ÜZENET ERDÉLYBŐL

A III. ÉVEZRED



SZERKESZTETTE GUBCSI LAJOS

A BEVEZETŐT ÍRTA KÖPECZI BÉLA
MŰVÉSZETI SZERKESZTŐ SZÁNTÓ TIBOR
KÉPSZERKESZTŐ KORNISS PÉTER

NYOLCADIK BŐVÍTETT KIADÁS
AMELY MEGJELENT ÁLLAMISÁGUNK 1000 ÉVÉNEK TISZTELETÉRE
2000 KARÁCSONYÁN, AZ ÚJ ÉVEZREDRE NÉZVE

KIADTA
DR. GUBCSI LAJOS
ÉS A GL-4 PÉNZÜGYI TANÁCSADÓ KFT.
BUDAPEST, 2000





2000 Karácsonyán és a III. évezred hajnalán a szerkesztő e külön kiadással küldi köszönetét alkotó társainak A Magyar Művészetértnek annak szépségéért, gyermekeinek saját erejéért, s más szeretteinek azért, hogy mindig maguknál marasztalták - Gubcsi Lajos




Korniss Péter: Sietve (Szék)


...Te jutalomadó,
Tőlünk imádandó
Szentháromság egy Isten
Ennyi jóvoltáért,
Keresztény hitiért,

Mellyel virágzott itten,
Lelkében, testében
Az örök életben
Vég nélkül nyugosszon,
          Ámen

Siratóének Bethlen Gábor halálára








GUBCSI LAJOS

Csak egy kicsit még...

"KICSIT CSAK MÉG, CSAK EGY KICSIT..."

Kallós Zoltán, az erdélyi magyarság egyik fáradhatatlan lelke, népdal-, ballada- és tánckincseinek, azaz a még ma is élő közösségi szellem, kitartás, a hihetetlenül gazdag élő folklór megszállott gyűjtője kéri, kéregeti így, csendes szavakkal az erdélyi öregeket, hogy még egyszer, csak még egyszer - a filmkamera és a magnetofon számára utoljára - énekeljék el azokat a balladákat, keserveket, siratóénekeket, amelyeket őseiktől örököltek. Kallós Zoltán, aki sokszor szinte teljesen magára maradva, állásától megfosztva, támogatás nélkül, a legprimitívebb technikai felszereltséggel járta, járja Erdélyt, mindig ismerősökhöz kopogott be: lelki rokonokhoz akkor is, ha esetleg harminc-negyven éve nem találkoztak, ő és a régi dalnokok, akik talán már más ágyban fekve néznek szembe a földi lét utolsó percével.

És egy kicsit még énekelnek. Olyan hangon, amelyet színpadok sztárjai is megirigyelhetnek a világon. Olyan tiszta érzésekkel, amilyeneket csak a legnagyobb költők szoktak megfogalmazni. Egybefolyik itt múlt, jelen és jövő. Nem lehet megállapítani, hogy ki az alkotó: a hagyományokat átmentő, kivételes tehetségű és szívósságú erdélyi emberek, avagy Kallós Zoltán, aki nem hagyja elkallódni nemzeti kultúránk és - talán azt is mondhatjuk - az európai kultúra egyik legeredetibb, teljességében fennmaradt kincsét, avagy Vass Lajos és társai, akik itthon teszik dolgukat.

Az itthoni értékrendvesztést-lihegés és olykor tudatosan túladagolt válságpszichózis-teremtés feszültséget okozó hangulatai után lelket erősít és tartást ad, ha az ember - ezúttal a film segítségével - a közelébe juthat ennek az ismeretlen erdélyi világnak: a visszaidézhetetlen, ámbár az elmúlás által is fenyegetett erdélyi folklórnak. Hitet ad az öregekből kisugárzó remény. Nem megalázkodás, sőt a megalázhatatlanság bizonyítéka panaszmentes tartásuk. Az embernek az az érzése, hogy valami ismeretlen kincset szorítanak a markukban.

Kicsit csak még... Amikor az egyik kisöreg visszaemlékezik arra, hogy hogyan táncolt annak idején társaival együtt Kallós Zoltán és Martin György előtt, és ezért hogyan s hányszor büntették meg - újra és újra, mondja nevetve -, akkor a nézőben, legalábbis bennem végtelen derű és bizakodás árad szét: ezekkel az öregekkel szemben nyugodtan küldhetik a buldózereket. Lelki szemeimmel nézem majd, ki az erősebb.

Ahogy az alkotók, Gulyás Gyula és Gulyás János vallanak: "Ez a film létdokumentum, egy még a közelmúltban is elevenen élő közösségi szellem, lelki tartás - a teljességigézet dokumentuma. Magában foglalja a szakrális múlt pogány-zsidó-keresztény elemeit őrző szokásokat a hétköznapoktól az ünnepekig csakúgy, mint a középkortól létező gazdálkodási formákat vagy a zenészek, énekesek, rokonok, barátok kiterjedt, egymást éltető szövevényét - egy múltját megőrzött közösség, Európa legnagyobb kisebbségének pusztulással fenyegetett világát. Ez a világ egyetemes a maga egyediségében, elmúlásában és visszaidézhetetlenségében, ökumenikus szellemében. Mindannyiunk elfeledett ősképe, igazodásunk gyökere lehet - nemre, fajra, felekezetre, nyelvre való tekintet nélkül. A film ezt a közös eredetet idézi meg, mert ennek alapján van remény egy emberhez méltó túlélésre, tisztázásra - az újrakezdő folytatás jegyében."

(Megjelent a Magyar Ifjúság 1989. febr. 3. számában)



FÁJDALMAS MAGÁNLEVÉL ERDÉLYBŐL

Nem szoktunk magánleveleket közölni. De vannak történelmi helyzetek és tragikus sorsfordulók, amikor - úgy érezzük - kötelező megtörni ezt a szabályt. Van a fájdalomnak olyan mértéke, amelyet semmissé tennünk nem lehet. A véletlen adta kezünkbe ezt a levelet. Közlését azonban szükségszerűnek gondoljuk. Még akkor is, ha neveket és helyszíneket kénytelenek vagyunk kipontozni benne. Más esetekben nem vagyunk hívei az álneves írásoknak, a jelképes utalgatásoknak. Bár tudjuk, hogy minden román állampolgárra veszély leselkedik, ha kísérletet tesz a felismert és megélt igazságok kimondására, mégis elkerülhetetlennek véljük az ottaniak bátorságának erősödését. Csak ebben az egy értelemben: az igazságok és a nevek vállalásában. Mert a névtelenség esetleg nem csak azt bizonyítja, hogy milyen nagy a veszély, hanem azt a gyanút is keltheti, hogy aki névtelenül ír, többet mond a valóságnál.

Ez esetben bennünket nem kísért gyanakvás. Ismerjük a helyzetet. Ha ezt egyáltalán felvetjük, csak azért tesszük, mert tudjuk, hogy mások is vannak a terepen.

Fájdalmas jajkiáltásként közöljük a sorokat. De azzal a jó érzéssel, hogy az igazságot segítjük napvilágra. Sajátos eszközeinkkel nem tehetünk egyebet.

A szerkesztőség

"Drágáim...!

Lehet-e boldogabb újévi ajándéka az embernek, mint ez a két kép, amelyen rám ragyogtok? Nem tudok betelni veletek, s a kicsi ... t ujjheggyel matatom, hogy érezzem is huncut arcocskáját... Ma Ábel napja van, s azonnal ráfogtam ezt a nevet is, mert ahogy nézem, ő is kibírja a rengeteget, megsütné a sast, egye meg, aki olyan hülye, hogy még arra is éhes. Kicsi ... t már táncházba vinném haza, ... ra, ... öcsém éppen mellé való, hogy forgassa szép énekszó mellett.

(...) Ma olyan szent napom van, hogy betérek a ... i templomba, hogy felnézzek a boltív összekapaszkodó, tartóhajlatára, ahová folyton nézek, s tanulok. Csak ennyit mondok: Uram, ne engedd összeomlani tetőinket! Uram - ordítok magamban -, adj erőt, hogy körömszakadtáig foghassam társaim kezét, mert már félünk.

Fél ez a korty levegőre ítélt nép, mert senkiben nem hisz. A kerge elfut, s a nyáj nem tudja, hogy vajon az-e a bolond, aki megy, avagy aki marad.

Drága..., hány esztendeje annak, amikor egész éjjel ...-vel hármasban azt vitattuk, hogy nem erkölcsös, ha ti beszélitek le a végleg odatelepülőket? van vagy tizenöt. Na, látjátok-e, mi lett az eredmény? Szétszóródtunk, mint az útszéli falevél ősszel. És azok többsége itt is jól élt, jobban, mint az, aki marad. Dunát dughattok az erdélyi színészekkel... Mindjárt orvos nélkül marad a székelység, csak Gyergyóból s környékéről egyfolytában rajoznak. Hát a menekültek?! A suj a pofáját, ki a rádióban úgy hazudik, hogy még az isten is elszégyelli magát! Húsz író ment el, S... A... számolja, s mondom: vetted-e észre, hogy ezek nincsenek? "Én nem, de odaát sem azt, hogy ott vannak."

Na, akkor ezzel vagyunk... Naponta nehezebb. Nehezebb? Kibírhatatlan! Ünnep szombatján a fodrász suttogja, ma délben "feldolgozták", hogy egymás közt ne beszéljünk magyarul. Szerencsére a felelős nagyon rendes asszony, és azt mondta: lehetőleg ne túl hangosan, de mivel majdnem mind magyarok, csak beszéljetek nyugodtan.

Járom Erdélyt, Szatmárt, Bihart. A szállodákban lecserélték a takarítószemélyzetet is... Ezer meg ezer ilyen. És kérdeznek a bontás alá eső falvak emberei.

Hallgatjuk a rádiót, hallgatunk titeket. Fel felcsillan a remény, s a másik percben épp az úgynevezett "hozzáértők" szavaiból ráébredünk: nem értenek hozzánk. Azt mondtam: úgy kísérleteznek, mint az AIDS-betegség gyógyszerével. Amíg felfedezitek a mi gyógyszerünket, ellenállóképességünket kiölik. De hát az egész világ ránk figyel - mondjuk. Én is minden este felnézek a csillagokra, de azok mozgásán semmit sem változtatok.

Nem panasz, ez nem az! Hálát adok a természetnek, hogy a "csak azért is" úgy hajt, mint benzin a motort. Néha személyemet is kergetik, de érdekes, érzik, hogy nem félek, és tudják, hogy következetes vagyok. Mondom. Csak ugyanazt mondom: maradni, kibírni, nem elléhulni. Mondom: kapaszkodjunk egymásba. Igen ám, de mit mondjak a gyermekeknek, akiket másra kell tanítani?

...bizony nem ártana, ha a Székelyföldre is vihetnének némely élelmet, mert egy korty étolaj nincs a kamarákban. A gyermekek nem ismerik a csokoládét..., úgy nézte előttem egy kicsike, mintha csillagot szedtem volna a kicsike markába.

Nem vagyunk koldusok, nem kunyerálunk, nehogy azt értsétek ki a soraimból. Társadalmi tragédiát, nemzeti sorstragédiát élünk át. Ha van rá mód, ha a maradékból jut - csak akkor jussunk eszetekbe, szépen kérünk.

Nem túlzás: fizikai halálba kergetnek, idegeink, érrendszerünk felmondják a szolgálatot. A tisztességes értelmiségi legalábbis ebbe a szituációba került. Megöl a tehetetlenség is.

Azt mondják, boszorkány vagyok. Ha volnék, seprűnyélen repülnék hozzátok. De nem hagynak, nem adnak választ se bű, se bá....

De jó volt ennyit beszélgetni veletek! Meg is könnyebbült a lelkem pár cseppet. Mondjátok meg ...-nak, ...-nek, hogy nagyon szeretem őket.

Nektek meg azt éneklem, "A daloló kispacsirta / Mind a két szemét kisírta / Sírok magam is / Az én galambom is /Lehajlik a gyönge ág is".

(A Magyar Ifjúság 1989. febr. 3. számából)




KÖSZÖNTŐ

Köszöntöm az olvasót. Köszönöm figyelmét e mű iránt személyesen is: mint a Magyar Művészetért Díj társelnöke jelen voltam az Üzenet születésénél 1994. májusában, akkor, amikor a Kuratórium döntött a kiadásról, "bármi áron". Minden anyagi támogatás nélkül, az alkotók szabad erejére és hitére építve - valahogy úgy, ahogyan maga az erdélyi művészet éli századait. Dicsőségére.

Nem mindennapi élménynek néz elébe, aki ezt az albumot kézbe veszi. Az igényes megformálású, szép könyv az emberi örökség tiszteletben tartásának ars poeticaját kínálja. Valóban "üzenet": üzenet a ma emberének a hagyományokról, az építészet, a művészet, a kultúra évszázadok alatt felhalmozott kincseiről.

A könyv Erdélyről szól, lapjain tehát e gazdagság is sajátos erdélyi színeket kap. Az album lapjairól nem csak a megőrzendő és továbbfejlesztendő örökség szép példái tekintenek ránk, hanem még egy "üzenet", a kultúrák együttélésének, egymást termékenyítő hatásának üzenete is.

Mire tanít ez a könyv? Arra, hogy a civilizáció eredményei egyszerre egyediek és közösek, sajátosak és univerzálisak. Arra, hogy mi a kor nagy feladata: az, hogy ezt az azonosságot megvédjük, de úgy, hogy közben a többiek, más közösségek, más népek tudása, alkotó teremtő ereje által is gazdagodni merjünk, gazdagodni tudjunk.

Az a felismerés, hogy a saját eredményeinket ötvöznünk kell azokkal, amelyeket másoknak sikerült elérniük, egyre inkább áthatja az európai gondolkodást. Ha egy kissé sarkosan fogalmazhatunk: büszkén felmutatni és megvédeni azt, ami egyedi, s ugyanakkor elfogadni és befogadni mindazt, amit a sokszínűség kínál - ez Európa.

Az európaiság az én értelmezésemben elsősorban egy mind elfogadottabbá váló gondolkodásmódot jelent. Ennek alaptétele az, hogy minden érték tiszteletre, megbecsülésre és felhasználásra, a saját értékekbe való beépítésre méltó. Ez az együttélés, a megértés és a türelem gondolatmenete - de a távolságtartásé is mindattól, ami olcsó, talmi, felszínes. Az európai polgár büszke arra a készségére és képességére, hogy magáévá tegye, amit más teremtett - de arra is, hogy igényes, hogy elfordul mindentől, ami alantas és agresszív.

Ez a könyv végig a történelem és a művészet metszéspontja körül barangol. Mindannyiunk számára felkínálja a kölcsönös gazdagodás példáját, visszaadja az erdélyiség varázsát, de lassú, reményeink szerint talán még megállítható foszlásának intő üzenetét is.

Kívánok a díszalbum minden olvasójának - az ezredforduló tiszteletére és méltó ünneplésére ezen alkalommal újólag kiadott mű híveinek - gondolatokat ébresztő csendes tűnődést, szívet melengető és a világunkba vetett hitet erősítő elmélkedést, sok örömet az együtt alkotott kincsek közötti kalandozásban.

[MARTONYI JÁNOS]




ELŐSZÓ

E könyvvel azt szeretnénk hinni, és elhitetni, hogy Erdély történelme közös örökség Európában. E történelem egy évszázada szüntelen viták tárgya, sohasem volt mentes valamilyen irányú nacionalizmustól. Ha a hatalom a kisebbségek, más nemzetiségek és kultúrák, általában a másság elnyomására használja a nacionalizmust, ha birtokba akarja venni a történelmet, akkor félnünk kell attól, hogy "rejtőzködő" népességgé akarja degradálni a kisebbségeket. Ez nem erdélyi probléma. Európai és általános nemzetközi jelenség volt a letűnt században.

Erdély ugyanakkor évszázadok óta népek, kultúrájuk és művészetük egymásra találásának és hatásának történelme is. Sajátos múlt és sajátos jelen Európában. Magyar, román, szász, zsidó, örmény és más, kisebb-nagyobb nép türelmesen építette egyébként mindig is elszigetelt hazáját. E spontán kulturális integráció sajátságos erdélyi civilizációt hozott létre az évezred végére. Az Erdélyben élő hétmillió állampolgár - köztük Európa legnagyobb kisebbsége, a két-két és félmillió magyar - az ősi népművészetnek, a Bethlen Gábor korához fűződő erdélyi reneszánsznak és a nagyon is eltérő civilizációs különbségeknek a keveredéseként sajátos kulturális szabadságharcot vív az elmúlt száz évben a mindenkori hatalommal szemben.

Ismeretes az a tény, ahogyan az erdélyi zsidóság e századi kényszerű menekülését az elmúlt évtizedekben a tömeges német exodus követte, majd megkezdődött a magyarok kivándorlása is a múlt évtized végén. A hetvenes évekhez képest a nyolcvanas években háromszorosára nőtt a hazájukat elhagyók száma, és az üresen maradt erdélyi házakat a regáti betelepülők töltötték be. Szakemberek szerint az elmúlt fél évszázadban - a háború, a menekülés, a kivándorlás miatt - egymillióval csökkent a kisebbségi lakosok száma Erdélyben.

Megtöri-e ez a "gigantikus népességcsere" az erdélyi kultúra erejét, elszürkíti-e azt a színt, amelyet e kultúrák együttese teremtett az ezred végére? E könyv talán elsőként tesz kísérletet arra, hogy továbbítsa Erdély kulturális üzenetét, egymás mellé állítva a magyar, szász, román, zsidó és örmény művészet különböző kincseit.

A nemzet, a hatalom és a nemzetiség ügyéről oly módon gondolkodott és aggódott Jászi Oszkár, hogy töprengéseit ma is mindenki figyelmébe ajánlhatjuk: "A nemzet fogalma alatt ma egy oly nemzetiséget értünk, mely az állami hatalom felett rendelkezik, míg a szoros értelemben vett nemzetiség állami hatalom nélkül, egy idegen nemzetiségnek rá nézve kedvezőtlen jogi és gazdasági rendje alatt él."

"A nemzetiség oly egyazon nyelvet beszélő nagyobb embertömeg, mely összetartozósága tudatára ébredt, s magát külön személyiségnek tekinti. A nemzet ellenben az uralkodó nemzetiség, mely más nemzetiséggel vagy nemzetiségekkel együtt államot alkot, akár úgy, hogy azokat magába és a teljes nemzetiségi egységbe olvasztotta, akár úgy, hogy azzal vagy azokkal - erőszak vagy kompromisszum útján - állami együttműködésbe lépett."

Európa örökségéhez tartozik az a felismerés, hogy járhatatlan a "teljes olvasztás", egyetlen út maradt, az együttműködés. Az erdélyi művészetek ezt járják évszázadok óta.

E könyvet a Magyar Művészetért Díj pártolói, magyar művészek ajánlják tisztelettel magyaroknak, európaiaknak.

[GUBCSI LAJOS]








Ady Endre verseiből

A HADAK ÚTJA


(...ha meghalunk, hát meghalunk
s ha meghalunk, meghalt itt minden...)



EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA


(...Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
sohse volt még kisebb az ember,
mint azon az éjszaka volt:
különös,
különös nyár-éjszaka volt. ...)



EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN


(...Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott. ...)



INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ


(Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák, ...)

(...Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar, ...)

(...S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.)



AZ ELTÉVEDT LOVAS


(...Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve,
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.)







Erdély üzenete

Mit üzen Erdély a 20. század végén saját népeinek, Magyarországnak és Európának? Mit mond múltja és jelene? És mit várhat tőle a jövő? Vajon az egykor sok nemzetiségű, különböző vallású s több kultúrájú Erdély csak a múlt emléke marad? A nemzetállam magával hozza-e a homogén etnikumot vagy teret hagy a kisebbségeknek is?

Ezek már nemcsak a jelen, hanem a jövő nagy kérdései is, amelyekre többféle választ lehet adni. Erdély több mint ezeréves története azt kívánja, hogy megmaradjon Európának ebben a részében a különböző népek együttélése. De vajon lehetséges-e ez az agresszív nacionalizmus új jelentkezésének idején? Szívet szorító gondok ezek, amelyeken egyszerre elmélkedhet többség és kisebbség. A többség számára a tolerancia a velük együtt élő más népekkel, gazdasági, politikai és kulturális szimbiózist és a szomszédokkal jó kapcsolatokat jelent. A kisebbségek számára az adott ország keretein belül alkalmazkodást kíván a többséggel szemben, de egyben olyan individuális és kollektív jogok biztosítását, amelyek engedik a nyelv használatát, oktatását, vallási és egyéb közösségek működését, a kultúra elterjedését, és a kapcsolatot az anyanemzettel.

ERDÉLY VÁLTOZÁSAI

Erdély nevét Erdőelvéből származtatja. Első latin említése 1077-ből maradt fenn, előbb Ultrasylvania néven, majd Transylvania formájában. A magyar név a 13. és 14. században tűnik fel, s innen származik a román Ardeal, amely a latinos szóhasználat alapján lesz ma Transylvania. Az Erdélyben letelepedett szászok a Siebenbürgert, a Hétvár nevet használják, azokét, akik a 12. században a terület védelmét látták el (Dés, Doboka, Kolozsvár, Torda, Küküllő, Gyulafehérvár és Hunyadvár). Mindez a régi Erdélyre vonatkozik, az újhoz hozzátartozik a Partium és a Bánát egy része is, ezek alkotják a mostani Erdélyt, amely Románia egyik tartománya.

Ha földrajzi szempontból vizsgáljuk a területet, azonnal feltűnik, hogy az egykori Erdélyt körülveszi keleti és déli részén a Kárpátok, nyugaton pedig az Erdélyi Érchegység. A nagy hegyek azonban nem védték meg a keletről jött hódítóktól. A magas és részben erdős hegyek mezőségeket vesznek körül, amelyeket a Maros, a Szamos, az Olt és más kisebb folyók öntöznek. Területein búza- és kukoricaföldek, gyümölcs- és borvidékek változnak. Legelőin juhnyájakat, szarvasmarhákat, köztük bivalyokat, lovakat tenyésztettek. Hegyeiben arany és más ércek, ásványvizek, sók találhatók, amelyeket régóta ismernek és felhasználnak. Ha a természet gazdagságát és változatosságát nézzük, azt állapíthatjuk meg, hogy Erdély kezdetektől fogva vonzotta az idetelepedő népeket.

A változások a történelemben mentek végbe, s nem fontos a legrégibb korokba visszamenni, elég ha a dákokra gondolunk, akiket Kr. u. 106-ban Trajanus császár legyőzött, és létrehozta a Dacia elnevezésű provinciát. 271-ben Aurelianus császár visszavonta a római légiókat, és a velük együtt élő lakosokat, s ettől kezdve a provincia csaknem hét évszázadon keresztül különböző népek vándorútja lett: gótok, gepidák, hunok, szlávok, avarok, bolgár-törökök telepedtek itt meg, de többségük eltűnt a történelemnek erről a színpadáról.

A magyarok 895-ben a besenyők elől menekülve-jelennek meg Erdély földjén, s a szlávok és bolgárok közé telepednek. Szent István 1003-ban leveri az utolsó gyulát, aki Bizánccal tart fenn kapcsolatot, és szembefordul a királlyal. 1009-ben létrehozza a gyulafehérvári püspökséget.

A besenyők és a bizánciak elleni védekezést szolgálják a székelyek (tehát a székek lakói), akiket először a Maros vonalára telepítenek, majd a jelenlegi Székelyföldre, ahol kiváltságaik ellenében katonai szolgálatot viselnek. A gyulák után a király testvérei uralkodnak. Az első vajda, aki a tartományt kormányozza, 1199-ben jelenik meg mint a király megbízottja.

1165 előtt a gyéren lakott Erdélyben feltűnnek a szászok, a Rajna és a Moselle vidékéről származó németek, akik kiváltságokat kapnak, amelyeket 1224-ben II. András megerősít. Ugyanebben az időben jelentkeznek a románok, akikről először egy 1222-ben keletkezett dokumentum emlékezik.

A szászok városokat alapítanak, a 14. századtól kezdve céheket hoznak létre, s a mezőgazdaság mellett iparral és kereskedelemmel is foglalkoznak. A románok egy része Hunyad, Fogaras megyében és Máramarosban telepszik le, s mint kenézek védik az országot, úgy, hogy jó részük beolvad a nemességbe. A jobbágyok - mint a transhumálban részt vevő pásztorok - juhadót, vagy mint letelepedettek, a szokásos szolgáltatásokat fizetik.

A 14. századtól kezdve Európa balkáni részén új ellenség tűnik fel, amely ellen Magyarország népei is védekeznek. 1526-ban, a mohácsi csata után szétszakad az ország: a török elfoglalja Budát, s az ország jelentős része "hódoltsággá" válik. A nyugati és északi megyék a Habsburgoktól várják a felmentést, a keleti részen, így Erdélyben is, a szapolyaiak uralkodnak a Porta segítségével. 1570-ben az európai hatalmak elismerik Erdély függetlenségét a császártól, de megmarad függősége az Ottomán Birodalomtól, amely kinevezi a már megválasztott uralkodót, és amelynek adót fizetnek. Az erdélyi fejedelmek megkísérlik a szembefordulást a törökkel a tizenöt éves háborúban, de vereséget szenvednek. Ennek a tapasztalatnak az alapján inti Bocskai István a rendeket, hogy amíg a török "hatalmas", igazodjanak hozzá. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György a harmincéves háborúban az európai politika szereplői lesznek, a Porta támogatását élvezve, harcolnak a Habsburg-abszolutizmus ellen. II. Rákóczi György viszont a török engedélye nélkül indul el a lengyel trónért, s ezért Erdély súlyos áldozatot fizet.

Változást ebben a viszonyban az 1683-ban elkezdett háború hoz, amelyben a császári csapatok megjelennek Erdélyben, és 1688-ban I. Apafi Mihály elismeri a magyar királyt Erdély urának és "jótevőjének". 1690-ben Apafi halálával és fia lemondása után Erdély a Habsburgok fejedelemsége lesz, amely 1065-ben a nagyfejedelemség nevet kapja.

A nemesség védelmezi kiváltságait, s csak a 19. század elején lép egy része a liberalizmus útjára s követeli egyben Erdély unióját Magyarországgal. Az 1848/49-es forradalom leverése után ismét nagyfejedelemség lesz 1867-ig, amikor a kiegyezés megteremti az uniót, a románság vezető rétegének ellenállásával. 1918-ban a román csapatok megszállják Erdélyt, és 1920-ban a trianoni békeszerződés Romániához csatolja. 1940-ben Észak-Erdélyt a náci Németország és a fasiszta Olaszország Magyarországnak ítéli, 1944-ben a szövetségek a háború utolsó szakaszában részt vevő Romániának, amit az 1946-os párizsi békeszerződés megpecsétel.

E rövid történeti bevezető arról tanúskodik, hogy Erdély évszázadokon keresztül Magyarország része volt, mint erdélyi fejedelemség korlátozott szuverenitást élvezett, s megmaradt önálló belső státusa a Habsburg-uralkodók idején is. Változást 1918 és az azt követő békeszerződések jelentenek, amelyek a megnövekedett Erdélyt a román túlsúly alapján Romániához kapcsolják.

ETNIKUM, TÁRSADALOM ÉS VALLÁS

A modern nemzeti eszme megjelenése előtt az etnikai közösségeket társadalmi és vallási szempontból különböztették meg, még ha a nyelv, mint a kultúra teremtője, lényeges szerepet is játszott.

A 15. század végén Erdély lakosságának 60%-a magyar volt, 24%-a román és 16%-a szász. A 18. század elején a háborús pusztítások után a magyarság létszáma 47%-os lett, a románoké 34 és a szászoké 19. A román lakosság a 18. század folyamán a demográfiai hullámmal és a magyar és szász kiváltságosok által kívánt bevándorlással erőteljesen növekedett, és a század végére túlsúlyba került. Az 1910-es népszámlálás Erdélyben anyanyelv szerint 53,8%-a románt, 31,6%-a magyart és 9,8%-a németet, 2%-a jiddist és 0,2%-a cigányt, 2,5%-a más nyelvűt nevezett meg. Az elmúlt nyolcvan esztendőben a román túlsúly tovább növekedett: 1902-ben 73,3% román, 20,7% magyar, 3% német, és 3% egyéb nemzetiségűt tüntettek fel.

Az észak-erdélyi zsidókat 1944-ben a magyar hatóságok segítségével koncentrációs táborokba vitték, és nagy részük elpusztult, a dél-erdélyiek pedig kivándoroltak Izraelbe. A németek egy része 1944-ben elhagyta Romániát, és Németországban telepedett meg, sokan elpusztultak az egykori Szovjetunióban, a 80-as évektől kezdve pedig a német kormány váltságdíj fejében kiváltotta nagy részüket. Mindennek az lett a következménye, hogy ma Erdélyben mintegy 119436 németet tartanak számon. (Saját becslésük szerint csak 70000-et.) A magyarok száma is jelentősen csökkent, az 1918 és az 1944 utáni kivándorlások, illetve a 80-as évektől jelentkező menekülés következtében.

A nem román lakosság elvándorlása után Erdély többségben román nemzetiségű. A székelység 80-90%-a, és a határ menti magyarság mellett a szétszórtan élő diaszporák egyre inkább elrománosodnak. Ez jellemző a Székelyföldön kívüli városok lakosságára is, amelyek román területekről nyerték az utánpótlást, így például Kolozsvárra, amelynek magyarsága ma már az összlakosságnak csak 23%-át teszi ki.

Évszázadokig a feudális társadalomban a kiváltságosok és a jobbágyok közötti együttműködés és ellenállás volt a jellemző. 1437-ben létrejött Erdélyben a kiváltságosok, a nemesek, a székelyek és a szászok összefogásával, az ún. feudális "három nemzet" szövetsége, amely a felkelt jobbágyok ellen irányult. A nemesség nemcsak a jobbágyok ellen lépett fel, hanem az egyre inkább jobbágyi sorsba kényszerült székelyek és időnként a szászok ellen is.

A román jobbágyság 1784-ben felkelt a kincstári uradalom és a nemesség ellen, amelyhez a román vezető réteg ekkor nem csatlakozott. 1791-ben azonban a románság vezetői egy - Supplex libellus Valachorum című - panasszal fordultak a császárhoz, mint Erdély uralkodójához, és megfogalmazták azt a kívánságot, amely szerint mint a dákó-román őslakosok kiváltságos leszármazottait ismerjék el őket "negyedik nemzetként". A kérés elutasítása az erdélyi rendek, tehát nemcsak a nemesek, hanem a székelyek és a szászok részéről is, a társadalmi ellentéteket nemzetivé tette.

A román értelmiség kollektív nemzeti jogokat követelt a magyar liberális nemességtől, amely ugyanakkor kész volt elismerni a jórészt román jobbágyság szociális felszabadítását. Az államnyelv körül kialakult vita, amely a latin helyébe a magyart kívánta azzá tenni, kiváltotta a románok és a szászok ellenállását, annak ellenére, hogy olyan erdélyi politikusok, mint Wesselényi Miklós, e tekintetben is a fokozatos előrehaladást támogatták. A kiélezett nemzetiségi vitákban az erdélyi román értelmiség egy részét a császári hadsereg 1848/49-ben szembefordította Erdély uniójával és a Habsburgok elleni harccal, s Bălcescu egyeztetési kísérlete a szabadságharc végén már nem hozott közeledést.

1848-49 után a jobbágyok felszabadításával létrejöttek a kapitalizmus feltételei, s a társadalmi ellentétek új osztályellentétekké váltak, azonban ezeket is nemzetiségi szembenállások befolyásolták. Az erdélyi román értelmiség többsége Erdély autonómiájáért, közülük sokan egy föderatív monarchiáért, végül egyesek a román tartományokkal való egyesítésért harcoltak. A vesztes háború után, 1918-ban Gyulafehérvárt a románság vezetői kimondták Erdély csatlakozását az új Romániához, s ígérték, hogy tiszteletben tartják a kisebbségek jogait. A két világháború között a román kormányzatok ezt nem tartották meg, s a nemzetiségi ellentétek eltorzították a társadalmi mozgalmakat is.

1940 és 1944 között Észak-Erdély Magyarország része lett, Dél-Erdély Romániáé maradt, mindkét oldalán háborús feszültségekkel. 1944. augusztus 23-a után Románia részt vett a fasiszta hatalmak elleni harcban, Magyarország ehhez csak később csatlakozott, belső és külső ellentétek miatt.

1944 után Magyarország és Románia a Szovjetunió befolyási övezetévé vált, és 1948-tól megkezdődött a szocialistának nevezett rendszer építése, amelynek feladata lett volna a nemzetiségi ellentétek háttérbe szorítása. Erre bizonyos kezdeti lépések után nem került sor, sőt 1956 után megkezdődött az erdélyi magyarság szisztematikus elzárása a külső világtól és a belső elszigetelődése: az új rendszer megszüntette a magántulajdont, az állam felügyelete alá helyezte a gazdaságot és a kultúrát, a párt uralma alá rendelte a politikát. A kisebbségek anyagi alappal nem rendelkeztek, és bizonyos oktatási és kulturális intézmények kivételével jogaikat csak szűk körben érvényesíthették. 1957 után a rendszer a nemzeti állam és a homogén nemzeti egységet állította előtérbe a kisebbségekkel szemben. A korabeli Magyarország nem nyújtott e tekintetben megfelelő támogatást, mert az internacionalizmus rosszul értelmezett szellemében a román állam ügyének tekintette a kisebbségi kérdés rendezését.

1989-ben a Ceauseşcu-rendszer megbukott, s elkezdődött a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság visszaállítása Erdélyben olyan körülmények között, amelyben az agresszív román nacionalizmus a magyarságot okolta részben a belső nehézségekért, részben pedig az állam szuverenitását fenyegető állítólagos magyar követelések miatt.

Az erdélyi társadalom egyik jellegzetessége, hogy a különböző etnikumok több felekezethez tartoztak, és ezek meghatározták kultúrájukat is. A reformáció megjelenéséig a római katolikus vallás volt az uralkodó, még ha közben megtűrték a román görögkeletieket is, akiket a fejedelemségekből támogattak. A reformáció először a szászoknál jelentkezett, ahol Johann Hontserus kezdte meg a luteránus egyház szervezését, amely a szászok vallása lett. A nemesség és a székelyek kezdetben luteránusok, majd egy részük kálvinista lett, kisebb számban unitárius, illetve szombatos. 1568-ban a tordai országgyűlés elfogadta "a négy recepta religiót", tehát a katolikus, református, luteránus és unitárius egyház szabad gyakorlatát, és megtűrt vallásként a görögkeletiét. Mindez a kor Európájában vallási türelem különleges példája volt, amely a nyugati külföld figyelmét is felébresztette.

A fejedelemség idején a katolikus vallás elsősorban a Székelyföld egy részére terjedt ki, ahol a hit új népi formái jöttek létre. A luteránusok a szász városokban szigorú társadalmi és kulturális rendben éltek, állandó kapcsolatot tartva a németországi központokkal, és különösen a pietizmussal. A kálvinisták először Németországgal, majd Hollandiával és Angliával léptek kapcsolatba, s innen hozták be az új gondolatokat és a kartéziánizmus elméletét, amely megújította az oktatást, de beleütközött az ortodoxok ellenállásába. Az unitáriusok is Angliával tartották a kapcsolatokat, s igyekeztek kialakítani újszerű oktatási és kulturális rendszerüket. A románok számára a reformáció jegyében jelennek meg az első Biblia-fordítások, amelyek arra indítják a fejedelemségek görögkeleti papságát, hogy áttérjen az óegyházi szlávról a román nyelvre.

1699-ben a görögkeleti románok egy része elismerte a pápaságot és annak néhány dogmáját, de megőrizte a papság házasodását. Ezek a románok kapcsolatot tartanak nemcsak Béccsel és a magyarországi katolikus egyházzal, hanem Rómával is, s az ő munkásságuk következtében jön létre az ún. erdélyi iskola, amely meghirdeti a dákó-román kontinuitás elméletét. A 18. század végén, 1796-ban elismerik a görögkeleti egyházat mint "megtűrtet".

A 18. században Erdélyben Szamosújvár környékén megjelennek az örmények, akik megtartják régi vallásukat. A zsidók egyenjogúságát 1867-ben ismerik el, 1894-ben felekezetüket is. Örmény és zsidó kevés maradt Erdély területén, mindkét esetben a magyar kultúrával szoros kapcsolatot fenntartó csoportokról van szó. 1948-tól Erdélyben megszüntetik a görög katolikus vallást, egyesítve azt a görögkeletivel, de 1989 után újból megjelenik és megkezdi egyházszervezetének kialakítását. A római katolikus, illetve a protestáns vallások a szocializmus idején szűk körű templomi szolgálatot és papi felsőoktatást folytattak, 1989 után kezdik egy a karitatív és kulturális tevékenység fejlesztését.

A vallási kultúrák meghatározták a nyelvhasználatot és ezzel együtt az oktatás és a népi műveltség tartalmát is. Hatásuk a polgári nemzet kialakulásától kezdve figyelemre méltó, és szerepük különösen jelentős a kisebbségi sorsban, akár magyar, akár a román uralom idején.

A NEMZETI KULTÚRÁK ELLENTÉTE ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉSE

A 18. század végén megjelenik a modern nemzeti eszme, amely magával hozza a nyelvek és a kultúrák sokoldalú és egységes fejlesztését. Erdélyben három kultúráról van szó, olyanokról, amelyeknek bizonyos nyelvi és tartalmi formái a fejedelemség idején kialakultak. A 16. századtól az oktatás és a könyvkiadás fejlődésével megkezdődik a magyar szövegek megjelenése rendeletek és tájékoztatások formájában, születnek szász, magyar és román Biblia-fordítások és kegyességi iratok, létrejönnek történeti munkák, emlékiratok és a szórakoztatást szolgáló szépirodalmi alkotások. Ezekre az előzményekre támaszkodva jelenik meg az egységes nemzeti kultúra elve, amelyet német részről a németországi fejlődés befolyásol, magyar részről a Magyarországgal való kapcsolat, román részről pedig a reformáció, majd a görögkatolikus egyház, s végül Románia.

A nemzeti kultúra létrejöttének alapfeltétele az irodalmi nyelv kialakulása volt. A szászoknál ez együtt haladt a hochdeutsch átvételével, bár helyi nyelvjárási munkák is megjelentek. A latin államnyelv mellett a 18. század végétől kísérletek történtek a magyar nyelv megújhodására, amelyre hatással volt a magyarországi ortológus-teológus vita. A románok ekkor még cirill betűkkel írták munkáikat, de egyre nyilvánvalóbbá válik S. Micu-Kleinnál, Gh. Sincainál és Petru Maiornál a dákó-román kontinuitás elmélete nyomán a nyelv fejlesztése s az erdélyi nyelvjárások alapján az irodalmi nyelv kialakulása.

Erdélyben az 1834/35-ös diéta veti fel az államnyelv kérdését. E tekintetben vita alakul ki, amelyet részben a szászok, részben a románok és nem kis mértékben a magyar reakció folytatott a liberális ellenzékkel szemben. 1846-ban az országgyűlés - különböző megkötésekkel - elfogadja a magyar államnyelv bevezetését, amelyet 1847-ben a császár is szentesít. Ebben az szerepel, hogy az országgyűlésen és a megyei tárgyalásokon a hivatalos iratokat magyarul kell megfogalmazni, más nyelveken ezekről fordítást kell közölni, az egyházak viszont megtartják saját nyelvhasználatukat. A törvényt a szász és román küldöttek is elfogadták, de ez utóbbiak szembetalálják magukat a papság s főleg a fiatal román értelmiséggel. Időközben ugyanis kialakult az erdélyi román sajtó, a Gazeta de Transilvania és melléklete, amely nyelvhasználat kérdésében az anyanyelvet részesítette előnyben, legalábbis a román többségű vidékeken.

Az unió megvalósítása után és a magyar államnyelv bevezetésével az 1868-as nemzetiségi törvény a liberalizmus szellemében igyekezett megoldani a nyelv és a kultúra kérdését. A román iskolák kis száma, a magyar nyelv oktatásának itteni bevezetése, a kevés egyházi középiskola, a papi és a tanítói oktatás mellett, az egyetemi intézmények hiánya és főleg a 20. század elejétől a kormány diszkriminatív intézkedései növelték a feszültséget. A liberalizmus megengedte ugyan a sajtó szabadságát, így például a Ion Slavici vezette Tribuna, de más lapok is, a román követelések szószólói lettek (közben bebörtönözték azokat az újságírókat, akik ezeket követelték. Tegyük hozzá, hogy a liberális politika lehetővé tette román bankok és más intézmények, így az Astra tevékenységét is, amelyek segítették a románság gazdasági és részben kulturális fejlődését. Ez a kétértelműség megnehezítette azoknak a magyaroknak (mint amilyen Mócsáry Lajosé volt) a tevékenységét, akik szívesen működtek közre az együttműködés javításáért.

1918 után úgy változott a helyzet, hogy a román hatóságok folytatták a maguk nacionalista kulturális politikáját. Csökkent a magyar iskolák száma, szakiskolák alig maradtak, az egyházi gimnáziumok román érettségi alapján adhatták ki bizonyítványaikat, az 1872-ben létrehozott magyar egyetemet megszüntették; románt hoztak létre, kevés magyar hallgatóval. A neoabszolutizmus idején létrehozott Erdélyi Múzeum Egyesület és az Erdélyi Múzeum tevékenységét korlátozták. Egyre inkább háttérbe szorították a magyar bankok és más intézmények tevékenységét. A Székelyföldön mozgalmat indítottak az állítólag elmagyarosodott székelyek visszarománosítására. A román nyelv hivatalos használata általánossá vált, a magyart csak az egyházakban és saját intézményekben terjeszthették, kivéve a Székelyföldet. Ebben az időben a sajtó és a könyvkiadás képviselte a magyar kultúrát.

Ezek a sérelmek jogosan keltették fel az ellenállást, éppúgy, mint az 1892-es román memorandum és az azt követő per. Ennek folyamányaként jelentkezett 1940-ben Észak- és Dél-Erdélyben a magyar és román nacionalizmus kulturális politikája, amelyet 1944 után követtek a románok is. Az egy párt által irányított államban 1957-ig még létezett a magyar egyetem, s működött a magyar iskolák szűkült hálózata, de már megszüntették a nagy hírű egyházi kollégiumok működését. A magyar iskolák számának csökkentése, kevés magyar gimnázium megmaradása, a többiek átalakítása, a magyar egyetemet végzettek román területen való elhelyezése, a levéltárak központosítása - a kisebbségek "homogenizálását" kívánta szolgálni. Ezzel a színházak, könyvkiadás és a sajtó egy része igyekezett szembefordulni. Az erdélyi magyar kultúra így jutott el az 1989-es változáshoz, amely máig sem állította vissza az oktatási rendszert s nem teremtette meg azokat a gazdasági alapokat, amelyek az egyéb kulturális tevékenységeket is támogathatnák.

A szász kultúra - mint a németség egyik távolra került része - 1944-ig ennek befolyása alatt fejlődött, a 30-as évektől a hitlerizmus jelentkezése és a kiélezett Volksdeutsch nemzeti tudat hatást gyakorolt főleg a polgári és az értelmiségi rétegekre. 1944 után e kultúra sorsa megpecsételődött az üldözések és kivándorlások következtében.

Az egységes nemzeti kultúrák fejlődését meghatározta magyar és román vonatkozásban az a tény, hogy Erdély Magyarországhoz vagy Romániához tartozott-e, valamint az, hogy az értelmiség hová vonzódott. A reformkorban Erdélyben kialakult egy olyan magyar nemzeti irodalom, amely főleg a fejedelemség idejéből vette tárgyait. Itt gondolok Jósika Miklós vagy Kemény Zsigmond regényeire, amelyek romantikus vagy realista módon ábrázolták e kor eseményeit és problémáit. Ez az az időszak, amikor Wesselényi Miklós vagy Szász Károly Erdély és Magyarország sorsán elmélkednek, s azon belül a nemzetiségi kérdésről. De ekkor jelenik meg Bölöni Sándornak az Amerikai Egyesült Államokról szóló könyve, amely a kapitalista társadalom példáját állítja Erdély elé. Itt működik egy ideig Barabás Miklós, aki román témákat is fest.

A szabadságharc és még inkább 1867 után az erdélyi magyar irodalom Magyarország fővárosába "költözik", elég ha a klasszikus irodalmat kedvelő Gyulai Pál vagy a modernizmus költője, Ady Endre pályáját vizsgáljuk. Külön utat képvisel a festészet. Hollósy Simon kezdeményezésére itt alakul ki a nagybányai iskola, a szobrászatban viszont Fadrusz János Mátyás- vagy Wesselényi-szobra országos hatásra utalnak. Újra éled ez az irodalom 1918 után, amikor írók hosszú sora szól az erdélyi világról, többek között a nemzetiségi együttműködésről és ellentétekről. Elég, ha itt Kuncz Aladár, Kós Károly, Bánffy Miklós, Tamási Áron vagy Dsida Jenő munkásságára utalok. 1944 után hasonló jelenséggel találkozunk, de most már Asztalos István regényeiben vagy Sütő András prózájában és drámáiban, Szilágyi Domokos és Kántor Lajos verseiben. Bár műveikben az élet különböző kérdéseiről vallanak, mindegyikben jelentkezik a magyarság sorsa és fennmaradása, tehát az ún. szolgáló irodalom, s ugyanezt állapíthatjuk meg más művészeti ágakban, így színházban vagy képzőművészetben is.

Ezt a folyamatot figyelhetjük meg a román kultúrában is, de más előjellel. A dákó-román kontinuitás és az azt bizonyító történelem után a dualizmus idején létrejön egy erőteljes román irodalom, amelynek képviselői a költészetben Coşbuc, Şt. O. Josif vagy Goga, a prózában pedig Ion Slavici és Ion Agîrbiceanu, akik az erdélyi román parasztság életét és gyötrelmeit fejezik ki. A költészet fő forrásává a népi folklór válik, amely máig él. Közülük sokan a század végén és a század elején átmennek Romániába, ugyanúgy, ahogy a magyar írók nem kis része teszi ezt 1867 után. Ez az irodalom is a román nép szolgálatát hirdeti, és kifejti elképzeléseit a románság közös jövőjéről.

1918 után megváltozik a helyzet. A kolozsvári egyetem és annak szellemi hatása alatt maradnak Erdélyben román írók, így Lucian Blaga a maga nagyszerű költészetével és mítoszteremtésével, valamint a Gîndirea című folyóirat, amely új írókat fedez fel, de nem Erdélynek, hanem egész Romániának. Ezt a folyamatot tovább erősíti a szocialista rendszer, amely Bukaresthez köti az erdélyi írókat, képzőművészeket és más alkotókat.

Külön kérdés, hogy ilyen körülmények között akár magyar, akár román vonatkozásban hogyan jelentkezik a nem néphez kötött, hanem az individualizmushoz s jórészt az avantgarde-hoz tartozó irodalom, amely az ember általános kérdését veti fel, bár a nemzet ez esetben is meghatározó lesz - különösen sorsfordulók idején.

A szászok irodalma, emlékiratok után, 1852-ben Georg Daniel Teusch a Geschichte der Siebenbürger Sachsen kiadásával kezdődött, (amelyhez csatlakozott az Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen), s ez meghatározza az irodalmi irányt. A történeti múlt feltárása indítja Traugott Teuschot Johannes Honterus című drámájának megírására. Ez a múlt s néha a jelen határozza meg Erwin Wittstock novelláit és Adolf Meschendörfer verseit, drámáit, prózáját. A szász nyelvjárás megjelenik főleg a folklórból merítő költészetben, de egyre inkább háttérbe szorul a hochdeutsch előrenyomulása következtében. 1944 után már csak egy haldokló erdélyi német irodalomról beszélhetünk.

Mint látjuk, az egységes nemzeti kultúra elve alapvetően befolyásolta nemcsak az oktatási és kulturális intézményeket, hanem magát az irodalmat és a művészeteket s természetesen a társadalomtudományi tevékenységet is. Ennek lett következménye, hogy 1791-től, tehát a Supplex libellus Valachorumtól kezdve, előbb a szász, majd a magyar történészek számára vita témája lett a dákó-román kontinuitás. A román történetírás az etnikai szempont előtérbe állításával az erdélyi vajdaságot, majd fejedelemséget román államként szerepeltette, ami az anakronizmus kérdését vetette fel. Éles polémia támadt a magyar, szász és román történetírók között az 1848/49-es szabadságharcról, és benne a szászok és a románok szerepéről. Végül az utóbbi időkben sok vitára adott okot a trianoni békeszerződés, ahol a román többség ellenére a döntés nagyhatalmi alapon történt, ugyanúgy, mint 1940-ben Észak-Erdélyt illetően. A néprajz, a demográfia és a szociológia figyelemmel kísérte ezeket a történeti vitákat, s maga is a nemzetiségek múltját és jelenét vizsgálva, vitát folytatott a kisebbségek kérdéséről.

Az együttműködés a kultúrában a magyar és a román folklór e körében jelentkezett, előbb azzal, hogy a román népköltészetet magyarok is feljegyezték. Ez a téma sem maradt azonban vita nélkül: A Kriza János által 1862-ben kiadott Vadrózsák (Székely mesegyűjtemény) megjelenése után Iulian Grozescu 1864-ben Egy pár székely "vadrózsáról" című cikkében kifogásolta, hogy az egyes balladák, így a Molnár Anna a Marinescu által közölt Toma, és Kőműves Kelemenné az Alecsandri által közölt Manole című román balladákból származik. Fellángolt a Vadrózsapör, amelyet végül is Bartók Béla Népzenénk és a szomszédnépek zenéje című, 1934-ben megjelent tanulmánya döntött el, felhívta a figyelmet arra, hogy ezen népek folklórjának közös elemei jelentkeznek itt, s nem átvételről van szó.

A román irodalom felfigyelt a magyarra, és a század végén Petőfi Sándor költészete lesz az, amelyet Goga is fordított, s amely különös érdeklődést keltett, az írók küldetéstudatát táplálva. A román irodalomnak 1918 előtt kevés magyar tolmácsolása jelent meg, de 1918 után jóval több, 1951 után a román-magyar közös könyvkiadás alapján, szinte az egész román irodalom olvasható magyarul, Franyó Zoltán, Szemlér Ferenc, Kacsó Sándor és sok más magyar fordító tolmácsolásában. Ez utóbbi periódusban adják ki románul is a magyar írók, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós és a klasszikus regényírók műveit M. Beniuc, E. Jebeleanu és sok más fordító közreműködésével. Nagyváradon a két világháború között találkozásra is sor kerül román és magyar írók között, amelynek azonban semmi következménye nem lett a nemzetiségi ellentétek miatt.

Azt lehet mondani, hogy az irodalmi fordítások jelentették az igazi együttműködést a román-magyar kapcsolatokban, s ezek nyomán számos román és magyar munka vált megismerhetővé - még ha a válogatás szempontjai, főleg az új magyar irodalmat illetően, meglehetősen egyoldalúak voltak. Kérdés, hogy ez az együttműködés a megváltozott körülmények között folytatódik-e.


A gyulafehérvári székesegyház oromzata / Fotó Szentpéteri Tibor


Román ortodox templom. Demsus / Fotó Gheorghe Gorund


RÉGI EMLÉKEK ÉS MAI EMBEREK

Erdély tájain a múlt mindenekelőtt az építészetben és az ehhez kapcsolódó ipar- és képzőművészetben jelentkezik. Templomok, várak, kastélyok s házak emlékeznek azokra a stílusokra, amelyek Közép-Kelet-Európa e távoli vidékén megjelentek, s bizonyítják kapcsolatát Európa nyugati részeivel.

A 12. századtól jelenik meg a gótika, amely a 13. században a gyulafehérvári székesegyházban teljesedik ki, és a 14. és 15. században a szász városokban, így Brassóban a Fekete-templomban vagy a szászsebesi evangélikus templomban. A 13. és 14. században román templomok is épülnek Zeykfalván és Demsuson. Kolozsvári Márton és György 1375-ben készítik el a Szent György-szobrot, Rozsnyai János 1445-ben díszíti a szebeni és a kolozsvári templomokat. A gótikus, köztük román templomokban, kis falvakban is megjelennek a magyar szentek, így különösen Szent László, de a bagosi, bögözi, gelencei vagy székelyderzsi templomot is illusztrálják. A gótikus stílus jelentkezik a várak építésénél, így például Vajdahunyadon. A 15. században a török támadások elől védelmül szolgáló templomokat építenek fel előbb a szász városokban, majd Kalotaszegen és másutt is.

Hosszú időszakot ölel fel a reneszánsz stílus, amelynek nyomai nemcsak az építészetben, hanem a díszítésekben, ruhákban, csipkékben s más iparművészeti alkotásokban is jelentkeznek. Ebben a stílusban épül fel a kastélyok, udvarházak, de természetesen templomok (köztük románok is) és városházák. Kialakul az ötvösművészet, amelynek szép emlékei maradnak fenn. Emellett felbukkannak török elemek - főleg a ruházatban és a fegyverkezésben.

A barokk a katolikus egyház előretörésével jelentkezik, így olyan templomokban, mint a kolozsvári piarista, olyan épületekben, mint a szebeni Bruckental- vagy a bonchiai Bánffy-, a Haller- vagy a Bethlen-kastély; olyan iskolaépületekben, mint a kolozsvári piarista vagy a református, az unitárius vagy a balázsfalvi gimnáziumban, a gyulafehérvári Batthyaneumban vagy a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban, illetve városok és falvak szép házaiban. Jelentkezik ez a stílus a különböző díszítő művészetekben, néhol reneszánsz elemekkel. A festményekben és a szobrászatban külföldi mesterek hagynak emlékeket.

A neoklasszicizmus templomokban, városházákon és a különböző ipari létesítményekben tűnik fel. A neogót és a neoreneszánsz épületek mellett a 20. század elején megjelenik egy magyaros díszekkel jelentkező "új stílus", amelynek jelei Kós Károly kolozsvári monostori református temploma vagy az általa épített marosvásárhelyi Székely Nemzeti Múzeuma, az ottani Ipari és Kereskedelmi Kamara Thoroczkai Wigand Ede, illetve a Kultúrpalota Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint.

Az építészetben és a képzőművészetben hazai és külföldi mesterek vesznek részt, s talán nem kell hangsúlyozni, hogy ezen a téren is jelentkezik az együtt élő népek összefogása.

Arról pedig nem lehet vitatkozni, hogy az erdélyi táj formálásában, a mezőgazdaságban és a természet kincseinek feltárásában, az utak és a közlekedés kialakulásában, a megtermelt javak elosztásában milyen szerepük volt és van az ott élő embereknek. Azt lehet mondani, hogy a materiális kultúrában évszázadok óta jelen van az a kölcsönös segítség, amely éltette Erdélyt a szociális és nemzetiségi ellentétek ellenére.

Ami az embereket illeti, a városiasodás magával hozta a polgári divat elterjedését a magyarság és a szászság körében, és 1918 után a románoknál is. Ennek ellenére a Székelyföldön és Kalotaszegen megőrizték a magyarok a régi viselet sok elemét, s ugyanez áll olyan román területekre, amelyek távol vannak a városoktól és az iparosodástól. Régi festmények után a 19. század közepétől kezdve rendelkezésünkre állnak azok a ruházatok, amelyek jellemezték az egyes vidékek embereinek viseletét, és ismerjük azokat a lakásokat is, amelyekben ekkor éltek. Tudomásunk van szórakozásaikról, sok helyen él a népzene és a néptánc.

A városi kultúra ma már kiterjesztette befolyását a mindennapi életre, annak rendszerére, viseletére, étkezésére és szokásaira. A mindennapi kultúrát ma az Európában mindenütt elterjedt amerikai és a hozzáidomuló európai szórakoztató ipar határozza meg. A korcsma vagy a diszkó mellett új találkozóhelyek jelentek meg, amelyek nem a népi zenével, hanem a világon mindenütt elterjedt tánczenével szórakoztatnak. Egy új kulturális világ alakul ki, amelyben remélni lehet, hogy a réginek sok emléke megmarad.

A képek, amelyeket itt bemutatunk, felidézik az egykori épületeket és azokat az embereket, akik bennük élnek. Ezeknek az emlékeknek az idézése talán emlékeztet arra, hogy milyen volt az egykori Erdély a maga sokféleségével, ellentéteivel és együttműködésével. Mint a bevezető elején utaltam rá, ez a most már több szempontból bemutatott múlt figyelmeztet a jelen és a jövő lehetőségeire, amelyek nem egyértelműek. Marad-e a népek és a kultúrák által fenntartott Erdély, vagy a Székelyföld kivételével egyre homogénebbé válik-e a román tartomány? E kérdés eldöntésében szerepet játszhat a határkérdést háttérbe szorító és a kisebbségek nyelvét és kultúráját védő európai politika, a két szomszéd országnak a megbékélése és együttműködése, az agresszív nacionalizmus háttérbe szorítása és a határokon túl élő kulturális nemzet fogalma, s ezzel együtt az emberek közvetlen személyes kapcsolata. Ez lehet a mi reménységünk, s ezt erősítheti "Erdély üzenete".

[Köpeczi Béla]


Szász erődtemplom. Berethalom / Fotó Szentpéteri Tibor








Idézet Kassák Lajos verséből

MEDITÁCIÓ


(Társaimat keresem az elhagyott utakon
azokat, akik fegyverrel harcoltak, azokat is
akik fehér papírlapok fölé hajoltan írtak
és döngették az éj kapuit, hogy kinyíljanak.
Halottak néma menete vonul el előttem
a völgy aljában s a templomok árnyékában menetelnek
kiégett szemükben a fájdalom mélysége ásít
lefegyverzett katonák és meghajszolt polgárok
egyazon törvény elvérzett áldozatai mind...)








A szászok népe kétségtelenül a német szászoktól, az egykor, a három Ottó római császár, majd Nagy Károly frank király idejében harcban igen hatalmas néptől származott, s elhagyva hazája földjét, erre a földre költözött. Ez mind a magyar krónikákból, mind a szászok vénjeinek elbeszéléséből kitűnik; ezek a dolog emlékét őseiktől mintegy kézről kézre kapva, egészen a mi időnkig megőrizték. Mert Geycsa és később Szent István király uralkodása alatt különböző nemzetiségek, csehek, lengyelek, görögök, örmények, besenyők, szászok, türingiaiak, rajnaiak, kunok, latinok és még sokan mások jöttek Magyarországra, s itt hosszabb ideig egyetértésben élve a magyarokkal, könnyen elérték, hogy házasodtak velük, és nemességükben is részt adtak nekik. De az öregebb lakosság igazabb okára emlékezik idekerülésüknek. Ők egykor, mondják, fellázadtak vezéreik ellen, s néhányat meg is öltek, ezért nem mertek hazájukban maradni, hanem mindenfelé szétszéledtek, s egy részük Pannoniába jött. A király, aki abban az időben uralkodott, bár az állandó háborúk miatt haragudott a németekre, megszánta a menekülő száműzötteket, s nem ellenezte, hogy mindenféle ellenséges népektől feldúlt országot gyarmatosokkal töltsék meg, de Erdélyben, mintegy az ország zugában, adott nekik keskeny, megműveletlen, zord helyet lakásul, és úgy határozott, hogy a királyok parasztjai legyenek, akiket magyarul jobbágyoknak neveznek. Egészen a mai napig megtartották ősi arcformájukat, hazai szokásaikat és nyelvüket. Igen szorgalmasak, dolgosak, leginkább kereskedéssel és mindenfajta iparral foglalkoznak. A rablásnak vagy lopásnak nevét sem ismerik, ételeik inkább táplálóak, mint választékosak. Házuk és más dolgaik gyarapítására nagyobb gondjuk van, mint bármely más erdélyi nemzetnek, s megelégedetten élnek, legkevésbé sem vágyva a máséra; olyan buzgók az épületek emelésében, földművelésben és szőlőültetésben, hogy Erdélynek annál a részénél, amelyet a szászok laknak, nincs ma szebb vagy termékenyebb; ezt látva időközben a királyok, magánjogi törvényeket és polgárjogot adományoztak nekik, s megengedték, hogy fallal vegyék körül városaikat. A megállapított összegen kívül is vethetnek ki rájuk pénzadót, amelyet és ahányszor a király akarja, sőt szívesen és vonakodás nélkül fizetik meg, de a katonáskodásban, gondolom, szabadságuk otthoni elvesztése miatt, elfajzottak őseiktől, gyalogosan harcolnak, falak között igen erősek, nyílt mezőn hamar meghátrálnak. Ezért van az, hogy szívesebben segítik pénzzel, mint katonával a király hadi vállalkozásait. Egyébként az asszonyok éppúgy szatócskodnak, mint a férfiak és versenyeznek férjeikkel vagyonuk gyarapításában; a magyar szokásokkal szemben, házasságra érett korban adják férjhez lányaikat; húszéves korukban még nem értek meg.

A magyarok, akik elsősorban számítanak nemeseknek Erdélyben, a hunoktól származnak, de mint mondják, nem kis idő elteltével követték a székelyeket; szokásaik, viseletük, törvényeik, nyelvük ugyanaz, mint Pannonia többi magyarjainál, csak néhány sajátságuk van, de ilyen különbségeket nemcsak egy országban vagy tartományban, hanem az egyes városokon és családokon belül is lehet látni. Földjüket kitűnően művelik, nem városokban laknak, hanem faluszerűen, várakban és házakban. Akiknek jobban megy a sora, ha nem is kimagasló emberek, tágas és szép házat építenek, egyesek kőből, mások fából.

Az állami életben részt vesznek, műveltebb erkölcsökre törekszenek, bőségesen étkeznek, és szeretik a fűszereket, mint a többi magyarok; a vadászatot, madarászatot különös kedvvel űzik, előkelően és nagy gonddal öltözködnek, de ritkán selyembe, szeretik a sokféle színt, feketét csak akkor vesznek fel, mikor gyászolnak, lábuk és fejük ruházatában hanyagabbak. Ez a nép harcban a legbátrabb, félelmet nem ismer, hazája megvédésében buzgó, a háború megindításában és az ütközet megkezdésében sokkal lassúbb, s többet nyújt a végén, mint amennyit az elején ígér, úgyhogy gyakran, mintegy felingerelve, nem tudja a megindított háborút vagy a megkezdett harcot abbahagyni, csak miután vagy ő, vagy az ellenség roppant veszteségeket szenvedett. Világosan kitűnt ez Gritti Alajos, a szultán küldöttje meggyilkolásánál. Mert mielőtt megölését elhatározták, felszólították, hogy távozzék el békésen az országból, megbocsátották neki Czibak, egy derék és nagy férfiú halálát is, csak legalább azt ne tudja véghezvinni, amit sok főúr elvesztésére tervezett. De mikor türelemmel semmire sem mentek, fegyverrel megölték, bár a fejedelem nem akarta.

A nemesség megszerzéséhez semmi mesterség, semmi foglalkozás nem alkalmasabb, mint a katonáskodás és az irodalom. Az ellenséget lándzsával letaszítani a lóról a legnagyobb dicsőség. A háborúba lovon mennek, egykor mind nehéz páncélban, most mind könnyű fegyverzetben, amely szokást kétségtelenül a törököktől vették. Mert Mátyás király nagy dicsőséggel és fényes győzelmekkel virágzó idejében a pikkelyes páncélok használata általános volt, Ulászló és fia, Lajos alatt lassanként kezdték elhanyagolni, a mohácsi vereség után pedig mellőzték és az egész katonáskodás régi módjával együtt teljesen eltűnt, helyébe jöttek, akiket hazai nyelven huszároknak neveznek, gondolom a harcban való könnyű mozgásuk s a török lovak fürgesége csábított bevezetésükre, vagy inkább mert minden halandók közt az a háborús gyakorlat, hogy a legyőzöttek átveszik a győztesek szokásait.

Fegyverzetük acélsisak, horgos vért, török kard - szablyának nevezik -, baljukban pajzs, amely egész mellvértjüket és fejüket fedezi, jobbjukban vaskesztyű, benne lándzsa, amelynek hegye alatt valami selyemkendő van; lovaik különböző fajták, de a legjobbak a törökök, ezeket döntő küzdelemre tartogatják, mert gyorsabbak is, mozgékonyabbak is a többieknél s minden külön tanítás nélkül használhatók mindkét csapatmozdulatra, a rohamra és a visszavonulásra.

Egyébként, bár ilyen különböző népek lakják ugyanazt a földet, csodálatos egyetértésben és összhangban élnek egymással. S ha néha civakodnak is, ami testvérek között is megesik, mikor külső ellenség támad, újra kibékülnek, hogy csodálatos ügyességgel és okossággal megvédelmezzék magukat és az övéiket. Ez Magyarország annyi vereségével és királyainak annyi változásával összehasonlítva is kiderül, ők ugyanis eddig mindig tűztől és vastól érintetlenül őrizték meg hazájukat. Minden egyes nemzetnek hét-hét székhelye van. A székelyeké Udvarhely és Keresztúr, Csík és Gyergyó, Maros, Kézdi, Sepsi, Orbai és Aranyas; a szászoké Szeben, Szászváros, Sebes, Szerdahely, Kőhalom, Sink, Kézdi. A magyarok úgynevezett megyéi: a gyulafehérvári, Küküllő, Kolos, Doboka, Szolnok, Torda és Hunyad.

Mindegyiknek az élén a székelyeknél és magyaroknál a főispánok állnak, férfiak, akik ismerik a törvényeket és alkalmasak a tisztségek betöltésére, a szászoknál királybírók. Ezért így megőrizve a rendet, akár háború támad, akár az állami adókat szedik be, vagy más ilyesmit kell közösen elintézni, minden nehézség nélkül és rövid idő alatt megcsinálják, amit akarnak. Azt hiszem, hogy ez a hét-hét székhelyre osztás a hét várból eredt, az erdélyiek régi nevéből. Mert ahogy a magyarok krónikái írják, a hunok nagy tömegben kijőve Szküthiából és bejőve a tartományba, amelynek most Erdély a neve, hét seregre oszlottak, melyeknek mindegyike 30,875 fegyveresből állott, s mindegyik külön vezért kapott és külön helyet jelöltek ki neki, ahol földvárakat emelve megvédhetik feleségeiket és gyermekeiket, míg Pannoniába indulnak. Tévednek tehát azok, akik azt állítják, hogy csak a szászok nevezik magukat saját nyelvükön Siebenbürgenses-nek, hét városukról, Kolozsvárról, Szebenről és a többiekről, amelyeket ők építettek és növeltek; hanem az összes erdélyeieket így kell nevezni, a hunoknak arról a hét földváráról, amelyet ott emeltek, ahol táboraikat felütötték. Ez tehát ennek a tartománynak a helyzete, ilyen az állapota, hogy ne nőjön nagy fejezetté ez a kis rész. A hegyeken túlról és Moldvából minden oldalról szorongatják és támadják a tatárok és törökök, úgyhogy Erdély is hajszálon függ.

[VERANCSICS ANTAL ERDÉLYRŐL - Erdély öröksége I.]







A keresztény fejedelem neveltetése című műve felkelti érdeklődésünket. A jelek szerint Erasmusnak ezt a kötetét Izabella királyné 1541-ben vitte magával Erdélybe, más könyvekkel és iratokkal együtt. Ha ez valóban így történt, akkor nincs kizárva, hogy az 1516-ban kiadott Institutiót az erasmista szellemű budai udvar humanistái ismerték. Feltételezésünk szerint Szapolyai János király is olvashatta. Előzéklapján ma is jól olvasható a possessori bejegyzés: "Sum Johannis Regis Electi Hungariae" (Jánosé, Magyarország választott királyáé vagyok). Annyi azonban bizonyos, hogy János király fia, János Zsigmond ismerte Erasmus kötetét.

Azt aligha tudjuk már lemérni, hogy a könyv hogyan és milyen mértékben volt hatással a budai és erdélyi udvarra. Felhasználta-e az udvari nevelő II. Lajos vagy János Zsigmond ifjú éveiben? Ha ezekre a kérdésekre adatok híján egyenes választ adni nem is tudunk, indirekt következtetéseket levonni mégis van lehetőségünk. Ulászló király budai udvarában Erasmus személyes ismerőse, barátja, sőt rajongója, Piso Jakab azt a megbízatást kapta, hogy Lajos királyfi nevelője legyen. Levelezésben volt a rotterdami mesterrel, és egyik Budáról keltezett levele olyan elragadtatással számol be az erasmusi szellem elsöprő erejéről, hogy az többet mond minden adatnál. Piso azt írja Erasmusnak, hogy lélekben mindig és mindenütt velük van: "velünk vagy, ha reggelizünk, ebédelünk, ha állunk vagy ülünk, ha sétálunk vagy lovagolunk . . ."

A Szapolyai-dinasztia is szoros kapcsolatban állott Erasmussal és a magyarországi erasmistákkal. Ennek tudható be, hogy a tragikus harcait vívó magyarság sorsával mélyen rokonszenvező Erasmus több alkalommal a törvényesen megválasztott nemzeti király, Szapolyai János mellett foglalt állást Ferdinánd ellenében. Amikor magyar és lengyel barátainak kérésére nyílt levelet írt "az egy ország, két király" ügyében, kijelentette, hogy az igazság és a respublica christiana egységének érdekében Ferdinánd királynak fel kellene hagynia megtorló háborúival. Ezzel mérhetetlenül gyengíti ugyanis a sok sebből vérző Magyarországot, és botránkoztatja a törököt. Érthető, hogy Buda után a Szapolyaiak Erdélye is nagy tisztelettel fordult Erasmus felé. Ennek ékes bizonysága a bársonykötésű győri példány, melyet a jelek szerint 1601 után hozott magával Náprági Demeter, az Erdélyből száműzött püspök.

[BARLAY Ö. SZABOLCS - Rotterdami Erasmus: A keresztény fejedelem neveltetése]

Rotterdami Erasmus az európai humanizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, akit kortársai a keresztény respublika élő lelkiismeretének neveztek. Méltán, mert írásaival a kor emberét kívánta felrázni és buzdítani...

Erasmus félreérthetetlenül megköveteli, hogy a mindenkori fejedelemben a keresztény magatartás lényege, az erényekre épített élet öltsön testet. Uralkodásának eszközeit az evangélium normarendszerének kell meghatároznia.


Prázsmári szász erődtemplom / Fotó Szentpéteri Tibor








Svájci ihletésű magashegységi táj, a térképen szokásos északnyugati megvilágítás és árnyékhatás helyett keleti megvilágítással. Panorámához hasonló képet tár elénk Erdély, német nevén Siebenbürgen tájrajza (Chorographia Transylvaniae). Mintha a Szebeni-havasok felől látnánk rá az erdélyi medencére. Az alsó rész középpontjában a sok tornyú Nagyszeben látképszerű ábrája helyezkedik el, alatta díszes keretben a városi tanácsnak szóló ajánlás szövege olvasható. Jobbról a Fogarasi-havasok (Alpes), mint Magyarországnak a szó szoros értelmében (talptól a tetőig mérve) vett legmagasabb csúcsai, balról a Gyalui-havasok hegytömbjei fogják közre a felső részeken a már a távlatba tűnő Kárpátok hegykoszorújával övezett medencét. Fent baloldalt Nagyszeben, jobboldalt pedig Brassó város címere díszíti a lapot. Alul német és latin versikékben tudatja az erdélyi szászok és a rajnai németek fényében felnevelkedett szerző, hogy a németek lakta földnek ezt a nem is legműveletlenebb szögletét kívánja térképével megismertetni.

A szerző a brassói Honter János (Johannes Honterus, 1503?-1549) humanista tudós. Életútját bécsi tanulmányaitól kezdve (1522) ismerjük. Tanult Krakkóban, Bázelban, majd Brassóban telepedett le. Nyomdát alapított, és 1542-ben itt adta ki először nagy sikerű földrajzi kisatlaszát. Erdélyi térképét Bázelben rajzolta meg és maga metszette fába. A lap jobb szélén címszalagba írva találjuk betűjelét: IHC (Ioannes Honterus Coronensis). Próbaképpen nyomott lapjaiból mindössze a bemutatott térkép és javított nyomatának két töredéke maradt fenn. Erdély első javított és úgyszólván hibátlan névírású térképe, jó alapul szolgált a későbbi teljes Erdély-ábrázolásokhoz.

[Magyarország régi térképeken]


Johannes Honterus erdélyi térképe / OSZK Apponyi-gyűjtemény, RMK III. 296. méretarány 1:5000000








Az emberek sírva fakadtak, az asszonyok egymás karjába ragadtak, úgy mutogattanak felé, a gyerekek sivítottak, s míg ott táncolt előttük a lovas csudamenet, mint egy tündérálom, úgy lelkendezett s úgy ájuldozott a nép, s utána oly kimondhatatlan szent boldogságot érzett, hogy látta, meglátta s hogy újra fogja látni s hogy jön a feleség, a fejedelemasszony... Nincs szó rá, mi ez a boldog érzés, az egész testüket eltöltötte a gyönyör: mert e szépek és nagyok, ez urak és szentek nekik kell hogy nemzzenek csöndes boldogságot...

Dehogy adta volna oda bármelyik is helyét, dehogy fázott, dehogy akart hazamenni...

De a fejedelem sem maradt volna el a mai nap ragyogásából.

Elöl ment a lovas testőrség, utána a tizenkét szántalpakra szerkesztett hintó, tele negyvennyolc gyönyörű dámával, mellettük s utánuk az urak lovon s végül a bandériumok, Bánffy Pál, György úr fia, százötven embert, Kendy István Újvárból nyolcvanat hozott, Kornis Boldizsár százat s mind a többiek is ki ötvenet, ki legalább húszat s mind külön kis zászlókkal. A fejedelmi gyalogosok is, ötszázan, felvonultak s az útvonal mentén s a kapukon álltak.

Mit törődött a fejedelem a nézők suttogásával, míg repkedett s parádézott a pompás téli napsütésben; minden tekintetet magán érzett, s nem tudta, hogy mennyi szem lesi a titkokat: Imreffynét, akit szóba vettek vele, s az idegen követeket s kivált a hiányzó román küldöttséget; nem hallotta, de örült volna, ha hallja, hogy jövendölték a háborút, s hogy szidták a szászokat, mert a szásznál van a pénz, a gazdagság, mert míg a magyar a háborúkban tönkrement, a szász meggazdagodott; a városi polgárok hogy sokallták a fejedelmi vendéglátást, hogy a tavalyi szertelen szűk esztendő miatt üres magtárakból meg kellett vonni a városi szegénység segélyezését arra az időre, míg idebenn van a fejedelmi udvar...

Szél lengette a strucctollakat, s a lovak viháncoltak, cikáztak a hosszú téli istállózás után a friss ég alatt. De a néző nép, mikor elvonult a sereg, nyögős és savanyú szavakat is ejtett: "Egyiptusban kilenc hete hó van, pedig ott száz esztendőben eccer esik - mondta a városi polgár, aki a török követek szolgáitól tudja -, Taliánországba meg oly árvizek vagynak, városokat pusztított el. Az Impériumban karácsonykor rettenetes mennydörgések és számtalan mennykövek, tűz- és véreső."

- És az egész esztendő igen dögös vót; égi csudák és szörnyűségek voltanak...

Hallgatva hallgatták a nagytudományú beszédet.

- Szertelen kevés búza termett egész Erdélyben.

- Mégis pazarol a város.

- Dúlják a közöst.

- Ki dúlja - kiáltott a városi polgár -, a fejedelemnek maga personalis udvarán kívül ezer embere van a város nyakán, immár negyed napja. Nem így csinálta Bethlehem Gábor, mikor a török athnamét hozták; ezer lovas jött a székelységről, mind jó lovas, jó ruhás, de elég abrakot hoztak maguknak ... !

- Hogy lehet annyi embernek hozni eleget?

- Hát a rákosi gyűlésen - kiáltott az öreg nemes, aki vénségére beállott szappanfőzőnek -, nyolcvanezer lovas is volt egy gyűlésbe, azok min éltek? a rákosi homokot abrakolták?

- Mégiscsak legszebb a sárkányos Báthory-zászló!

- No gyerünk haza... itt nem tartanak jól...

- Majd jól tartanak a fejedelem konyháján...

- Majd jól tartanak Barassóba!

- Nocsak ne menjünk Brassóba, mer aki a Barcaságba elmén, meg se áll a pokolig: nem kell háború...

- Nem látta keme, merre álltak az oláhországi követek?

- Merre? semerre! Nem küldött követet Serbán Radul vajda. Küldött a török, a moldvai vajda, a lengyel, vótak magyarok, de oláhországi egy se vót.

Elhallgattak, dörmögtek: "mindig ezek a békebontók".

Háborús szeleket éreztek a lelkek: "Ezek igen, ezek csinálhatják a háborút" - sóhajtott valaki, s utánaintett az úri rendnek, mely már kint volt a városból, s dörögtek az ágyúk...

[MÓRICZ ZSIGMOND: Erdély-Tündérkert]

Avasi román lány / Fotó Korniss Péter









A kora feudális időktől 1541-ig Erdély a Magyar Királyságon belüli földrajzi-történeti táj a Kárpát-medence délkeleti részén. Élén a király által kinevezett vajda áll. Ez is mutatja, hogy már ekkor kimutatható közigazgatási különállása. Erdélyben a rendi fejlődés is sajátosan alakul. Az 1437 után állandósuló rendiség a "három nemzet" (magyar nemesség, székely előkelők, szász patríciusok) unióján alapul.

Az ország három részre szakadása után három évtized kell ahhoz, hogy a magát a Magyar Királyság folytatójaként definiáló Erdélyi Fejedelemség államjogilag kialakuljon. A folyamat fő formálói Fráter György és I. János fia, János Zsigmond voltak. A változatos politikai eseménytörténet sokszor viharos mozzanatai végül is az adott geopolitikai helyzet reális tudomásulvételébe torkolltak: a Miksa és János Zsigmond által kötött speyeri szerződéshez. A megegyezés értelmében János Zsigmond lemond a királyi címről, viszont megtartja Erdélyt és biztosítja a szabad fejedelemválasztás jogát.

Az Erdélyi Fejedelemség területileg a földrajzi Erdélyből, a Partiumból és átmenetileg (Bethlen Gábor és I. Rákóczi György alatt) az ún. hét vármegyéből állt. Báthori Istvánt és Kristófot a korabeli források még vajdának nevezik, a fejedelmi cím Báthori Zsigmondtól állandósul és 1687-ig áll fenn.

A fejedelmet formailag az erdélyi rendi gyűlésből kialakult, de a magyar országgyűlés jogkörét folytató erdélyi országgyűlés választotta, s a jelöltnek személyében erdélyi birtokosnak kellett lennie. A török szultán azonban erősen korlátozta a szuverenitást: megkövetelte az előzetes értesítést, a fejedelmet ünnepélyes szultáni oklevél (athname) erősítette meg a trónján, s Isztambulból küldték Gyulafehérvárra az uralkodói jelvényeket (felszerelt ló, zászló, kard, címeres tollas süveg, kaftán, fejedelmi pálca) is. Közjogilag ugyanakkor a fejedelem a magyar király jogkörét örökölte.

Erdély Habsburg-kormányzata alatt (1687-1848) az uralkodó külön viselte a fejedelmi (1765-től a nagyfejedelmi) címet, ez azonban formális volt, elsősorban Erdélynek Magyarországtól való különállását hangsúlyozta. A magyar nemzeti ébredést követően, majd a reformkorban a progresszív erők egyik fő követelése volt Magyarország és Erdély uniója, amely az 1848-as átalakulás eredményeként rövid időre meg is valósult. A szabadságharc leverése után a kiegyezésig ismét külön kormányozták és csak 1867-ben egyesítették újra Magyarországgal. Az 1918. decemberi gyulafehérvári gyűlés határozata a Román Királysághoz csatolta, a döntést 1920-ban a trianoni békeszerződés véglegesítette.

[AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG SZÜLETÉSE ÉS RÖVID JELLEMZÉSE -
Vég Gábor: Magyarország királyai és királynői]







Idézet Juhász Gyula verséből

BÉKE:


(...Itt reménnyé épül annyi emlék
És emlékké szépül a remény,
Feledünk itt hűtelen szerencsét,
S kikötünk az álmok szigetén.

Itt fölöttem tűnhetnek az évek.
Én túlnézek tűnő éveken.
Szívem árad át e békességbe,
És e békesség a szívemen.)


Várfal részlet Kolozsvár / Fotó Szelényi Károly








Petru Groza 1945. március 6-án alakította meg koalíciós kormányát az Országos Demokrata Arcvonal támogatásával. Két nappal később új miniszterelnök táviratban kérte a szovjet kormány hozzájárulását Észak-Erdélynek a román állam keretébe történő újbóli beillesztéséhez. "Az 1944. augusztus 23-i megegyezés után, mely szerint Románia a közös ellenség ellen való hadviselés érdekében az Egyesült Nemzetek oldalára állt, a román népben élt a vágy - hangzott a román miniszterelnök távirata -, hogy ismét Erdély határai között érezhesse magát, amelynek egy részétől igazságtalanul megfosztották. Ez a tartomány a Vörös Hadsereg hősiessége folytán a román hadsereg szoros együttműködésével szabadíttatott fel és Észak-Erdély román népe lázasan várja a Románia határain belül való egyesülését." J. V. Sztálin, a szovjet kormány feje már másnap, 9-én kedvező választ adott Petru Groza kérésére: "Tekintettel arra, hogy az új kormány, amely most vette át az ország kormányzását, felelősséget vállal Erdély illő rendjéért és nyugalmáért, és biztosítja a nemzetiségek jogait, valamint a front szükségleteit ellátó összes helyi intézmények szabályos működését, a szovjet kormány elhatározta, hogy eleget tesz a román kormány kérésének, és az 1944. szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezménynek megfelelően beleegyezik a román kormány adminisztrációjának Erdélybe való bevezetésébe." Sztálin válaszából világosan kitűnik, hogy az "adminisztráció bevezetéséről" volt csupán szó és nem a teljes állami jogok gyakorlásáról. Ennek is azonban az egyik alapvető feltétele volt: a nemzetiségek jogainak biztosítása.

Észak-Erdélynek Romániával való újbóli "egyesülését" az 1945. március 13-i kolozsvári, illetőleg a bukaresti ünnepségen pecsételték meg, ahol Visinszkij külügyminiszterhelyettes és Groza miniszterelnök egyaránt az erdélyi népek egyenjogúságát hangsúlyozták beszédeikben. Két héttel később Petru Groza Réczei László miniszteri tanácsost és Tarnay István követségi titkárt, az Ideiglenes Nemzeti Kormány első romániai kiküldötteit magánkihallgatáson fogadta és ott arról tájékoztatta a két magyar diplomatát, hogy "ő a maga részéről mindent megtesz a magyarellenes hangulat teljes kiirtására, annál is inkább, mert életcéljának látja a magyar és a román nép megbékélését."

A román hatóságok 1924-ben mindazokat a magyar nemzetiségű lakosokat kihagyták az állampolgársági névjegyzékből, akik nem tudták illetékességüket okiratszerűen igazolni, tekintet nélkül arra, hogy milyen régen éltek ők vagy elődeik Erdélyben, pontosabban a trianoni békeszerződésben Romániának juttatott területen. Ennek következményeként 200000 magyar vált hontalanná, ami rendkívül súlyos hátrányt jelentett, hiszen a korabeli Romániában még a munkavállalás joga is állampolgárság függvénye volt.

Az 1945. április 2-án kelt 261. sz. törvény elvben azoknak az észak-erdélyi lakosoknak ismerte el a román állampolgárságát, akiknek a második bécsi döntés napján, vagy 1940. augusztus 30-án Romániában állandó lakhelyük volt, és akik az akkor érvényben levő jogszabályok értelmében román állampolgárnak minősültek. A törvény azonban ténylegesen a fentebbiek közül nem ismerte el a román állampolgárságot azoknál, akik időközben optálás útján szereztek vagy kérelmeztek más állampolgárságot, illetőleg olyan állam hadseregében vállaltak önként katonai szolgálatot, csatlakoztak annak valamely katonai vagy félkatonai alakulatához, amellyel Románia hadiállapotban volt. A szóban forgó törvény végrehajtási utasítása tovább bővítette az állampolgárságtól való megfosztás eseteit. Így azok is elveszítették román állampolgárságukat, akik az ellenséges hadsereg, közelebbről a magyar vagy a német hadsereg visszavonulásakor elhagyták Észak-Erdély területét.

A fentebbiek alapján elveszítette román állampolgárságát 100000 dél-erdélyi magyar, akik 1940. augusztus 30-a után menekültek vagy költöztek Észak-Erdélybe. A menekültek között szép számmal voltak olyanok, akik a fasiszta Antonescu-rezsim katonai behívó parancsát megtagadva hagyták el az akkori román állam területét. De hasonló sors várt arra a 200-300000 magyar nemzetiségű lakosra is, aki a katonai kiürítéskor távozott el Észak-Erdélyből. A törvény és a végrehajtási utasítás teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a félkatonai "Levente"-szervezetnek minden 12. évét betöltött fiúgyermek kötelezően tagja volt, akik az esetek többségében zárt alakulatban voltak kénytelenek elhagyni lakóhelyüket, azokkal a polgári személyekkel egyetemben, akiket szintén erőszakkal evakuáltak. Emellett kétségtelenül sokan a hadszíntértől és a velejáró eseményektől való félelmükben menekültek el. Az optálás kérdését illetően az volt a tényleges helyzet, hogy a magyar és a román kormány megbízottai, bár több ízben is tárgyaltak erről 1940. augusztus 30-a után, de nem jutottak közös nevezőre egymással, vagyis optálási egyezmény egyáltalán nem jött létre.

Az állampolgárság körüli bizonytalanság a második világháború utáni években is azzal a következménnyel járt persze, hogy a nem román állampolgárságú magyarok nem juthattak álláshoz, a vagyonuk feletti rendelkezés jogát elveszítették és tulajdonképpen egyik napról a másikra kiutasíthatták őket Romániából.

Az állampolgárság rendezése szempontjából bizonyos előrelépést jelentett, legalábbis elméletileg az állampolgársági törvény 1945. december 15-én kelt, de a Monitorul Oficial-ban, a román hivatalos közlönyben csak 1946. február 12-én megjelent újabb végrehajtási utasítása, amely lehetővé tette, hogy az észak-erdélyi és a Dél-Erdélyből 1940. augusztus 30. után Észak-Erdélybe távozott magyarok - a helyi román hatóságoknál - kérhessék állampolgárságuk megállapítását. Az állampolgárság igazolását azonban nagyon megnehezítette - eltekintve most a helyi hatóságok önkényeskedéseitől - az irattárakban őrzött dokumentumok rendezetlensége, az irattárak háború idejéni megsemmisülése. Ennek ellenére a Magyar Népi Szövetség 1946. március 18-20-i intézőbizottsági ülésén elhangzott beszámoló - kellő alapok nélkül is - optimizmust sugárzott ebben a kérdésben: "Az állampolgárság rendezése megtörtént".

1946 tavaszán a bukaresti magyar misszió és a román kormány megbízottai hosszas tárgyalásokat folytattak a magyar nemzetiségű lakosság állampolgárságának a rendezése érdekében. De július elején a tárgyalások megszakadtak, mivel a román félnek valójában csak az volt a célja ezekkel, hogy tisztázza: a román kormány által magyar állampolgárnak minősített személyek mikor és milyen feltételek mellett települjenek át Magyarországra.

Már a kortársak felfedezni vélték a Petru Groza nyilatkozatai és a romániai magyar nemzetiség tényleges helyzete között megnyilvánuló ellentmondásokat. De ez sem csökkentette igazán az ő népszerűségét a magyar közvéleményben, ami azzal magyarázható, hogy Petru Groza nemcsak őszintén törekedett az ellentmondások feloldására, de ezen a téren figyelemre méltó eredményeket is fel tudott mutatni. Petru Groza beszédeiben és nyilatkozataiban általában nem részletezte, hogy az erdélyi magyarság állampolgári, vagyis egyéni emberi és polgári szabadságjogainak a megvalósítását tekinti-e nemzetiségi politikája központi kérdésének, vagy ezen túlmenően a nemzetiségnek mint kollektívumnak is maradéktalanul biztosítani kívánja a jogait.

*

A magyar nemzetiség már miniszterelnökségének az első éveiben rendelkezett kollektív jogokkal, ugyanakkor az állampolgári jogok tekintetében is maradtak még komoly megoldásra váró feladatok. Sajátos módon ez a helyzet végigkísérte, illetőleg jellemezte miniszterelnökségének egész időszakát.

[BALOG SÁNDOR -
A GROZA-KORMÁNY NEMZETISÉGI POLITIKÁJÁNAK TÖRTÉNETÉBŐL -
Tanulmányok Erdély történetéről]







A peregrinációkutatás Erdélyben lokálpatriótább és intenzívebb jellegű a megfelelő magyarországi munkálatokénál - már a múlt század dereka óta. Számos olyan névsor jelent meg, amely kifejezetten csak a szász, vagy legföljebb az erdélyi "bujdosó deákok" nevét tartalmazza, míg id. Révész Imre (1826-1881) s a nyomába lépők sora a történelmi Magyarország egésze peregrinusainak regisztrálására törekszik esetenként.

Három vonalon is elmaradtunk az erdélyi történészek eredményeitől. 1. Néhány külföldi egyetemmel kapcsolatban - Erlangen, Köln, Königsberg, Rostock, Strassburg - csak az erdélyi tanulók ismertek. 2. Odaát összesített névsorok is elkészültek. 3. Készítőik - Tonk Sándor, Szabó Miklós - a modern történetírás követelményeinek megfelelő monografisztikus szinten mutatták be az erdélyiek egyetemjárását a középkorban, illetve a XVI-XVIII. században.

Ami a tudományos teljesítményeket illeti: a középkorban 521 erdélyi ifjú nyerte el a három fokozat valamelyikét. - Itt megint nincs összehasonlítási alapunk. - A további századokhoz két adalék. A XVII-XVIII. században 110-en lettek magisterek Wittenbergben. Közülük 14 származott Erdélyből: 12,7%. Ugyane két évszázad folyamán 84-en doktoráltak Hollandiában. Belőlük 38 volt az erdélyi: 45,2%.

Ne hallgassuk el, sőt domborítsuk ki, hogy az ún. uralkodó vallásokra jellemző erőszakos térítésekkel, templomfoglalásokkal, de még kifejezetten a földesúri joggal szemben is (!) születtek országgyűlési határozatok. Például Tordán, 1568 júniusában: "... minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse az ű lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nekie tetszik. Ezért penig senki az superintendensek közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől... és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéről való priválással fenyögessön az tanításért, mert az hit istennek ajándéka..." - Az 1615. szeptember 27.-október 13. között tartott kolozsvári országgyűlés négy templomot adott át a római katolikusoknak, mivel egy korábbi végzés szerint "ahol melyik fél többen vagyon, az olyané legyen az templum".

Bárkinek törvényadta jogában állott a vallásváltoztatás lehetősége.

Mindez tudatosan, vitathatatlanul a belpolitikai stabilitást, Erdély nemzetiségei politikai uniójának az érdekeit szolgálta, elvi alapvetésének szerves elemét képezte. (Ámbár a XVII. század magyar református teológiatörténetében már olyan elvi alapok rakódtak le, amelyeket korunk ökomenikus törekvései és különböző párbeszédei is hasznosítanak.) - Az időtállónak remélt unió ugyanis nem az uniformizmust, hanem a "hazánk megmaradására való szent egyességet", a közjó érdekében sajátos színeikkel egyesült egyházi-idelógiai, nemzeti-nemzetiségi erők felelősen kölcsönös, kölcsönösen felelős együttműködését célozta. Az Approbatae Constitutiones első helyen 1613-ra utalva szövegezte meg a fejedelemség alattvalóinak az unióra tett esküszövegét. Így kezdődik: "Esküszöm az élő istenre... hogy a négy recepta religiónak ez hazában való megtartására igyekszem teljes tehetségemmel, és soha annak oppressiojaval a magam vallását promovealni nem akarom... senki személye ellen hitért, vallásért gyűlölséget, ellenkezést nem viselek, hanem kinek-kinek szabad megtartására igyekszem..."- Figyelemre méltó a fejedelmi kondíciók szövegösszefüggése is. Előbb arra kellett esküt tenni, hogy minden rendeket megtartanak religiójukban, ezt követően pedig: mindhárom nemzetből választanak tanácsosokat maguk mellé.

Befejezésként egy szaggatott idézet Bethlen Gábor végrendeletéből, - aki nemcsak az üldözött anabaptistákat fogadta be, hanem a gazdaság érdekből behívott zsidóknak szabad vallásgyakorlatot biztosító oklevelében az emberi méltóság védelme érdekéből előírta: "Engedtessék meg nekik, hogy a keresztények ruházatával éljenek... nehogy sérelmekkel illettessenek, vagy bármiféle illetlen megjelöléssel".

[BARCZA JÓZSEF: PEREGRINÁCIÓ, VALLÁSI TÜRELEM -
Tanulmányok Erdély történetéről]


Istentisztelet a széki templomban / Fotó Korniss Péter








A haldokló Erdélyt a XVII. század vége összehasonlítjuk Bethlen Gábor a XVII. század eleje és öreg Rákóczi György országával, láthatjuk az elszomorító különbséget. A kicsiny Erdély az ő idejükben európai erőtényező volt. A nyugat és kelet valamennyi hatalmával nemcsak állandó és élénk, hanem komolyan számottevő és sokszor cselekvően döntő kapcsolatai voltak. A diplomáciai, politikai és katonai súly mellett Erdély, mint szellemi tényező is, beleszövődött az európai protestantizmus életközösségébe. A külföldi egyetemeken tanuló és munkálkodó erdélyiek s az Erdélyben tanító külföldi professzorok tevékenysége folytán valóságos, cselekvő részese volt az európai szellemi életnek. Ez az az idő, mikor a magyar tudós közvetlen és természetes testvériséggel olvadt bele a külföldi tudósvilág családjába, s a tudomány igazságának nem állja útját semmiféle mesterséges gátemelés. Erdély önerejét, életrevalóságát bizonyítja ekkor az is, hogy gazdasági és kereskedelmi kapcsolatai szintén behálózzák a távoli országokat. 1657 után mindez leverően megváltozik. A világpolitika tényezőinek névsorából örökre eltűnik Erdély. A szellem útjai bezáródnak. Az elpusztult országnak nincs többé ereje és lehetősége arra, hogy külkereskedelmet folytasson. Erdélyre ráborul a feledés köde. A francia király még tud ugyan róla, de az a mód, ahogy egyességre lép vele, mindennél jobban mutatja, hogy többé nem Bethlen Gábor impériumáról van szó, hanem csak egy török tartományról, melyet olcsó pénzzel fel lehet ideiglenesen használni, szükség esetén letagadva minden kapcsolatot.

Így lett a török gyűrűbe bezárt Erdély jelentéktelen és önállótlan tartományi országocskává, melyben a külön, sajátos, öncélú állami életnek már csak a látszata van meg.

Csak egyetlen vigasztalás csillan meg itt-ott az emlékírók munkáiban. Ez az erdélyi magyar családi életnek legbensőbb magvában való kikezdhetetlen ellenálló ereje. A szülői tekintély, a gyermeki engedelmesség és hűség, az apa fáradhatatlan törődése gyermekeiért, az anya önfeláldozó szeretete még ezekben a sötét korrajzokban is érintetlenül ragyognak.

Az erdélyi szellemnek ez a családias, nevelői ősvonása az, ami ebben a szétomló országtetemben is tovább munkált, hogy átmentse az emberi élet alapértékeit a jobb jövendőbe. Bethlen Miklós és Cserei Mihály írása telítve van ezzel a nevelői lélekkel, s mindketten értenek ahhoz, hogy rettenetes korukat példázattá tegyék gyermekeik és utódaik számára, amelyen nem kétségbeesni, hanem amiből tanulni és tisztulni kell.

Aki a haldokló Erdély emlékíróit olvassa, különösen Cserei Mihály munkáját, annak egy különös ellentmondás tűnik fel. Erdélynek szemlátomást vége van, és mégis, a kor emberének transzilvánizmusa, Erdély melletti pártállása izzóbb és kizárólagosabb, mint valaha. Most, amikor már nincs többé öncélúság és önerő, annak hangoztatása a legszenvedélyesebb.

Ez az ellentmondásnak látszó jelenség először feltétlenül a gyengeség jele. Mikor Erdély erős és hatalmas volt, Bethlen Gábor idején, nem tartotta magát öncélúnak, hanem minden erejét arra halmozta fel, hogy kiharcolja a magyarság egységét. Éppen mivel erős és gazdag volt s tudott adni önmagából, nem féltette a sajátját s nem akarta azt féltékenyen elrekeszteni Magyarország elől. Csak a gyenge szereti önmagát. A gyengének önvédelmi áltatása az, hogy a saját romlásának okait másokban keresse s elhitesse magával, hogy ha önmagában békén maradhatott volna, önző, kicsi érdekkörében semmi panasza nem lehetne. Ez a transzilvánizmus lemondás Erdély létokáról és létjogáról, melyet már Martinuzzi tisztázott, Bocskai István végrendeletbe tett s Bethlen Gábor és öreg Rákóczi György olyan hatalmas módon érvényesített.

Másfelől azonban a gyöngeségnek ebben a feljajdulásában mégis van egy emlékeztető arra, hogy Erdély gazdasági és szellemi sajátos erőinek lelkiismeretlen kihasználása és eltékozlása az egész magyar nemzet ellen elkövetett bűntény. Ezért nem tarthatjuk haszontalannak és elítélendőnek a transzilvánizmus alapérzését. Századok története s a legutóbbi évtizedek példája bizonyítja, hogy az erdélyi öntudat átöröklött sajátossága nemzetfenntartó erőt jelentett.

Erdély öröksége VI.]


Hunyadi Mátyás lovasszobra. Kolozsvár / Fotó Kántor László








A nyelv tekintetében Brassónál magyarosabb városa alig van Erdélynek, mert az ott lakóknak anya- és üzleti nyelvét legkiválóbban a magyar nyelv képzi. Ami már most a közös anyanyelv mellett a másodfokúlag utólagosan kifejlődött nyelveket illet, ilyen három van Brassóban, melyek szerint e város lakói nemzetiség szerint eloszlanak. A magyar, azután német, illetőleg annak egy tájbeszéde, melyet a szászok beszélnek; a román, melyet az elromásodott bolgárok beszélnek, és nagyon korlátolt tere az új görög nyelv. Eszerint tehát Brassó lakossága három nemzetiség szerint osztályozható: magyar, német-szász és román-görög. Vannak még kis számban örmények, izraeliták és cigányok; de mindezek a magyar nemzetiség keretébe vonhatók be. Brassónak nemzetiségek szerinti csoportosítása egyátalában nem oly könnyű, mint másutt, mert itt a vallásfelekezetek nincsenek oly határozottan nemzetiségek szerint elválva, mint egyebütt; mindazonáltal azt mégis közelítőleg meghatározhatjuk.
A szászok:
Az ágostai hitvallásúak a 800 magyar leszámításával mind szászok7646     9118, ebből 4000 külföldi német,
    tehát szász van 5118
A katolikusok közül szász
van a legjobb esetben
1472
Magyarok:
Ágostai hiten levők800    9032
Katolikus magyar6000
Két felekezetű örmény61
Helvéthitűek1816
Unitárius138
Izraelita217
Román-görögök:
Görög-katolikus127    9616
Görög nem egyesült9489








Ady Endre

ÚJ S ÚJ LOVAT


(Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hű útra-kelőt,
Hogy só-bálvánnyá ne meredjek
Mai csodák előtt... )

(... Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.

A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet... )

(... Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Almát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.

Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Előbbre és tovább.

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitelesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.)


Fekete Templom. Brassó / Fotó Szentpéteri Tibor