Endrődi Sándor (13691 bytes)

ENDRŐDI SÁNDOR
(1850-1920)

Volt néhány esztendő Arany János halála és Ady Endre megjelenése között, amikor nem egy jó ízlésű, irodalmat szerető és olvasó ember Endrődi Sándort tartotta az akkor élő legjobb magyar költőnek. Még az olyan jelentékeny költőtársak is lelkesedéssel írtak róla, mint korábban Reviczky, később Kosztolányi. Gyors elfeledettsége, költői életművének kimaradása irodalmi köztudatunkból ugyanolyan érthetetlen és indokolhatatlan, mint Ábrányi Emilé. De Ábrányi nevét és költői nyelvbűvészetét mégis valamelyest megőrizték közkeletű műfordításai. Endrődiről pedig, aki semmivel sem volt gyengébb műfordító, javarészt már csak a szakemberek tudják, hogy Heine örök hatású, verseskötetét, a Dalok könyvét ő tolmácsolta máig is frissen, érvényesen, tökéletes formai-tartalmi hűséggel. És az is az irodalom szakmabelijeinek belügye, hogy szívós szorgalommal összeállított könyve, a Petőfi napjai a magyar irodalomban nélkülözhetetlen forrásmű minden további Petőfi-kutatáshoz, és A magyar költészet kincsesháza című antológiája mindeddig az egyik legjobb effajta gyűjtemény, azóta is kiindulási pontja minden hazai költői antológiaszerkesztésnek. De aránylag még ezek a könyvek valamelyest fenntartják emlékezetét, holott igazán csak melléktermékei voltak gazdag, sokárnyalatú, egyéni hangú költészetének és nemegyszer úttörő jellegű irodalomtörténeti munkásságának.

Persze, nem tartozott a legnagyobbak, költészetünk ormai közé; fénykora - Arany után, Ady előtt - egész költészetünk hullámvölgye. Reviczky és Kiss József, sőt még Rudnyánszky Gyula is sokkal inkább előkészítője Adynak és a Nyugatnak. A kortársak közt szinte észre sem vett Vajda János és Komjáthy Jenő már nem sokkal később az új költészet felfedezett előfutáraként kapja meg az elkésett elismertetést. De azért nagyságrendben Endrődi - akárcsak Ábrányi - nincs sokkal ezek mögött, és éppen ő volt az, aki tudta és hirdette, hogy a még élő, idős Vajda János a nagy magyar költők közé tartozik. Éppen ő volt, aki sajtó alá rendezte és kiadta Vajda költeményeit, amiként kiadta az oly méltatlanul mellőzött drámaíró, Abonyi Lajos műveit is. Nemcsak jó költő volt, hanem ismerte, értette és szerette a magyar irodalmat, s mindiglen is igyekezett igazságot szolgáltatni a fel nem ismert vagy félreismert értékeknek. Kevés rokonszenvesebb alakja van irodalomtörténetünknek.

Ez a rokonszenvesség talán a legjellemzőbb költészetére is, emberi magatartására is. Kortársai nagyon is tudomásul vették ezt, nagyon népszerű volt az irodalmi berkekben is, a nagyközönség körében is. Nagyra tartották Gyulai körében is, holott náluk sokkal haladóbb volt, lelkesen szerették A Hét költői és kritikusai, bár nem tartozott a köreikhez, annak ellenére, hogy a világnézetükben és ízlésükben közel állott hozzájuk, később a Nyugat körében is csak jókat mondottak róla, ha nem is volt olyan forradalmian haladó, mint Ady és a hozzá közel állók. Soha senki el nem marasztalta; értékeit, aki ismerte, mind elismerte. Csak semelyik irodalmi körbe nem tartozott, tehát senkinek sem volt szívügye. És a haláláig népszerű költő éppen akkor halt meg, amikor teljes embertelenségével uralomra került az ellenforradalom, amelynek hivatalos kritikusai igazán nem tudtak mit kezdeni ezzel a Heinéért rajongó, kuruc költészetet idéző, a társadalmi igazságtalanságok ellen lázadó, ízig-vérig demokrata költővel. Az ellenforradalommal szemben a haladást több-kevesebb bátorsággal mégis hirdetni merők számára pedig nem volt eléggé harcosan ellenzéki hagyomány ez a tulajdonképpen soha senkire nem haragvó, szelíd liberális. A Nyugat nemhogy Vajdát és Reviczkyt, de Kiss Józsefet és Rudnyánszky Gyulát is inkább tartotta számon előzményként, mint Endrődit - és az ugyanabban az alkalmatlan pillanatban meghalt Ábrányi Emilt -, holott Endrődi egy ideig nagyon népszerű kuruc dalaival Ady költészetére is hatott, és nem utolsósorban neki volt köszönhető, hogy Ady és a Nyugat felfedezte saját elődjüknek Vajda Jánost.

Így azután az életében mindvégig elismert és méltán szeretett költő halála pillanatától fogva jobbról is, balról is kimaradt a méltatandók sorából. S még az is feledésbe merült, hogy költészetünk egyik legjobb verselője volt.

Az 1849 utáni elnyomatás idején született és nőtt fel olyan művelt családi körben, ahol egy életre magába szívta a lelkesedést Kossuthért, az ellenszenvet a Habsburgokkal szemben, Petőfi szeretetét s mindezzel együtt a műveltség igényét. Idővel ez az értelmiségi réteg úgy véli, hogy az adott világtörténelmi helyzetben nincs józanabb lehetőség, mint a kiegyezés, tehát megalkudva az ábrándokkal, be kell látni Deák Ferenc politikájának ésszerűségét. Endrődi Sándor - mint úgyszólván az egész magyar polgárság, amely végre ki akart kászálódni feudális múltból is, nemzeti elnyomásból is - összeegyeztette a rajongást Kossuth és a tiszteletet Deák iránt, miközben lelkében őrizte az idegenkedést Bécs és a Habsburgok ellen. A költészetben pedig a forradalmár Petőfi mellé lépett a gyötrődő Arany költészete. Endrődi együtt és egyformán szerette Petőfit és Aranyt, anélkül, hogy amikor választani lehetett a kétféle epigonizmus, a hejehujás petőfieskedés és a programszerűen rezignált aranyjánoskodás között, őt akármelyik is megkísértette volna. Minden hatást magába szívott, de senkinek sem lett az utánzója; még Heinének sem, aki a világirodalomból a legerősebben hatott rá. Liberális ifjú költőként lépett a liberalizmust hirdető, kiegyező, de formálisan mégis végre önálló országnak is tekinthető Magyarország szellemi életébe, aki lojálisan tiszteli a Deák Ferenc fémjelezte kormánypártot, de jobban szereti a Kossuthra hivatkozó ellenzéket és valójában egyikükhöz sem tartozik.

Jogásznak indult, de életútja egyre inkább az irodalom felé viszi, ezért hamarosan átlép a bölcsészkarra. Közben azonnal népszerűvé váló tárcákat ír különböző lapokba. Huszonnégy éves korától kezdve egymás után jelennek meg verseskönyvei, novellái és karcolatai, irodalmi tanulmányai.

Senki másra nem emlékeztető költői hangja elragadja a közönséget is, a kritikát is. A népdalhagyományt, a heinei érzelmes-ironikus könnyedséget és az impresszionizmus villogó színeit, csillogását, szinte illatként érzékelhető természetképeit ötvözi egybe gördülékeny verssoraiban. Játszik a romantikától örökölt képek gazdagságával. Tud kísérteties lenni, tud szójátékos lenni. Az ezerszer variált őstémák - szerelem, haza, emberiség üdve, a természet végtelen színei - egyénien új megfogalmazásban szólalnak meg az Endrődi-költeményekben.

Világnézete is meglepetést okoz olvasóinak. Ő ugyanis nem hívő és nem kételkedő, nem gyötrik, hanem kíváncsian izgatják a filozófiai problémák. Talán nincs is még egy költőnk, aki ilyen egyértelműen agnosztikus, vagyis el tud képzelni bármiféle végső igazságot, de egyikről sincs meggyőződve. Kedveli az akkortájt divatos materialista Büchnert, ugyanakkor és ugyanúgy tartja lehetőnek bármely vallás tanításának igazságát, ámbár egyetlen tételes vallás teológiájában sem hisz. Végül is kialakít egy hittanoktól független, körvonalazatlan istenhitet, amely a természet, a végtelen arculatú anyag áttekinthetetlen, de áhítatot keltő játékában nyilvánul meg. Különös vegyüléke ez a voltaire-i deizmusnak, a spinozai panteizmusnak és a Büchner-féle mechanikus materializmusnak. Ez tulajdonképpen a filozófiátlanság filozófiája, egy finom költőiséggel kifejezett "mit tudom én". Ezt pedig néha olyan elragadtatással tudta kifejezni, hogy a vallásos lélek imádságnak, a vallástalan természettudományos hitvallásnak olvashatta. Valójában a legtöbb ember meglevő, de be nem vallott filozófiátlanságát fogalmazta meg. Méghozzá filozófiai igénnyel, könnyeden és mégis elragadtatva.

Szerelmi költészete is sajátos egysége az érzelmi mélységnek és a társasági könnyedségnek. Valahogy egyszerre rokona Komjáthynak és Heltainak, bár egyikükre sem hasonlít.

De egyértelmű Habsburg-ellenessége, szociális lelkifurdalása, a nyomorúságos életeket magához ölelő hazaszeretete. Ezt fejezte ki legnagyobb hatású verseskönyvében, kuruc dalainak gyűjteményében, a Kuruc nótákban (1896). A millennium évében jelent meg ez a könyv. A költő egyszeriben hangot váltott. Nyilvánvalóan hatott rá Thaly Kálmán kuruckor-idézése, jól stilizált, eredetinek ható kuruc énekeinek népszerű könyve. De amit ő ír, merőben más. Alig archaizál, megtalálja a kuruc nyelv korszerű megfelelőjét, és beleönti minden vágyát a Bécstől független, uraitól megszabadult, demokratikus hazáért. Egyike volt a legnagyobb magyar könyvsikereknek. Hamarosan három kiadást ért meg.

És ezután is hangot tudott váltani. Következnek az Anakreoni dalok: a hajdani görög poéta jelmezében és stílusában vall az öregedésről. Méghozzá nem keserűen. Ez a hatvanéves budapesti Anakreon - a könyv 1910-ben jelent meg - szereti az életet, gyönyörűségeket talál az élemedett kor lehetőségeiben, nem siratja az elmúlt ifjúságot, hanem szeretettel vall a helyére lépő új, ifjú nemzedékekről. Apró remekművek sora ez a gyűjtemény. És az olvasók most is lelkesen fogadják a mindig megújulásra képes, egyre virtuózabb formajátékú költőt. Csak amiként nem volt igazi elődje, akit követett volna, azonképpen nincs utódja, aki az ő útján induljon tovább. Senkinek sem az ellensége, senkinek sem a párthíve. Kormánypárt és ellenzék, istenhit és materializmus, jövő és múlt között olyan középhelyen áll, hogy neve semmiféle zászlóra nem írható. Még csak nem is prédikálja a szeretetet, mint Szabolcska, hanem éli. Bírál, de nem gyűlöl. Hazafi, de nem nacionalista. Kitűnő költő, de nem népét vezető vátesz. Haladó, de nem forradalmár, még Ábrányi polgári forradalmiságának pátoszát sem ismeri. Hamarosan elfelejtették.

Irodalomtörténeti feladataink közé tartozik végre igazságot szolgáltatni emlékezetének, és méltó helyére helyezni költészetünkben.


TARTALOM