Révai Miklós (24133 bytes)

RÉVAI MIKLÓS
(1750-1807)

Révai Miklóst magyar nyelven írt korai verseiért sorolta be az irodalomtörténet a "klasszikus triász"-ba, odatársítván őt Baróti Szabó Dávid és Rájnis József mellé, mint a programszerűen antik formákban író "deákos irány" egyik megindítóját. Ez a szerepe azonban alighanem a legeslegmellékesebb volt Révai soktevékenységű életében. Igaz, alig egy évvel Baróti Szabó jelentkezése után már Révainak is megjelenik egy klasszicizáló formában írt verseket tartalmazó kis kötete (tehát ő is megelőzte Rájnist), az is igaz, hogy még a következő években is írt ilyen nemű, főleg disztichonokban készített költeményeket, és beleszólt a prozódiai vitába is. De az is igaz, hogy később, megismerve a franciásokat és a németeseket, már nem ragaszkodott görcsösen az antik alakzatokhoz, s akárcsak költőkortársai közül Bacsányi vagy Csokonai, váltogatta a magyaros, deákos és nyugat-európai versformákat. Eszébe sem volt beszűkíteni magát egy irodalmi iskola korlátai közé, sőt az egész költészet csupán egyik és nem is legfontosabb kifejezési területe volt. És ha verset írt, azt is inkább latinul, mint magyarul. Latin költeményei semmivel sem gyengébb művek, sőt alighanem legjobb lírai alkotásait éppen a latin nyelvűek közt kell keresnünk. Ez volt a magyar irodalomban az utolsó korszak, amikor még volt közönsége a latin nyelvű verseknek, hiszen aki olvasó ember volt, az iskolába járt, és aki az ábécénél meg a kisegyszeregynél valamivel többet tanult, az okvetlenül tudott latinul is, hiszen ez volt az iskolák nyelve. Csupán a nemzettudat növekedése, a lassan mégis bontakozó polgárosítás és polgárosodás igényelte, hogy a korszerű író írjon magyarul. Révai Miklós is nemzeti öntudatból írt magyar verseket is. De még ha hozzátesszük latin költészetét, az egész szépirodalmi munkásság csak szellemi kirándulás volt a valószínűtlenül sokoldalú tudósnak és tanítónak és újságírónak és építészetért, rajzért lelkesedő művészeti szakembernek, aki mindenekelőtt nyelvész: a magyar nyelvtudomány legfőbb klasszikusa, az összehasonlító nyelvészet nemzetközi előfutárainak egyike, a magyar tudománytörténet egyik múlhatatlan büszkesége. És maradandó helyet foglal el költészetünk múltjában is.

Jobbágy-iparos fia volt, apja szegény csizmadia; sihederfővel maga is kitanulja a csizmadiamesterséget, de mindenáron tanulni akar. És ehhez jobbágyfiúnak egyetlen lehetőséget a papság ad. Holott semmi kedve sincs papnak menni. Természetesen hazulról hozott vallásosságát mindvégig megőrizte, s idővel jól össze is tudta egyeztetni felvilágosodástól kapott világnézetével is, haladó politikai eszméivel is. De papnak vagy éppen szerzetesnek igazán nem volt alkalmas sem nyughatatlansága, sem kritikai hajlamai miatt. Mégsem tehetett mást, mint hogy belépett a pálosok tanító rendjébe, és kielégíthetetlen szellemi éhséggel annyi mindent összetanult, hogy élete folyamán felváltva taníthatott matematikát, latint, szónoklattant, építészetet, géptant, rajzot (kitűnő rajzoló volt!). Holott legjobban a magyar nyelvtan érdekelte, amely mint tudomány nem is létezett, amíg ő meg nem teremtette. Egyébként mint pap vette fel a Miklós nevet, szülei Mátyásnak keresztelték.

Annyit idővel elért, hogy kiválhatott rendjéből, és mint világi pap tanított hol hazai, hol ausztriai iskolákban, vagy nevelősködött főleg osztrák úri családoknál. Egy ízben megpróbált hátat fordítani a paptanári életnek, és Pozsonyban szerkesztője lett a Magyar Hírmondó nevű újságnak. Szerkesztőnek is kitűnő volt, de ezt egyháza megelégelte. Az egyháznak az volt a véleménye, hogy pap ne legyen újságíró. Inkább kinevezték a győri rajziskola igazgatójának. Majd végre elérte, hogy élete végső öt esztendejében a pesti egyetem professzora lehessen, és tanítsa a magyar nyelvtudományt.

Élete nagy részében anyagi gondokkal kellett küzdenie, nagy terveihez folyvást pártfogókat kellett keresnie, de szívósságával leküzdött minden akadályt. Pedig megvalósítandó és megvalósított tervei költségesek voltak, hiszen felismerte a nyelvtudományhoz nélkülözhetetlen nyelv- és irodalomtörténetet; ehhez régi szövegeket kellett felkutatnia és kiadnia. Sajtó alá rendezte és magyarázatokkal kiadta a Halotti beszédet, a legelső magyar összefüggő szöveget és a legrégebbi magyar epikus költeményt, Csáti Demeter Pannónia megvételéről szóló énekét, ettől fogva klasszikus művét ("Emlékezzünk régiekről"). Majd összegyűjti és sajtó alá rendezi Balassi, Rimay, Beniczky Péter, Gyöngyösi, Zrínyi és Faludi Ferenc műveit. Közben olyan kortársakét is, amelyeket fontosnak tart, hogy olvassák. Ő adja ki Bessenyei Jámbor szándékát, ezt a tudományos akadémia szervezését sürgető röpiratot (a címét is ő adta), majd egy kötetben Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám költeményeit. Orczy Lőrinc egyébként ugyanúgy bizalmas jó barátja, mint a komáromi felvilágosodott Péczeli József (Molière és Voltaire fordítója). És közben írja latinul és magyarul nyelvtudományi műveit. Felépíti az egész magyar nyelvtant, s ez hosszas vitákat is szül. Fő ellenfele egy időben Verseghy Ferenc, akinek hasonlóan az a törekvése, hogy felépítse a magyar nyelvtudomány rendszerét. Elszántan vitatkoznak egymással, sok mindenben Verseghynek volt igaza, de a lényeges kérdésekben a tudomány Révait igazolta, és Kazinczyék az ő nyomain haladtak tovább, holott politikai és világnézeti kérdésekben Verseghy közelebb állt Kazinczyhoz (együtt voltak vádlottak és elítéltek a Martinovics-ügyben). De hát Verseghy elsősorban mégis jó költő volt, aki kirándult a nyelvtudományokba is, Révai pedig nagy nyelvtudós, aki kirándult a költészetbe is. Révai hol saját nevén, hol különböző álnevek alatt vitázik. Szereti a furcsa álneveket. Hol Világosvári Miklódi János, hol Fényfalvi Kardos Adorján nevet használ. De jókedvvel vesz részt minden nyelvi vitában, így a Rájnis és Baróti Szabó közt kirobbant prozódiai vitában is. Mindig vitázik, ha nyelvről, helyesírásról, verselésről, irodalom- vagy tudományszervezésről van szó. Ez a mozgalmas és nehézségei ellenére is mindig eredményes élet a háttere költészetének, amelynek korai szakasza a deákos iskola előkészítése, a főleg disztichonokban írt költemények, amelyek a "klasszikus triász" tagjává sorozzák.

A disztichonban írt verseket ókori példára elégiáknak nevezi, illetve maga gyártotta magyarossággal "alagyák"-nak. Ez nem műfaj-meghatározás, hanem formajelzés: hexameterek és pentameterek váltakozása. Verses szövegei példás gondossággal készültek. Simán gördülnek, jól skandálhatók, világosan egyértelműek. Csak éppen nem költőiek. Céljuk pedagogikus és erkölcsnemesítő. Néha még a nehézkes Rájnis is költőibb. Baróti Szabó pedig igazi költő, többet ér mindkettőjüknél. Nem is beszélve a fő ellenfélről, Verseghyről, akinek finom zeneiségét Csokonaiig senki sem közelíti meg. (Igaz, Verseghy civil foglalkozása szerint zenetanár, Révai pedig rajztanár.)

Révai versei inkább példaadó minták arra, hogy nyelvünk mennyire alkalmas a görög-latin időmértékre. Fő érdemük, hogy tőle és Baróti Szabótól s egy kissé még Rájnistól is tanulta meg nemcsak Virág Benedek, a deákos irány folytatója, de még Bacsányi és Csokonai is, hogy hexameterekben és más ókori alakzatokban is lehet gondolatokat és főleg érzelmeket kifejezni. Berzsenyi és Vörösmarty költészetében szükséges előkészület volt a klasszikus triász. És ezek közt Révai szövegei a legformabiztosabbak. Költészete tehát nem egyes verseivel, hanem gyakorlatával fontos költészetünk folyamatában. Még ritka - bár papi embernél sok fejcsóválásra okot adó - szerelmes versei sem többek, mint a korabeli német lírában kialakult közhelyek ismétlései. Révai az érzelmeit és indulatait vitairataiban és nem költeményeiben fejezte ki. Verseiben inkább a tudós meggondolásai kaptak korrekt, magyarázó hangú megfogalmazást. Mégis: a költő is odatartozik az arckép teljességéhez. Nyelvtantól géptanig mindenhez szakszerűen értett. Otthonos volt a matematikában és a képzőművészetben. Ebből a teljességből nem is maradhatott ki a költészet. S ha nem is volt ihletett költő, kitűnő költészeti szakembernek bizonyult, aki ha verset írt, ugyanúgy nem volt abban formahiba, mint ha lerajzolt egy épületet, vagy levezetett egy képletet. De azért elsősorban mégis a nyelvtudomány klasszikusa, akinek szobra a legmegfelelőbb helyen áll a Magyar Tudományos Akadémia palotájának oromzatán.


TARTALOM