklasszikusabb Irányi, de a legszélésebb látóköre Helfynek van. Általában most sok jóravaló talentum került erre az oldalra. Herman Ottó, aki igazi nagy szellem, bármely európai parlamentben számot tenne, tán még nagyobbat, mint itt, hol szintén pozíciót vívott ki, de inkább mint érdekes specialitás. Justh Gyula világos fő, szeretetreméltó egyéniség. Haviár Dániel ruganyos elme, praktikus világnézettel. A legszerencsétlenebb orátor a rokonszenves Veres József, akinek egy szép beszéde után elragadtatva kiáltott fel Éber Nándor: »Istenem, beh gyönyörű!«. S ezután senki sem merte többé dicsérni, mert kisült, hogy a szegény Éber Nándor már akkor őrült volt.

»Csukjátok be a vízvezetéket!« e tréfás felkiáltás hangzik a folyosókon a kijövőktől, ha Simonyi Iván beszél bent kit nagy szomjúhozás égetvén, nyakra-főre hordatja a vizet a teremszolgákkal.

Amint morfondírozva ülök a karzaton, fölrezzenek néha.

- Nini, ki beszél itt az én szájammal?

Hát az akkor bizonyosan vagy Török Zoltán vagy Huszár István. (Istenem, beh gyönyörű ez a palóc dialektus!) Bizonyos tekintetben megkomolyodott a Ház. Olyan ízetlenségek ma már nem esnek, mint csak egy évtizeddel előbb, mikor még Vajda János, a történeti nevezetésségű hosszú vita alatt (amely maga is idétlen jux volt) kétszer mondta el egy álló helyben, egymásután a beszédét szóról-szóra és csak a jámbor sztenográfusok vették észre nagynehezen s hajították el a ceruzájukat.

Vagy mikor ugyancsak az agyonbeszélési vitánál azzal kezdé (természetesen egy délutáni ülésen) dikcióját Szakácsi Dániel :

- T. Ház! A tegnapi szónok előadására kívánok reflektálni... .

- Melyik szónok? - kiálták közbe.

- Mert tegnap sokan beszéltek!

Szakácsy zavarba jött, ötölt-hatolt, hebegett:

- Izé... János. A vezetéknevét elfelejtettem. Csak azt tudom bizonyosan, hogy János.

Nagy hahota támadt, de még nagyobb, mikor kisült, hogy az a tegnapi János, akinek a beszédjére reflektál: Horn Ede.

Ma már, hála Istennek, legfeljebb egy-egy nyegleség, körmönfont metafora, valamely elbicsaklott kifejezés, lapsus linguae vagy afféle enyelgés, mint a gróf Hunyady Lászlóé volt: »Ezt maguk nem tudják« képezik azon parlamenti kuriózumokat, melyek tovább maradnak fenn az úgynevezett halhatatlan szónoklatoknál.

Nincs egészen igazuk azoknak, akik sóhajtozva dicsérik a régi országgyűléseket, sopánkodván a mostaniakon. Ha a parlament tekintélye hanyatlott, annak nem az egyénekben van oka, mert az általános nívó szembetűnő módon növekedett. Az auktoritások hanyatlását a sajtó idézte elő, mely közel hozta a közélet tényezőit a közönség szeméhez, már pedig közelről az igazi nagy emberek sem látszanak nagyoknak - hát még a nem igaziak?

Mik ma, teszem azt, Göndöcs Benedek kedves naivitásai az 1849-iki Majertsik Márton bobrói követéhez képest, ki a függetlenség kimondása ellen felhozott érvre, hogy a respublika úgysem lehet nálunk tartós és egészen állandó, tótos dialektusban nagy pátosszal fejtegette:

- Hiszen, kérem alássan, ha csak egy-két ezer évig tart is, még se lesz az nekünk rossz, kérem alássan.

Ama ósdi önző urak közül pedig nincs meg már egy sem, kiknek egyike azért nem akarta megszavazni a pozsonyi dietán a Lánchidat, mert: »minek már erre a rövid időre?« (Ti. ő maga a hetven felé járt.)

A római jellemek akkor is ritkák voltak. Az elvtelenség nem volt annyira sem botránykeltő, mint ma. Kazinczy Ferenc, mint egyik példát a sok közül, jegyezi fel az 1815-ben elhalt Borosjenői Aczél Istvánról, hogy a dietai ülésből, hol fényes szónoklatával ő és pártja győzött, sokszor jött ki káromkodva:

- Hát megérdemli ez az ország, hogy boldog legyen?

Manapság bizonyos közepes tisztesség sokkal jobban van megőrizve a parlamentben, mint a dietákon volt.

Nagy karakter kevés van, de becsületes ember nagyon sok. Nagy zsenik alig vannak, de a zöm tehetséges és művelt. A szónokok közül is kivesztek apródonként az originális példányok. A mi szónokaink majdnem olyan egyformák, mint a kínaiak. A kínaiak azért, mert a szemöldjeiket borotválják; orátoraink azért, mert bizonyos kinyomkodott sablon van már a beszédekre, ami olyan, mint a pléh-forma, amelyben a kuglufot sütik. Ha valakinek valami mondanivalója van, hát beteszi ebbe az örök formába.

A beszédek kilenc nyolcada a következő alkatelemből áll: a szónok abból vesz hat unciát (még jó aki unciákban dolgozik), ami a pártja jelszavaiból ráragadt, három unciát abból, amit olvasott és végre csak egy unciát abból, amit ő maga kigondolt. Ezért egyformák többé-kevésbé a parlamenti orációk.

Hanem bezzeg elütő a többitől a Pulszky csevegése. Az élcek, adomák és szójátékok virágaival tüzdeli körül a kalapját s fiatalos dévajkodással hajigálja a levegőbe. Hangja szétfolyó (kivált ha a fogait otthon felejti), előadása nem folyékony, akadozik, szavakat keresgél, s mikor megtalálja őket s felhozza az emlékezőtehetség kamrájából a szájpadlásig, akkor veszi észre, hogy olasz szavakat hozott fel, nosza elindul újra szavakért s megint kihúzza a találó mondatot, de angolul. Innen a sok pauza, a zavar és kapkodása, amikor beszél. Az öregúr fejében annyi nyelv van elraktározva, hogy nehéz közülök kikeresni a magyar klisét gondolataihoz.

Különben sem normális állapot az, amiben a szónok van. Abban a pillanatban, midőn feláll, egész más emberré válik, aki jobban uralkodik némelykor mások, mint a saját feje fölött. Tömérdek példa van rá, mily könnyű a szónokot zavarba hozni.

Tisza Kálmán egy ízben erősen támadta Apponyi Albertet, mire felemelkedett gróf Zichy Nándor. Ghyczy Kálmán mint elnök, aggódva látta Zichyt felállani, félt, hogy nagyon el találja mérgesíteni a vitát, s mintegy önkéntelenül kérdé:

- Személyes ügyben kíván a képviselő úr szólani vagy egyébként?

- Egyébként - felelte Zichy Nándor.

- Egyébként pedig nem lehet - veti oda az elnök, mire Zichy Nándor engedelmesen ereszkedett vissza helyére.

Pedig ha nem lettek volna mind a ketten a zöldasztal lázban, mind a ketten tudták volna, hogy mind a két esetben joga van a szóhoz Zichynek.

Ugyancsak Ghyczy ültette le egyszer Csernátonyt is azzal a figyelmeztetéssel:

- Amit a képviselő úr mondani akar, az a házszabályokkal ellenkezik.

A Dessewffy Aurélok idejében már hetek előtt szivárogtak ki hírek egyes monumentalis beszédekről. Először egy szűk baráti kör hallotta, átrostálta, aztán az ország lelkesedett rajtuk, s éveken át képezték szóbeszéd tárgyát. Ma már csak egy napig élnek a beszédek, mint a tiszavirág. Úgy is vannak csinálva, hogy extemporizált polemiáknak látszassanak. Tisza Kálmán, noha mint szónok éppen nem ajánlható mintának, rányomta kisebb-nagyobb mértékben saját egyéniségét s az ő beszédeinek karakterét úgy szólván az egész parlamentre.

Sikk lett az »előttem szóló«-val foglalkozni. S ha valaki otthon készíti is beszédét véres verejtéket izzadva, mikor a Házban rájön a sor, egy hirtelen összekomponált toldalékkal hozzá ragasztja »az előttem szóló«-hoz, mint ahogy a vagonokat szokás egymáshoz kapcsolni, tekintet nélkül arra, hogy mit szállítanak egyikben vagy másikban. Ezzel a kierőszakolt frisseséggel utánozzák a »generális«-t, aki örökké vagdalkozik, mindig az imént »szólók« ellen, s úgy tud védekezni, hogy támadni látszik, s úgy tud támadni, hogy mindenki védekezésnek gondolja.

Azelőtt eszmék kellettek a szónoknak - most csak »előtte szólók« kellenek.




A »MAJDNEM SZÓNOKOK«

Nos igen, vannak ilyenek is. Magyarországon mindenféle fajtája megterem az orátoroknak.

Mikor egyszer valaki arról dicsérte gróf Szécsen Antalt, hogy okos és ékesszóló ember, a másik hozzátette mintegy nyomatékul:

- Az már igaz. Jól ösmerem. Eleget pisszegtem neki.

Sokszor tapsolunk a bolondnak és pisszegjük a bölcset, jól tudva, mit cselekszünk - de a »virtus« kívánja így.

Hanem a szónokok valamennyi válfajai közt legmulatságosabbak a »majdnem szónokok«, akiket a parlamenti gyakorlat teremtett.

Azokat a szerencsétlen honatyákat értem, akik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak, vagy nem mernek beszélni, de mert a kerület előtt mégis szégyenlik az örökös némaságot, nagy viták alkalmával feliratkoznak a szólásra, de lehetőleg utolsóknak, kicirkalmazva, hogy akkorra már a vita elposványosodjék.

A hírlapok szorgalmasan közlik napról-napra, hogy kik vannak még szólásra följegyezve. A névsort olvassák az egész országban, de ami fő, a kerületben, hol a malmok alatt futótűz gyanánt terjed a hír: »a képviselőnk beszélni fog«.

Itt fent is bizonyos respektusban részesül az olyan képviselő, akiről tudva van, hogy orációt hordoz a nyelve alatt. Kivált ha még szűz ember. Foglalkoznak vele, tudakolják, faggatják: »Miről beszélsz? Hosszan beszélsz?«

Pedig dehogy beszél, dehogy.

Az egész feliratkozás csak manőver.

Az utolsó percben az a malőr történik vele, hogy valaki feláll előtte és elmondja az eszméjét. Bosszúsan dohogja elvtársainak, hogy így, meg amúgy: »egyszer akartam beszélni, akkor is elvették előlem a témámat«.

Azok még vigasztalják és úgy sajnálják: »ne búsulj rajta, legalább a tüdőd nem romlik«. De az mégis egyre búsul, panaszkodik egész a legközelebbi nagy vitáig, amikor megint feliratkozik, de megint nem beszél. Hanem persze annak is megint van valami nagy oka.

Az élelmesebb »majdnem szónok« egész a késhegyig megy. A jegyző elkiáltja a nevét s ő fel is emelkedik helyéről. Ott áll, mozgásra kész ajakkal, köhint egyszer-kétszer, mintha a torkát köszörülné a nagy munkához. Pedig ez is csak szemfényvesztés, mert jól tudja, hogy csak egy szempillanatig tart az egész komédia, a Ház már fáradt, türelmetlen s nyomban felzúg minden irányból a megváltó »eláll, eláll«, amire a majdnem szónok egy sajnálkozó, de mégis szelíd mosollyal lekuporodik a helyére.

Még egy harsogó éljent is kap érte.

A »majdnem szónokok« rendesen így vegetálnak, a hírnév útjának a széleit járva, de sohasem lépve magára az útra. S ez nem is rossz taktika tőlük.

A közönség, mely örökké olvassa róluk, hogy beszélni fognak, azt hiszi egyenkint, hogy mindig beszéltek is, csak ő nem olvasta a beszédjüket. Elkerülték a figyelmét. S utoljára kezdi őket tényezőknek tartani.

Sőt idők jártával maguk a »majdnem szónok«-ok is belekövesednek abba a hitbe, hogy ők folyton-folyvást részt vesznek a vitákban.




AHOL A SZELLEMI TOALETTET CSINÁLJÁK

Mielőtt betérnénk a büfébe, ahol arról lesz szó, ami a szájba bemegy, nézzünk be a Háznak abba az apparátusába is, ahol azzal foglalkoznak, ami a szájon kijött, tudniillik, ahol a beszédeket fésülik, helyrerángatják, mielőtt a közönség elé kerülnének. Ez a gyorsírói iroda.

Különbözőképp születik minden beszéd s akármilyen takarosnak születik, még mindig sok vele a baj, míg teljes toalettjében léphet elénk.

Jókai rendesen a folyosókon készíti beszédeit. Mielőtt szónokolna, egy félóráig jár egyedül, kezeit hátrakulcsolva. Beszéde mindig szerkesztve van: sokszor kiérzik a finom összhangzat eleje és vége között. Ha olyankor szólítja meg valaki, midőn az elmondandókon gondolkozik, a fejét rázza tagadólag: »Nem vagyok otthon«.

Tisza sohasem szerkeszti beszédeit és nem gondolja át előre. Ő csak az egyes pontokat jegyzi fel magának egy előtte álló ívre nagy betűkke1 slágvortokban. Azért laza minden beszédje s legtöbbször hasonlít egy epigramsorozathoz. A részletekben a tömérdek »hogy«-ok és közbevetett mondatok közül kibontakozik a találó vágás és elcsattan, de az összefüggés a részletek közt erőszakolt.

Tisza csak ritkán nézi át beszédeit a gyorsirodákban, ha fontos, külügyre vonatkozó kormánynyilatkozatokat tesz, amelyek nálunk körülbelöl mindig így hangzanak:

Aki nem lesz betegségben
Az marad jó egészségben.

Jókai mindig átnézi.

Igen kevesen vannak, akik nem nézik. Ezek közé tartozik Bánffy Béla, Falk, Mocsáry, Pulszky Ágost, aki arról nevezetes, hogy sem az »sz«, sem a »cs« betűt nem tudja kimondani.

Istóczy mindig leírva adja oda mondókáját a gyorsírónak.

Szenvedélyesen kontrollírozza utólag a közbeszólásokat, amit idegenek tettek az ő beszédébe s még nagyobb fontossággal vigyázza amaz antiszemita megjegyzéseket és felkiáltásokat, melyek idegen beszédek alatt mondatnak innen-onnan. Jaj a gyorsírónak, ha valamelyik kimarad.

Lázár, Dobránszky, Orbán Balázs és a kapacitások közül is nem egy leírva adják oda elmeszülötteiket az iroda számára. Dobránszky előre rakja bele még a »helyes«, »igaz«, »úgy van« közbeszólásokat is, a saját akarata szerint; Orbán Balázs pedig ama helyeket, amelyeket szerinte emeltebb hangon kell majd előadni, aláhúzogatja ceruzával, a lágyan elmondandó helyeket ellenben kék irónnal jelzi. (E kéziratban meg volna tehát bizonyos fokig hangja is örökítve, ha a beszédek maguk kiállnák az örökkévalóságot.)

Göndöcs szintén leírva adja át mondókáját az »Országgyűlési Napló« részére[19] de sohasem lehet hasznát venni mert a közbeszólások s kitörő derültségek szónoklás közben rendesen elterelik attól, amit leírt s egészen más beszédeket mond el.

A legpontosabb beszéd-átnézők Kőrösi Sándor, Irányi Dániel, Szilágyi Dezső, Simonyi Iván. Szilágyi, ha nagyobb beszédet tart, rendesen ott marad ülés után is. Odahozatja ebédjét s órákig korrigál, egész lapokat kihúzgálva, mint olyakat, melyeket kétszer is elmondott az ő sajátosan terjengő lapitásai közben.

(Zárjelben legyen itt mondva, hogy a Szilágyi beszédei vagy egy óráig tartanak, vagy két óráig. Rövidebb beszédet nem tud tartani. Hogy félóráig vagy másfél óráig beszéljen, az lehetetlen. Az öreg Pulszky ezt úgy magyarázza: - »Dezsőnek, mint professzornak, óraszámra van az esze elindulva, vagy megáll pont egy óra múlva, vagy meg nem áll és akkor az már bizonyosan pont két óra.«

Hogy a rögtönzés némelykor mily öntudatlanul történik, arra nézve egy érdekes epizód maradt fenn a gyorsiroda annaléiban.

Egyszer - régen volt már - egy napon ugyanazon egy kérdésben tartottak beszédeket Deáky Lajos és Deák Ferenc. Deáky Lajos a megtartott beszéd után, melyben ellenezte a fennforgó javaslatot, beballag a sztenográf-irodába s kéri a beszédét.

Az irodafőnök rendelkezik.

- Kérem a Deáky beszédét!

Az illető gyorsíró, kinél nem a Deáky, de a Deák beszéde volt, rosszul hallja a nevet s átnyújtja gépiesen a Deák Ferenc beszédét a főnöknek, ki azt viszont látatlanul Deákynak adja át.

Olvassa, betűzgeti az öreg Deáky figyelmesen pontról-pontra, tetszik neki, hellyel-hellyel bólint a nagy fejével és a megelégedettség sugárzik kövér arcán, mígnem az oráció végén egyszerre megütközve kiált fel:

- De kérem mi ez itt? Hiszen én nem fogadtam el a javaslatot.

Ez jellemzi azt a csodálatos lelkiállapotot, melynek kivált a rögtönző szónok van kitéve, ha a Ház színe előtt beszél. Hasonlíható ez a csata hevéhez. Mikor a vagdalkozó katonát úgyszólván az öntudatlanság láza veszi hatalma alá úgy, hogy talán a saját vére folyását sem érzi.




A SOKFEJŰEK

A függetlenségi pártról van szó.

A legfényesebb eszmét ők képviselik, az ő kezükben van a legszebb zászló, melynek selyme édesen suhog.

A célt tudják, hanem a csatatervek részleteivel nincsenek tisztában, miért is a függetlenségi párton senki sincs megelégedve a dolgok folyásával. Mindenki azt hiszi, úgy kellene azokat csinálni, ahogy ő gondolná - ha gondolkoznék rajta.

Egyik legnagyobb baja a pártnak, hogy sok feje van és kevés lába. (S azon a kevés lábon is sok a tyúkszem.)

Rég azon törik már a fejüket, miként kellene behozni egységesebb vezényletet, de nem megy, hiába, nincs csak egy mód: belerakni az összes vezéri neveket a Madarász Jenő kalapjába, aztán hadd húzná ki nekik onnan Földváry Miklós, hogy ki vezessen.

Eddigi vezéreik többnyire nehézkes testű, lassú, ünnepélyes emberek, akik óvatosak a fegyvernemekben és kirohanásokban, mert féltik a nimbuszukat, minthogy nehezen szerezték. (Némelyik azzal, hogy már nagyon régóta él.) Nem szeretnék tehát könnyen elveszíteni. Ha támadnak is, annyira megfontolják, mit mondjanak, hogy rendesen semmit sem mondanak.

Taktika, stratégia nincs a pártban, egyszóval a vezénylet hiányzik. Innen az általános fejetlenség a sokfejűek pártján. Mocsáry Lajos igen találóan mondá egy ízben:

- A függetlenségiek olyanok, mint a nomád arabsok. Mindenik a saját zsoldján, a saját lován, a saját fegyverével, a saját szakállára harcol.

*

Egyszer összeráncolt homlokkal, lehajtott fejjel láttam sétálni a folyosón Herman Ottót, kékes szemeit fürkészőn forgatva mindenfelé.

- Mit keres? - kérdém.

- A pártomat - felelte szomorúan.

Pedig ott jártak-keltek, ott zsibongtak körülötte a derék szittyák.

És azóta sokszor láttam ilyen tűnődve járni Helfyt és Irányit is.

Mert így van az: párt a vezérét, vezér a pártját nem találja, ha mindenki a saját lován, a saját szakállára harcol.

*

De ez csak a részletekben van így. A fődologban kompakt a függetlenségi párt. S ha jól meggondoljuk, nincs is szüksége taktikára. Hiszen anélkül is tökéletes. Isten jókedvében adta ezt a pártot az országnak.

Olyan ez, mint a gyűjtőmedence, ahova minden merészebb kívánság befolyik, ahol a békétlen lelkületek megtalálják az okot, amiért egész ártalmatlanul holtig duzzoghatnak.

Ilyen elégedetlenséget lecsapoló apparatusa egyetlen európai parlamentnek sincs.

Nálunk sohasem lehetnek állandóbb kommunisztikus vagy szocialisztikus csoportosulások, mert van egy olyan cél, melyet túllicitálni nem lehet, mely soha ki nem megy a divatból, hogy másnak engedjen helyet, mert nem tud magyarnak emberi agy szebbet, többet, nagyobbat kigondolni Magyarország önállóságánál.

S ehhez a törekvéshez nem kell taktika, hanem csak remény. S a reményhez türelem.

Ők akkor sem hibáznának a szerepük ellen, ha át nem kelhetvén a folyamon, leülnének a partra és szép csendesen bevárnák míg a víz elfolyik.

Hogy ők ezt lármásan teszik, meg lehet nekik bocsátani, mert nekik nincs meg a sanszuk, hogy a piros székekbe és az éléskamrákba lármázzák bele magukat.

A jövőnek élnek, de nekik magoknak nincs jövőjük. Nem kell hát őket azért kigúnyolni, ha néha jobban hadonásznak és csörtetik a kardot, mint kellene; még kevésbé amiatt, ha sokszor egész ciklusokon át nem csinálnak egyebet, mint hogy Ugron Gábort várják, ha nincs itt, mikor jön meg Erdélyből, ha pedig itt van, akkor azt várják, hogy mikor megy el Erdélybe.

Hiszen az a programjuk, hogy várjanak.




A BÜFÉ

De én nem várok, átmegyek inkább a büfébe.

- Igen, igen, menjünk a büfébe - hangzik a folyosón.

- De hátha valami érdekes történik azalatt?

- Majd beszólít a telegráf.

Tizenkét óra felé megtelik a két abrosszal megterített asztal, s a pulpitusnál is sokan állnak, kik egy pohár vörös bort vagy egy kis konyakot hörpentenek be csak úgy állva, s pogácsáikat ropogtatva sietnek el.

Hogy az ember a büfét kellőleg meg tudja becsülni, ahhoz ott kell lenni az ülésen s végighallgatni húsz beszédet, melyek csordultig tele vannak hazafiúi keserűséggel; képzelhetni, de le nem írhatni, milyen jól esik azokat leöblíteni egy kis sherryvel. A büfé a különböző pártárnyalatok kielégítésének szempontjából (hogy a törvényhozói stílust használjam) van berendezve. Van ott szalonna, a szélsőbal számára üveg-görebek alatt, van sonka a kormánypárt részére és kaviár a habarékoknak. A büfének háromféle vendégei vannak: azok a képviselők, akik ott esznek és isznak, olyan képviselők, akik ott udvarolnak és végül azok a volt képviselők, akik a karzattól és folyosótól elszoktak, de a büfétől elszokni sehogysem bírnak.

Itt van még csak igazán nagy füst. A sűrű levegőt még jobban elnehezíti a húsok és sajtok illata, mely kellemesen csiklandozza a képviselői orrokat. A kések és tányérok idegbántón zörögnek, a legyek és a beszabadult dongók zömmögve röpködik körül az ételneműeket.

Az asztaloknál vidám kompániák foglalnak helyet. A jó elbeszélőknek ez lenne a voltaképpeni talaja, nem a folyosó, mert itt egészen procul negotiis szürcsölgetik a nemes nedveket s nyugodtan megtelepedve hallgatják a triccs-traccsot.

Csakhogy másféle diskurzus kell ide, mint a folyosóra. A folyosónak a legszívesebben hallgatott causeurje Csernátony, kivel csak az öreg Pulszky vetekedhetnék szellemességben, de az öregúr sokszor ereszti hosszú kantárra az emlékező- és képzelőtehetségét, míg ellenben Csernátony mindig találót mond s ebben áll az ereje. Grünwald Béla üde tehetségének színpompájával mindenre csillogó zománcot von, amit elbeszél; Ábrányi Kornél sziporkázó ötleteivel pezseg s elkalandozó svádájával mulattat; Szontagh Pál szintén a nagy elbeszélők közül való, de ő leginkább anekdotizál s nem a napi eseményekre alkalmazva. A legtöbb politikai mag a Csernátony idézeteiben és megjegyzéseiben van. Grünwald a száraz igazságot felolvasztja szépirodalmi cukorban s színes bonbonstaniclikban dobálja el, Csernátony a cukorból is keserű extraktumot csinál. Bonmot-jairól nem kevésbé híres gróf Tisza Lajos. Egy-egy megvilágító sziporka, egy szúró megjegyzés senkinek sem sikerül jobban nálánál.

Mikor a zsidóházassági vita alkalmával a zajgó főrendek közül valaki egy durva fölkiáltást tett, mindenki megfordult s hangosan kérdé:

- Ki volt az?

- Gróf Starcsevics! - mondá Tisza Lajos félig hangosan a képviselői karzaton s ez a megjegyzése egy fél nap alatt befutotta a fővárost és mindenkit megnevettetett.

Máskor egy piszkolódó iratot köröztek a folyosón egy képviselő ellen, aki maga is piszkolódni szokott.

- Mi az? - kérdé valaki éppen gróf Tisza Lajostól, aki megvetőleg dobta el az iratot.

- Kozareket akasztják - felelte kedélyes közömbösséggel.

De a büfébe egészen másforma causeurök kellenek, mint a folyosóra.

Itt Beöthy Algernon a generális, kimeríthetetlen ötletgazdagságával. Egész kötetet meg lehetne tölteni az ő szeretetreméltó csínyjéivel és jó mondásaival. Még a későbbi nemzedékek is emlegetni fogják, miképp csalta el a szászokat a szavazás elől azzal az álsürgönnyel, hogy a püspökük érkezik; mint kukorikolt fel a pad alatt a legkritikusabb pillanatban, az ellenzéki vezér gyújtó szónoklata közben: a Ház nevetni kezdett s a hatalmas beszéd veszélyes bontó hatása elmaradt.

Régebben Jankovich Miklós volt a párt Beöthy Algernonja. Mert minden jóravaló parlementben szükséges egy olyan alak, aki a tréfa eszközeivel és találékonyságával segít ott, ahol már a bölcsesség elfogy vagy nem használ. Mikor a Deák szivarjait lopták, Jankovichnak kellett kikutatnia a bűnöst. Rá is jött, puskaporos szivarokat rakott be az öregúr táskájába. Csak azt kellett aztán megjegyezni, kinek van a bajusza megperzselődve. - Mikor Csiky Sándort kellett mindenáron elhallgattatni hosszúnak ígérkező beszéde közben, hogy a szavazás még aznap megejthető legyen. Jankovich egy darabka jeget vitt be a büféből s beeresztette a derék hazafi inggallérja alá. Elérte célját. Amint a jégdarab végigszaladt a hátgerincén, egy ijedt szisszenéssel leült.

A büfébe vonulnak a suttogók s leülnek egy külön asztalhoz hátul. Itt igazítják el különféle titkosabb ügyeiket. A minap is írásba elmerülve találtam ott egy előkelő képviselőt.

- Mit csinál? - kérdém.

- Pénzt - felelte kurtán (váltót írt alá).

A nagy vadászok szintén itt ülnek össze s Comes Turcus (gróf Török József) viszi köztük a szót. Ezer lehetetlen kaland csal mosolyt az ajkakra. Csodálatos halállal kimúlt nyulak és medvék árnyai suhannak el.

Ide menekülnek a zöld észjárású politikusok is, kik a Házban nem merik a szájukat kinyitni, a folyosókon pedig nem akad hallgatójuk, itt a büfé derült levegőjében, hol kisebb a nívó, előadhatják nézetüket az ország állapotáról: hogy még Árpád apánk hibázta el a dolgot, minek telepedett meg olyan rossz helyen, ahol hét hónapig van tél, öt hónapig van nyár; amit az ember és állat megkeres nyáron, azt mind fölemészti télen... Hogy nem kell a nagy államadósságoktól félni, mert csak az olyan államnak van jövője, amelyik sokkal tartozik; azt aztán nem engedik elejteni a többi potentátok, mert kamatokat várnak tőle...

- Nem segít mirajtunk csak egy sátoros ünnep - hunyorgat jelentőségteljesen Prileszky, aki gyerekek közt gyerek, bölcsek közt bölcs, mamelukok közt pecsovics, szélsőbaliak közt forradalmár. A sátoros ünnep alatt most azt érti, hogy mikor majd megint hadi sátorok fehérlenek a mezőkön.

Némelykor itt reggelizik a pénzügyminiszter. Nagy sürgés-forgás van, a karcsú Hébe szoknyái ingerlőn suhognak, amint megszaporázott fürgeséggel futkos ide-oda. A mamelukok tiszteletteljesre halkított hangon mesélgetnek, az ellenzékiek pedig gyorsan elpárolognak.

A kis Hébe nagybecsű portéka itt. Mintha egy népes szigeten egyetlenegy asszony lenne. Grófok, bárók versenyeznek egy mosolyáért. Nyájasabbnál nyájasabb hangon szólítgatják: »Kisasszony, egy kanapét kérek«, »Még egy pohár sherryt«, »Friss pogácsát«.

Rónay János beül a kredenc mögé s ott enyeleg a szép Hébével. Néha még a komoly Vizsolyi is bekukkan, hogy egypár pajzán megjegyzést váltson vele. Hát még Odescalchy Gyula herceg: a »rózsák barátja«?

A büfé tündére majd minden évben változik s hogy mindenféle pártárnyalatok ki legyenek elégítve, a szőkét barna követi s a barnát ismét szőke.

A telegráf ezalatt cseng, bong, rezeg s meghozza a jelentést mindenről, ami bent történik. Ha egyszer rezzen, akkor új szónok lép odabent sorompóba, ha kétszer, miniszter kezd beszélni, ha riadozik, sikongat, mintha vészthirdetőn kiáltaná: »Jertek, jertek!« akkor hirtelen szavazás kerekedett.

A gyűjtőíveknek is a büfé a terrenuma. Ott legjobban meg lehet fogni mindenkit. Mert a reggeliző ember kedélyes, ritkán tagad meg valamit másoktól. Valaha hat-hét olyan gyűjtőív is cirkulált a büfében mindennap: Egy boldogtalan özvegy számára gyűjtöttek, némelykor elég jogcím volt egy elégett templom is.

Ma már nemigen gyűjtenek a Házban. Nem tudom mi az oka.

A szegény emberek haltak-e ki vagy a gazdag képviselők?




A KÉPVISELŐI MESTERSÉG

A pálya tagadhatlanul hanyatlott, nemcsak az országházi kapus szempontjából, hogy sáros időben hajdan még azt kiáltotta a szolgaszemélyzetnek a képviselő, mikor a foyer-be ért: »Ide a fogatomat!«, most meg már csak annyit mond: »Ide a kalucsnimat!« - hanem lekopott lassan-lassan a nimbusz egészen.

Senki sem tartja már nagy embernek Tischler Vincét vagy Lipthay Pált azért, mert képviselők. A naiv idők letűntek örökre, a tekintélyek lehanyatlottak a régi tekintetes urakkal. Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, májfolt látható lett.

Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik álmatlanul töltötték éjeiket és sírtak a haza sorsa fölött. Az aranyozott köd szétfoszlott. A frázisok elvesztették erejöket. A képviselőség apródonként puszta mesterséggé vált.

Magok a képviselők egy része is gyári módon állíttatik elő. Részben kreaturák, részben ambulánsok.

Hajdan a közbizalom keresett fel némely férfiakat, ma bizonyos férfiak indulnak el magoknak közbizalmat keresni. (Ez pedig nagy különbség.)

Hajdan (még csak tíz év előtt is) bent a parlamentben keresni kellett az embert az odiózus dolgokra, ma az odiózus dolgokat maguk az emberek keresik.

Ezért hanyatlott s ezért vált mesterséggé a képviselőség, de még mindig a legkellemesebb mesterségek egyike, sok előnnyel, de némi hátránnyal is.

Egyik előnye a szórakoztató társasélet, nem a veszedelmes »pertu«-ságot értem, mely sok embert csábít el, kivált a tehetségteleneknek merőbe áldatlan pályára; a »pertu«-ság mindössze üres forma, melyet a gyakorlat ad absurdum redukál[20] - hanem értem a, klubot, a képviselői élet költséges, de ingerlő tarkaságait, a szereplés édességét, a csillogó lidércfényt, mely nem egy derék embert vitt már a mocsárba.

Ahol ilyen az előny, hogy hátránynak is bevehető, ott a hátrány viszont megjárja előnynek.

Az a hátrány, hogy a képviselőnek nem kell dolgozni. Aki egyszer mandátumhoz jutott, az végképp elszokik a munkától úgy, hogy abból nem lehet többé semmi, csak képviselő.

A parlament csak kevés embert enged cselekedni. A nagyobb rész hajlong, meggörbült hátgerinccel, lődörög összetett kézzel s anekdotizál.

Hogy azonban ne kelljen magát szégyelnie a dologtalansága miatt, erre is ki van gondolva valami: az osztályülések. Aki egy mukkot sem szól, egy szalmaszálat sem tesz keresztbe soha, annak is legyen egy mentsvára: az osztályülés.

A közönség oda be nem lát, - hát természetesen ott dolgozik. (Pedig dehogy dolgozik.)

De bizonyos feladatai mégis vannak - ha mesterségét jól érti.

Ha mameluk, meg kell tartania a kerületet és a generális kegyeit, s ügyesen kell tudnia hazabeszélni innen s idebeszélni otthonról.

Örökké azon jajgat a Házban, a folyosón, a miniszterek az államtitkárok és mindennemű primipilusok előtt, hogy az ő kerületéért semmit sem tesznek, hogy ennyi meg ennyi esztendő óta egy körömfeketényi jó se történt ez irányban, hogy a választók zúgnak és morognak. Csak az egyik részök énekel: az, amelyik már koldus lett s tarisznyával jár küszöbről-küszöbre.

Ha itt festi a vidéket, rettentően néz ki a választóföld. Komor felhők húzódnak a határok fölött, a házak recsegnek és düledeznek, a nép éhesen lézeng az utcákon, a hidak karfái össze vannak töredezve, a vármegyeház fedelén becsurog az cső. A lovak kidőlnek a sáros utakon s fájdalmasan nyerítenek. A fináncok bömbölve járnak a falvakban s szaggatják le a szegény nép ruháját.

...Hanem mihelyt a kerületbe ér le a képviselő, egyszerre megváltozik minden. Derült napfény pajkosan futkos a mezők kövér füvein.

Nincs már semmi baj. Vígan lengnek a zászlók a házak ereszein. Ha van még valami kívánnivaló, hát az is meg lesz. Hogyne lenne meg. Nem kell búsulni.

Ami kevés jó történt, az egyszerre nagy dologgá lesz. A képviselő ráfúj és nőni kezd, mint a hólyag.

A képviselő szavaiban kitárul a titokzatos fényes panoráma, a jövő.

Be enged pillantani a nagy műhelybe, ahol a szerencsét kalapálják. A hallgató tömegek látják a miniszterelnököt, amint gondterhelten hajtja le fejét az asztalra és felsóhajt: »Most már tennünk kell valamit ezért a szegény vidékért.«

A képzeletet végignyargaltatja a miniszteri bürók rengeteg szövevényében, a tömérdek paksaméták között, az egyik talán egy vasúti terv, a másikban, meglehet, iskola van, csak éppen alá kellene írni; a miniszter bele is mártja már pennáját a tintába, de éppen akkor nyit reá egy sötét ellenzéki alak, aki miatt megint elmaradt az aláírás. Hanem meglesz, okvetetlenül meglesz.

A világ összes eseményei úgy vannak alakulóban, a szálak mind úgy futnak le a Bismarck gombolyagjáról, hogy a kerületet naggyá tegyék.

A parlament befolyásos alakjai éjjel-nappal nem csinálnak egyebet, mint hogy az idevaló emberek kitalált és kitalálhatatlan kívánságait hánytorgatják, de hát lassan megy, minden lassan megy, nem kell türelmetlenkedni...

A miniszterek csupa jószívű emberek és mind bele vannak szeretve éppen ebbe a kerületbe. Dehát itt ez időben nincs is nagy baj, jó termés volt, a gyümölcs szépen beütött, kurta tél jött, »könnyű volt a jószágot teleltetni«... egyszóval megvagyunk, hála Istennek.

Ilyen kétféleképpen beszél a mameluk. Ha itt van, a kerületnek beszél. Ha otthon van, a generálisnak beszél.

A függetlenségi képviselőnek sokkal könnyebb megélni; őneki csak feketíteni kell a dolgokat: mind az otthoniakat, mind az ittenieket és arra csak egy festéket használ.

Némi szükséges dolgok azonban ott is vannak. A vezérválasztásban kell tapintatosnak lennie. (Mennyivel boldogabb a mameluk, ki már készen kapja a generálist.) Nagy választék lévén a vezérekben, sokszor elhibázza az ember.

Azonfelül nem szabad olyanokat csinálni, mint Orbán Balázs, aki a kerületekben korteskedvén, minden faluban másképp mondta az államadósságokat: hol többet egypár száz millióval, hol kevesebbet, amiért aztán komolyan megfedette Ugron:

- Engedd meg, barátom, de én nem hagyom a népet bolondítani. Válassz magadnak egy numerust, aminő neked tetszik, nem bánom, de aztán maradj is meg mellette következetesen.

Magában a Házban legjobb a szerény modort affektálni. Mert a legtöbbször csak azt eresztik elölre, aki jól látszik magát érezni hátul. A stréberek és a pozőrök csak bizonyos fokig nőhetnek meg a mi parlamentünkben, mely a nobilitásra sok, talán a kelleténél is több súlyt fektet még ma is, dacára annak, hogy külső tekintélye oly nagyon aláhanyatlott, vagy hogy talán éppen azért fektet rá annyi súlyt.

Finnyásabb, parlament, bizonyos tekintetben, alig van a kontinensen. Ugyszólván elfajzott a finnyásság.

Egy időben oly gyakoriak voltak a támadások, gyanúsítások és oly túlzásokban csapongtak, hogy komoly gondolkozásúak (rendesen így történik az) átmentek a másik túlzásba, felállítva a merev gavellérizmus tanát, mely a támadásokat és leleplezéseket perhorreszkálja. Pedig a parlamenti tusák nem lovagjátékok.

Az emberek szeretnek gavallérok lenni (kivált ha nem kerül egyébbe, mint hogy semmit se cselekedjenek), s igen sok dolgot elhallgatnak a Házban gavallér szempontból, amit okvetlenül szellőztetni kellene a közönség érdekében.




A »HALUSKA JÁNOSOK«

Hiányos volna ez a könyv, ha a Haluska Jánosokat kifelejteném belőle, mert ahogy a Horac lovagjának a háta mögött ül a gond, éppen úgy sötétlenek minden képviselőnek háta mögött a Haluska Jánosok.

Az immunitás védi a képviselőket mindenféle zaklatás ellen, csak a Haluskáké ellen nem.

Hogy kik azok a Haluskák, fogják önök kérdeni. Ejh, hát ki nem találták volna magoktól?

»Haluska János« - képviselői nyelven - minden ember, aki választó.

Gyakran hallani bús panaszokat:

»Haluska Jánosok érkeztek a nyakamra«, »Haluska János dolgában kell mennem ide vagy oda«, »A Haluskáktól kaptam levelet« - s több effélét.

De ha a Haluska Jánosok elől nem védi a képviselőket az immunitás, vannak megint bizonyos dolgok, amelyekben úgyszólván a Haluska Jánosok szolgálnak neki immunitásul.

Ha a képviselő randevút elhanyagol vagy ígéretet nem vált be, elég azt mondani mentségül: »Haluskám van«. Olyan kifogás ez, mintha azt mondaná, hogy »gyomorgörcseim vannak« vagy »lázam van«. A Haluskás képviselőt senki sem unszolja többé semmire; gyöngéd szánalom tárgya. A Haluskás képviselő olyan sérthetetlen, mint a viselős asszony.

S Haluskái mindenkinek vannak, ha mandátuma van. Gyakran jönnek, de az a szörnyű, hogy jöhetnek minden percben. Ha az ambituson csoszogás hallatszik, az ajtón kopogtatás, a képviselő összerezzen, mert nincs a napnak és éjnek oly órája, hogy Haluska ne jöhetne. Ott állhat lesben a Múzeumkert szögletén vagy az országház kapujánál oldalog. Az is lehetséges, hogy a karzaton ül már s onnan fürkészi hiúz-szemekkel a képviselőjét.

A Haluska mindenütt jelenvaló, mindent lát és mindenre kíváncsi. Jaj annak a szegény képviselőnek, aki Haluskákat vezetget a városban.

Ha valaki köszön, a Haluska rögtön megkérdezi: »Ki volt az?« Ha a képviselő azt feleli, hogy »Nagy Ferenc« vagy »Kiss Gábor«, legott elkezdik kutatni: »Nem-e a bihari Nagyokból való, vagy a borsodi Kissekből?« A képviselő erre aztán vagy azt mondja: »nem« s akkor megindul végig a szomszédos megyékben a hajsza (Hüm! Úgy hát nyilván a szabolcsi Nagyokból van?); ha pedig azt feleli, hogy »igen«, erre meg az áll be, hogy: »Melyik Kissnek a fia, hátha ismerem a famíliáját.«

Hát még a tömérdek kérdezősködés a politika szubtilis részletei után. A képviselőnek tudnia kell azokat, mert beszélik, tehát van bennök valami. Ha nem tudja, akkor nem bennfentes. S ha nem bennfentes, akkor többé meg nem választják, mert őnekik nagy befolyású ember kell.

Hiszen könnyű volna megfelelni, elütni így vagy úgy, ha minden elejtett szavát nem szentírásszámba vennék. Hazaviszik, mint valami virágmagot, amiből egész legendák fognak kinőni otthon, ha elvetik a kerületben.

A szegény képviselő természetesen örökké tűkön ül, félve, hogy kisül valami, mert kénytelen sok nem igazat mondani kivált ha mameluk, mert a nem mameluknak könnyű. Az csak káromkodik, szid mindent; ami szép, azt azért szidja, mert drága (minek fecsérelni az adózó nép pénzét ilyenre?), ami pedig nem szép, azt azért szidja, hogy nem szép. Aztán az ellenzéki Haluska Jánosok sokkal szelídebbek és sokkal hiszékenyebbek; hanem a mameluk Haluska rettenetes az ő fürkésző, vizsgálódó tekintetével és tudnivágyával. A mameluk Haluska érzi, hogy ő hatalmon van és a hatalmat élvezni akarja. Neki vessék fel a fátyolt a kormányzás titkai elől, ő most látni akar, mert az kedvükért lett vakká.

A képviselő, akármilyen öreg is, egyszerre megfiatalodik a Haluskák társaságában, úgy értem a megfiatalodást, hogy visszaugrik a jogászkori állapotokba, mikor az öregek feljöttek... Mennyi rafinéria és műgond kellett ahhoz, hogy észre ne vegyék az - üres koffert.

De még az jó volna, ha a Haluskák csak politikai felvilágosításokat akarnának a képviselőjüktől, hanem ha valami tudakoznivalójuk, sürgetős perük vagy bárminemű komissziójuk van, ott a kész hordár: a képviselő.

Az kiöltött nyelvvel szaladgál reggeltől estig az ő dolgukban.

S még ez mind a könnyebb rész.

Hanem mikor aztán az egész kerület kezd megindulni, mint a birnami erdő - hivatalok után.

Mert az a jó képviselő - a haluskai felfogás szerint -, aki oly gyöngéden szereti a kerületét, hogy maga után hozza apródonkint.

Lélekemelő példák vannak erre nem egy vidéken,[21] kivált ahol nagyobb az elszegényedés. A gazdagabb vidéken ellenben másforma járvány dühöng: a gomblyukbetegség. S ezt is a szegény képviselőnek kell gyógyítani.

Jókaitól olyat is kértek már, küldvén hozzá egy ócska órát, amelyiknek az a hibája, hogy jár, de nem üt, járjon utána, hogy olcsón megigazítsák, mire szellemes levélben visszafelelte: »Nekem meg az a hibám, hogy ütök, de nem járok.«

Sokkal ravaszabban szokott magán segíteni Szontagh Pál, aki - mikor nagyon elözönlik protekció-kérésekkel - egy-egy beszédet vág ki a kormány ellen s boldog mosollyal hirdeti utána:

- Most én diszgrata persona vagyok.

Hanem ezzel ellentétben vannak még jó lelkek, akik annyira beleszoktak már a foglalkozásukba, hogy megszerették s nem tudnának élni anélkül, hogy örökké ne protezsáljanak.

Ilyen nagy alak Horváth Gyula, aki még a mások Haluskáit is szárnya alá veszi s egészen el van szomorodva, ha nem zaklatják. »Kijöttem a divatból« - sóhajt fel ilyenkor.

Egyszer Kállay János (a fehér szerecsen) írt neki a Házba egy ilyen tartalmú névjegyet: »Légy szíves soraim átadóját a miniszternél támogatni.«

Horváth Gyulát kihívták a teremből, átvette a névjegyet a folyosón s így szólt nyájasan az átadóhoz:

- Mi akar lenni barátom?

- Semmi, kérem alássan.

- De hát csak van valami kívánsága?

- Nincs, kérem alássan.

- Az lehetetlen! - mond megütközve Horváth Gyula. - Önnek okvetlenül kell valamit óhajtania.

- Nem óhajtok én semmit.

- Gondolkozzon csak.

- Hiába gondolkoznám - felelte amaz zavarral.

- Nem értem - folytatta Horváth szemrehányó, bús hangon. - Ön nem akarja a protekciómat? De miért hozta akkor ezt a levelet?

- Mert két hatost adott egy úr az idehozataláért.

Ez volt eddigelé az egyetlen ember, akinek nem kellett protekció.

De mérget lehetne venni rá, hogy ez sem volt magyarországi születés.




EPILÓG

(Egy képzeletbeli ülés)

Mondják, hogy a mostani pártállások mellett nem képzelhető egészséges parlamenti élet. Az organizmusban nincs pezsgés, elevenség. Stagnál a parlament, mint a holt víz. Nincsenek pártok, melyek fölváltják egymást a kormányzásban. A balközép is csak úgy juthatott kormányra, hogy kormánypártivá lett.[22]

Egy kiváló politikussal beszélgettünk egyízben a folyosón erről a bajról.

- Bárcsak itt is úgy lenne, mint Angliában. Hogy itt is megvolnának a whigek és a toryk. Az egyik a hatalomban, a másik türelmetlenül kopogtatva a hatalom ajtaján. De mi is buktassa meg Tiszát most? A habarékok? Szegények! A külügyi politika még megbuktathatná, de az nincs. Hát mi egyéb? Talán a szemcsés köthártyalob meggátlásáról szóló javaslat? Ostobaság! Az egyiptomi szembetegség nem ölhet meg kormányokat... De ha két hatalmas pártunk volna, a whigek és a toryk, be egész más világ volna itt!...

Ezen a témán azután elábrándoztunk. Misztikus decemberi homály volt. A gázlángok kísérteties fényt vetettek. A tanácsteremből titokzatos zsongás ringatott el bennünket...

Láttuk a messze jövőben az elképzelt esetet drasztikus színekkel, de valószínű formában.

Leírom, miképpen láttuk.

*

Az elnöki széken Molnár Viktor ül, megtört öregúr, deres hajjal, de még mindig villogó szemekkel. Gyakran kell nyúlnia a csengettyűhöz.

Éppen a büdzsét tárgyalják. A miniszterek homlokáról kínos izzadság csurog, pedig december közepe van. A kormányelnök: Tisza István részvéttel tekint kollegáira. (Híres apjának egykori kabinetjéből már csak Pauler Tivadar van meg.)

A whipper-innek sápadtan olvasgatják és mérlegelik a két párt számerejét. A fiakerek folyton robognak a Tömő téri fényes házsorok közt, szállítván a voksokat a »Szürke macská«-ból (mert úgy kell venni, hogy akkorra már a kék macska szőre is megderesedik).

A pártarány kétségbeejtő. Az ellenzék, melyet a többszörös exminiszter Szilágyi Dezső vezet, száznyolcvan jelenlevő tagot számlál. (Ha jól olvasta meg Gajári Ödön.)

A kormánypárt mintegy tíz-tizenöt taggal erősebb, hanem a circumstantiák mégis aggodalmat gerjesztők, mert a nemzetiségi képviselők már a vita kezdete óta gyanúsan kezdik magukat viselni. S végre is övék a hatalom, ők határoznak. Az ő negyven-ötven szavazatuk dönti el, melyik párt uralkodjék.

A negyedik Pulszky (aki a nemzetiségi párthoz tartozik) jól mondta ma a folyosón:

- Magyarországon csak egy politikai kérdés van, hogy ki szerez meg bennünket, a nemzetiségi pártot.

S ez egy olyan portéka, amelyiknek az értéke egyre nő. Ma megveszi a nemzetiségi szavazatokat az ellenzék, s kormányra jut.

De a portéka nem lesz az övé, újra, a kirakatba kerül. Mert a kormánypárt válik ellenzékké, s most ismét ez alkudozik velök.

Évek óta folyt a rettenetes licitáció a sűrűn váltakozó párturalmak mellett.

Brassó már Budapesttel vetélkedik, Balázsfalvára egyetemet ígér a közoktatásügyi miniszter.

A Miletics Szvetozár szobrára százezer forintot szavazott meg az országgyűlés egyhangúlag, csak az öreg Beksics tartott ellene egy nagy beszédet, de a derék aggastyánt lezúgták. A Magyar Tudományos Akadémiában egy külön szerb és oláh osztályt szerveztek.

De ez még mind nem elég a nemzetiségeknek. Tudják ők mit érnek a két egyenlő erejű párt között s nem adják magukat olcsón.

Mindenki nekik hízeleg. Valaha Ausztria volt a Moloch, most ők az új Moloch. Igaz, hogy még a régi is megvan, de ez rosszabb, mert a régit legalább szidni lehet, ehhez azonban nyájas arcot kell vágni örökké.

Az ellenzék a tegnapi konferencián abban állapodott meg, hogy még egy kilencedik miniszter felállítását fogja indítványozni: a nemzetiségi miniszterét. Ez aztán a tromf.

A kilencedik miniszter ideája nyolc minisztert buktat meg.

Az ellenzéki szónokok mind ebben az értelemben beszélnek. A Ház hangulata ünnepélyes. A kormánypárt primipilusai összebújnak a folyosón tanácskozni.

- Megbukunk.

- Semmi kétség. A nemzetiségek most már mind az ellenzékkel fognak szavazni.

- Mit csináljunk? Lemondjunk?

- Dehogy. Ígérjünk nekik két nemzetiségi minisztert - mondja Kőrösi Sándor.

- Helyes, csakugyan ez lesz a legjobb.

(No végre! - dohogja megkönnyebbülten Kőrösi. - Mióta képviselő vagyok, ez az első indítványom, amit elfogadnak.)

E pillanatban újságolja Ábrányi Kornél, hogy odabent Steinacker beszél. Mindenki befelé siet. Az elnöki emelvény elé tódulnak, hogy jobban hallják.

Valóban Steinacker emelkedett fel. Tiszteletteljes csöndben hallgatják. Az ellenzék és a kormánypárt padjairól versenyezve zúg fel a tetszésmoraj, Ivánka Zsigmond lehajlik a karzatról és tapsol a kezeivel. Beöthy Algernon elragadtatva kiált fel: »Óh beh szép!«

Csak egyetlen baloldali padban ül egy excentrikus vézna ember, aki kesernyés-gúnyos arccal hallgatja Steinackert. Ez Herman Ottó, divatos parókával a fején. Haja és pártja elhullott apródonkint, mindössze négyen vannak. Lejárt már az ingyen mandátum kora, a lelkesedés az elvek iránt. Ők is csak nagy nehezen jutottak be, kivéve Hermant, ki egyhangúlag lett megválasztva Szentendrén. (Mert a szegény Szentendre már egy évtized óta nem kap jelöltet, úgyhogy kénytelen ingyen választani.)

Biz a szélsőbal megfogyott, mióta olyan ellenzék van, mely a kormányzást föl-fölveszi.

Éppen tegnap este tett a miniszterelnök egy praktikus indítványt a klubban, hogy azon eshetőséggel szemben, ha a szélsőbal egészen kiveszne a jövő választásoknál, a párt a maga kebeléből válasszon tíz mamelukot, akik külön napidíj mellett tartoznak függetlenségiek lenni, szidni a közös ügyeket, fenntartani és hangoztatni az ős szélsőbaliak hagyományos követeléseit és reményeit. Tanulmányozási forrásul, miheztartás végett, a néhai Csanády Sándor összes felszólalásai összegyűjtetnek és kiadatnak a rendelkezési alap költségén.

De tán érdekesebb, ha odahallgatnak a szónokra.

Azokról a szomorú időkről emlékszik meg a nagy Steinacker, amikor még el voltak nyomva, a miniszterelnök úr zsarnok apja idejében. Mennyit szenvedtek ők akkor! De ő nem az az ember, aki a vett sérelmeket megbosszulná; rokonszenvvel nézi a magyar nemzetiség életfolyását; barátja a magyar nemzetiségnek s szívesen támogatja azt a politikát, mely a legméltányosabb minden irányban. (Zajos éljenzés és taps. Egy hang a jobboldali padokról: Melyik az?)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amint így szőnők a szeszélyes álmot a folyosón, egyszerre elsuhan mellettünk Steinacker, az ismeretes viaszosvászon kötegjével a hóna alatt.

Nini, mi ez? Hát nem ő beszél?

Nem, nem! Az mind csak fantázia volt.

Steinacker a falhoz simulva, idegenül siklik el a folyosón járó-kelő csoportok között s nem üdvözli sehol nyájas köszöntés, sem verőfényes mosoly.

És szinte megkönnyebbültem, hogy a Ház olyan, amilyen. Hogy nincsenek benne whigek és toryk s hogy Hermannak megvan még a hosszú haja, Tiszának a hosszú keze.

Egyszerre meg voltam elégedve mindennel, nemcsak a mamelukokkal, de még a habarékokkal is.

... Bárcsak az olvasónak is adhatnék kölcsön ebből a nagy megelégedésből egy csipetnyit.




Hátra Kezdőlap