Boross Elemér (26087 bytes)

BOROSS ELEMÉR
(1900-1972)

Különös írói pálya Boross Eleméré. Volt néhány rövid esztendő, amikor ő volt a nagy ígéret, azután volt néhány esztendő, amikor példakép és ösztönző erő volt a modernségigényű hazai írók szemében, majd a történelem csengő-bongó vihara csöndet körített neve és munkássága köré. Jelen volt és mégsem volt jelen úgy egy évtizedig, hogy a felszabadulás utáni két-három évben az új irodalmi közélet egyik fő szervezője és vezéralakja legyen, s utána egyszeriben minden érthető ok nélkül az irodalom szélére sodródjék, egy rövid időre még börtönbe is kerüljön, hasonlóképpen minden ok nélkül (ez azonban a "személyi kultusz" korának emlegetett években sokakkal előfordult, Boross Elemérnek itt még "szerencséje" is volt, hogy viszonylag hamar észrevették, nemhogy bűncselekményt nem követett el, de még politikai ok vagy gyanúlehetőség sincs egy olyanfajta merőben értelmetlen börtönben tartani, mint amilyenről ifjan legjobb, legszebb drámáját, a Vakablakot írta). Ezután még jó két évtizedig élt, magánéletében végre egy harmonikusan boldog házasságban megtalálva a bölcs ember háttérbe húzódó nyugalmát, s az irodalmi közéletben óriási szakmai hozzáértésével az új irodalom nemzedékeit oktatva-segítve, szürkén és névtelenül volt lektora és dramaturgja bármely színháznak, kiadónak és hozzáforduló ifjabb írókartársaknak. Fel se tudjuk mérni, hogy úgy két évtizednyi drámairodalmunkból melyik műből mennyit is formált előadható, nemegyszer sikeres alkotássá Boross Elemér. Mert nemcsak bölcs volt, hanem példátlanul tapintatos is, a dicsőséget még ott is mindenestül átengedte a hozzáfordulóknak, ahol a munka javát ő végezte el. És sohase látszott rajta semmi keserűség: derűs mosollyal sétálgatott a Szent István körút vidéki utcákon, üldögélt a közeli kávéházakban, csevegett írókkal, kritikusokkal, színháziakkal; természetesnek találta, hogy tanácsokat kérjenek tőle, jó témákat és jó irodalmi megoldásokat rögtönzött bárki számára. Harmonikus lélekkel lett önként vállalt "négere" - ötletadója, átdolgozója, előadhatóvá alakítója - a bontakozó magyar szocialista drámának, s még csak nem is emlegette, hogy valamikor régen milyen fontos előkészítője volt az új idők új színpadi irodalmának. Hetvenkét éves korában pedig úgy halt meg, hogy egy hirtelenül jött influenza - amelyet az orvosok szövődményesnek neveznek - szívére húzódott, és egy görcsös köhögésroham megölte.

Nagyon mélyről indult, a kispolgárságnak abból a legalsó rétegéből, amelynek életszínvonala és életformája alig-alig különbözött a proletárnyomortól. Onnét nézve már az is karriernek számított volna, ha kereskedősegédségig vagy éppen önálló kisiparosságig emelkedik. Boross Elemér azonban kamaszfővel megismerkedett az irodalommal: előbb a füzetes ponyvával, azután a romantikával, a költészettel, a nagyrealizmussal, a divatos izmusokkal... és a színházzal. Olyan szívósan képezte magát, s vállalt bármiféle munkát, csak hogy rendszeresen olvashasson, és módszeresen tanulhasson, hogy mire elérkezett az első világháború utáni forradalmak kora, alkalmas volt az új eszmék megfogalmazására bármilyen műfajban. Mert akkor jelentkezett csak költőként, amikor már a verstant is megtanulta; akkor kezdett drámát írni, amikor már jártas volt a dramaturgia tudnivalóiban, akkor kezdett szépprózát és publicisztikát közölni, amikor már németül is jól tudott, hogy legalább ezen az idegen nyelven kitekinthessen a modern világirodalomba és világpolitikába.

A tanácsköztársaság idején mutatták be első drámáját, az Ave Mariát. Sikere volt, és hamarosan a Közoktatásügyi Népbiztosság antológiájában is megjelent. A szerző tizenkilenc éves volt, a mű még csak ígéret, de minden hozzáértő felismerhette benne a rendkívüli drámaszerkesztő-érzéket. Később persze nem volt jó ajánlólevél ez a tanácsköztársaság kori indulás, de Boross Elemér akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy politikailag komolyan vegyék. És a következő évben megjelent Ábel című verseskönyvének izgalmasan egyéni hangjáról, költői értékéről Kosztolányi Dezső olyan lelkes kritikai cikket írt, hogy bármelyik újság vagy folyóirat, amely nem volt kifejezetten jobboldali, ettől kezdve szívesen hozta verseit, novelláit. És amikor Szegény, szegény koporsókészítő című novellájával pályadíjat nyert a leghaladóbb akkori polgári napilapnak, a Világnak irodalmi pályázatán, az irodalom legilletékesebbjei is, a széles olvasóközönség irodalmi sorsokat eldöntő illetéktelenjei is tudomásul vették, hogy itt van egy fiatal író, aki színesen és meglepő fordulatossággal ír a legszürkébb életű kisemberek egyhangú életéről. Boross kezdettől mindvégig szinte dickensi szívjósággal fordul a szegények bánatai és apró örömei felé, sajátosan vegyítve a romantikától és a romantika előttről örökölt, mélyről fakadó szentimentalizmust az akkor még éppen csírázó abszurddal. Groteszk képtelenségnek ábrázolja, ami az életben értelmetlen, embertelen. Tragikus hatású novellákban és elégikus hangú költeményekben fogalmazza meg humanista kritikáját a Horthy-kor kilátástalanságairól. Politikai helyzete és világnézete szerint baloldali polgári író és újságíró, aki céltudatosan készül meghódítani a színpadot. És ez huszonkilenc éves korára sikerül is. Ekkor írja a Vakablakot, amelyet a hazai színpad szinte forradalmi reformátorának induló Németh Antal be is mer mutatni kísérleti színpadnak szánt színházában, az Új Színházban (a Révai utcában, ahol most a Vidám Színpad működik). Ez 1929-ben történik: annak az évadnak ez lett a legnagyobb sikere. Egyszerre érzelmes és bizarr börtönbeli történet a sok évre elítélt vagány és a politikai merényletért halálra ítélt forradalmár leány szerelméről. A szökni akaró férfi rossz irányba fúrja át a börtönfalat, és nem a szabadba, hanem a siralomházba jut, ahol a leány a kivégzésére vár. A feltörő és megvalósuló szerelem megnemesíti az életkörülményei folytán elzüllött embert, és a gyermeket foganó szerelem megmenti a halálra ítélt nőt, hogy majd kiszabadulásuk után együtt indulhassanak egy értelmes, érzelmes, emberhez méltó élet felé. Az ősi közhely - hogy az ember lénye szerint jó, csak az embertelen társadalom torzítja el a lelkét, de az igaz szerelem igaz emberségre is tanít - olyan új és meglepő megfogalmazásban vált itt hatásos és módszereiben újszerű drámává, hogy nagyon is indokolt volt a siker. A két világháború közti kor egyik legjobb magyar drámája ez a Vakablak. És színvonalban méltó hozzá a hamarosan színre kerülő egyfelvonásos, az Egy ember, aki folyton nevet (Kabos Gyula felejthetetlen alakítása), amelyben egy eltorzított lélek annál többet nevet, mennél több bánat éri, és amikor legszeretettebbje, leánya is meghal, már csak nevetőgörccsel tud reagálni.

Boross Elemér útja ettől kezdve mintegy négy évig színházi diadalút. A divatos Molnár Ferenc-epigonokkal szemben ő képviseli a mélyebb igazságok, az igényes erkölcsi ítéletek drámáját ugyanazon a színpadtechnikai magas fokon, mint a semmit vagy keveset mondó divatosok. A Világrekord még tartja is a kezdő színvonalat. És az általános elismerés folytán a fiatal szerző előtt megnyílik a Nemzeti Színház. Ne feledjük el: 1932-nél tartunk, a "Nemzeti" nem egy volt a többi színház között, hanem a leghivatalosabb elismertetés fóruma, amely Horthyék ellenforradalmától kezdve a már régóta világhíres Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért elől is elzárkózott. Ez a hivatalos Nemzeti Színház társadalmi rangot jelentett, de szükségszerű megalkuvásokra is kényszerített. A Boross-drámák dramaturgiai színvonala mit sem csökken, de kritikája letompul. Ezekkel a Nemzetiben előadott művekkel, bár a legjobb színvonalon, Boross nagyon is közel kerül a sikerdarabokat író Molnár-epigonokhoz, akiknek még csak reményük sem lehet a Nemzeti színpadára.

De a sikerek lehetővé teszik, hogy utazgassék a világban, így jut el Hitler korának előestéjén Berlinbe, és lesz tanúja a világfenyegető fasizmus uralomra kerülésének. Riadtan érkezik haza, és élményei alapján megírja az első harcosan antifasiszta magyar regényt, a Berlinben történtet. De nem saját nevén; talán összeegyeztethetetlennek tartotta vagy mások tartották annak, hogy a Nemzeti Színház szerzője ilyen harcosan kritikus művel lépjen a közönség elé. A regény mint egy L. M. Ehrwein nevű német szerző műve jelent meg, amelyet Boross Elemér fordított magyarra.

De hamarosan köztudomású lett, hogy a harcos Hitler-ellenes regény szerzője Boross Elemér. Előbb a Nemzeti, majd 1936 után minden színház bezárult előtte. Élt tehát, ahogy élhetett. Visszahúzódott színtelen újságíróvá, akinek novelláit és olykor egy-egy versét is közölték a lapok, azután a háború és a dühöngő fasizmus idején mentette az életét, ahogy tudta. Kalandjairól később mulatságos anekdotákat mesélgetett, de még sokkal később kelt önéletrajzában sem sokat írt a maga dolgairól, inkább azokról, akikkel életében összetalálkozott: saját életének is inkább külső szemtanúja akart lenni. De éppen ezért ez az önéletrajz fontos dokumentuma jó néhány évtized magyar irodalmi életének.

A felszabadulás után verseskötettel jelentkezik, az Életjellel. Ennél azonban sokkal fontosabb ekkori irodalomszervező munkája. Az Írószövetség, majd az újraszervezett Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete nem kis részben az ő munkájának eredménye. Előbb az első, később az utóbbi főtitkára. Ekkor már, élményei és tapasztalata folytán, meggyőződéses szocialista, a felszabadulástól kommunista párttag. De igazán nem alkalmas funkcionárius a személyi kultusz számára. S a koholt vádak évadján kizárják a pártból, az Írószövetségből, következik a börtön. És amikor ép testtel, ép lélekkel mégis kikerül, többé nincs jelen az irodalomban. De erős lelke és szerencsésen derűs természete jól viseli az életfogytiglan tartó mellőztetést. Igaz, ekkor találja meg a magánélet boldogságát és azt az elégtételt, hogy akik mellőzik, azok is az ő tanácsait kérik. 1959-ben még ír is egy szatirikus vígjátékot, a Pletykafészkeket, megírja fontos önéletrajzát, de foglalkozása szerint: dramaturg, egy bontakozó új drámairodalom értő dramaturgja, mások nagy sikerű műveinek bábája. És mosolygó, szellemes csevegő, utcai sétálgatások közben vagy kávéházi asztaloknál dokumentumértékű anekdoták mesélgetője, akit azok is szeretnek, akik az irodalom peremére szorították. Így él még jó két évtizedig, míg egy irodalmi életen kívüli vírus halálba nem köhögteti.


TARTALOM