A HÁRMAS-KÖRÖS EGYSZERŰ TRAGÉDIÁJA

A tavaszon bejártam a Sárrétet. Békés és Bihar vármegyét. Azt a tájat, ahova nem volna szabad külföldit beereszteni, mert ha egy nyugati ember ezen a vidéken körülmegy, nagyon szomorú képet kap a magyarság életéről. Mintha itt csak kódusszegény, elmaradott és tehetetlen világ maradt volna a másfél százados török kor után.

Ez a táj száz év előtt még nagyon érdekes lehetett. Óriási területek tele vízzel, mocsárral, nádasokkal. Nem állítom azt, hogy kár volt lecsapolni. Nem szeretném, ha a közönség egyszerűen elhinné, hogy Széchenyi a bűnös abban, hogy a Magyar Alföld kiszáradt, s halott tájjá változott. A nádas világ, a mocsártenger festői lehetett, de annyi átokkal volt összekötve, amiről a mai embernek már fogalma sincs.

A szúnyogok miriádjai nem a legkisebb baj volt ebben az ősi korban. A hideglelés még az én gyermekkoromban állandó, mindennapi és elviselhetetlen betegség volt. A szúnyogok beoltották a gyermekeket, s az ember haláláig kínlódott vele. A "morbus hungaricus" nem erkölcsi betegség volt, hanem afféle súlyos baj, mint a trópusi láz. A bennszülöttek valahogy hozzászoktak, s aki meg nem halt benne, az kibírta. A magyar függetlenségnek nagy oltalma volt ez a betegség. Van egy híradás, hogy angol katonák hazavitték a bajt, s Angliát megtizedelte a magyar betegség. Ezért nem bírtak el a jól képzett, jól fegyelmezett osztrák hadak, a legjobb vezérek alatt sem, a magyar gerillacsapatokkal, mert a Magyar Alföld beleszólott, és leterítette őket.

De a mocsári lázon kívül is éppen elég ok volt, hogy Széchenyi halált üzenjen a mocsárnak. Óriási területeket vett el a mocsár a földművelés elől. Annak a csekély néprétegnek, mely a mocsárszigeteken élt, csak adott valamilyen kenyeret a vízi világ, nádat vágtak, tojást szedtek, mint az Északi-sarkvidék madárszigeteinek lakosai, csíkot, halat fogtak, s azt ették és eladták... De mi az ahhoz képest, hogy a mai tízezer lakosú falvaknak mire van szükségük? Akkor Szeghalomnak volt kétezernyi lakosa, ma van tizenkétezer. Ez egyáltalában nem is élhetne meg abban a nyomorban, ami akkor uralkodott Békés megyében.

Még rágondolni is szörnyűség, hogyha ma is a régi állapotban állanának a mocsárrengetegek.

Ezt nem lehet lekicsinyelni a mai kép bemutatásával, hogy ma viszont esőtlen és nedvesség nélküli földeken jár az ember. Szikes, vad földeken, ahol csak minden harmadik évben aratnak. Ez kétségbeejtő, de ennek nem az az oka, hogy lecsapolták a mocsarakat, hanem az, hogy elvezették a vizeket. A lecsapoló mérnökök nem láttak a jövőbe, számukra egy cél volt kitűzve: menekülni a mocsártól.

Csak néhány év óta tudjuk, hogy a víz elvezetésének az a rabiátus és barbár rohama, amit végrehajtottak, más roppant bajt hozott: a száraz nyarakat és a terméketlen életet.

A baj az, hogy a vizet nem tartották meg.

A tavaszon felkeresett egy politikus, és megmutatta nekem, hogy éppen most nagyszerű tervvel foglalkozik az állami vízépítészet. Elkészítették a Hármas-Körös szabályozási tervét.

Ez a terv a modern és egészséges gondolatra van bazírozva: meg kell tartani a tavaszi árvizeket. A Körösök ármentesítő gátjai kitűnőek. A vízmeder mellett oly széles sávot vesznek körül, hogy ha duzzasztógátakkal a vizet Szeged fölött s bizonyos távolságokban vízlépcsőkkel felfogják, akkor az egész évi vízcsapadékot meg lehet tartani.

A Körösöket hajózhatóvá lehet tenni Szeghalomig és a Berettyót Mezőtúr felett legalább Túrkevéig.

Ennek kiszámíthatatlan haszna van már a vízi közlekedés szempontjából is. Magyarországnak egyik legnagyobb baja a vasút. A vasút, mely a maga megépített töltéseit, mint kínai falat, nyújtóztatja végig az országon. De a vasúti tarifa mozdulatlan és kétségbeejtő - így a lakosságnak nem tud eléggé segítségére jönni. Ha a vizek hajózhatókká válnak, a búzát olcsón lehet elszállítani, és fát, szenet olcsón lehet beszállítani.

- A Körösök szabályozásának másik előnye, hogy negyvenezer holdat azonnal vízelárasztás alá lehet venni. Öntözőzsilipek és csatornák segítségével könnyedén lehet fokozni a termelést.

Negyvenezer hold nem nagy terület az összes szikesek területéhez képest, hiszen egymillióra teszik a használhatatlan szikterületet, mégis valami. Mennyivel több munkáskezet lehet használni az öntözött területeken. Minden telepítési akciónál nagyobb értékké válhat ez az egyetlen módszer.

Harmadik és talán legnagyobb haszon volna azonban, ha azt a töméntelen millió köbméter vízmennyiséget itt tartanánk, s az a nyári napon állandóan párologhatna: új esőket lehet várni az egész Alföldön.

Az egész munka, a Hármas-Körösnek ez a szabályozása, az összes építészet beleszámításával, öt és fél millió pengőbe kerülne az állami közegek számítása szerit.

A napokban találkoztam barátommal, aki annak idején nagyon megkért, hogy pártállására való tekintettel ne hozzam egyelőre nyilvánosságra ezt a tervet, melyhez pedig csak a legnagyobb örömmel tudtam volna szerencsét kívánni: ha a dolog aktuális lesz, ígérte ő, ő maga felkeres, és az összes adatot rendelkezésemre bocsátja.

Kérdem tőle, mi van a tervünkkel. Szomorúan felel: most már aztán igazán nem lehet róla írni, mert az illetékes hatalmak nem adták meg az engedélyt, nem szavazták meg rá az öt és fél milliót.

Kétségbeejtő.

Öt és fél millió egy ilyen hatalmas terv keresztülvitelére nem pénz. Ennyibe került a Boráros téri híd megépítése. Van itt most egy bizonyos körökben népszerű gondolat, hogy ennyi pénzzel odább kell tolni a Belvárosi-templomot néhány méterrel, hogy a Kossuth Lajos utca sugarát kiegyenesítsük.

Ellenben erre a legelső, nagyszerű és modern tervre, a Hármas-Körös szabályozására nincs pénz.

Százezernyi munkás esik el a jobb munkalehetőségtől. Egymillió gazdaember küzd tovább s évről évre jobban a természeti csapások, a mostoha csapadék nyomorúságával.

Kötelessége mindenkinek, aki ebben az ügyben valamit tehet, hogy új meggondolás tárgyává tegye ezt a szép gondolatot.

Ha Széchenyi tévedett, az korának tévedése volt, de ha a mai ember téved, az a legsúlyosabb bűn a nemzeti gazdálkodás ellen.

1935

 

KASZÁSOK A FÁK ALATT

Az emberek, ha a munka szünetel, ma is még legszívesebben a háborúról beszélnek. Már tizenöt esztendeje meg tizennyolc, de nem tudnak betelni vele. Érdemes a mai kis dolgokról szólani? Arról, hogy a búza ára néha felmegy, néha lemegy. Hogy a nagygazdáknak néha annyi a pénze, hogy kiterítik szárítani a napra, mint a mákot - most meg annyi sincs, mint a koldusnak? Az ember szeret beszélgetni. Saját magáról nagyon szeret, de arra viszont senki se kíváncsi, ezért mégiscsak a nagyobb dolgokról beszél legszívesebben, a mások dolgáról. De érdemes a mai dolgokról?

Így aztán, mihelyt egy kicsit kiöntik a telijét, belemarkolnak a zsákba, s megint csak a hadak ügyeiről van szó. Szórják, a szélben rostálják, s közben már az ocsúja kihullott, elfújta a szél, csak a java maradt az emlékeknek, az öregje, az elfeledhetetlen események, amelyeket nem akarnak a sírba vinni magukkal. Elmondják, hogy a figyelő gyermekek is hadd hallják, hadd tanuljanak belőle. Hadd vigyék el magukkal a jövendő életükbe, hogy hátha hasznát veszik még valaha.

A kaszások szegény emberek. Azok a háborúban is szegények voltak. Nem volt sarzsijuk, csak puskájuk meg gránátjuk meg éhes gyomruk. Ott álltak a háborúban a poszton, s hajtották őket akkor is, mint az állatokat, s most is úgy hajtja őket az élet. A szegénység az ő örökös uruk, annak a zsellérjei, ha beszélnek, abból is csak a szegénység szaga párázik, a szegénység szavai szitálnak.

De az ilyen jó gazda, mint Barmos Gáspár gazda, akinek mégis nagy földjei vannak itt is, az a háborúban is többet látott, többet tapasztalt. Csillagok voltak felvarrva a gallérjára, s mikor elesett a kapitány meg a főhadnagy meg a hadnagy, a tiszt urak, olykor maga volt a parancsnok, ő felelt a szakaszért, volt, hogy az egész századért. Ha Barmos uram arra méltatja a munkásait, hogy a harctéri melegség elönti, s megszólal, akkor mindenki áhítattal figyel rá.

- A háború - mondja most, és egy kis fűszálat szakít, s azzal vonalakat húz a levegőbe, szórakozottan -, a háború, barátom, az is csak olyan, mint a világ többi dolga. Mi csak hallgattuk a tábori lelkészt, aki prédikált, hogy kitartani az utolsó csepp vérig, az az Istennek az ő parancsolatja... De én mondhatnék egyet-mást, hogy az embereknek meg a királyoknak mi volt a háború...

1917-ben az olasz fronton én egy osztrák ezredhez kerültem a kiegészítőből. Úgy hozta a sors, hogy éppen a tábornok úr, bizonyos Goldinger tábornok úrnak az irodájába lettem beosztva. Az egy nagyon derék, nagyszerű ember volt. Mintha nem is német lett volna. Olyan hős volt, és olyan okos, hogy csoda.

Akkor volt ez, mikor az olaszok kiugrottak a sietségből, és ránk jöttek. Az olasz király maga jött fel, hogy egykettőre végezzen velünk. Nagy veszedelem volt. Mindenki káromkodott, szidta őket, hogy megint egy új fronton kell verekedni... Mindjárt hozták a magyar ezredeket is lefelé az orosz frontról. Hát mit csinál akkor az én tábornokom? Barátom, van ott egy folyó, a Tályamentó. Fent a hegyekben. Viaduktok. A mi tábornok urunk nem szól senkinek, megrakja a hidakat. Megerősíti. Mária Terézia-rendre pályázott. Nagy vót az öröm, mindenki mondta, hogy báró lesz belőle. Befogta az olasz királyt, az egész vezérkarral meg vagy kétszázezer hadseregével. Nem volt annak onnan egérút semerre.

Megtelefonálják Bécsbe a királynak... Hát, barátom... Mi történik... Másnap hajnalban jön a tábornok, hajadonfővel, mint egy bolond, nem lehetett vele beszélni... Leült egy asztalnál, a tenyerébe hajtotta a fejét, és sírt... Sírt az a derék ember, úgy sírt, mint egy gyerek... Tudjátok, mi történt?... A király őfelsége megparancsolta, hogy a hidakat ki kell üresíteni... Szabadon kell hagyni, míg az olasz király el nem masírozik a fogoly hadseregével... Igen. Kieresztették őket... Mehettek haza makarónit enni... Nem volt szabad elfogni egy királyt...

A kaszások hitetlenül néztek a gazdára. Úgy hallgatták, mint a mesét. Hitték is, meg nem is. Csak Petrik István segített a gazdának:

- Benne vót a törvénybe, hogy királyt elfogni nem szabad.

- Fenét - mondta Barmos gazda -, olasz lány volt a király felesége, nem szívelte a fajtája vesztit, és az urának egész éccaka könyörgött meg parancsolt, hogy szabadítsa ki az olasz királyt. E vót...

A fűszálat a foga közé vette, megrágta, s messze kiköpte.

- Mer a királyok másképp nézik a háborút, mint a népek... Tudom én az egészet, ott beszélték meg előttem a tiszt urak. Mer a királyok, az csak egy család. Az mind atyafi-rokon. A muszka cár meg a német császár meg az angol, az mind rokon. A királyok mind összeházasodnak. Nekik az vót akkor az üzlet, hogy a népek csak hadd verekedjenek, de az nem vót üzlet, hogy ők is bajba kerüljenek... Ki kellett ereszteni a királyt... Az olasz király megszegte a barátságot az országgal, az nem vót baj, hanem az, hogy még ő is ott maradjon, az baj vót... Azér mondom én, hogy másképp van a háború, mint ahogy az iskolába tanítják, meg ahogy a papok prédikálják.

- Hát, gazduram, minden szentnek maga felé hajlik a keze.

- Igen - mondta komolyan Barmos gazda -, de azért erről ne nagyon beszélgessetek, én is sajnálom, hogy eljárt a szám.

1936

 

GYEREKTELENEK

Az új osztású földeken az ötödik házrész új utcában. Az utca nincs kikövezve, a föld fekete ragadós, olyan mély sár van benne, hogy semmiféle kocsi nem bír benne járni.

A ház csinos kis ház volna, de a fala oly nedves, hogy szinte embermagasságig foltos.

Itt lakik az öreg pár ember. A gazda régebben suszter volt, aztán a vasúthoz került, és most, mint MÁV-nyugdíjas szerepel, bár semmi nyugdíja nincs. Végkielégítést kapott, abból vett egy kis házat, azt eladta, s most az új földeken kapott háromszáz négyszögölet, és épített rajta egy kis villautánzatot.

Van egy kis üvegezett tornác is. Mikor benyitunk, az asszony tésztát gyúr. Rettenetesen ócska slafrok van rajta, és ijedten néz a vendégekre. Ruhája könyökig felgyűrve, és csupa liszt és tészta a két keze szára is. A slafrok is, köténye nincs, úriasszony.

- Jaj, istenem - mondja ijedten, s őszesfekete haja úgy hull a szemébe, mint egy cigányasszonynak. Rögtön sürögni-forogni kezd, és ledörzsöli kezéről, az ujjairól a tésztát. A gyúrótábla csaknem fekete, súrolatlan. - Jaj, hova ültessem, tessék már egy kis türelemmel lenni. Nincs itthon az uram, de mindjárt jön.

Azért jöttem el ide, mert többször hallottam a nevüket említeni, hogy ezeknek jó, mert nincs gyerekük. Meg akartam nézni, hogy él egy gyerektelen házaspár, akit mindenki irigyel. A városházán is említették, hogy jó adófizető, persze, könnyű nekik, nincs gyerek.

Széket rámol le. Minden széken edény vagy ruha vagy valami szerszám. Belülről hoz ki egy széket, s itt teszi le a konyhában.

- Nem tudom bevezetni az urakat, tessék egy percre helyet foglalni.

Ezzel bemegy, és egy kis rendet csinál. A szoba ajtaja üveges, látni, ahogy tésztás kezeivel letakarja a vetetlen két ágyat. Délre jár, de még most is vetetlen. Csak úgy ráborítja az ágyterítőt, aztán rendesre rakosgatja a székeket, s már beinvitál.

Ilyen piszkos konyhát talán életemben se láttam. Minden edény elmosogatatlan, és valami csudálatos összevisszaság.

- Nincs gyerek - mondja barátom, az altiszt, aki idevezetett, és nevet.

- Annál inkább tiszta lehetne minden. A gyerekek nem rendetlenítenek.

- Á, ezek csak gyűjtenek. Mindig kint vannak a kertben, nincs idejük a flancra.

Különösnek találom ezt a magyarázatot, de meg kell nyugodnom benne, mert az altiszt komolyan mondja. Imponál neki ez a ház, ez a biztos élet, és úgy látszik, ez az anyagi biztonság a fő.

- Tessék már beljebb jönni, mindjárt küldök uramért, tessék csak.

Bemegyünk. A háziasszony kabátot vesz a slafrok fölé, mert hideg van kint, s elmegy.

A szoba éppolyan kietlen és rendetlen, mint a konyha. A feltúrt ágyakon a takaró durván hepehupás. De a két ágy úgy van a szoba közepére állítva, egymás mellé, s a végükben egy ócska sezlony, előtte asztal négy székkel. Két sifon. Olyan vásári úri bútor, tükröző-politúros betétekkel. Kishivatalnokszerű bútor. A képek a fal és a sifon mellé vannak állítva. Kályha is van, de nem fűtik, a konyhából jön be a tűzhely melege.

A két ablak közt kis asztal. Ezen sok fénykép. Régi képek. A szülők képe. Megsárgult, megfakult képek. Nedves lakások vakították meg. Olcsó dísztárgyak. Egy zöld üvegaufsatz, két törött tányérral, nászajándék lehetett, sajnálják kidobni. Díszpoharak és csészék, mind ütött-kopott. A szekrény ajtajára felakasztott kimenő felsőruhák, régi és kopott holmik.

Szomorú és kétségbeejtő lakás. Az ember beszélni sem tud ilyen lakásban. Ülünk az asztal mellett a székeken. Vezetőm megszólal:

- Mint a galambok. Úgy élnek, mint a galambok.

- A galambnak van ám fia. Kikölti a tojásait, és szárnyára bocsátja.

- Még a galamb se él ilyen szépen, mint Tivadar úrék - marad meg véleménye mellett az altiszt. - Majd meg tetszik látni.

De én csak a nedves falakat látom és a sivár rendetlenséget a nyirkos levegőjű házacskában.

Megjönnek a háziak.

- Jön már uram - siet be az asszony -, átkiáltottam neki, csak a szomszédba volt.

Leteszi kabátját, amely olyan, hogy a cigánynak se lehet adni ilyen jószágot, s újra ott áll tésztás kezeivel, és szorgalmasan súrolgatja lefelé a könyökéről, ujjairól a tésztát. Még elgondolni is rossz, hogy ha itt tartanának ebédre.

Bejön a férj. Rövidre nyírott bajusz, borostás áll, és szegényes úri ruha. Sáros cipőit leveri a konyhában, és ragyogó nevetéssel jön be. Rossz fogai vannak, és feketék a dohányzástól, de oly vidáman nevet, mint akinek se bú, se gond nem ül a lelkén.

- Isten hozta, van szerencsém - mutatkozik be.

- Szereti a gyereket, Tivadar úr?

- Ó, a gyerek, az a legszebb a világon, akinek van - nevet az emberke. - Én nagyon szeretem a gyerekeket, hát nekünk a jó Isten nem adott, mit csináljunk?

- Ej, ej, Tivadar úr! - fenyegeti meg nevetve az altiszt. - Tudjuk, amit tudunk.

- Hát mondja, Retek úr - szól a házigazda -, kell ide gyerek? Nem is férne el. Csak nyűg és baj. Még ha fiatalon kezdtük volna, de akkor se lehetett, akkor is csak a szegénység uralkodott. Ott kell a gyerek, a kastélyokban, ahol tíz szoba van, húsz szoba.

- De ott nincs.

- Mert ott is okosak az emberek. Már a művelt ember nem engedi, hogy az életét tönkretegye, mert mi tűrés-tagadás, a gyerek csak teher szegénynek és gazdagnak is.

- De mégiscsak kell jövő generáció.

- Persze, persze. Ó, hiszen vannak még elegen, akik...

- Ez nem bűn, kérem. Ezt nem tiltja a törvény. Ebbe nem is lehet beleszólani. Ez mindenkinek a legtitkosabb magánügye. És engem senki se vádolhat meg vele, hogy propagandát csinálok a gyerektelenségnek. Igen, ha valaki kérdi, én szívesen kitanítom, de csak a jó barátaimat. Mert én nem vagyok híve az erőszakos cselekedeteknek. Én a jellem híve vagyok. Ha férfi vagy, légy férfi, azt mondja a költő. Én tehát jellemre nevelem a barátaimat. Az már becstelenség, ha egy megtörtént dolgot meg nem történtté tesz valaki, és én minden orvost becsukatnék, aki életveszély hiánya nélkül beleavatkozik a természet munkájába. És én ennél többet nem is mondok az uraknak se. Én jó állampolgár vagyok, s az adómat megfizetem, a törvénynek az egész vonalon eleget teszek, köztiszteletben részesülök, és erre nagyon büszke is vagyok.

- De azért elvi ellensége a gyereknek - mondom én.

- Nem. Azt nem lehet rám mondani. Én a gyereket szeretem és becézem. Én egy gyereket nem tudnék megütni. Nekem a gyerek szent. De tessék rám nézni. Végigéltem az életet szegényen. Megélek? A kutya is megél. De hogy én ezt a szegénységet hagyjam örökségül két, három vagy egy tucat gyereknek? Akkor volnék bűnös, ha azt tenném. És tönkretegyem a feleségemet?

Az asszony beszólt a konyhából:

- Ugyan, uram, hallgasson.

- Hát igen - szól a férj -, én abból indulok ki, hogy ha engemet megkérdezne a jó Isten, hogy ma akarnék-e még egyszer megszületni, hogy ezt az életet végigéljem, akkor minden bizonnyal azt mondanám, hogy nem. Ha tehát én magam sem akarnék megszületni, miért büntessem ezzel azokat, akiknek a létrejöttét esetleg elő tudtam volna idézni?

- Sose volt gyereke?

- De. Az első feleségemnek volt egy fia, de a jó Isten súlyosan büntetett érte. Először is nehéz szülése volt az asszonynak, és soha többet nem lett belőle ember. Feküdt és nyögött, és oly szegények voltunk emiatt, hogy kimondhatatlan. El is formátlanodott. Előhasa lett. Ellenben itt a mostani feleségem, olyan alakja van, mint Erzsébet királynénak.

Ijedten néztem az asszonyra, aki sovány, magas nő volt.

- Erzsébet királynénak egy csomó gyermeke volt.

- Neki lehetett. Éppen azt mondom, a királynékat és grófnékat, a gazdag asszonyokat, a lipótvárosi bankárnékat kötelezni kellene a törvénynek arra, hogy gyerekeket szüljenek. Minél többet. Először is hadd oszoljon a vagyon..., ez egy természetes földreformot hozna létre, s aztán nekik semmi a szülés. Rendelkezésükre áll az orvostudomány, ma már lehet fájdalom nélkül szülni. Táplálniuk nem is kell, és egyszerűen egy élettani művelet számukra a gyerek létrehozása. De a szegény embereket meg kell menteni ettől a legnagyobb betegségtől.

- Nem érzi azt az olthatatlan vágyat, hogy a gyermekben újraéljen? Van annál szebb, mint a rózsás arcú csecsemő, van szebb muzsika, mint a gügyögő gyermekszáj? És nevelni, szárnyra bocsátani, jövőt adni a gyermeknek?

- Ez a színe. Kérem, ez a ragyogó színe..., de mennyi fonákja van. A gyerek az ilyen nyomorult kis házakban mindig beteg. Legnagyobb része elpusztul. Nem bírja a vizes falakat, a port, tüdővészt eszik, és vörhenyt zabál. Rossz koszt. Csenevész marad. A szegénység a legnagyobb átok a világon. Ezzel büntessük a gyerekeket? És mire nő fel? Hiszen ma folyton azt írják az újságok, hogy nincs állás. A harmincévesek semmi álláshoz nem tudnak jutni. Itt vannak a rokonaim, a barátaim, úriemberek, akiket tisztelek, meg vannak rémülve, hogy a gyerekeiket nem tudják semmi protekcióval elhelyezni. Micsoda gazember volnék én, ha ezt tudva, mégis arra teremtenék gyerekeket, hogy ilyen istentelen szenvedéseknek tegyem ki őket. Büszke vagyok, kérem, hogy én már idejében rájöttem, hogy egy tisztességes, becsületes dolgot cselekedhetek, ha... nem ítélek élőhalálra élő lelkeket. Én egy hitvány ember vagyok, kérem, mért legyen nekem hát hitvány gyerekem?

És rám néz nevető kék szemekkel, és büszke, mint aki a bölcsek kövét fölfedezte.

1936

 

KAPITALISTA A TANYÁN

A háború utáni években még két hold szőlő volt a kis tanyámon. Rossz, régi szőlő, még a filoxéra előtti időkből. Nyolcvan centiméterre voltak ültetve a sorok, a fürt soha be nem ért, s a bora olyan volt, hogy avval soha egy barátomat se kínáltam meg, csak a szentlászlói tótok itták, akik tűzifáért cserélték el. Folyton készültem, hogy kivágom, de volt nekem két öreg szőlőmunkásom, azok nagyon lebeszéltek. Azt mondták, hogy bor, bor, jobb ital, mint a petróleum. Így aztán évről évre maradt.

Most tíz éve, egy tavasznapon kimegyek, hát hárman dolgoznak a szőlőben. A két öreg meg egy fiatal. Az öregek oly öregek voltak, hogy még a háborúnak sem kellettek, a fiatal meg akkor került haza orosz fogságból. Az öregek jóságból vették maguk közé, hogy neki is hadd legyen munkája. Nem irigyelték tőle, keressen.

Szívesen fogadtam az új munkást, és sokat ácsorogtam mellettük. Ők úgy gondolták, azért, hogy siettessem a munkát, pedig én csak részt akartam venni a szőlőművelés címén végzett kaszinózásban. Ha én megállottam köztük, a kapák is megállottak, csak a szőlőlevelek sustorogtak meg a nyelvek.

A fiatal munkás, bizonyos Ádám Mihály, kitűnő mesélő volt, s a két öreg kitűnő hallgató. Élvezet volt nézni, ahogy Mihály nekihevült s beszélt, az öregek pedig pipát tömtek s hallgattak. Az egész világháború lefolyt a szőlőben újra meg újra, s az én nagy örömömre nem is akart befejeződni. A három ember egy hét alatt egy holdat művelt be.

Tavasz volt, első kapálás. Még nem laktunk kint, s a következő héten úgy esett, hogy nem volt időm kimenni, azért szombat este megszólítottam Mihályt:

- Jöjjön csak, valamit akarok mondani.

- Hajjuk - mondta Mihály.

- Én a jövő héten nem jöhetek ki, hát azt akarom mondani, vállalják el a hátralevő holdat átajjába.

- A meglehet - bólintott Mihály. - Elpártolom.

- Egyedül?

- Egyedül, nagyságos uram, egyedül.

- Nem lesz sok?

- Nem. Megcsinálom én egyedül egymagam is.

- Osztán mit kér érte?

- Hát, nagyságos uram - Mihály művelt ember volt, tudta, hogy kell urakkal beszélni, a nagyságos uramat nem lehet kiirtani a szavából. - Hát, nagyságos uram, teccik látni, én hótt szegény ember vagyok. Nincs több ruhám, csak ez az egy őtő, aki rajtam van.

Megvetően nézte végig magán az egy őtő ruhát, ami nem is ruha volt, hanem katonai uniformis. De olyan, amely már kiszolgálta az egész háborút és az orosz fogságot s legalább három karantént, ahol mindig kifőzték, s már ritka volt, mint a szita, és lógott rajta, mint az angyalbőr.

- Teccik tudni, éppen akkor tört ki ez a büdös háború, mikor szabadulóban lettem vóna. Három évet szógáltam mint kaszárnyatőtelík, négyet a fronton meg még ötöt a muszkáknál. Mikor most hazagyüttem, nem leltem itt semmiféle szülémet, a tíz év alatt elmentek szegények. Nem is hagytak rám se fedelet, se semmit... Hát énrám nagyon rám fér egy kis kereset. Hát ne sajnálja tőlem a nagyságos úr, mer pláne házasodni is akarnék.

- No, jól van, Mihály. Nem sajnálom, csak végezze el becsületesen, és meg ne szakítsa magát.

- Nem lesz hiba, nagyságos uram.

Kezet fogtunk, megegyeztünk, és nagy lelki megnyugovással mentem be Pestre.

De szerdán időt szakítottam magamnak, és a délutáni hajóval kimentem Leányfaluba, mit csinál az én egyszál munkahadseregem. Öt órakor érkeztem meg, s keresem a szőlőben, nem látom. Végre megtalálom, ahogy ott hever a szőlő sarkában nagy édesdeden, és sütteti magát a nappal.

- Mi az, Mihály, maga hever?

- Micsinájjak, nagyságos uram?

- A teremtette, dógozzon!

- De mit?

- Három ember munkáját kell elvégeznie, fogja meg a kapanyelet. Hogy lesz kész a héten?

- Má megvan.

- Mi a fene?

Kisült, hogy mióta kezet fogtunk, ő azóta éjjel-nappal a kapanyelet markolta, s a hold szőlővel szerdán déli egy órára készen is lett. Már nincs más dolga, csak kipihenni a fáradalmakat, s amint láttam, el is volt szánva rá, hogy szombatig ott pihen, míg én ki nem jövök.

Csúffá tett engem ez az Ádám Mihály, gondoltam magamban, de a szőlő be volt garaszolva. Éppen úgy, mint az első hold.

Nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva. Nem szeretnek ezen a vidéken dolgozni. Mifelénk, a Hegyalján nem így művelik a szőlőt. Ezek a világért nem vennének a kezükbe kétágú kapát, csak éppen a füvet irtják. El is magyaráztam neki a nagy különbséget a kétféle munka közt, s ő azt meg is hallgatta ellenmondás nélkül. A fizetést felvette, de én bosszút állottam rajta, mert a következő kapálásra megint hármójukat hívtam be. Sohase tett rá megjegyzést: ő is így tartotta rendjén valónak.

De szüret után, mikor a mustot is eladtam, s itt volt az ideje, hogy télire beköltözzünk, megint megszólítottam Mihályt:

- Jöjjön csak, Mihály, mondok megint valamit... Vállalja el ennek a szőlőnek minden munkáját jövőre: felibe.

- Hogy érti azt a nagyságos úr, hogy felibe?

- Én adom a szőlőt, maga a munkát. Én adom a permetezőanyagot, maga elvégzi a permetezést. Én adom a rafiát, maga a kötözést. Ha aztán termés lesz, annak fele az enyém, fele a magáé.

Mihály elgondolkozott.

- Nem tehetem. Nincs kitartásom. Nem tudok én egész esztendőben ingyen dógozni.

- Rendben van. Én magának minden szombaton kifizetem a napszámot. Mintha napszámba dógozna. Ha aztán eladjuk a mustot, levonjuk belőle a kifizetett összeget, a többit maga megkapja.

- De hátha nem lesz annyi termés..., hogy kiteljen belőle a napszám...

- Nem baj. Ha nem lesz annyi, nem fogom magát perelni a többletért.

Rám nézett a szeme sarkából. Megfúrt, széjjelboncolt.

- Hun fizeti ez ki magát a nagyságos úrnak?

Nem értette a dolgot, nem akart kötélnek állani.

- Nem muszáj most válaszolni. Gondolja meg. Mi karácsonyra ki szoktunk jönni, addig van ideje. Akkor majd megmondja.

Úgy is lett, karácsonyra kimentünk ünnepelni a havat és a telet. Mihály beállított.

- Meggondoltam a dógot. A jány is jóváhagyta.

- Jány is van?

- Van egy szegény. Szép jány, csak kicsit szegény, szóval semmije sincs. Hát ű is mondta, beszéljek a nagyságos úrral.

- No, hajjuk.

- Ahogy a szó vót... Felibe..., de a nagyságos úr kifizeti a napszámokat...

- Rendbe van.

- Hát így elpártolom.

Írást is kért s kapott. Abba a legnagyobb gonddal fogalmaztam meg mindent, ahogy a szó volt. Összehajtotta az írást, köszönt, s kiment a szőlőbe: Én csak néztem örömmel, ahogy lépkedett a hóban a tőkék közt. Ez már gazda. Ez már gondolkodik.

Tavasz nyíltával, ahogy kijöttem, a szőlő már meg is volt metszve. Még nyitni nem lehetett, mert fagyott volt a föld, s a hó bujdosott a hantok alatt.

Mihály felvette a metszés díját, s mikor újra kimegyek, meg van kapálva a föld. Kétágú kapával, mélyen csákányozva.

Rám kacsint, s azt mondja:

- Értem én már a nagyságos urat... - s odaintett a mélyművelésre. - Tudja a nagyságos úr, mit csinál.

Egész évben nagyszerűen dolgozott. De furcsa átalakulást vettem észre rajta: gazdája lett a szőlőnek. Ott lakott benne. Minden szabad idejét ott töltötte. Két hold szőlő nem foglalja le minden idejét egy ilyen erős embernek, pláne a sürgős munkákra napszámosokat is hívott, mert megmagyarázta, hagy annak idejében kell elkészülnie. Ám az öregeket sose hívta. Kérdem, mért nem. Azt mondja: nem kell neki, hogy a pipát tömjék. Neki munkás kell... Szóval akármilyen messze dolgozott is napszámba, éccakára megjött, és egész éjjel őrizte a szőlőjét, szinte kézzel húzta kifelé a leveleket. Fújta, hogy jobban égjen az élet tüze.

Mikor a szőlő virágzott, egy reggel köd volt. Aznap nem ment munkára, míg a nap fel nem sütött. Reszketve nézte, nem tett-e kárt a köd a virágzásban.

Ha szárazság volt, majd megbomlott, mi lesz a szőlővel. Hirtelen sok eső jött, akkor még jobban szédelgett, nem árt-e a szőlőnek. Peronoszpóra mutatkozott, már kavarta a bordói levet, és permetezett.

Egy nyári vasárnapon új ruhában állított be.

- Mi az, Mihály? Tán lakodalomba készül?

- Restelltem már az ócska zubbonyt. Hitelbe vettem... Megmutattam a szabónak a szőlőt: adott rá egy ruhát.

De a legfurcsább az volt, hogy kezdte ki nem szedni a napszámot.

- Nincs szüksége pénzre?

- Hadd maradjon a szüretre. Mer osztán nagyon hibázna, ha nagyon sokat levonna a nagyságos úr.

Már nem akart a kapitálishoz nyúlni. Tőkét gyűjtött.

Akkor volt a szárazság. Két hónapig egy szem eső sem esett. Jön egy vasárnap az új ruhában, s mondja:

- Templomba vótam.

- Ne beszéljen... Mikor vót utójjára?

- Mikor a századdal kirendeltek misére... Kálvinista vagyok, de menni kellett... Magam kedviért nem is tudom, mikor vótam valaha...

- Aztán könyörgött a jó Istennek?

- Nemigen esett jól.

- Mér?

- Hátam megett ült egy vénember, ez úgy ordított, majd beszakadt a fülem. Mondtam is neki, ne bőgjön annyira, nem siket az Isten.

Avval elment a szőlőbe, és nézte a fürtöket. Ha szemmel verni lehet, talán gyógyítani is.

De úgy látszott, érdemes volt templomba menni, elmúlt a szárazság, s Mihály egyre vidámabb lett. Egy este bizalmasan szólt:

- Nagyságos úr..., most nagyot mondok... Mán nemigen veszem el a jányt...

- Miért?

- Hát... világkódusa..., mit csináljak egy kódusból kettőt?... Kapok én mán fejjebbvalót is... Most is olyan szép szeretőm van, de olyan..., özvegyasszony..., hét hód fődje van...

Kicsit be volt borozva, csillogott a szeme, beszédes volt.

- Tuggya..., ha az embernek van valami kilátása..., egész másképp néznek rá... Jövőre is ide tetszik adni a szőlőt?

De ősz felé nehéz idők jöttek. Szüret előtt leesett a bor ára. Mindenfelé jó termések mutatkoztak, s azok a kutya újságok is csak olyanokat irkáltak, amitől romlik helyben az ár... A tavalyinak már a felét is alig ígérték. Mihály olyan lett, mint akit kilúgoztak. Újra előkerült a bakaruha, még vasárnap is.

Azt mondja egyszer:

- Nagyságos úr. Soha én nem tudtam, mi az éccakai gond. Világéletemben úgy aludtam én, mint a tej. Most asse tudom, hol áll a fejem. Ezek a betyár borkereskedők már veszik a mustot előre, de oly szemét áron... Nekem is kínált a kocsmáros, hogy ha kell, ád, felírja, majd fizetek szüret után... De most igyam meg, osztán dufláját adjam majd érte?...

Sajnáltam szegényt. Az arca beesett. Már egészen kapitalista lett, már végigszenvedte a piachangulatokat, az áralakulás borzalmait.

Vigasztalni akartam:

- Nem baj, van szép szeretője. Majd megvidámítja.

- A fenét..., nem kell nekem szerető..., van nekem elég gondom. Avval halok, avval kelek.

Szüretkor, a prés mellett őszintén megvallotta:

- Tuggya, mit sajnálok, nagyságos úr?... Hogy azt a marhaságot csináltam, hogy nem szedtem ki több pénzt előlegbe napszámra... A nagyságos úr pedig adott vóna... Mer a nagyságos úr jó ember... Mikor hazajöttem, mondták, csak ide kapjak be, mert bolond, aki a nagyságos urat be nem csapja..., itt mindig dufla napszám vót..., én meg olyan ökör vótam, hogy csak arra spóroltam, hogy több maradjon a termésbül.

Az a furcsaság történt, hogy éppen a szüret alatt emelkedni kezdett a bor ára. Ettől hirtelen megvidámodott, s jön hozzám:

- Nagyságos úr, tessék csak ide figyelni... Ne adjuk el még a mustot... Szentendrén van egy kocsmáros, az ád kölcsön hordókat... Pince van..., tegyük el, nem kér enni...

Megjelent a kapitalizmus jellemző tünete nála is: a spekuláció.

Belementem. Azonnal szekeret szerzett, s kihozta a hordókat. Egy litert sem akart kiadni.

Disznótornál és szüretnél a gazdának folyton kóstolót kell küldenie. Ő nem adott senkinek egy kortyintást sem, s irigyen nézte, és pontosan felírta, hogy én a magaméból kinek mennyit utaltam ki, hogy ezt a felezésnél levonja az én részemből. De még azon felül meg is dorgált:

- Isten ellen való... vétek adni...

Tavaly még nagyon megköszönte, hogy egy litert kapott minden munkás. Így ő is.

Mikor a must mind lent volt a pincében, megelégedetten dörzsölte a kezét. Szép termés volt. Ha el lehetne adni jó áron, szép pénz ütné a markát...

- Spórol a lakodalomra? Mi van a jánnyal?

- A jány... - legyintett. - Nem törődök én a jánnyal..., az csak olyan ijedség vót... Az ember begyullad, akkor kapkod fűhöz-fához... Visszajött a szép szeretőm, de még másik is került... Ha akarom, egy harmincholdas gazda is hozzám adja a jányát..., mer van ám ezeknek szemük..., minden paraszt megnézte, hogy mívelem én a szőlőt... Oroszországba tanultam, annak a déli felin sok szőlő van... Sok rossz szőlő van a határba, nem bánnák, ha megszakítanám magamat benne...

Szüret után ott feküdt a bor a hordókban. De valami nem nagyon tetszett: mindennap több lett.

Hű fene - mondom magamban -, baj van! Ez már megtanulta a kapitalizmust mindenestül, már a manipulációnál tart.

Éppen vevő jött, mondom neki: adjuk el.

Ő nem. Ő karácsonyig nem ád egy litert se. Ha én akarom, osztozzunk, ő a magáét őrzi.

Hát én eladtam a magamét, s átnyújtottam neki a pincekulcsot, avval beköltöztem családommal a városba.

Csak februárban jöttem ki legközelebb. Mihály sovány volt, sápadt volt, mérges volt.

- No, a nagyságos úr jól kibabrált velem. Azóta se vót olyan ára a bornak. Tudott a nagyságos úr valamit: azért adta el.

- Maga még semmit sem adott el?

- De. Ötöt eladtam a kocsmárosnak, hármat meg egy szentlászlói tótnak tűzifáért... Még a héthektós megvan... De más itt a bibi... Nem mondta nekem a nagyságos úr, hogy ez olyan fene rossz bor... Aki megvette, az többet nekem nem köszön... De én se lefrektálok rá jövőre...

- Hát mit csinál most evvel a borral?

- Csapok egy nagy lakodalmat, s megisszuk.

- Olyan nagygazda házához házasodik, ahol hét hektót isznak meg?

- Nem..., mégis elveszem a jányt... Szegényhez szegény dukál...

Következő esztendőn kivágattam a szőlőt... Olyan bort csakugyan nem érdemes termelni, hogy ha valaki megveszi, ne köszönjön... Ha nekem nemköszönőkre van gusztusom, megírom az igazságot, mindjárt van elég...

Mihály azonban nem itta meg a hét hektó bort a lakodalmon, hanem elcserélte hét malacért. A felesége felnevelte, s most két jó lova van, s fuvarozásból vígan él.

A kapitalizmusnak búcsút mondott, mert szeret éjszaka nyugodtan aludni.

1936

 

LEVÉL A DAJKÁHOZ

"Adassék Katus asszonynak, Hodásziné porkolábnénak, nekem szerelmes leányomnak."

Így kezdődött az írás, ami be volt kötve a főlevélbe, amit a nádorispánné a lányának írott. Míg a fiatalasszonyka remegő boldogsággal betűzte anyja levelét, a másik teremben éktelenül sivalkodott a méltóságos gróf, a vármegye örökös főispánja, az ő három hónapos kisfia.

Borzasztó, mennyi baj a gyerekkel! És ha már Isten adta, hogy megjöjjön az örökös, akire születése percében már a legfőbb zászlósúri hivatalok és dicsőségek és roppant domíniumok vártak, hát s nem akar fejlődni! Hiába lesi kész örömmel az anyácskája, nem és nem nő a drága kis testecske. Ezer szerencse, hogy az édesanyja, maga a nádorispánné őnagysága és kegyelmessége, húsvétkor meglátogatta az újszülöttel dicsekedő anyát, s bölcs paranccsal jelentette ki, hogy ez így nem mehet, a gyerekhez dajka kell. Mindjárt ki is utalványozott egyet, mondván: "Van nekem Körmenden egy fiatal porkolábném, Hodásziné, az lesz neked jó. Gyermeke alig egy vagy két héttel öregebb, a nőszemély egészséges, bő tejű és jókedvű." S már lovas postát küldött érte, s még megvárta, hogy az asszony megérkezzék, csak akkor utazott Bécsbe, őfelsége a királyné udvarlására.

"Köszönetemet írom, minth szerelmes leányomnak - olvasta a levelet tovább az anya: - Értettem az embertűl, ki a levelet hozta, hogy gonosz kedvű vagy, igen bánkódol, sírsz is a te ott-maradásod miatt..."

- Megkeseredik a teje! - kiáltott fel bánatában az édes kis méltóságos asszonyka, s hálával volt eltelve, hogy az ő anyja még Bécsben is csak rajta s az unokán gondolkodik.

Most bejött a szobába az ura, a méltóságos és nagyságos gróf és várkapitány és egészben véve huszonnégy éves úr. Aki felől ülhet török, ahol akar, most csak egy fő gondja van: a gyerek. Akármit csinálnak, a dajka sír, a teje megkeseredik, s a kis gróf bőg.

- Jöszte csak - mondta felé repesve a felesége -, anyám ír, és levelet tett bé a dajkának is.

Sírva borult az ura vállára, mert nem bírja hallgatni a kicsi visítását. Hascsikarása van, csak attól tud ennyire éktelenül sivalkodni a szegény lélek. Keserű tej hascsikarást csinál.

Újra nekifeküdtek a levélolvasásnak, s némely szón el is vitatkoztak. Olvasni nem könnyű volt a levelet ez időkben.

"Azt is mondottad, hogy inkább akartad volna az porkolábné nevet viselned, hogysem, mint a dajka nevet."

A két szülő felcsillanó szemmel nézett össze. Igen, azt mondta a gaz dajka. Hiába látják el minden jóval, mégis nem akarja elfelejteni urát és otthon maradt kisgyermekét.

"Az porkolábné neven ne bánkódjál, jó leányom, mert most is ugyan porkoláb a te urad. Az dajka neven se bánkóggyál, hanem inkább hálát aggy az Úristennek, hogy ilyen fejedelem gyermekének kívánták szolgálatodat..."

- Híjjátok he Katus asszonyt - mondta a méltóságos asszonyka, mert már nem bírta kivárni a levél hatását. Már be akarta adni a dajkának a gyógyszert, hogy gyógyuljon meg, és legyen jókedvű, mert az lehetetlen, hogy egy ilyen egyszerű teremtés minden báját és bánatát el ne felejtse, ha a kegyelmes nádorispánnétól ily levelet kap, ily szép levelet és ily vigasztalást, hogy gondol rá, mikor oly sok dolga vagyon ott fel Bécsben, a királné oldalán...

Mikor a teletőgyű, morcos kis asszonyka bejött, nem bírta a fiatal úrnő, csak az első sort elolvasni neki, elöntötte a szemét a könny, s a levelet a keményebb szívű férfi vette át, s az olvasta. Mikor végig elolvasta, amit már ismertek benne, ránézett a dajkára, hát legnagyobb csodálkozására nem örvendett, és nem nevetett a dajka, hanem összehúzott szemmel és morózus pofával hallgatta. Még az ajkát is felduzzasztotta. Nem szólt rá semmit, csak olvasott tovább.

"Az nagyságos úr és az kegyelmes asszony a te szolgálatodat hiába nem hagyják, csak kérlek, jó leányom, ne sírj, és ne bánkóggyál, gonosz kedvű ne légy, hanem nagy jókedvvel, szerelemmel, vígan szolgálj a nagyság gyermeke körül..."

- Hallod? - mondta felzokogva a fiatal kegyelmes asszony. Ily fiatalon hogy tud valaki kegyelmes lenni, még alig tizennégy éveske múlt a drága.

De a dajkán még mindig nem látszott semmi megindulás. Közben az úr elolvasta a következő sort, s most már hangosan, könnyebben közölte, ami előtte volt:

"Én is hamarnak oda elmegyek, és az uradat is felviszem. . ."

Erre, mintha a nap kisüt, felragyog a dajka arca! Kis, kerek gömbölyűsége egész kicsillog, a két kezét összecsapja, és most már áhítattal fülel.

"...és ott minden jót megbeszélünk az kegyelmes asszonnyal, mert nektek mind uraddal együtt csak azt kell mívelnetek, amit én akarok..."

De a dajka csak avval az egy sorral maradt el, hogy "uradat is felviszem", s most azt kiáltotta el nagy örömében:

- Hodászit? Uramot?

- Igen, igen, te buta, hacsak nincs még egy urad.

De erre a Katus már a többire nem volt kíváncsi, elkezdett csapkodni két tenyerével, ahogy a kis madár veri szárnyával a kalitka falát, és csak kiabálja:

- Hodászit, uramot megkapom! És fiamot nem írja az öregasszony?

- Micsoda öregasszony, te ostoba! A főkegyelmes asszony!

- Fiamot nem írja, kis pujámat, a főkegyelmes öregasszony?

- Azt nem írja, de uradat írja. Uradat hozza. Pünkösdre elhozza uradat, ez nem elég? Olyan kis gyereket nem is lehet, az még nem is bírná ki a rázást az úton.

- Küldjenek érte engemet. Az én mejjemen...

- Te együgyű, és addig mi lenne a méltóságos kis gróffal?

- Igen, mi lenne?

Újra szomorú lett Katus asszony.

"...azért szerelemmel légy az úrfiú körül, hogy ezért én is mindenkoron jóval legyek tenektek. Isten minden jóval megtartson. Bétsben kelt, Szent Mihály-nap után májusban, 1556."

- Még most is gonosz kedvű vagy? - szólt rá keményen a méltóságos asszonyka, durcásan, hogy ilyen nagy jóságot nem siet meghálálni nevetésével és boldogságával.

De a dajka csak szemökbe pöki:

- Méltóságos asszonyka, maga nem is szoptatja a fiját, de azért nem sírna-e, ha elvennék magától, és elvinnék Körmendre?

A kis férj és a kis feleség megdöbbentek ezen a paraszt orcátlanságon, hogy a porkolábné hozzájuk meri tenni magát.

- Pedig lássa, jobb lett volna, ha inkább odahozzák a kis méltóságosat, és én mind a kettejüket örömest elszoptatgálom, mert van ám nekem tejem a kettejeknek is. Egyikre a kis kegyelmest, másikra a kis ejdest.

S rácsapott egy tenyerével egyik mellére, másikkal a másikra.

De a fiatal méltóságos nem nevetett vele, mert most a másik levelet olvasta, amit nekik küldött az anyósa, s abban azt, hogy: "Vigyázzatok, nem kelletik Katus asszonynak megmondani, hogy az ő fia már Istennél vagyon, mert ha megtudja, csak még jobban megkeseredik a teje, mitől Isten őrözzön. Csak legalább jókedvűen maradna az árva. Ha megyek, viszem urát csakugyan, hogy gondoskodhassanak új bimbózásrúl."

1937

 

AZ ORMÁNSÁG KINCSE A GYERMEK

(Kákicsi képek)

Először egy disznótoron tűnt fel.

A lakás tele volt felnőttekkel; jó, régi vágású magyarok. Szinte félve néztem őket, ahogy harapdálták, eszegették a sok húst, kolbászt, hurkát, töltött káposztát. Az Ormánságban vagyunk, s ez az a világ, amelyről ma már az egész ország tudja, hogy itt nem szeretik a gyereket. Már szinte az iskolában tanítják, hogy az ormánsági magyar valósággal gyermekfaló. Hogy ki akarja pusztítani magát, faját, hogy nyoma se maradjon annak, hogy itt valaha magyar is élt.

Most ugyan megjelent egy szép könyv, mely az Ormánság életéről a legnagyobb költői lelkesedéssel beszél, Kiss Géza kákicsi református lelkész könyve. Éppen ez a könyv hozott ide, mert feltüzelt, mint a jó baranyai bor, s látni kívántam azt a tájat, amely az író szerint a magyar népéletnek utolsó fészke. Az író megemlékezik a roppant veszedelemről, amit az egyke jelent falujának és vidékének, de ezt nem ismerteti, csak nemes szívvel keserűségét és a jövőért való rettegését kiáltja.

Szegény kicsik - gondoltam, s néztem a két sovány gyereket -, jaj, szegények, éppen ide kellett nektek születni!... A két iskolás kicsi a szobában lévő ágyban feküdt már, egy kisfiú meg egy kislány. Már aludtak, mikor kezdődött a vacsora. A lármára felébredtek, aztán fel is keltek, és ott bámészkodtak az asztal körül. Folyton úgy éreztem, hogy ezeknek itt nincs helyük. Láb alatt vannak, alkalmatlanok, minek is születtek... Ó, kis árvák, senki sem szól hozzájuk, s milyen soványak, sápadtak! Az itt meglátszik, hogy a gyerek igazán felesleges ezen a tájon.

Egyszer csak, úgy tizenegy tájban, látom az egyik fiatal, sovány asszonyt, hogy ott ül mellettük kisszéken, és az ölében a kislány. Úgy ül ott, hogy magához szorítja az álmosát, közben simogatja haját, becézgeti, ringatja. Pedig a gyerek már nem is olyan kicsi, akit ölben lehessen hurcolni. Lábai leérnek a földig, s a feje az anyja vállán feküszik. Úgy feküdt a kegyes anyai ölben, mint a Jézus teteme a megfeszíttetés után.

De ez nagyon meghatott. Az emberi hang, az emberi mozdulat mindig őszintébb, mint az emberi szó.

A felnőttek itták a zöld noabort, s az édesanya meg élénken figyelt a férfiak háborús emlékezéseire. Fáradhatatlan szeretettel simogatta, babusgatta leánykáját. Áradt belőle a jóság, a szeretet és szívbéli vonzalom, ahogy csak anya tudja gyermekét szíve boldogságába venni. Még dúdolt is alig hallható hangon, valami ősmelódiát, magyarok szimfóniáját.


Másnap elkértem a református egyház anyakönyvét. Azt már láttam, hogy az ormánsági asszony szereti a gyermekét, ezt eltagadni vagy elpolitizálni többé előttem nem lehet. Mária siralomzengésével imádja gyermekét... De mért nincsen annyi gyerek, amennyinek kellene lenni?

A legújabb anyakönyv, melyet ma is írnak, 1891-ben kezdődik. A múlt század utolsó nagy ünnepi évében, a millennium évében 12 gyermek született. Odáig is minden évben 10, sőt volt egyszer 17 is. De 1897-ben már csak 3.

Mi ez? A kákicsi nép csalódott az ezeréves magyar hazában, s éppen az ezeréves ünnepen levonta a konzekvenciát? Nem akar újabb ezer évet?

Vagy csak véletlen az egész?

1900-1910-ben, tíz év alatt, született 111 gyermek. A második tizedben, 1920-ig született 64... 1914-ben, a háború kitörésének évében csak 4 gyerek született. Ez azért mélyen megdöbbentő, mert az előző évben, 1913-ban váratlanul 17 gyerek volt.

Azt lehetne mondani, mind véletlen, ha a sor nem így folytatódnék: 1915-ben 6, 1916-ban 3, 1917-ben 1 gyermek.

Ez már csőd. Ez már a leghatározottabb állásfoglalás. A falusi magyarságnak más lehetősége nincs, így adja tudtára a Sorsnak, hogy megelégedett a földi léttel. Vele nem lehet elbánni: majd ő dönt. Egyszerűen nem terem tovább. Vége.

Ettől kezdve sohasem érik el a tízes számot. 1930-tól a következők a születési számok: 2-3-3-4-5-4-2. Tehát a múlt évben, 1937-ben született összesen két gyermek ebben a faluban. Minél kisebbek a számok, annál nagyobbat kiáltanak.

Ez egy községnek a gyászjelentése. Szívesebben írnám meg a magamét, mint ezzel a magyar kálvinista népét.

Elővettem a száz év előtti anyakönyvet:

1837-ben született ebben a faluban 30 gyermek.

Kevés a gyerek, de szeretik őket. Az oroszlán csak addig szereti kölykét, amíg szoptatja. Addig széttép, ha közelítel hozzá. Ha elverte magától, nyugodtan lelőheted a kisoroszlánt, az anyja már csak magát félti. Itt a gyereket mindvégig szeretik. Nem igaz, hogy láb alatt vannak, hogy nem törődnek velük. Sorra meglátogattam mind a tizenhét gyermeket, akik még nem járnak iskolába.

Első látogatásom egy háromhetes csecsemőnek szólt. Az apa nem volt otthon, csak az anyja. Az anya oly fiatal lányka, hogy megkérdezem, az ő kis húga a pici... Nem, ő az anyja, s büszke rá...

- Hány éves maga, kedves?...

- Tizenkilenc.

Nagyon bájos kis anya, egészséges és viruló. Körülveszi a népes család, fiútestvér kettő is, nagyszülők, sőt dédanya. A kisbaba, a bölcsőben, az egész család központja és szeme fénye. A baba szép, egészséges, és egészséges, normális a család. Csak egy baj van: szemmel látható, hogy a család irányát az erőteljes nagyapa diktálja, ez pedig nem idevaló, vőnek jött ebbe a faluba. Tehát nem képviseli a család tökéletesen magát a falu szellemi felfogását.

A másik baba is valami háromhetes. Itt azonban még nagyobb a baj a falu lelkét illetőleg, mert az apa Bajáról jött, s az anyát, a feleségét szintén más községből hozta, sőt még súlyosabb az eset, mert az apa nemcsak idegen, de katolikus is.

A falura ebből az következik, hogy legnagyobb sajnálatomra meg kell állapítani, hogy 1937-ben az őslakosság, a falu ősi családjainak maradványai egyetlen gyermekkel sem járultak hozzá a jövőhöz.

Pedig rettenetesen szeretik a gyermeküket. Ha már megvan. Szinte sok, ahogy féltik, becézik.

Még ilyen református néppel nem találkoztam az Alföldön, ahol az emberek ennyire babonásak lettek volna. Itt közelebb vannak a kereszténység előtti állapotokhoz, mint a Tiszántúl. Három öregasszony összeül, éjfélig megállás nélkül folyik a tudomány. Ki nem fogynak a babonák és a babonás események előadásából. Gyógyítások és rontások, jövendölések, szerelmi varázslatok, a forgószél jelentésének ismerete, éjféli rémségek.

Miket nem tudnak, hogy kell a csecsemővel bánni!

"Három szöm cukrot, három görözd fokhagymát és egy darab szurkot kell bekötni a kisgyermök szeme kendőjébe. Sömmi úgy meg nem őrzi a kisgyermököt a rontástul, mint a fokhajma."

Ilyen ostobaságokat tanítanak az öregasszonyok, de én azt hiszem, azok a fiatalok, akik a templomba, illetve nagyon helyesen a fűtött iskolába járnak istentiszteletre, nem hisznek már ezeknek a banyáknak. De persze ezzel a butasággal együtt jár, hogy a vénasszonyok nem értenek a gyermekneveléshez, tehát ha a gyermek sír, azonnal arra beszélik rá a fiatal anyákat, hogy szoptassák a kicsit.

Itt eszembe jut, hogy még ilyen faluban nem is voltam, ahol huszonnyolc házban nincs örökös. Az egész faluban nincs csak valami nyolcvan ház (itt senki sem tud egészen pontos adatot, mert jegyző nincs a faluban, a pap pedig rettegő szerelemmel rejtegeti a falu hibáit). Tény, hogy a házaknak legalább a harmada vagy már egészen kihalt, úgyhogy egy lélek sem lakik benne, vagy aggok menhelye, és semmiféle ivadék nem várja, hogy a kedves nagyszülők szemét lezárja. Van néhány öregasszony, akik tökéletesen magukban maradtak, s mivel már felül vannak a hetven éven, képtelenek magukat ellátni. Így örökösökre vadásztak.

Milyen jellemző, hogy van egy hatalmas ház, ahol két testvér élt, míg meg nem halt. Ott születtek, onnan temették el szüleiket, oda házasodtak, s öregkorában mind a két férfi meghalt, éspedig gyermektelenül. Hagytak két öreg-öreg asszonyt, akik ott élnek a nagy házban, az óriási istállóval, pajtával s minden mellékhelyiséggel és rengeteg földdel. S nincs, aki megfőzze az ételüket. Hozzáfogtak tehát örökösöket keresni. Igen, de a saját oldalági rokonságuk nem fogadta el, hogy ötven holdért elgondozza őket. Az egyik vénasszony tehát, mikor Sári visszautasította, Julcsát hívta meg. Julcsa régi munkása, aki már évtizedek óta dolgozik nála, idegenből származott urával együtt. Hát most ez a derék Julcsa odajár hálni a szegény Mari nénihez, akit a világon senki rokon nem hajlandó ápolni. Ő maga nem gondoskodott több gyerekről, csak egykéről, az meg a háborúban elesett. Most aztán ott ül egész nap a hatalmas porta hideg szobájában, az ablakban, és nézi a hat méter széles udvaron túl a szemközti ház falát, és unatkozik...

De azt kérdeztem tőle: nem sajnálja, hogy nincs gyereke? Azt mondta: "Vót..." De nem sajnálja, hogy nem volt hat?... Azt felelte, hogy: "Hat gyerek sok..., azt nem, azt nem..." Inkább él ma is egyedül, mankón, nedves szemmel, éhesen, fagyoskodva, idegenekre szorulva, de azt nem vállalja, hogy neki hat gyereket kellett volna kihordani... Inkább táncolt abban az időben, mint gyereket szoptasson, neveljen öregségére.

A másik öregasszony se tudott a vér szerinti rokonokkal megegyezni, hát fogott magának egy csinos, fiatal idegenbéli legénykét, s arra hagyta a saját családi vagyonát és telkét, házát. Ezt meg is házasította, már kétszer. Igen, mert az első feleség nem tetszett neki. Szelíd volt, jó volt, nem feleselt, gyereket is szült, de el is temette, szóval szabályszerű meny volt, s mégis elzavarta, el kellett Pistának válni a feleségétől. De nem bírta a munkát, hát cselédet meg sem kapni nem lehet, sem tartani, mert idevaló lány inkább kukoricakenyeret eszik, azt is egyszer napjában, de semmi pénzért cselédnek be nem áll. Hát muszáj vót megházasítani "a vőkét". Hozott is egy kitűnő, egészséges, komoly, derék asszonyt a szomszéd faluból. De már ezt se állja az öreganyó. Ringatja ugyan a kicsit a bölcsőben, "idegen gyereket ringat az egykés öregasszony..." - de nem is szeret ránézni, mert az anyjához hasonlít. "Ez is olyan bandzsi lesz, mint az anyja!" - aki ugyan egyáltalán nem bandzsi, de fekete szemű s barna, és nem oly kedves szőke, mint az apja, akit azért fogadott örökbe a vén szülike, mert jó színű gyerök vót.

Hát itt érdemes egy kicsit eltűnődni. A kákicsi nép nagyon kedves, hozzám különösen igen kellemetes volt. Igaz, hogy ezt persze a tisztelendő úr iránt érzett jóakaratnak köszönhettem, de én nem tudom elhallgatni, hogy rettenetesen unatkozónak, szomorúnak, életkedv nélkülinek találtam a falu népét; néhány család kivételével.

Amilyen friss, egészséges, aranyos az első gyerekes, tizenkilenc éves anyácska, annyira sápadt, vértelen és bágyadott a néhány évvel idősebb, mind. Még az is, aki úgy fénylik, mint a rózsa. Mit tudom én, micsoda manipulációktól hervad el az arcuk.

Azt szeretném tudni, hogyan történik az, hogy az asszonyok boldogságot találnak abban, hogy nincs gyerekük. Én eddig egész életemben más tiszta örömöt nem ismertem, mint a gyermekeimmel való tiszta családi együttlétet. Úgy felszítja az emberben a tüzet a gyermek, annyi munkakedvet ad s oly vidám életérzést, hogy nem tudom megérteni azokat, csak sajnálni, akik meg vannak fosztva ettől a pompás érzéstől. Megvallom, én nagyon szigorú vagyok, a meddő asszonyt tehernek tartom a földön. Halálraítéltnek, aki felett a természet eltörte a vesszőt, s neki egy életen át kell viselnie a keresztet, hogy az Isten kiveszésre ítélte. Az ilyen nőnek hiába van gazdagsága, kényelme, jó férje, társadalmi szórakozása, ez mind idegbeteg nyomorék. De hogy valaki saját magát tegye hullává? Ezt nem tudom megérteni. S ráadásul úgy látom, Kákicson, s valószínűleg az egész Ormánságban, ez az igazi büszkeség, hogyha valaki el tudja érni természetellenes dolgokkal, halált okozó gyökerekkel és ördög tudja, miféle orvosi beavatkozásokkal, hogy halálleányát csináljon magából.

Nekem hiába beszél a tisztelendő úr, hogy ez a rossz gazdasági állapotok következménye. Hogy ez azért van, mert a környező uradalmak nem adnak harmados földet meg feleset, sőt még napszámot sem ezeknek a gazdáknak. Én magam láttam, hogy a kákicsiaknak annyi földjük van, amennyi nekik éppen elég. Az egész faluban csak három családot találtam, amelyiknek elég állatállománya van. Van gazda, akinek negyvenkét hold mellett két tehene és két lova van összesen.

Ezek nem szeretnek dolgozni. Ezek a gazdák, ne haragudjanak meg érte, de az egész telet átheverik. Disznót ölnek, és isszák rá a noát.

Kijelentem, hogy az egész kákicsi tartózkodásom alatt az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek, férfiak, nők, valami határtalan kárörömben élnek, és soha egyébre nem gondolnak, csak arra, hogy milyen nagyszerű, hogy nekik nincs gyermekük. Azt mondja az Isten a bibliában, hogy: "Dolgozzatok és szaporodjatok!..." Jöjjön ide, és nézze meg, hogy rajtuk nem tud kifogni a mindenható. Ők nem dolgoznak, és nem szaporodnak!...

Tisztelet a kevés kivételnek.

És ez annál különösebb, mert imádják a gyermekeiket. Fényképezést rendeztem a faluban. Képesek voltak felvenni a húszfokos hidegben a biklát... Megjegyzem, hogy mikor Kákicsra mentem, azt hittem, hogy ott még viselik a biklát, ezt az ősi, gyönyörű vászonruhát. Legnagyobb csodálkozásomra már egyetlenegy asszony sem jár benne. Városi konfekciós ruhában járnak, de úgy elnyüvik, hogy ragadnak a szennytől. Azt hiszik, hogy ha sötét kelméből készült ruhát vesznek fel, akkor azt többé nem kell mosni. De nem is tudnak mosni. Egy asszony bevallotta, hogy ők csak szapulni tudnak. Vagyis a kartont, a delént, a műselymet is hamuval akarják kiáztatni, s az ő mosásuk csak annyi, hogy a kútnál kicsapkodják, s még nem is sulykolják a fehérneműt.

Vannak díszruháik. Az istentiszteleten megbámultam a kis iskolás lányokat, hogy kettő kivételével mind bubifrizurát viselt. Fejükön svájcisapka vagy kis kalap. Télikabátjuk kivétel nélkül prémes, városi szövetkabát. Lábukon hócipőkben spanglis félcipő. De még a felnőttek és az idősebb asszonyok is így járnak. Csizma talán egy sem volt, még a férfiaknak is ritka. A férfiak úgy járnak, mint a hivatalnokok. S a fiúgyermekek, mint a kis mágnások.

De a fénykép kedvéért még egyszer felvették a biklát.

Azt ígérték, hogy lesz húsz-huszonöt biklás asszony, de nem volt, csak hat vagy hét. Ezek közül is kettő bevallotta, hogy most van rajta először bikla. Mit kezdjünk egy ilyen népviselettel?

De a gyerekekért csinálták, hogy a gyerekek hadd legyenek még egyszer az édesanyjukkal ott a képen, a szép viseletben, amely bizony úgy megszépíti a fiatal asszonyokat, sőt az öregeket is, hogy az embernek szeme-szája eláll.

Amint megjöttek biklában, a szokatlan helyzet egészen átalakította a kedélyüket. Akik tegnap sápadtak voltak és csüggedtek, egyszerre kivirultak. A régi szépséges Ormánság csillogott fel még egyszer a kákicsi utcán.

Én nem mondom azt, hogy a falu népe térjen vissza a kosztümhöz, drága és kényelmetlen, és szemben áll az élet fejlődésével. A mai munkához más ruha kell, a mai igényekhez a mai viseletre van szükség. No de ebben a viseletben is élni kell tudni! Ezt is gondozni kell, és a higiénia olyan valami, amiről Kákicson is tudomást kell venni. Például nem hajmeresztő, hogy ebben a községben a házak legnagyobb része be sincs vakolva! Úgy merednek a gyenge téglafalak, ahogy felrakta őket a kőműves, még be sincsenek pucolva. Harminc évvel kevesebb ideig fognak tartani. No de ők ezen nevetni fognak. Harminc év! Hát hiszen ők el vannak szánva rá, hogy harminc év múlva már egy magyar sem lesz Kákicson.

Addig azonban önmagukat csalják, hogy van még egy-egy édes kisgyerekük.

És szívesen ismerem el, hogy valóban tökéletesen bánnak a gyermekeikkel, úgy bánnak vele, mintha tudnák, hogy Kákicson ma már semmi sem ér semmit. Sem az emberek, sem az asszonyok, sem a házak, sem a szokások. Csak egy ér valamit, csak, egy kincsük van, s ez a gyermek.

Ebbe menekülnek be, s ezért imádják annyira a gyermeket.

1938

 

A VILÁG VÉGÉN MÁR SZÉP ÉS JÓ

A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház közepén kedvesanyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog.

De a négyéves kis Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen. A gyerekek közé csak ő maga férkőzik be, de azok tudják, hogy nem tartozik közéjük.

Persze, a kis Rozi nem tudja, mi az, hogy ő állami gyerek, neki is az a mamája, aki a többinek, úgy hívja, hogy kedvesanyám, a többi gyerek is úgy hívja a vastag, nagydarab, fekete asszonyt, aki most kiadja a parancsot a számtalan gyereknek, hogy vetkőzni.

Fürdés van, mert holnapután húsvét van, meg kell fürödni valamennyinek.

Mint egy méhkas, úgy zsibonganak; mint egy madárfészek, úgy csiripolnak; mint valami vásár, úgy civakodnak. Lány ez valamennyi. Tíz darab lány. Azér is béreltek állami gyereket, hogy ha már tíz lányt ingyen kell tartani, hadd legyen egy, amék fizet.

Kedvesapám nincs itthon, örülnek is neki, mert Tülkös bácsi oly éktelen dühös, hogy a felesége minden évben becsapta, folyton csak lányt dobott a szeme elibe, hogy italnak adta magát, és ha hazajön, csak ostorral jön, és sorra veri az egész hadat.

Rozi is le tudna vetkőzni, de csak néz, kicsit duzmaszkodva, hogy a kedvesanyám vele egy cseppet se törődik. Senki se törődik vele, mert a vetkezés olyan izgalmakat okoz, hogy éppen elég kinek-kinek. A legnagyobb lány tizennégy éves, a legkisebb még bölcsőben van. Rozi-forma, négyéves van még kettő, az ikrek. A sok nevet ki tudná megtanulni, még az anyjuk is összevissza cserélgeti, sose tudja, mék a Mari, mék a Juli, Sári, Klári, Cica-Maca - ezek az ikrek. A három picinek még nincs is neve, mit lehet egy féléves gyereken szólítani?

De csak az az egy az érdekes, hogy Rozi olyan kimondhatatlan jól érzi magát a testvérei között, sokkal jobban, mint azok egymással. Ennek a kicsiségnek már van múltja. Nem első hely ez, ahol családot tanul ismerni. Rövid kis életében már a harmadik helyen szopja a szülői szeretetet. Éppen azért csak neki fáj, hogy vele senki se foglalkozik. Se a kedvesanyám, se a gyerekek, se Mari, se Juli, se Sári, se Klári. Ő csak áll oldalt, elbiggyesztett szájjal, és várja, hogy hát ővele mi lesz.

A kedvesanyám kiönti az üstből a forró vizet a nagy kádba, amit behoztak kintről, s a leányok berakják egymást és saját magukat. Most olyan a kád, mint a szüreti puttony, tele szőlőfürtökkel.

De Rozi még mindig magában áll, ott külön, s nem tudja, mi lesz vele. Az ujját a szájához dugja, s néz, néz.

A gerendás szobát felveri, szinte szétveti a lárma, a kedvesanyám folyton kiabál:

- Ne kiabáljatok, megbolondulok!

S annál jobban kiabálnak, kacagnak a vízben, és kiabálnak.

Sok pucér lány. Marinak már akkora combja van, mint a kenyér. Duzzog a kis Rozi, de nem mer beleszólni, mert így van ez az evésnél is, ez a világ rendje, megszokta ő azt már nagyon, hogy ő kenyérből is csak akkor kap, a végén, ha már mindenki kapott, és ha marad. Ha nem marad, akkor nem is kap. És nem sír, és nem kiabál, és nem követel. Ez valami titokzatos dolog, hogy az állami gyerek, az úgy megtanulja, hogy neki nem kell sírni, se kiabálni, se kérni, csak várni... S Rozi is vár, mint egy kis koldus a kapu előtt, míg valaki ki nem visz neki valami alamizsnát. Már ebben a parányi kis négyéves lányban pontos érzék van a nincstelenség jogköre iránt. Neki joga van itt állani és végigvárni, míg a tíz gyerek megfürdik. Emlékszik, hogy már ő fürdött a télen is velük, és akkor még neki a kezére kellett verni a kedvesanyámnak, hogy maradjon sorra. Most már nem kell. Nagyon régen volt ugyan, de nem felejtette el, hogy az ő szerepe az, hogy várjon. Hát vár.

De nézni szabad.

- Egyél tejet! - szól rá a kedvesanyám. - Ott a tej.

Igen, de Rozi csodálatos módon nem szereti a tejet. Nem kell neki.

- Nem - mondja dacosan.

A kedvesanyám folyton elfelejti, hagy melyik gyerek mit szeret, hogy győzné ő fejben tartani, hogy az állami gyerek nem eszi meg a tejet. Mindig van, aki megeszi a részét, mire ő csak észre is venné.

- Nem kell a tej?

- Nem. Egye meg maga.

- Hogy a fene egye meg a gyomrodat! - ripakodik rá a kedvesanyám, és ronggyal kezdi súrolni egyik lányának nyakát, sőt homokkal; olyan fekete, mint az üszőé. - Lódulj ki! - kiált rá Rozira.

Büntetni kell a gyereket. A gyereket folyton büntetni kell, mert másképp elszilajodik.

Rozi nem mozdul, ez olyan elvetemedett, ez az állami gyerek, hogy ennek nem lehet parancsolni.

- Nem takarodsz rögtön ki? - s meglódítja, és a kislányka úgy kipenderül a megnyitott ajtón a hűvös konyhába, azt se tudja, hogy áll meg.

Most aztán kint áll a pitvarban. Az ajtó be van zárva. Annak a kilincsét eléri, de már van benne annyi nevelés, hogy csak nézi a kilincset, soká nézi, nézi, kitartóan, kis fekete szemeivel, csak néz, csak néz, de nem nyúl hozzá. De hogy a tejet emlegették, éhes lesz.

Nem teketóriázik, abban a percben megindul, otthagyja a szoba ajtaját, és megy a kamarába. Annak madzagkilincse van, azt meghúzza, s az ajtó ettől a furcsaságtól, hogy az ember egy madzagot megránt, kinyílik. Rozi bemegy, és ott van a kenyér az orra előtt, nagy félkenyér. Odamegy, és két kis fekete kezével nekiáll és belemarkol, és letöri a ducát. Sikerül. A markában marad a kenyér, azzal fordul és megy és billeg, közönyösen ballag, elmegy a szobaajtó előtt, bentről hallja a nagy lármát, kacagást, visítást, és csak megy tovább, hazamegy. A szalmába megy, oda, ahol az este laktak...

Mert az este részegen jött haza Tülkös bácsi, alig tudott menni, nagyokat lépett, és a fejével folyton a falba ütötte magát, amit a kis Rozi a világon a legrendesebb dolognak érzett, s Tülkös bácsi valami csuda dolgot kotort elő, amivel a búzát verték agyon a nyáron, a végén kisbot lóg a hosszú botról, és azzal a hosszúval kezdett ütni, s folyton csak a kedvesanyámat verte és ütötte. És akkor a gyerekek, akik most úgy kacagnak, éppen úgy visítottak. Úgy sikított a tíz lány, mint tíz darab trombita, csak a kis Rozi nem sikított. Kis Rozinak nem volt joga sikítani.

Akkor is ő már aludt, de kedvesanyám kiragadta a kuckóból, és kiszaladt vele az udvarra, pedig jó hideg volt, és elfutottak mind, mezítláb, a szérűbe, az udvar végébe, és bebújtak a szalmába meg a szénába. Ó, olyan nagy házak vannak ott az udvaron szénából, nagyobb, mint amiben laknak, s akkor a lányok mind fészket csináltak a kazalban, és bebújtatták egymást, és sétét volt, és csakugyan Tülkös bácsi nem jött oda, nem lelte meg őket, és ő is ott volt, bebújva Sárival egy lyukba, még szerencse, hogy úgy aludt el, hogy róla semmi ruhát se vettek le, s a kis cipőjét nem húzták le, ő csak aludt, de más nem történt vele. Így nem is fázott meg olyan nagyon, hát most szaladt és szaladt, és ment haza, a szalmaházba, és megkereste, de nem találta meg azt a fészket, ahol tegnap este bújtak, de nem is kereste, mert már védve érezte magát, és hozzáfogott megenni a cipót, amit hozott, a kenyérnek a ducát.

És a kis állami gyerek, mint a kiskutya, ha lopott, vagy a kisegér, ha talált valami majszolnivalót, csak ott állott, s a fejét bedugta a szénába, és úgy rágicsált, és nagyon szerette mindig a kenyeret, nagyon boldog volt, hogy kenyere van, és úgy ette, mintha az övé volna. Vót neki egy kis esze, olyan kis magához való esze, ha nagyon fiatal volt is. Tudta, hogy hol áll a kenyér, és törni is tudott magának, ha nem is volt kése, meg ha lett volna, akkor se vágott volna, mert azt még nem tudott...

Egész addig tartott az evés, míg a ház felől nagy lárma nem lett. Ez igen soká volt. A fürdés már befejeződött, és a kedvesanyámnak valahogy eszébe jutott a kis Rozi. Kikiáltott a pitvarba, hogy gyere be, de onnan senki se felelt. Muszáj volt kimenni, s azonnal látta, hogy a kamra ajtaja nyitva van, mert a kicsinek még odáig nem ért a kis esze, hogy a nyomokat eltüntesse. Persze, kedvesanyám azt is látta, hogy a kenyér meg van szentségtelenítve, s ebből már azt is tudta, merre kell keresni a kis Rozit, s csakugyan egy perc, és a szalmakazalnál járt, s fogta a nyakát a kislánynak, és felemelte, mintegy békát, s megrázta, és nagyokat ütött rá, ahol érte, az állami gyerekre.

- Nem fogsz megfürödni! - mondta. - Tolvaj disznó! Most aztán büdös leszel húsvétra, és dögölj meg!

De kis Rozi, kis állami védett, már ehhez hozzá volt szoktatva. Nem is lehetne az, hogy őtet ne verjék, őtet csak verik. Az már nem is fáj olyan nagyon, hogy visítson, fáj, de már hozzá van szokva, el van rá készülve, hogy neki minden falat ételért bizonyos verést kell elszenvednie, úgyhogy ő ilyenkor is csak hallgat, ha verik, mert minek sírjon, senki se vigasztalja meg, senki se menti meg, és nem is törüli le a könnyét, az állami gyereket csak verik. Ő nem tudja még, mi az, hogy ő állami gyerek, csak nála ez a dolog technikája, hogy ha verik, nem sír. Ha ételt lel, megeszi, ha ütik, hallgat.

De most valami csoda történt. Megjelent a helyszínen az állam.

A Néni jött, a felügyelő néni, aki meg van bízva a kiadott lelencnek a gondozásával, és kijött most a tanyára, és megnézte, hogy a kis Rozival mi van, s mi lesz a húsvétkor, és véletlenül éppen rajtakapta, hogy a kedvesanyám verte az állami gyereket.

Ebből nagyon furcsa dolog lett. A szelíd és csöndes Néni kiabálni kezdett, ellenben a nagy, fekete kedvesanyám igen hallgatott.

- Azt hiszi, nincs más, akihez a gyereket odaadhatom? - mondta a Néni. - Majd meglátja, hogy van... Hogy néz ki ez a gyerek? Hol vannak a ruhái? Hol vannak a ruháid?

Rozi az ártatlanság zsenialitásával azt mondta:

- Kedvesanyám mindig a Cicára meg a Macára adja.

- Mi az, maga a macskákat hálatja a gyerek ruháiban?

És a kedvesanyám csak hallgatott.

S a kis csodálatos megértette, hogy itt baj van, a Néni buta, s azt hiszi, hogy azok valami macskák, pedig azok az ő testvérei.

- Nem macska. Jány.

- Ahá! - értette meg a Néni. - Maga a saját gyerekeire adja az állami ruhákat? No, jó, hogy tudom. Azonnal összeszedni minden ruhát, s a gyereket viszem. Éppen van egy jó helyem a számára, bent a faluban.

Nem volt mit tenni, kedvesanyámnak össze kellett szedni a ruhákat, és a Néni kocsira rakta a kislányt, és egyszerűen elvitte magával. És a kis Rozi egy szót sem szólt, már megint a nagy bölcsességénél maradt, hogy neki nem szabad megszólalni, ha róla intézkednek.

S a kocsi végül is beért a faluba, és megállott egy szép ház előtt, ahonnan kijött egy piros arcú, kövér, vidám néni, és ölbe kapta a kis Rozit, és nagyon hálálkodott a Néninek, hogy ilyen szép húsvéti ajándékot hozott neki.

De kis Rozi már megint kívül érezte magát a világon, s újra hallgatott, és morózusan nézett apró, fekete szemeivel.

- Én kedvesanyámhoz akarok menni - mondta, s letörülte az arcáról a csókokat.

De a kövér néni csak nevetett, s bevitte a szobába, és nagy babát mutatott neki, hogy: "Nézd csak, ez mind a tiéd lesz, ha itt maradsz." Ám ő egyre jobban gyanakodott, és a Jézusért sem hitte volna el, hogy neki nem kedvesanyja a kedvesanyja, hiába mondták, hogy nem az szült tégedet, nincs neked anyád.

Ez még jobban megrémítette és megharagította, hogy most ezek az idegenek el akarják rabolni az ő kedvesanyját.

Már a Néni el is ment, s csak biztatta utolsó szavával is a kövér nénit, hogy: "Csak bánjon vele szépen, akkor majd meglátja, megszereti magát a kis Rozi."

Kis Rozi nagyon el volt bigyeredve, az a sok minden, ami ma történt, a fürdés, a sok meztelen lánytestvér, a kenyér, a szalma, a verés, a Néni, a szekér, ez sok volt neki egy nagypéntekre.

- Le foglak fektetni, kicsikém, úgyis rengeteg dolgom van - mondta a kövér néni, s lefektette kis Rozit egy nagy díványra, s betakarta úgy, ahogy volt, meleg kendőkkel.

De kis Rozi csak hagyta, azzal a fifikus kis ravasz eszével azt mondta magában: "Csak ereggy ki innen."

S mikor a kövér néni kiment, ő abban a pillanatban felugrott, és minden habozás nélkül kifutott a szép szobából, a nagy hajú babák mellől, és ki az udvarra, s ki az utcára. És olyan kutya szerencséje volt, hogy senki se látta meg. Az egész faluban mindenki húsvétra készült, senki se volt az utcán, s kis Rozi mehetett, amerre a szemével látott.

És ő szaladt az úton, a poros országúton, és ment, amerre az út ment, míg csak ki nem ért a faluból. Akkor ment tovább, és csak ment, csak ment, csak ment, s látta az eget, ahogy a földre ért, s azt gondolta a gömbölyű kis eszével, hogy ott van a világ vége, és ott már jó lesz.

És már néha azt hitte, hogy meg tudja fogni a kis kezével a világ végét, de újra jött az út mellett egy fa, azután jött egy kút, és a világ vége nem akart ideérni. Addig-addig, hogy végén jött egy falu, amilyet ő még sose látott.

De ő csak ment, csak ment a kis lábain, pedig már olyan fáradt volt, hogy folyton megállott és fázott. Lila volt a szája, és lúdbőrös az egész teste, de ő azt nem tudta, hogy mit jelent, azt sem tudta, hány hét a világ.

Egyszer csak megszólítja egy asszony:

- Hova mégy, te kislány?

Nagy, lompos kutyák voltak mindenfelé, és a kis Rozi meg volt szeppenve, s csak nézett a nénire.

Igen, de a néni hirtelen csak összecsapta a kezét:

- Én ismerem ezt a gyereket, ez a Tülkösné egyik lánya. Hogy kerülsz te ide?

No, most jött a kis Rozi nagyszerű csalafinta esze. Nem merte megmondani, hogy "elszöktem", hanem azt mondta:

- Bejöttünk kedvesanyámmal a piacra, és kedvesanyám elveszett. Kedvesanyámhoz akarok menni.

S most először egész nap, rázendítette a sírást. Igen, mert azt érezte, hogy most aztán csak a sírás segít rajta. Mert ha sír, nem kell beszélni, ha sír, megsajnálják, s megteszik, amit kér, és ha sír, minden jó lesz, mert a sírástól félnek az emberek, de persze csak idegenben, otthon nem fél senki attól, ha ő sír, otthon nem érdemes sírni.

Hát a sírás csakugyan használt. A néni kézen fogta, s mikor megérezte, milyen hideg a kis Rozi kis keze, ölbe vette, a kötényével takargatta, és bevitte a maga házába. Ott lefektették és faggatták és sajnálták.

És a ravasz kis Rozi elfogadott minden részvétet, s csak annyit árult el, hogy: "A világ végén jó."

Senki sem értette. Éccaka ott hált, s másnap reggel, húsvét szombatjának reggelén befogatott a bácsi a kocsijába, mert ezek is gazdagok voltak, és lovuk, szekerük volt és nagy házuk, és kocsin vitték haza kedvesanyámhoz.

No, ott nagy zsivajjal rohantak rá a gyerekek, és még a kedvesanyám is furcsán nevetve pislogott rá.

- No, te rossz kutya, letöröd még eccer a kenyérnek a pilléjét? Tudja, komámasszony, annyit kap, ami belefér, és megszökött a disznó a fürdetés elől a szalmakazalba, és ott zabálta a kenyeret... Csak kitapodni a belét az ilyen állami kölyöknek!

Evvel lehajolt kis Rozihoz, és megtörülte az arcocskáját. De azért nem állotta meg, hogy egyet ne düffentsen a kicsi hátán.

Kis Rozi fellesett, s meglátta a kapun keresztül a távolban az ég alját. Nagyon csodálkozott, hogy itt is van világ vége. Míg itt lakott, nem is vette észre...

- Na, jó itthon, te nyavalyás?

- Ott - nyújtotta ki az ujját, s a távolba mutatott.

- Mi az az ott?

- Ott... ott...

Nem merte kimondani, hogy ott jobb, a világ végén... Ott jó lehet.

19381

 

A HORTOBÁGY TAVASZI LÉLEGZETE

Az ember folyton történelmet csinál. Míg a töltésen ballagok, azon gondolkozom, hány éve annak, mikor itt jártam, s ezt a töltést éppen hányták a sík pusztán. A pásztorok mosolyogtak rajta. A régi mocsarakat kiszárítják, itt meg új vizet akarnak csinálni. Háromszáz holdat bekerítettek gáttal, hogy víz lakjon benne.

Még tíz éve sincs, s ma már a legremekebb mocsárvilág!

A télen nem vágták le a nádast sem, és a száraz levelű nád, gyékény, szittyó ott lengedezik, s ott korhad a vizek szélén és szigetein. De jó az! Jó a madárnak! Jobban fog benne fészkelni, költeni.

Most megnyílik a nagy határ víz. Fekete vadkacsák százai bukkannak fel. Nyugodtan ülnek a vízen, s mire gondolnak, mire nem, valamennyi jajgat: jáp, jáp! Egy se dugja le a fejét a vízbe, nem keres, nem gondol a bögyire. Alkonyat lesz már itt-ott, aki eddig jól nem lakott a kövér tavon, az soha. Most más fúrja a szíveket: jáp, jáp!

Tavaszi szag a levegőben, s csodálatos enyhe meleg: március 28.

Még az ember is dagadó tüdővel lélegzik fel, hát még a tó s a tó minden lakója. Jobbról a távolban a végtelen puszta. Nincs már az országban sehol ilyen roppant kerekség. Itt is vannak a láthatáron tenyérnyi kis kerek-kerek erdők, most is emelgeti őket a délibáb vize, úgyhogy legyezőnyi áttetsző koronájuk - hiszen még a rügy se pattant - kiterjeszkedve úgy ing a szélben, mint pohárba téve a bokréta.

- Áp, áp, síjj, síjj, vií, vií! - a madarak rikoltoznak, megállás nélkül s szakadatlan. De miért oly nagyon jajgatnak? Az ősi hang a fájdalom hangja? A ma szülött már sírni tud? Ez a lét őseinek minden tudománya? Hiába jajgattok, tudom, hogy semmi bajotok, ha van, az a szorongás, hogy itt a tavasz, közeledik a boldogság, s ennek hangot kell adni. Szárcsák a nádasban, sikító szárcsák, a nád levelén a pici nádiveréb, de milyen ügyesen bujkál, s még ez se csiripel, ez is sír, síkit, sípol.

A szerelemgyár vijjog itt. Talán nem is fájdalom. Ahogy figyelem, a rengeteg sírás valami diadalmi kórussá zsongul.

Tízezer és százezer madár hangja olvad össze, s ez ám a koncert! Halkan, halkan állj, hogy tökéletesen hallani tudjad a véghetetlen lármát, a pianissimo ordítását, az ujjongás jaját, a jajgatás boldog zsibongását.


Itt a rizsmező. Jobbról, a gát alatt. A vízművek vadonatúj cserépteteje, mint valami télről maradt, áttelelt pipacs.

A rizsmező nálunk csoda. Ki termel itt rizst? Búzamezők vagyunk.

Magyar virág: a bölcs, szent búza, amely olyan szép, mikor buján kihajt, s kövéren lobog az égre, s még szebb, mikor aranysárgán lengedezve kínálgatja aranyterhét. De a rizs, az még új vendég. Vajon mit szól, s éppen a Hortobágyon, ahol a fák mohosan születnek, s tízéves korukban megöregednek a sziken? Nem élnek tovább, mint a komondor. Az éjjel halt meg a csárdában a komondor ősatya. Csimbókos gubancsa még tegnap földig lógott, s ő megsoványodva s békésen álldogált az udvar közepén, mint saját szobra. Tizenöt éves volt, s már tizennégy ivadéknak őse, és ez tőle elég a komondorfolytonosság szolgálatában.

Leszakítok egy gyékénybuzogányt. Már szét van bomolva. Puha pelyhe útra készen, hogy minden selyemszál magával repítsen a tavaszi szellőben egy-egy magot. Ó, mennyi magocska! Százezernyi! Hol akar ez megélni? Ha ez a százezer buzogány, százezer mag mind valamennyi helyet kapna a természet kertjében: a földgömb néhány év alatt kevés volna a gyékényvilágnak. De lám, minden évben csak ugyanannyi a gyékénymező.

Talán nem is magról kél, csak a tőhajtásokon kapaszkodik a létküzdelemben. Akkor mire ez a millió és millió s milliárd mag, amiből - előre tudhatja a bölcs természet - tíz szem se fogamzik meg?...

De milyen fehér a rizs fekete földje, mintha sóval volna behintve. A szik salétroma veri ki a rögöket. Most még nagy, megporhanyult göröngyökben fekszik a mező. Szabályos táblákba sáncolva. Húsz lépés széles, ötven lépés hosszú: mint a kertészetben a bakhátra művelés.

Munkát kíván a rizs: sok munkát és sok vizet... Vízinövény... Születésétől haláláig víz alatt kell tartani, de sekély víz alatt, se több ne legyen, se kevesebb. Hogy tanulnak bele ebbe a búzatermelő magyarok? Akik ősszel elvetik a búzát, s aratásig feléje se néznek... Micsoda ideális dolog ez! No, a rizs megszorítja a korcot... Mondja az intéző, ideális az idén az idő. Szelek járnak, kiszárítják a talajt, a héten lehet vetni... Megeresztik rá a vizet, hogy két-három centiméterre lepje csak a földszínt, s akkor belevágni a magot.

Milyen boldogság a siker! Aki a rizzsel foglalkozik, mindenki boldog és büszke, és semmi munkát, semmi törődést nem sajnál. Még a kárt sem: jövőre szebb lesz! Itt a rizs, ezen a sziken, harminc mázsa termést ad holdanként. Burmában kilencet. Ne legyen boldog az ember, hogy a Hortobágy ezer és ezer év után, míg folyton csak a sivár juhcsenkeszt nevelte, ami kaszálót sem ád, most harminc mázsa rizst köp ki magából?... Még a határ is nevet rajta. A tavaszi szél adomákat fütyül a fülembe.


Az égen röpülő verssorok énekelnek.

Vadludak húznak.

A Hortobágy tavasszal a világ legnagyobb libalegelője. Az Északi-sarktól húznak le. Vándorok az égen. Jönnek, hogy a hortobágyi vadászok durrogtassanak rájuk. Aki nem tudja, az nem is álmodja, hogy a tavaszi lúdjárás a vadászok mennyországa. Képesek félnapokat eltölteni a nekik ásott gödrökben, esőben, hóban, szélben, hogy a ludakat meglessék, meglepjék s lelőjék. Én nem vagyok vadász, énnekem a szívem fáj, hogy a szabad állatjára rálőnek: azt szeretném, ha ő lőne már rám. De a csárda, az tele van ilyen tavaszon nagy pénzű kocavadászokkal, akik úgy lövik a ludat, hogy darabja többe kerül nekik, mintha emdeni gúnárokat vennének a legdrágább tenyészetekben.

Enyém az égre írt énekszó.

Ahogy úsznak a kék-fehér tejtengeren, és le-lekiáltanak, üde, magáról megfeledkezett ujjongó hangon! Ragyog a nap, leng a szél, s már kezdenek párba szakadozni... Itt a tavasz, itt a szerelem, a házasság, a termés magánossága!...

A szerelem jajszavait írják ők az égre, lapidáris stílusban a levegő bársonyára.

Mi van ezen a Hortobágyon, ami egy filmet megtöltsön? Százezer holdon mennyi idő alatt lehetne összeszedni annyi eseményt, ami két óráig lekösse a figyelmet?

Most pláne még. Nincs itt semmi. Csak a nagy várakozás: mindenki várja a nyarat. Még az állatokat sem hajtották ki. Hetven kilométer hosszúságban százfőnyi ember él.

Azok a tőkés kacsák élnek most, három darab nagy rémült sápítással veri fel magát a levegőbe, alig bírják kövér feneküket emelni. Meg a csibor száll fel finom, vékony zúgással, mint parányi motor, hogy egyik nádasról elrepüljön a másikra... Miért repül?... Miért, ha nem párt keres?... Kényes? Válogat? Még nem lelte meg szíve választottját? A kis csiborbogár hosszú bajuszával szimatol, s isten tudja, milyen távolról érzi meg, kilométerekről az igazit, aki neki született... Van, aki a vonatban egy alt hangú fiatal nő után szédülten néz vissza a tömegbe; a csibor is szagol valamit, valami igen édeset, igen finomat, igen bódulatost.

S ahogy a nap lefelé ereszkedik, és felhők jönnek, felhők mennek, olykor árnyat borítva a vízi világra, máskor kiragyogtatva, mint az aranytálat: a madárvilág szünettelen riad. Fortissimo, fortissimo. A mélységes vizeket betölti a zene. Micsoda koncert, ki tudná lekottázni? Ki fogja már megteremteni az ősvilág zenéjét? Ez mind madárzsivaj. Kis tollasok szerelmi özöne. Négylábú állatok bele nem szólnak. Négylábú állatok sehol. Csak a vadászok durrogtatása, s még ez is halk lesz a szanaszét távolban, és beleillik a gikszer is a természeti muzsikába. Dankasirály ezrével a vízen. Most egy új vízi síkon fehér pontok kavargó, szökdelő nyugalma szikrázik. Micsoda vinnyogást csapnak a tiszavirág módjára rajzó sirályok!

A varjak mennek már aludni az ohati erdőbe. Ott van a tanyájuk. Milyen rendesek a varjak, milyen jól neveltek: még a nap fenn van, még a jegenyék is ácsingózva néznek fel rá, s ők indulnak aludni. Már tudják, hogy itt van az este, s a lassú repülésű szárnyuknak a fészekig meg kell tenni húsz-huszonöt kilométert. Nekik az eltart egy óráig. Milyen becsületesek, hogy már ballagnak a tóról haza. Nagy, fekete varjak, vetési varjak, rendetlenül és mégis összetartva, társas lények: hatalmas károgással mesélik egymásnak a napi élményüket. Milyen kurtán tudják kifejezni magukat, s mégis érezni, hogy súlyosabb kijelentéseket tesznek, mint a fecsegő nádiverebek.

Mind több és több madár jelenik meg az égen. A gólyák kinyújtott nyakkal és lábbal, mint acélnyilak, feküsznek a levegőben, s nagy szárnyuk feketén csap egyet-kettőt, s megalszik a levegőben, s újra libbenve, bólogatva lenget, mintha fátyolt intene a tavak zsákmánya felé.

A gémek visszahajtott nyakkal repülnek, a kócsag karikába csapja hosszú nyakát, s a vörösgém hátraveti búbját, s álmodozva siklik le lassan a puszta felett.

A kanalasgém más gólyaféle, szintén kinyújtott nyakkal, evezi a végtelent a fehér gólyák után.

A cserepes tanyán két öreg fán két gólyafészek van. Egyikben két nőstény és egy hím - a másikban két hím és egy tojó. Ahol a két nő van, ott ideális, nyugodt, boldog élet. Ahol két gúnár és egy jérce - ott örök veszekedés. A hímek reggeltől estig üldözik egymást, alig van idejük a fészekre leszállni, s ha egyik leereszkedik, mintha szálon függve bocsátaná le magát, a másik már nagy messziről vágtatva rohan rá, s tépi, veri, véresre pofozza. El lehet gondolkodni a hárem gondolata felett. Példa van rengeteg, hogy a hímek tömegben tartották maguknak zár alatt a nőt, de még a gólyáknál is ritkább lehet, hogy egy nő két férfit vagy százat tartott volna valaha magának. Még a gólya is, ha férfi, késre, bicskára, ágyúra kél a nőért, s vérben fürdeti vetélytársát... zúgjatok csak, dalnokok: az bizonyos, hogy aki dalol, nem nőstény... Hímfiak versenye a dal... Nőhódító bizsergést keltő csoda...

Az egész nádas zúg, suhog, zajg és mennydörög. Egész zengésében férfikórus az.

Éppen nesztelenre avulva belefülelek a nádasi zenekarba, az énekkari fortissimóba, mikor halhatatlan csodának válok tanújává.

Egy pillanat, s elhallgat a teljes énekvihar. Egy pillanat, s némaság a tavon.

Hirtelen azt hittem, megsüketültem, rettenve kapkodom a fejem: a csönd csönd marad.

Mi ez? A karmester intette le? S az énekesek és zenészek letették a kottát?

Pillanatokig hallgatok, várom, lesem, mikor kezdődik újra. Zavaromban megnézem az órát. Hat óra öt perc.

Siet az órám? Gondolom, pont hatkor van a záróra. Szeretném tudni: tegnap is akkor volt-e, s holnap is így lesz? A nádas órája pontosan jár? Nem siet, s nem késik?

Hihetetlen. Egyáltalán nem újul meg az énekkari muzsika. Százezer madár egy pillanat alatt végzett. A napi munkának is vége? Nem szabad tovább dolgozni, halászni, vadászni, vagy jön most éppen a vacsoraidő? Az esti kávéház?

A nádas nagy, szürke, barnás bugákkal bólogat a gyenge szélben, s már csak ő suttog túlvilági meséket. Milliónyi madárvilág az egész földgömbön megnémult ebben a percben? Csak itt balról kever illetlenül két gácsér valami elkésett pört. Nem voltak benne a nagy együttesben, vagy rám kiabálnak, hogy menjek már a fenébe, s ne zavarjam a szívandalító szép csöndet?

Már a baglyok is kezdenek elmohogni a puszta felett. Nekik most jön az időszakuk, bányászok ők, az éjjelre viszik a "kohanyecet", világító bányamécs nagy szemüket.

A puszta füve még rőten, vörhenyesbarnán sző a végtelen síkon. Csak ahol vízfolt marad, kezdi már a fű hegye zölden szúrni pengéje hegyét.

Búbosak guggolnak a falaton, s csipegetik. Fel-felrebbennek, újra leszállnak. Nem félnek, nem repülnek magasra a dobbanó láb elől, nincsenek megriasztva, mint a libák, akik érthetetlen magasan irogatják ékírási rajzaikat az égre.

Ni, kis pacsirta! Mint szürke göröngy, oly közel, hogy észre sem veszem. Az ember a pusztán nem lát közelre, távollátó lesz, túlnéz mindenen, mert látni akar valamit. A pacsirta surrogva száll fel, s mintha saját súrlódása indítana meg benne valami gramofonhengert, csicseregni kezd, s csicsergése meg nem szűnik, míg égbe fúrja magát. Ott aztán ott marad, s elfeledkezve arról, ami lent riasztó volt, önfeledten csirregeti, csicseríti dalát. Mintha a boltban vett volna egy madárutánzó sípot, s azt tekergetné szakadatlanul. Látcsővel figyelem, - úgy rezeg az ég nyugati fényében, mintha rezegne, rezegne, akárcsak a csillagsugár. Kis fekete, rezgő rongy, se le, se fel, a látóprizma odaszegezte egy csillag alá, de nem! Most kezd ereszkedni, vajon mi kell még neki a földtől?... No lám: le-le, s a csattogása semmit nem változik, egyre lejjebb-lejjebb: Arany János?... Valahol tévedés van, tévedhetetlen költő: a te szavad az, hogy "hallgat lemenőben"? Az én pacsirtám egész a földig száll, s csak akkor hallgat el, mikor egy arasz már a földszín. Akkor elveszti fejét, s belezuhan, leszáll, simán ereszkedik a repülőtérre.

Már másik pacsirta szól, harmadik, tizedik. Most hirtelen a puszta telik meg csirrenő zenével.

S oly lármát csapnak, mint a vásott gyerekek. Még a tücsök nem kontárkodik, a béka ungatása a hatalmas tavak felől még igen halk, igen szelíden, próbálkozva gondolkozik a kora tavaszban. Minden a pacsirtáké. Ebben az órában ők vannak a planson. Hangvítőrök, csattanó lesek és cselezések és szúrások sikítanak az éj felé. Így, majd hajnal előtt, az éj után. Májusban majd, minekelőtte a nap felütné fejét, ezer s ezernyi pacsirta zeng örömében, mintha gyöngyökkel szőné tele az eget.

Jobbról a Hortobágy alföldi vize kanyarog, egy kilométeren akkora kanyart csap, mint a kacsabél. A víz felett bíbic nyávog, de csak azért, mert itt idegen jár: ember. Varjú kiált le. Mit kiált? Már jó dolga van, nem mondja mindenre, hogy: kalács, kalács!... Most azt károgja: pja, pja, nem kell...

Már nyári tollazatban vannak a dankasirályok, fekete kucsmát húztak: télen, a hóban fehér a fejük. Most kacéran néznek a letűnt nap után s felém.

A nap ott nyugaton belesüllyedt a délibábba, mely most tenyérnyi vastag kékes ködfolyó. Alsó fele gyorsan oszlik el, a felső fele sarlóra görbül, mint a hold szokott. De vízszintes, ragyogó, aranyló, lilára boruló sarló, aranykifli, ki kapja be: a föld? Az ég?

Óriási világesemény, s ily finoman játszódik le.

Megszűnt a nap, a fény, az élet.

De tudjuk, hogy csak egy éjszakára, s megnyugoszunk.

Míg az eltűnt napot lesem, fekete felhőfolt a helyén, mintha kialudt tűz füstje kelne. Nem füst, nem felhő: seregélysereg. Bomlik, megint tömörül, keményre verődik, s újra széjjeloszlik.

Mennyi lehet? Ezer! Sok ezer! Rendetlen tömeg: seregély.

Temetik a napot.

A kilenclyukú hídon csibor csapódik a kezemre, s ott marad. Ó, szegény, eltévedett: a vízbe akart hullani az éjjeli imádott illat után... S halkan, hogy neszt ne verjen a láb, lebocsátom a folyó vizébe...

1942

 

JUDITH ÉS ESZTER

Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké.

Egy nyírségi kis faluban húztuk meg magunkat, ahol egy talpalatnyi se volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagú akácfavirág gyötört. Csak az emlékezetünkben éltek a kövér bortermő repcetábláink, gulyánk, ménesünk, oszlopos kúriánk, ott fenn a ficfás Tisza-parton.

A világ sarkába húzódtunk, elbújni a szégyenünkkel. Mégis olyan helyre, ahol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az apám, aki melegszívű volt, s mindig szerette az embereket.

Pedig átkos a rokon, az atyafi.

A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb parasztházban, amely csak úgy terpeszkedett a vályogoszlopaival, s puffadtan nézett apró ablakaival. Hol volt ez a mi úrias udvarházunk mellett. S micsoda keserves, nyomasztó nagy gőg áradt belőle reánk. Vince bácsi, a nagy tokájú, kemény öklű, bozontos szemű rokon, hiába volt Szobi Kertész, mint mi, cselédjének akart befogni. Haragudott, hogy az apám nem vetkezett vele egy gatyaszárra, irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az úri sorból, s a mi águnk ennyi ideig bírta. Az igaz, hogy osztán jól is lepottyant, szétmállott a sárban, mint a túlérett körte.

Hát még az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simonkay Judith. A nagyanyja báróleány volt, s a rokonsága odafent virágzott a hétágú koronák világában. A Vince bácsi, a Szobi Kertész Vince felesége Csitke Eszter volt, s ennek az apja számadó csikós vala az Alföldön, s úgy suttogták, pandúrkézen veszett el.

A két asszony olyan volt, mint két éles kés.

Az anyám sose panaszkodott. Hideg asszony lett, s egy szissz nélkül tűrte az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pántos ládákban megőrizte régi apró virágos bársonyszoknyáit, nehéz selymeit s drágaságokat marokszámra. Egy kis igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apám jött-ment, káromkodott, kacagott, spekulált, reménykedett, bízott mindenkiben, várt valamit mindenkitől, s csalódott mindennap. Néha rettenetes jelenet volt kettőjük közt.

Én meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetítő az anyám és a világ között. Féltem az emberektől, ujjaimat se mertem mozdítani. Úgy lestem ki a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a visszahúzódásra. És mégis nekem kellett kijárni az emberek közé. Én voltam a család képviselője a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az udvarra se lépett ki, ha csak muszáj nem volt. Csak én jártam ki a házból, iskolába, boltba, tejért...

A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt, amellyel meg kellett küzdenünk, ez volt a legkeservesebb énrám. Nagyon szerettem a tejet, s nem volt tehenünk. A faluban meg nem lehetett kapni, pénzért is ritkán, a tej arra való volt, hogy legyen mit "a piacra vinni". Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba kellett venni a falut, és sorolni tej után. Persze ha az anyám beszédesebb lett volna, s meghallgatja a szomszédasszonyok pletykáit, nem kellett volna nekem tej után járni. Helyébe hozzák. De nem tette. És én kevély voltam az anyámra, mert szegény, mert szép és mert gőgös.

Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a tej. Már bejártam a falut, s gyáván nyújtogattam a fehér meg a vörös krajcárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy kondérokban, háromlábú cseréplábasokban, s mégis ha kértem, a szikár, éles szemű, pénzéhes parasztasszonyok kiterjegették a két kezük szárát s mind a tíz ujjukat, és csípőre szorított könyökkel sápították:

- Nincs, galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell a kalácsba, bélesbe, piacra. Most áros a té.

Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza.

- Nincs, nem adnak.

Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világított. Nem szólt, nem sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a kis egér, mikor érzi, hogy rögtön égszakadás.

Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szólt, elővette a vizeskorsót, vízzel kavarta a tésztát.

És én tűnődve néztem. Kint gyorsan alkonyodott, s ahogy a kavarófa csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt bennem egy gondolat.

- Anyám...

Rám pillantott. És én kimondtam:

- Én elmegyek Eszter nénémhez...

Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha a nagy sárgaréz kapcsos biblia, amely az almárium polcán fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek repül, csak úgy magától... Eszter nénémtől, a rokontól, soha semmit se kértünk, ha éhen halunk is.

De hisz neki volt vagy hat tehene, s a mi házunkban három napja se volt egy kanál tej. Mindig csak keménymagos leves meg krumplileves... Már majd megszakadt a szívem egy kis tejért.

Az ablakon bevilágított a hideg, vörös fényű napsugár, az anyám csak kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt:

- Eredj el.

Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártam, hátha megbánja, s hogy nem szólt, hamar felmarkoltam az asztal sarkáról a krajcárokat, s elsiettem. Nem. Az ajtónál még egyszer megállottam, visszanéztem az anyámra.

- Menjek?

- Csak eredj.

Egész úton ugrált, kalapált a szívem:

A kutyák majd lehúztak, és én hogy reszkettem tőlük! És sehol sem voltak olyan dühös ebek, mint a Kertész-portán.

Egy cselédlány jött elő, az mentett meg.

- Hol van Eszter néném?

A cifra lyány mogorva volt, dühös. Úgy tetszett, mintha mérgesebben vicsorítaná rám a fogát, mint a kutyájuk.

- Az ólba - mordult rám.

Igen jámboran, meglappanva, fél szemmel az ebekre sandítva mentem az ól felé. Még a szalma sem zizegett a talpam alatt.

A marhaól ajtaján vastagon áradt kifelé a pára.

Hirtelen megállottam, mintha jégbálvánnyá lettem volna magam is. Az ólból különös kiáltásokat hallottam.

- Hacc békén?! - kiáltotta az Eszter néném hangja, de úgy, mintha nem akarna kiáltani.

Dulakodás hallatszott, valami deszka, a szénatartó oldala recsegett, mintha hozzálöktek volna valakit.

- Komisz! - lihegte Eszter néném. - Disznó komisz!

Valami férfihang kacagott, halkan, nyihogva.

Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, akiről még én is tudtam, hogy a cifra szolgáló miatt hagyta ott a régi helyét, s állott be Eszter nénémékhez.

- Mit akarsz? - sziszegte a néném.

- Gyűjjön ki! - mondta a legény. - Az iccaka gyűjjön ki.

Csönd lett.

És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura kicsi gyerekszobra. Pedig nem értettem a szóból semmit.

- Eressz! - sziszegte újra a néném.

- Kigyün?... Ki?... Ha ki nem gyün, rágyútom a házat. Engem ne bolondíjjon... Ha mán megítetett, ki is gyűjjön... Ijfélbe.

Az ól rácsajtaja kivágódott, és a néném kirohant.

Ahogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, értettem, s ettől úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt.

- Mit akarsz? - ripakodott rám olyan gyilkos szemekkel, azt hitem, fölfal.

- Édesanyám - hebegtem - tisztelteti Eszter nénémet, tessék adni egy csupor tejet.

- Nincs! - ordította, hogy majd felbuktam tőle.

Azzal sarkon fordult, s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött rám.

- Pénzért kéri - kiáltottam utána olyan hangon, hogy magamat is meglepett.

Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az ember.

- Nincs, ha mondom! - s továbbment. Aztán még egyszer felém nézett. - Három kemence kalácsot kell kisütnöm.

A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. És én nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra.

Leforrázva mentem haza.

Soká álltam az ajtó előtt, míg be mertem nyitni.

Az anyám már meggyújtotta az olajmécsest, ezen a vidéken üvegoldalas mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S én jól tudtam, hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe sincs.

Letettem a pénzt az asztal sarkára, s elsuttogtam:

- Nem tud adni. Nincs neki.

Az anyám fölegyenesedett, kemény lett, és azt vártam, hogy kiabálni fog, szidni fogja.

De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimította a homlokát, s azt mondta.

- Jó.

Szomorú, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak néztem a mécses pislogó, hosszú füstöt eregető lángját, s arra gondoltam, hogy csakugyan milyen sok petróleum fogy a nagy lámpában, hogy már megint egy csepp sincs az üvegben. És arra is gondoltam, hogy két nap múlva karácsony, és csak legalább az apám hazajönne karácsonyra. Pedig neki jobb, ha nem is jön haza, mert látni se szereti ezt a nagy szegénységet, és ő, ha elmegy, mindig urak közt van, mert csak azokkal lehet üzletet kötni. De úgy látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig soká van oda, mégis gyalog szokott hazajönni egy krajcár nélkül...

Hamar lefeküdtem, és akkor sem jutott eszembe, csupa csak ilyen komoly, nagyemberes gondolat.

Éjszaka volt, sötét, mikor valaki verte az ablakot.

- Judit! Judit! - hallottuk.

- Eszter! - kiáltott az anyám - te vagy?

- Én. Az isten irgalmára, eressz be.

Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg lelt.

Egy gyufa sercegése hallatszott, de meg sem gyúlt, már rémülten suttogott Eszter néném:

- Jaj, meg ne gyújtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat, végem.

Az apám ágyát bontotta meg az anyám, s a néném belefeküdt úgy ruhástul. Egyszer csak kurtán felsikoltott:

- Hijj! Ne nyúlj hozzám. Fáj... Összetört! - és zokogva fakadt. - Megvert. Majd agyonvert.

Kimeresztettem a szemem, és semmit sem láttam. Figyeltem, s mintha az anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam. Tompán, görcsösen zokogott az asszony.

- Én, én őrült bolond... Rajtakapott... - s csikorgatta a fogát. - És megvert, hogy ott nyúltam el az udvaron. Van egy órája, hogy ott fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jöhettem. Máshoz ha megyek, végem. Akárki más kiád rajtam...

S nyögött és lihegett és sírt.

- Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis tudod.

- Én? - szólt az anyám.

- Nem szólt... a gyerek?...

Én majd leszédültem az ágyról.

Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, amelytől én már rettegtem, amelytől az én apám néha majd megbolondult.

- Nem. Az én fiam nem szólt.

És én, az "én fiam", remegtem, mint a nyárfalevél.

Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem sírt, egy pisszt sem adott.

Anyám lefeküdt, és én, aki az ő ágya lábjában háltam, éreztem, hogy hideg, mint a jég.

Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint rendesen. A kemence már meleg volt, anyám fenn járt-kelt.

Felöltözködtem, s vártam a reggelit, mikor belépett az Eszter néném cifra szolgálója.

Lármás volt és jókedvű, nem olyan dühös és vad, mint az este. Inkább csúfondáros.

- Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti fejés... Csak épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a bélestésztához.

- Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm... Várj. Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül.

És felemelte a pántos láda tetejét, s odaadta a legszebb pár függőjét.

Bizony nem tartottam drágának a tejet. Mert ahogy a Zsuzsi lelkendezett a csecse ékszernek, olyan szívbeli örömmel méregettem én az öblös, hatalmas cserépfazekat. Vártam, hogy mégis tejet reggelizzek egyszer.

Az anyám pedig fogta az óriás köcsögöt, s elkezdte csöndesen, nyugodtan beleönteni a moslékos dézsába. Mert volt nekünk egy árva malacunk is.

Fakó lett az arcom, és halálos rémület vett erőt rajtam.

Az anyám rám nézett. Meghökkent, s keze egyre vékonyabb érben csurgatta a tejet.

Végre nagyot sóhajtott, s ellágyult, fájdalmas szép arcán egy könnycsepp futott végig. Megszólalt:

- No, add a csészéd, fiacskám...

1908

 

A TŰZNEK NEM SZABAD KIALUDNI

Öregapó felállott a vesszők közül, kosarat kötött a hajlós, hántott fiatal vesszőkből. Olyan magas ember volt, hogy egész a padlást érte a feje, onnan felülről szólott le, miközben leverte magáról a vesszőforgácsokat:

- Lyányom, süssél egy kis kolbászt...

- Ó... - dünnyögte a lánya, aki a kisgyerekét etette tejbe áztatott kenyérbéllel.

Öregapó nem törődött vele, kicsit izgatott volt, fordult.

- Ejnye - mondta -, megyek mán, szétnézek egy kicsit a faluba. A marhának adjatok enni.

A fiatalasszony erre is dünnyögött, de nem mert hangosan, mert ő most itt amolyan hadiözvegy, hát meg kell köszönni a kenyeret is, amit a gyereke kap. Mióta az ura oda van a harctéren, idehaza él az apja nyakán, nemigen lehet morogni.

A másik fiatalasszony jött be egy üres dézsával, a menye. Öregapó arra is rászólott:

- Adjatok enni a marhának.

- Hová megy mán megint?

- Megyek a faluba.

- Gondolom.

Öregapó odalesett a magasból a pattogó menyecskére, ő is gondolta, hogy ezek mán gyanakodnak, hát egyszerre csak nagy ravaszul azt vetette:

- Ha legyünne Zsuzsi néni a levél miatt. Hogy nem írtak-e a fiúk a csatából... Osztán akkorra megsül a kolbász, kínáljátok meg... Tudjátok, milyen szegény... csak dógozik, oszt nem adnak neki a gyerekei...

- Ó, több kolbász van annak a padlásán, mint a miénken.

- Nono.

A két fiatalasszony elhallgatott, az öreg pedig sietve kihúzta a lábát a házból. Egész megkönnyebbült, mikor kinn volt.

- Mit akar atyus avval? - kérdezte a meny.

- Nem tudom - szólt kedvetlenül, mérgesen az asszonylány -, mán meg kell írni a Pistának.

- Majd meglátod, hogy rosszba sántikál.

- De hogy annak a vénasszonynak le nem sül a képirül... Unokája van, osztán...

A meny vígabb teremtés, az csak a tréfás oldalát látja, csak nevet rajta.

- Ha még soká tart a háború, cifra dógokat érünk meg, te...

Az asszonylány megrázta a gyereket, aki nem akarta megenni a papit.

- Egyél, te büdös, mert nem foglak etetni minden percben. Azt hiszed, nincs dógom?... Nagyapád most itthagyta a marhát a nyakamba, ű meg megy a...

Öregapó azonban ezt már nem hallotta. Végigcancékolt az utcán, nevetett magában, hogy túljárt a menyecskék eszén, iszontató ravaszsággal csinálta; csak nem mondaná, hogy "ha eljön Zsuzsi néni", ha éppen odaindul... Szóval, addig ment, addig ment, míg egyszer csak felkiáltott nagy örömmel:

- No, jött-e mán levél, Zsuzsi húgom?

Egy udvarról takaros kis anyó nézett ki. Tette, mintha nem látta volna meg előre öregapót.

- Levél? - kiáltotta. - Jött bizon kettő is.

- Igazán? - s öregapó odakönyökölt a deszkapalánkra. Más ember fel se lát odáig, de ő úgy rákönyökölt, mint a pap a katedrára.

- Osztán ugyan mit írnak?

- Még el se olvastam jóformán a sok dologtul.

- Ejnye, ejnye - mondta öregapó, s megcsóválta a nagy fejét, amelyen akkora báránybőr sapka volt, mint egy guba.

- Mégis, jót írnak?

- Mán annyit olvastam, hogy azt írja Feri vejem, hogy kedves anyám, az vót a legborzasztóbb, mikor egy muszka ezredest megszorítottunk egy udvarba sok mindenféle muszkával meg tatárral, osztán úgy belédöftem a bajonétomat, hogy belement a hegye az eperfába - s öreganyó odaállott az eperfa alá, amely éppen a háta megett volt, úgy mutatta -, azt írja, hogy így e!... A bajonét hegye meg belement az eperfába a torkán keresztül, úgy, hogy nem lehetett kihúzni, rittig le is tört... azt írja... Osztán, kedves anyám, úgy ömlött abbul a vér, mint a disznóbul, ha megszúrják, oszt mind a képembe spriccelt... - Anyó bólogatott hozzá. - Nahát ez kegyetlen borzasztó is lehetett...

- Még a! - mondta öregapó.

Öreganyó közelebb lépett a kerítéshez, suttogva folytatta, de kétszer is visszanézett elébb, nem hallgatózik-e valaki.

- De a Jóska fiam ír egyet.

- No.

- Valami istentelen lelkehagyott megírta neki, hogy a felesége vasaltba jár!...

- Ááá...

- Bizony attul az asszonytul! Ilyenkor legalább felhagyhatna a flangérozással. Gyászolhatna egy kicsit. De csak cifrálkodni. Olyan az anyja is... Megírták neki! Szegény fiúnak! Nem is neki, hanem valami falubélinek, a meg mingyán szaladt Jóskáho... Írja osztán most a szegény fiú: "Drága anyám, sírva gondolok magukra, szeretnék mán a tavaszi munkával foglalatoskodni, de nem lehet tudni, mi lesz a háborúval, most pedig nagyon jól szorítjuk az ellenséget, csak soká így tartson... Majd vége lesz eccer"... Így ír, de nem tudom én azt olyan jól elmondani - s most halkabbá lett a hangja, úgy suttogott fel a kerítés tetejére, "kívánom, hogy az én feleségem azután is vasaltba járjon... mer hallom, hogy mindennap vasaltba jár..."

- Biztosan megírta valaki...

- Hm.

- Biztosan.

- Ő maga is mondja, hogy "Kádár Lajosnak írták otthonrul..."

- Aha.

Az anyó elhallgatott, s pár pillanatig némán néztek egymásra.

- Ejnye - mondta egyszerre öregapó, mint akinek mécses gyúlt ki az eszébe -, azt a levelet már megnézném... Ha megmutatja húgom.

- Lehet, lehet a.

Öregapó nem szólt semmit, fordult a kapunak, s bement.

- Isten hozta - fogadta anyó -, tessék beljebb kerülni...

Itt jó magas ház volt, itt elfért öregapó, nem kellett félni, hogy a fejét beleüti a mestergerendába. Leült a karos ládára. Aztán bejött két lány meg az unokák. Persze a meny az otthon van apjáéknál; azért lehet flangérozni frissen vasalt ruhába. Igaz, egy lány s gyerek sincs még - április végére várják... Volt nagy zsivajgás, de ők csak beszéltek a fiuk leveléről, öregapó kétszer is elolvasta annak minden szavát.

- Úgy van a - mondta végül -, biztosan megírta valaki!... Itt is van, ahogy mondta Zsuzsi húgom, "Kádár Lajosnak írták otthonrul...".

- Ne olvasson már, András bácsi, mer megvakul.

- Á, nem olyan öreg az én szemem, ha öregapó vagyok is.

- De gyújtani kell lámpát - szólt anyó -, hun a masina, te...

- Ott van ni - szólt a lánya a gyerek mellől, mert szoptatott, és nem akart felállni.

- Jaj, mán ez is két krajcár - szólt öreganyó, s megzörgette a skatulya gyufát.

- Jó is vóna - mondta a másik lánya, aki szintén olyan vastagon mozgott a házba. Az ő ura is oda van, de mán kórházba fekszik szegény, Csehországba; elég bánat, bezzeg neki nincs is kedve vasaltba járni, koplaltatják szegényt a csehek, csak épp él, négy napig se lát orvost, azt írja. Panaszosan szólt. - Öt píz mán két pakli.

- De nem is kapni mahónap - mondja a szoptató asszony.

- Hát az én gyerekkoromba? - szólt anyó nekik oktatva. - Akkor még híre se vót a gyufának, az uraknak vót csak olyan tűzcsináló masinája. Hanem fogtunk egy kis csuprot, szaladtunk a szomszédba tűzért... Meg vigyázni kellett, hogy ki ne aludjon... Jaj, istenem, annak nem vót szabad megtörténni, hogy eccer az egész faluba kialudjon...

- Bizony - mondta öregapó, s keresztbe tette a lábát, nagy csizmái voltak, hogy a földön a gyerekek azt hitték, bornyú jött be a házba. - A tűznek nem szabad kialudni! Mindig csak azt hallottuk a régi öregektül: a tűznek nem szabad kialudni.

Kis csend volt, a kicsi lámpa meggyúlt.

- Jaj, menjetek mán a marhának enni adni - szólt sírósan az anya, mert ő egészen elfeledkezett a marhákról; a vendég miatt.

- Menjen maga - mondta a lánya, s a gyerekét áttette a másik oldalára.

- Eridj, lányom - küldözte anyó a másik menyecske lányát, de ez is csak a vállát rángatta.

- Ó, én nem szeretek ebbe a sötétbe ott lökdösődni a tinók közt, nagyon mérgesek.

Az anyó ránézett, bizony igazat adott neki, hát csak elszánta rá magát, hogy maga megy az ólba.

Öregapó ott maradt, az asztalra ráfeküdt, s a lámpa gyenge világánál silabizálta tovább a levelet.

Mikor a marhák már jól ropogtatták az eléjük vetett takarmányt, egyszer csak erősen setét lett... Anyó visszanéz a jászoltól, hát öregapó fogta el azt a kis világosságot az ajtóba, ami még vót. Nem utána jött a huncut!

- Ejnye - mondta - de nagy gyertya gyúlt!

Anyó már szinte félt tőle, nagyon gondolkozott, hogy lehet most kijutni ettől a nagy mahomet embertül az ajtón; azok a menyecskék is őtet zavarják ki, ahelyett hogy szó nélkül ellátták volna már a marhát.

Egyszer csak, ahogy a tehén hátát vakargatja zavarában, érzi, hogy valami nagy kéz nyúlik be a tehén fölött, s megragadja őtet. A másik percben már fel volt emelve a levegőbe, fel a széna tetejére.

- Jaj, istenem - fúlt el a hangja -, megbolondult kend?

De öregapó bánta is a tiltakozást, rátette a szőrös, erős ajkait, s megcsókolta a magához felemelt kis anyót...

- De hagyjon békét, hallja, nem vagyok én még olyan öreg, hogy engem bántatlanul lehessen bosszantani. Ha unokám van is, de csak negyvenöt esztendőcske vagyok.

Két évet lehazudott az anyó.

- Én se vagyok öreg - mondta nagyapó, s újra megcsókolta az anyót. - Ötvenkét esztendő nem nagy idő...

És apóka is letagadott három kis évet.

De anyó halálra volt rémülve.

- Jaj, istenem - mondta -, ha a fiúk itthon vónának...

- De nincsenek - szólt öregapó, s újra hozzádörzsölte a borostás arcát.

- De hagyjon, veszett kutya!

- Nem én, Zsuzsi... Hát ha a fiúk nincsenek itthon... mink nekünk... kell... teljesíteni... a szeretet... Osztán özvegyek vagyunk, he... Minden lehetséges... Tudod, hogy a tűznek a faluba sohase szabad kialudni!...

És megcsókolta újra. Egy fiatal legény se jobban a babáját. Nem biz a.

1915

 

GIOTTO ÉS RAFAEL

1.

- Nézzen még egyszer vissza, szívecském!

Az asszony még egyszer megnézte, hogy a kofferek jól vannak-e a hálóban, és hogy az ura felsőkabátjának a zsebében nem törött-e össze a konyakosüveg, amelynek a fenekén még volt. Ki is vette, s megnézte.

- Nézze, ezek az emberek mind megitták.

Összenéztek, nevettek.

- Fel kellett volna menni a szobába - mondta a férj, s csóválta a fejét, s szinte látta, hogy az olasz szolga lopva hogy húzott egyet a palackból.

- Én éreztem is rajtuk a szagát - mondta az asszony -, sose ittak ezek életükben Martell-konyakot.

Az ura nézegette az üveget, s elkezdte kifeszíteni a dugóját.

- Ne körömmel, ne körömmel.

Elővette a zsebkését, kinyitotta a dugóhúzót, s kissé belefeszítette. De tegnap oly könnyen járt a dugó, hogy elszámította magát, s beleszakadt. Újra be kellett srófolni, s akkor sem csinálta meg elég gondosan, mert sietett kinézni a szép olasz tájra, csak előbb egyet akart kortyintani az üvegből, nagyon szeretett így reggel egy kortyocskát. Már dühbe jött, s az egész dugót szétmorzsolta. Az asszony aggódva nézte a dolgot, a száján volt valami csípős megjegyzés, de csak elhallgatta. Azonban mikor nyitva volt az üveg, s az ura odatartotta elé, elfordította a fejét.

- Fuj.

Ebben a szóban és ebben a hangban volt benne minden kis indulata, amit az idegen férfi ügyetlensége kiváltott belőle.

- No, igyon, szívecském.

- Tudja, hogy én reggel sose iszom konyakot. Fuj.

A férj nevetett, s a szájához emelte az üveget. Jót ivott belőle, többet, mint eredetileg ivott volna.

Az asszony most kíváncsian várta, hogy mi lesz. Mit fog csinálni az üres szájú palackkal.

A férj körülnézett, egy dugót szeretett volna elővarázsolni a levegőből, mivel nem talált, újra hozzá fogott inni.

- Ej, még mit nem - mondta az asszony, s kikapta az üveget az ura kezéből. Valahogy úgy tűnt föl neki, mintha ez feleségi kötelesség volna, mintha az életét mentené meg ennek az embernek, s mintha ő tartozna azzal, hogy ilyen önfeláldozó cselekedetet végezzen, mintha azért kapott volna ennyit ettől a férfitól, hogy azt a valamit meg kell mentenie a jövőre.

A férfi engedékenyen adta le a szájáról az üveget, s alapjában véve boldog volt, hogy az asszony átvette tőle, most már ő tegyen vele, amit tud...

- Persze, most aztán nem tudja bedugni - mondta csípősen az asszonyka.

- Ezt nem - szólt egyszerűen a férj.

Kis csönd.

- Majd vesz egy vizesüveget, s annak a dugója jó lesz - döntött a feleség, s a palackot odaállította a sarokba a nagykabát alá. Most végre mintha minden rendbe lett volna.

- Nézze meg, szívecském, milyen gyönyörű a kilátás.

Az asszony fáradtan kipillantott az ablakon. Annyi kilátást láttak már hat hét óta... De a szeme ott maradt... Aztán közelebb ment, elkezdte nézni, nézni... Valami oly roppant furcsa volt a kép... s most már az övé is... mert pár napot ott töltött bent a hegy tetején, a városban... A fülébe csendült a múlt éjszakai éjjeli zene, a különös, élesen síró, sikító olasz hegedű, ami felébresztette őket álmukból... éppen össze voltak veszve, az első kemény összecsapás... de már oly idegesek, mindenen összetűznek... de szép ez a szürke kőváros, ahogy ráhalmozódott a hegycsúcsra, az ott a vár, a kolostor, számtalan kőoszlopával, itt a felső templom, az alsó templom, az ott a dóm... ott mentek az este gyalog lefelé, azok mögött a házak mögött, összesimulva s összenevetve asszonyok ültek kint a falak tövén, ajtók lépcsőjén, kisgyerekek futkostak, egy pici alig bírt totyogni, és soldót kért. Maszatos kis tenyere... röstelli... nem adtak neki... most utólag el is pirult bele... hogy lehet egy pici baba kérését megtagadni, de úgy fel volt bőszülve, hogy már a csecsemő is koldul... Mily szép város... s mily furcsa, odahaza nem építik hegyre a városokat. Ez mind a hegytetőn van.

- Miért - kérdezte a férfit, aki mögötte állott, mily különös, hogy folyton mögötte áll egy férfi... hogy férfi áll mellette, mögötte, előtte, utána, akármerre megy, minden városban ott van vele, minden szobában, minden helyzetben... el is pirul... -, mondja, miért építették a városokat a hegy tetejére, hisz oda oly nehéz felmenni?

- Igen, de ha egyszer felmentek, fent vannak!

Azt akarta mondani rá, hogy: buta. De tényleg, hogy milyen buta egy férfi. Ha felmennek, ott vannak. Persze hogy ott vannak, de minek mentek fel.

- Azt kérdezem, hogy miért építették a várost a hegy tetejére. Ennek valami okának kell lenni. Minden város a hegy csúcsán van. Miért? Úgy szerették a szép kilátást? Egészségügyi okokból?

- A fenét - mondta a férfi, aki sose gondolt életében erre a dologra, de már hozzá volt szokva, hogy mindent rögtön, habozás nélkül s elfogadhatóan, sőt csalhatatlanul meg kell magyaráznia, hacsak kockáztatni nem akarja a férji tekintélyt -, védelmi szempontból.

Az asszony, aki el volt készülve a legvégsőkre is, hogy most rajtaüt, s leleplezi ezt az áltekintélyt, aki egészen idegen befolyását a gondolatainak legkisebb lüktetésére is kiterjeszti, most egyszerre elnémult.

- Védelmi szempont?... - ezt valóban megértette.

- Persze - mondta a férfi a világ legtermészetesebb hangján. - Nézze meg: mire az ellenség feljött, akkorára mind agyonverhették őket kővel, ha más fegyver nem volt... S könnyű volt bástyával még jobban megerősíteni... De ha síkon építették volna, akkor a hegyről belőnek a piac közepére. Mit gondol, egy ágyú onnan a hegyről az egész várost lerombolhatná, ha a várost lent építik meg...

Már ez sok volt, ezt már fölösleges volt mondani, ez már olyan volt, ahogy a gyereknek magyaráz a felnőtt. Az asszonyka összehúzta a szemöldökét, elfáradt, bedugta a fülét, otthagyta a szép kilátást, s beült a sarokba. Sóhajtott, a szemét is lehunyta. Nem is tudta az ura szavait, nem is tudta, hogy ez attól van, hazagondolt s arra, hogy vajon tett-e el a gazdasszony paradicsomot, s az nem fog-e megpenészedni...

2.

- Már ez?... már itt vagyunk?

Nagyon rövidnek tetszett az út. Ez nem két óra, ez csak egy félóra.

Egy város felé lötyögött a vonat, amely hasonlított az előbb elhagyotthoz, de közelebb van az állomáshoz, s alacsonyabb a hegy, amelyre építve van. Nem oly festői kép, s az egész szürkébb és közönségesebb.

A férfi most elemében volt, hordárt rendelt, rendelkezett, hotel, portás, autó.

Egyszer csak ott ült az asszony az ülésen, a hotel omnibuszában, az ölében a kis kézitáskája, kissé összeesve, furcsán elhúzott szájjal, a messzibemenő szemmel, s ült, ült, míg a férfi mellé nem ült. Udvariasan, sőt gyöngéden helyt adott neki, s tovább is oly lankadtan ült.

- Valami baja van, szívecském?

Csodálkozva nézett rá.

- Nincs.

- Fáradt; nem is csoda, borzasztó az, hogy milyen strapa ez az utazás.

Mosolygott.

- Nem vagyok fáradt. Hogy hívják a hotelt?

- San Marco.

- Jó hotel?

- Nagyon kitűnő.

Ezt úgy mondta, mint akinek kötelessége mindent tudni. Hát hisz ő se volt soha életében ebben a városban, s az asszony ezt tudja. Honnan tudja ő, hogy milyen lesz a hotel?... Ha megszorítanák, még a város nevét se tudná, hol is vannak.

De ahogy az asszony egy picit közelebb hajolt hozzá, önkéntelenül úgy odasimult, mint gyermek az apjához, édes megelégedést kezdett érezni. Úgy dagadni kezdett a szíve, valahogy úgy rájött, hogy ő egy erős férfi. Valóban nem bolondság az, hogy a férfi a nagyobb tekintély. Egész jelentékenynek érezte magát. Körülnézett a kocsiban, a porfellegesen fehér utcán, a zöld réten, amely kertek megett volt, a hegyeken, idevillant most egy szép távoli csúcs, s a magas píneacsoporton, amely amott látszik, érezte, hogy ő a férfi, s a felesége teljesen az ő erejére van utalva, s ez a jó.

3.

- Maga fürdőszobás szobát kért?

- Igen.

Az asszony hallgatott. Mit tegyen vele. Belenyugodott. Bement a hallba, s leült egy fotelbe. Igaz, ott sem volt, az egész hotelben fürdőszobás szoba, ahol most voltak. Ezekben a kisvárosokban... De ez mégis egy nagyon rendes hotel. A hall igen szép, magas felső világítás, a falak tapétázva, egész modern. Az egész épület nagyon úri.

Már úgy megszokta, hogy ha magában marad, ül és vár, oly csendes zsibbadtság volt benne, nem kívánt semmit, nem várt semmit. Ebben a fura világban úgyis jön egyik látási szenzáció a másik után. Beletörődik az ember, hogy rendkívüli látnivalók tömege halmozódik, hajszolódik, az ember már fáradt, felemeli a szempilláját, de jó. Nedves lankadtság ez, nem kell gondolni semmire, minden megvan, már várta a teste a víz csobogását, a pórusok szomjasan, ebben a hőségben... most ugyan nincs melege... nem, semmi baj sincs... sőt, minden jó...

- Azt mondják, nincs szobájuk üres. Olyan szoba, amelyiknek fürdőszobája is volna, tudja, szívem, de itt lent a fürdőszobában most lemosdunk, aztán elmegyünk egy kicsit sétálni a városba, s mire visszajövünk, lesz.

- És a reggeli?

- Ejnye, ejnye, majdnem elfeledtem.

A férfi tapsolt, s egy fekete frakkos pincér futott elő.

- Két komplett reggelit.

- Ideparancsolják, vagy méltóztatnak az étterembe...

- Igen, itt jó lesz.

Nemsokára ott volt a kis szalonban mellettük. Tej, kávé, méz, vaj, zsemlyék...

Milyen jóízűen ettek, mindkettőjüket meglepte a dolog.

- Itt kitűnő koszt van - szólt az asszony. - Látta tegnap ott azt a fekete körmű pincért?... Én mindig azt néztem, hogy mikor a levest adta, a körme belelógott.

- Malacka.

Vidáman, egyenesen mentek ki a kapun. Nagyon előkelő volt. A hotel egy régi palazzó, egy valódi nagyúri palota volt a XVIII. század közepéről, ennek a kornak fejlett kényelmi ízlésével, nagy ablakokkal, levegős, úri beosztásával.

Kint izzó, perzselő, égető volt egyszerre a levegő. A nap olyan vakítóan sütött, hogy a szemet be kellett hunyni a fényzápor elől. Az utca kőburkolata úgy szórta a fényt, mint egy kopott acéltükör. A palota mellett egy keskeny utca nyílt, oly sötét és annyira keskeny, mint egy odú, s nyirkos bűz csapott ki belőle. De ők továbbmentek a főutcára, amely ott volt egész közel, csak még egy nagyszerű palotán kellett túlhaladni. Jobbra lekanyarodtak, s felszisszenve megállottak.

Az utca már megint csodálatos volt. A férfi telehabzsolta magát mondanivalóval, akkor a feleségére pillantott, aki nyitva maradt szájacskájával állt, s nézett lefelé a lejtős utcán, amely oly sugárzó, világos és mégis oly századosan érett volt, egyenes és mégis zegzugos, alacsony, egyemeletes házak, s mégis úgy érezte az ember, mintha az egekhez emelkedne. S ott az út távoli végén egy templom részlete. Valami olyan harmónia, hogy az ember csak álmélkodva áll, mint egy természeti jelenség előtt.

Az utca jobb fele napsütésben, a bal fele mély árnyékban volt. S ők mégis a napon maradtak, mert ez az olasz nap valahogy hozzátartozik ehhez az egész léthez. Nem üldöz, nem fáj, hanem ragyog az ég.

- Tarcalon az ember úgy elbúvik a nap elől - mondta a férfi. - Még a kutya is a kazal alá menekül. Itt nem érzem a napot.

Az asszony nagyot, mélyet lélegzett, és csillogó arccal nézett a mindenre.

A férfi szólt:

- Szép?

Csak a szemével felelt.

- Gyönyörű?

Ismét intett.

- Szeret?

Az asszony odapillantott, s csukott szájjal:

- Mikor?

A férfi boldog, zárt, magába merült mosollyal:

- Most.

Az asszony lehunyt szemmel az izzó glóriában. Csak itt fedezhették fel a glóriát, a fényívet, a fénypárát, a fénysugárzást a szentek feje fölött:

- Hol?

A férfi nagy lélegzettel, vállait megfeszítve, izmot megdagasztva, könnybe borult szemmel; a farnesei Herkules:

- Itt.

4.

Végigmentek az utcán, s a férfi egy-egy évszámot mondott. A házak korát becsülte meg. Jobbról tágas térre nyílt az utca, ahol Garibaldi szobra állt, milyen remek neve van a karbonári köpenyéhez: Garibaldi! Vagy ahogy az Alföldön mondták: Galibardi!... Milyen furcsa, hogy a nagy embereknek ilyen jó nevük van...

Leértek a főtérre, a dómhoz. Jobbról, balról kis kávéházak, az utcára kirakott asztalokkal, ahogy a térre értek, újra egy óriási meglepetés, egy olyan tér, amelynek hatása alól nem vonhatták ki magukat. Szemben a dóm, roppant falaival, különös tégla- vagy kőfalak, mintha félben maradt volna az építése, s annál szebb, sötét lyukakkal a falban és valami oly csudálatos építészeti remek... vagy inkább festői... Festői hatás, barnaságában eloszló sötét pontok s rajtaverődő fehér fények... s ahogy az ember a fejét balra fordítja, itt a városháza, egy elbűvölően különös négyszögű, várszerű épület bent a város közepén, csipkék és faragások, aszimmetriák édes kavargása, és mégis egyszerű és monumentális... Az a homlokzat; jobbra-balra, kettő is, és mégsem ugyanaz, és mégis ugyanaz, és milyen más, amint egy hatalmas térre néz, s mikor egy keskeny útra... S felette a kék ég, annyira kék s felhőtlen, és a nap, ahogy büszkén és gőgösen, boldogan tüzel... Ó, milyen kár meghalni, és milyen kár, hogy el fog múlni az egész világ...

- Nos?

Az asszony lehunyta tág szemét, valami különös, kacér páva-mozdulattal húzta ki magát, mintha tetszeni akarna a kőpaloták rábámuló szemeinek, s csak annyit mondott:

- Ez igen!

5.

Bementek a dómba. Kapujánál egy régi pápa megzöldült bronzszobra áll. Nagyon szép, nagyon gazdag, nagyon őszinte. Hatalmas orra s nagy szakálla kígyózva csavarodik, nagy görbe botjával maga elé néz, s feje meggörnyed a méhkasforma tiara alatt. Hogy az ember él, aztán meghal, s a szobor jelzi, s ha valóban élne, sem volna hozzám közelebb... Akkor minek élni?... Így több...

- Hm.

Gótikus óriás boltívek. Sugárfák soha oly magasra nem nőnek, mint a márvány a gótikus templomokban. A szem boldogan szökik fel a magasba, a márvány fényén csúszik felfelé, s milyen virágerdőbe borul odafent. Ó, ez az olasz gótika, amely valami csapongó, édes kedély melegségével virágoztatja ki a magasságokat. A zordon germán gótika félelmes, megdöbbentő tömörsége helyett, itt tágas boltívek odafent, világosság s színek gazdag csobogása.

Talán nem is szép templom, talán nem is híres templom, azok közt a különös kincsek közt, amik itt teremnek... de egy pusztáról jött kis magyar szívnek azt az érzést adja, hogy a fene egye meg ezeket a bitangokat, de szépet tudtak csinálni.

Mint két bogár csaponganak s ácsorognak az oszlopok alatt, mint liliputiak az őserdőben... Az asszony a szenteltvízhez nyúl, keresztet vet, s halkan súgja:

- Egy kicsit imádkozom, szabad?

- Szívecském.

S utánanéz a fehér asszonynak, a karcsú fehér embernek, ahogy elmegy, s letérdel Mária egyik oltáránál. Ő maga is, szemével imádkozik, gondolat nélkül a magasba függesztett tekintettel.

Különös, csak most veszi tudomásul, hogy a templomban munkások dolgoznak, kalapálás, fűrészelés, zsivaj. Mintha orgona szólana, annyira hozzátartozik. Semmi nem zavar. Az imához nem kell templom, hanem érzés. Itt is, ott is csoportok, az oltárnál papok, s fent a magasban vidám munkások döngetik a követ.

- Imádkozott, szívem?

- Igen.

- Értem is?

Megérintik egymás kezét; önkéntelen összeforrás. Milyen gazdagok ezek a percek, úgy szikrázik belőlük az érzés, mint briliánsból a fény.

6.

A sekrestyén át kimentek a templom udvarára. Nagy, oszlopos, boltíves udvar. Sírkert. Mily gyönyörű volt Assisibe a templom kolostorudvara.

- Emlékszik arra a furcsa ciripelésre az öreg fákon?

Az asszony már tudja, miről van szó.

- Ha nem lett volna olyan hangos és dallamos, azt mondanám, tücsök volt, de ilyen erős hangot csak a madár adhat.

Mosolyukban újra születik az édességes kis udvar, középen Szent Ferenc jó szobrával, ahogy ott áll örök enyheségben, szomorúságban és mégis örömben.

- Furcsa, tudja, hogy nem emlékszem a Szent Ferenc arcára? - szólt a férj.

- Én sem.

- Jelentéktelen arc. Az a jelentékenysége, hogy abszolút jelentéktelen. Tudja, mire gondolok. Például, aki egyszer Dante arcképét látta, nem felejtheti el. Szent Ferencnek láttuk minden képét, és elfelejtettük... Megálljon csak, én most sorra emlékszem valamennyire, ahogy megnéztük... Szent Ferenc meghalt 1226-ban, nos, Cimabue, a festő, született 1240-ben... ő volt hozzá legközelebb, korban... s most emlékezzen arra a szegény szomorú barátra, aki ott áll Szűz Mária mellett, maga azt mondta rá: ez egy koldus - emlékszik?

- Igen.

- Cimabue tanítványa volt Giotto. Nem tetszett neki az a szomorú koldus. Egy húszéves fiúnak az nem tetszik, mert Giotto húszéves volt, mikor azokat a remekeket festette... ő csinált egy új Szent Ferencet, egy csendes, kedélyes öreg bácsit, egy úriembert, aki tiszta és rendes, és megnyugodott. A Cimabue Ference szenved, fázik, éhezik, tele van testi szenvedéssel, a csizma feltörte a lábát, gyalogol, koldul... A Giotto Szent Ference úgy megy át az életen, hogy valami boldog nyugalom megmenti minden bajtól, nem érez semmi testit, nem kell neki enni, inni, mintha a föld menne alatta, és nem ő gyalogolna, mesealak, akiből ki van kapcsolva a szenvedés és a szenvedély... Erre jön Giotto utódja, akinek ez is kevés: Simone Martini, ez már aztán egy angol lordot csinál belőle... Cimabuénál gyűrött, parasztarc... Giottónál egy kedves gimnáziumi tanár... Ennél egy hosszú arcú, finom szakállú, előkelő, magas úriember, azonban ebben is van szentség: ezt már nem éri el a szenny... tiszta marad, és lepereg róla minden, egy éteri tisztaságú lény, aki azonban nekem nem szimpatikus, mert nagyon is kaszinói tag, ki álöltözetben jár...

Az asszony hallgatott, nem szólt bele.

- Figyel?

- Igen... De mondja, szívem, gondolt maga arra, hogy a lakásunk még nincs rendben... s utóvégre az embernek társadalmi kötelességei vannak... Nem mehetünk el sehova, és nem is jöhet hozzánk senki... Itt elköltjük ezt a sok pénzt... hát én nagyon boldog vagyok, hogy maga fürdőszobás szobát kért, mert igazán nagyon megnyugtató, ha az ember a fürdőszobában kipiheni magát, a művészet után, ugye, de ha arra gondolok, hogy otthon még nincs meg a kád... és mibe kerül egy email kád... hát, nincs igazam?... itt csupa művészi dolgot lát az ember, vigye haza az életébe is az ízlést, én úgy gondolom... nem?... remélem, egy olyan márványkádat csináltat, amilyet a vatikáni múzeumban láttunk; legalábbis, azért fejleszti az ízlésemet, nem igaz?... butaságot beszélek?...

A férj boldogan nevetett:

- Nem, babókám, édes kicsim...

7.

Milyen szép boltajtó, aha, ide belépti díjért lehet bemenni, itt van valami látnivaló.

Bementek, s meglepetve állottak meg.

- Mi ez a szép?

Alapjában véve egy üres kis szoba volt. Kétoldalt egy-egy hosszú pad, mely a fal alatt végigfut, s szemben egy kis emelvényen elhelyezett asztal. De hogy volt ez megcsinálva. A fal burkolva volt a pad felett magasan, barna, remekbe faragott tölgyfa burkolattal, s az asztal oly művészi módon megépítve, mint egy kis oltár, anélkül hogy bármi templomi lett volna benne. Nem tudták hova tenni, de mégis templomi hangulat támadt.

A férj megkérdezte a hely nevét, s felgyúlt arccal mondta:

- Collegio del Cambio... most már tudom, hogy hol vagyunk; de szép... A régi tőzsde... Tudja, mi ez?... Mikor még nem volt közlekedés s nem volt semmi, mikor nálunk még Mátyás király uralkodott, s a nádorispánunk nem tudta a nevét leírni, hanem a kardja markolatán volt a pecsétnyomó, azt ütötte rá az oklevélre, abban az időben ez a kis város ezt a helyiséget csinálta a nagy vásárok pénzforgalmának lebonyolítására... Nézze csak, mit érzett a távolról gyalog s nyeregben jött kereskedő, hogy a magával hozott, féltett és félt papírrongyot aranytekercsbe beváltsa... Rögtön látta, hogy jó helyen jár... Ez egy finom, megbízható, úri hely, ahol őt nem fenyegeti veszedelem, ahol vagyon pénz... Ide ült le, erre a padra, s várta, míg sor kerül rá... Kint a lova rágta a zabot... Mily egyszerű s mégis mily méltóságos hely... Én voltam a budapesti Tőzsdepalotának a nagytermében, s mondhatom magának, hogy undor fogott el, mikor láttam. Az egy igen nagy, tágas helyiség, s ez még jó benne. De ordít az ordenárésága. Mikor ott voltam, azt mondtam, hogy istenem, mégis borzasztó, hogy a pénz a szőrösszívű emberek markában van, akik nem tudnak vele mit csinálni. Ugyanabból a pénzből világvégéig szépet lehetett volna teremteni, ha művész csinálja. S ugyanaz a tervező jobb ízlésű megrendelőnek jobbat, finomabbat tudott volna cselekedni. De azon a piacon, ahol hallgattam azt a félelmetes, állati üvöltést, a "veszek", "adok"... számokat... s láttam egy-két csúf jelenetet is, hogy az ügynökök csak éppen felverték vagy leverték az árakat; megsemmisített árfolyamok voltak azon a napon, s láttam, milyen manőverekkel szedik ki a pénzt a közönség zsebéből, s akkor megértettem, hogy ennek a piszkos munkának ez az olcsó díszítésű vásári terem való... Nézze: ezeknek is a pénz volt az istenük... ezek is azért éltek-haltak: de akkor még a pénznek volt becsülete... ma a pénz olyan vulgáris lett, hogy elvesztette nimbuszát: akkor az aranyat sokszorosan begöngyölték, elrejtették, őrizték, tisztították, törülgették, szerették, de amit érte vásároltak, azt is jól megnézték, hogy aranyértékű legyen!... Ez a rettenetes találmány, a papírpénz tönkretette a vagyon értékét, becsületét; gyorsan forog, nagy tömeg, gyorsan kicserélődik, jön, elmegy, szélfúvás: az egész életet olyan átmenetivé teszi...

- Nézze csak, itt mi van!

- C.

A kis bolthelyiségből egy másik nyílt. Az is boltíves szoba, alig nagyobb az előzőnél, s annak is van ajtaja az utcára. De az egy tündéri szoba. A magas faburkolat felett kifestve az egész. Valami kedves, meleg, aranybarna színű képek, szentek és ókori sisakos hősök, allegóriai alakok s szentírásbeli jelenetek.

- Pietro Vanucci.

A férj elolvasta a bedekkerből a szöveget, aztán sokáig némán nézték a boldog falakat, amelyek lassan jutnak el az értelemhez, de a színek nemes harmóniájával hamar győznek.

Az asszony tovább vadászott, óvatosan, nesztelen léptekkel, mintha nem akarná megbontani a századok tündéri álmát, de felfedezőútra ment, s pillanatok múlva újabb örömhírrel jött. Csak fehér ujjai beszéltek, hívtak, sürgettek, s az arcán a ragyogó mosoly.

Egy harmadik szoba is volt, szintén boltocska, ajtóval a járda nélküli sima utcára: az egy kis kápolna volt. Oltárral s templomi festményekkel.

Drága, drága kis helyiség.

- Ide jöttek be megáldani a szerződést - mondta halkan a férj -, ha sikerült becsapni az idegent, s hálát itt adtak a jóistennek, ha alaposan kifosztották a szomszéd város kereskedőit.

Az asszony mosolygott, s nézte a kedvességes Úrjézus arcát, amint meghajtott fővel fogadja a hosszú pásztorpálcás János kezéből a keresztelő vizet.

- Jöjjön ki, szívecském, valamit akarok mutatni - rángatta meg a férj az asszonya ujjait, mert égett benne a gondolat.

Visszamentek a középső szobába.

- Nézze ezt a csirkefogó Rafaelt... Ezt akarom magának megmutatni. Ellopta a mesterének az egész kompozícióját...

Az asszony nézte a képet.

- Szent Péter-templomban? Róma?... - emlékezett.

A férj boldogan kiáltott:

- Igen!

Sokáig nézték a Perugino Transzfigurációját, amely pontosan ugyanaz, mint a Rafaelé, csak éppen ez meggazdagította, kiterjedelmesítette, s valami belső átalakítás is van nála.

- Most már elhiszem, amit a Palatinuson beszélt az őr - szólt a férfi. - Egy régibb alkalommal, mikor Rómában jártam, a Titus-termák őre... Júlia házában emlékszik a falfestményekre?... Azt mesélte, hogy Rafael a Vatikánban, a stanzák folyosóját római motívumokból festette: ott lopta a Fórumon, s hogy rá ne jöjjenek, betemettette, úgyhogy csak most, valami ötven esztendeje találták s ásták ki újra.

Soká nézték a képet.

- Még sose hatott rám ennyire semmi piktúra, mint ez a kis umbriai bolt - mondta a férfi -, hiszen számtalan képet lát az ember a múzeumokban: de ez valami más. Itt bent vagyok a boltban, amit ki kellett festeni valami célra... Ez élet, valóság... Itt érzem a megrendelőket, a vásárlókat, a várost, az akkori életet. Engem meghat és megdöbbent: magát nem?

- Dehogynem, nekem nagyon tetszik, és nagyon szeretnék egy ilyen szobát.

- Majd beszélek velük, talán barátságból, mert mai valutában megfizetni, pláne magyar valutában Peruginót... Tudja, mibe kerül ma egy tenyérnyi Perugino?... De nézze, mit festett a falra... Egy bankba: szentképet. A maga hálószobájába is azt festene...

- Az én hálószobámban most is van; én szeretem a vallást.

- Hát igen: lehet ennél szebb?... A kis Jézus imádata... Nézze, hogy fekszik a földön a csecsemő, reálisan odafestett édes kis kövér pocok. Csak a testecske vonalában van benne a szerkesztő-festő gondolata: fejecskéje, kezecskéje lábacskája mind istent mutatnak. Fénylenek az istenségtől. Érzi az ember, hogy istent csodálnak benne az emberek, angyalok és állatok, akik körülveszik... Milyen jó egy nagy festő képébe belemerülni, hasonlít ahhoz, mikor az ember a tengerbe ereszti be magát, s percenként jönnek a hullámok, és elborítanak, nagyságot és erőt érez az ember, és semmi veszedelmet... És még az anyja is, Mária, aki fölötte térdel, összetett imás ujjakkal; nézd, milyen gazdag nagy selyemköpenyben, lilabársony ruhában, a hajából, a simára fésült, lekefélt szőke hajából loknik és szalagok omlanak le, feje fölött finom glória aranytányéra, mint egy buborék, istenien előkelő és gazdag és finom. Egészséges, nagyszerű test: tökéletes szépség... Lehet szebbet és előkelőbbet a gazdag emberek piacára lehelni?... És hogy imád, egész lelkével hogy imádja saját szülöttét... ahogy a lélek imádni tud.

Az asszony halkan szólt:

- Az a mélységes csönd az egész képen... mintha nem mernének az áhítattól hangot adni... ezek még az állatok arcára is áhítatot tudnak festeni...

- Igen: ez a legfőbb erejük... Most mintha fátyol szakadna fel előttem... Emlékszik, Rómában a Barberini-palota kis termében mennyit néztem a Rafael Fornarináját... Most bevallom magának, hogy tegnapelőtt Assisiben megtértem: a Giotto-képeken néztem a nőarcokat, s rájöttem arra, hogy egyetlenegyben sincs semmi érzékiség... Giotto oly pietással nézi a női arcot, hogy nem támad benne érzéki gondolat... Lelki tartalmat talál ott, szenvedést, imát, elmerülést, önfeláldozást, magasba emelkedettséget... de ott nem kísért soha az ágy... A Fornarina s a későbbi festők minden képe, minden női arca, egy szent vagy csak álarcozott szent kifejezésbe burkolt sóvárgás... A vér tüze, perzselése s vágya... Itt nincs vér... Nem tudom megmondani magának, kihalt-e vagy még nem ébredt fel... Ezek, azt hiszem, nyolcéves gyermek-lányok... ezek a szent asszonyok, ez a Szűz Mária, ez valóságos szűz, aki öntudat nélkül fogant és szült, s mint valóságos csodát imádja önmaga testének kiszakadt darabját, amely immaculata testéből származott...

Egyre halkabban beszélt:

- Szívecském, lássa, a maga lénye rám olyan hatással van, inspirál... Nem tudom, de nekem ebben a pillanatban az az érzésem van, hogy rájöttem a maga számára egy titokra... Rájöttem arra, mit jelent Rafael...

- És Giotto?...

- Igaza van: és Giotto... A művészettörténet azt mondja, hogy Giotto volt az olasz művészet megalapítója... Ezzel szemben ott áll a Giotto képe mellett mesterének, Cimabuénak a képe... Soká néztem együtt a kettőt... S meglepett az, hogy Cimabue van olyan festő, ha nem jobb, mint nagy tanítványa... s mégis az ő neve jeltelen, a másiké dicsőséges... Egyáltalán, nagyon furcsa, hogy lesz egy név jó név... hogy van az, hogy egyszer csak jön egy húszéves fiú, Giotto, s örökre s általánosan népszerű... s csak kétszáz év múlva jön egy másik húszéves Rafael, aki szintén boldogan s játszva leli meg ugyanazt a dicsőséget... Nos, tehát csak azt akarom mondani, hogy Giotto s mestere közt ugyanaz a különbség van, ami Rafael és Perugino közt... Itt ez a két képeslap: egyik a Cimabue-kép, a másik a Giottóé... Nézze, szívem: az elsőn milyen szimmetrikusan vannak elhelyezve az alakok, egyik angyal jobbra vetett fejjel, a kép másik oldalán a másik balra vetett fejjel. A felső két angyal viszont befelé hajolva Mária alakjához. S oldalt a kolduló barát, Szent Ferenc, kiesve a képből. S most nézzen erre itt: ahogy Giotto Ference a galamboknak beszél... Az egy rajzkompozíció: ez egy élethelyzet... Nézze meg a Cimabue Madonnáját, őszinte s reális arc s a többi is, egy sem üres és tartalmatlan... de az egész egy nem is színpadi, csupán megrajzolt kompozíció... ellenben itt van Giottónak egy másik képe: Szent Ferenc glorifikációja. Itt ugyanaz van, ugyanolyan szimmetrikus elrendezés, mint a mester csinálta volna, Cimabue. De nézze, milyen lebegés. Az összes angyalok megmozdulnak, s mint egy felhő sereglenek a szent alakja körül... S továbbmenve: ott öt alak keserves munkával van összeszerkesztve, itt valóban, mint a felhő, szállva s hullámozva, mint a tenger habja, sereglik fel a tömeg: ezt hozta Giotto az elődei után... Friss szél csapott a hullámokra, a felhőkbe, a mező liliomaiba, a gondolatokba... Az arcok ugyanazok valahogy, csak élők lettek, a lelkek ugyanazok, csak éteriek lettek... az ártatlanság valósággá lett, a szűziesség szentséggé, Giottónál az a törekvés, mit a keresztény piktúra ezer éven át takart: a Mária és az angyalok szűziességének legmagasabb igazolását érte el... Nála elszakadt minden a földtől, a salaktól, a vértől: nála minden égi, éteri, felmagasztosult... Annyira, hogy az ember érzi a magasságot, mélységet, de nem érzi többé a valóságot, a lehetőséget.

- Igen.

- Szívem, ha az ember az édesanyjára néz... talán ekkor van annyira elszakítva s mentesítve a természettől... Én tudom, hogy ő is volt fiatal, s éppen úgy ismerte a szerelem lázát és kéjét és kínját, mint én: bizonysága, hogy itt vagyok... de fátyolon és glórián át csillan vissza az anyai vér termő gerjedelme, s ha az ő szemébe nézek, nem merem megtalálni ugyanazt a bűnt, ami engem éget... Erre jön Rafael, egy kétszáz év múlva kipattant fickó, aki élő, rohanó, tomboló vérben fogant ecsettel áll a szentek galériájában... Mert mi jöhet Giotto után?... Lehetett azt a szépséget, szentséget, átszellemültséget tovább fokozni?... Mi jöhetett e téren?... Csak új s új technikai tudással legfeljebb ugyanazt az egyetlen pszichikai állapotot ábrázolni... Önmagát felülmúlta, hogy múlhatta felül őt más?... Emlékszem egy képére, negyedóráig nem bírtam elmozdulni az elől a kép elől - tudja, mikor maga a baráttal s a csoporttal elment, s intett nekem távolról, hogy menjek már, ne maradjak el, nem illik: igen, de én akkor valami roppant csodát láttam. Szent Ferenc fekszik a koporsóban, s felette két nő, a kisebbik ráborul a kezére, s csókolja. Hát ezt a csókot nem lehet elfelejteni. Azt az áhítatot s odaadást... Ahogy az a nő odaborul... abban nincs test, nincs élet, az a földöntúli meghódolás... Az nem egy színésznő, aki megjátssza a csöndet és a jó és alázatos hívőt, de közben uralkodni tud a formán, s vigyáz, hogy a fotografáló lencse előtt keze-lába nagy ne legyen, s el ne torzuljon, szóval nem kabinetalakítás egy legkisebb szerepben: ez egy valóságos nő, aki valósággal eltűnik a szem elől, valósággal megsemmisül a néma hódolásban... Itt jöttem rá arra, hogy van a nőben más is, nemcsak érzékiség...

- Van bizony.

- Van: kikapcsolt érzékiség... Van abszolút odaadás valamely más érzésnek... És most nézem itt Peruginónak ezt a selyembe, bársonyba, aranyba öltöztetett s legfinomabb ízléssel megjelenő, minden előkelőségeken felül lebegő, testiségében is emberi létezésen felüli dámáját, ahogy saját csecsemőjében istenét imádja, s rájövök, hogy a pszichikai tartalom ugyanaz, ami Giottónál. Sem feljebb, sem lejjebb, ugyanott akar lebegni... Talán színben, figurákban, elrendezésben, technikai manírban más, legalábbis sok újat hozott: de lelki tartalomban retteg újat hozni... Erre jön Rafael, s megfesti a buja s buján komoly Fornarinát, s ráfesti a Transzfigurációra.

- De nem festi bujának.

- Megálljon csak. Ezt a Madonnát hiába nézem, s akármeddig nem, nem bírom a démont felfedezni benne. Talán ez a piktor, aki egy palatáblára saját magát is idefestette; nézze meg, milyen kövérkés, csukott szájú, nyugodt szemű, bánatos ember, talán ő valósággal nem is jutott el oda, hogy nőben démont lásson: ő a feleségét valószínűleg feleségnek nézte, aki főz neki, s felöltözteti a gyerekeket, alkalmilag magamagát is, de semmi transzcendentális nincs benne... Rafael... Nem volt felesége, és meglátta a nőben a nemi társat... Rendben van: az oltárképre nem festett mást, mint amit szabad volt. De emlékezzen vissza arra a Magdolnára, ahogy ott térdel az előtérben, egy vonalban a Krisztus-alakkal. Emlékezzen annak a buja karjára, a remek karcsú testére, amely a magáéra emlékeztet, szívem, s a vér felforr, tudja... Nézze, az az érzés mozdul meg a néző férfiban, ami a festőben volt a modellel szemben, s az az érzés, mint a perzselő tűz sugárzik a képről... S azon a képen semmi egyéb nem fontos, csak az a Fornarina-kép... ahogy ez a boldog zseni belevágta a szentek s idvezültek s túlvilági angyalok galériájába a vértől forró és mámortól idvezült szeretőjét...

Az asszony összehúzta finom szemöldökét, s ellenségesen nézett.

- Azt hiszem, maga látja ezt bele csak, mert maga azt lát, amit akar.

- Miért nem látom akkor ezen a Madonnán?... s mért látom a maga oltárképén, amely az éjjeliszekrényen állt, azon az ismert Rafael-képen, amit legjobban szeret az emberiség, amely a legtöbb példányban van elterjedve, ahogy a gyermek Jézust a karja közé szorítja, s megette a kis Keresztelő János... Az az anyaarc, az egy élő, kielégült ember. Egy nő, aki keresztülment minden emberin, s most meg van nyugodva, megelégedve, s boldog gyermekében. Azon az arcon ott van, hogy él a férje, s erős és egészséges, és nem szenved hiányt az élet semmi örömében... Ez a Madonna itt s valamennyi Madonna Rafael előtt vértelenül, csak túlvilági átszellemültségben ég vagy szunnyad... A Rafael óta festett Madonnák élő nők...

Az asszony félig lehunyt szemmel mosolygott. Most az arcán valami oly különös és titokzatos volt, oly zárkózott és átszellemült, mintha Giotto Madonnája fénylett volna fel rajta.

A férfi tovább tüzelt:

- Most mondok valami mást. Szent Ferencről az elébb elmondtam, hogy három egymás után következő generáció hogy festette meg. Nem is törődtek vele, hogy a fizikai hasonlóságban oly óriási eltérésben leledzettek: mert Szent Ferenceik egyben teljesen közösek voltak: a tökéletes, föld felett való létezésben. Akárhogy festették a habitusát, mindig egy lélekben elvarázsolt lény volt. Giotto édes népmesei motiválásában, ahogy az egyházat vállára veszi, s egy valóságos kis tornyot ferdén átölelve továbbvisz, s padig erőfeszítés nélkül, tehát éppoly súlytalan cselekedet, mint ahogy a fáradtság s éhség idegen ettől a jelenségtől: a többi is ugyanebben az atmoszférában tartja s viszi ezt az alakot... Ezzel szemben ma a hotel halljában kezembe került egy német folyóirat, amelynek az első oldalán ott van egy kép: Rafael Szent Ferencének fotográfiája... A vér megállt bennem: az első élő Szent Ferenc... Hogy mi van ezen a képen!... Az, mint mikor a sötét kápolnából kilép az ember a természetbe... Itt van legelőször egy élő arcon, egy élő testen az elragadtatás... elragadottság... a láz... az izzó szenvedély... a cselekvő átszellemültség... az abnormis lelkiállapot... az őrület mint istenség... Nézd meg a szemét, hogy szinte kancsalit, a száját, ahogy szinte nemi kéjben torzul nevetés felé, ez igen: ennek a testnek súlya van, lefogyott, elsoványodott, hatvannyolc kilóról lement ötvennégyre, és a ruhája, a szent keze, ahogy erő nélkül tartja a vesszőkeresztet, s a jobb kezének lágyan, hervadtan elnyílt mozdulatában benne van mindaz a szentség és finomság, amit a Martinik és Lorenzettik akartak jelezni... Egészben egy őrült szenvedő. Egy istenné őrült ember. Minden érzéke birtokában, az összes fájdalmaknak alávetve, egy tomboló féktelen, embertelen elragadottságban, amint szenvedve áldozza fel magát, máglya és bakó és nyilak nélkül: önmaga lelkének tüzében, boldog kínban elégve...

- Megvesszük ezeknek a reprodukcióit?

- Boldogan... Csak azt akarom még mondani, hogy ma ebben a kis boltban ugyanúgy jártam. Itt van, nézze, ez a Transzfiguráció. Nagyon kitűnő. Csak nézze sokáig: Egy remek Perugino-kompozíció. Ott áll a Krisztus alakja, mellette térdel a két nagy szakállú ősatya. Lent az alvó társak, ahogy ébrednek a különös fényre s jelenetre... Nézze meg, hogy áll a Krisztus a felhőkön, s most emlékezzen, mit mondott maga először, mikor a Rafael képét látta a Szent Péter templomában?

- Repül... Szárnyak nélkül repül...

- Igen... Súlytalan, testetlen... oly könnyű, mint a buborék; száll s lebeg... S ez a Krisztus itt: áll... felhőkön áll, de ugyanúgy áll, mintha a földön állana... A Madonna is... Rafael Madonnái készen vannak már a mestereinél... Ugye, valahol már találtunk egy Perugino Maria Magdalenát, amelyre esküdni mertünk volna, hogy Rafaelé, ugyanaz az ovális arc, ugyanaz a furcsa, jelentéktelen orr, csakhogy éppen orra legyen, ugyanaz a biggyes alsó ajkú íves száj, az a szinte degenerált áll, túl sok homlok, az a nyak s ugyanaz a színezés s barna szem... még a glória körvonala is az... még az ötlet is, hogy mint a Fornarinánál a festő neve, itt a Magdolna neve van behímezve a mellfűzőbe; szóval Rafaelnél, még ez a karperecötlet sem eredeti... És mégis az egyiket Perugino festette, s a másikat Rafael... Hol van a különbség? Mi hát az, amit hozott az új piktor?...

- Nos?

- Nézze, szívem, a Perugino Krisztusa áll a felhőkön: a Rafaelé - felszállt a felhők fölé...

- Jó.

- Nézze, csak nézze: ez itt áll. Testtel a földhöz ragadva... Ott, Rómában, lebeg. Test, és mégis bír a testetlenség könnyűségével.

- Igen.

- A Krisztus felszállt... Felszállt a Krisztus!...

- Kedves.

- Ez az egész... És ez az egész különbség az összes területeken... Giottót kortársai oly nagynak tekintették, hogy Dantéval és Petrarcával énekelték meg egy szonettben: s joggal, Giotto valóságos transzcendentális létezéssé tette az életet... Rafael, mint egy egekből lecsapó sas, visszatért a lebegésből a földre, és beleharapott az élő női testbe... Giottóval valóságos szentté lett a földi nő: Rafael egyszerre idedobta az élet élő lányát térdre az oltár elé...

8.

Belekábultak, nagyot lélegzettek.

- Most?

- Nos?

- Maga menjen talán haza, szívecském... De nem, hisz még nem ismeri a várost... Pedig én szeretnék itt a képek előtt egy kicsit jegyezgetni...

- Tudja mit...

- Tessék...

- Láttam itt egy női fodrászt a dóm alatt... addig megcsináltatom a hajamat...

Nevettek.

- Na ja. Tetszeni kell a férjnek...

1926

 

ESŐLESŐ TÁRSASÁG

Az ezredes megállott a tanya sarkán. Hunyorítva nézett a távolba.

- Nézze mán, Mihály bácsi, kinek a lova az?

Mihály bácsi a szalmát takarította a hosszú fészer alatt, amit a marhák szétdúltak. Csak odapillantott hetvenhét esztendős zsíros kalapja karimája alól, s azt mondta dünnyögve:

- Úgy látom, míltóságos uram, a Borbéj Laci naccságos úr lesz a. Mert kaptás a rudas.

Az ezredes nagyot nevetett, mert még a kocsit is alig lehetett látni a porfelhőben, ahogy bekanyarodott a mezei útra, s igen megörült, hogy az unokatestvére jön. Az is nyugdíjban lézengő huszártiszt, százados, de valami pech miatt az egész háborút a minisztériumban kellett töltenie, s emiatt egy kis melankólia van rajta. Örült, hogy jön. Neki is szórakozást hoz, meg Laci is csak elszórakozik egy kicsit.

A tanya ott van a leglaposabb hátán ennek a földtekének, a Nagykunság kellős közepén. Még a város tornya sem látszik a kukoricások közt, itt az ember olyan magában érzi magát, mintha az isten neki teremtette volna ezt a mindenséget. Szép, szép, de kicsit unodalmas.

- No jó van, Mihály bácsi, hát most mán mennyík kend dógára, nem muszáj magának úgy kigyönyörködni magát abba a kaptás lúba.

Az öreg Mihály sárgára érett ősz bajuszához nyúlt, azután meg a villa nyeléhez, azután tovább kaparta a szalmát a fészer alá. Mikor a kis bricska befutott, a két rokon melegen összenevetett.

- Dinnyét hoztam, Bódi.

- Dinnyét?... Nagyon jól van a.

A százados leszállott a kocsiról. A bricska hátsó ülésén egy szutyokba csavart öreg tanyai ült, csak úgy, ahogy a dinnyefődön a csőszi ácsorgásban felültette az ura.

- Hajtson le, árnyíkba.

Az ezredesné kilépett a tornác alól, s rájuk szólt nevetve a sistergő napfényben:

- Nem jól van, Laci. Nem úgy kell azt mondani, hogy hajtson, hanem: hajcsík!

Nevettek. A vendég kezet csókolt.

- Dinnyét hoztam maguknak, Jolánka.

- Ippen jókor - mondta az ezredesné, s nevetett. A fogai, mint igazi igazgyöngysor, rendetlen fehér szemekkel csillogtak keskeny ajka közt.

A bricska lenyikorgott a szemetes nagy tanyaudvaron.

Az ezredes elvül tűzte ki, hogy minden felesleges dolgot, mint csín, tisztaság, kertművészet s más ilyen pénzbe kerülő, időt s munkát fogyasztó pazarlást beszüntet, hogy a gazdaság minél rentábilisabb legyen. A ház is, ahol így nyáron a feleségével kettesben lakott, abban az állapotban maradt, ahogy a nagyapák idejében a botosispán élt benne. Abban az időben még több ezer hold volt a családi birtok, most már csak négyszázötven hold maradt meg belőle, hát takarékoskodni kell. A hosszú, zsindelytetős házban voltak a béres lakások is, de az első végén levő szoba igen alkalmas úri lakásnak, az ő kijelentése szerint. Ott laknak hát, egy egyszoba-konyha lakrészben. A konyhát kitelepítették a magtárból átalakított nyári konyhába, a földes konyhahelyiséget kinevezték ebédlőnek s előszobának, perzsaszőnyegeket akasztottak a falra, s a belső szobát hálószobának hívták. Ha a botosispán hét gyermeket tudott ott nevelni, nekik is elég kettőjüknek.

A ház tornáca is olyan volt, mint ötven évvel ezelőtt, keskeny és alkalmatlan, a lógó lábú asztal mellett azonban a megye legjobb családjai szoktak megtelepedni egy-egy kiránduláskor, s nem az asztal teszi, hanem ami rajta van. Ebből az egyből viszont nem engedtek, az ezredesné nagyszerűen megtanulta a kunsági ételeket, s a francia konyha váltakozott az ősi lebbencsekkel s előételnek készült remek juhhúsos kásákkal. Bor és pezsgő szintén otthont talált a földpincében, bár maga a házigazda egyáltalában nem iszik, így pillanatok alatt el lehetett feledni a környezet egzotikus különösségét.

A ház előtt egy régi, régi, félig kiszáradt öreg eperfa állott, az alatt volt egy óriási kerek asztal, amelynek a fedőlapja, boldog ifjú éveiben a katolikus templom toronyórájának a számlapja volt, most inkább csak a pulykák találkozóhelye, úgyhogy a vendéget a kis tornác asztala mellé ültették.

Leültek a suskából font karosszékekbe.

- Ennye, elment a kocsival a jámbor - mondta a vendég -, hé, Gáspár bácsi, hordja fel kend a dinnyét! - kiáltott utána.

- Jolánka fiam, intézkedjík - szólt a házigazda -, hogy a jányok mennyenek a dinnye után, vigyík le a pincébe.

Az ezredesné a konyha felé lépett, s két lány szaladt egy perc múlva a kocsi után a dinnyékért.

- Még mindig nem próbálsz dinnyét? - kérdezte a vendég.

- Nem bizony, nem is akarok - nevetett a házigazda.

- Mír? Nem ájja a főd?

- A főd állaná, de a níp nem ájja - nevetett az ezredes. - Az első béresem az idén csinált magának egy darab dinnyést, hát barátom, az iccaka nyócvan darabot vittek el rulla. Tejjesen íretlenül.

Az ezredes egészségesen, jókedvűen nevetett.

- A szomszídba, Marbergh kormányfőtanácsos, aki megvette a Patonyay-földeket, csinált egy gyümölcsöst, de az idén ő is kivágja. Nem tudott odáig jutni, hogy egyetlenegy szem almát meg birjík kóstolni belőle. Mind íretlenül lelopják neki. Erre még az ő sváb vére is felforrt, s azt mondta a napokban, hogy kivágatja az egész gyümölcsöst. Hát íppen tegnap mondta egyik emberem, hogy: "No, míltóságos úr, a mán nem szíp dolog, hogy a Merber nagyságos úr kivágatja a gyümölcsösit. Irigyli, hogy más is eszik belőle egy szemet." "Nem azt irigyli a - mondtam neki -, hanem azt, hogy ű egyet se tud kóstolni belőle." Hát én nyárfást csináltam a ház megett a tó partjára. Mondta is a minap az egyik ember, hogy: "de keserves gyümölcse van ennek a fának!" Aszongya: "Akárméket kóstolja az ember, olyan kuruc, hogy nem lehet megenni."

Nagyon nevettek mindnyájan.

- Sorra kóstolta a nyárfa termését, de nem ízlett neki.

- Úgy van a - szólt a vendég. - Kivált a fiatalja olyan, hogy még a golyót sem érdemli meg. A nagyapáink idejében más volt a cselédnép... Tudod-e, Bódi, kit hoztam? Nem nézted meg azt az öregembert, amék a kocsin vót?... Kis Gáspár, a nagyapánk vót kocsisa, most nálam van, dinnyecsősz.

Az ezredes felcsillanó szemmel nevetett fel.

- Az öreg Gáspár?... Hisz a még Borbély nagyapámnál szógált. Emlékszem az öregre. Régi csont a Borbély családba.

- Az a.

- Jolánka fiam, szólítsa elő mán azt az öregembert, ha a dinnyét behordják, osztán gondoskodjík lelkem arról a régi bútordarabról.

Az ezredesné hangosan nevetett.

- Így helyes, lelkem: gondoskoggyik!... No, gondoskodok hát... - Avval abban a pillanatban ment. Szívesen és vidáman.

Ahogy a két férfi magában maradt, a vendég odahajlott a házigazdához:

- Te Bódi, Kálmán el fogja venni a Julist.

Az ezredes felkacagott.

- Egészségére.

Összenéztek, s elkezdtek egymáson nevetni. A Julis szobalány volt, előbb az ezredesnél, aztán a századoséknál, de olyan kacér teremtés volt, akire minden asszony féltékeny lesz előbb-utóbb, így aztán kézen-közön végre a harmadik rokonhoz került, Borbély Kálmánhoz, aki szintén unokatestvérük. Az viszont agglegény, s így igen plauzibilis a hír.

- Persze, Feri nagyon dühös, mert már számította, hogy a föld az ő gyerekeire marad. Azt mondja, lelövi Kálmánt.

- Hát bizony, ha befészkeli magát a Julis, ott kevés remény marad.

Kicsit hallgattak, s messze néztek.

- Az bizonyos - mondta az ezredes -, hogy fene egy fejérszemély, mikor itt volt nálam, az egész tanya meg volt érte veszve. Még az öreg Mihály bácsi is mindig jött, hogy nem kell-i neki segíteni vizet húzni. Most meg rá se lehet venni, hogy a vedret megemelje. Mind. Az első béres, a János bácsi, el akart válni érte a feleségétől, pedig négy gyereke van... Azír kellett elkergetni...

- Azír? - mondta a százados nevetve.

- A legjobb az volt, hogy mikor megszökött, a feleségem csendőrt küldött utána, mert itt állottunk az aratással, főzni kellett vagy negyven emberre, s az tény, hogy átkozott ügyes volt a lány. A csendőr, barátom, amék visszahozta, a maga pénzén fogadott szekeret, hogy elhozza a lányt, s a Julis elmondta, hogy házasságot ígért neki az úton.

Ebben a rettenetes nagy alföldi csöndben, itt kiszakítva az emberek világából, egy ilyen kis személy valósággal forradalmat csinál. Az urak maguk is szinte sajnálkozva gondoltak vissza rá, hogy kár volt... Lehetett volna... Vagy mi is jut ilyenkor az embernek az eszébe.

Jött az öreg Gáspár bácsi.

- Jolánka fiam, hozzon egy pohár bort ennek a vínembernek.

Az öregember megállott a tornác előtt. Levette a kalapját a nagy napfényben, s fehér feje világított, mert a kalapját életében le nem vette, csak ha az urak előtt.

- Hát öregem, maga szógált Borbély nagyapámnál?

- Szógáltam, méltóságos uram, szógáltam.

- Hát mondjon csak hamar róla valamit.

- A kedves jóságánál egyebet nem tudok mondani.

Az ezredes pillanatra elhallgatott. Kissé a szívét ütötte az öreg cselédember szép szava. A konyha felé nézett, sokallotta, hogy a felesége olyan soká jön a pohár borral. Emeltebb hangon szólott is:

- Jolánka fiam!...

Az ezredesné már jött is. Palackot hozott poharakkal, tálcán. Ő maga hozta, mert a két lány nagyon szerencsétlen kezű, nem lehet rájuk bízni veszedelem nélkül, vagy az üveg, vagy a bor kockán forgott volna.

- Nagyon bele volt szorulva a dugó - mondta kedves mosollyal. - Egy ilyen gyönge némber nem tud olyan könnyen elintézni ilyen nagy dógot.

Az ezredes kedveskedve mondta:

- Jól van, Jolánka kedves, csak adja ide.

Az ezredesné valami húsz évvel fiatalabb az uránál, a pesti társaság elkényeztetett lánya volt. Aztán a pénz elértéktelenedése idején a családja elvesztette a vagyonát, s ő az urával, még, mint aktív tiszttel végigcsinálta a nehéz időket, hónapos szobában bujdosott a garnizonok körül, míg végre megörökölték ezt az üreglaki tanyát. Most aztán olyan elintézetlenül elintézett életet éltek. Télen a városban, nyáron a tanyán. Az asszony az ura társa s helyettese. Beletanult az intézői tisztbe, tudott már lovat hajtani, s egyedül ment be bevásárolni a két kis sárgával a hetipiacra. Azt is megtanulta, hogy kell kedvesen jelentéktelenné válni, ha az urak összejöttek. Az ura sose mondta neki, hogy hagyja magukra, de a szórakozott figyelemből mindjárt levonta a konzekvenciákat, hogy finoman ürügyet találjon, hogy magukban hagyja a teremtés urait.

- No, Gáspár bátyám, hajtsa fel ezt a pohár bort.

Az öreg cselédember belépett a tornácra, s letette a kalapját a ferslógra, amelyben egy anyapáva volt három csibéjével.

- Alássan köszönöm.

Felhajtotta a pohár bort, egy hajtásra kiitta. Aztán letette a poharat az asztal sarkára.

- Na, most üljík le.

Az öregember körülnézett, s a ferslóg mellett látott egy fa széket, azt elővette, s letette pontosan az ajtó elibe, hogy aztán tőle se jobbra, se balra nem lehetett bemenni a szobába.

A háziasszony mosolygott, s elment a konyha felé.

- Azt mondja el, Gáspár bácsi, igaz vót-e az, és hogy is vót az, mikor Borbély nagyapám agyoncsapott egy kovácsot.

A nagyapák. Azok még itt élnek szellemükben ezeken a földeken, ezeken a pusztákon. Az alföldi kiskirályok, akik mérhetetlen mezőkön uralkodtak, mióta a királyné, Mária Terézia visszaadta nekik a földeket, ahonnan a török hódítás miatt kiszorultak, s másfél századon keresztül csak a jogot tartották fenn a birodalomra, meg az adót szedték utána. Ők maguk azonban a nyugati végeken házasodtak be az ott szabadságban élő nemes családokba, de mindig emlegették s tartották a jusst a kunsági földekre. Mikor aztán végre bekerültek a Kánaánba, további másfél századig urak voltak itt, akiket az úri hatalomban sem törvény, sem király nem korlátozott.

Az öreg cseléd lehajtotta a fejét, s visszanézett a múltba.

- Igaz vót a, igaz vót - mondta egyszerűen. - Ott vótam, méltóságos uram - megtörülte lucskos bajszát a keze fejével. - Úgy vót a, kérem alássan, hogy szorgos lett vóna a szekér, hordás vót. Háromszor, négyszer odament a tésuram - mert mink csak úgy mondtuk még akkor, hogy "tésúr" -, oszt a kovácsnak mindig más munka vót a kezébe... Ü meg azelőtt mirges ember vót, a cselédeket is verte...

Hirtelen elhallgatott, egyet nyaklott, nem tudta, hogy nem mondott-e olyat, aminek az urak nem örvendenek, s rögtön hozzácsapta:

- Azír azoknak is vágatott ám birkát, a cselédsígnek. Meg kalácsot is süttetett nekik, meg bort adatott. De ha a felesíge, mert az áldott jó lílek vót, még ráhozatott; ü csak annyit mondott: "Minek a!" "Hadd igyanak, lelkem - mondta a tésasszony -, úgy dógoznak." Hát szóval, a kovács valamit tanált mondani... A tésúr meg rettentő míregbe jött a feleselístül, osztán meglegyintette a kovácsot. De a meg gyenge vót, vagy mi, a nyaka csigolyája rögtön kiugrott a helyibül, oszt meghótt.

Az ezredes nagy érdeklődéssel és izgalommal figyelt minden szót. Most felemelte a keze fejét, s megmutatta, hogy történt, ahogy ő hallotta gyermekkorában. Az ujjait laposan összeszorítva mutatta a mozdulatot.

- Nem is ütötte meg, csak ahogy hallottam, így tartotta a kezét, mint egy kis lapátot, s az ujjai hegyével megkocogtatta a kovácsnak a homlokát, míg magyarázta neki, hogy ne feleseljen. Ettül a kopogtatástul kapott volna agyrázkódást a kovács... Hát az hogy vót, mikor nagyapám a szekeret felfordította?

Az öreg cseléd egyet mozdult a széken, s nagy fekete kezeit a térdére nyugtatta.

- A gábrási útba vót a. Mikor onnan jöttek a szekerek, meg innet mentek a Gáborásba, akkor eltértek a gátra, mer csak ott lehetett keresztülmenni, mer abba az időbe, ha a Berettyó kiöntött, csupa mocsár vót a határ... Hát, hordás vót, a tésúr kinn vót a szekerekkel. Osztán mikor fel akart hajtani a gátra, látja, hogy egy bitang paraszt a másik vígín már fel is hajtott a gátra. Kiáltott neki a tésúr, hogy várjon, de a csak felhajtott vakmerően. Leugrik a tésúr a szekérrül, odamegy. "Hogy mertél ráhajtani a gátra?" A meg azt mondja, hogy ű elébb hajtott rá. A tésúr meg csak azér vót mérges, ha feleseltek. Mer mindig mondta, hogy minden bűnnek a físzke a feleselés, osztán még egyszer mondta neki, hogy menjík le a gátrul. Nem!... Nem? Akkor nekivetette a farát a lőcsnek, oszt mingyán felbillent a rakott szerér. Ha szekér jött a gáton, azt ű mindig leborította.

Az ezredes csiklandósan nevetett fel. Csiklandozta a vérét a régi nagyapa hatalmas dolga. Az ereje s a hatalma. Benne volt már ebben a nevetésben, hogy ma ez nem volna lehetséges. Ma más világ van. Még ha az erő megvóna is, hol a hatalom!

Tárgyilagosan jegyezte meg:

- A gát az övé volt. Ugye maguk csinálták a gátat?

- Nem, míltóságos úr. A gát, gát vót. A vármegye csináltatta.

Az ezredes összehúzta szemét.

- Valami okának kellett lenni - mondta gondolkozva -, hogy ő jogot tartott rá.

Az öreg cseléd azt mondta:

- A megvót benne, hogy nem szeretett kitérni senkinek. Nekem is mondta, hogy: ne térj ki senkinek. Több jogom van nekem itt. Hát osztán sokszor leborogatta űket. Csak nekivetette a farát a lőcsnek, lement a szekér a tőtésrül.

Az ezredes nagyot kacagott. Tiszta szívéből élvezte az emléket.

- Még idősebb korába is meg tudta tenni. Mikor hatvanéves vót, a hentesünket is felborította. Úgy járt a kocsival, hogy a karikás ott vót az ülísben mellette. Ha nem tért ki valaki, jött a karikás.

Az urak nevettek. Ők már a maguk modern szociális nevelése mellett el sem tudták képzelni az ilyent. Pedig sokszor jön szembe szekér, amit az ember szeretne felborítani.

Az öreg cseléd felbuzdulva az urak szíves nevetésén, lelkesen folytatta:

- Jött szembe egy szekér, dudvát vitt, ganét. De mán visszafelé jött, mégse tért ki. Vágj oda neki, mondta a tésúr... Én meg fogom a karikást, odasózok neki. Új ködmön vót az emberen. Végig repedt... Hát estefelé, fát vágtam az udvarba hátul, jön a városházárul a bakter, hogy menjek fel a városházára, a tekintetes főkapitány úr parancsol... Megyek a tésúrhoz, mondom neki, hogy: baj van, tésuram, itt van a bakter értem... Micsoda, azt mondja a tésúr, egy tapodtat se mégy. Hát elmegy az ember, de nemsokára jön a rendőr, a Górkakas, hogy abba a percbe induljak. Azt mondja a tésúr: téglával verjitek ki innen! Azt mondja a rendőr: a tekintetes főkapitány úr parancsolta. Hát jöjjön a főkapitány úr, ha baja van... Hát kérem, egy kis fertály múlva jön a főkapitány úr. Felhívták a tornácra, hogy a tésúr hívatja. Fel is ment, osztán leültek borozni. Ott vót úgy éjféltájig, akkor ment haza. Mit beszéltek, mit nem, azt én meg nem mondom, de engem osztán senki se hívatott többet.

Az ezredesné jött.

- Vendégek jönnek, Bódikám!

- Kik vónának azok, kedves?

- Jön az esőleső társaság.

- Na jól van, öregem, csak menjen kend most már szépen hátra, s érezze jól magát nálunk.

Az öreg cseléd már állott is felfelé, s a széket rendesen visszatette a helyére, aztán hátrább lépett. Az ezredes kiment az udvarra, s a kocsi elé várakozón nézett. Úgy állott ott, kövéren, piros arccal, ezüst fejjel, mint a jólét és az életnyugalom megtestesülése. Apró, kedves kék szemei hunyorgattak az örömtől, hogy valami jó következik. Úgy várta az életben a vidám perceket, mint az ínyenc a jó falatot: előre összegyűlt a szájában az ízlés minden kéje.

- Az esőlesők - mondta nevetve a felesége -, jól láttam én, hogy Pali bácsi ül a bakon.

Az ezredes hangosan felkacagott. Csakugyan Pali bácsi az.

- Nízz csak, nízd csak az öreget - intett a százados felé, s az is ott állott szétvetett lábakkal, erélyesen, imponálóan, deresen és csöndes vidámsággal.

A kocsi bakján mintha egy óriás ülne. Úgy kiemelkedik, mint egy szálfa.

- A bak is magas - szólal meg az ezredesné, s rátámaszkodik az ura vállára -, de ő ráteszi a lópokrócokat, arra meg a terítőket, úgyhogy úgy ül, mintha állna. Édes ember ez a Pali bácsi, édes ember. Nézd, úgy hajt be a szérűn, mintha úrlovas-versenyen volna.

Különösen mulattak rajta nagy szeretettel, mert most vett egy hintót a király kocsijai közül. Mikor fent volt legutóbb a vérmezei úrlovas-kocsiversenyen, már avval a hintóval volt. Le is fényképezték, s úgy érkezett meg a postán a városba, hogy: "Annak az úrnak, akit a levélben levő fénykép ábrázol."

Az ezredes nagyot nevetett, s tiszta boldogság volt az arcán. Az arca már kisdiák korában csak a jó érzésekre volt berendezve. Hamvas, puha, foltospiros fehér volt azelőtt, de most is még sok volt benne a gyerekes bájból. Nagyon jól állott neki, ha nevetett; volt egy foga, az egyik szemfog, amelyik ferdén nőtt egy kicsit, s különösen kecsessé tette a nevetést. Öröm volt vele együtt nevetni.

Végre felhajtott a kocsi, felrepült a ház elé, s csakugyan Pali bácsi volt az ülésen. Mellette egy suhancgyerek ült gubbaszkodva, mint valami varjú, s pislogott az urakra. Hátul, az ülésben, Kondorossy kir. kamarás ült s az erdélyi báró, Áronffy, aki itt egy darab földet bérel, mint menekült.

Mikor az urak leszállottak, szinte kitört a vidámság. Mindnyájan nevettek, s csaknem összeölelték egymást. Olyan emberek voltak, akik jól tudták magukat érezni ebben a földi életben.

Kezet csókoltak a háziasszonynak, aki római vörös kis ruhájában valóban igen csinos volt, s boldogan fogadta a társaságot.

- Óriási kalandunk volt az úton - kiáltotta Kondorossy kicsit rekedt nevetéssel. - Egy motor jött szembe, s a gazember nem akart kitérni, ránk hajtott, s a lovak majdnem az árokba fordítottak bennünket.

- Mit mondtam! - kiáltott fel az ezredes. - Emlékszik, Jolánka, mit mondtam a múltkor, mikor jöttünk hazafelé: ezek a gazemberek direkt utaznak a kocsikra. Nem akarnak kitérni, zajt vernek, ijesztik a lovakat. Mi is úgy jártunk. Ránk hajtott egy gazember, az volt a szerencse, hogy a Szellő elesett, s megtartotta a kocsit, különben mindnyájan az árokba kerültünk volna.

- Persze ilyenkor meg kellene tenni a feljelentést, s elhúzni a nótájukat, de kinek van kedve még ott igazolásba kezdeni - mondta Kondorossy.

- No, tessék elvonulni a napról - mondta nevetve a háziasszony, s bementek a tornácra.

- Mi van a pávámmal? - kérdezte Áronffy, aki már egy éve vadászik kispávákra, de sose sikerül, mert egy sem nőtt fel az utóbbi időben.

- Magának nincs szerencséje - mondta az ezredesné. - Most befogtam az anyapávát, s ebbe a ketrecbe zártam, mert az történt, hogy a nagyanyja kettőt agyonvert a kicsikből. Az egyik, meg is döglött, a másikat, szegényt sebesülten tudtam már csak megmenteni, nem tudom, megmarad-e? Nagyon érdekes, hogy mikor az öreg pávaanyós nem találta sehol őket, addig járt-kelt az udvaron, míg ki nem tanulmányozta, hogy hol vannak. Azóta, ha szabad a tér, mindjárt itt van, rárepül a ketrec tetejére, és ismeretlen nyelven szidja őket. Nem akarja, úgy látszik, hogy a lánya a termetét rontsa a fiatal generáció felnevelésével, s rettentő mérges, hogy nem tud hozzájuk jutni. Most így próbálom felnevelni túrón.

Az urak körülállották a ketrecet, amelynek a tetejét drótháló borította, s nézték, ahogy a két kis barna pávacsirke az anyja szárnya alatt kapargált.

- Nemigen jó pedig nekik ez a ketrec - mondta az erdélyi úr -, mert biz a páva vad madár, nem szereti a fogságot. Nem volt jobb a veszedelmes nagymamát tartani addig zár alatt, míg megerősödnek?

- Nem lehet, mert a hímek még vadabbak. Csodálatos, hogy az öregek a legveszedelmesebb ellenségei az apróságnak - mondta az ezredesné. - Valósággal üldözik, egészen csodálatos. Nem tudom, mi van itt titokban, de fajpusztító-elmélet kapott lábra köztük, már évek óta nem tudunk kispávát nevelni. De még kacsát is nehezen, az öreg hímpávák úgy vadásznak az apró kacsákra, a kispulykákra, hogy az öreg béresasszony már mondta, hogy az Isten azt is büntesse meg, aki a pávát legelőször kihozta az erdőből.

Nagyot nevettek, s leültek az asztal mellett.

Míg a háziasszony elment gazdasszonyi okok miatt, az ezredes azt kérdezte:

- No, mi baj van?

Az urak összenéztek. Nem is gondolták, hogy vidám nevetésük mögött ott lappangott valami, amiből meg lehetett érezni, hogy baj szellemét, bánat árnyékát hozták magukkal.

- Szerencsétlenség történt.

Az ezredes elkomorodott. Úgy nézett, mint az iskolában, mikor vidám tízperc után bement az osztály az órára, s akkor mindjárt jött a felelés. Minél nagyobb volt az udvaron a hajsza s a hancúrozás, annál biztosabb volt a szekunda. Homlokát felhúzta, könyökét letette az asztalra, s várta a Hiób-hírt.

- Pétert agyonlőtte a fia, a huszár - mondta Kondorossy.

- Pétert?

Rémülten nézett az ezredes a vendégeire. Kun Péter az esőleső társaság legszilajabb tagja. Nagyszerű magyar úr. Szinte ott volt köztük, amint a nevét említették, véraláfutásos barna arcával és sistergő vidámságával.

- Az istenért!

- Úgy történt, ahogy elmondták, hogy otthon volt délelőtt tizenegy órakor, Matild elment a piacra, ketten voltak otthon Matyival, a fiával. Nem is lehet megtudni pontosan, hogy folyt le a dolog. Matyi azt meséli, hogy az apja a fegyvert tisztogatta, s mikor ő bejött, szidni kezdte. A gyerek azt állítja, hogy ő nem feleselt vissza, de azt jól tudjuk, hogy erre nincs mit adni. Mikor ő kiment, az apja, állítólag éppen azért, mert egy szót sem válaszolt, utána lőtt. Erre ő elesett, mert ijedtében megbotlott... Az öreg pedig megijedt, hogy agyonlőtte a fiát, s maga ellen fordította a fegyvert.

Mélyen hallgattak. Az arcokra kiült a rémület s a sajnálat. Soká hallgattak.

- Nem volt szerencsés az öreg a fiaival.

- Nem is lehetett. Olyan gyereknevelés! Egész életében nem törődött velük.

- Kiadta nekik egy-egy húsvétkor vagy karácsonykor a leckét egész esztendőre, aztán nem foglalkozott velük többet.

- A katonaságnál sem boldogult a gyerek. El kellett neki jönni, levetni az uniformist.

Egyszerre kitört bennük minden elégedetlenség barátjukkal szemben. Péter mindig kihívta a kritikát maga ellen ebben az egy pontban. Ha néha szóba került a gyereknevelés, azt szokta mondani, hogy: hát őtet ki nevelte? Az ő apja egy konok kun ember volt, aki úgy bánt a gyerekeivel, mint az apró ebekkel, és mégis itt vagyok - szokta bökni az öreg, aztán más témára vitte a szót.

- Nagy baj van evvel a fiatal generációval - szólt Kondorossy, s nagyot sóhajtott. Neki is van egy harmincéves fia, aki ma is az apja nyakán él.

Mindnyájuknak van fia. Borbély Lacinak is van két újerkölcsű fia. Az egyik külföldön van, s technikusnak készül, a másik repülő. Ő sem sokat foglalkozott velük, de neki legalább megvan az a megnyugvása, hogy a fiúk jóravalók, s nem követik az apjuk elveit. Sokat fáj neki, hogy a fiai más úton haladnak, mint ahogy ő csinálta annak idején, de belátja, hogy okosabbak nála, nem lumpolnak, s nem henyélik el az életüket. Valami neki ismeretlen munkát végeznek, de ha nekik így jó, hadd csinálják.

Hátradűltek a székeken, s maguk elé meredtek. Az erdélyi úr otthon hagyta a birtokát, egy talpalatnyit sem tudott elhozni belőlük a meneküléskor, s most el kell néznie, hogy a fiai úgy keresik a jövőjüket, ahogy tudják. Jobb nem beszélni róla.

Pali bácsi hallgatott. Kevés beszédű emberek módjára összefonta kezeit az ölében, s nedves szemekkel nézett maga elé. Neki is van öt gyermeke: három lány meg két fiú. A fiú a városi takarékpénztárnál van, s szolidan és csöndesen éldegél a szüleivel, de most rettenetes veszedelem fenyegeti a családot: zsidó lányt akar elvenni, szegény lányt, gépírókisasszonyt, aki a takaréknál volt, a szappanos zsidónak a lányát, akit már az első jelekre kitettek ugyan a takarékból, s a lány Debrecenbe ment, ahol szintén ilyen állása van a textilgyárban, de nincs vége a dolognak. A fiú minduntalan eltűnik, s ha kérdik tőle, hol járt, csak ötöl-hatol, mindnyájan tudják, apja, anyja, hogy hol volt szombaton déltől hétfő reggelig, de nemigen merik firtatni, mert amilyen csöndes a gyerek, olyan vad tűz van benne, az apja vére, aki a saját szüleit ugyanúgy csalta, mikor házasodni készült, s anyját a kétségbeesésbe kergette, hogy katolikus lányt keresett magának.

A csöndes kis tanyát, kint a pusztaság közepén, ebben a pillanatban megülte a gond.

Mikor a háziasszony visszajött, Pali bácsi volt, aki megtörte a csendet.

- Marbergh elmegy - mondta.

Marbergh budapesti gyáros volt, a szomszédságban egy ötszáz holdas birtokot bérel, de már negyedik éve hiába kínlódik ezzel a földdel, hiába költötte bele minden megtakarított vagyonát, a föld s a nép közönyén hajótörést szenvedett, s most nagyon érthető, s előre várható volt, hogy elpusztul erről a vidékről.

- Nagyon nevezetes - vezette át az ezredes a beszélgetést Marberghre -, nagyon nevezetes, hogy ezen a földön senki sem tud megélni, sem a régi tulajdonosok, sem az új földesurak. Ha körülnézünk ezen a határon, itt van a Mády-birtok. Mikor az öreg Mády Gergely meghalt, a négy fia megosztozott, erre mindenkinek jutott százhúsz hold. Mit lehet százhúsz holddal csinálni? Kiadták bérbe a kupecnek, aki öt év alatt kizsarolta a földet, akkor belebukott egy vállalkozásba, a föld visszaszállott, az utolsó évi bérből a tulajdonosok semmit se kaptak meg, ellenben akkorára úgy tele voltak adóssággal, hogy nem lehetett tartani a birtokot. Eladták. Megvette egy paraszt az egészet: az beköltözött két házas fiával. De akkor jött a nagy áresés, jöttek a rossz termések, a gazdálkodáshoz nem értettek, egy év alatt úgy tönkrementek, hogy a saját földjük is elment vele, s most napszámba járnak ugyanarra a földre, ami még pár évvel ezelőtt az övék volt.

- Nem lehet ezen az esőtlen vidéken gazdálkodni.

- Lehet, de csak kellő gazdasági berendezkedéssel.

- Itt van Marbergh. Ez csak eleget befektetett.

- Bolondul csinálta, az volt az első dolga, hogy a régi tanyát lebontatta, s téglaépületeket emelt.

- Rossz a birtokának a formája. Az ötszáz hold egy csíkban van, s az ő tanyája a sarkon. A jószág egész nap sétál.

- Nem, Marbergh jól csinálta, jól gazdálkodott, s elég pénze volt. Nem is lehet ezt a földet másképp megtartani, csak ha idegen pénzt hoz bele valaki. Ez a föld a saját terméséből nem tudja kiprodukálni azt a pluszt, ami ahhoz kell, hogy az utolsó ötven év rablógazdálkodását kiheverje.

Így vitatkoztak egyre hevesebben s egyre szenvedélyesebben. Mindnyájan érezték a végítélet kongását. Mindnyájuknak agyonterhelt birtoka volt, s az adót valamennyien banki kölcsönből fizették.

- Még májusban olyan volt a kukoricám, boldog voltam - mondta az ezredes -, repesett a szívem örömömben, s már számítottam, hogy elég lesz-e a magtáram a termésnek. Azóta egy szem eső sem esett.

- Hiába lessük.

Most nem nevettek. Már tavaly alakították tréfásan, borozás közben az esőleső társaságot, és sok jó napot, jó estét eltöltöttek ezen a címen, hogy az esőt várják a kiszikkadt, a hőségben megrepedezett földekre, de most tragikus érzésekkel ültek együtt: tréfával nem lehetett megszelídíteni a természetet.

- Én a napokban kint voltam a legelőn. A marha, ahogy a pásztorok mondják, már nem a legelőre jár ki, hanem a koplalóra. Le vannak soványodva. Lefeküdtem a földre bánatomban, s elkezdtem beszélgetni a perjével meg a tikfűvel, s egy nagyszerű dologra jöttem rá - mondta az erdélyi. - Itt folyik a Berettyó keresztül a tízezer holdas legelőn. Meg van az csinálva rendesen, becsületesen, olyan egyenes csatornában folyik a víz, hogy csodálatos a technikának ez az alkotása. De mi történt. Az, hogy a csatorna a vizet szédítő gyorsan viszi le a Tiszába. A tavaszi árvizek elfolynak, most ilyenkor már a csatornának csak a legfenekén csörgedez egy kis vizecske... Mi lenne, ha ciszternák, öblök volnának a csatornával kapcsolatban, s abban, mint rezervoárban felfognánk a tavaszi árvizeket, s mikor nem jön az eső, akkor ráeresztenénk a kiszáradt területre?

- Álom.

- Nem, a fiammal beszélgettem a dologról, s az vetette belém ezt az ideát. Ő, mikor Berlinben volt egy évig, egy húsvétkor Hollandiában volt tanulmányúton az iskolával, s onnan hozta ezt a gondolatot. Most én magam is rájöttem, hogy tenni kell valamit, mert így megégünk a saját földünkön.

A háziasszony közben fel-felállott, s jött-ment. Mikor magukban maradtak, Kondorossy megszólalt:

- Az a gyanús a Péter esetében, hogy a golyó úgy érte a fejét, hogy ő maga nem okozhatta a halálát. Balról érte a golyó, s ahogy én látom, hátulról.

- Szegény Péter, maga gyújtotta magára a házat. Kutyakergetőket nevelt a fiaiból. Minden fia olyan semmirekellő. Komolyan, félnék velük a pusztán találkozni. Semmi egyebet nem tudnak, csak lingárkodni s vadászni.

Újra hallgattak.

Pali bácsi ránézett a háziasszonyra, aki most elment mellettük.

- Azt szeretem legjobban a Péter esetei közül - mondta -, mikor Baloghéknál koccintott egyszer... Azt mondja: "Ott vagyok a hajtásba, meglátom a nyulat... Olyan közel volt hozzám, mint ez a pohár... A nyúl elbúvik a lucernásba, eltűnik a szemem elől... Utánamegyek, megkerülöm, egyszer csak megint itt van előttem... megint olyan közel hozzám, úgy mutattam rá, mint erre a pohárra... Megint eltűnik... Mán nem hagyom - mondja -, megyek utána tovább, hát megint előbukkan a nyúl. Megint olyan közel van hozzám, mint ez a pohár... Ezzel hallgat, s körülnéz, s azt mondja az asztalra csapva. "No, én ilyen helyen nem maradok. Háromszor célzok rá erre a pohárra, mégse tölt senki. Ejnye, de zsugori népség vagytok, én innen elmegyek."

A háziasszony hangosan, édesen felnevetett. Megértette a viccet, mely rá is vonatkozhatott, s soká kedvesen nevetett rajta.

- Háromszor céloztam erre a pohárra - ismételte Pali bácsi -, senki se érti, mit mondok, én egy ilyen zsugori háznál nem maradok. Felállott és elment.

A háziasszony fogta a palackot, s tölteni kezdett.

- No, nem azért mondom - szólt mosolyogva Pali bácsi -, csak éppen szegény Péter jutott az eszembe.

- Miért szegény? - kérdezte az ezredesné, s tovább töltögette a bort. Hogy az ura nem ivott, s a sógoruk, a százados sem, nem volt hozzászokva, hogy erőltesse a boritalt.

Kérdésére nagy csönd támadt.

- Meghalt - szólt az ura.

- Péter bácsi? - kiáltott fel ijedten a háziasszony.

- Igen... Szélhűdés... - mondta az ezredes.

Soká hallgattak.

- Vérmes ember volt, szegény - mondta az ezredesné, s elfordult. A szemében könny jelent meg. Nagyon szerette Pétert, aki édes tréfájú ember volt, a régi Kunság típusa. Vastag, zömök, igazi vadász, de nagyon jól tudott az asszonyok nyelvén.

- Kihalnak az öregek.

- Mindnyájan kihalunk - mondta Pali bácsi, aztán hozzátette: - Már aki.

Elmosolyodtak.

Pali bácsi régies gavallériával kötelességének tartotta, hogy a szomorúságot egy kicsit oszlassa.

- Hát kapunk-e vacsorára öhönt, méltóságos asszony? - kérdezte.

- Mit, Pali bácsi?

- Öhönt.

- Mi az?

- Én nem tudom, csak tegnap hallottam a kapásaimtól, hogy azt mondja az egyik: "Mit esztek?..." "Öhönt - mondja a másik. - Hát tik mit?..." "Hörtyögőt..." Hát csak azért kérdem, mert méltóságos asszony nagyon szereti ezeket a népies ételeket, hát legyen szíves ezzel traktáljon ma bennünket.

Kicsit mosolyogtak, de senki sem tudott szívéből nevetni.

Csak hallgattak tovább.

Az ezredes arcán mély bánat volt. Az ismeretlen bánat, amelynek nem lehet megtalálni az okát. Az a bánat, ami a haza sorsán szokta elfogni az embert, mikor meglep a szomorúság, hogy tenni kellene valamit, valami igen nagyot s igen szépet, de annak nem innen kellene kiindulni, hanem valahonnan felülről, magasból...

Valahonnan az egész nemzet szelleméből, de nem jön, nem jön az új idea, az új fellobogás, az új megváltás, az új élet.

Senki sem tudott szólani, tehát Pali bácsi újra kezdte a szót.

- A földreform tesz bennünket csúffá - mondta, s erre már majdnem mosolyogtak, mert az öregtől elvettek száz holdat, kiosztották házhelynek, s azóta nem szíveli a földreformot, mindig az az ütőkártyája. A maga modorában adomává építve a keserűségét:

- Ismertem egy kocsist, ha felült a bakra, száz ragyogó rézpityke volt a dolmányán, és olyan vörös kutyabőr kesztyű volt a kezén, hogy megirigyeltem.

Megyek a minap Póra, ott fekszik egy alak. A kastélya oldala lopott kukoricaszár, ő meg ott feküdt a rothadt almon.

- Mit csinál itt, Lukács? - kérdem tülle.

- Hát elment a koma az egyik lúval - aszongya -, én meg nem merek elindulni evvel a pár zsákkal.

Röstelltem rápirítani...

Úrból koldust csináltak...

- Nem leszek más kutyája - mondta a szegíny feje, most nígy esztendeje, mikor nígy holdat adtak neki ingyen az urakéból -, most aztán ott hever.

Az urak hallgattak.

- Hát, barátom, mi a magunk dolgát elvégeztük - szólt az ezredes. - A háborút megharcoltuk, becsülettel, mert szép munka volt, nehéz munka, reménytelen munka, de tisztességgel mentünk keresztül rajta. Hanem azt mondom, hogy ez még semmi se volt, csak most jön az igazi munka. Csakhogy ahhoz mi már deresek vagyunk, hogy mi kezdjük... majd a fiatalok.

- A fiam csodákkal van tele, hogy: apám, mit lehet evvel az országgal kezdeni, csak nem szabad az esőt lesni, mondja - szólt az erdélyi úr -, magunknak kell gondoskodni a vízről. Ó már olyan esőző berendezésekre gondol, amilyet most rendeztek be száz holdon itt Szolnok mellett. Mondja, hogy ott a kukorica olyan, mint Kánaánban. Mellette a parasztföldeken a kukorica két arasz magas, az esőztetett helyeken pedig öles magas. Majd ők megcsinálják.

Újra hallgattak. Koccintottak, de senkinek sem ízlett a bor.

Csak éppen Pali bácsinak, aki szálfatermetét megingatta, mint a bakon, s kicsit olyan cserdítésformán mondta:

- A fiatalok!... Az én kisebbik fiam... Az fogja megmenteni az országot az ecsettel... Fene hallott ilyet: művész!... Mondják, hogy tud valamit a gyerek, de hogy értsem én azt meg, hogy egy régi földtúró család maradéka arra vesse a fejét, hogy festi a lovat, ahelyett hogy ráülne, s bevágtatna vele a pusztába.

Hallgattak, hallgattak.

Az ezredes felnevetett, ahogy kínjában nevet fel az ember.

- Éppen most van itt Borbély nagyapámnak egy régi cselédje. Beszélgetett az elébb itt nekünk... Ha arra gondolok, hogy a nagyapáink még királyok voltak ezeken a földeken, mi meg csak esőlesők vagyunk, akkor a fiaink már mik lesznek?... Festeni fogják az esőt... Ennyi marad nekik az ősi földekből.

Keserűen mosolyogtak. Pali bácsi megszólalt:

- Én még ismertem az öregurat. Rettenetes harcos kemény ember volt. A feleségem nagyapjával, Bakócs Antallal volt neki sok harca. Borbély, az kálomista volt, a Bakócsok meg pápisták. Az öreg Bakócs még a forradalomban is ott volt, honvéd százados volt huszonkét esztendős korában, s erre haláláig büszke volt, nimbusz is vette körül. A városi képviselőtestületben vívták a nagy harcaikat. Bakócs állított egy Páduai Szent Antalt, hogy ő is Antal volt, a maga költségén, a templom elé. Borbély Gáspár pedig egy éccaka tarisznyát akasztott a szentnek a nyakába, koldusbotot adott neki, s a kezébe egy cédulát tétetett, amire ez volt írva:

Nem maradok tovább Túron.
Nem fog itten az okos szó
Sem paraszton, sem az úron.

A régi adomán nevettek, a bánatba ejtett fejek mosolyogtak. Mert az ember túlél mindent, mindent, különösen a más halálát, azt mindig túléli.

- A fiam azt mondja - szólt az erdélyi -, fontosabb a minőség, mint a mennyiség... Hogy a tehenészet sikerül-e? Az a kérdés, mennyire lehet szelektálni... Ha jó tejelőket tart az ember, s azoktól semmit se kímél, akkor az hoz... Sertésnél is a jó ellő, jó nevelő faj kell...

Újra hallgattak.

- Majd meglátjuk, nekik hogy sikerül...

- Dehogyis látjuk, hol leszünk mi már akkor...

Pali bácsi előrehajlott, hosszú kezeit felemelte, s mint egy csöndes szónok mondta:

- Mondok valamit, beszüntethetjük mink ezt az "esőleső társulatot". Megalakíthatnánk valami új egyletet.

- "Kisiklott emberek klubja" - mondta tűnődve az ezredes: - Itt vagyunk mindnyájan, katonák, bírák s más effélék: ez lesz a legjobb: "Kisiklott emberek klubja"... vagy esetleg "Eljár az idő-klub".

Pali bácsi az ujját még mindig a levegőben tartotta, s azt mondta:

- Vagy esetleg így nevezhetnénk: "Zörgő csontú fráterek társasága."

Az ezredes még jobban bólogatva mosolygott.

- Az se volna rossz, hogy "Temetőkerülők és kriptaszökevények szent egylete".

Ezzel újra visszavetették magukat a székeken, s felnéztek az égre, ahogy szoktak.

Az égen sötét felhő kezdett emelkedni.

- Eső lesz, eső! - kiáltottak fel.

Kimentek az udvarra, s lesték az eget.

A város felől jött a nagy felhő, komoran, vastagon.

- Ez nem eső lesz, hanem vihar - mondta az erdélyi úr.

Aggódva, gondterhes arccal néztek a jövőbe.

- Már nekünk úgyse tehet kárt. Az a fő, hogy legalább hoz egy kis csapadíkot...

1929

 

PITYU ÉS BODRI

A tavaszi nap nyári hőségbe borult. Azt mondták: júniusba elég vóna ilyen meleg. A vadgesztenyefák kövér virága pompázatosan dagadt a zöld levelek közt, s a nap ragyogott a szerelmeskedők körül. A méhek is kijöttek, s dúsan döngték körül a virágokat; a ház előtt, ahol láb nem járt, a gyom úgy burjánzott, kitárt kis karokkal a nap felé, mint a gyerek, aki nem bírt az egészségével, s tapsikolva döcögött másfél éves kövér lábacskáin mezítláb a forró porban, s minduntalan felbukott, ahogy a Bodri szőrébe kapkodott.

Fű, fa, virág, gyerek, állat mind boldogan ujjongott a korai boldogságban.

- Hagysz békét annak a kutyának, te! - kiáltott rá az anyja szenvedélyesen, s mindjárt rávert a gyerek kövér kis tagjaira.

Mióta rajtakapta a csöppnyi lurkót, hogy megszopta a kutyát, azóta utálta ezt a dögöt.

Hogy még egyszer meg ne történjen, be is kente a kutyát vastagon halepével, az egész hasajját. A kutya hanyatt feküdt, úgy tűrte, s aztán vihogva ugrált a gyerek körül.

- De nagy ellensége vagy annak a kutyának - mosolygott az ember, aki szintén hálás volt a dögnek, s a bajusza alatt mosolygott.

- Ha kend el nem emészti, majd én megetetem - mondta az asszony, de már nem gondolta komolyan, mert ő is nevetett csintalanul az ura szemébe, aki azóta egyre hamiskásan hunyorgatott körötte, s ifjú napjaik örömei tértek vissza. Elfeledkeztek a gondokról, a tervekről, s éltek, mint a kora tavaszban az állatok, éltek, üzekedtek és önfeledten boldogok voltak.

Az ember jókat csapott a felesége meztelen vállára, amely gőzölögve, párologva állott ki az ingvállból, s a hosszú tél után fehér volt, kívánatos, harapni való.

Összevillantak, aztán az ember elment a kertbe, az asszony pedig kihozta a konyhából a mosóteknőt, s hozzákészült a nagymosáshoz. Dézsaszéket tett a teknő mellé, aztán kihozta az ugorkásüveget, s abba mosószódát tett. Aztán vizet öntött rá. Akkor bement a forró vízért s a ruháért, a szennyesért.

Pityu a kutyával birkózott. A kutya hagyta, hogy a gyerek a hasán fetrengjen. Hanyatt feküdt, négy lábát elterpesztette, s kínálta magát. De a gyerek a száját törölgette a keserűségtől, s megrúgta, aztán tépte s gyömöszölte az ebet. Az csak röhögött, s nem értette, hogy miért nem akarja a fia, akit adott neki az Isten elvett kölykei után. Minduntalan visszahajlott, s megnyalta a gyereket, akinek jóízű combjai kiömlöttek a kis ruhából, s így birkóztak s hancúroztak.

Boldogok voltak a viháncolók.

Most a gyerek feltápászkodott, s odadöcögött a székhez.

A kutya utána. Nézte, mit csinál. Okosan pislogott, s lihegve követte a csecsemő minden mozdulatát. Úgy látszik, neki már ez ember volt, a duzzadt kis embert komolyan vette, mint gazdáját, s okosan akart neki segíteni.

A gyerek az ugorkásüveg után kapkodott.

Felmászott a szék keresztfájára, s kis kezeit az üveg szélébe akasztotta.

De az üveg sima volt, ujjacskái lesiklottak róla. Újra s újra kezdte. Közben gügyögő szókat mondott, mert még nem tudott beszélni, csak olyanokat, hogy:

- Gyü-gyü... Kut-ti, kut-ti.

Bodri értette a nevét, de nem tudott segíteni a kis embernek, nem értette, mit akar, s neki nem voltak kezei, hogy meg tudja fogni, s levegye onnan az üveget. Csak nézte engedelmesen és hűségesen, s körül-körülszaladta a széket, aztán leült a farkára, s újra csak belemerült a kicsi ember munkájába.

A gyerekecske ujjai megint csak lesiklottak az üvegről. Az üvegben pezsgett a tiszta víz. Sistergett, fortyogott, a szóda olvadt a vízben, s az furcsa volt és csiklandozó.

Most a gyerek még magasabbra kapaszkodott, s most sikerült. Ujjai belenyúltak az üveg tágas nyílásába, most megfogja, erősen megmarkolja a zöld üveget, s most egyszerre kész: az üveg felfordult, ráömlött a gyerekre, aki abban a pillanatban hanyatt esett a szék alá, s az üvegnek egész tartalma ráfolyott.

Egy pillanatig csönd, akkor a gyerek elkezdett visítani.

A kutya tanácstalanul s tehetetlenül, kihegyezett fülekkel állott felette, s abban a pillanatban ráugrott, s nyalni kezdte.

Hirtelen elkapta a nyelvét: valami égette.

De megint rárohant, s újra nyalta, nyalta, lenyalta arcáról, nyakáról, testéről az égő vizet. Akkor elfutott, s prüszkölve, kétségbeesve karikázott körül, aztán eszeveszetten megint neki a gyermeknek, s feltúrta annak a ruhácskáját alólról, s nyalta, nyalta nagy vörös nyelvével róla a tüzet.

Most az asszony kirohant a gyereksírásra. Látta, mi történt, felkapta a vonagló testecskét, s belemártotta a dézsába, amely vízzel tele már ott állott.

S hozzá ő is visított torkaszakadtából:

- Apja, apja! Apjaaa!

Míg mosta, mosogatta a gyereket, az apa a vonításra, az eszeveszett, kétségbeesett asszonyi sikoltásra fejveszetten rohant föl a kertből.

- Mi történt, mi történt!

- Gyüjjön kend, magára rántotta a szódát.

A gyerek már épebben lihegett, kis szemei könnyesen néztek, szájacskája nyáladzott.

- Mosd le, mosd le jól.

Az asszony letépte a gyerekről a ruhát, s annak teste pirosan és égően virított a napon, s újra és újra belemártották a hideg vízbe.

Az apa felkapta a kútnál a tele vödröt, s még avval is leöntötte a gyereket.

Mikor a roppant ijedségtől egy kicsit ocsúdtak.

- Tán nem lesz baja, fusson kend orvosért! - kiáltotta az asszony.

Csurgott róla a verejték, a rémület tajtékja, s most kötényébe burkolta a gyereket.

- Kend be tiszta olajjal! - kiáltott vissza az apa, s rohant ki a kapun az orvos után.

Mikor visszatért, az anya ült a küszöbön, s ott volt az ölében a gyerek, aki kimerülten, görbe szájacskával már sírni sem bírt. Az apa ujjait tördelve, felhevülten, kétségbeesve állott felette.

- Nincs otthon, de jön a bába.

Aztán jött egy öregasszony, aki csak folytatta, amit ők csináltak. Vastagon csorgatta a hűs olajat a megégett testecskére.

- Örüljenek, hogy az arca tiszta maradt - mondta. - Tiszta maradt az arca, az a jó.

Kissé megpihentek a rémület lázában. Akkor nyöszörgést, sírást hallottak.

- A Bodri!...

A Bodri nyítt, verte magát a kerítés tövében, aztán elnyúlt, s csak hörgő hangokat adott.

Az ember odament, megemelte a kutyát. Annak a nyelve égett, mint a tűz, s pislogva még egy utolsó pillantást vetett a gazdára. Akkor megvonaglott s elnyúlt.

- Mi van ezzel a kutyával?

- Lenyalta! - sikoltott fel az anya. - Lenyalta a gyereket.

- Benne van a szóda - értette meg s kiáltott az ember, s egy pillanatra ugyanolyan szánalom volt benne, mintha egy másik gyerekéről volna szó.

A kutya még egyet-kettőt vonaglott, felvetette magát, s a másik oldalára fordult, még egyszer nagy kínjában átvetette magát a fején, s végképp elfeküdt. Megdöglött.

Soká, némán s tűnődve nézték. Az asszony:

- Mikor kijöttem, a kutya nyalta a gyereket, a hasáról lenyalta a tüzet.

A vénasszony érthetően mondta:

- A vót a szerencse - mondta. - Ha le nem nyalja róla a nagy darab szódákat, ami ráömlött, akkor kiégeti a gyenge hasát. A vót a jó, hogy lenyalta a gyerekről a halált.

Megilletődve néztek a dögre.

Soká néztek a hűséges állatra, s az asszonynak megindult a szeméből a hálás könnyáradat.

- Ó, a szegény... Jaj, a szegény állat... Lássa ke... Ássa el kend jó helyre...

A gyerek az ölében elaludt.

- Má nem lesz baja - mondta a bába.

S a Nap tovább ragyogott, csillogott rajtuk s a dagadó kövér virágokon. A Nap kegyetlen, észre se vette, milyen tragédia zajlott le. A Nap kegyetlen, a virágok kegyetlenek, a méhek kegyetlenek, az élet kegyetlen. Minden tovább élt, zsibongott s boldog volt a tavasz napfényében. A gyerek pihegett, fel-felsírt, de már élt, s csak a Bodri feküdt elnyúlva, a hős; az anyai szeretet adta magát áldozatul, s elment a boldogság ismeretlen, hősi otthonába.

1930

 

A KONDÁS LEGSZENNYESEBB INGE

A földbirtokos kastélya ott állott az uradalom közepén. Előtte nagyon szép kert volt, amelyet a nagyságos asszony maga kezelt. Már a kibontott rózsák kiheverték a téli fülledtséget, s rügyeik lobogva nyúltak a szép nap felé. A nárciszok hosszú sorban tüskésedtek, s a virágjuk is kezdett bomladozni. A japán cserje kövér bimbókat hizlalt a szép tavaszban, s pattantak a bimbók. Minden élt, ujjongott, boldog volt, virításra készült.

A nagyságos asszony ott állott kedvesen, energikusan a munkások között, és rendelkezett. Ő is olyan volt, mint egy nagyszerű tavaszi növény, friss és élő. Szinte virított a szépsége, a friss szél kicsípte az arcát, s a napsugár áthevítette átmeneti kiskabátjában.

A kisfia ott sündörgött körülötte. Reggel nem eresztette az iskolába, mert az iskola három kilométerre volt a kastélytól, s a gyerek nem érezte jól magát. Az igák most nagyon el voltak foglalva, s ő nem is volt ellenére, hogy a gyerek gyalog menjen szép napos időben az iskolába, de ma reggel, mikor el akart indulni a fiú, ránézett, s aggódva kérdezte, mi baja. Megmérte a lázát, nem volt semmi láz. Mégis arra gondolt, hátha lappang valami a gyerekben, hadd maradjon itthon, úgyis sokat tud a többiekhez képest. Minek üljön ott a nehéz szagú iskolateremben, hadd ugráljon itthon, s éljen, mint a kiscsibe, kismalac, többet ér, mintha a többi gyerek szagát szívja.

De a gyerek nem érezte jól magát, nem futkosott, kedvetlen volt, s mindig mellette lógicsált.

Mennyi baj van egy gyerekkel, milyen titokzatos egy gyermeknek a kis élete. Aggódva figyelte, mi van vele. Hűvösebb szél csapott be a kertbe: a bokrokat megrázta, s ő azt mondta:

- Eredj be a szobába, s játsszál a gramofónoddal.

A gyerek kis húzódás után bement.

Utánanézett s aggódott. Már csak ez az egy gyereke van itthon, a nagyobbak mind Pesten vannak intézetben, annál jobban aggódott érte.

Most az ura jött keresztül a parkon, s szólt:

- Fiam, kimehetne a mezőre egy kicsit. Nézzen körül, kedves, dolgoznak-e azok a világ lustái. Én nem mehetek, mert a jorksirieknél kell lennem.

Ott is volt valami baj. Új medencéket építettek, s a disznók közt kettő is volt szomorú, jön az állatorvos, hogy beoltsa őket.

A kis bricska már be volt fogva, erre ő kiment az udvarba, felült, és ki a mezőre.

Kukoricát vetettek, s a krumplit is most ültették. Végigjárta a szép mezőt, s nézte a búzát, hogy zöldell, s leng a rövid szára a szélben. A munkások szorgalmasan dolgoztak. Itt-ott asszonyok nagyobb csoportban kapáltak.

Hirtelen feltűnt neki egy furcsa dolog. Egy törpe kisgyereket látott a felkapált földön, s nem értette, mi van vele. Olyan volt, mint egy félemberke. Mintha csak kezecskéi lettek volna, s azzal úgy csápolt, mintha a szél lobogtatta volna.

Szemet szúrt neki, s leszállott a kocsiról, hogy jobban megnézze.

Ahogy odament hozzá, látja, hogy a kisbaba, alig másfél éves lehet, be van ültetve a földbe.

Megáll mellette, nézi, csakugyan be van ásva a puha, porhanyós tavaszi földbe.

- Mit csináltak maguk evvel a gyerekkel?

Egy asszony kivált a sorból, és odafutott.

- A magáé ez a gyerek?

- Igen, nagyságos asszony.

- Mit csinált maga evvel a gyerekkel?

- Hogy el ne másszon, nagyságos asszony.

Beásta a gyereket derékig a földbe, s annak csak a felső teste állott ki a földből, és ragyogó szemmel nézett a kicsike, és kis karjait az anyja felé nyújtotta.

- Vegye ki rögtön azt a gyereket.

Az asszony kiemelte a földből a gyereket.

- Nézze csak, egészen el van sorvadva az alsó teste. Hát hogy lehet maga ilyen kegyetlen.

- Jaj, nagyságos asszony, nincs otthon kire hagyni, hát ki kell hozni magammal a munkára.

- Na és?

- Hát mink azt így szoktuk.

- Szép szokásuk van. Hiszen felfázik ez a gyerek.

- Dehogy fázik, nagyságos asszony, jó meleg a főd.

- Ne beszéljen bolondokat. Meg fog halni ez a gyerek, ha maga nem vigyáz rá.

- Vigyáz rá a jóisten.

- A jóisten vigyáz, de maga nem vigyáz. Meg ne lássam többet, hogy egy gyereket beássanak a földbe!

Nagy felháborodással jól lehordta az anyát, s még mikor hazament, akkor is csak azon evődött, hogy ennél szörnyűbbet még nem látott. Elmondta az állatorvosnak, aki nevetett rajta, s azt mondta, hogy ezen a vidéken még annyi a babona, hogy nem lehet a néppel okosan beszélni.

Néhány nap múlva arra járt a cselédlakások közt, ahol az az asszony lakott, aki a gyerekét elültette. Meglátta, rákiáltott, s kérdezte:

- Na, mi van a gyerekével?

- Jaj, kezit csókolom, forrósága van, megrontották a gyereket.

- Ki rontotta meg?

- Még nem tudjuk, de verést kapott.

- Milyen verést?

- Szemtű.

- Mutassa azt a gyereket.

Bement a béresasszonnyal a házba, s elszörnyedt.

A ház felmázolt, hideg földjén valami rettenetes rongyon ott feküdt a gyerek a földön egy kis mocskos ingben. Az egész teste tüzelt.

Lehajolt rá, s nézte.

- Ennek a gyereknek agyhártyagyulladása van.

Végignézett az anyán, egy lány volt még ott, a Piros, aki két évig szolgált benn nála a kastélyban, de most már elhagyta a szolgálatot, mert menyasszony, pünkösdkor lesz az esküvője.

- Piros! - kiáltott, rá - neked sincs eszed. Hát így kell a gyerekkel bánni? Nem láttad nálam bent, hogy mit csinálunk a gyerekkel, ha baja van?

A lány lesütötte a fejét ellenségesen, és hallgatott. A gyerekecske anyja odavetette:

- Nem úrigyerek ez, kérem, hanem parasztgyerek.

- Hát aztán? Nem mindegy az a gyereknek, hogy milyen házban jött a világra? A betegség betegség. Agyhártyagyulladás, ha mondom. Maguk megölik ezt a gyereket.

- Ó, vigyáz rá a jóisten.

- Ne kenjen mindent a jóistenre, hanem rögtön vegye fel azt a gyereket, és tegye az ágyba.

- Jaj, nem szabad ahhoz nyúlni, mert meghal.

- Mért halna meg?

Az asszony hallgatott.

- Dobják a fenébe azt a piszkot, micsoda dolog az, hogy ilyen fertelmes piszokba fektetik meztelenül ezt a szegény kis ártatlant, a nyers földre. Bontsa ki azt az ágyat.

Az asszony kelletlenül kibontotta az ágyat. Nem volt abban se párna, se dunna, csak rongyok, ócskaruhák és egy vedlett juhász-bunda.

- Magának semmi ágyneműje nincs?

- Nincs.

- Ez rettenetes. Piros, menj fel rögtön a kastélyba, mondd meg a házvezetőnőnek, hogy azonnal adjon egy párnát és az Ivánkának a régi kis dunnáját.

Mikor a nagylány elfutott, rákiáltott az anyára:

- Maga pedig azonnal vegye fel azt a gyereket az ölébe, addig is, míg elhozzák az ágyneműt! Hogy lehet, hogy magának semmi ágybelije nincs? Nézze meg az ember.

Az asszony azonban nem mozdult, csak sírt, és gyűlölettel nézett maga elé.

- Nem hallotta, hogy mit mondok?

- Jaj, nagyságos asszony, ne tessék beleszavazni, mert meghal a szegénykém.

- Micsoda bolond beszéd ez.

Már kezdett gyanakodni, hogy valami babonába ütközött, s firtatni kezdte, mi ez.

- Értse meg, maga szerencsétlen. Micsoda fertelmes rongy az, amin fekszik a gyerek.

- Az javítja meg.

- Micsoda?

- Azt mondta a néni, hogy erre kell tenni.

- Mire?

Az asszony nagy nehezen kivallotta:

- A kondás legszennyesebb ingére kell fektetni, és ő ráimádkozott, szenet is vetett neki, ha most a nagyságos asszony megrontja, a gyerek meghal.

- Rögtön telefonálok a szolgabíró úrnak, ha azonnal fel nem veszi a gyereket. Majd megtanítom én magát. A saját gyerekét halálra ítéli.

Addig csattogott és pattogott, hogy már a Piros is megjött az ágyneművel, s az anya még akkor sem akart a gyerekhez nyúlni. Megvetették az ágyat, s a Piros vette fel a gyereket a földről, és szemmel lehetett látni, hogy a láztól elgyötört gyermek hálásan nézett, s elpihent a puha párnán.

Az anya azonban a kezét tördelte, s jajszóval tört ki belőle a zokogás, hogy vége a gyermekének.

A nagyságos asszony otthagyta őket, s hazament. A kisfiához sietett, s boldogan látta, hogy a gyerek a meleg szobában elevenen és boldogan játszott.

Négy óra múlva jött a Piros, és azt mondta, hogy:

- Nagyságos asszony, a gyerek meghalt.

A földbirtokosné le volt sújtva.

Elment a gyereket megnézni. Ott feküdt szegény kicsi, kinyúlva, élettelenül a fehér párnán.

- Látják, maguk istenadta boldogtalanai... Ilyen orvosság kell egy gyereknek... Hát hogyne halt volna meg... Beleássák a hideg tavaszi földbe, s mikor felfázik, lefektetik a puszta földre, a kondás legpiszkosabb rongyára. S azt hiszik, attól meggyógyul. Jaj, ez a mérhetetlen butaság...

Az anya dühvel és gyűlölettel nézett rá.

- A nagyságos asszony az oka. A nagyságos asszony lelkén szárad! Még három napja olyan volt a gyerek, mint a csík! olyan eleven, és most meg kellett neki halni! mert a nagyságos asszony megtörte az isteni akaratot!

- Ne halljam még egyszer ezt a gonoszságot! - kiáltott az úriasszony is, magából kikelve. - Mesterségesen megölnek egy gyereket, és még engem tesz felelőssé. Szégyellje magát!

Könnyes szemmel ment el a kis béreslakásból, s ment vissza a maga életébe.

A nap ragyogott, szellő sem volt, az egész természet boldog volt és vidám, de a gyermekecske bizony szegény kis hulla volt, ott feküdt az úri párnán kinyújtózva, mint egy szomorú emlék a kultúrák keresztútján.

1931

 

EGYSZER JÓLLAKNI

1.

A nagy magyar Alföld tenger volt a jurakorszakban. De ma, az Éhség korszakában is olyan, mint a tenger.

Végtelen sík föld, körös-körül az ég alatt. Semmi domb, semmi emelkedés, oly lapos, mint a tenger színe volna, ha képes lenne a tenger arra, hogy így megdermedjen. A búzavetés oly egyenletes rajta, mintha vonalzóval húzták volna meg az Isten mérnökei, hogy meddig szabad nőni egy-egy fiatal búzaszárnak, hogy egy se bontsa meg a tükörsima lapot.

Az ég úgy borul rá, mint egy üvegbura, amelyre a játékos angyalok felhőket és csodálatos kék és fehér színeket vetítenek. Úgy látszik, hogy a gróf majorja éppen a világ közepén van, mert ha innen körülnéz az ember, körös-körül látja az ég karimáját és háromszázhatvan fok alatt az eget, bármerre is fordul.

A fiatal gróf is azt hiszi, hogy a világegyetem közepén van ő maga is, mert amerre megy arabs* paripáján, a munkások mindenütt úgy köszöntik, mintha egy fiatal isten menne el közöttük.

Most egy háromszáz holdas répatáblához ér. Cukorrépa, akkora sík darab, hogy beleszédül, aki soká nézi. Cukorrépa terem rajta, és a kis palánták úgy állanak, mint kényes iskolás leánykák, akiket a tornatanárnő állított szabályos rendbe, akármerre néz az ember, mindenütt nyílegyenes vonalakat adnak.

A gróf a lóról messze lát, mert még fa sincs az egész tájon, s a nyereg úgy tűnik fel, mintha óriási magasban volna a parányi növényvilág felett. A gróf körülnéz, és keresi azt a munkáscsoportot, amelyet tegnap is meglátogatott meg tegnapelőtt is, minden nap ezen a héten, s ma péntek dél van.

A munkások úgy vannak beosztva, hogy mindegyik csoportban hetven ember van. Hetven férfi kapával felfegyverkezve, s ezek meggörbedve hajolnak a cukorrépa-palánták fölé, és gondosan kapálják a gazt, és kis, felfordított, tölcsér alakú dombocskát raknak a répaültetvény minden szála körül.

Végre felismeri, melyik az a csoport, amelyiket keresi, és odalovagol az úton.

Mire odaér, éppen tizenkét óra.

A munkások a munkavezető intésére felegyenesednek, és abbahagyják a kapálást. Ebédidő, kiállanak a sorból, s elmennek a tábla szélére, ahol az asszonyok és a gyerekek már várják őket az ebéddel.

Az ételt fazekakban hozzák a faluból, de valamennyien pontosan megérkeznek, mire a harang megszólal a távoli tornyokban. A fiatal gróf leszáll a lóról, és odadobja a kantárt egy suhancnak, aki előugrik, s ő maga a munkavezetőhöz megy, és azt kérdi:

- Mikorra lesztek már készen evvel a semmiséggel?

A gróf harmincéves kemény sportfiú, a munkavezető hatvanöt éves komor öreg. A gróf derült és könnyed, az öreg meggörbült nyakú és mogorva.

Mély alázattal felel:

- Méltóságos gróf úr, ne tessék haragudni, de nagyon kemény a rög, régen nem volt eső, lassan haladunk, mert csak a fű nő. Bizony szombat estére csak akkor tudnánk elkészülni, ha egész éjjel kapálnánk.

A grófnak ez mindegy. Ő csak azért kérdezte, hogy mikorra lesznek készen, hogy igazolja, mit keres idekinn a pusztán. Bólint és azt mondja:

- Hát kapáljatok egész éjjel.

A munkavezető megvakarja a fejét, és azt feleli:

- Már, méltóságos gróf úr, arra semmi napszámmal nem lehet rávenni az embereket.

A gróf nevet, körülnéz, és meglátja, amiért jött, egy karcsú, magas, csinos fiatalasszonyt, aki éppen odaadja az urának az ételes fazekat.

2.

Az asszony is odanézett a fiatal grófra, kicsit elpirult, és kicsit kacéran megbillent, s aztán úgy tett, mintha nem is látná a grófot.

Az urához fordul, aki már letelepedett a földre, és azt mondja:

- Egyél.

- Mit hoztál? - kérdi az ember.

- Mit hoztam volna. Amit tegnap, egy kis levest.

Az ember jól tudja, hogy nincs odahaza a háznál semmi. A kis kamra üres. Mogorván fogja a fazekat, és térde közé veszi. Kiemeli a zsinegből készített ételhordó-hálócskából, s leemeli a fazék tetejét. Belenéz.

Csakugyan nincs benne semmi más, csak barna lé. A tetején egy kis megfagyott zsír úszkál, s ahogy belemeríti a kanalat, a hideg zsír rátapad a pléhkanálra.

Nem szól semmit, mert nem tud mit mondani. Nehéz éhség van most a falvakban. A tél igen szigorú volt. Nem volt semmi, mert tavaly a szárazság miatt rossz termés volt, télire nem tudtak semmit sem gyűjteni, s tele vannak adóssággal. Most, hogy megindult a munka, a napszám nagyon alacsony, egy pengő naponta. Távoli boldogabb országok munkásai meg sem értenék, hogy lehet abból megélni. Ők azonban még adóságot is fizetnek belőle, s úgy koplalnak, mint az éhes kutya. Nem szidhatja össze az asszonyt, hogy mért nem hoz többet és jobbat, mert az asszony erénye éppen, ha ő nem panaszkodik... A búza ára nagyon lent van, s az uradalmak sem tudnak fizetni.

Sóhajt hát egyet, s bekanalaz egy kis levest. Még annak is örül, hogy vagy két gombócot lel a lében, amit lisztből csinált az asszony, s úgy úszik a sötétbarna löttyben, mint valami ősvilági puhatestű állat.

Az embert úgy hívják, hogy Kis. Kis János. Neki van a legrövidebb neve és a leghosszabb szegénysége. Úgy úszik utána a szegénység, mint alkonyatkor az árnyék, ami belevész a keleti tájba.

Összecsikorgatja a fogát, s hozzáfog elszántan enni.

Mindig csak ez a lé. Reggel leves, este, ha hazamegy, újra leves.

- Ha meggondolom, hogy mennyi levest ettem meg életembe - mondja -, ha azt mind egy dézsába öntenék, ajhaj, olyan nagy hordó nincs még az egri érsek pincéjében sem!

Az asszony nem felel. Szórakozottan, mintha csak véletlenül volna, arrafelé néz, ahol a fiatal gróf áll, és beszélget az emberekkel.

A munkások azonban szétszóródva ülnek le. Ki itt, ki ott. Mindenik takarja a fazekat, amit hoztak neki. Mindenkinek szegény étel jut, amivel nem érdemes dicsekedni. Belehajolnak a cserépfazekakba, és egyformán kanalaznak.

- Hoztál vizet? - kérdi Kis János.

- Nem.

- Mér nem?

- Hát iszen hozott kend reggel.

- Egy litert. Egy litert hoztam, de már elfogyott.

- Mér itta meg mindet?

- Mér ittam meg? Hát még a vízzel is spóroljak?

Az asszony kicsit gondolkodott.

- Hát akkor megyek, osztán hozok.

- De szaporán.

Az asszony kiveszi a tarisznyából a literes üveget. Nincs a tarisznyában egyéb, csak egy kis kenyér. Azt is kiveszi, és odaadja az urának.

- Egye meg.

- Megegyem?... Ha megeszem, nem lesz.

- Azér nem halhat éhen.

- Nem halhatok éhen?... Könnyű azt egy asszonynak mondani... Látszik, hogy nem voltál katona... Mer mikor katona vótam, aki az utolsó konzervet megette, azt kikötötték. Meg ha csata vót, még főbe is lőtték... Azért nem eszem én meg az utolsó falat kenyeret, hogy hátha még nagyobb éhség is lesz ezen a grófi földön...

Az asszony nem szól. Elindul az üveggel a kút felé.

Az ura utána sem néz, csak lassan, igen lassan tovább kanalazza a levest.

A kút elég messze van. A répatábla mellett kezdődik egy óriási nagy marhalegelő, tízezer holdas. Annak az innenső szélén van egy csordakút. Régebben ez a répamező is legelő volt, de felszántották. Így maradt a kút a legelő szélén.

Az asszony ment, mendegélt, szaporán, és a szoknyája libegett-lobogott. A fiatal gróf utánanézett, míg csak el nem tűnt már a messzeségben.

Akkor hirtelen azt mondta:

- A lovacskámat meg kell itatni... Van víz abba a kútba?

Az öreg munkavezető soká hallgatott, végre megszólalt:

- Van, méltóságos úr. A kútba még van víz.

- No, akkor elmegyek, és megitatom.

Ezzel felpattant a lova hátára. Szép, sárga nyereg volt a lovon, fess szarvasbőr nadrág volt a fiatal grófon. Ahogy fent ült a ló hátán, nagyon csinos legény volt, amint ügetni kezdett a kút felé, hogy megitassa a lovat.

3.

Az asszony éppen felhúzta a veder vizet, mikor a gróf odaért. Úgy látszott, hogy megijedt, mikor a fiatal gróf megjelent a kútnál.

- Van-e víz a kútban? - kérdezte a fiatalember.

- Van, méltóságos gróf úr, van - felelte az asszony.

- No, akkor megitatom a lovacskámat.

Ezzel leugrott a lóról, és odavezette az állatot a kúthoz.

Az asszony elfelejtette megtölteni az üveget. Szíveskedve kiöntötte a vizet a vályúba, de a vályú igen nagy volt, és ki volt száradva, kevés volt benne a veder víz. Újra leeresztette hát a vedret a kútba, és még egy vederrel húzott. Aztán egy harmadikkal.

A ló belemerítette az orrát a vízbe, egy kicsit szürcsölt belőle, nem akart inni, nem volt szomjas.

Az asszony nevetett.

- Nem szomjas a ló.

- De én szomjas vagyok - mondta a gróf.

Erre az asszony szó nélkül újra leeresztette a vedret a kútba, és mikor megmerült, gondosan felhúzta. Megtöltötte az üveget, kilöttyintett belőle a kút felett egy keveset, és odakínálta a grófnak.

De az csak nézte őt parázs szemekkel, és azt mondta:

- Nem vízre vagyok szomjas.

- Hát mire szomjas a méltóságos úr?

- Csókra.

Erre az asszony hamisan, ahogy csak fiatal, csinos asszonyok tudnak nézni, rápillantott.

- Abba nem hal bele a méltóságos úr.

- Nem is akarok belehalni.

Ezzel közelebb lépett az asszonyhoz. Ez a haja tövéig elvörösödött.

- Méltóságos úr, a pusztán vagyunk!

- És?

- Csak mondom.

- Minek mondod?

- Tudja azt a méltóságos úr.

- Nem tudom én.

- Dehogyisnem tudja... Meglátnak.

- Vakuljanak meg, ha meg akarnak látni.

De az asszony nem vette tréfára, hanem a kút túlsó oldalára állott.

- Ne jöjjön ilyen közel a méltóságos úr. Úgy látnak az emberek a szemükkel, hogy még azt is meglátják, amit gondol.

A gróf utána akart menni, de erre megállott.

- Hallod-é, már ötödik napja jövök ki a pusztára miattad... De nem akarod megérteni...

- Nem.

- Pedig nem menekülsz el, amíg meg nem csókollak.

Az asszony komolyan mondta:

- Nekem uram van.

A gróf hallgatott.

- Ez mit jelent?

- Már a magyarázatot rábízom a méltóságos úrra.

- Én pedig nem fogom megmagyarázni...

De a szeme úgy égett, mint a parázs, s ez az asszonynak nagyon megmagyarázta, mit akar.

- Szereted az uradat? - kérdezte a gróf.

- A pap előtt voltam vele - mondta az asszony.

- Én azt kérdem, szereted-é?

- Egy asszonytól nem szabad ilyet kérdezni.

- Pedig énnekem ezt tudni, kell.

- Talán tessék megkérdezni az uramtól. Ő tudja.

- Hallod-é, ne tréfálj velem... Én akarlak...

- Sokat akar az ember, ami nem történhetik meg.

- Csakhogy én nem vagyok ám ehhez szokva. Amit én akarok, az meg szokott történni.

- Most is meg fog történni, aminek történni kell.

- Micsoda?

- Az, hogy a méltóságos gróf úr felül a lovára, és békén hagy.

- Nézd, én nem akarlak bántani... Csak beszélni akartam már egyszer veled.

- Nincs nekünk egymással semmi beszélnivalónk.

- Van... Az éccaka sem aludtam miattad.

- Van az uraknak elég orvossága, amivel álmot lehet csinálni.

- Az én álmomat csak te tudnád megadni.

- Én nem vagyok boszorkány.

- De azt hiszem, az vagy, mert hétfőn belenéztél a szemembe, és megbabonáztál. Azóta meg mindig menekülsz, ha közeledek hozzád.

- Vannak a méltóságos gróf úrnak méltóságos grófkisasszonyok, akik megvigasztalják.

A gróf rekedten mondta:

- Most megcsókollak.

Megmozdult, hogy átvesse magát a kúton. Az asszony ijedten kiáltott:

- Meg ne mozduljon, mert beugrok a kútba!

A fiatalember megállott, megsimította a homlokát.

- Gonosz bestia vagy. Játszol velem.

- Hogy merném én azt egy méltóságos gróffal.

- Nézz rám, a szemen majd kiugrik a helyéből. Öt napja nem aludtam. Nem sajnálsz?

- Jaj, méltóságos gróf úr, mondja meg őszintén, hogy mit evett máma?

A gróf elcsodálkozott. Reggelire hideg sültet evett. Jó nagy darabot. Ivott hozzá két pohár pálinkát is, jó erős pálinkát. Mert fel akarta magát tüzelni, hogy ma beszélni merjen az asszonnyal. De ezt nem akarta bevallani, hát azt mondta:

- Öt nap óta se nem eszem, se nem iszom. Mindig csak utánad epekedem.

- Látja, méltóságos gróf úr. Az én uram öt nap óta nem eszik egyebet, csak reggel rántott levest, délben rántott levest és vacsorára is csak rántott levest... Hát nem sajnálja a méltóságos gróf úr azt a szegény embert?

- Mér nem főzöl neki egyebet? Hideg sültet. Gyümölcsízt a kenyérre. Ebédre húslevest... rántott csirkét...

- Ne tessék tréfálni a szegény emberrel... Még rántást se tudok annak az istenadtának csinálni, mert annyi zsír nincs a házamnál, amivel egy kis lisztet meg lehessen javítani... Sóba, vízbe főzök neki, és még csak krumplim sincs, hogy azt adjak neki.

- Na látod, ezen kellett volna kezdeni... Ha engem meghallgatsz, adok én neked mindent. Azt főzhetsz, amit akarsz.

- Hagyjon engem a méltóságos úr, én tisztességes vagyok.

- Én is tisztességes férfi vagyok. Nem hagylak el, ha szeretsz.

Az asszony ellenségesen nézett rá.

- Méltóságos úr, üljön fel méltóságod a lovára, és menjen el. Az egyetlen tisztességes dolog, amit velem tehet. Már nagyon sokáig beszélgettünk... Nem fogom tudni megmagyarázni az uramnak, hogy mit beszélgettünk...

- Találj ki valamit, hogy mit beszéltünk.

- Tudnék valamit mondani, de nem tudom, megteszi-e?

- Mindent.

Az asszony lehunyta a szemét, és hátravetette a fejét.

- Mondok valamit... Az emberek nemsokára befejezik a kapálást... Ennek az örömére adjon a méltóságos úr nekik egy jó vacsorát...

- Hát azt szívesen...

- Mást nem akarok mondani.

- Még cigánybandát is hozatok... De akkor te is ott leszel!...

- Ha mindenkinek a felesége ott lesz, akkor én is ott leszek!...

- De táncolsz velem!...

- Ha mindenkivel táncol, akkor nekem is muszáj lesz.

- De megcsókolsz!

- Ha minden asszonyt megcsókol, akkor engem is lehet.

- Boszorkány vagy, de én nem bánom. Megcsókolom a vénasszonyokat is, csak hozzád jussak!...

- Hát akkor most üljön fel a lovára, és menjen.

- Nem. Megfogom a lovam gyeplőjét, úgy vezetem, és elkísérlek.

- Nem lehet, méltóságos úr. Engem nem szabad magának kísérni. Már most is nagyon sokat fognak beszélni arról, hogy mennyi ideig beszélgetett velem a méltóságos úr.

- Hogy hívnak?

- Évának.

- Akkor én Ádám vagyok.

- Nem, a méltóságos urat Viktornak hívják.

- Na látod, Viktor azt jelenti, hogy "győző"... Hát én győzni fogok feletted...

- Jaj, de sok ideje van a méltóságos úrnak, hogy nem sajnál ennyi beszédet egy szegény asszonytól.

- Nézd csak, kis Éva, én azt sem sajnálnám, ha az egész életen át beszélgethetnék veled.

- Az nagyon hosszú idő egy méltóságos gróf úrnak.

- Nekem az a hosszú idő, míg holnap este lesz...

- Hát akkor üljön fel a lovára, és vágtasson, hátha lóháton hamarább eléri.

A gróf parázsló szemekkel nézett az asszony szemébe. Úgy érezte, soha életében ilyen kedves nővel még nem találkozott. Szédült, mikor lóra ült, még egyszer visszaintett a menyecskének, s elvágtatott.

Az asszony pedig fogta az üveget, és elindult gondolkodva az ura felé.

4.

- Mi a fenét beszéltél a gróf úrfival? - kérdezte mérgesen Kis János a feleségétől, mikor az megjött a liter vízzel.

- Nagyon jót.

Az ember maga elé nézett. Mind megette a levest, és mégis szédült az éhségtől. Most van egyórai pihenésük, szeretne aludni egy kicsit, dühös volt, hogy az asszony elvett az alvásból egy félórát, s most ahelyett, hogy a szemét behunyná, tovább kell vallatni.

- Mondd meg, hogy mit, cudar, vagy rögtön agyonváglak!...

Az asszony leült mellette a földre. Látta, hogy az emberek, mind a hetvenen, csak őt nézik, s mind azt szeretné tudni, hogy mit beszélt a gróffal. De az asszonyok és a gyermekek is, akik a hetven ember ételét kihozták, úgy néztek rá, hogy a fél életüket odaadták volna, csak megtudhatnák, mit beszélt annyit a gróffal. A pusztán mindent látnak az emberek, akármilyen messze is van egy asszony, akinek egy férfi udvarolt.

- Azt mondta, hogy... Azt kérdezte, hogy...

- De ne hazudj! - mordult bele az ura.

- Azt akarta megtudni, hogy mi legyen a vacsora... Mert vacsorát akar adni mindnyájatoknak, ha befejezitek a répakapálást...

Az embernek fennakadt a szeme... Egyszerre elfeledte minden haragját.

- Vacsorát?

Az ember a gyomrát hallgatta... Olyan sovány volt már, olyan kiapadt...

- Oszt mit akar adni vacsorára?... Rántott levest?...

- Húst!

- Azért! Mer levessel eleget jóllakattál...

Szerette volna megkérdezni, hogy mér éppen őtőle kérdezte meg, hogy mit akar vacsorára adni... De olyan fáradt volt a feje, hogy még szólni se volt kedve...

Arra néztek, ahol a gróf a munkavezetővel tárgyalt. Ott nagy csoportosulás volt. Látták, hogy a gróf lóra ült, és elvágtatott. Az emberek, akik körülötte állottak, mind levették a kalapjukat, és éljenezték, és feldobálták a kalapokat, és tele torokból kiáltoztak.

Egy fiatal legény feléjük szaladt, és azt mondta:

- Ha holnap estére befejezzük a kapálást, a méltóságos gróf úr olyan lakodalmat csap, hogy mindenki annyit ehet, amennyit akar...

Kis János lehajtotta a fejét.

- Holnap estére? - mondta. - Akkor egész éccaka dolgozni kell...

Az asszony hallgatott. Nem nézett az ura szemébe. Maga elé nézett... Arra gondolt, hogy jönnek a cigányok a hegedűkkel, húzzák a talpalávalót... Borzongott, mert már szinte hallotta a cigánymuzsikát... Már érezte, hogy jön a gróf, és megöleli a derekát, és táncolni fog vele...

Egy másik sovány ember odakúszott hozzájuk.

- Hallottad?

- Hallom - mondta Kis János tompán.

- Gavallér - mondta az ember.

- Gavallér?... Gazember...

- Miért?

- Azt akarja, hogy egész éccaka dolgozzunk.

- Holdvilág van... Holdtölte... Lehet.

- A holdnak lehet... De nekünk...

- Minden tíz ember kap egy kövér birkát... Lehet belőle birkatokányt csinálni... És egy mázsa lisztet ad... És mindent, ami hozzá kell... Húsz kiló zsírt és húsz kiló túrót... Lehet túrós galuskát csinálni, és öt hektó bort...

- Kevés - mondta Kis János.

- Kevés? - csodálkozott a másik ember.

- Magamnak is kevés - mondta Kis János.

- Minden emberre jut egy kiló hús, vagy két kiló... Egy kis galuska, vagy két kiló... Jó kövér túrós tészta... meg hét liter bor... fejenként... Kevés?

- Kevés...

- Nem bírsz megenni három kiló ételt meg hét liter bort... Az tíz kiló...

- Kevés - mondta csökönyösen Kis János.

- Hát mennyi kellene?

- Mind!... Mind kevés!...

- Kosok lesznek, nagy kosok... Nagy, öreg kosok... Hizlalt, nagy állatok... Meg bírnád enni mind a hetet?

- Meg!

- Meg egy mázsa lisztből a főtt tésztát, húsz kiló túróval...

- Meg!

- És az öt hektó bort?

- Azt is meg!

- Hát mennyi kellene?

- Minden... Amije csak van a grófnak, minden... A harmincezer hold földje meg a kastélya, a tanyái, a csordái, ménesei, disznófalkái...

- Mind lenyelnéd?...

- Le! Még őtet is ráadásul!

- Jó étvágyad van.

- Van. Étvágyam a van... Mer én már harminchat éves vagyok, de én életemben mindig csak hitvány, ringy-rongy leveseken éltem... Már az anyám is azzal tartott, vízzel... Ha én kijövök a mezőre dolgozni, mit hozok magammal?... Egy liter vizet hozok a tarisznyámba, hogy ne kelljen a kútra menni, hogy még addig is csak dolgozzak, míg vízér megyek... Ha szédülök a munkába, csak iszok egy kortyot, avval elütöm a szédülést... Várhatom az ebédet, míg kihozza az asszony... A főtt vizet... Megeszem... Akkor újra neki a munkának... Hát nekem ez kevés...

- Lehet, hogy kevés... egy életre - mondta a másik munkás -, mer az igaz, akármennyit eszik az ember, már másnap megint csak olyan éhes, mintha nem is lett volna lakoma.

- A munka nem kevés... Abból marad holnapra is - morogta Kis János. - Mióta élek, csak ennek a grófnak dolgozok... Tavasztól őszig...

- A jó! - szólt a másik. - Jó, hogy van ez a birodalom, jó, hogy legalább itt munkát kap az ember.

- Hajnaltól estig csak vágom a földet. Túrom. Beledögölhetek... Most meg egy kis vacsoráért egész éccaka dógozni kell... Hát miért?... Egy falat húsért? Egy kis főtt tésztáért? Egy pohár borért?

- Cigányt is hoz, muzsikát! Bandát!

- Csendőrt nem hoz? Kakastollasokat?

A másik ember gondolkozva, lassan mondta:

- Nem akarsz velünk tartani?... Haza akarsz menni?... Nem akarsz holnap este a lakomában részesülni?

- Dehogynem akarok... Csak nekem kevés...

- Hát mit akarsz?

- Mit?... Kieszem holnap ezt a kutya grófot minden vagyonából... Ezt akarom...

Az asszony lehúzott nyakkal hallgatta az ura beszédét... Összeroskadva ült... Félt a holnapi naptól.

5.

A hetven ember egész éccaka dolgozott. Már azt sem nézték, nem vágják-e ki a répapalántákat, csak kapáltak, kapáltak.

Éjfél után a hold elment. Leszállott arra nyugat felé, elment a nap után, akkor sötétben maradtak, s lefeküdtek ott, ahol éppen állottak.

Hűvös éjszaka jött. Fáztak. Senki se gondolt arra, hogy kint kell tölteni az éccakát.

Mikor megvirradt, a munkavezető felébredt, és elkurjantotta magát:

- Dologra, emberek!

Az emberek feltápászkodtak. Megrázták magukat. Elmentek hosszú sorban a csordakútra, megmosták a fejüket, hogy felfrissüljenek. Szidták a grófot, aki otthon pihen a paplanos ágyban, és ők itt kínlódnak a mezőn. Egy vacsoráért. Szidták, mert így szokás. De aztán a vacsorára gondoltak, a birkatokányra és túrós galuskára, s nevettek.

Kivált a fiatalok nevettek és kiabáltak, mint a hajnali rigók. Az öregek hallgattak, mint a medvék, csak egy-egyet böffentettek.

A nagy, alföldi pusztán hetven ember hamarább fogott a napi munkához, mint a nap.

Az asszonyok reggelit hoztak, mindenki összeszedte, mi kis jó étel volt a háznál, mert tudták, hogy az emberek egész éjjel szenvedtek, és sajnálták őket... Meg ők is készültek az esti lakomára. Viszketett a talpuk, és máris táncoltak és kacagtak.

Kis Jánoshoz is kijött a felesége, és nagy fazék ételt hozott. Nem levest hozott, főtt ételt hozott. Sok tészta volt benne és sok krumpli.

- Mi ez? - kérdezte Kis János.

- Kölcsönkértem - mondta az asszony -, mert tudtam, hogy magának erős éccakája volt, és erős napja lesz... Enni kell, nem bírja ki másképp estig.

Kis János soká nézett a fazékba. Akkor azt mondta:

- Mit mondott neked tegnap a gróf?

- Mit mondott vóna, semmit se mondott.

- Semmit?

- Nem. Semmit se.

- Mer én azt álmodtam, hogy mondott valamit.

Az asszony elpirult.

- Mit álmodott?... Mit mondott?

- Azt te tudod.

- Én mán elfelejtettem.

- Hát olyat mondott, hogy el kell felejteni?

Az asszony habozott.

- Nem, nem olyat mondott.

- Hát milyet mondott?

- Semmit se mondott... Csak azt kérdezte, hogy elég lesz-e ötven kiló liszt a galuskára.

- Oszt te mit mondtál?

- Hogy nem elég, mert sokan leszünk. Mert kijövünk mink is, asszonyok.

- Azt mondtad, hogy kijöttök?

Az asszony a szemébe húzta a fejre való kendőjét.

- Mit faggat maga engem? Én nem beszéltem a gróffal semmi olyat.

- Milyet?

- Amit ki kell faggatni... Azt mondtam, hogy tíz emberre egy birkát kell számítani, mert családokkal lesznek.

- Feleséggel?

- Ki hogy.

- Hát te csak magad leszel, mert nincs gyereked.

Az asszony sóhajtott.

Kis János félretolta a fazekat.

- Kár volt kölcsönkérni - mondta -, mert ha kölcsönkér az ember, azt meg is kell adni.

- Majd megadjuk.

- Miből?... Én nem tudok többet keresni, csak hat pengőt egy héten. Ezután is csak annyit.

- Azért egye meg. Hosszú a nap, nem lesz ereje.

- Dehogyisnem. Erre a napra lesz nekem erőm, Éva.

Az asszony megrezzent, hogy a nevét hallotta. Így mondta tegnap a gróf is: Éva...

- No, egyen - biztatta csendesen az urát.

- Nem eszek, mert akkor este nem tudom kienni a grófot a vagyonából.

- Persze hogy nem tudja, hát hogy gondolja?

- Annak hónap is lesz vagyona?... - kérdezte Kis János. - Hiába eszek akármennyit, úgy gondolod, hogy annak hónapra is marad ennivalója meg hónaputánra is?... Mindig?

- Én nem gondolok semmit.

- Nohát, akkor csak eredj haza. Vidd haza az ételt is. Én ma úgyse eszek. Délbe ne is gyere ki. Elég, ha este kijössz a táncra.

Az asszony hevesen kiáltott fel:

- Mit akar?

- És délben ki ne gyere!... És este kigyere! Mert érted megyek...

- Édes uram, maga beteg.

Kis János csöndesen mosolygott, mint aki tudja, min mosolyog.

- No, eredj haza - mondta -, de ne mondasd magadnak kétszer...

Az asszony szeme tele lett könnyel...

- Jaj, uram, uram...

Összekulcsolta kezét, és sírni kezdett.

Erre Kis János mást gondolt. Azt gondolta, hogy nem jól csinálja ő ezt... Az asszony ravasz, megsejti...

- No jól van - mondta szelíden -, hát eszem egy kicsit.

Avval hozzáfogott, és evett. Nem sokat evett, de evett... Meg is veregette a felesége hátát, mint egy jó lóét, s azt se kívánta tőle, hogy elvigye a fazekat. Nézte, ahogy az asszony letakargatja kendővel és fűvel, beássa a földbe, hogy egy kicsit hűvösebben maradjon.

6.

Délig szépen haladtak. Már látták, hogy korán készen lesznek a kapálással. Már két embert ki is engedtek maguk közül, hadd fogjanak a tűzhely rakásához.

Délben az asszonyok mind kijöttek. Hetven asszony, valamennyien, mintha összebeszéltek volna, vasárnapi ruhába voltak öltözve, még az öregasszonyok is. Tánc lesz, ahhoz készültek.

Csak Kis János felesége nem volt ünnepibe öltözve. Kis János rámosolygott, és azt mondta:

- Te így is elég szép vagy.

- Ha magának szép vagyok, akkor én mindig szép vagyok - mondta az asszony.

Nem is mentek haza ebéd után az asszonyok, ott maradtak a mezőn.

Uzsonnára kész volt a kapálás. Háromszáz hold maradt a hetven ember mögött. Szép munka volt. A nagy tábla föld egész az égig frissen feketedett, s benne a kis palánták üdén libegtették a kedves kis szellőben apró levélkéiket.

Már a birkák is megjöttek. Nem is hetet küldött a gróf, hanem tizennégyet. Nem is aprították bele mind a nagy üstbe, hanem úgy szétosztották maguk közt, ami fölösleges volt.

Nagyon jó kedve volt mindenkinek. Ujjongtak és énekeltek. A nagy puszta elvitte a hangot messzire, és belemosta a szél a távolba.

Alkonyat felé lóháton kijött a gróf is.

A fiatal gróf is ünneplő ruhába volt öltözve. Ragyogó lakkcsizma volt a lábán, és vadonatúj ruha volt rajta. Olyan volt, mintha skatulyából vették volna ki. Vadászkalap volt a fején, és puska a vállán.

Éljenezve fogadták, és a gróf sorra kezet fogott valamennyiükkel. Minden férfival és minden asszonnyal. Kis Jánossal is meg Kis Jánosnéval is.

- Hogy vagy, Éva? - mondta az asszonynak, és egy kicsit tovább tartotta a kezében az asszony kezét, mint a többiekét.

Kis János azt mondta nevetve:

- Ma kiesszük a gróf urat a vagyonából.

- Egyetek csak, amennyi belétek fér! - mondta a fiatal gróf, aki mindenkit tegezett, a legöregebb embereket is, mint a gyerekeket. Már ahogy a grófok szokták.

Meg is veregette a Kis János vállát.

- Méltó a munkás az ő... vacsorájára... - mondta, ahogy a Bibliában Jézus Krisztus mondta. Csak a Jézus Krisztus úgy ejtette ki, hogy a "munkás méltó az ő bérére...". De a fiatal gróf nem merte így mondani, mert akkor béremelést kérhettek volna a parasztok. Elégnek találta így: "vacsorájára".

Kis János mosolygott.

- Étvágyunk van... De olyan étvágyunk, hogy képesek volnánk megenni az egész határt, földestül, mint a giliszta...

- No, de azért meg ne egyétek - mondta a fiatal gróf -, mert megterheli a gyomrotokat.

Ezzel megcsípte a menyecske arcát, mintha tőle várná, hogy megvédje a birtokát.

Kis János nevetett.

Mikor a gróf továbbment, azt mondta a feleségének:

- Mégis kár volt, hogy ki nem öltöztél egy kicsit. Van neked szép ruhád, vettem neked.

- Jó nekem így is - mondta az asszony, és nyugtalan volt.

Hozzáfogtak a vacsorához.

Még levest is főztek a szakácsok. A leves olyan volt, mint az olaj. Kövér és sűrű.

- Eszik? - kérdezte az asszony.

- Jó?

Nagyon jó.

- Akkor eszek. Mer én ugyan elég levest ettem már életembe, de az mind olyan rossz, híg mosogatólé volt, hogy disznónak se lett volna jó moslék... Hanem jó ételt, ha mind összeraknák, amit én ebben az életben kaptam, még az a fazék se telne meg vele, amit ma reggel kihoztál nekem...

Az asszony telemérte a tányérját, még ki is löttyintette, s ő hozzáfogott enni... Egész teste remegett az éhségtől, mégis már a tizedik kanálnál úgy érezte, készen van...

Iszonyú rémület és düh tört ki benne. Mi lesz itt akkor ma?... Hogy fog eleget tenni az ígéretének?...

Lenyelte a levest, és bort ivott rá. Nagy pohár bort.

Akkor úgy érezte, munkaképes.

Húst kapott nagy tállal. Nagy darab kenyérrel. Nézte.

- Mért nem eszik? - kérdezte a felesége.

- Nem sietek, reggelig akarok enni... Még e csak leves vót!

A nap már lement, s a hold, ami már régen fent volt, kezdett kifényesedni.

A gróf mindenütt ott volt, mindenkivel beszélt, mindenkit megölelgetett, de percenként mellettük volt, és jó szókat mondott nekik.

Akkor már kezdett dolgozni a bor is, és egyre hangosabb lett a lakoma. Kis János látta, ahogy a gróf sorra csókolgatja az asszonyokat.

Már várta, hogy Évára kerül a sor.

Éva is várta, és úgy remegett a teste, mint a sárló kancáé.

S most honnan, honnan nem, megjelent egy csapat csendőr.

Vidám, széplegények, nem jöttek rossz szándékkal, véletlenül jöttek. Mondták. Kakastollbokréta volt a kalapjuknál. Nagyokat köszöntek.

Kis János nevetett. S marokra fogta a kést, amivel evett.

Ekkor a gróf odaért a csókolózásban hozzájuk.

Évához lépett, meghajolt, és... nem csókolta meg.

Két csendőr ült mellé, mikor a gróf táncra kérte Évát.

Éva ránézett az urára.

- No, csak eredj - mondta Kis János. - Táncolj. Jó a vacsora, ki kell táncolni, mert elrontja a gyomrod...

Már kavargott a tánc. Ötven-hatvan pár. A gróf a cigány előtt.

Kis János hozzáfogott enni.

Egy falatot lenyelt. Nem bírta. Kiadta s kiköpte.

- Csendőr úr - mondta -, lássa, ez a baj...

- Micsoda, barátom? - mondta a csendőr.

- Itt a jó vacsora, és az ember még annyi üzletet se tud csinálni, hogy egyszer jóllakjék, mer nem bír enni.

- Mért nem bír?

Kis János megkereste a kését a földön, megtörölgette gondosan.

- A szegény ember nem bír enni... Mér?... Mer szegény... A szegény csak mérget eszik... Igaz?... Jóllakik a levessel. Mire a húsra kerülne a sor, má neki vége... Azt már más falja fel.

- Egyél, csak egyél - mondta a csendőr, és erősen nézte Kis Jánost.

De Kis János nem nézett rá, másfele nézett. A cigány felé nézett.

- Nincsen az embernek két gyomra, hogy mindent bevegyen...

A szegény embernek még hasa sincs.

Ebben a pillanatban a gróf megcsókolta az asszonyt.

Kis János mosolygott. Elfehéredett, de mosolygott. A keze rámerevedett a késre, és markolatig döfte a csendőrbe.

1933

 

KISERDEI ANGYALOK

1.

A nagy bálteremben kétszáznegyven nő.

Szőkék, barnák, alacsonyak, magasak, fiatalok és öregek. Kétszáznegyven nő között minden akad. A másik teremben, a tükrösben is van még száz darab nő.

És ehhez a sok nőhöz összesen tíz-tizenkét táncos.

- Azér meg tudnak azok bennünket táncoltatni, a fene a bokájukat - morog Kátainé, aki nem vesz részt a szomszéd nők csacsogásában, csak ha valami epés és kellemetlen dolgot mondhat.

- Kiserdeiek nem ijednek meg a maguk árnyékától! - kiált felé egy lány, a Gitka.

- Azok nem - morog Kátainé -, ha egyre tizenkét legény volna, akkor se.

A nők hirtelen elhallgatnak, mert közeledik a mérnök. És a mérnöknek, aki rózsás képű, kedves kis fiatalember, nagy respektusa van: ő fizet.

A mérnökkel két úr jön, vendégek, akik csak megnézik a különös bált.

A nők alig pillantanak fel, el van varázsolva a szemük, soha nem pillant egyik sem se jobbra, se balra, egy helyre néznek, s felőlük akármi történhetik, őket nem érdekli semmi, csak oda néznek, ahol az ujjuk játszik.

Az egyik vendég úr veszi magának azt a bátorságot, s olyanokat kezd mondani, hogy:

- Ennyi angyal egy rakáson.

Meg azt, hogy:

- Jól lehet itt legénykedni... Az a kis szőke... Ez a kis barna...

A nők azonban el sem mosolyodnak, halálos komolyan néznek az ujjaikra, akik szorgalmasan és egy pillanatot el nem veszítve dolgoznak.

Borsót szemelnek.

2.

A mérnök felvilágosításából egy-egy szó megcsapja őket is, különben alig tudnak valamit arról, hogy mi is ez az üzem, amelyben részt vesznek.

A holland társaság rájött, hogy Magyarország a legjobb magtermő föld. Különösen a borsó páratlan minőségben terem meg. Ötszáz vagon borsót szállítanak ki az országból, ezt mind itt termelik. Különösen Borsod sík vidéke nagyszerű talaj a borsónak. Kilencven százaléknál magasabb a csíraképesség, s ezt sehol a világon nem lehet elérni.

- De azt se, hogy ennyi szép lány jöjjön össze válogatni - szólt az egyik vendég.

A mérnök ugyanolyan komolyan veszi a dolgát, mint a nők, nem reagál a vicces közbeszólásokra, folytatja szakszerű előadását:

- Itt válogatjuk át és készítjük elő a föld minden részébe való szétosztásra. Mag lesz belőle. Apró zsákocskába és papírzacskóba fogják majd elosztani, és úgy árusítják majd Kínában és Indiában és Afrikában, Ausztráliában, szóval az egész föld hátán. Mi itt csak selejtezzük, a hibás, fejletlen, barna és rossz szemeket szemeljük ki, és egységes, príma minőségben szállítjuk ki külföldre a cégnek. A magyar gazdának ez is haszon, mert egy hold földön megterem tizenkét mázsa, kapnak érte mázsánként tizenhat pengőt, tehát egy hold föld behoz a gazdának 192 pengőt, holott ha búzát termel, kap nyolc mázsát, és kap érte hét pengőt, vagyis ötvenhat pengőt.

- És mit kapnak ezek a szépségek?

Ezzel a zsebébe nyúl az idegen úr, s kivesz egy nagyobb csomag, köhögés elleni cukrot.

- Vannak bizony, vagyunk - felel Gitka.

- Hát ezt a kiserdeieknek.

A lány elkapja a csomag cukrot, s körülpillant.

- Kiserdeiek...

Minden második, harmadik nő felpillant. Gitka egyesével dobja a cukrot, elkapják.

Kátainé nem néz oda. A szem cukor az asztalára pattan s elugrik. Utána se néz. Dolgozik.

3.

Este háromnegyed hétkor van vége a munkának. Akkor villámgyorsan hozzáfognak öltözködni, mert a boltok csak hétig vannak nyitva, s még vásárolni is kell a legtöbbnek valamit, hogy vacsorára valót vigyen haza.

Mikor Kátainé a posztószélből készült szatyorjával a Boráros térre ér, szép őszi este van. A nap még vörös fényeket hagyott az égen, de a sárga villanyfény megeszi az ég színét, s tarka félhomályba borítja az utcát.

A villamosok csilingelve jönnek, mennek. Itt tömérdek kocsi fut be. Itt van a legtöbbnek a végállomása és átszállók különböző irányban.

Gitka ott áll a Széchenyi Kávéház előtti megállónál, kis svájcisapka van a fején, az alól kiborulnak rövid, aranybarna fürtjei. Komolyan áll, és mint valami ellenőr, megvizsgálja a jegyeket, amit apró, siheder lányok hordanak hozzá.

A suhanc lányok frissek, mint a verebek, s felcsipegetik a földről az eldobott villamosjegyeket.

Ezt nagy művészettel kell csinálni, mert a rendőr ott áll az úttest közepén, s csak akkor lehet felkapni a jegyeket, ha a villamos eltakarja a rendőrt. Némelyik süldő lány olyan vakmerő, hogy már előre felugrik a robogó villamosra, s a kocsiból hozza le a ledobott jegyet.

Kátainé gyűlölködve nézi, mi történik. Ő nincs benne ebben a titkos szervezetben. Csak lapos pillantással lesi a Gitka mozdulatait, ahogy csak éppen rápillant a jegyre, s megmondja, ez honnan jön, meddig érvényes, lehet-e vele átszállni a Ferencvárosi pályaudvar felé, s az érvényeseket azonnal szétosztja, s azzal a szerencsések már repülnek is a jó kocsi után, és nyugodt lélekkel spórolják meg az utat a Kiserdőig.

- Majd be fogják egyszer magát csukni, de meg is érdemli - sziszegi gyűlölettel Kátainé.

- Csak ne irigykedjék már annyit - mondja komolyan Gitka -, mert megeszi az epe.

- Igen - liheg az asszony, hogy a fején libeg a kötött, olcsó harasztsapka, amely olyan, amilyet a kisgyermekek viselnek, bojt van a hegyin -, szép dolgokra tanítja a fiatalokat! Maga a fő ebben mindig!

- Menjen már haza, mert éhesek a gyerekek.

- Hanem szólok a rendőrnek.

- Magától kitelik - s újabb jegyeket vizsgál át és oszt szét a lány.

De az asszony eszeveszetten darál, habzik a szája a dühtől és az irigységtől. Itt mindenkinek jut jegy, csak neki nem, mert ő nincs benne a komplottban, mert ő mindig becsületes, és nem tenne a világért sem olyat, ami törvényellenes.

De a kiserdeieknek csak egy törvényük van: ami a verebeké, akik rászállanak a lehullott élelemre, akárhonnan került is az utcára, és felcsipegetik, amit jónak találnak a maguk számára.

Most hirtelen a verebek felrajzanak, egy pillanat alatt elszállanak, s nem marad a megállónál senki, csak az asszony, a lány meg két fiatal fiú, akik Gitkát lesik éhes szemekkel.

A rendőr méltósággal lép oda.

- Mit ácsorognak itt?

A fiúk harciasan néznek rá. Bátrak, mert nincs a kezükben egyetlen jegyecske sem.

- Maga is felvett egy jegyet a földről - mondja a rendőr, és szinte belepirul az izgalomba, hogyan bizonyítsa rájuk.

- Én ugyan nem, nekem nincs rá szükségem - szól a fiú, s előveszi az arcképes igazolványát, s odatartja a rendőr szeme elé.

- Maga a Kiserdőn lakik?

- Dehogy lakok, a Lónyai utcában lakok.

- Akkor mit ácsorog itt? Beviszem az őrszobára!

- Vihet, biztos úr, úgyis elereszt, minek vinne?

A rendőr tehetetlenül néz körül. Már üres az egész környék, de ő tudja, hogy ha ellép innen, újra megtelik a sarok. Nem lehet egy pillanatban mindenütt. Nem lehet száz szeme és kétszáz karja, hogy fülön csípje ezeket a szarkákat. A lányra néz, aki úgy áll, mint egy angyal.

Egy kis pillanatra mintha meg is akadna a szeme a csinos lányon, akiből sugárzik a lányság, bár ő nem törődik azzal, ha ő rajtacsípi egyszer, úgy beviszi, mint a többi rongyot.

Most megjelenik egy magas, erős fiatalember, odalép Gitkához, és gyalog befordulnak a Mester utcába.

Eltűnnek.

Kátainé is átmegy a másik megállóhoz, és a legelső 22-essel megy hazafelé.

4.

A Ferencvárosi pályaudvarnál lekászolódik a villamosról, és a végállomáson befordul a kiserdei telepre. Nehezen cipeli magát és nagyon rosszkedvvel. Mellette fiatal lányok ugrálnak le és tűnnek el, mint kis állatok vagy szökdécselő madárkák. Irigyli a fiatalságukat és vidámságukat. Hogy lehet valaki ezen a haláltelepen fiatal és vidám?

A bódéváros keskeny sikátorain kocog előre, itt kell neki végigmenni mindennap, mert a telep legutolsó sarkában lakik.

A telep a legcsodálatosabb világ a világon. Csupa bódé, bódé után. Akkora deszkavityillók, mint egy falusi mellékhelyiség a házak mögött. Líceumkerítése van valamennyinek, tehát azért egy kis rend van a telepen. Az utcácskák, gyalogösvények a líceumkerítések között sarkosan kanyarognak. A bódék százával sorakoznak, ezrével. Némelyikben világos van, a pici ablakokon kiszűrődik a petróleumlámpa fénye, ezek a gazdagok. Mert a legtöbb ablakban semmi világosság, legfeljebb, ha a tüzelő még fénylik itt-ott. Az anyák későn jönnek a munkahelyekről, s most ütik össze a kis vacsorát az otthon maradt gyerekeknek. Mert gyerek van itt elég. Minden háznál kettő-három, de sok helyen hat, nyolc is.

Neki még bódéja sincs. Egy özvegyasszony vette be magához, aki nagyon öreg, és az öreg ura most halt meg nemrégen, és mivel egy vidékről valók, felvette lakónak, hogy ne legyen magában.

Áthalad a templom mellett.

A templom is olyan, mint a bódék, az is összeszedett, hitvány deszkából van építve. Az isten háza is csak olyan, mint a hívek hajléka. Így is illik.

Mikor az ezres számú bódékhoz ér, meglátja, hogy a lány már szintén ott van. Persze rövidebb úton jöttek és fiatal lábakon. Megelőzték őt, aki tizenhat fillért fizetett a villamoson.

Ahogy a maga bódéjához ér, a két kis gyereke ott áll a szabadban, és játszik.

- Édesanyám! - kiáltják sivítva, és a szoknyájába kapaszkodnak.

- Hozott vacsorát?

Rosszkedvvel rázza le magáról a kicsiket.

- Ne rángassatok! Majd esztek, ha lesz mit.

Az öregasszony a bódé ajtajában áll. Töpörödött kis teremtés. Fogatlan és selypít az öregségtől.

Csak éppen biccentéssel köszön neki. Bemegy a sötétbe. Nincs se lámpa, se tűz, nincs petróleum, nincs tüzelő. Kibontja a szatyort a sötétben, és kenyeret vesz elő, tör belőle a gyerekeknek, és egy-egy szafaládét ad a kis kezükbe.

A gyerekei boldogan sikoltanak.

- Szafaládé, szafaládé!

Ő is leül. Sötétben is ismeri a helyet. Ő is hozzáfog könnyes szemmel rágni a maga porcióját.

Az öregasszony az ágyához totyog. Látja, hogy neki nem hozott semmit, nem szól rá, nem panaszkodik, csak kezdi vackolni az ágyát. Két ágy van a szobában, a szemük lassan megszokja a sötétet, az ablakocska kissé derengő fényt ereszt be.

- Nem tojt a tyúkocska - motyogja az öregasszony. - Azt mondják, már nem is fog tojni a télen.

Nincs kedve rá válaszolni. A kezében elkezd sütni, égetni a szafaládé.

- Nem adtak a jövő hétre cédulát - mondja a kis öregasszony -, nem adtak. Egy hónapban már azután csak két hétig fognak adni. Már nem lehet mást kapni, csak a templomnál zupát. Reggel zupa, délben zupa, este zupa.

Hirtelen nem megy le több falat a torkán. Mérgesen, mintha egy dühös kutyát akarna megszelídíteni, odanyomja a negyed szafaládéját, ami még megvan, s egy darabka kenyeret az öregasszony markába, s azt mondja:

- Egye meg!

Az öregasszony egy pillanatig meglepetve hallgat. Akkor rögtön hozzáfog majszolni, mint a gyerekek, akik már megtanulták, hogy sokáig kell enni a jó húst, a jó lókolbászt, hogy sokáig élvezzék a mennyei jó ízt.

Csak mikor már sokáig szopogatja fogatlan szájával, akkor mondja:

- Kátainé, maga is megtanulja azért...

- Mit tanulok én meg? - hördül fel az asszony.

- A kiserdei jóságot - mondja az öregasszony, és a sötétben a szeméből könnyek kezdenek szivárogni.

5.

Gitka még nem ment be a bódéba. Náluk lámpa ég. Náluk tűz van. Náluk főznek. Őt étellel várják.

Csak bekopogtatott, hogy itthon van, akkor visszajön, és a fiatalemberrel a líceumbokroknál, egy vékony akácfához támaszkodva ott marad.

- Mondja csak, Gitka - szól a fiatalember -, tud maga szeretni valakit?

A lány felnevet.

- Minek kérdi?

- Szeretném tudni.

A fiúnak el van fulladva a torka.

- Elébb legyen állása, akkor kérdezze.

- Ha állásom volna - mordul a fiú.

- Akkor felénk se nézne többet, igaz?

A fiú megragadja a lányt. Úgy kapja meg a karját, majdnem kirántja a tövéből. De a lány nem is szisszen.

- Kutya?

- Kutya.

- Milyen kutya?

- Tarka kutya.

- Az más?

- Az a legkutyább.

- Akkor jó - s a lány még jobban nevet -, azért mondja, mert hűséges vagyok?

A fiú hallgat. Ez hirtelen megfordítja a gondolatát. Lehet, hogy hűséges. Azt nem lehet tudni. Ő csak azt tudja, hogy úton is, míg jöttek, minden fiú utána fordult a lánynak, mert van ennek a mozdulatába valami, ami kiingerli a fiatalemberekből, de még az idősebbekből is a kíváncsiságot. Azt a kutya kíváncsiságot, ahogy a kan kutya utána szagol a nősténynek.

Ő pedig már nagyon szeretné, ha nem ilyen volna. Már elég régen jár utána, és néha azt hiszi, hogy meg is fogta és lekötötte a lányt, de az mégsem hagy fel evvel a riszáló, billegő, ingerlő járással, evvel a kacérsággal, s ő egyre jobban el van feketedve a dühtől, hogy semmi se sikerül, a világon semmi keresetre nem tud szert tenni. Ma is, mint tegnap, tegnapelőtt, csak ácsorog a világban, jön-megy, beszél, ajánlkozik, és egy fillért nem tud megfogni. Már két hete egy fél fillért nem látott. A múlt héten kölcsönkért három pengőt, azt is vissza kellene adni, de becsületszavát hiába adta, nem lehet, hát kénytelen elkerülni még a színét is a Józsefvárosnak, ahol a barátja lakik, aki a pénzt adta. Azt a pénzt mind a lányra költötte, azt mondta neki, hogy volt keresete.

Még utána se mer jönni már a lánynak, mert az keres. Pedig aki keres, az nagyon tudja, mi a kereset, az tartja magát.

És jönnek nemsokára a hidegek is. Az a legrosszabb. Mikor esik a hó, fúj a szél, csikorog. Az még rosszabb, mint az éhség.

Mit csináljon hát ezzel a lánnyal? Beleette magát a vérébe, és nem tudja elvinni, pedig csak annyit kellene mondani, hogy: gyere. De hova?

Így aztán csak marják egymást. Ő vad és durva szókkal s markolásokkal, mert szeretné felfalni, hogy ne is éljen, s ne lehessen a másé egy gondolata se, ez meg macskasimasággal és hízelgéssel, mintha ki akarna szökni az ő keze közül.

Így állottak sokáig. Ő fogta a lány kezét, az pedig hagyta. Ennyi az egész. Ennyi jut neki belőle.

Szólani se tud tovább, csak gondolkozik, rettenetesen gondolkozik. Irtóztatókat gondol. Olyanokat, hogyha a gondolatai megvalósulnának, tűzbe és lángba borulna az egész Kiserdő legelőször, aztán az egész város és az egész világ.

A házból kiszólott a Gitka anyja:

- Gitka.

Egy darabig nem feleltek.

- Gitka fiam, itt vagy?

- Itt. Mit akar?

- Gyere enni.

- Megyek. Megyünk.

- Én nem megyek - morgott a fiú.

- Dehogynem - nevetett a lány.

- Nem én.

- Akkor én se.

Az asszony megértette, hogy mi van. Odaszólott:

- Jöjjön csak, Jani, van elég.

- Akkor jó - morgott a legény. - Akkor jól fognak lakni.

Gitka nevetett.

- Majd ha lesz kereseted, te is segítesz.

Ezzel megragadta a fiú kezét, és húzta, mint a gyerekek szokták egymást húzni.

A fiú rettenetesen éhes volt, és arra gondolt, hogy ebben Gitkának igaza van: ha neki valaha lesz, akkor hegyen-völgyön lakodalom lesz. A három pengőből se költött magára, csak egy pohár forralt bort ivott, mert akkor éppen hidegek voltak, és a lányhoz nem akart közelíteni fagyosan és dideregve. Akkor hozott ő ide mindent, amit csak lehetett három pengőért venni. És azóta nem is volt bent a házban, hát talán a szülők azt hiszik, hogy nincs is olyan nagy bajban... Mert csak az az egy rossz, hogyha az emberről tudják, hogy koldus. Ha jó véleménnyel vannak róla, akkor szabad még követelni is...

A lány így győzött, s bevitte a fiút a bódéba.

A kis helyiség olyan forróra volt hevítve, mint a kemence. Az ember alig volt bent egypár percig, már izzadni kezdett.

- Jó estét!

Ott volt a Gitka apja, a kárpitos, meg az anyja, még most se csúnya asszony, meg a két húga. Négyen. Most velük hatan lettek a kicsi helyen.

- Nem baj, elférünk - mondta a kárpitos, akinek fél lába volt, a másikat otthagyta a harctéren.

Leült az ágy szélére. Mellette ült Gitka. Szemben vele ült az apa meg az anya. Az apa egy nagy fotelben ült, amit valahonnan hozott, ahol dolgozott, s ahol azt már kidobták. Ő megcsinálta, és nagyon elegáns fotel volt, odaillett akármelyik úri szalonba.

- Az apa úgy ül abban a fotelben, mint egy király.

- Tizenkét pengőért odaadom. Amennyivel többért adja el, öcsém, legyen a magáé.

Ezen nevettek. Az apa azt hitte, drágállják a fotelt, hát nagy vidáman elkezdte magyarázni, hogy ennek lószőr párnája van, és a brokátja, hogy ő kitisztította, ki is mosták, bestoppolta, még értékesebb, mint az új, mert az igazi urak antiknak hívják. És olyan erős, hogy ez harminc esztendeig nem megy szét, még itt se, pedig ezek a bitang kölykök mindig csak ezen akarnak ugrálni, ha ő nincs itthon. Egyszóval legolcsóbban hetven-nyolcvan pengőt megér, de persze nincs, aki megvegye. Egy antikos nyolc pengőt már ígért érte, de annyiért nem adja oda, inkább ül rajta. Tizenkettőért eladná, de annál olcsóbban még Janinak se, pedig nagyon szereti.

A mama hozta az ételt. Az egész szobának valami roppant jó pörköltszaga volt. A fiatalember nem szólt egy szót sem, mert krisztustalan éhség támadt benne erre a szagra, s az volt a gondolata, ha most el kellene menni evés nélkül, akkor felakasztaná magát.

Tányérokat szedtek elő, kést, villát, kanalat. A mama kenyereket szelt, nagyszerű, nagy darabokat, az ember ájult a szédüléstől, mert legnagyobb az éhség, mikor már ott van a falat, a jó falat a szája előtt, de még nem jutott be a fogak közé.

Ez is elkövetkezett. Nem is vette észre, mikor már nyelte a remek pörköltet. Krumpli is volt benne, és olyan jó íze volt a szaftjának, hogy meg kellett halni tőle. Egyáltalán, minden a halált juttatta az eszébe, s nem szólt, csak evett. Csak éppen arra vigyázott egy kicsit, hogy ezek ne lássák meg rajta azt az irtóztató falánkságot. De akármilyen lassan evett, még mindig tízszer olyan gyorsan, mint a többiek. Nem győzte megrágni a húst, csak nyelte, mint a gém, és utána várt két másodpercig, és újra nyelt egy tömeget. Nem nézett se jobbra, se balra, nem mert senkire nézni, míg egy kicsit le nem csillapítja magában a fenevadat, mert attól félt, hogy irigyelik tőle, és ha ő azt meglátja, kivágja a kanalat, és elrohan, mert azért az emberben, ha két hétig akármilyen hulladékokon tengődik is, a becsület megmarad benne.

Egy szót se szólt, mikor Gitka újra telerakta a tányérját, csak mikor már tele volt, akkor mondta csendesen:

- Nem is vagyok éhes.

Ennyivel tartozott a lánynak, hogyha már behozta s megkínálta, legalább adja az urat.

6.

Vacsora után igen jó hangulat volt. Elfogyott minden. A gyerekek mindennap jóllaknak, de azért a gyerek olyan, hogy az tud enni. Még a lábast is felhozták az asztalra, és azt is kinyalták ezek a suhanc lányok.

Gitka volt az egyetlen, aki nem volt olyan éhes, mint a többi. Meg az anyja. Az anyák általában sose éhesek. Azok avval laknak jól, hogy a gyerekek esznek. De az apa, a fél lábával, az úgy evett, hogy egy szót se szólt, míg ennivalója volt. Rettenetesen sokat evett, pedig neki egy lábával kevesebbet kell táplálni.

Végre elfogyott minden az utolsó falatig és az utolsó morzsáig, akkor fellélegzettek.

- Mikor a harctéren elkésett a gulyáságyú - mondta a kárpitos -, volt úgy, hogy három napig nem kaptunk menázsit. A konzervát meg nem volt szabad megenni, mert főbe lőtték a legjobb barátomat amiatt, hogy felfeszítette a bajonettjával, és megzabálta. Hát, ha már az ember megmenekül a muszi ponyvájátul, nem akar a saját hadnagya golyójába belecsapódni - mondta nevetve -, hát koplaltunk feszt.

A kárpitos legjobban szeretett a harctérről beszélni, kivált, ha jól volt lakva. Olyankor mindenkinek hallgatni kellett, és nem volt szabad a gyerekeknek meg se nyikkanni, mert a kárpitosnak mindig kézügybe volt a mankója. Arról is szeretett beszélni, hogy neki műláb járna, de őtet ebből mindig kisemmizik.

Azután meg arról beszélt, hogy hol kereste ezt a mai vacsorát.

- Megcsináltam neki az összes foteljeit, díványát, megért a munka százhúsz pengőt, kaptam érte négy pengőt. Mert ha akármelyik nagyvállalathoz megy, akkor lehányják róla a szövetet, újat kell neki venni, hogy ez már nem ér semmit, csak úgy repesztik le neki a szeme láttára: tessék nézni, hogy szétmállik, ez semmi. Az újnak meg métere harminc-negyven pengő, nem is százhúsz, hanem háromszáz pengőbe került volna neki. Én meg azt mondtam: nézze, ügyvéd úr, ez úgy meg lesz csinálva, hogy antik lesz. Egy repedésnek nem szabad rajta lenni. Lefejtettem, szétbontottam: megkötöttem, és a kialkudott öt pengőből a felesége lehúzott egyet, hogy hamar készültem el, mondja.

A kárpitos nevetett.

- Ez is jó volt. Vettem két kiló húst, csinált az anyjukom egy jó pörköltet, ez is jólesett.

A fiatalember most, hogy jóllakott, vele nevetett, de azt mondta:

- Nem jól teszi, kérem, hogy így rontja az üzletet. Attól a gazembertől el kellett volna venni legalább harminc pengőt.

- Könnyű azt mondani - felelte a kárpitos -, de barátom, meg kell jegyezni, hogy most senkinek sincs pénze. Ha én harminc pengőt kérek, akkor nem csináltatja meg, mert a felesége még az öt pengőért is lamentált, hogy az ügyvédnek semmi keresete ma, csak ráfizet a kliensekre. Hát gondoltam magamban, nekem még kevesebb keresetem van, hadd éljen ő is meg én is. Úgyis csalás volt a dologban, mert az a szövet már olyan hitvány, hogy úgyis szétmegy nekik egy esztendő alatt, ha ráülnek, pedig most már rá fognak ülni, és akkor egy év múlva egy másik kárpitos megint keres valamit. Így kell most gondolkodni, barátom. Mi itt a Kiserdőn nem nagyon henceghetünk, mert nem is szabad igazság szerint vállalni, mert kontárságnak minősítik, pedig hát mért volnék én kontár, mikor egész életemben csak evvel a művészi munkával foglalkoztam, csak éppen iparengedélyem nincs. Segítsünk egymáson, én az ügyvéden, ő meg talán másokon segít, mert mondta az ügyvéd, hogy mennyi szegény embernek viszi ingyen az ügyét. Akkor is egyik szegény ember a másik után jött hozzá, hogy mentse meg a kilakoltatástól. Úgy él az ember a mai világban csak, ha egyik a másiknak nem ellensége, hanem segít, ahol lehet.

A fiatalember ez ellen nem tudott hirtelen semmit felhozni, mert a jóság az az ember legnagyobb betegsége, gondolta magában, de ez egy olyan betegség mégis, amihez nem kell orvos.

- De én még rosszabbul jártam - mondta az asszony -, mert elhívatott magához a tanító úr, aki most kapott új városi lakást, és a Waltert, a szobafestőt is én vittem neki, azt mondta, hozzak a Kiserdőről egy olcsó szobafestőt, elvittem a Walter urat, mert annak hat gyereke van. Kifestette neki a két szobát, konyhát olyan gyönyörűen, hogy csak csodálni lehet, tizenhat pengőért. Három napig dolgozott neki, mert olyan volt a lakás, mint az istálló, és most olyan, mint a paradicsom. Én meg felsúroltam az egészet, és adott nyolcvan fillért. Mondtam is neki: "Tanár úr, hogy tetszik azt gondolni, hogy én nyolcvan fillért elfogadjak? Ezért a munkáért, hiszen tetszett látni, mit dolgoztam, annyi szemetet kihordtam, és a kezem majd leszakadt a nagy súrolásba." Nézzétek, még véres a kezem feje a lúgtól, mert mindig mondta, hogy: "Néni kérem, nem kímélni a lúgot..."

A fiatalember még sötétebb lett.

- És nyolcvan fillér?... Fel kell akasztani azt a gazembert!

- Senkit se kell felakasztani - mondta a kárpitos -, minek az a felakasztás. Ha felakasztják, akkor még nyolcvan fillért se fog adni.

Így beszélgettek. Gitka csak hallgatta a beszédet, és nem szólt bele. Szép csendesen ült az ágy szélén, és fogta a fiatalember kezét, hogy az se beszéljen, hallgasson, nem szabad az öregeket elkeseríteni.

De a fiatalember nem bírta ezeket a dolgokat hallgatni, tehát látva, hogy itt már úgyis mindenki szeretne hamar lefeküdni, a vacsora után, azért is, hogy a lámpa ne égjen sokáig, azt mondta:

- Gitka, kérem, nem jön ki egy kicsit még a szép holdvilágra? Nagyon jó, enyhe idő van.

Erre felállottak, és kimentek a házból, ahol azonnal hozzáfogott a mama megvetni az ágyakat.

7.

Szép este volt, nagyon sok csillag az égen, de holdvilág nem volt.

- Nem akar egy kicsit járkálni? - szólt a fiatalember, s előrement, mert ezek közt a kis házak közt nem érezte magát jól. Úgy gondolta, hogy itt nem is lehet beszélni, itt oly közel vannak egymáshoz a bódék, hogy a legkisebb suttogást is kihallgatják.

- Nem bánom - mondta Gitka -, egy kicsit elmegyek, legalább nem zavarjuk az alvókat.

Addig mentek, míg fel nem értek a Szent István-kórház magas deszkakerítéséig a partra.

Innen a gyenge éjszakai világosságban végig lehetett látni az egész Kiserdőn. Balra még állnak a fák, amiről ez a telep a Kiserdő nevet kapta, lent a lábuk alatt pedig, végtelen területen ott voltak az apró bódék, a sok szegény ember nyugodalmas tanyája. Aludt már az egész világ. Csak egy-két helyen volt még egy kis fény. Itt valószínűleg későn jöttek haza a munkából, és most eszik a vacsorát, ha van mit. Csönd van mindenütt, sehol veszekedés.

A fiatalember, Jani, megölelte a lányt, és azt kérdezte tőle:

- Gitka, tud maga szeretni?

A lány elnevette magát.

- Ezt ma már kérdezte tőlem. Miért? Talán állása van?

A fiú sokáig hallgatott.

- Nincs. Éppen azért kérdem, mert tudni akarom, hogy maga tud-e szeretni akkor is, ha nincs állás?

- Hogy lehet, hogy maga semmi munkát nem bír találni?

- Azt én is szeretném tudni - morogta Jani. - De itt a tél, és most már tavaszig alig hiszem, hogy valami állásra szert lehessen tenni. Géplakatos vagyok és vizsgázott sofőr. A mi szakmánkban semmi sincs, csak leépítés. A gyárak kapujában elegáns portások ülnek az üvegfülkében, és be sem lehet jutni egy mérnök szeme elé, mert a portás nem enged be. Pedig olyan szépek belülről a gyárak. Szép, sima utak vannak, zöld gyep van a gyári épületek között, és aki alkalmazásban van, annak nagyszerű élete van, mert igen jó lakásokat kapnak, tüzelő annyi van, amennyi csak kell, élelem, ruha, minden. Olcsó bevásárlás, jó fizetés, és kaszinó, fürdő, műkedvelő előadás, minden van a bent levőknek... De azoknak, akik kint maradtak, semmi!...

Soká hallgattak.

- Hiszen ha egy ilyen lakást kaphatnék, akkor nem kérdezném én magát, hogy tud-e szeretni? Akkor azt mondanám, Gitka, hogy jöjjön velem. Ott van a lakásom, bent valamelyik gyárban, és ossza meg velem az életemet!

Olyan keservesen hallgatott, hogy a lány felemelte a karját, és feltette a vállára.

Erre a fiút elöntötte a boldogság keserűsége, és azt mondta:

- De így mit mondjak én magának, Gitka? Azt mondjam, hogy szeressen engem, mikor olyan vagyok, mint a kivert kutya. Még Amerikával sem biztathatom magát, mert Amerikában is tízezrével vonulnak az úton a munkanélküliek, és különben is, hogy lehet Amerikába eljutni? Ha nekem annyi pénzem volna, ami a hajójegyre kell, akkor én rögtön tudnék egy kis javítóműhelyt csinálni valahol pincelakásban, és nem félnék az élettől, mert az édesapjának igaza van, a szegény ember olcsón dolgozik, de valahogy csak megkeresi a vacsoráját. De én még szegény ember se vagyok, csak egy csavargó koldus. Bár koldulni azt még nem tudok. Pedig sokszor úgy érzem, ha az utcán megyek, és azt látom, hogy mindenkinek megvan ezen a Pesten a bundája és az elegáns cipője, hogy gáncsot vetek valamelyiknek a lába elé, és megmejjesztem!

A lány megremegett.

- Csak valami bolondot ne csináljon, Janikám.

- Hát éppen ez a baj, hogy nem is tudok se bolondot, se okosat csinálni. Egy vagyok a sok közül. Csak olyan vagyok, mint a penész, élek valahogy, és se meghalni nem tudok, se segíteni magamon, és mégis vagyok.

Olyan enyhe volt az idő, hogy elfáradtak az állásban, és leültek egy-egy kőre, amit még nem hurcoltak el a kiserdeiek a bódé építéséhez.

Előttük üres bódéhelyek voltak.

- Kevesebb itt a bódé, mint a múlt héten - mondta Jani.

- Igen, mert kitelepítettek. Tavaszra megszüntetik az egész Kiserdőt. Már most felmondtak mindenkinek, akinek fizetése van, csak azok maradhatnak tavaszig, akik olyan nyomorultak, hogy semmi biztos nincs. Minket is nagyon fenyegettek, hogy le kell bontani a bódét, mert nekem állandó munkám van a borsónál.

A fiú fogcsikorgatva ölelte magához a lányt, mintha attól félre, hogy a hatalmasok elszakítják őket egymástól.

A lány engedett a szorításnak, mert ő is félt, és kimondhatatlanul sajnálta ezt a derék, szép fiút, aki annyira el van keseredve.

- Mit csináljak, Gitka, maga okos lány, adjon tanácsot. Én nem akarok rossz lenni, én nem akarok gazember lenni, se tolvaj, se csaló. Én dolgozni akarok, és szorgalmas munkámból akarom eltartani magát és a gyermekeimet. De mit tegyek, ha nincs munka, vagy ha van, nem tudok hozzájutni.

És könnyek patakzottak ki a fiú elkeseredett szívéből, és ráhullottak a lány arcára.

A lány nagyon megijedt érte, mert belátta, hogy ez igaz, és ezen nem lehet segíteni. Nem mondhatta ő sem, hogy jöjjön hozzájuk lakni, mert alig fértek ők is a kis bódéban, s az is csak tavaszig az övék már. Nem tehetett semmi egyebet, csak azt, hogy forrón megölelte a fiút, és csókokkal borította el az arcát.

A fiú ezt félreértette, és egyre hevesebben ölelte a lányt ott a száraz őszi fűben.

8.

Mikor magukhoz tértek, mind a ketten nagyon szégyellték magukat.

A lány összeszedte magát, és továbbhúzódott a fiútól. Ez megérezte, és végtelen düh lobbant föl benne.

- Mit akarsz? - mondta nyersen. - Most már menekülsz?

- Ne beszélj butaságot.

- Mit beszéljek... Egy lány, azt nem tudni soha, hogy mit akar... Most aztán el fogsz előlem szökni, és holnap, ha az utcán találkozunk, meg se ismersz.

- Mire ez a sok beszéd?

A fiú megragadta a lány vállát, és keményen megrázta.

- Bitang vagy te is, mint a többi.

- Olyan soknak mondta már ezt?

A fiú megrezzent. Tud valamit a lány?

- Gitka... Haljunk meg...

A lány fel akart ugrani, de a fiú nem engedte.

- Eresszen el, mert segítségért kiáltok.

A fiú hörögve mondta:

- Látom én, látom, hogy csak bolondítasz, de nem szeretsz.

- Most mondja? Jó vicc.

- Mondd meg, mire ez az élet... Igaz, neked nem olyan átkozott az életed, mert vannak szüleid, az apád ügyes ember, az tud a mesterségében valamit csinálni, de én még azt sem tehetem, mert én nem tudok ügyvédeknek kárpitozni... A gyár meg zárva van előttem... Hát ha nem jössz, megyek magam.

- Hova?

- Majd meglátom. Valamelyik parton majd csak lelek olyan helyet, ahol nem áll rendőr. Se mentőcsónak.

- Őrült.

- Lehet, hogy az vagyok, de nem én csináltam azzá magamat. Nekem is vannak szüleim, kitaníttattak, inasnak adtak, azt hitték, ember lesz belőlem... Most boldog volnék, ha otthon lennék a falumban, és enném a kukoricakenyeret...

- Borzasztókat beszél. Az Isten majd gondot visel magára is.

- Igen. Csak abban bízok, hogy az Isten adott elég észt ahhoz, hogy végezni tudjak magammal.

- Az Isten nem arra adott észt, hanem arra, hogy a legnagyobb bajban is meglelje a falat kenyeret. A madár is megleli, az embernek is meg kell találni.

- A madárról jobban gondoskodott az Isten, mint az emberről. És ha a madár lehull a fáról, mert megfagyott, akkor nincs olyan szívfájdalma, mint nekem, mert engem csak az öl meg, hogy téged itt kell hagyni.

Hallgattak. A fiú újra s egyre hevesebben ölelte a lányt. Úgy kapaszkodott belé, mint az utolsó szalmaszálba a fuldokló: ez a lány köti őt az élethez.

- Tudsz te szeretni? - kérdezte újra s makacsul. Maga sem tudta, mért ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Mintha ez mentené meg, ez világosítaná meg előtte az élet értelmét.

- Hogy gondolja?

- Szerelem.

- Szerelem - mondta a lány -, minek az a szegény embernek?

- Ugye minek... Céda vagy... Ha nincs benned szerelem, akkor minek adtad ide magad?

- Én nem adtam! - lihegett a lány, és birkózott, hogy kiszabadítsa magát.

- Nem adtad? - vicsorgott a fiú. - Hát mit csináltál?

- Elvettem! - kiáltotta a lány összeszorított foggal.

A fiú annyira meg volt döbbenve, hogy egy kicsit eleresztette a lányt.

- Elvetted? - lihegte. - Elvetted?... Ezért adtál vacsorát, hogy kedvem legyen? Te átkozott!

És torkon kapta a lányt, s nagy erővel tenyerével összeszorította a gégéjét.

A lány fuldoklott s elernyedt, erre a fiú megijedt, és eleresztette.

Újra csak feküdtek, tikkadtan és kétségbeesve.

A fiú némán nézett maga elé, aztán bele a nyomorúság rettenetes erdejébe.

- Igazad van... Vedd el, ami jó... A többit hagyd másnak...

Egészen eleresztette a lányt, és odébb húzódott, mintha félne tőle.

A lány sokáig hallgatott, összeszedte magát, és lassan mondta:

- Megsajnáltam magát.

A fiú megrázkódott, mintha az egész föld megfordult volna alatta. Egy lány megsajnálta. Ki ő, hogy odajutott, hogy egy lány megsajnálja, és ezért kapja meg, amit örömből és boldogságból kellett volna megkapnia.

9.

Ha most egy cigarettája volna, és rágyújthatna, akkor talán megkönnyebbülne. De csak szárazon, égő szájjal kell ülnie a szemétdomb tetején az éjszakában, ahol az elébb az élet legnagyobb vágya és boldogsága teljesült és ment füstbe.

Most már nem volt benne semmi energia. Már mehetett felőle a lány, amerre akart, tudta, hogy soha többet nem fog felé se nézni, rá se gondolni. Be van fejezve köztük minden.

A lány ismeretlen és különös mozdulatot tett. Csikorgó és hersegő hangok hallatszottak a keze alatt. Odanézett, és látta, hogy a száraz gazokat tépegeti. Nem értette, mit csinál.

A lány egyre szorgalmasabban dolgozott. Feltérdelt, és tovább kúszott a gizgazok után. Tépte, gyomlálta a fél méter magas gyomot. Végre kifakadt:

- Mi az?

A lány csendesen, szelíden válaszolt:

- Tűzre.

Megértette. Ez a lány ebben a szörnyű pillanatban is dologra gondol. Dolgozik. Keres. Pénzt ér a száraz gaz, amit kigyomlál. De micsoda pénzt. A filléreknek is csak valami kicsi részét. És mégis valami érték. Haszon.

Dühroham tört ki benne újra. Most, amikor ő nem lát semmi mást maga előtt, amit tennie kell, csak azt, hogy minél hamarabb és minél alaposabban eleméssze magát, ez a lány a reggeli étel készítésére gondol. Gazt lop, a máséból, a mindenkiéből, és tűzrevalóról gondoskodik.

Ismét fellobban benne a vak roham, hogy meg kell ölnie. Ezt kell megölnie, mert ez nem szerelemért teszi ezt, nem ő fogja megenni azt a reggeli ételt, nem neki tépi a gazt, amivel megfőzi a zabálnivalót, és mégis megállott, mert megérezte, hogy nő ez, aki az utolsó pillanatig dolgozik és másokról gondoskodik.

Sértően és piszkálva vágott felé:

- Majd szólok a rendőrnek, majd becsukatlak.

- Tudja, Jani, van itt egy szegény asszony, sok gyermeke van, és annak a világon semmi tüzelője. Inkább maga is fogjon hozzá, szedjen neki egy kis rőzsét. Majd odatesszük az ajtaja elé.

A fiú megborzadt, elszörnyedt.

Ezt el sem tudta volna képzelni, hogy ez is lehetséges. Pedig nem is tudta, hogy ki az, akinek szánta a lány a tűzrevalót... Egy ideig hallgatott, akkor ő is hozzáfogott tépni a parton a kórókat. Vékony, szúrós, tüskés volt a gaz, de az igaz, hogy a tűzre ez is jó. Ez is megég.

- Ahogy mi fogunk égni a pokolban - morogta.

- A pokolban? - mondta a lány. - Már oda nem akarok jutni! - és nevetett.

A nevetése kicsi volt és csilingelő. Még azt is mondta:

- De ha odajutok, ott nem nekem kell szedni a rőzsét, ott már készen vár.

A fiú felugrott, és nekirohant a kórház kerítésének. Nekilátott egy deszkának, és kitörte.

Lábbal rúgta és kézzel marta és hasította.

A lány rémülten nézte, hogy mit csinál, és leste, hogy nem hallják-e meg bentről a recsegést és ropogást. Nem lett semmi baj. Jani szépen felhasogatta a deszkát, és odadobta a lány rőzsecsomójára.

Gitka nevetett.

- Most aztán jöjjön, és vigyük el neki!

Ezzel felnyalábolták és elvitték, s lábujjhegyen letették a Kátainé ajtaja előtt. A lány vigyázott, hogy a rőzse legyen felül s a deszkaféle alul, hogyha reggel valaki arra talál nézni, ne lássa meg a deszkát.

1933

 

ÁRVERÉS A NÁDASON

- Nem jössz ki, főjegyző uram, reggel a Vihartóra?

- Holnap?... Estére disznótor van a mérnöknél.

- Estére hazajövünk. Árverés lesz. Próbaárverés a nádtermésre.

A főjegyző a csibukjának a borostyánszopókáját szívogatta. Az más. Akkor az a napidíjjal jár. Az ellen nem lehet tiltakozni. Estére bőven visszatérnek.

- Hányan jönnek?

- Csak ketten, te leszel a harmadik, főjegyző uram.

- Nem bánom. Reggel álljon elő a kocsi.

- Én mindenről gondoskodom. Lesz lábzsák, melegített tégla.

- Nem kell nekem tégla. Nem vagyok én még olyan vén salabakter.

- Ahogy méltóztatsz gondolni.

Másnap reggel hét órakor sűrű ködben indultak el. A főjegyző még azt mondta magában, hogy kár ezért a napért... Az a pár pengő napidíj nem fizeti ki magát, ha egész nap belesüllyednek a ködbe...

Mogorva volt, míg csak a kocsi ki nem ért a határba. Akkor azonban szél jött.

- Talán feltisztul.

- Egész biztosan, főjegyző uram. Egész biztosan. Szép időnk lesz, meg méltóztatol látni.

Beljebb húzódtak az óriási nagy farkasbundákba. Amint a kocsi továbbfutott, s a lovak gőzölögni kezdtek, a köd, mintha a csordát a gulyások kergetik, csak úgy futott előlük. Szép volt, gomolyogva vonult a pusztán a köd.

Mire kiértek a töltésre, már oly tiszta volt az egész határ, mint a tisztára sepert utcák a kis falvakban. Még kevéssé lombosak a fák; sárga és vörhenyes színek. A víz felett madársereg repül. Nagy fácánkakas lomhán húzza a farkát, ahogy egyik fűzfáról a másikra száll.

A töltés kanyarodva húzódik a tóparton. Szépen rendben van. A vízimérnöknek nincs más dolga. Szabályos távolságokban rőzsehalmok, oly pontosan metszve, mintha ez is cirkalommal lenne megrajzolva. Ez egy veszélyes tó, vizek folynak bele, s tavasszal úgy meg tud áradni, hogy nagyon is rendben kell tartani.

Megérkeztek a szakaszmérnöki őrházba. Már tíz-tizenöt paraszt ácsorog a házikó előtt. Ezek a nádvevők. Görbe, sötét emberkék, nagy csizmákban, örök tanakodással.

A két jó városi ló befutott az udvarra. Kicsit megsüvegelték az urakat, de nem nagyon.

- No, lefagyott a lábad? - kérdezte a főjegyző.

- Nem, kérlek alássan. Az este fagyott, azt hittem, itt a tél...

Lekászolódtak a kocsiból.

- Talán először harapunk valamit.

A kocsis leszedte az ülés alól a kosarakat. A főmérnök már várta őket. Az őr felesége, csinos kis menyecske, vígan kacagott a szemökbe.

- Isten hozta, nagyságos uram.

A főjegyző megcsípte az asszonyka állát, s közönyösen ment be a kis házba. Ott már meg volt terítve. Jó meleg volt. A bundákat előbb csak szétvetették magukon, aztán le is dobták. Ki bírja a fűtött szobában a bundát?

- Nagyvadat nem láttatok?

Az erdőőr bizalmasan tett jelentést. Szarvast láttak tegnap a fűzerdőben. Ez nagy szenzáció volt.

A gazdasági tanácsnok szolgált. Előbb egy-egy pohárka szilvával delektálták magukat, aztán végigbeszélték az utóbbi évek jó lövéseit. Az őr felesége kibontotta a kosarakat, és kirakta a pompás hideg sülteket.

- Hát akkor lássunk munkához, főjegyző uram.

Leültek az asztal mellé. Középen, a főhelyre, a tükör alá, a főjegyző.

- Hány óra? Nem vagyok éhes.

- Á, ha az ember kilép a szabadba, már megjött az étvágya.

Nagyon szép volt a fiatal pulyka. A főjegyző kivette a combot. A fogai még elég jók. Most csináltatta meg, ami hiányzik. Az asszonyoknak nagy rábeszélésbe került, míg rávették. De már kezdi megszokni, s csakugyan, a bal oldalon egyáltalán nem tudott rágni, nem volt ellenfog. Most van. Lassan, csámcsogva evett.

- Egy kis bort rá, főjegyző uram.

Koccintottak. A bor elég jó volt.

- A városi pincéből?

- Igen.

- No, adhatott volna Skultéty jobbat is.

- Skultéty az egy született uzsorás. Úgy spórol, mintha az utolsó hordóval volna.

- Az a jó. A város vagyonával spórolni kell.

Nevettek.

Evés közben jön meg az étvágy. Csudára elfogyott a tál sült. A gazdasági tanácsnok jó adomás ember volt, egész sor adomát hordott fel, amit még nem is hallottak. A mérnök is beletanult már a nevetésbe. A cvikkerje le is esett.

- No, adjátok a puskám - mondta a főjegyző. - Megyek egy kicsit cserkelni... Nagyon szeretek egyedül bolyongani a nádason.

- Jó mulatást, főjegyző uram. Addig mi ezt a kis dolgot itt elintézzük, kérlek alássan.

A főjegyző elment a füzesek felé. A füzes erdő a késő ősz hangulatával várta. A puska a vállán. Egy nyúl futott keresztül előtte, meg sem mozdította a fegyver szíját. Hadd menjen.

Két paraszt jött szembe. Köszöntek. Lassan fogadta.

Nézte az arcukat. Milyen sötétek. Hogy gyűlölködnek. Ezek árverezni jöttek, s előre kétségbe vannak esve, hogy valaki rájuk licitál.

De a nádas csudálatosan szép volt. Evvel nem lehet betelni. Az ember megfiatalodik, ahogy nézi a végtelen, sárguló avart. Néha egy-egy vadmadár repült fel s továbbszállott. Egy kövér szárcsa egy hajtásnyira lomháskodott előtte. Meg se mozdította a puskát a vállán... Nem sürgős... Inkább csak a levegőt szíjta... A szemével a nagy tó szépségét szipákolta. Milyen jó lenne, ha a szarvas véletlenül csak úgy felbukkanna előtte...

Jó nagyokat sétált. Két fácánkakas és hat darab fogoly volt a tarisznyáján, mikor visszatért a mezőőri lakhoz. Ott már csönd volt.

- Hol vannak az urak?

A menyecske nevetett.

- Bent ülnek, főjegyző úr, alássan kérem, a melegen.

A főjegyző megállott. A menyecske is.

- Ejnye, de szép zsákmány - mondta az asszony, aki nagyon tudott az urak nyelvén... A gátőrök választásánál első szempont, hogy milyen a felesége...

A főjegyző felemelte a kezét. Ez, mint valami fejedelmi mozdulat. Az asszonyka várta a folytatását. Meg is kapta. A főjegyző elébb az arcát simogatta meg, akkor letévedt a keze az asszony vállára, a derekára. Kicsit magához ölelte s megtapogatta.

- Ez a jó zsákmány - mondta kedélyesen. - Jó töltött galamb.

Az asszony tudta, mi az illik: serényen kifordult a főjegyző karjából.

- Csak ez csiklandós, nagyságos uram.

S hamisan visszanevetett, csalogatva és ígéretesen.

- Khe, khe, khe - köhögött a főjegyző, s bement a szobába.

Ott megállott, s leemelte a fegyvert és a táskát.

- No, megvolt az árverés?

- Meg, főjegyző uram. Semmiség volt az egész.

- Mennyit árvereztetek?

- Tíz holdat.

- Ez az egész?

- Máskor is kell még jönni, főjegyző uram.

A főjegyző nevetett. A tó négyezer hold. Igaz, víz is van benne. De azért sokszor ki lehet még ide jönni. Sok jó napidíj.

1935

 

CSIBE SZÍNHÁZBAN VOLT

Azt kérdeztem Csibétől szeptemberben: voltál színházban? Azt felelte nyugodtan s értelmesen: nem.

Nagyon meg voltam lepetve. Egy tizenkilenc éves pesti lány, aki még nem volt színházban. Milyen mélyen él a tenger mélységeiben, hogy abba a magas régióba még nem érkezett el, ahova a színházi közönség tartozik. Néztem a kislányt, s azt gondoltam, abban a mélységben egész laposra nyomja a halak formáját a víznyomás.

Több mint három hónapig vártam, melyik színházba s milyen előadásra vigyem a gyereket. Részben nem hittem, hogy nem volt színházban. Néhány súlyos hazugságra is rájöttem, hazugságokra, amire az élet kényszerít. Nem merte bevallani, hogy nem pesti lány. Csak született Pesten, aztán néhány perc múlva már vidékre expediálták. Itt született a Gyulai Pál utca 2. szám alatt, anyakönyvi kivonata szerint. Gyulai Pál szeretett, s jóakaró atyám volt harminchárom év előtt, s szimbolikusnak tekintettem, hogy a kislány a nagy kritikus utcájában s annak is az élén született, a kertes házban, s nagy meglepetés volt, mikor megnéztem a házat a kislánnyal, aki vágyott születési helyét megismerni, s ott találtam a Rókus-kórház nagy, sötét háztömegét.

- Az anyja szemit - mondta Csibe, s egész arca elkámpicsorodott. Felfújta kis száját, s a levegőt kipukkasztotta. - Az anyja szemit - mondta újra -, az anyja szemit.

Ebben minden kritikája megvolt jó anyja felől, aki ott szerepel utoljára az életében, az anyakönyvi kivonatban, ahol név szerint ma is él. A valóságban semmit sem tud róla.

A valóságban a kis Csibét kiadták dajkaságba abba a Pest megyei faluba, ahol egész addig dajkálták és verték, de nem tanították, míg elég nagyra nem gémberedett ahhoz, hogy Budapest emlőire szökjön vissza. Tizenhét éves korában már itt volt köztünk, itt járkált naponta a Belváros kellős közepén, a Cityben, kosárral a karján, s fényes szemecskéi itt botránkoztak a festett arcú rossz nőkön, akik a gazdag főnököket meg szokták szólítani, mert szeme van a Csibének, és mindent észrevesz.

Két év, két és fél év is sok ahhoz, hogy egy kíváncsi, eszes és éhes kislány egyszer se került be egyetlen színházba se. Moziba voltál? Kérdeztem ugyanakkor tőle. Hogyne, mondta fölényesen: Nem élhetek, nem élhetek muzsikaszó nélkül - dúdolta Lányi Viktor dallamát.

Nagyon meg voltam lepve, megütődve s gyanakodva: talán tudja is, ki vagyok. Ki írta ezt a darabot? Mit? Hát a Nemélheteket?... Az nem darab, az mozi... De ki írta? Jávor Pál, felelte.

Ekkora ártatlanság, bámultam, egy darabban.

Szereted a mozit? Szeretem, azt mondta, s elmesélte azonnal a Nemélhetek egész tartalmát, s mingyárt utána a Légyjómindhaláligot is. Pedig már régen voltak ezek a darabok a Simplonban, hónapokkal ezelőtt. Nem szerző az ember, ha meg nem zabál egy ilyen kölyköt, aki így eltalálja, hogy miről kell mesélni.

És színházban nem voltál? Nem. Egyszer se? Nem. Soha, sehol? Az anyja szemit, nem.

Három és fél hónapja készültem rá, hogy valami nagy színházi élménnyel nyitom meg előtte a deszkák csodavilágát. Mert látni kell s látnom kell, hogy látja valaki először a deszkák koporsójában virágzó túlvilági életet.

Végre megjött, mint divinátióra kiáltottam fel: Ezt kell Csibének először látni: Csongor és Tündét. Még a kritikákat is elolvastam, s meglepetve konstatáltam, hogy ezúttal mindenki azt írja, hogy ez a Nemzeti hivatása. És hogy szép és ragyog. Vasárnap estére két darab jegyet szereztem, s előre féltem, mennyire fogok unatkozni Vörösmarty csodálatos szépségű mesejátékán, hacsak Csibe nem ad szórakozást.

Nem mondtam meg neki, hova viszem. Engedtem, hogy szombaton este aranydíjas tánckisasszony legyen belőle. Január 7-én beírattam ugyanis egy lágymányosi előkelő tánciskolába, s február 6-án éjjel táncverseny volt, ahol egy arany-, két ezüst- és három bronzérem volt kitűzve. Pénteken még nagyon nevettem rajta, hogy meg akarja nyerni az aranyérmet. Hét este volt összesen táncban, s odáig annyira nem tudott táncolni, hogy mikor októberben falun járt, nem mert elmenni egy lakodalomba, hogy ő nem fog bámészkodni, nem tud táncolni. Hát, hadd tudjon, ne szégyellje magát. De mikor harmadszor volt táncon, azzal jött, hogy neki azt mondták a tisztek, hogy maga mit beszél, maga nem harmadszor van tánciskolában, hanem talán harmadik kurzuson. A szakaszvezető tisztek.

Ha megnyered az aranyérmet, olyan ajándékot kapsz, amit nem is álmodol, mondtam neki, és láttam, hogy fellángol az egész arca., s valami elszánt lobogás ütött ki rajta.

Másnap reggel, vasárnap délelőtt tizenegykor találkozót adtam neki a Gellérthegy alatt, a hídfőnél. Abszolút pontos volt. De lesütött fővel jött le a villamos kisszakaszos homlokzatáról.

- No, aranyérmes kisasszony, hol van kitűzve az aranyérem?

- Sehol sincs, az anyja szemit, csak harmadik díjat nyertem. De azt se kaptam meg, mert nem volt elég érem, és a fiúk elhappolták, a tanárnő néni azt mondta, hétfőre beszerzi.

Harmadik díjat nyert. Ettől egyszerűen elájultam. Lehetetlen. Tizennyolc pár volt, s ő a harmadik díjat nyerte. Egy harmadik díjat, az mindegy. Igaz, tele van muzsikával, száz meg száz slágerdalt tud, ha egyszer megnéz egy filmet, s abban van egy dal, azt ő kihozza, az az övé. Ilyen kis idegbolond tehetséget nevel a mély proletariátus.

- Hát ma este elviszlek színházba.

Az arca mindig sápadt, a mama rosszul főz, attól nem lehet meghízni, a szobában ugyan most csak hatan alusznak, de kályha nincs a szobában, s a higany nem akar felmászni a nulla fok felett, csak két-három létrafokig. De most lángba borult az arca, s úgy nézett rám, egész zavaros pillantással: ennél nagyobb ajándékot nem lehet elgondolni: Csibe meglátja a színházat belülről.

Azt mondtam neki, este a Simplon Kávéházban találkozunk, pont hat órakor. Menjen csak be, üljön le, és rendeljen habos kávét, s várjon meg. Mikor fél hétkor odaértem a kávéházba - megmondtam neki, hogy lehet, hogy dolgom lesz és kések -, már az utcáról láttam, hogy ott ül Csibe, a forgóajtóval szemben, a ruhatárban, felsőkabátban, sapkával, sállal, mint egy kis cseléd, aki várja a gazdáját.

- Miért nem mentél be?

- Olyan sokan vannak, az anyja szemit. Szégyellek én magamba bemenni, mit gondol, apuka, csupa kifestett nők jönnek ide...

Csakugyan nagyon sokan voltak, tehát egy levegősebb helyre mentem vele, a régi Rémibe, annak a purgatóriuma most sörcsarnok. No, mit eszik egy kis Csibe színház előtt? Kávét vagy halkocsonyát? Természetes, hogy kocsonyázott halat.

De mikor elhozták, a pincér mentegetőzött, hogy még nincs eléggé megfagyva a kocsonya, de azért az jó... Csibe soká s megrendülve nézte a libegő kocsonyát... Rendkívül kényes evő... Mint minden proletár... Itt tudniillik kiderül, hogy a proletár éppen olyan ember, mint a bankár... Valamennyien rossz gyomrúak, és hacsak nem farkaséhség hajtja őket, amikor a lóhúgy is jó a kerékvágásból, azonnal megrémülnek a kövértől vagy akármitől, ami gyanúsnak látszik. Nagyon édes volt, ahogy szegény kis Csibe nem akarta visszautasítani, s alkudozott a gyomrával, hogy beveszi-e.

- Nem muszáj, Csibe, cseréljünk - s elvettem a kocsonyát előle, s átszervíroztam a kávét neki.

De ezzel se volt teljesen kibékülve, mert kávét már eredetileg sem kívánt. Engem azonban más érdekelt.

- Most mondd meg őszintén, sose voltál színházban? Akkor mit képzelsz, milyen belűlről egy színház?

Csibe felnéz: Azt én tudom, egy nagyterem, és tele van padokkal, s azon ülnek az emberek, mint a moziban... Van egy függöny, azt elhúzzák, és bemondják, hogy most ki fog játszani... hát énekelnek és szereposztást, hogy egyiknek van egy szerepe, és azt be kell neki tanulni. Beszélgetnek... Majd megnéznek engem most, tetszik tudni, miért? Hogy ilyen egyszerű vagyok...

Valami gyanús volt nekem, ez a gyerek túl sokat tud arról, mi a színház. Iskolába se láttál előadást? - kérdeztem.

- Én egyszer játszottam - felelt -, gyönyörű szép szerepem volt, a megfagyott gyereket játszottuk le, és szerettek engem, és énekeltem, mert jó hangom volt... Egy kisgyereket felöltöztettek, és lefektették, és le volt takarva, az volt az árva gyermek, aki andalgott, mászkált, én meg dúdoltam: Egy árva gyermek andalgott, szívét bú tölti el... Benne van a könyvbe, most újra meg is tanulom végig, akkor bejön egy kisfiú, és azt mondja nekem, mit énekelsz, Mariska? Ki jár ott künn a temetőn?... Leoltottuk a gyertyát, nézd, itt jár egy kisfiú, akinek az anyja meghalt... Ki az? Már nem tudom, minek mondtuk, de azt tudom, hogy Pista volt. És énekeltünk tovább, és megvártuk, míg a kisfiú megfagy, és akkor behoztuk, és én szavaltam, hogy Feltámadunk, írta Lampért Géza, olyanok voltak benne, hogy hinnünk kell... Félre a panasszal... Még a pap is gratulált nekem, mert irtóztató hosszú volt, irtóztató hosszú vers, tizenöt szakasz is volt benne.

- Hát akkor elmegyünk a színházba.

A ruhatárban már folyton néztem az arcát, de semmi különös: ennél szebb ruhatárakat látni mozikban is.

De mikor bementünk a baloldalon elöl, a földszintre, a kivilágított kupola minden csillagfénye visszaverődött a kis Csibe arcán. Szemmel láthatóan meg volt döbbenve. Felülmúlta a szoba a várakozását.

Nem valami templomi áhítat volt ez benne. Csak a meglepetés, a váratlanság, hogy ekkora a terem. S úgy örültem, hogy tele volt. Ez a Vörösmarty azért száz év múlva is lefőzi a maiakat... Milyen csúnya lenne, ha egy akkora üresség volna körülöttünk, ahogy a klasszikus előadásokon szokott lenni. Baloldal ötödik sorban ültünk le, második és harmadik szék. Csibe körül-körülbámészkodott, de nem is bámészan, nézett. A szeme szúrósan nézett körül, s végre hozzám hajolt: s azt kérdezte, s majd elájultam az örömtől, hogy ilyet tudott kérdezni:

- Apuka, hol fognak itt játszani?

Nem ismerte föl, hogy a vasfüggöny, függöny: azt úgy fogadta el, mint falat. S mikor később még mindig a hátteret keresi, nyilván, hogy hol bújtak meg a színészek, a fal már elkezdett mozogni, ment fölfelé, s eléggé fent volt, mikor ő visszapillantott, s egész elszégyelli magát:

- Már mozog.

Aztán újra csak a színház zsúfolt nézőterét nézi.

- Háromemeletes ez?... Az anyja szemit, milyen meztelen nők vannak ott.

Felnézek, hát roppant komoly páholyközönség. Mit is keresne meztelen hölgyközönség a Csongor és Tündében.

- Hol vannak?

Rám néz:

- A szobrok.

Van benne humor.

Végre gongütés, szétmegy a függöny, s én a hetedik emeletről pottyanok le: egy majdnem modern hivatali helyiség van a színpadon, s a jó Matyán, mint irodaszolga, hogy kerül be a Csongor és Tündébe? A fene egye meg, rájövök, hogy itt tévedés van, nem Vörösmartyt játsszák. Szerencse, hogy a Csibe nem tudja, mi a különbség. Komolyan néz, mint egy öregasszony, kicsit zavaros az expozíció. Végre bejön Bajor Gizi, nagyon elegáns a kis bordó-barna kosztümjében, nagyon kedves a felcsapott szélű kis kalapja és az első mosolya, mikor a virágokat elhelyezi a papírkosárban.

- Ez Bajor Gizi - súgom Csibének.

Kis idő múlva visszasúg:

- Ki az?

Szinte valószínűtlennek látszik... De igenis, vannak a tengernek mélységei, ahova még a legszebb színésznők legédesebb híre sem hatol le. S ebben a mélységben egyre nagyobb tömegek élnek... Minden méter lefelé megszázszorozza a lélekszámot.

Egyszer valami olyat játszanak, ami kellemetlenül hasítja a hátamat: bejön egy nagyon elegánsan öltözött úriasszony, s azt hazudta Bajor Gizinek, hogy ő mosásból és súrolásból tartja fenn magát és a kisfiát, de egy hét óta mintha elvágták volna, semmi kereset sincs, s ma már kenyeret se tudott adni a kisfiának. (Bajor Gizi rögtön kinevezi főlámpaoltogatónak.)

De nézem a Csibét, a szeme elkezd könnyezni, s fel kell emelnie a kezét, hogy letörölje a könnyet, s csak úgy pereg. Már bejött Jávor, s ő már nevet, de a könnye még hull. Ezt úgy mondták azelőtt: ördög veri a feleségét, esik eső és süt a nap.

Borzasztó szerencsétlenség az a daraboknál, hogy a közönség már annyiszor volt színházban. Csibe az igazi közönség: első értékben vesz mindent: a szívével nyílik ki a fény felé.

Felvonás közben azt mondja: Csokor nincs?... aztán:

- Egyszer megnézi apuka, hogy táncolok, majd ha leteszem a vizsgát, május 1. Az ott fenn drágább hely?... az anyja szemit, hát itt nem úgy van, mint a moziban?

A második felvonásban azt említik egy úriasszonyról, hogy egy cseléd se bírja ki nála két hétig - akkor meglöki a karomat.

- Szép az a Bajor Gizi, csak nagyon festett. Jávor Pál még annál is jobban ki van festve. Nekem meg festetlen az arcom. Még fiatal a Bajor Gizi? Biztosan nem szenvedett annyit az életben, mint én... Ő itt fix fizetést kap? Én azt hittem, csak akkor kap fizetést, ha játszanak. Jó élete lehet, jó heverő élet... Mikor dolgozik?... Most is?... Ez munka? Az anyja szemit...

Felvonás végén megkérdem: Megértetted, mi történik?...

- Azt értettem, hogy Bajor Gizi meghódítja Jávor Pált.

A második közben már elfogulatlan. Kritizálja a ruhákat, Rodostó utcai szemmel bírál. Milyen csúnya a zöld blúz a feketéhez... Ilyen áttört ruhát nem vennék fel, még az is meglátszik, hogy el van szakadva fent a kombinéja... Apunak az ilyen tetszik? Nekem nem, minden bűvét, báját mutogatja...

Aztán legnagyobb meglepetésemre azt kérdi:

- Hol van a páholy?

Szóval egy tizenkilenc éves lány éppen olyan naiv, ha először találkozik a dolgokkal, mint az ötéves.

S kérdi:

- A színésznőnek a férje is csak színész?... Nem?... Orvos is el mer venni színésznőt?... Az anyja szemit, nem félti? Hát ez úgy csókolózik, hogy ha kimennek, akkor is folytatják, és megesik a bibi...

Lassan az összes probléma felmerült előtte, ami világteremtése óta hozzá van fűzve ehhez a foglalkozáshoz, de a lényeg csak akkor jön elő, mikor a színház után megvacsorázunk.

- No az anyja szemit - szól, mikor a színházból a szabadba kilépett, kihúzza magát - mán láttam a színházat is. Ilyet én is tudnék: bájosan kihullatni a papírt a hónom alól.

A bécsi szelet közben azt mondja: Édes az a színház, de mindig hallottam, hogy szép, most megláttam... Nagyon el voltam azért csodálkozva, mert nem ilyennek gondoltam, nem gondoltam, hogy ilyen díszes belől...

- Melyik szebb, a színház vagy a mozi?

Gondolkozva felel: A színház játék, a mozi, az igazság.

- Mert nézze, apuka, ez csak olyan illegetés, ez csak fantázia, mert nézze, énnekem van ám szemem, én megfigyeltem, hogy azok a falak csak papírból vannak, és csak rá van festve, de a mozinak el kell menni a városokba és a hegyekbe és mindenfelé, hogy a valóságot lekapják. A színpad azért jobb, mert magyarul jobban beszélnek, meg lehet érteni, de a mozi igazabb... Zavaros olajügyek... az történetesen szép volt, hogy egy anya bemegy, és a gyerekéről beszél, akinek nem tud kenyeret adni, de akinek olyan szép fekete ruhája van, az nem megy be, meg nem is eresztik be ilyen könnyen az embert, de ez nem baj, hanem a többi zavaros, zavaros. Azok a tanácsos urak, kérem, az nem igaz, hogy úgy szaladgáljanak a székért, és magukat minden percben meghazudtolják, elsősorban egy komoly városi tanácsos tiszteletben tartja magát, fantázia, fantázia... Hogy Jávor Pál olyan könnyen ugrik be az ablakon egy úriasszonyhoz, azt ő csak úgy álmodta, zavaros, zavaros. Én jobban hiszek a regényekbe is, mint a színházba, mert egy olyan hosszú könyvet nem lehet és nem szabad így felfújni. Egyszóval, én nem tudom magamat ebbe a háromfilmes kis darabba beleképzelni, fantázia, fantázia. Részben van benne igaz, mert a protekció még a dédunokáját is betenné. A táncba is láttam, hogy aki az első díjat kapta, annak vót a legszebb ruhája, ezüstcipő és arannyal szőtt, de a háta szeplős vót, mintha rühes lett volna, de a bírók közt az egyik bíró nagyon protekciózott neki... És az is igaz, hogy Bajor Gizi jó, ha elmegy a hivatalból, mert nőnek nem kell okosnak lennie, minél butább, annál jobb, mert ha sokat tud, nagyon nyelves, és az urával szemben ő akar okos lenni, főlényesebb, és nem lehet kibírni, de azért csak fantázia ez az egész. Fantáziázni én is tudok, úgy elgondolok valamit, nem bírok elaludni, és olyan hülyeségek jutnak eszembe, hogy csuda.

1937

 

BARBÁROK

1

A kis kutya, a puli fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.

- Mija? - szólt rá a juhász.

A kutya csak még jobban ugatott.

- Városifélék? - kérdezte a juhász.

A kutya egy pillantásig hallgatott.

- Pusztabéli?

A kutya ugatni kezdett.

- Akkor mi bajod?

A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel.

Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.

De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.

Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.

A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.

A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.

Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.

Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.

- Hé.

- Netehé.

A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.

Elkurjantotta magát:

- Iszkite.

Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.

Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.

- Aggyon Isten.

- Fogaggy Isten.

Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi?

De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:

- Szájj le tésis.

Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak.

A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek.

Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.

A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.

Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.

- Hát az asszony - mondta az egyik vendégjuhász.

Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.

A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.

- Itt vót.

- Mikor?

- Van egy hete.

- Mikor gyün megint?

- Majd elgyün.

- Van eleség?

- Van valami.

- Elég lesz két hétre?

- Tíz napra.

- Tíz nap.

Újra hallgattak.

Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.

Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?

Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe vetett lábbal.

A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?

Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből vagy honnan, arra vadásztak.

- Hallod.

- No.

- Van neked egy szíjad?

- Van.

- Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.

- Megvan.

- Aztat kéne eladni.

- Eladni?

- El.

- Nem eladó.

- Nem?

- Nem.

- Mír nem?

- Hát csak nem. Magamnak csináltam.

- Magadnak?

- Magamnak. Meg a fiamnak.

- Meg a fiadnak?

- Annak.

- Kettőtöknek?

- Hát.

Evvel újra tovább ültek.

Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.

- Hát nem adod el?

- Mondtam.

Erre a nagyobbik juhász vette a botját, csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.

- Ez az utolsó szavad?

De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.

Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin.

Az megtántorodott.

- Ezír gyüttetek?

Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.

A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.

- Vedd le az apád szíját - mondta neki a veres ember.

A fiú állott.

- Veszed le rögtön?

A gyerek halálsápadtan és az embereket szemmel tartva, odament az apjához, s annak a derekáról leoldotta a szíjat.

- Add ide.

A gyerek a szíjat felemelte, és nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett, s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.

A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek, s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva.

A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta.

A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.

A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:

- Kaparjatok.

A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.

Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik.

Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót.

- Ott a szíj.

Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.

Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.

- No e megvan - mondta a veres juhász -, akkor ballagjunk.

Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor.

A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.

2

Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.

Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt madzaggal erősen megkötözve és feje be volt kötve vászonkendővel.

A hátán batyu volt, s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.

Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.

De most sehol se látta az embert.

Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.

Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.

Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.

Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.

Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.

Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.

- Jó napot, jóemberek - állított be a tűzhöz.

Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.

- Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.

- Háromszáz birkával.

- Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.

- No üjjön le kend, nénémasszony.

Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva juhászosan pihent.

- Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.

- Ugyan hová ment volna?

- Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.

- Dunántúlra?

- Tizenkét napja vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.

- Neki?

- Neki.

- Fogdmegekkel?

- Törvénnyel.

- Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.

- Hallgató ember volt.

- Hallgató, de azt megmondta.

A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.

- No egyék kend.

- Ettem.

- Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.

De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.

Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.

- Még arra is emlékszek - mondta a veres juhász -, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.

- Az ű vót - mondta az asszony -, szerette aztat a szíjat, mindig derekán viselte.

- Kértem tülle, adja ide, nem adta.

- Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.

- Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.

- Ó, én lelkem, egy uram - riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.

- Akkor mondta, hogy el kell neki menni.

- Mondott-e engem?

- Nem, csak kérdeztem, nem felelt.

- Egy szót se?

- Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.

- Vagy egy hete? Úgy mondta?

- Úgy.

- De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.

- Csak egy hete vóna?

Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.

- Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.

- Hun vótak?

- Ki erre, ki arra.

- Újak?

- Újak, nem újak, nem vótak velem.

- Mégis akkor minek gyütt?

- Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.

- Ű vót - mondta az asszony.

Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.

- Semmi jelt nem hagyott?

- Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.

- Hát akkor...

Felállott.

- A gyerek nem vót vele?

- Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.

- Igen.

- Két komondora is vót, meg egy pulija.

- Úgya, úgy.

- Hát várja meg, talán visszagyün őszre.

- Majd utána mék.

- Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.

- Dunántúlra mondta?

- Dunántúlra.

- Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.

- Csak mindig napszállat felé.

- Majd megkérdezem.

Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit, s elment.

A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek.

Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.

Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.

Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült, s megkérdezte, nem láttak ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.

Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal, s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.

Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:

- Gyere, puli, keressük meg a gazdád nyomát.

Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.

Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat.

Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.

Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.

Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.

- Az uramé, - mondta az asszony - hol vetted puji? - A kutya elvezette.

Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.

Aztán egy kezet kapart ki.

Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak, s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.

A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.

Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.

Reggelre nyájat ért.

- Hun van az a veres juhász, - kérdezte - aki tavaly errefelé legelt?

- Szögödébe - mondták idegen juhászok.

- Ugye.

- Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.

Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.

Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz, s mindent előmondott.

Pandúrok mentek ki, s őt is vitték, szekéren, lovon.

Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról, s vissza Szögedébe.

3

A vizsgálóbiztos vallatott.

Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:

- Hát a Bodri juhász?

A veres ember szeme meg se rezdült.

- Bodri juhász?

- Az, úgy híjták, míg élt.

- Míg élt?

- Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött?

- Nem esmerem, uram.

- Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.

- Lehetséges.

- Esmeri mán?

- Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.

- Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e vagy merre?

- Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra.

- Szállatra, vagy nyugovásra?

- Nyugovásra, gondolom.

- Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.

- Én, uram?

- Fiával egybe.

- Soha, uram.

- Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még azt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?

- Semmit, uram.

- Semmit se tett?

- Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.

- Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne?

A veres juhász megrántotta a szemöldökét.

- Nem mondtam én azt.

- Hallották.

- Azt nem hallotta senki fia.

- Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?

- Ha mondtam, nem azért mondtam.

- Hát miért?

- Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése van.

- Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?

- Igaz.

- De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót vagy juh?

- Inkább birka vót, ha vót.

- Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?

- Ű tudná megmondani.

- Magának hogy mondta?

- Én nem szóltam vele soha.

- Akkor honnan tudja?

- Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót.

- Hallgatott?

- Hát... hallgatott.

- Akkor is hallgatott?

- Mikor?

- Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is meg a fiát is.

- Fia is vót?

- Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.

- Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával.

- Ha nem beszélt vele, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.

- Mit akar tőlem a tekintetes úr?

- Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. Gondolkozzon rajta.

- Nincs mit gondolkozzak.

- Ásót is vittek magukkal?

- Ásót?

- A szamáron.

- Szamáron?

- Mer tiszta munka vót.

- Nem enyém, uram.

- A birkát elhajtották?

- Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.

- Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította.

- Lehetséges. Nem tudok felőle.

- Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?

- Nekem ilyet ne tessék mondani.

- Hajja-e kend?! Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten elébe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?

- Nem tehetek róla.

- Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.

A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval.

- Nem illet, uram.

- Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.

A juhász megingott.

- Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.

- Ami nem enyém, nem vehetem magamra.

- Mars!

A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.

Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni.

A kilincsre akasztva ott lógott a szíj, rézzel kiverve.

A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.

- Tekintetes uram... beismerem...

A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme.

- Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.

Evvel meghajtotta a fejét.

A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.

Két pandúr lépett be.

- Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.

A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.

- Köszönöm alássan.

A bíró utána nézett s eltűnődött:

- Barbárok.

1931

 

CSATA

A két lány reggel óta együtt kapált.

A nehéz dologban már összeszoktak, s feltámadt köztük a munkabarátság. Egészen elfeledték, vagy inkább természetesnek érezték, hogy egyikük nagygazdalány, aki csak szeszélyből kapál, a másik szegény lány, akinek kenyere a kapa.

Végin voltak a rendnek, s már vagy tizedszer értek le az útszélre, ahol legelőször kezdték a munkát.

- Jaj, derekam, jaj, csontom! - kiáltott a nagygazdalány, amint egy percre megállottak pihenni.

Két tenyerét hátratette, úgy nyomogatta vele gerincét, amely megfájdult a hosszas görnyedéstől.

- Meg kell kenni! - nevetett csendesen a másik, s szintén felegyenesedett, mint a fiatal vessző; meg sem látszott rajta, hogy hajlott az imént. Tetszett neki a kényes gyerek, aki már belehal tíz órára egy kis kapálásba.

- Nem jövök én többet káposztát kapálni! - duzzogott Klári, a nagygazdalány. - Úgy kell vigyázni, az ember majd megmered. Ha egy kicsit megmozdítom a kapával, mingyárt kidül!

- Kényes a káposzta, mint a kisasszonyok! - mosolygott csendesen Erzsi.

- Kényes az én derekam!

- Kényes vagy te magad is, mint a káposzta!

Nevettek.

Szekérzörgést hallottak, s egyszerre néztek el jobbra, a falu felé, le a völgyes síkra.

- Vajon ki jön erre? - mondta Klári.

- Pataki Pista - szólt természetesen Erzsi.

- De könnyen megismered!

- Ismerem.

Egyszerre valami került közéjük, Pataki Pista nagyon jár mostanában Klári után. A lánykának el is pirult az arca. Sietett sort fogni, tovább kapálni, hogy a legény itt ne kapja éppen az útfélen.

Egyet-kettőt szisszent, mert most meg attól fájdult meg a dereka, hogy újra hajolni kellett, de már nem volt kedve sem tréfára, sem bizalmasságra.

Dolgoztak.

Sűrű apró gyom verődött fel a káposztasorok közt; még ártalmatlanok voltak, de azért a vékony káposztaszálak gyáván, félve nyúltak fel közülük, s egyikük se mert arra gondolni, hogy szembeszálljon, harcra keljen a buja dudvákkal, a fiatalon is vastag kakastaréjjal, a hamar soklevelű bürökkel, az alattomosan meglapuló, drótszárú porcfűvel meg a többi ismeretlen bennszülött ellenséggel, akik itthon vannak itt a káposztakertben, és mire észrevennék, már mind eleszik az életet a drága kis ültetvények elől, akik kecsesen, ijedten emelik harmatos, kövér levelüket.

Klárika haladt elöl. Ő a gazda, ő az első.

Hiába, nem soká bírta, pihenni kellett. Felegyenesedett hát, s rátámaszkodott a kapára.

- Jaj, teremtőm, de megvénültem - mondta.

- Nem vénülsz te meg soha, Klári.

- Miért?

- Mert már tíz órára fáj a derekad a kapától.

- Hisz annál hamarább!

- Ó, aki nem bír kapálni, nem megy kapálni; pedig aki nem kapál, sose vénül az meg - bölcselkedett Erzsi.

A nagygazdalány nevetett, s úgy rengett-ringott a felsőteste a kapanyélen, mint rózsatő lombja a karón.

Erzsi is felállott. Az ő arca is piros volt, de nem foltos fehérrel tarka, mint az almavirág, mint a Klári arca, hanem egyszínű, árnyatlan, húspiros, olyan volt a karja is, a nyaka is, le a vállon az ingvállba, ameddig a nap süti.

Átvette mind a négy sort, s Klári hagyta, hogy szapora munkájú kapája az ő dolgát is végezze.

A szekér nemsokára itt volt. Erzsi annál buzgóbban dolgozott. Nem akart szóba állni a legénnyel. Úgyis nagyon nem tisztességes dolog, hogy egy ilyen kisgazdalegény, ahelyett hogy keresne magának egy jó dolgos, neki való szegény lányt, nagygazdalány után szalad... Erzsi haragosan húzta össze a szemét, s úgy dolgozott, mint a gép.

És mégis neki kiáltott először Pataki Pisa, mikor itt zörgött csendes rázással a szekere.

- Téged se fogadnálak meg, Erzsók!

Erzsi érezte a megalázást. Csak azért szólt hozzá, mert hozzá szabadon szólhat. Ő csak szegény lány. Fajtája...

Összeszorította a fogát, hogy ne is felelhessen.

- Nem vigyázol a kisasszonyra! - tette hozzá a legény.

- Ó, az ördög vigye el! - nevette el magát a nagygazdalány. - Mért volnék én kisasszony?

- Hásze parapli van a kezedbe!

- Az a! - nevetett a lány, és a nap felé emelte a kapát. - Jobb volna, ha idejönne, osztán árnyékot tartana, míg mi dolgozunk.

- Ó, árnyékon csak heverni jó, nem dolgozni! - szólt bele Erzsi.

- Énnye, pedig mán ugrottam lefele - tréfált a legény.

A két sárga ló továbbvitte a szekeret, s a legény visszafordult az ülésdeszkán, úgy kiabált ide:

- Jaj istenem, teremtőm, hogy rakom fel azt a kis lucernát. Jöhetnél segíteni, Erzsus, látom van érkezésed, Klárit, ezt nem merem híjni!

- Pedig elmennék!

- Jaj, megáld az Isten! Rám fér a segítség, mint a hátamra a bot.

- Majd odaszánom ezt a kapanyelet! Jó?

- Jó bizony!...

Nevetve néztek egymásra, s Erzsiben forrt a méreg. Nagyon-nagyon illetlennek találta ezt a hosszú diskurálást. Látszik, milyen a lány, a nagygazdalány. A dereka elfárad, de a nyelve nem... Kell az? Így kiabálni utána egy legénynek?

Lesütötte a fejét, s vágta, de úgy vágta a földet, ahogy csak lehetett.

Klári még sokáig viháncolt magában, míg csak hallani lehetett a legény fütyülését, aztán fanyalogva ment utána Erzsinek.

- No, eressz engem is... Mán jó van... Bírom mán a kapát!

Elfoglalta az első két sort, s szótlanul haladtak előre.

- Hej, derék legény a!... - szólalt meg egyszerre csendes őszintén Erzsi.

Klári kuncogva nevette el magát.

- Olyan, mint a többi.

- Nem olyan!... Derék legény ez... Kevés van ilyen... Nem iszik, nem pipál! Nem szórja el a pénzt.

Fontoskodva beszélt, mint a szegény asszonyok, akiknek minden nagy dolog, s akik mindig panaszkodnak, ha felveti is őket a bőség.

- Csendes ember - folytatta egyhangú, szürke darálással -, de igen jó dógos. Nem sok kell neki. A múltkori bálon se kőtött ez egy krajcárt se, csak amit muszáj vót. A koronát a belépésnél.

- Hát a muzsikusoknak nem adott?

- Adott négy krajcárt, csak hogy éppen meg ne szólják. Belökte a kalapba. Aki akarta, azt is gondolhatta, hogy tán húsz krajcárt is adott.

A nagygazdalány megütődött. Valamit nem értett. Kevesellte a gavallérságát. Mintha a szegénység szaga csapta volna meg az orrát.

- Jó ember. A feleségéhez is jó lesz. Az anyját is úgy tartja, mint a pohárba. Pedig az egy préda asszony, moslékba önti a paszulylevest, ha megunja enni. A múltkor is mustrálta érte a fia... De ez nem becsüli a maradékot. Az minden másodnap főzni akar.

A nagygazdalány csodálkozott. Olyan lassan kapált, mintha aludna. Erzsi minden vágással ott volt a sarkában. Ő sietett. Beszélt.

- Van is neki. Van egy kis földje. Ötköblös. Az apjárul maradt, avval ű már azt teszi, amit akar. Ha megházasodik, azt ű magával viszi. Jól jár vele valaki.

Újra hallgattak. A nagygazdalány megszólalt:

- Ötköblös! A mi kertünk alja is ötköblös.

De Erzsi nem ügyelt semmire. Folytatta:

- Jól imádkozott az Istennek, akit ez elvesz. De meg is érdemli a jó asszonyt. Dógosat. Amék rendbe tartsa, mosson rá, főzzön neki. Olyat, amék tudja, milyennek kell lenni a derék szegény asszonynak. Se sokat, se keveset... Mert mégis nem kódus. Háza van, fődje van... Meg kell lenni, ami dukál.

Már ezt úgy mondta, hogy kést forgat a másik lány szívébe.

Klári a hangjából érezte meg, s bíborvörös lett az arca a szégyentől, hogy ez a kapás lány felteszi őróla azt, hogy ő hozzá tudna menni ahhoz a legényhez. Izgatott volt, dühös. Ha egy szál káposztát kivágott, észre sem vette, rátaposott.

Erzsi folytatta:

- Hát bolondulnak utána a lányok... mert tud a nyelvükön. Szeret velük tréfálni, de azért meggondolja az, kit vesz el... Más is meggondolhatná, hogy csábítgassa-é azért, hogy olyan igen szép a bajusza.

- Jó lesz a kapa alá nézni! - kiáltott rá Klári.

Erzsi ijedten vette észre, hogy egy szál palántát kiborított. Az elsőt a mai napon. Lehajolt és elültette.

Szótlanul, versenyezve dolgoztak tovább.

A nap égetően meleg kezdett lenni. Klári megállott, és levette piros pettyes fehér réklijét, s ledobta. Ő is ingvállban maradt.

Nemsokára végére értek a sornak. Pihenés nélkül fordultak vissza az új rendben.

A hőség rettenetes, kiállhatatlan volt. A nap így még égetőbben perzselt, szabadon érte a bőrét, kivágott nyakát, le az ingváll alá, keresztül az ingen.

Hirtelen elhatározással otthagyta a kapáját, s visszament a rékliért.

Amint a piros pettyekre pillantott, valami villant fel az agyában.

Hisz az a legény ragyás! Tele van az arca himlőhellyel!

Míg a réklit felöltötte, odafordult Erzsi felé, s azt kiáltotta neki gúnyosan, megvetően:

- Ragyás... Hisz az ragyás!

Erzsi meghökkent. Mintha rémlene neki is, de nem emlékezett reá.

Hiába idézte maga elé az arcát, nem látta rajta. Hanem eszébe jutott, hogy mikor még kisiskolások voltak, éppen mikor az öreg tanítót temették, Pataki Pista nem volt iskolában, mert nagyhimlős volt!... Lehet, hogy ragyás... de csak nagyon kicsit...

- Nem is látszik rajta! - mondta határozottan.

- Nem! - kacagott fel Klári. - Ilyen ragyák vannak rajta!

A mutatóujja első ízét mutatta.

Jóízűen kacagott.

- A mán csak utolsó, ha valaki ragyás! - mondta.

A szava mint az éles kő vágott Erzsi szívéhez.

- Azér jó vón, ugye! - csapott vissza egy mérgezett szót.

Klári felcsattant:

- Mit... Mit képzelnek ezek! Hát azt hiszed, nekem egy ragyás is jó?!

- Jó bizony a szépe! Kiválogatják! Oszt azt hiszik, hogy szegény lányoknak mán a csutkája is jó, meg a törekje!

Klári csípőre tette a kezét. Erzsi is harcra készen nézett farkasszemet a kapa mellől.

Egy percig végig-végigméregették egymást.

Akkor a nagygazdalány megrántotta a vállát.

- A cipőmről se ráznám le a port egy ragyásért... Eriggy csak utána, nem szakasztom le előled.

- Nekem semmi közöm hozzá...

- Látom!

- Hát nem jól látod!

A kapásleány lehajolt, s tovább dolgozott.

A nagygazdalány pedig lesimogatta a ruháját, megrázogatta magát, hogy a szoknyája ráncai jól essenek, a réklije gyűrődései elsimuljanak, s öt ujjal elfésülte a homlokáról a rövid hajakat. Aztán hátat fordított a kapálásnak, s elment a sarki bokorhoz, amelyre le volt dobva a vasalt sárga kendője, azt felkötötte, gondosan, csinosan.

Észre sem vette, hogy amerre járt, mindenütt utat vágott kis cipője a megkapált szegény palánták közt.

Mikorra elkészült, hogy hazamenjen, Pataki Pista már megint itt volt a lucernás szekérrel. Megállította a lovakat, úgy tett, mintha valami baj volna.

- Hova, hova, Klárika?

- Két szemem után.

- Jobb a négy szem után. Űjj fel na...

Klári kényesen fordította el a fejét. A legény újra biztatta.

- Jobb lesz itt a lucernába. Akár a hintó, akár ez. No, Kláriska!

Klári megvetően, gyűlölködve nézett az arcába.

A szeme beszélt a szája helyett.

- Menjen a fajtája közé. Négykrajcáros gavallér... Ott az a jány! Intsen neki. A nem bánja, ha rücskös is!... Azért annak maga a legszebb!

Elbillent, hogy csak úgy röpült a szoknyája, és szaporán átment a lovak előtt az út túlsó felére, s nemsokára letért a gyalogösvényre, keresztül a búza közt.

A legény meg csak nézett, nézett, utánanézett a gőgös kis pávának, aki éles késsel metszette ketté minden reménységét.

Utánanézett, hogy kavarodik bele a kék szoknya a zöld búzába, hogy virít ki a fényes sárga kendő csillogva a napfényen, s hogy távozik, hogy eltűnik, mint hajnali álom, amely olyan nagyon szép s olyan könnyen elillanó...

Végre visszanézett a káposztaföldre.

Erzsi akármilyen lassan dolgozott is, ekkorára már egészen közelre ért.

A legény gubbasztva ült a szekérben, s hosszan nézte el a fürgén, ügyesen dolgozó leányt, az egészséges, izmos testet... Addig nézte, addig nézte, míg végre ott állott előtte. Az útnál. S felegyenesedett.

- Erzsi te...

A lánynak lángvörös volt az arca, de a karja is, a nyaka is... Meleg van. S a szeme könnyes volt.

- Hová ment ez?

- Hová! - rántotta meg a vállát a lány. - Hát tisztult a gazbul. Mintha ez a káposzta, ni, csak kihúzná a lábát, osztán elmenne a hazájába, mert itt nem jó a dudva közt.

A legény nemigen értette. De azért ott felejtette a szemét a lányon, akit olyan jól ismert, hiszen mindig együtt élnek, mióta élnek, csak éppen az nem jutott eddig eszébe, hogy...

A lány hirtelen felpillantott, s élesen, kíváncsian nézett a legény arcába. Kutatva futott végig az arca színén egypárszor, aztán mosolyogva sütötte le újra a tekintetét.

A legény kitalálta, hogy ez most megnézte: csakugyan ragyás-e? Elvörösödött, mélyről jövő hőségtől, amely kitüzesítette barna arcszínét.

- De te azért tűröd a ragyást?... - mondta csendesen.

A lány csiklandósan felkacagott. Fojtva, befelé. A nevetés megrázta az egész testét, s a melle rezgett. Keményen, a kemény ingben.

A legény is nevetett. A fogai fehéren villogtak ki, mint a farkasé. Harapósan.

- Na megállj... te rigó!... Hász én nem tudtam... Honnan tudtam vóna, hogy te... szereted a ragyást!

A lány hangosan felkacagott, s az arcán lecsordult egy könnycsepp.

Elfordult, el akart menni, de azért ott maradt. Állva, háttal, lehajtott fejjel.

A legény szívvel, örömmel, tűzzel, hallgatva nézett a lányra, a derék asszonynak érett teremtésre, s megszólalt:

- De most mán tudom... Hallod... Tudom mán, ne búsujj!

A lány elszaladt. Végig, végig a káposztáson. Ott kapta fel valahol a Klári otthagyott kapáját. Azzal kezdett új rendbe a túlvégen.

A legény utána nézett. Nevetett rajta, hogy a lány egyszer sem pillantott többet vissza.

- Tudom én azér! - billentett az ujjával. - Szaladhatsz mán.

És igen-igen jó kedvvel rántotta meg a gyeplőt.

Mikor messze elment, mikor már régen nem hallotta semmi neszét a szekérzörgésnek, akkor Erzsi felállott, felegyenesedett, és nagy lélegzettel, győztesen, diadalmasan nézett végig a csatatéren.

És könnyes szemmel bámult arra, amerre elment a ragyás...

Aztán tovább kapált.

S a kényes, vékony úri palánták vidáman maradtak el mögötte hosszú sorral, hogy megszabadultak az erőszakos, erős vetélytársaktól, akik elszíjták előlük az életet. És a karcsú kis testek úgy emelték fel a leveleket, mintha napernyőt tartanának a nap ellen.

1911

 

HÉT KRAJCÁR

Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

- Elbújtak.

- Micsodák?

- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot.

- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák.

Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt, s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

- Pszt! - ijesztett rám az anyám. - Csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul...

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjamat, mintha a sparherthez ért volna.

- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt.

Pénz bácsi, gyere ki,
Ég a házad ideki...

Azzal felfordítottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az oldalamat.

- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.

- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó, ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

- Megállj csak - szólt hirtelen -, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni.

- Megvan - kiáltotta -, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám.

- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.

És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy, siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.

- Egy krajcár? - kérdezte.

- Hát.

- Adok én.

- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

- Na, hála légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajam sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

1908

 

SZEGÉNY EMBEREK

Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén.

Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált, s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában hiábavaló beszédével.

Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt, húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.

- Má mondtam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát - szólt az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette, s megint megállott, az ásó nyelére támaszkodva. - Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.

- Nem fagy ki? - szólt tűnődve a fiatal.

- Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van. Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarva, akkor nem árthat neki a fagy... Pedig most az is drága, a fokhajma.

A fiatalember, mintha ráléptek volna, összerándult.

- Minden drága - mondta sötéten, s az ásóját emelte.

- Minden nagyon drága - bólintott az öreg. - Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár; e még nem vón drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak éppen minálunk nem. De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a szentekkel esszeházasítja, annak ű ellássa majd a baját.

Megcsóválta a fejét, s kicsit nevetett.

- Pedig a mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel esszeházasíttya.

A fiatalember most keményen a szemébe nézett az öregnek, s mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:

- Látja, István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya... Én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.

- Meghiszem.

- Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.

- Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Aszongyák. Mer én bion nem vettem.

A fiatalember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembenézett vele.

- Mit evett fröstökre?

- Hát igen jó paprikát vettem én a múltkor a szerbtűl, Kovács Jánostul, merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb... Tizenkét darabot adott tíz krajcárért. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.

A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.

- Ebédre meg igen jó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek.

- Lisztje van?

- Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszáj nekik őrlési engedélyt adni. Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.

- Zsírja van?

- Avvan, hála istennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, van még vagy két liter.

- Csizmája van?

- Hát ammán nemigen van. Ezt a bakancsot vettem. Ki győzne most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakancsra szert tehettem.

Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.

- Huszonnyóc napom van, szabadság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet harminc krajcárér, vett egy negyed kiló szalonnát két forint ötven krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tízér, maratt tíz krajcár... Mi az huszonnyóc nap...

- Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám - szólt a vén.

- Nekem semmim sincs télire... Három gyerekem van... - mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki a szó.

- Gyerekek!... Bolondság! - mondta az öreg. - Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eriggy lopni!... Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon...

Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre, s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.

- Dógozzunk mán! - mondta morogva.

- A nem kíméli az embert - fordult az öreg is az ásóra, s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. - A gyerek. Az bőg, ha éhes... Avval is csak hasítja az ember szivit...

Az ásó belemélyedt a földbe. Öt-hat nyomot vetett fel, már megint nem bírta szó nélkül.

- A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhöz való ásó. Avval nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz fődhö. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túl hosszú, könnyen megy a fődbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.

A fiatalember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csínján kell vele bánni, mert hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szijjas fődbe.

S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a bal sarokba a sifón. A sifónból vett ki pénzt a gazdasszony. Azt a sifónt egy szeggel ki lehet feszíteni, s annyi pénz van benne, ezrek!...

- Hát sturmba vótál-é? - kérdezte az öreg.

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.

- Sturmba. Ugyi sokszor.

Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.

- Fene lakodalom lehet - nevetett kicsit az öreg, s megcsóválta a fejét. - Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára... Kit öltél meg először?... Embert...

A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.

- Nem embert - mondta fejét megcsóválva csendesen. - Lyányt... Fiatal lyányt először...

- Lyányt - mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó.

- Mikor Sabácba vótunk - mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatalember, s a katonasapka alá felhúzta tűnődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. - Kilőttek egy házbul, az ablakon... Hármat lőttek; az egyik golyó úgy mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, így-e el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a bal pofáján, de olyan bitang szerencséje volt, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik hat bakával menjen be, s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyereket is.

Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén, s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik... Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni... Megállott, hogy abbahagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon... De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét... s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet.

- Akkor bementünk a házba. Olyan kicsit emeletes vót a ház. Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Ők odale mit csináltak, nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden... ott vót egy asztal, körül székek, az asztal meg vót terítve, étel, ebéd vót... mert éppen úgy vót, hogy dél vót, ott ültek...

- Ha.

- Igen. Ebédültek... De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, "zofort" aszongya... Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek... Az ablak be vót zárva... nem ők lüttek... Aztán megfogtuk a palláson, egy lyány vót ott, olyan szolgállólyány, az puffogtatott a pallásrul... Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz... mikor úgy jöttünk doppelrájba, az utcán. Kellett neki háromszor lűni...

- Osztán tik?

- Mi? - kérdezte a fiatalember, mintha álomból ébredne.

Az öreg rábámult.

- Osztán tik mindenkit levágtatok?

- Csak úgy, szuronyhegyivel... - morogta a katona.

- Osztán lyány vót az első?...

- Mi?

- Aszontad, hogy az első lyány vót...

De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt, s mintha valahova távolba figyelt volna.

- Nagylyány, vagy kislyány?...

- Várjék csak - szólott a fiatalember hirtelen -, hazalépek egy kicsit, mert elfelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda kócsa...

Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.

- Most ütötte a tízet a toromba.

Ő maga is csak akkor vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt vót...

Az öreg megcsóválta a fejét, s utánanézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.

- Mit beszél ez? - mondta magában félhangon. - Hogy mán tíz óra.

Kivette a nikkelóráját a zsebéből, s jól megnézte.

Kilenc óra volt rajta, három perccel múlt el kilenc óra.

A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom felé.

Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munka közben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett... Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor a kerítésen kinézett egy nagy bajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szíve, mintha nagy kalapács lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félreverik a harangot.

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy, tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, s annak a fenekén a patak rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.

Körülpillantott, nem látja-e senki.

Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csúnya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban!... Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni; szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre. Mi is ez az élet... Ez az igazi, dolgozni! Ésszel megkerülni az ellenséget, s hátába támadni... Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!... Nincs most se törvény, se igazság! Csak erő, meg ész. Aki bírja, marja. Ilyen parton se tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas, osztán két kilométer szélességbe, fél kilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást... osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz síkságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek...

Míg a gödör szélén, akár az éhfarkas, ott leselkedett pár pillanatig, s zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.

Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár paranccsal, se a Fähnrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta, kutya, szorítsd... s hideg verejték volt a homlokán.

Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt heverésből, s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt, s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszúródott a csuklójába, az ingen keresztül.

- Azt a mérges istenit! - mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet, s kimászott az árokból.

Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.

- No megájj! - mormogta magában, s nem tudta, kire és mért fenekedik.

Nehéz, nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés, s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt, s a szívébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár...

Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység kommandíroz... Az arcához nyúlt kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszáj?

Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárul "délig megadom".

Délig megadom!... Délig megadom... - forrt benne, mint mikor jobbról-balról gránát csapkod le, s rettenetes tölcséreket szaggat a fekete volhyniai földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak, és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat... Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat, s szájról szájra járt: "Nem lehet tovább... forverc!"

Most is úgy rohant be előreszegezett fejjel a tűzbe.

Egy pillanat múlva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre!... S bent állott a konyha sötétjében.

Csak úgy zihált a melle... Csak a fegyvere volna itt vele.

Fújt a tüdejéből a forró gőz, s a karja a vasvilla után nyúlt, ami az ajtó mellett volt odatámasztva.

Most mi lesz.

A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a kemence... cserépfazekak... s vasvilla a kezében. Ezek a Vargáék is szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet meg a bornyút, most vannak az ezrek...

- Mija? - kiáltott bentről egy gyereklány.

A katonának kinyílt a szája, s megállott a vére.

- Itthon vannak - motyogta.

Sápadt lett a fekete arca, s visszább torpadt.

Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját, s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett.

Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya...

- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.

- Neem.

- Hát.

- Elmentek reggel.

- El?

- Egen, a vásárba. Hásze maga látta.

A katonának tágra nyílt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett, s folytatta a szeme a villámlást, mintha már joga volna felülkerekedni...

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekesen ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szívére, s várt. Várta a parancsot...

Meredten s fakón vadult rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztülszúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába, s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért!... Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...

Kirántotta a vasat, s a gyerek, mint egy kis tömlő, bukott el a sötétes szobában.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad, meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra se vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

- Hol a kócs? - mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.

- Nem tudom - nyöszörgött a lány, s a foga zörgött.

- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

- Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki, s előrement. Gyorsan kihúzta a sifon fiókját, s kétségbeesve kotorászott benne.

- Hamar!

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.

- Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját, s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét, s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát kettémetszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

- A fene egyen meg benneteket - egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.

Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.

A katona odanézett, s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír.

- No, ne haragudj. Kis zsivány - mondta neki -, csak a kezemet hadd törüljem meg.

De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte ijedséggel futott hozzá, fogta a cuclit, s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott.

- Véres lett egy kicsit, - mondotta a katona, s csendesen mosolygott. - Nem baj, sose tudod, mitől hízol - szólott szelíden. - Hát mikor én három napig olaszt ettem...

Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársakat rakták maguk elé fedezéknek, s amikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkéét.

Most megtörülte újra a kezét, s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára...

A zsivány, a betyár kölyök... - mondogatta magában.

Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de ezt előbb ki kellett cibálni a testből, s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka alá s az egészet kiemelte.

Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.

Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.

Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és rendesen.

Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.

Azt elvitték a vásárra - mondta magában, s mérges lett saját magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy "hallom az ágyúzást..." mert csakugyan hallotta... S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni... Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból híjnak hozzá egy pesztonkát... úgy gondolta, inkább űket adják oda valakihez... Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se... meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.

- Egész meg van már rothadva az eszem - mondta -, a kefe vigye el...

Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte, s megszámlálta. Papír- és ezüstpénz volt, összesen száznegyvenöt forint meg valami krajcárok.

- Nem sok - mondta, s két tízest a lajbija zsebébe dugott. - Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember... Háborúban adósságot kérni.

Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát is, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.

A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták, s a kabátja külső zsebébe tette.

Ezzel be volt fejezve a dolga, s most megállott némán, és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé.

Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.

- Ilyen kutya világ ez a mai - mondta, aztán nagyot sóhajtott. - Hát mikor a cigányszigeten bementünk... a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát... Rottmann hadnagynak a nyakát keresztüllőtték, a kezét rászorította a sebre, s az ujja közt csak úgy húgyozott a vér, meg a száján... csakúgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztülharapták...

A bölcsőbe megmozdult a piciny... erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból... Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi...

Szétnézett, nincs-e valami tennivaló... Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra... Ne feküdjenek ott szegények... de hirtelen összeborzongott, s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni...

Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztüllépik a gyereket, nem nő meg... Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba.

Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van, s amint a száját kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást... Ki csak innen, még meglátják... Mintha fonákul volna valami... Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig...

Gyorsan elkushadt a ház mögé, s mélyen lehajtott felsőtesttel vetette be magát a sűrűbe. Az árkon olyan gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a setét úton visszament a templom felé.

Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott:

- Hé, öcsém.

Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált.

- No. Gyere ásni má. Má kerestek.

- Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mert avval nem lehet ásni.

- Hun veszel?

- Átmegyek a vásárba... István bácsi... hány óra is vót, míg dógoztam... Tíz, ugye?

Az öreg nevetett.

A katona nem merte firtatni a kérdést:

- Hallottam, mikor ütött...

Avval továbbment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet.

A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az úrhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.

- Meghoztam, amit tudtam, tekintetes úr - mondta a szikár kis öregnek.

- Jól van.

- Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.

Az öreg elvette a pénzt.

- Jól van. Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most meg mán van.

A katona sötéten nézett az öreg, kopott úrra, aki cinikusan járt, s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégiscsak sajnálja a szegény embereket.

- Maguk, barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. - S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. - Mint a huszár a kozáknak... - fecsegett tovább, s egy háborús anekdota jutott eszébe. - Magával nem történt valami ilyen história?

A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét:

- A kórágyon feküdt két sebesült baka, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi az, amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztók azok a kozákok? Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? A fejükön olyan nagy medvebőr kucsma, s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?

A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolásgyerek, nehezen lélegzett, s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öregúr ugrálását nézte, és oktató, leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert éppen műtrágyaoldatot csinált, s a munkát hagyta abba a katona kedvéért, fás hangján tovább mondta az adomát.

- Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod, testvér, így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt) vagy ezer darab muszka, hát e kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat... Na... Hogyhogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na, most meg fogja tudni a fortélyukat!... Hát tudod, azt mondja az orosz földön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki -, akkor a kozák elcsendesedik!

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! - teszi hozzá.

- Azér mondom, barátom, hogy: ez a magyar ember!... Ilyen huncut kutyavér van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy hű, az borzasztó, amilyen a kozák! Nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad... Így mondaná el egy tót vagy olá vagy egy sváb... A magyar? A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a fortélyukat!... Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha... Azt meghiszem, az ebatta, akkor elcsendesedik... No jól van, kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen... soha adósságot! Soha... Minden bűnnek az a melegágya: az adósság... Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! Csak adósság ne legyen...

- Hát, Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyűlt vóna az az adósság...

- Jó, jó, jó van na, jó, jó... csak azért mondom - motyogta kicsit megsértődve az öregúr, hogy nem tekintetes úrnak szólította, s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve nekilátott a munkájának.

A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért... hogy ennek visszaadjon húsz forintot...

Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.

S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?... Ennek annyi a pénze, hogy ez soha, míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot... akkor mire neki... akkor mér követeli annyira? Hogy még a húsából is kész volna kivágni... mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig... Hogy éljen meg három gyerekkel? Míg ő oda harcol... meg kórházakban fekszik, meg újra oda harcol...

A katonasapkáját a fejébe húzza, s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él... Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni... Ez a haszna, ez a vége...

Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérház volt az; putriféle.

- Hát te minek jöttél haza? - kérdezte csodálkozva az asszony.

Az ember megállott, és csöndesen nézett rá...

- Ne beszélj sokat, hanem gyere.

- Hová?

- Majd megtudod - s elfordította a fejét, úgy mondta -, a vásárba...

- A vásárba?

- Oda.

Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.

- Mit akarsz venni? - kérdezte s utánament.

- Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni. Nem való az az ásó ilyen kemény fődbe - mormogta -, homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe nem...

Az asszony nem szólt, gondolta, valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restellte is magát, mert eladta az ura új ásóját húsz krajcárér.

A legnagyobb gyerek beszaladt, s az apja térde közé futott.

- Édesapám.

- No fiam - s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.

De a kisfiúnak kerekre nyílt a szeme.

- Mi van a kezén? - kérdezte.

- Mi?

- Piros.

- Piros?

- Megvágta? - szólt a gyerek.

Az asszony is odanézett.

- Nem én vágtam meg, fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.

- Én? - s a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.

Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét.

- Várjál, bekötöm.

A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta, s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét.

Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét bírálni; elfogadta, hogy annak úgy kell lenni.

Egy perc múlva már otthagyta az apját, s újra kiszaladt.

Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, most jutott eszébe.

Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.

Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomorúan nézte.

- Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.

Az asszony még lejjebb hajtotta a fejét.

- Kérte a pénzt? - mondta gyorsan.

- Kérte.

- Mit mondtál?

- Hogy délig megadom.

Az asszony ijedten nézett fel.

- Délig?

- Délig.

- Mingyán dél...

- Mán megadtam.

A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt, és valami rettentő feszültség.

- Megadtad! - mondta az asszony elfulladva.

- Meg - szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében, és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!... Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött...

- Nem az egészet - mondta később, s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. - Csak húsz forintot.

- Húsz forintot - ismételte az asszony.

- Húszat.

- Hol vetted?

- Hát... Vargáéktul.

Az asszony gondolkodva nézett rá.

- Vargáék - mondta csodálkozva, sőt titkos ijedséggel. - Azok elmentek a vásárra.

Az ember intett, s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony... Szerette a feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen a koporsó mellett; mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgokon...

- Akkor hogy adtak neked pénzt?

Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.

- Hallod: kiraboltam űket.

Az asszony nem szólott: úgy maradt, ahogy volt, s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.

- Mikor tegnap ott voltam a napszámér... előttem vették ki a pénzt a sifonbul... mán akkor gondoltam... az éccaka is azt gondoltam...

Az asszony szeme fölvilágított: megértette, mi baja volt az urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen... ha a gyerek fölébred, észre se veszi...

- De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni... csak hogy lehetne... Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy az adósság így-úgy... akkor mán tudtam, hogy meglesz...

Az asszony sóhajtott, nehezet, kínosat.

- Hanem otthun hagyták a gyerekeket... Meg a Szabó András lyányát velük, hogy játsszon velük...

Az asszony csak nézett, nézett, s a szája lassan kinyílt.

Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:

- Azokat muszáj vót... megölni.

Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.

- Te errül senkinek se szólj; a szegénység vitt rá - szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével.

Avval felállott.

- Hozzál vizet - mondta kevés tűnődés után -, véres vagyok.

Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.

Akkor ő levette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levette.

- Mosd ki - mondta az asszonynak, mikor az bejött.

Az asszony fogta az inget, s a ládából a másikat vette elő, de az inget egy pillanatra sem tette le.

Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát.

Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.

Aztán hozzáfogott s mosta az inget.

Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát.

A fésűt a hajába vájta, s a tükörbe nézegette magát.

Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing - mondta magában -, de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös...

Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte, hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva, s szégyellte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt...

Az ajtóba állott, s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az ujját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.

- Meglesz mán? - szólott - Mert én délután még dógozni megyek.

Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiterítette a kis kamarában.

A gyerekei után kiáltott.

- Jóska, gyertek csak.

A kisfiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet, s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csípős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált az első éjszaka, mikor hazajött.

- Vigyázz, baj ne legyen - szólt az anya. - Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba.

- Mit hoz?

Az apa elmosolyodott:

- Mízeskalácsot - mondta. - Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!

Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.

- Másnál is van olyan pici - mondta kerülő szóval -, kis gyámoltalan pondró...

Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.

Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elöl az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát.

Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre, s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra pityeredett arccal szaporázza a lépést utána.

Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.

Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a kanyargó országutat, az ember egyszer megállott.

- Nézd csak, nézd csak.

Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.

- Így van szembe velünk a muszi frontja - szólt az ember.

Kinyújtotta a karját, s végigmutatott a folyó túlsó partján.

- Ott a falu, csakúgy, mint itt... Templom van a közepin... Csak ott jobban látszik a domb odaát... Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz partja drót nélkül... Hindernisz... milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény fődbe.

Az asszony kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van, még ilyen beszédesnek nem látta.

- Szép az - mondta az ember csillogó arccal -, ahogy ez a tőtés megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva; árok... Csak épp annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fődeken. Vigyázz...

Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.

- Gyere le onnan - kiáltott rá az ura -, gyere le rögtön, az istent beléd... mer leváglak...

Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.

A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.

- Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék... Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a... Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is, míg végigmegy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban...

- Minek híjtál ide a sárba - mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha kipattanni az urára, nem volt vele tisztában, hogy józan-e.

A katona nevetett.

- Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyúszót... Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna... Tudja isten: csak úgy láttam...

Átnézett a töltésen a túlsó partra.

- Mán úgy megszokja az ember az ilyet... Mer szigorújan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd színén, mert leszedik az embert! De ha megyünk a vízért, mer négyezer-ötszáz lépésre kell vízér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyúval lőjjön... Meg szamár is, nem tudja eltalálni... Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges istenit, most!... akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül... Pedig hát mindegy... eccer úgyis meg kell halni...

Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta... hogy fél... Fél már szegény...

- Látod te - mondta a katona, és sokáig nézte a vízpartot... - Ha itt vóna most a hátunk megett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!... aztán megindulna fenn a gránát... sziiij... hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru... ssiiiijju... akkor le: ropp!... s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy kétaraszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent, amit tanál... Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet. Barátom: az az igazi világ... No mennyünk fel innen, mer átázik a cipőd.

Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan figyelmesen, mint egy kisgyereket.

Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.

Teremtő isten, ez az ember nem tiszta...

Lehajtotta a fejét, és a szemében lassan könnyek gyűltek... Siratta a régi urát.

Sokáig mentek, ballagtak a vízparton a töltés peremén.

- Hallod! - fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.

Ez rettenve nézett rá: már megint?

De az ember szelíden nézett reá:

- Hallod!... - szólott, s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. - Hallod!... milyen ez a világ... úgy van köztünk a víz, mint itt... Ilyenformán is... De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvelik, egykézre kell dógozzanak... aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni...

Sokáig nézett mély sugárzással az asszony szemébe...

- Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak, mégse múlnak el... De aki a másik parton van, azt mind le kell lűni... geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni... érted ezt te...

Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe... Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna, se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt... ez az ember... azelőtt... s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle... nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága emberének; hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe... szegény, miket kellett neki abba a háborúba szenvednie, hogy odáig jutott...

S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott, s úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni... nem lesz jó vége...

A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát látta...

- Pedig hallod - mondta eltűnődve -, én azt mondom neked: nem a muszka van a másik parton... hanem a másik parton vannak a gazdagok... Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek... mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van... rongyos ruhája, nincsen enni való kenyere... csak sok gyereke, pedig az a gyerek nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya, ereggy lopni... csak sír: avval is fájdítva a szülei szívét...

Az asszony nézte, elcsorduló fájdalommal, nézte a szegény vergődő emberének a szemét.

- Minek mondod ezt - kérdezte lecsorduló könnyel.

A katona előrehajlott.

- A másik parton van a tiszti menázs... ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, ódalas, sonka... Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mert ott jó danolni... ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, mert krajcárt adnak a kódusnak.

Mintha megszűnt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte, s egyre jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.

A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához, s azt egy parányit lejjebb igazította a szemére.

- Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni...

Átalintett a másik partra, s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, malíciával.

- A gránát nem nézte... sok úrfi elpotyogott... el ám... Harmadikán este masíroztunk el Koltovból, reggel három óra tájban értünk egy erdőbe, Lukovicéből mentünk; osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tegnap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a kompanikommendáns. Na... mind, mind vége lett az uraknak... én meg itt vagyok...

Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott:

- Ott mindegy... honnan gyütt... a túlsó partrul vagy az errülső partrul... ha mán ott van, a gránát nemigen válogattya... - Hirtelen mély fájdalommal kiáltott: - De hogy itten még azután se mindegy... azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére... Se liszt... se zsír... se lencse... semmi isten fenéje... Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni... hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret, ha minden gyermekem éhen döglik is...

Elfordult, s a szeme síróra húzódott...

Az asszony mélyeket sopántva lélegzett. Már látta, elveszett ember...

De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de ment előre...

Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig.

Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, olyan idegenül...

Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt... Falusi asszonyok, hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt, és gombolyagba összenyomott túró... Nem főzött a gyerekeinek túrós galuskát, amióta az ura odavan, csak kétszer... Odapillantott az emberre: vajon észreveszi-e.

De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezítláb vannak... s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott... jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón lehetett vóna szerezni... De az ember csak ment, lépegetett előre, idehajtott fővel, ment előre tovább... Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem... neki csak három tyúkocskája van... egyik tojik, szegény mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe...

Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől... Lám, ott áll a vasas zsidó sátora előtt...

Utánaballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott.

- Mi az ára? - kérdezte.

- Forint negyven.

- Sok.

- Tegye le.

Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj, azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.

Nem, csak a zsebébe nyúlt, s odaadott három koronát.

Visszakapott egy hatost.

Azt odaadta az asszonynak.

- Ne... vegyél a gyerekeidnek mézest...

Az asszony azt hitte, meghal... Mézest... egy hatosért...

Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni... Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel... Osztán vegyen egy hatosért mézest...

Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, felszíjta az orrát, s mézeskalácsost keresett... Soká nézegette az apró mézes mogyorót... be hitvány... kukoricaliszttel van csinálva... be sovány... méz nélkül, és jóisten, be drága...

Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza... Mézessel a vásárból... egy hatos ára mézes...

Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, megindult gyorsan hazafelé az úton.

Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment, ment megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.

Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.

Egyszer megállt.

Megfogta az asszony karját s hozzáhajolt.

- Köztünk van a víz... - mondta.

Az asszony nem értette.

- Nem értjük meg egymást soha, mert köztünk van a víz...

- Ejh! - rántotta meg a vállát az asszony.

Most már unta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol...

- Így nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz... mondta az ember. - Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk... meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat... a szemüket, csak épp hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket... enni adunk nekik... amit mink eszünk... csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz...

Hirtelen a zsebébe nyúlt s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig, s nézte... egy gombolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az asszony.

Akkor kinyújtotta a karját, s messze bevetette a vízbe...

Az asszony éles szemmel meredt rá.

Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.

- Ajjaj - sóhajtott, s azt gondolta: Ezér érdemes volt?... Hát érdemes volt ezér?...

Aztán megindultak. Lassabban, mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.

Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyűlölték volna egymást.

Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mind a kettőjükbe, hogy arról beszélnek.

Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.

- Hallják a gyereksírást - folytatta aztán -, csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír... átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva... A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.

- Borzasztó, borzasztó - tördelték az asszonyok a kezüket...

- Borzasztó - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi -, borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vajákoló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni... ezek igazán nem tudják, mi a háború...

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:

- Hová szaladsz mán no...

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

- Én is úgy hagytam a három kicsit - mondta aztán vissza elfúlt szóval.

Az ember hirtelen megállott, megtorpant.

A három kicsit... az ő három gyermekét...

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat... Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én itt vagyok...

Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé.

A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén.

Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.

A gyerekei ott állottak a ház előtt, s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta őket.

Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.

Két csendőr állott meg a kapuban.

Az egyik leemelte a fegyverét, s lövésre készen tartotta.

Neki a szeme se hunyorított.

A csendőrök rászegzett szemmel jöttek az udvarra.

- Járt maga a Varga-házba mámma? - kérdezte a fekete, az őrmester.

- A Varga-házba? - szólott a katona nyugodtan.

- Mégpedig ma.

- Éppen ma?

- Éppen ma.

- Mer tegnap jártam.

A csendőr a szemébe meresztette a szemét.

- Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.

- Napszámért. Igen.

- De mámma vót ott?

- Mámma?... Minek lettem vóna?

- Mi van a zsebedbe? - kiáltott rá a másik csendőr.

A katona hidegen odanézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek a csücske lógott ki s véres volt.

Nyugodtan kihúzta, gondolkozott, micsoda vér ez.

- Hogy magyarázza ezt? - szólott az őrmester.

- Hogy? - szólott a katona.

- Ki vele! - S a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillanatban használhassák.

A katona csendesen elmosolyodott, s mintha nem törődött volna velük.

- Megvágta magát a kisfiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem.

A csendőrök meglepetve figyelték.

A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit, s nem is nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.

- Mér van bekötve a kezed, kisfiam? - kérdezte szépen az őrmester a gyereket.

Az még nagyobbra nyitotta a szemét.

- Én nem tudom - mondta s az apjára nézett. - Édesapám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres.

Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kisfia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte...

- No fiam - mondta -, most csendőrkézre adtál.

Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez.

- Hát én vótam... csendőr urak...

A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő maga nem volt megrémülve.

Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.

- Hát tuggya, csendőr úr - mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát -, azelőtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra... Ha édesanyám csirkét ölt... vagy a feleségem: megmondhassák! Én bizony oda se dugtam az orrom... de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni...

Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.

Akkor végignyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött, s kétségbeesett tekintettel nézett a kisfiára, aki eltorzult arccal, elgörbült ajkakkal sírni kezdett.

- Fiam - mondta -, kisfiam! hoztam neked egy kis mézest... idesanyádtul kérd el...

A gyerek felnézett az anyjára, s ő azalatt gyorsan kiment a kapun.

1916

 

SUSTORGÓS, ROPOGÓS TAFOTÁBAN

Az alsóvégen van egy kis házikó. A mesében sincs különb. Hófehérre, fényesre meszelve, magas szalmatetején gólya - az eresz alatt fecske vert tanyát. A rédelyes tornác gerendáján cserepes virágok, a csurgóban, dézsában pompás, ezervirágú leánder. A sövénykarókon tejesköcsögök, fekete falú, fehér virágú bányai fazekak, kék-fehér mázas túri csuprok. Rendes, tiszta udvar, szekér fel nem vágja, gaz be nem növi.

Itt lakik maga a boldogság.

Azazhogy Kerek Péter, az öreg meg a felesége, Márta. Az egész falunak Péter bátyja, Márta nénje. Az ember bíróviselt személy, bölcsességben, tisztességben megvénhedt pátriárka, az asszony derék, sok gyereket termett anya.

Akikről senki sem tudott volna rosszat soha, de akiken az egész falu nevet, mióta úriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a legtakarosabb, a legkezesebb.

A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött haza - Pestről, a lányától, akit ő meg-meglátogat néha. Csak az ember állja, hogy öt év óta sose ment el hozzá. Az öregasszony most ért odáig az elbeszélésben, amely huszonnégy óra óta szakadatlanul tart, hogy az igazi elmondanivalóra rátérjen.

- Jaj bizony, hála légyen az Istennek, most má jól vannak a lelkemék. Má mind letisztázták az adósságot, akit az ura legénykorában felgyűjtött, most má maguknak takarítanak. De még má a lelkem lyányomnak olyan ruhára is telik, hogy semmi ahho a rektorné meg a papné meg a jedzőné; de még a nemzetes asszony is! Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink, csak úgy csapja a szelet, ahul lép. Mer a neki dukál, mer a neki muszáj, mer az ű ura bent van a miniszterijomba.

A száraz kis öregasszony ott ült a ládán, a kemence mellett; a tulipános ládán, melyet hazulról hozott, ami neki minden hozománya volt. És úgy mondta ezt a szót: "bent van a miniszterijomba", mintha becses pohárról mondaná, hogy az bent van az almárijomba.

Az ura meg ott ült a megbarnult vén asztal mellett, a falnál, a hosszú, festett lóca sarkán, és hallgatta, elhallgatta a sok szófia beszédet.

Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó, s nagyot pihent már egyszer, az öregember is megmozdult. Látszott rajta, hogy bent megindult a gőz, amely mozgásba hozza a dugattyúkat, kerekeket, a nyelvet.

- Mi hasznom nekem abbul - mondta végre.

A vénasszony felhúzta a vékony szemöldökét magasra. Fogatlan száját összeszorította, s maga elé bámult. Hej, bizony. Erre nem tud olyan könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül.

- Haszon! Kell is a. Csak ű legalább megéljen. Én nem bánom, ha ippen semmi hasznomra nincsen is - mondta meggyőződés nélkül.

- Feltángáltam a rossz kutyákat - morogta az öreg, s a másik gyerekére gondolt, aki itthon bosszantja -, a háládatlan cudarokat. Azért annyit se tesz meg az apjának...

- Mit má!

- Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórót. Megtette? Hogy a keze-lába!... Tennapelőtt montam, még azótátul a fülét se mozdította erre.

- Dóga van - kelt pártjára az asszony, mert így szokta ő minden gyerekét védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dóga. - Oszt sár van! Istenkísértés most mezőre menni ebb' a sárba. Szekervel, ökörvel.

A vénember hallgatott.

- Felneveljük őket. Fel. Ötöt-hatot. Megesznek. Oszt ha eccer kiszabadulnak az apjuk keze alól, mán mintha sose látták vóna. Má a maga gazdája mind! Isten mencs, hogy beleszójjak a dógába... Minek szólnék? Mit bánom én, mi közöm hozzá? Se károm, se hasznom... Csak add ki a jusst, vén kutya! Agyoncsapnának érte. Én azt is kiadtam. Most oszt má fel is fordulhatok. Annyit mondanak rá: régen kellett vóna.

- Ó mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak űk meglegyenek. Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól van má.

- A kis rongy. Az haragított meg legjobban... Még abba vót az utósó bizodalmam. De nem viszi el szárazon... Felküldöm Pestre, jó helyre. Minek küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a fizetését, má szeretőt fogott magának. Férjhe ment. Cafra.

- Örüljön kend, hogy férhe ment. Még ugyabbul is tehetett vóna. Hátha úgy jön haza! Pulyával. Oszt azt is tartani kén.

- Asse vón rosszabb. Legalább mindig itthon vóna. Elférne... Nekem dógozna. Ránk tisztálna... Még tartáspízt is kaphatna a gyereke után.

A vénasszony bólogatott. Úgy, úgy. Az biz igaz lehet. De hát mit tegyünk, ha csak így rendelte az Isten.

- Most má, hogy jár! Mi? Hogy mondtad? Mibe jár?

- Tafotába - szólt dicsekvő hangon a vénasszony -, sustorgós, ropogós tafotába. - Csak úgy fercsegett a szájábul a becéző szó. - Magára kőtt! De mi haszon nekem abbul?

Nagy gond ötlött hirtelen az öregasszony eszébe. Ejhaj, be rosszul kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbízatással jött ő az édes lányától. Kéréssel. Most aztán hogy rukkoljon elő vele.

- Nem nagyon kőt... Nemigen telik az árvának. Az az egy van szegénynek - fordított a dolgon. - Sok kell Pesten. Az a nagy házbér. Drága a kenyér, a só, a hús. Semmi sincs a kertbe, se a kamarába. Oszt falura kell menni szegénykének. Az orvosdoktor parancsolta. Nincs vére. Sápadt. Elszítta a két gyerek. Az ura is agyondógozza magát. Annak is vakáció kéne. Kimentek tavaly egy faluba, ott a szomszédságba Pest mellett. A nyelvüket se értette a lelkem lányom a népeknek. Csak azt, hogy mit kellene fizetni. Uramjézus. Egy pengőforintot minden napra. Csak a puszta lakásér. Oszt meg a koszt, forint nyócvan vót egy pár csirke, öt krajcár a tojás. Többe került az egy hónap száz pengőforintnál.

Az öregember úgy fülelt, mint a kopó, ha vadat áll.

- Arra vót - mondta.

- Vót eccer, de minden esztendőbe kéne! Ha telne! De nem telik. Az a kis fizetés; akárha nem is volna.

Elhallgatott. Hogy az ura nem szólt, újra kezdte.

- Fáj a szíve a lelkem lyányomnak.

Várt. Az öregember úgy hallgatott, mint egy darab fa. A vénasszony ezt jóra vette, s kimondta:

- Hazavágyik a gyönyörűségem.

Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment.

- Elemlegeti, sírva emlegeti az édesapja házát. Ott milyen jó. Ott milyen szép. Ott magához jönne. Ha még eccer ott lehetne. Az a tiszta paradicsom vóna. Hát még a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a hazai szót... Csak egy jót ennének a nagyanyjuk paprikás csirkéjéből. Egyet innának a Tisza-vízből. Firidnének. Szaladgálnának. Mint az anyjuk pulyakorában. Egész más lennének.

Az öregember hallgatott. Fél karja az asztalon volt, a másikat leeresztette maga mellé a lócára. Úgy ült ott, mintha faragva lenne valami fekete-barna fából. A lelkébe nem láthat bele senki.

Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve rimánkodó hangon; s megpróbált mindent, hogy az ura szívére hasson.

Egyszer csak az öregember kibámult az ablakon, s meglátta, hogy szekér áll a kapu elé. Kóróval megrakott szekér. Felállott, csendesen a lajbi zsebébe tette a régen kialudt pipát, s megszólalt. Az asszony alig várta a szavát.

- Mibe jár a lyányod? Miféle rongyba? Mit mondtál?

- Tafotába - szólt meglepetve az asszony, s gépiesen elismételte -, selyemtafotába, sustorgós, ropogós tafota szoknyába - és bólogatott hozzá.

A kapu kinyílt, szekér fordult be az udvarra. Az öregember kiment rendelkezni, hová rakja a fia a kórót.

Három napig egyre sírta a mondókáját a vénasszony. Akkor aztán nem állotta tovább. Mérgesen felpattant, mint a pulyka, ráripakodott az urára:

- Megnémult kend? Hát hazajöjjön a lánya, vagy se? Mit írjak neki?

- Bánom én? - szólt flegmatikusan az öreg.

- Hogyne bánná!

- Rajta áll! Az ű dóga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el tudott menni, ide is eljöhet.

- Oh, édes apjuk, be jó ember kend! - tört ki az asszonyból az öröm. - Be jó ember!

- Én nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer én csak ember vagyok. De hát persze hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van itt a házamban, mint ha idegen nép.

- Oh be áldott ember kend - hálálkodott tovább az öregasszony, s a szemébe könny szökött, és lepatakzott végig az orcája barázdáin.

És menten megírta a lyányának a szép levelet, hogy csak jöjjenek, ő is, az ura is meg a két szentséges apróság is, oszt ne féljenek az öregtűl, mert az jó ember...

És odafent Pesten, a harmadik emeleti csinos kis lakásban lőn nagy öröm, vidámság, boldogság. Három álló hónapig mindennap készültek a nagytatáékhoz, s az asszonyka sápadt arcocskája kipirult, a nagyobbik gyerek az édesapja térdén verset tanult a nagytata születésnapjára, mert az éppen a vakációra esik. S mind a két csöppség mint valami álomvilág kincseit tanulta meg a Tisza nevét meg a Malomalját meg a ficfát meg a gólyát meg a mályvát meg az ostort meg az aratás, lóhajtás, gyermekjátékok szavait.

A miniszteri számtiszt úr idejében kérte a vasúti szabadjegyet, s mivel ő csak augusztusra kaphatott szabadságot, úgy határozták, hogy az asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elébb lemenjen.

És megérkeztek csengős-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta, mikor megjött a Kerek Rozi az urával, akinek keménykalap volt a fején. Szakasztott olyan úriasszony volt a Rozi, mint a többi nagysága. Hol szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy ezelőtt is olyan nyafka volt, olyan "ne nyúlj hozzám". De könnyebb is megtanulni az uraságot, mint a szegénységet.

Vígan, boldogan telt el a vasárnap. Estére az új férj vissza is utazott, hogy másnap a hivatalban legyen.

Rozi majd kibújt a bőréből. Olyan boldog volt, olyan megelégedett, soha életében ilyen rózsás napsütés nem volt, ilyen szép kis falu, szép kis ház mesében sem termett. A gyerekeivel együtt lefeküdt a porba, és csókolta a szemével, a hálás túl boldog szívével a szülői ház küszöbét.

A falubeliek csudájára gyűltek, s mindenki megugyanozta a puha fehér kezét, sápadt arcát, de legjobban az alsószoknyáját, amelynek az anyja úgy felverte a hírét - a sustorgós, ropogós tafotát.

Az egész háznál csak az öregasszony volt nyugtalan. Félt, valami különöset sejtett, nem tetszett neki az ura, az apjok. Minden percben várt valamit, váratlant, félelmeset.

Három napig várt, akkor megtudta, mi lappang a hamu alatt.

Egyszer csak rászólt a lyányára, aki boldogan merengve ült a kisszéken, s gyermekkori emlékein mélázott.

- Hát te miért nem beszélsz már?

- Mit, édesapám? - szólt az asszonyka mosolyogva, s kész volt csacsogni, nevetni, pedig be nem állott már arra a kedve.

- Mit? Fenét. A pénzrül.

- Milyen pénzről? - mondta az asszony nagy szemet meresztve.

- Hát hogy mit fizetsz. Mit akarsz fizetni?

- Én? Miért?

- Hát hogy itt tartalak. Mi lesz a taksa egy hónapra?

Az asszony belesápadt, és szívdobogást kapott.

- Mit kíván édesapám?

Az öreg felnézett az alacsony padlásra, a mestergerendára.

- Hajszen nem nyúzlak meg. Látom, hogy jobb itt neked, mint ahun tavaly vótál. Hát legalább annyit fizethetsz, mint ott fizettél.

Az asszonyka reszketett. A vér mind leszállott a szívére. Hallgatott.

- Mi? Mit mondasz? - mordult rá durván az öreg.

- Azt gondoltam, szívesen lát édesapám.

- Hát nem látlak? Mi? - kiáltott ridegen a vénember. - De rajtam nem fogtok szántani! Majd én ingyenélő pesti jöttmenteket hízlalok! Nem sül ki a szemed? Idegennek, akihez semmi közöd, tudsz fizetni, az apádnak meg nem? Ez a gyermeki szeretet? Mi?

Az asszony reszketett, de a foga között kieresztette a szót:

- Édesapám se sok szülei szeretet mutat ilyen beszéddel.

- Ejnye, te cafat! Az apádnak mered ezt mondani!

Az asszony holthalványan várt.

Az öreg felállt, feltette a kalapját, és indult.

- Hallod! Minden napra egy forint a lakásér, másik forint a kosztér... Ne mond, hogy pogány vagyok, ötven pengő legyen egy hónapra. Oszt nekem előre letedd a pénzt! Mire hazajövök, elmenjen Pestre a levél az uradnak. Osztán itt csókold meg a kezem, mert az én szívem esett meg rajtad, hogy ennyivel beérem. Te háládatlan! Tavaly egy százasnál többet fizettél idegen népnek, akinek a szavát se értetted. Egy hónapra! Most kettőre sajnálsz ennyit? Vigyázz, ne haragíts, mert csak egy szó legyen, ott rúglak a sustorgós, ropogós tafotádba!

A fiatal, gyenge asszony sírásra álló szemmel meredt el félre; az ágy nagy virágos takarójára bámult; az öregember elkopogott: a konyhában a vénasszony dermedve állott, s a gyermekek mint megszeppent csirkék bújtak az anyjuk kötője alá.

És mire az öreg hazajött a mezőről, a levél sűrű könnyek között megíródott, s a fiatalasszony kezet csókolt az apjaurának.

A bogárhátú, gólyafészkes kis ház úgy mosolygott fehér falaival a meleg, ragyogó napsütésben, mint az emberi boldogság, jóság, a mese utolsó kedves fészke.

1909

 

TRAGÉDIA

Mindenki a Sarudy lány holnapi lakodalmáról beszélt. Ebéd után leheveredtek az aratók a keresztek tövébe, vagy a villákból, gereblyékből rögtönzött apró sátorok alá, ahol egy-egy szoknya adott egy kis árnyékot a fekvők arcára. Elég az, hogy napszúrást ne kapjon az ember.

A nagy sárga mezőn vidáman izegtek-mozogtak ezek a hangyaszorgalmú emberek, s az embertelen nagy munka közben, amely úgy tetszik, mintha végtelen és határtalan volna, örömet találtak abban, hogy a karjukat mozgatták, szájukat jártatták, és a legények meg a lányok olyan kacagva csipkedték meg egymást szóval és kézzel, mintha ez volna az élet fő tennivalója.

Kis János megette az almás ételt, amit szeplős, málészájú fia, aki ijesztően hasonlított hozzá, kihozott utána. Azután körülnézett, de lusta volt a keresztig menni, s ott helyben dűlt el a tarlón. A kalapját az arcára tette, s nyomban elaludt. Még annyit hallott, hogy Sarudy Pál bornyút is vágatott a lakodalomra.

Azzal elaludt.

Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem. Ez elővette a cserépfazekat, s belenézett, nem hagyott-é az apja egy kicsit neki is benne? Bizony nem hagyott. Olyan üres volt az edény, mintha a Bodri már ki is mosogatta volna. Ezzel felborította a mázas csuprot, s elment a kutya után fődi mogyorót keresni.

Mikor Kis János felébredt, első dolga volt megnyalni a száját. Álmában lakodalomban volt, s nagyon jól teleette magát. Kedvetlenül gondolt rá, hogy elfelejtett mindent, azt is, hol volt, azt is, mit evett. Legalább ne ébredt vón fel.

Hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell mondani, hát nem soká sajnálkozott. Másik oldalra fordult, s újra el akart aludni. Nem sikerült. Az arca olyan vörösre vált a kalap alatt, mint a főtt rák. Lelökte a piszokban feketült szalmakalapot, s jólesett, hogy a mezei szellő hűvösen érte a bőrét.

- Egye meg a fene ezt a vén Sarudyt - gondolta magában -, eleget dógoztam neki életemben, meghíjhatna a jánya lakodalmára. Hadd laknék jól eccer.

Felemelte a hüvelykujját:

- Lesz húsleves. Jó sárga, zsíros tyúkhúsleves. Az jó lesz. Abbul megeszek egy tállal.

És már habzsolta is, szopogatta a sűrű, apró, sárga színű tésztacsigákat, amiket marokszámra eregetett le a nyeldeklőjén.

- Dógozni emberek! - kiáltotta valaki.

Kis János meg se mozdult. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában valami lakodalomban volt. Rokona is volt az a család, mégse kapott az egész lakomából mást, csak tyúklábat.

Tehetetlen harag, vad düh fogta el. A keze ökölbe szorult, s érezte, hogy most olyat, de olyat tudna ütni, hogy minden törne-zúzna utána.

De a hüvelyke mereven állott, erről lassan az eszébe jutott, amire az imént gondolt.

- Azután töltött káposzta... Hatvanat megennék belőle... de ha ötvenet nem, egyet se.

- Dologra! - kiabáltak amott.

Ő is feltápászkodott. Éhesnek érezte magát. Odanézett a fekete falú cserépedényre. Üres... Úgyse volna benne, csak valami lötty.

Megrúgta az edényt; megvetően és dühösen. Annak beszakadt az oldala. Különben is drótozva volt már, s egy drótszál a bocskorához akadt:

- Üssön meg a guta! - káromkodott Kis János, és lerugdosta a lábáról a kölöncöt. - Már míg élek, mindig ebbe a szegénységbe kell szuszogni. Az a vén bitang nem fog elhíjni.

Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki. Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól, beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, amikor az apja le akarta őt ütni, amért megette az egész tál galuskát, s amint feléje sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt.

Még ez az egy érdekelte: az evés. A feleségét emiatt szokta elverni, s ha gondolt valaha valamire, arra, hogy mit volna jó enni. De ezt nem tudott sokat elképzelni. Hiába, a tapasztalat nem segítette.

Este, ahogy hazamentek, s a gazdának megmondták, mit végeztek, - az ő falujokban mindenki a maga kosztján dolgozott -, azt mondta a vén Sarudy:

- Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyühet a lyányom lakodalmára. Annyit ehettek, amennyi belétek fér.

Kis János majdnem elszédült. Valósággal megijedt. Attól ijedt meg, hogy nem bír majd megfelelni a feladatnak. A többiek ujjongtak, éljeneztek, de ő hallgatott. Ott állott hátul, setétedő este volt, senki se törődött vele. A többiek közt azután ő is elindult nehézkes léptekkel hazafelé.

Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul. Felrúgta a macskát, amely a lábaszárába kapaszkodott s nyávogott. Nem gondolt semmit. De igen különösen érezte magát. Mintha nagy-nagy feladat várna reá, a legnagyobb életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakodalomra.

Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hánykolódott, de ha hozzáfogott arra gondolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el.

Kinyújtotta a hüvelykujját:

- Először lesz tyúkhúsleves... Ebből megeszek egy dézsával.

Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumplilevest, keménymagoslevest, meggy-, korpa-, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, - ajajaj, olyan nagy kád nincs a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együvé raknák azt a jó ételt, amit ő evett valaha, - avval tán még az az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.

Hirtelen úgy tetszett neki, mintha a lábán volna a bocskor, s érezné, ahogy beleakad a dróttal az edény. Nagyot rúgott. Ha ágyon feküdt volna, az menten összerogy, de ez a szalmadikó nem sokat törődik az ilyen fickándozással. Pedig Kis János nagyot rúgott. A szegénységet rúgta el magától.

Másnap reggel mogorván ébredt. Ahogy a rossz álmot kidörzsölte a szeméből, tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák.

- Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul. Eleget kapáltam neki.

Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kóstolta az ételt, félt, hogy estére nem lesz éhes.

Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette, hogy egész napon át nem evett egy falatot sem, észre sem vette. Most reszketett az egész belseje, és szédülés fogta el az éhségtől.

Összeszorította fogát, széles, erős, nagy csontú állkapcáját, és szürke szemeivel mereven nézett előre. Egy vadállat makacs dühével viaskodott önmagával. De nem evett, megállotta.

- Ötven töltött káposztát! - ismételgette magában, s vaselhatározással vágta kaszájával a rendet. Taktusra, mint az aratógép.

Megszűnt körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója egyetlen nagy akarattá keményedett. Úgy ment eléje, mint valami emberi léten felüli feladatnak. S érezte, hogy az egész belseje, gyomra átalakult, s hihetetlen munkára képes. Amint szikrázó szemmel belenézett a világba, képes lett volna vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint a cséplőgépnél az etető a dobba.

Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő sem volt a hozzákészülődéshez, le kellett ülni a terített asztalhoz.

Kis János egy zugba került; annál jobb. Falnak veti a hátát, s akkor hadd jöjjön az ellenség. Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik őse egy kétezer emberből álló török sereggel.

Hozták a levest.

János nem sokallt, nem kevesellt semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a szakácsné színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején a sárga zsír, mely már nem is szakadt karikákra, hanem egybefolyt.

Kis János fogta fakanalát, s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A béle reszketett, s alig bírt uralkodni a mohóságán.

A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte.

Úgy érezte, jól van lakva.

Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte, hogy roppant feladatot vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbírni, amit vállalt.

Összerántotta a szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrődtek, széles vas állkapcája összekattant, s nekidűlt újra a csatának.

Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbra-balra, most a kanalat emelte taktusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült.

Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt kivánnyadt, gyenge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának.

Túrós csusza következett. Ízes, tejfölös, töpörtős, kövér. Jól telerakták a tányérját.

És Kis János kivette a sárga, csontnyelű törött villát, s ugyanolyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel ízét. Nyomást érzett odabent, és szeretett volna levegőre menni. Vagy legalább káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, nevetett, habzsolt. És ő már tudta, hogy vége. Ma már annyit evett, mint egész életében egy ülésre szokott. De összecsikorította fogát, s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez lencse volt orrjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami közelebb esett. Ez ebből evett, az abból, Kis János mindenből.

Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül.

Akkor jött a töltött káposzta.

- Ötvenet! - mondta magában Kis János, és a szemére fátyol szállott.

Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János, amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, - rémülten állott fel. A szeme kidagadt, szinte kiugrott szemöldökei alól, nyakán az erek kötélvastagságra dagadtak.

Utolsó józan eszével kirohant a házból.

Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába.

Szemébe könnyek gyűltek, s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni.

Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában:

Dögölj meg, kutya.

Újra lenyelte a húst.

És most is képtelen volt rá. Megakadt a torkán, s többet nem ment se le, se fel.

Az ember két keze a levegőbe kapkodott; sovány hosszú teste megfordult, s hanyatt vágódott.

Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csendesedett.

Senki sem vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.

1909

 

MESE A ZÖLD FÜVÖN

1.

A végbeliek megunták a nagy nyomorúságot, mert immár tizenhat hónap óta nem kaptak semmiféle fizetést, avagy zsoldot.

Zöld fűre mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utánanézni, hogy valamit szerezzenek szabad portyázással, a zöld füvön legelő csordákból és ménesekből.

De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában, s szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben, s bő lakomát sütöttenek egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt.

Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos dolmányokon, s míg éhesen várták a hús sültét, keserűen emlegették a magas hatalmakat.

- Ha őfölség akasztófátúl vagy rabságtul váltott volna ki bennünket, mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! - mondta búsan egy varnyúbajuszú csöndes magyar.

- Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek vagyunk, s éhhel kell vesszünk - dörmögte a másik vitéz lomhán.

- Bezzeg sok vérünk hullásával jó volt, hogy szolgáltunk az vár megszállásakor és azutátul fogva!

- Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestül ki kell mennünk az nagy éhség és nyomorúság miá!

- Örökös búdosásra!...

Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó.

- Zalavárott száz hajdúnak kellett vón lenni, de mikor meggyütt az német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelős kaput fel akarja vonni, asszonyokat kell segítségül híjnia, mert férfi nincs kéznél.

Öregebbek bólogattak.

- Nem is lehet immár császárt, király szolgálni. Minden vitézlő ember az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem lopnak, hanem pénzrül pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is sokat osztanak közikben.

- Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrzetni, sok vitéz ember leli meg kenyerét ebben az országban.

- Bizony, ha ez sem volna, egyszer csak nékikeseredne a vitézlő nép, és elszánván magát, akár éhen, akár kötélen, neki már mindegy! S oly dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka búzával nem cserélne fel űfelsége!

- Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett.

- A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan közülük, mikor őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik fel.

Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg nem sült a sovány tulokhús, amit úgy őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb a koncot.

Lassan mégis falatozni lehetett, s evés alatt elcsendesedtek.


Telihold volt, s az égen apró felhők kergetőztek.

- Lesz eső?

- Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszíja a vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja.

- Hajnalra lesz eső.

- A lehet, mert akkora mán kiönti a mosdóvizet...

- Sokat tud kend, Miklós vitéz.

- Hát sokat jártam, tapasztaltam.

Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind lehasogatták a tűzre.

Két kezét lelógatta a csizmaszárakig, s lomhán nézett messze, a telihold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre. Bajsza hosszan lógott le, s németesen volt sodorintva, kenő nélkül, sűrű szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint a tyúkborító kas a kotlóst.

- Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok - kezdte újra a varnyúbajuszú s zsíros száját törülgette -, mert nincs bor. Ha bor volna, bezzeg többen jönnének.

- Hagyjátok már az unott nótát - szólalt meg hirtelen méreggel Miklós vitéz -, inkább mesélek egyet...

- Hallgassatok mán - kiabáltak többen -, Miklós vitéz mesél.

- Zabolát a nyelvetekre!

- Csend a harasztban!

Lassan lecsendesedtek, s szép karikába hevertek a fatörzs körül, és Miklós vitéz így mesélt:

- Magam sem tudom mán, hol volt, Ókespurgába vagy Magdapurgába, de németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: "Fiaim, mink csak azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem szívét gyötreni."

Megértettük a szót, meg is fogadtuk.

Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a rongyot kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van, és minden házon olyan kapu, mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant, amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadulni; persze voltak köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus bal szemét is kilopták volna, így aztán mégiscsak megvoltunk valahogy telelőbe.

Hej, ott esett velem a legfajinabb istória...

Lányeset...

Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar katonátul, mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket meg a fiatalasszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk, a legbelső házba meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy csak egyet is látott belőlük.

Haj, micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy lánynak. Olyan kezem-lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak, de hát egy szót se tudtam németül, osztán nem akartam tanulni, mer mikor egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett, hogy majd elsüllyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen senki, inkább megmaradok havipénzes hajdúkatonának... Nagyon ostoba egy fickó voltam én...

De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktul nem is féltem, még ha németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna akármelyik kőfalú ház oldalát, mikor egyszer csak mi történik.

Hát azt történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbegurba hegyeket, osztán kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban. Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró ablakokat, mint egy gyerekfej. Újra kacagnak. Újra csak nézek, mán kinéztem a szemem, mégse látok semmit.

Hát harmadszor megint hallok kacagást, s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd kiverte a szemem.

Hinnye, az angyalát - mondok -, valami jánycseléd csúfot űz belőlem, s lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes arany van előttem a földön...

A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől.

- Ejhó - mondták irigyen.

- Egy fényes aranytallér! - mondta Miklós vitéz, s ököllel magyarázott, maga is felelevenedve.

Hát ez jól kezdődik, gondolom magamban, ha ez a fejérszemély úgy górájja az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról-balról. No, annak utánanézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen magasan, és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély ablakokból...

Szerettem volna utánajárni, ki s miféle lehet az én kacagó kis jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam, majd holnap utánalátok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is úgy nyúlt el a földön, mint egy bornyú...

Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tetthelyre. Mán várt a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását.

Ejnye, istenem, teremtőm - mondok magamban -, hogy fogok én ennek a dolognak végire járni?

És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra, semmit se láttam.

Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem búbját is ugyan megütötte.

Kaparom, mi az. Újra egy arany.

- No, megesett kendnek - szólott egy heverő vitéz: - Ha ez így ment mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába!

- Mán ecsém, pedig ez, akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig. Minden napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy eltüntettük mintha nem is lett vón. Az egész dandár felhízott borral az én szerencsémen, de úgy is tartottak, mint egy ölbeli malacot!

Hát a hetedik napon, éppen amikor már nagyon furdal a lelkiismeret, hogy a sok aranyért még csak annak se jártam utána; miféle ház lehet ez belőlről, a városból, és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára, mondom, akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát uramfia, egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik ablakból.

Leért az egészen hozzámig.

Megfogtam, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak mikor már odafenn voltam az ablakrésen.

Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy akkora kicsi nyílás, hogy azt hittem, egy ötesztendős gyerek nem tud bebújni rajta.

- De azért bebújt kend, ugye, Miklós bácsi?

- Be én, ecsém, ha egy patkánylyuk lett vóna.

Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába, egy kis sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam.

Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házban. Annyi volt az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca.

No, mondok, Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz? Tömlöc ez, akármi legyek.

Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a fejem, hát egy testes öreg némber bámul rám. De mintha kísértetet látna. Még a visítás is torkán akadt.

A zöld füvön heverő katonák mind felébredtek, egyszerre megmozdult a hallgatók serege, s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől, s pattogva vágta a szót:

- Mondom néki: Ne féljen, öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja rá: nikszpiksz!

Tyhű, így magamban, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás nyelvén.

Szólok azér a fejércselédnek, már csak azt mondja meg, ki s mi volt, aki aranyakat górált az én süvegemre!... Nem érti. Leveszem a süveget, és megmutatom neki, hogy így potyognak rá az aranyak! Egyszer csak észbe kap, nyúl a tarsolyába, és kimarkol belőle egy fél marokra való ezüstöt. Kínálta erősen.

Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdú vagyok én. Nem jöttem én pénzért, s pedrem a bajuszomat, lány kell nekem, csók! Cp, cp, cp!

Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette, és elkezd szemérmetesen mosolyogni, húzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel, tájfel!

Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős egészséges tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben, míg mások a süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel.

- No, Miklós bátya - kiabáltak a fiatalok -, most oszt mit csinált kend?

2.

Miklós vitéz megpederte a bajszát.

- Ájj fel, ájj fel! - mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel, még le se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő nekem azt a kisjánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok akkor!... Hát lám csak, az ördögök öregannya ezt is magára veszi, és úgy somolyog, mint aki vackorba harapott...

A katonák elnyúlták a nevetéstől a földön, egymást rúgták s csiklandozták, és bolondos szókat vetettek közbe, úgyhogy jó ideig nem is folytathatta beszédét Miklós, a vitéz.

- Hát s osztán!... S mi lött belőle? - követelőztek a többiek.

- S mi lött ám! - szólala Miklós. - Hát az lött, hogy a mama csak feláll maga, s kitárja két karját, s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kíméld a fiatalságomat!

A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek.

- No, én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe, mondok magamba, s csak menni akarok beljebb egy házzal.

De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón. S azt mondja: Jaj, ne menj, szerelmes szép magyar leventém, kardokkal állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind kardélre hánynak!

Nem bánom én, ha igen is - mondék -, de én az én csillagszemű királylányomat ezer ördög közt is megkeresem!

Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öregasszonyomnak elkezd lógni a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát, s int nekem, hogy legalább álljak félre az ajtóból.

Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy percentjén át láttam ám, hogy odakint vannak vagy tízen, nagy vastag emberek, nyúzott képű cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban, s a szájuk tajtékzott mint a veszett kutyáé.

Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már kell, de ingyen nem adom ám magam!

De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember azt vallatta, ki van odabenn. De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki! Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek, mondta a vénasszony, erre aztán elhitték.

Na, mondok, nagy kő esett le a szívemről, nem azért, mintha féltettem volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy addig nem halok meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kislányt meg nem találom.

Bejön a vénasszony nagy frissen, s bézárja az ajtót. Azt mondja: No, adta hajdúja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, úgy miszlikbe vágnak, hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat.

Azt mondom neki, hogy: No, azon egyet se búsuljék, nénémasszony, csak azt mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet eresztett le nekem.

- De hát hogy értették meg egymás szavát - kottyant belé egy fürge eszű kis legény a vitézek közül -, ha nem tudott magyarul, kend meg németül?

- Kotty belé! - mordult fel Miklós, a vitéz. - Hiszen az, hogy nem értettük egymás szavát. Ű mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem újra kézzel-lábbal magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát, és azt mondja: Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhítottál, isten neki fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó-kapa választ el egymástul. Avval csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körülkarolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefúlok.

- Micsinált kend? Megcsókulta?

- Meg én, az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, még ha hétszáz esztendős se. De ez nem is volt olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót az eszemadta, csak hát a hamuszínű ruhája vénítette.

Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát elkezdett könyörögni, hogy de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétfejű sárkány, már érzi a füstjit. Mert a német embernek igazában olyan a szaga, mint a pokolbéli sárkányé.

Azért is szeretik a német menyecskék annyira a magyar leventéket.

De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte, hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kilyukad a salavárim a sok nehéz ezüsttől.

Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami olyan szűk volt, hogy mikor kívül vótam rajta, négyszegletes lettem mindenestül, mint mikor a tolófánktésztát keresztülnyomják a szerszámon.

Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony még a homlokom is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam.

Még egyszer felköszöntem a sövegemmel a vár ablakába, ahonnan megint csak kihallottam az ezüstcsengésű kacagást, mintha gilicemadár csicsogott volna messzéről...

Ami késik, nem múlik, gondoltam magamba, avval mentem a cimborák után. Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra.

Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta.

- Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle.

- Bizony magam is meginnám - morgott Miklós vitéz. - Pedig micsoda borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany. Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török naszád volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák, mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat is felolvasztja az ember szájában...

- Ne beszéljen kend, Miklós bátya, mert istenuccse, kicsordult a szájam sarkán a nyálam.

- Ej, ilyeneket mondani - dünnyögtek itt is, ott is a csillagos éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák. - Biz'isten jobb vóna felkerekedni, osztán nekiindulni a zöld mezőnek, osztán addig menni, addig menni, míg csak ott nem lyukadnánk ki valahol a világ jobbik sarkában, ahol tejjel-mézzel folyik a víz is, sült disznó jár a mezőn, késsel a hátában...

- Hát a kisjánnyal mi lett? - kérdezte valaki messziről, a libegő holdvilágon, s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte-fonta.

- A kislány is előkerül, csak várj sorodra!

Még addig sok minden esett.

Másnap délután megint ott állottam én a szokott helyemen, a ménkő nagy várfal tövében.

Hát megint csak hallom a kacározást.

Felnézek fél szemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni, lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból, keringett, mint valami nagy lepke, és leereszkedett a kinyújtott kardom hegyire.

Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet.

Egy kis csipkekeszkenő volt.

Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegtettem, valami fájjin jó szag terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt, valahol még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna. De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg azt a kis semmiséget!

A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan, istenem, gondolkodtam, hogy s mint jutok én még ennek a varrójához? Hogy fogom én valaha megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte, szélnek eresztette?

Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett az érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap milyen közel jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer volnék ott, tudom istenem, hogy kardélre hánynék minden beste németet, hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg meg nem lelem az én csillagomat.

No, nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból jönne, a kötéllajtorja.

Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját, mikor a kezemhez ért, és rá.

Egy perc múlva már odafenn jártam az ablakba. A második percbe már benn a szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a kezemen-lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók voltak rákötve súlyának.

Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek, aki a lesőbe ugrott.

- Istenek istene!

Egyszerre a lélegzetek is fennakadtak a füvön. A heverő katonák megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. Apró ijedt pisszenések és meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre.

- Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt abban a percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gomolyag kötél, s előttem a kis házban egy csomó begyes sarujú német lándzsás verte fel a földet a fustélya végivel.

Egy hegyes kis ványadt képű ember parancsolt nekik, az volt a gazda. Nagyon ugrált, s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem szidott az annya nyelvin; a szíve csúszott vón le a helyirül.

Mikor osztán elunta a szót, csak előállít egyet az emberei közül, osztán ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára.

Az osztán felvett, és cipelt, mint a bornyút a mészáros.

Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öregasszonnyal cicáztam, onnan egy harmadikba, negyedikbe, tizedikbe, míg csak egy fényes, nagy terembe nem értünk.

Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany-ezüstmarhával, padlásig volt rakva a polcon a sok aranybillikom, ezüst gyertyatartó, nagy tálak kiverve emberfigurákkal meg állatokkal, csak úgy szikrázott még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe, avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót! Ilyen vastag vasrudakból volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska se tudott volna keresztülmászni közte. Az egész teremnek kettévágta a közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat kétfelé szakassza. A belső volt a kincseskamra, a külső a pénzváltó hely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája vagy purgermájszter vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt a külső szobában, a belsőben meg kincsek, velem együtt. No, mondok, Miklós cimbora, felvitte az Isten a dolgod, hogy egy kutya német pénzváltónak ilyen könnyűszerrel bejutottál a kincsesládájába.

Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg elment.

Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak, különösen az a nyúzott, keshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a vartyogásukból.

Hanem azt értettem, hogy fenemód kellemetes volt a fekvésem. Sose hittem vón, hogy az arany meg az ezüst úgy nyomja az ember oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy még a fekvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy valami sima helyre forogjak a sok egymásra hányt kancsórul, miegymásról.

Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni kegyetlen.

Megmérgesedtem.

- Te - szólok ki nekik -, verjek diót a csontotokkal! Azt hiszitek, kifogtok egy magyar hajdún!

Avval nekiláttam foggal, osztán egykettőre úgy kiódtam magam a gúzsbul, mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke a burkából. Azok csak ámultak-bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyújtózok.

3.

Akkor aztán körülnéztem. Hát, pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de én láttam akkor. Mind a két szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert többet, míg világ ez a világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe dúskáljatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott, osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujjast, úgy nyúltam bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany, és nagyobbjába átlátszó hólyagba volt kötve, amin úgy fénylik át az arany, mint a lantornás ablakon a nap. És drága fegyverek voltak ott. Pisztolyok, hosszú csövűek, mint a fél karom, ezüsttel kiverve, elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve, dühös tigrisek, szinte hallja az ember a morgását; meg azok a szépséges mentegombok, amiket a nagyságos grófokon lát az ember; meg a forgók, csótárok: istenuccse, ló is szívesen lenne az ember, ha ilyet viselhet!

- Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! - szólott egy a sok közül a zöldben.

- Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind enyém volt, mind a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel. De meg azután csak nekiláttam, levetettem magamról a rossz katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros nadrágot húztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva, gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdúsaru helyett deli csizmát, lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig ért e, combig, hogy a nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka ujjút, panyókára vetve, akkora prémmel, hogy a vállamat takarta. A fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral... Csak a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem, olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára.

- No, te rossz abaköpenyeg - kacagott egy legény a földön heverő fehér, sáros köpönyegen -, ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyen nagy úrnak szolgálsz.

- Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak nem is sopánkodnék utána - másikuk morgott.

- Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés volt, olyan fájlondist adtak, hogy egy hónapra már mind ki volt az embernek a térgye, könyöke belőle - sóhajt a harmadik.

- Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Úristen őfelsége előtt.

- No csak jöjjön az fizetőkapitány, ebbőrbe őtöztetjük ükigyelmét, ha még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a mustrán.

- Jobb a szűr meg a daróc, mint az ű posztójuk, csak volna bár, az ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj.

- Hallgassatok má, ni milyen fenn van a Fiastyúk, oszt még nem is hallottuk, mi lett hát Miklós bátyával a nímet kamarájába.

Miklós vitéz bevárta, míg csönd lett, aztán folytatta.

- Derekamra jó görbe kardot kötöttem, vállamra kurta puskát vetettem, akinek aranyból volt kiverve a nyaka. Csak azt sajnálottam, hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem nyakamba, hogy úgy voltam, mint az orvosságárus. Sohasem tudtam úgy, mint akkor, hogy nincs könnyebb a teli erszénynél, magam sem akartam jóllakni a pecsenyére nézéssel.

Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, űk is szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak nekem, nyújtogatták a markukat, hogy vessek nekik is néminemű aranyat. Kaptok, mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót.

Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány, s nagy fürgén vet szemet énreám az ajtónak nyilásain át. Pedertem bajuszomat, és mondok neki: No, szép húgám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments meg, egész életedre boldoggá teszlek.

Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a nyúzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyúlt, amely oldalán fityegett, s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel kinyithassák az ajtónak zárait. Én is ígértem osztán aranyat bőséggel, csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek.

Én is kinyújtok ám a rácson egy marék aranyat, s szétosztom köztük, nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciferek nézték ám a leányzót is, és elkezdték csípdesni, s azt kívánták tőle, hogy kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket.

- Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! - szisszent fel egy legény.

- Mer szép volt a lány - folytatta Miklós vitéz -, fejér puha bőre volt, kis pirosság is volt orcája élin. Nagy kövér kezei voltak, nagy tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom, nyársra menne érte kend is, öreg komé. Csak olvadt bennem is a vér, és csordogált lefelé meg felfelé, míg láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke, magam se tuttam, mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna kommendálni, hogy: húgám, hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek egy jánybecsület árán. A szegény jány csak úgy húzódozott, csak sikongatott, de mikor látta, hogy nem megy másképp, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaadta az egyik kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot, s avval neki a lánynak... Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszemély, a két nagy markával körültapogatta, s csókolta, ahol érte.

A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mint ha szél rengeti a nádast. Asszonyra kikoplalt szívükben felébredt a kívánság, és kimeredt szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek vontatott, izgató, rekedt szavát, amely mint egy-egy repülő kanóc szállott fel a tűztelepről, s sisteregve csapott le a legények vérébe, hogy vérkataraktákat támasszon.

- Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot, s neki a lánynak... A fogamat csikorgattam dühömbe, és olyanokat sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt nekem, mondék, s kínokat faltam, és az öklömet martam. A szegény teremtés csak rám vetette szép szeme párját, és mintha azt mondta volna: no, szép magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe mint a bezárt tigrisnek: csak kóvályogtam, és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert magamon, török hancsárokban válogattam, meg négyélű kis hegyes tőrökben, német pectergében, hogy mit verjek szívükbe vagy magaméba. A lány ott hevert már a márványkövön, és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a ruha, nagy fehér melle kibukott, és rózsás volt, és le volt törve, mint száráról a bazsarózsa virágja.

Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyerített, rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek. Az asszonytalan tavaszi éjszakában a sok férfi kirúgott testtel, szikkadt nyállal a szájában fülelt a szóra, és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem mondottat.

- A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a kulcsot a lány kezéből s levette a harmadik lakatot is az ajtótól. Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az eszét az ebének.

No, én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkába szakasztottam. Úgy keresztüldöftem rajta a kést, mintha vajba szúrtam volna, szinte kezem feje kijött a túlsó oldalon, a hátán.

Akkor a másikra, aki csak alig bírt észbe kapni. Tollas bot volt a bal kezemben, nehéz ezüstből vert súlyos buzogány. Fejébe vágtam, ahol arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta, mit kezdjen, osztán csak elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány, és úgy tekergőzött a földön, mint a levágott nyakú kakas.

- Huj rá, huj! - üvöltötte el egy inas legény a hajdú farkasordítást, s a zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségesen lesték a fene kegyetlenség véres szavát a hajdúk.

- A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellessz nekem, komé, mondok, csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam neki, mint a lú az abrakostarisznyának, s egy hajdúfogással ki a markábul a kardot, hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy kirepült, egy araszra ment a deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét, s ráfeküdtem, mint egy jánycselédre. Kell neked csók!... Kell!... S vágtam. Emlékszel még az ebellette nímet anyádra! S ütöttem. Most markomba szakad huncut lelked.

- Fűzfa hegedűhöz nádvonú... - lihegett fel egy legény.

- Mikor osztán felállottam, mint embernek emberfarkasa... látom ám, hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az embereket, mint a réti farkas, s azt se nézi, kicsoda. Elmosolyodtam magamat, s megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám, az árva boldogtalan. Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá, mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy ijedségéért. Elkezdtem neki a hajdútáncot járni.

Sikkantva csapott fel tenyerébe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül, s felhujjákolt valamelyik:

- Ej huj, táncra tánc!

- Jó táncos, jó dógos! - helyeselte a másik.

- Engem uccse, úgy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy ostrom volt, a töröknek ahogy jártuk... versenyt az ágyúgolyókkal!

Fellélegzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg szívüket.

Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult, s végigzúgatta a friss hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az éjszakai szél végigszántotta a legények hátacsigáját.

- Tehenre, hajdú! - mondta a varnyúbajszú vastag hangján, s magára húzta az abaköpenyeget.

Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta:

- A jány csak szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a szeméből könny csordogált, az orcáján meg piros öröm színe támadt.

Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind, s egyenként becsukta. Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam, s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta, s erőttetett, hogy kifelé az ablakon.

De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek... Ej, mit mondok, jöszte velem, rózsám!

Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! Vastag volt a lelkem, nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam, de már a többije bennszorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva vonszoltam kifelé de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba.

Adtam hát neki visszaszájjal egypár forró csókot, osztán neki a széles világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát.

A három lanckenétet istenuccse jobban szántam, csak hát azér nem sírtam utánuk, mert úgyis van elég a fajtájukból.

- Van! - szólt bele a sötétben hallgatók közül az egyik komoran. - Veszne a magjuk. Azok eszik el a kenyerünket orrunk előtt.

4.

- Mán az igaz - mondta a varnyúbajszú vén legény -, egy lanckenét sóldos nyolc hajdúnak eszi meg a kenyerét.

- Igenis, nyolc századnak! - mondta a másik. - Mert azokat rendesen fizetik, dupla zsolddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta fityinget sem kaptunk.

- Úgy is fizet meg nekik az isten.

- De még a fölséges császárnak is.

- Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres marékkal bocsátja alá.

- Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk.

- Hát! Hogy széllel élünk.

- Ruhátalan járunk.

- Nekünk semmi se kell, csak üres szó.

- Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem kell, se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kívánnak.

- Bezzeg a lanckenétek mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket, a debreceni hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hízott tulok.

- Hogyne; mikor annyit esznek mindenkor, míg ujjokkal elérik.

- De milyen otthon vannak nálunk.

- Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga.

- Ej, az úristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert úgy megveri mind testben, mind lelkiben és minden dolgában úgy szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen.

- Ne is búsuljon ked, Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyúzott lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak.

- Búsul a patvar - mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz -, de hadd beszélem ki a többit, aki hátravagyon. Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak szalutéroznak ám nekem az őrt álló katonák, és a legfiatalabb istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs itt semmi fejjebbvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a városban, mert elgyütt, aszongya, a város mestere, bírája, hogy magyar legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy szegezik a város négy kapujára.

"Szegezik az anyjuk hét kínját - mondok nevetve -, hát nem ismer ked, Andorás mester?"

"Miklós ecsém! - rikkantott Andorás. - Te vagy-e vagy csak a lelked?"

"Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják."

Attak osztán egy ürülapockát; úgy bevágtam én azt, akár egy galambfit. Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott a száját, ki-ki, mint ti most.

Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába, csak eltátotta szemit-száját, s úgy kacagott, majd megszakadt a horpasza.

"No, te úgy ki vagy nyalva - mondta -, mint az ürge pünkösdben. Hát hogy jutottál ehhez?"

Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ű is elmondta, hogy a németek, hogy meglelték az üres kalickát meg a levágott lanckenéteket meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdúnak, s most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s kongatják ördöge ellen a harangokat.

"No, csak te ne mutogasd magad - mondta Forgács ezereskapitány uram -, holnapután virradóra nekieredünk, tovább innen, mert mán magam is megelégeltem itt a csínyeiteket."

Hej, de nekem fájt ám a szívem az én tündéremért, akiért mán annyit tüsténkedtem, törekedtem, mégse jutottam hozzá, hogy bár csak egy pillantásra lássam az arculatját.

De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá...

Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld fűben heverő vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták már Miklós vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket.

- Török!... sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. - Itt gyün a kontyos.

Mindenki térdre ugrott, csákányát markolva fogta.

- Gyer elő! - mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon választottak el kapitányuknak, s aki méltósággal viselte ez alkalmi tisztséget.

Egy fiatal legény állott elő.

- Mit láttál?

- Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal rakott lovak vannak velük. Itt az úton vádolnak előre. Bort kellett nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk.

- Csülökre, hajdú! - szólt a falkanagy.

Szívósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó hajdúk.

Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk.

- Ki lesz martalék?

Öten-hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az utolsóra.

- Ki-ki megtegye emberül a dolgát.

A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat, s olyan erővel markolták a csákány nyelét, hogy reszketett belé az öklük.

- Aki e szerencsét megrontja, halál fia.

- Úgy! - morogták helyeselve.

- Mindenki kettőt üt le, a harmadikat keresi.

- Úgy!

- Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon.

- Úgy!

- Hátulról levágni a lóról... A lónak baja ne legyen; egynek se.

- Úgy!

- Előre, huj!

Halkan, félelmesen, mint a torokba szakadt farkasüvöltés, adták ki a hangot, a dörmögő, rémítő huj rá hujt, s szinte nesz nélkül, alig valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét útjára.

- Tüzet!

Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket, s földdel hányták be a parázsló fadarabokat.

Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy bármely percben rajta lehessenek az ellenen.

A távolban gyanútlanul közeledett a török falka, amely szintén rablani járhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavaszidőn, szabad kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már a jófülűek hallottak egy-egy lónyerítést.

Hosszú, ideges percek teltek.

Lassan lecsillapodtak, s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm túlságos volt, hogy a sovány portyázás után "nyelvet fogjanak", török martalócokat vagy tán éppen zsoldot, pénzt szállító rendes katonákat találjanak, akik éppen lesre dűljenek be nekik.

De aztán ebbe is belenyugodtak, s a nagy bajszú megint panaszra fordította a szót.

- Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád fegyvert? Ilyen kézbelivel dolgozni! Csúfság-e!

- Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám - mondta a másik.

- Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele elszakad a nyaka.

- Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a puhába kell találni. Az eleven hús nem csorbítja ki.

- Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén. A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla.

- Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk.

Megforgatták kicsit a baltákat, és nagyobb keserűséggel szorították, mint mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerű dolog, akár a favágás, amaz indulat dolga, a szív érzéséé, az agyvelő elborulásáé. A mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát.

- Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el, hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben is leszünk.

Miklós vitéz halkan köhintett, s hosszú bajszát végigsodorta gondolkozva. Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen.

- Hun is hattam, hun nem.

Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, míg egyszer legalább nem látom a jányt.

Másnap Forgács gróf urunk őkigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész legyünk mindenféle szerrel az útra.

Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek kiszállni a karámon nem szabad.

De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon.

Mentem a várromra, ahol hét hete állottam őrt minden napon.

Állottam, állottam, s felnéztem keservesen a magas kűbálványfal tetejibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak.

Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak ereszkedik lefelé a kötélrétolya...

Elhallgatott. Az erdő túlfelén fölsivított a martalékra előretolt négy hajdú rémes farkasüvöltése:

- Huj rá, huj!

Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók terelnek Debrecentől Bécs városig.

A hajdúk szíve megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba. Felvillanó szemmel hallgattak, mintha a szívük dobogása is megállott volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazította ki-ki.

Fojtó, mély suttogás szólalt meg:

- Hát osztán?

Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre, ugrásra, s folytatta:

- Mint az erdei gilice, úgy kacagott... A másik percbe, mint a szíven szúrt gém, úgy sikoltott fel... A szívemet hasította az a sikoltás...

Lassan beszélt, meg-megszakítva a szót. Leste a többivel a harc távoli hangjait, a halálordításokat számolta, s meg volt elégedve. A négy fiú jól dolgozott. Legalább tíz martalóc vonította ki ott a lelkét...

- Vártam, vártam, reszketett a velőm... Mi történt, mi esett. Ott találták, mikor reám lesett... Mikor tán szökni akart hozzám... A kötéllétrán... A rétolya megállott félúton. Csak félig jött le, akkor megállott... Akkor sikoltott olyan szíveszakadtan a lány...

...Mély csönd szakadt rájuk. Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan várták, jön-e tovább a vad az úton, beljebb a nyelven a csapdába, a szájukba.

Végre mint az égzengés szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők ordítása:

- Huj rá, huj!

Megpihent a szívük, s újult erőre kaptak feszült izmaik.

A hét "leső" legény emberül dolgozott, a török ordítása messze hallatszott, hajdúnesz semmi már.

- Csak meséljen ked, Miklós vitéz.

Miklós rekedt volt, le a gyomráig.

- Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn az ég tövénél. Mint egy kidugott fehér zászlót... A másik szempillantásra kiveti magát. Ott hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak.

Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett.

Valamelyik marcona hajdú aztán az orrát fújta, könnyét nyelte.

S akkor elkezdett recsegni-ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre a megmaradt török csapat, s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a rémületes vad ordítás:

- Huj rá, huj!

- Egy se maradjon! - rikoltotta a falkanagy, s a másik percben ott voltak már a lovak hátán, mint vérebek, s a kurta fejszék a puhát keresték, az eleven húst, és kerülték a csontot, a vasat, kímélték a szerszámot.


Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajdúk. Jó csontú, sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal, megterhelve emberül prédával.

- Tizennyolcan maradtunk - mondta vígan a varnyúbajszú, s gyerekvígsággal mutogatta nagy sárga fogait.

- A négy martalékba került... - mondotta nyugodtan a falkanagy.

- Meg a kis Pistába köztünk.

- Az ebanyja, amit számít, csak röhögni tudott, de sose volt ember semmibe.

- Nem baj, csak hogy lovaink vagynak.

- Mán gulyát fogunk rajtuk.

- Elkél. A császár hópénze mellé.

- Mit szól a várnagy urunk?

- Kikapunk ám tülle a négy martalékér.

- Az igaz, hogy három is elég lett vóna.

- Kusdi! Ha te leszel a falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd otthagyod mindenestül fogad.

- Jó vót-e... Úgy jó, ahogy van.

S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig gázoltak a kora tavaszi zöldben.

- Ej, Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót - rugtatott tisztelettel az élen baktató, nagy bajszú Miklós vitéz megé egy nagy sebbel éktelen suhanc.

Miklós vitéz a szeme sarkából végigmustrálta a fattyat.

- S mit kezdenék véle? Pirinc vagyok ugyé a császár zsoldján.

- Ammán való - így a varnyúbajszú -, még egy mocskos parasztmenyecskét is csak éhhel tudunk tartani...

- De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni a jussunkból.

- Most nem. Tömlöcre vetjük.

- Mint a németiek Miklós mestert.

- Az ám, a kéncses komorába.

- Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való vasakban, hajdú alá szabott deresben meg a békák és kígyók szeme villanásában, akivel a hajdúk szokják mustrálni.

- Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gúnyát.

- Tenném magát lakat alá a császár űfelségit... megtanétanám!

- Ne káromoljon ked, má nappal vagyon.

- 'Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart, s nem az nyúzott képű lanckenéteket hizlalja zsírunkon.

- No, csak jól tette ked, Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak benne szakasztá hitvány, lánytipró életit...

S vígan, csöndesen, derűsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még, ha már lovon pihenték ki magukat.

A lovak le-lebukták fejüket, s bele-belefaltak a kövér zöld fűbe.

1913




Hátra Kezdőlap