Vissza a tartalomjegyzékre

ÉLETMÓD

GAZDASÁG ÉS GAZDÁLKODÁS
TECHNIKATÖRTÉNET
OKTATÁS ÉS TUDOMÁNY
MINDENNAPI ÉLET



GAZDASÁG ÉS GAZDÁLKODÁS

A gazdaságpolitika és eszközei

Gazdaságpolitika

Magyarország fejlődését, a tőkés gazdaság kialakulásának a folyamatát a 19. században alapvetően meghatározta, hogy az a Habsburg-monarchia keretei között zajlott le. Az ország fejlettebb régiókkal alkotott gazdasági egységet, és hiányzott gazdaságpolitikai önrendelkezése. A kiinduló helyzetet az örökös tartományok fejlődésbeli előnye jellemezte, s a birodalmi gazdaságpolitika beavatkozásai az országra nézve hol előnyösen, hol hátrányosan módosították e körülményt.

A Habsburgok gazdaságpolitikája a 18. század óta két távlati célt tűzött maga elé. Egységes összbirodalmat akart teremteni a jogaruk alatt álló területek tarka keverékéből, valamint gazdasági tekintetben is fel akart zárkózni Európa régebben és újonnan felemelkedő hatalmaihoz. A birodalom gazdaságföldrajzi adottságai szinte maguktól kínálták a munkamegosztás kiépítését. A kormányzat ott támogatta az ipar fejlesztését, ahol annak erős kézműves gyökerei voltak. Magyarországra az élelmiszerszállító szerepét osztották, legfeljebb a kohászat és bányászat fejlesztésére kapott még esélyt.

A birodalmi önellátásra törekvés mellett a gazdaságpolitikában további három cél érvényesült még 1848-ig: az állami bevételek növelése, az örökös tartományok élelmiszer- és nyersanyagellátásának biztosítása, és ugyanezen tartományok iparának védelme, birodalmi monopolhelyzetének megőrzése. A gazdaságpolitika legfontosabb eszközét a vámok szabályozása jelentette, de a kormány időnként az aktív iparpártolás eszközeivel is élt (pénzsegélyek, kölcsönök, adómentesség biztosítása, állami manufaktúraalapítások).

Magyarország számára előnyökkel és hátrányokkal is járt a birodalmi munkamegosztás kialakult rendszere. Az örökös tartományok a kor közlekedési viszonyai mellett is elérhető távolságban feküdtek, így a magyar mezőgazdaság biztos piacát alkották. A két térség közti kereskedelem, így a magyar kivitel is, dinamikusan emelkedett a 19. század első felében. Az összbirodalmi érdekeknek köszönhette Magyarország a bányaügy újjászervezését és a bányászati technika korszerűsítését is. Ugyancsak egybeesett az ország és a birodalom érdeke a kohászat fejlesztése terén is.

A birodalmi gazdaságpolitika azonban Magyarországra nézve hátrányos következményekkel is járt; magyar szemszögből az iparfejlesztés terén marasztalható el legsúlyosabban. A bécsi udvar nem ellenezte elvi alapon a magyarországi tőkés iparfejlődést, de a gyakorlatban általában a fejlettebb cseh-osztrák ipar érdekei érvényesültek. A kormányzat ugyan általában nem akadályozta tevőlegesen a magyar iparfejlődést, de az összbirodalmi érdekekből kiindulva Magyarország nem kapta meg azt a támogatást, amelyben a 18. században a cseh, morva és osztrák tartományok részesültek.

A birodalmi gazdaságpolitikával szemben az első átfogó magyar koncepciót a liberális nemesi ellenzék dolgozta ki az 1840-es években. Programjuk középpontjába az iparosodást állították, mivel az újkori nemzetek gazdagságának forrása az ipar, nélküle a politikai önrendelkezés is csak illúzió. A mezőgazdaságnak is alapvető érdeke az iparosodás, hiszen a legbiztosabb felvevőpiac a belső, amelyet egyrészt a nyerstermékeket feldolgozó hazai ipar, másrészt az iparból élők élelmiszerfogyasztása biztosít. A reformellenzék felismerte, hogy az ország gazdasági felzárkózása csak külső erőforrások bevonásával valósítható meg, ennek árát pedig csak úgy lehet csökkenteni, ha az ország szabadon választhatja meg partnereit. A liberális ellenzék a gazdasági önrendelkezés jelszava alatt nem önellátásra (autarchiára) törekedett, nem is az osztrák császársággal fennálló kapcsolatot akarta felszámolni, hanem annak újrarendezését kívánta az egyenjogúság alapján.

Amikor azonban ez a politikai erő 1848-1849-ben hatalomra került, a nemzeti önrendelkezés megvédéséért folytatott küzdelem közepette távlatokban gondolkodó gazdaságpolitikáról szó sem lehetett. A napi problémákra kellett választ adnia: önálló pénzügyigazgatást, saját pénzt, hadiipart kellett teremteni. A pénzügyi önállóság biztosítása elsősorban Kossuth Lajos pénzügyminiszter feladata volt

A neoabszolutizmus gazdaságpolitikájában - összhangban az általános politikai célokkal - minden korábbinál erősebben érvényesült a birodalmi központosításra, Magyarország beolvasztására irányuló szándék. Ugyanakkor számos modernizációs intézkedésre is sor került, amelyekkel a tőkés fejlődés útjában álló akadályokat hárították el.

Vámrendszer

A nemzetgazdaságok kialakulásának korában a gazdaságpolitika leghatásosabb eszközének a külkereskedelmi vámok bizonyultak. Az 1754-ben kialakított vámrendszer a birodalmi méretű belső piac kialakítását, védelmét és támogatását szolgálta. A kettős vámrendszerben általában könnyű volt a magyar mezőgazdasági termékek kivitele az örökös tartományokba és az onnan származó ipari termékek behozatala (2-5 százalék közötti vámok mellett). Magas, 50-60 százalékos vámok sújtották a birodalmon kívülre irányuló agrárexportot, miként a külföldről származó iparcikkeket is (egyes cikkek exportját és importját pedig időnként teljesen megtiltották). A Lajtán túli vidék iparát még a gyenge magyar konkurrenciától is 15 százalékos vám óvta. A hátrányos megkülönböztetést azzal magyarázták, hogy Magyarország a nemesség adómentessége miatt nem járul hozzá arányosan a birodalom pénzügyi terheinek viseléséhez, ezért azt közvetett úton kell behajtani.

1790 és 1848 között a vámkérdés vált a birodalmi abszolutizmus és a magyar rendiség küzdelmének egyik legfontosabb színterévé. Az országgyűlések meg-megújuló támadásai ellenére a vámok szabályozása kizárólagos uralkodói felségjog maradt.

Az 1820-as évek közepétől kedvezően változott a Magyarországot illető vámpolitika. Az örökös tartományok fejlődő iparának egyre inkább szüksége volt a magyar piacra is. A kereslet élénkülésének alapja elsősorban a mezőgazdasági árutermelés és az export növekedése lehetett; ezért jelentősen csökkentették a gyapjú, majd a dohány kiviteli vámját. Az összes kiviteli tilalmat fokozatosan feloldották, így az 1830-as évek második felében már gyakorlatilag akadálytalanul lehetett a birodalmon kívülre is agrártermékeket exportálni. A liberalizálás ösztönzően hatott a termelés növelésére és a minőség javítására.

A vámpolitika másik alapeleme, az örökös tartományok iparának védővámos támogatása viszont az osztrák-cseh vállalkozók nyomására 1848-ig érvényben maradt, noha ez ellentmondott a birodalmi egységesítő törekvéseknek is.

A magyar politikai közvélemény viszonya a kettős vámrendszerhez ellentmondásos volt. A belső vámvonalban az ország hátrányos megkülönböztetését, a függő helyzet fenntartására irányuló törekvések megtestesülését látták. Az 1840-es években a liberális nemesi ellenzék azonban már nem szabadkereskedelmi rendszert, hanem az iparfejlődést meggyorsító magyar védvámrendszert szorgalmazott. (Az ellenzék gazdaságpolitikai koncepcióját Kossuth Lajos fogalmazta meg).

Az önkényuralom első éveiben, elősegítendő az egységes birodalmi piac kialakulását, megszüntették a belső vámvonalat: noha a kettős vámrendszer felszámolása régi magyar követelés volt, az öröm nem volt egyértelmű. Az intézkedés tovább könnyítette a magyar mezőgazdaság helyzetét, ugyanakkor a fejlettebb osztrák-cseh ipar versenye megfojtással fenyegette a születőben lévő gyáriparunkat.

Adórendszer

A magyarországi adórendszerben a 19. század első felében többféle adótípus volt fellelhető. A legnagyobb állami adóbevétel a közvetett adókból, főként a só árába épített fogyasztási adóból származott. 1851-től, az örökös tartományokhoz hasonlóan, a dohány és a szeszesitalok fogyasztását is megadóztatták.

Az egyenes adók között (az adóztató szerint csoportosítva) megkülönböztetjük az államnak fizetett hadiadót, a megyei igazgatás költségeire szedett háziadót, és a helyi közkiadások fedezésére kivetett községi adót. Az adókat a nem nemes agrárnépesség és a városlakók fizették, a nemességnek 1848-ig sikerült megőriznie adómentességét.

A hadiadó összegét királyi előterjesztés alapján az országgyűlés szavazta meg a következő diétáig tartó időre; kivetését és beszedését a megyék végezték. A pénzben fizetett hadiadó mellett a jobbágyság jelentős terhe volt a deperdita, a katonaság természetbeni ellátásából eredő veszteség.

A szabad királyi városok az adóigazgatásban a megyékhez hasonló helyet foglaltak el. A városok lakói nem jövedelem-, hanem fej- és vagyonadót fizettek. Az adózókat vagyonuk alapján, a céhek, kereskedőtestületek közreműködésével osztályokba sorolták, és ennek alapján határozták meg a fizetési kötelezettséget. A városok által fizetett speciális adónem volt a királyi bér vagy cenzus, amelyet a király mint földesuruk követelt tőlük.

A kisebb állami egyenes adók közül a zsidók türelmi adója és a papság várépítési segedelemnek nevezett jövedelemadója érdemel még említést.

Az adórendszert az 1848. áprilisi törvények gyökeresen új alapokra helyezték, amikor kimondták, hogy a közterhekhez mindenki köteles hozzájárulni. A közteherviselés tényleges bevezetésére azonban csak az önkényuralom idején került sor. Új adónemeket vezettek be: föld-, ház- és kereseti adót (egyenes adók), s a birodalmi egységesítés jegyében fogyasztási adót vetettek ki nemcsak az élvezeti cikkekre (dohányra és szeszesitalra), hanem egyes alapvető élelmiszerekre is. Az abszolutizmus kormányzata építette ki az állami adóigazgatás szervezetét is.

Államháztartás és pénzrendszer

Magyar államháztartásról 1848 előtt csak korlátozott értelemben beszélhetünk, a neoabszolutizmus korában pedig még így sem. A pénzügyek terén a birodalmi kormányzat Magyarország különállását illetően még a látszatra sem ügyelt. Az államháztartás alanyának a monarchiát tekintették, a költségvetés kimutatásai szintén arra vonatkoztak. A Magyarországról származó bevételek és főleg az itteni kiadások csak mesterségesen különíthetők el.

Magyarország állami bevételei kétféle forrásból származtak: a kincstári vagyon (birtokok, bányák) működtetéséből és az adójellegű jövedelmekből. A bevételek Magyarországon három intézmény: a Kamara, a Helytartótanács és a hadsereg pénztárába kerültek, továbbá jelentős részük közvetlenül Bécsbe vándorolt.

A pénzügyigazgatás legfontosabb szerve a Magyar Kamara volt. A kamarai jövedelmek három fő forrásból származtak: a kincstári birtokokból, a só fogyasztási adójából, valamint a külkereskedelmi vámokból, a harmincadból. (A sójövedelem kb. az összbevétel felét tette ki.) Kisebb tételt jelentett még a posta, a lottó jövedelme, a zsidók türelmi adója, az egyházi segély, az üresedésben levő püspökségek jövedelme. Főleg a századforduló körül folyt be rendszeresen jelentős összeg a bánsági kincstári birtokok eladásából. A Helytartótanács kezelte a közalapítványok vagyonát és gazdálkodott bevételeikkel. Ezek közül a legnagyobb a feloszlatott szerzetesrendek birtokaiból szervezett tanulmányi, vallási és egyetemi alap volt.

A hadiadó közvetlenül a hadügyi szervezet pénztáraiba folyt be, a bányákból származó jövedelem pedig egyenesen a bécsi Udvari Kamara kasszájába került.

A kizárólagosan magyar állami kiadások legnagyobb, de nem magas tételét a központi kormányhatóságok, valamint a felsőbíróságok költségei alkották. Az infrastruktúra (útépítés, folyószabályozás) jelentéktelen tételekkel szerepelt a költségvetésben, mint ahogy az egészségügy vagy a szociális gondoskodás is csak rendkívüli alkalmakkor (kolerajárvány, éhínség) jelent meg észrevehető kiadásként. Ezeknek a feladatoknak, éppúgy, mint a közép és alsófokú igazgatásnak vagy az oktatásnak a költségeit más köztestületek (a törvényhatóságok, a községek és az egyházak) vagy magánszemélyek viselték.

Magyarország 1848 előtti költségvetési adatai sok bizonytalanságot és ellentmondást tartalmaznak. Minden kétséget kizáróan megállapítható azonban belőlük, hogy az államháztartás tiszta bevételeinek legalább négyötödét a közös birodalmi költségek fedezésére: a hadseregre, az udvartartásra és az államadósságok törlesztésére fordították. Magyarország hozzájárulása a közös költségek negyedét-harmadát fedezte.

A birodalom államháztartása az egész korszakban siralmas állapotban volt. A Habsburgok nagyhatalmi álmai és a birodalmuk teherbíró képessége közötti szakadék a költségvetési hiány állandósulásában nyilvánult meg. Az államadósság főleg a háborús periódusokban nőtt gyorsan, de a tendencia a békeévekben is folytatódott, legfeljebb lassabban. A túlköltekezést egyértelműen a katonai kiadások okozták: egyes években egyedül a hadikiadások meghaladták a teljes állami bevételt.

A pénzügyi kormányzat külföldön felvett államkölcsönökkel fedezte a költségvetési hiány egy részét. A másik, egyre növekvő hányadot már Mária Terézia óta bankjegykibocsátással fedezték. A századfordulóra a papírpénz korlátozás nélküli általános fizetőeszközzé vált, a forgalomban levő mennyiség 1798 és 1810 között tizenhatszorosára emelkedett. A termelés növekedése természetesen nem tartott ezzel lépést. Árufedezet híján megkezdődött a pénz gyors értékvesztése, az infláció, amely 1810 körül már összeomlással fenyegette a pénzügyi rendszert. A válság kezelésére 1811-ben egy uralkodói pátens elrendelte a devalvációt: a bankjegyek értéket egyötödére szállította le. A folytatódó infláció 1816-ban újabb leértékelésekhez vezetett: ezúttal háromhetedére csökkentették a papírpénz értékét. Ekkor alapították az Osztrák Nemzeti Bankot is, amely a Monarchia felbomlásáig a birodalom jegybankja maradt.

A második devalváció után megszilárdult a pénzrendszer, amelyben párhuzamosan kétféle forint volt forgalomban: 100 pengő- vagy ezüstforint 250 váltóforinttal volt egyenértékű. Mindkét forintnak a krajcár volt a váltópénze (1 forint 60 krajcárt ért).

A pénz értékének érzékeltetésére álljon itt néhány példa a reformkori bérekről (pengő forintban): A legnagyobb fizetést, évi 60 000 forintot a nádor kapta. A kancellár 15 000, egy főispán 800-1500, egy alispán 4-800, egy szolgabíró 150-400 forintot kapott; a tisztiorvos és a megyei mérnök 350, a hajdúk és más hatósági közegek 80-180 forintot kerestek egy évben. Az Ipartanodába 1000, egy városi iskolába 300 forintért kerestek tanítót. Egy kőműves vagy ácsmester napi bére 48-60 krajcár (tehát legfeljebb egy forint) volt, segédjéé 36-48 krajcár. A mészároslegények évi 80-240 forintra számíthattak. A budai szőlőművesek napszámbére mindössze 14 krajcár volt, nehezebb napszámos munkáért sem járt 30 krajcárnál több.

Az 1848-as forradalmak és a magyar szabadságharc súlyosan megrendítette a birodalom - békeidőben is ingatag - pénzügyi egyensúlyát. Az önkényuralom éveiben a hatalmas elnyomó apparátus fenntartása kényszerítette erején felüli kiadásokra a kormányzatot. A monarchia az 1850-es évek végére pénzügyi tekintetben a csőd szélére jutott, s ebben a helyzetben az olasz és porosz háborúk katasztrofális következményekkel jártak. Az államháztartás súlyos helyzete is arra kényszerítette a császárt, hogy az alkotmányosság irányában keresse a kiutat a válságból, hiszen parlamenti felelősség nélkül költekező kormányának a nemzetközi pénzpiacon sem volt hitele.

A forgalom

Hitelviszonyok

A modern tőkés hitelszervezet kezdeményei az 1840-es években jelentek meg Magyarországon. A hitelezés azonban nem volt ismeretlen a hagyományos gazdálkodás keretei között sem. Kölcsönöket a 18. század végéig általában birtokszerzés vagy a birtok egyben tartása (az örököstársak kifizetése) érdekében vettek fel. A hitelezők birtokosok, főpapok, káptalanok, szerzetesrendek, árvapénztárak vagy alapítványok voltak. A legnagyobb birtokú, Bécsben forgolódó mágnások előtt időnként megnyíltak a külföldi banki hitelforrások is.

A hiteltevékenységet, az uzsora tilalmát leszámítva, törvények alig szabályozták, a meglevők is inkább az adós érdekeit védték. A legfontosabb fedezetnek a kölcsönvevő személyes hitele és társadalmi presztízse számított. A nemesi baráti kölcsön általában hosszú lejáratú volt, 5-6 százalékos kamattal és egyösszegű visszafizetéssel számolt. Ha az adós rendesen fizette az éves kamatokat, akár évtizedekig zavartalanul használhatta a pénzt. A hitelező jelzálogjogát a megyei közgyűlési jegyzőkönyvben, később külön úgynevezett betáblázási jegyzőkönyvben tartották nyilván. A telekkönyvek hiánya, továbbá az ősiség érvénye miatt a betáblázások csak gyenge védelmet nyújtottak a hitelezőnek. A városi ingatlanok, amelyekről szabályos telekkönyvet vezettek, sokkal biztosabb fedezetnek számítottak.

Az agrártársadalom a francia háborúk idején kezdett el megismerkedni a hitelezés tőkés formáival. A táguló kereslet az árutermelés növelésére ösztönzött, a gazdálkodás fejlesztése vagy bővítése, vagyis birtokszerzés útján. A viszonylagos pénzbőségben sokan fogtak nagy építkezésekbe. Az infláció elolvasztotta a régi tartozásokat, ami szintén adósságcsinálásra csábított. A hagyományos hitelforrások helyett megjelent a konjunktúrában felhalmozott tőkéjével a terménykereskedő. A gazdálkodók leggyakrabban terményelőleg formájában vettek fel hitelt (azaz a termelő előre eladta búzáját, gyapjúját, dohányát stb., természetesen a kényszer diktálta áron és feltételekkel).

A kereskedelem banki és hitelműveleteit nagykereskedők bonyolították. A 19. század első felében a pénzügyletek egyre növekvő szerepet játszottak üzleteikben. A reformkorban jelentek meg a tőkés hitelszervezet első intézményei Magyarországon. Leggyorsabban a takarékpénztárak terjedtek. A brassói (1836) után Fáy András kezdeményezésére, Pest vármegye védnöksége alatt, 1840-ben kezdte meg működését a Pesti Hazai Első Takarékpénztár. A pesti intézet mintájára sorra alakultak a vidéki takarékpénztárak, 1848-ig összesen 33. A nyugati minták nyomán szervezett takarékpénztárak eredetileg inkább humanisztikus intézmények voltak, a kisemberek megtakarításait akarták kamatozatni és takarékosságra nevelni őket.

1842-ben, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megalakulásával megjelent a pénzintézet másik típusa is, amely már egyértelműen a haszonelvűség és a gazdasági racionalitás alapján működött. A bank elsősorban a pesti nagykereskedők tőkéjével jött létre, a kereskedelem és a születő tőkés ipar hiteligényét elégítette ki. Az első magyarországi bank 1863-ig az egyetlen volt az országban; ez bocsátotta ki 1848-ban a kormány megbízásából az önálló magyar bankjegyeket is.

A hitelezést bizonytalanná tevő feudális akadályok elhárítása a tőkeszegény országban nem eredményezett gyors változásokat. Az 1850-es években a hitelszervezet alig fejlődött, legfeljebb az érdemel említést, hogy az osztrák nemzeti bank és a bécsi Creditanstalt kiterjesztette működését Magyarországra, s fiókot nyitott Pesten. A szerény kezdetekhez viszonyítva az 1860-as években felgyorsult a fejlődés: a kiegyezés évében már 5 bank és 79 takarékpénztár, illetve hitelszövetkezet foglalkozott pénzügyletekkel. Az újonnan alakult pénzintézetek közül a Magyar Földhitelintézet volt a legjelentősebb, amely a földbirtok hiteligényeinek kielégítésére alakult 1863-ban.

Szállítás és közlekedés

A 19. század első felében Magyarországon még túlnyomórészt a megelőző évszázadok közlekedési eszközeit használták. A ritka úthálózat, a lassúság, bizonytalanság és drágaság szűk keretekbe szorította a mezőgazdasági árutermelést, útját állta az országos méretű belső piac kialakulásának.

Magyarország vízrajzi viszonyainál fogva túlnyomórészt szárazföldi közlekedésre rendezkedhetett be. Az úthálózat gerincét a postautak adták, amelyek azonban csak minden tizedik települést érintettek. Az utak építését és karbantartását elsősorban a vármegyék végezték, a jobbágyok ingyenes közmunkájával. A szűkebben vett Magyarország 1848-ban 2082 kilométer épített úttal rendelkezett (Erdéllyel és Horvátországgal együtt 4142 kilométerrel). 26 vármegyében, így a teljes Duna-Tisza közén, egyáltalán nem volt épített út. Az épített út sem jelentett általában többet, mint a ledöngölt földútra terített kavicsot, melyet a járművek beletapostak a talajba. Tartósabb, terméskő alapra épült úgynevezett makadám utakat csak hegyvidéken lehetett találni. Elsősorban a horvát tengerpartra vezető utak voltak ilyenek: a József út Károlyváros és Zengg között, a Porto Rébe vezető Karolina út és a magyar tengeri gabonakivitel fő útja, a Károlyvárosból Fiumébe vezető híres Lujza út. Csak az épített utak voltak egész évben járhatóak.

Magyarország hajózható vízi útjainak együttes hossza 2500 kilométer körül járt. A legfontosabb útvonal a Duna volt. A Tiszán és a Maroson szálfát (tutajokat) és sót úsztattak lefelé, a Száván gabonával, dohánnyal, kenderrel, gyapjúval megrakott dereglyéket vontattak fel Károlyvárosig (ahonnan a Lujza úton szekéren szállították a tengerpartra). A vízállás és az útviszonyok függvényében a gabona általában csak a következő évben ért a tengeri kikötőbe. A Szávához hasonlóan a Dunán is főleg mezőgazdasági termékek, elsősorban gabona szállítása folyt.

A 19. század közepéig a vízi szállítás lefelé ereszkedéssel (sodródással), felfelé pedig lóvontatással történt. Két közepes nagyságú uszályt 4-5 hajós, kb. 20 fuvaros és hajtó, 30-38 lóval Pestről 3-4 hét, az Al-Dunától 3 hónap alatt juttatott el Bécsbe. Lefelé a hajók edényeket, textilárukat, fémárukat szállítottak. Az egyszerűbb, fenyőből készült hajókat (például a sószállítókat) nem vontatták vissza: végállomásukon szétszedték és faanyagként eladták.

A belvízi szállítás lehetőségei a gőzhajók megjelenésével robbanásszerűen megnőttek. A Dunán 1830 őszén indította el a rendszeres gőzhajóforgalmat az Első Dunai Gőzhajózási Társaság. A következő évtől már menetrendszerű járat kötötte össze Bécset Pesttel, illetve Zimonnyal. A két főváros közötti utazás felfelé 48, lefelé 14 órára zsugorodott. Az első évtizedben még inkább a személyszállításon volt a hangsúly, a tömegméretű áruszállítás az 1840-es években bontakozott ki. 1849-ben a vállalatnak már 49 gőzöse és 137 áruszállító uszálya járta a Dunát, és 32 kikötőt és hajóállomást üzemeltetett a magyar szakaszon.

A közlekedés és szállítás forradalmi átalakulása a 19. században a vasút megjelenésének köszönhető. Felismerve az új közlekedési eszköz jelentőségét, már az 1832-1836-os országgyűlés elfogadta az első vasúti törvényt. Kijelölték a 13 fővonal irányát (közülük 7 Pestről indult ki). Állami építéssel nem számoltak, helyette magánvállalatoknak kívántak koncessziót nyújtani, valamint adómentességet biztosítani.

1844-ben a Rotschildok érdekkörébe tartozó, Ullmann Móric vezette Középponti Vasúttársaság kapta meg az engedélyt az első magyarországi vasút, a Pozsony-Pest-Debrecen vonal kiépítésére. A munkákat Pestről két irányban kezdték meg. 1846-ban indult meg Pest-Vác közötti szakaszon a vasúti közlekedés, amit egy év múlva követett a Pest-Szolnok közötti szakasz megnyitása. Ugyancsak 1847-ben adták át a Bécsújhely-Sopron-vonalat is. Az 1848-ra elkészült 161 kilométernyi, gőzvontatásra berendezett vasút mellett még a lóvontatású Pozsony-Nagyszombat-Szered vonal alkotta a magyar vasúthálózat csíráját.

A vasúthálózat kiépítése az önkényuralom éveiben lendületesen folytatódott. Az 1850-es években kiépültek a Pest-központú vasúthálózat fontos vonalai. Már 1850-ben vonattal elérhetővé vált Pozsony (s ezáltal Bécs), aztán Szeged, Temesvár, Debrecen, Nagyvárad, Arad és Miskolc, 1860-tól pedig a trieszti kikötő is. A vasutak külföldi pénzből épültek; a legnagyobb érdeklődést ezekben az években a francia tőke tanúsította Magyarország iránt. Az építkezések üteme az 1860-as években lelassult. A kiegyezéskor létező 2160 kilométeres vasúthálózat - a területhez és a lakosságszámhoz viszonyítva - nemcsak európai viszonylatban, hanem a birodalom nyugati feléhez képest is szerénynek számított.

Posta, hírközlés

A posta a Habsburg Birodalomban állami kézben volt. A levélposta állami közintézmény volt, amely az egész monarchiában monopóliummal rendelkezett. A személy-, csomag- és pénzszállítást végző kocsiposta viszont az állam magánvállalata volt, amely Magyarországon nem rendelkezett kizárólagossággal (voltak is versenytársai). A két posta állomásai és alkalmazottai közösek voltak, az igazgatás összbirodalmi keretekben történt.

A postautakon kétmérföldenként (kb. 15 kilométerenként) voltak a postaállomások, ahol a lovakat váltották, átadták a leveleket, fel-, illetve leszálltak az utasok. Itt lehetett étkezni és szállást kapni éjszakára. A két állomás közötti utat a postakocsi mintegy két és fél óra alatt tette meg.

A levelek viteldíját 1817 előtt fele-fele arányban fizette a feladó és a címzett, utána egyikük fizette a teljes díjat. 1830-tól kezdték el a levelek kézbesítését (addig a postaállomásról kellett elvinni), és ebben az évben állították fel az első postaládákat is.

Az állami posta 1824-ben indította el első gyorskocsiját, amely öt utasával éjjel-nappal haladva, 30 óra alatt tette meg a Buda és Bécs közötti utat. Ezen a téren azonban a postának sikeres konkurensei lettek azok a magánvállalkozók, akik egyes útvonalakon gyorsutazási intézetet működtettek. A leggyorsabban a gyorsparasztokkal (a főútvonalak falusi fuvarosainak társulásai) lehetett célba érni.

A hírközlés új korszakának beköszöntét az 1847. december 26-án üzembe helyezett Bécs és Pozsony közti távíróvonal jelezte. A távíróhálózat fő vonalainak kiépítésére az önkényuralom évtizedeiben került sor, elsősorban a közigazgatási és katonai hatóságok közötti kommunikáció, valamint a vasutak biztonságos működtetése érdekében.

Külkereskedelem

A kereskedelem közvetítette azokat az európai hatásokat, amelyek hazánkban is elindították a tömeges mezőgazdasági árutermelést. A gyáripar születéséhez szükséges (hazai) tőke is a kereskedelemben halmozódott fel. A terménykereskedelem hozta létre azokat a jelentős tőkéket, amelyek az első hitelintézetek alapítását és az infrastrukturális beruházásokat (vasút, Lánchíd, gőzhajózás) lehetővé tették.

1848 előtt Magyarország áruforgalmában a külső piac játszott meghatározó szerepet. A külkereskedelem hagyományosan mezőgazdasági termények kivitelét és iparcikkek behozatalát jelentette. A magyar agrártermékek legfőbb piaca Ausztria volt; rajta keresztül érték el az országot az európai konjunktúraviszonyok is. A külkereskedelmi forgalom 1789-1847 között ötszörösére emelkedett.

A magyar kivitel értéke szinte az egész korszakban meghaladta a behozatalét. Mégsem a pénzbőség jellemezte az országot: a többlet az állami adózás csatornáin keresztül az örökös tartományokba szivárgott vissza.

A kivitelnek több mint 90 százalékát tették ki az agrártermékek. A 18. század végén még az élőállat, főleg a lábon hajtott szarvasmarha volt a fő exportcikk. A francia háborúk negyedszázada alatt a gabona vette át a vezetést. 1815 után került az első helyre a gyapjú, és ezt a pozícióját a forradalomig megtartotta. A gyapjú "sikertörténetével" szemben a borkereskedelem lehanyatlott, jelentős exportcikké vált viszont a dohány. Számottevő volt a színes- és nemesfémek kivitele is, amelyeket a kincstári bányák és kohók szolgáltattak. 1830 után a kohászat fejlődésének eredményeként erőteljesen emelkedett a nyers- és félkész vas kivitele is.

A behozatal legnagyobb részét (egyes években háromnegyedét) a textiláruk tették ki: az ipar hiányának szomorú jeleként az import egyharmada gyapjúszövetekből állt, míg a legfontosabb exportcikk a gyapjú volt. Említést érdemel még a gyarmatáruk csoportja (fűszerek, nádcukor). A negyvenes években, a kezdődő gyáripari fejlődés és a vasútépítés jeleként, bővült a vas- és acéláruk, gépek behozatala.

A Magyar Királyság forgalmának kb. 90 százalékát a Monarchia örökös tartományaival bonyolította le. Legfontosabb kereskedelmi partnerünk Alsó-Ausztria, Bécs és környéke volt, emellett Morvaország és Szilézia érdemel még említést. A monarchia határain túl a Török Birodalom (amelybe a román fejedelemségek és Szerbia is beletartozott) számított a legfontosabb partnernek.

Belső piac

Magyarországon az egységes nemzeti piac kialakulása a 19. század közepén még csak a kezdeteknél tartott. Létrejöttét főleg a közlekedési és szállítási hálózat fejletlensége, az út-, híd- és révvámok, a hatóságok által megszabott árak, valamint a kereskedelmet korlátozó céhrendszer gátolta. Az áruforgalom általában szűk környékbeli, legfeljebb regionális keretekben szerveződött.

A belső piacot elsősorban az eltérő természeti feltételű tájak közti termékcsere tartotta mozgásban. Gabonabehozatalra szorultak az ország északi, hegyvidéki területei, felesleggel rendelkeztek a Nagy- és Kisalföld megyéi, valamint a Dunántúl. Az egységes belső piac hiányára utalnak ugyanakkor a gabonaárak közti lényeges, akár 100 százalékot meghaladó különbségek, vagy az egyes régiókat sújtó ellátási zavarok, sőt éhínségek, miközben más országrészek eladatlan feleslegekkel rendelkeztek.

A kereskedés zöme, a városi kézműipari és a falusi mezőgazdasági termékek cseréje javarészt még mindig a vásárokon zajlott. Az állandó kiskereskedelmi hálózat kiépülése elsősorban külföldi gyáripari termékekhez köthető. A nagyobb városokban egész évben nyitva tartó boltok főleg gyári árukat vagy luxuscikkeket és gyarmatárut kínáltak.

A belső piac kialakulásának kezdeti szakaszában jelentős szerephez jutottak a házalók is. A felvidéki szlovák vándorkereskedők például a paraszti háziipar termékeit (faeszközöket, vásznat) hordták szét az országban, sőt a határokon túlra is. A gyáripar tömegcikkeit (kelméket, fémeszközöket) is házalók ismertették meg a parasztság széles rétegeivel. Ugyanakkor kis tételben is felvásárolták a terményfelesleget, amivel egyre növekvő tömegeket kapcsoltak be a pénzforgalomba. Hasonló szerepet játszottak a falusi kocsmárosok is.

Az önkényuralom gazdaságpolitikája nem nemzeti, hanem birodalmi méretekben akarta megteremteni az egységes belső piacot. E célt szolgálta az ausztriai mérték- és súlyrendszer bevezetése Magyarországon, valamint a gazdasági ügyletek egységes szabályozása az osztrák váltótörvénykönyv hatályának kiterjesztésével. E korszakban, 1864-ben nyílt meg a piacgazdaság központi jelentőségű intézménye, az áru- és értéktőzsde Pesten.

Mezőgazdaság

Új mezőgazdaság felé

Magyarország mezőgazdaságát a 19. század első felében még a hagyományos gazdálkodás jellemezte: elsősorban gabonatermelésre berendezkedett földművelésből és legeltető állattartásból állott. A gazdálkodásban a piaci viszonyok alárendelt szerepet játszottak. A 18. század végén a lakosság 93-94, a 19. század közepén még mindig közel 90 százaléka élt a mezőgazdaságból. Mégis számos tény mutatta a mezőgazdaság mennyiségi és minőségi fejlődését. A termelés növelését elsősorban az ösztönözte, hogy elérhető távolságban, a birodalom nyugati tartományaiban az iparfejlődés és a népességnövekedés állandó piacot teremtett a magyar élelmiszerek és nyersanyagok számára. A háborús években a fegyverben álló hadsereg szükségletei serkentették a termelés bővítését. A magyar mezőgazdaságot mégsem nevezhetjük exportorientáltnak: az 1840-es években a kenyérgabonának csak egynyolcada került külföldre, igaz, a gyapjú zöme, a hazai textilipar fejletlensége miatt, a külpiacokon talált gazdára.

A termelés keretei

Az újkori feudalizmusban a mezőgazdasági termelés két, egymással szoros kapcsolatban álló szervezeti keretben folyt: a földesúri birtokon és a paraszti-családi gazdaságban. A két szervezet egymáshoz való viszonyát a feudalizmus utolsó korszakában Mária Terézia 1767-es úrbérrendelete szabályozta. Az ennek nyomán kialakult földhasználati rendszer 1848-ig legfeljebb csak mennyiségi tekintetben változott meg.

1844-ig a feudális jogelv szerint Magyarországon földet csak nemes ember birtokolhatott. Ezen az elven a városi polgárok és a szabad paraszti elemek (jászok, kunok, hajdúk, székelyek) birtoklása ütött rést. A terület túlnyomó többségét kitevő nemesi birtokon háromféle jogállású földet különböztettek meg: úrbéres, allodiális és közös haszonvételű területet.

Az úrbéres jobbágytelkek esetében az úrbérrendelet szétválasztotta a birtoklást és a használati jogot, és ezzel korlátozta a földesúr szabad rendelkezési jogát. Ha a telket használó jobbágy teljesítette az azzal járó törvényes kötelezettségeit, a földesúr csak kivételes esetekben foszthatta meg telkétől. Az úrbéres föld a gyakorlatban örökíthető volt, sőt 1836-tól a törvény szerint a jobbágyok el is adhatták a használat jogát, ha az új tulajdonos vállalkozott a vele járó terhek viselésére. A megüresedett úrbéres telekkel sem bánhatott tetszése szerint a tulajdonos földesúr, úrbéres jellegét megőrizve kellett arra használót szerezni. Az úrbéres állomány rögzítésével az állam célja az adóalap védelme volt. Hatása a polgári forradalom után is érvényesült, amennyiben a felszabaduló jobbágyság az úrbéri tabellákban összeírt telki állományt kapta szabad tulajdonul.

Az úrbéres föld kiterjedése az úrbérrendezéstől 1848-ig kb. kétszeresére nőtt. A gyarapodás főleg azokon a tájakon zajlott le, ahol lehetőség volt a termőterület növelésére. Másutt a viszonylagos túlnépesedés, az ezzel járó telekaprózódás és zselléresedés nagy társadalmi feszültségek forrásává vált.

A földesúr rendelkezési joga az allodiális birtokon szabadon érvényesült, itt rendezte be növénytermelő vagy állattenyésztő majorsági üzemét. Az allodiális földek egy részét azonban nem üzemszerűen művelték, hanem ún. majorsági zselléreknek adták át az úrbéresekéhez hasonló szolgáltatások fejében. Ide tartoztak azok a földek is, amelyeket irtással hódítottak el az erdőtől a jobbágyok és a zsellérek, és amelyeket általában az irtást végző használatában hagyott a földesúr, bérfizetés fejében. A parasztok által birtokolt szőlők többségét szintén majorsági földekbe telepítették. A feudális viszonyok felszámolása során az allodiális jellegű földek alkották a megőrzött nemesi birtokállományt.

Jelentős területeket, főleg legelőket és erdőket használtak közösen földesurak és jobbágyok. A közös birtoklás felszámolása 1836 után, a legelőelkülönítést szabályozó törvény hatására indult meg, s a jobbágyfelszabadítás végrehajtása során fejeződött be. Az elkülönítés (segregatio) két fél, a faluközösség és a földesúr között történt, ezt nem feltétlenül követte az egyes gazdák közötti felosztás.

Noha a jobbágyfelszabadítás egycsapásra megváltoztatta a földbirtoklás és a gazdálkodás jogviszonyait, a termelés átalakulása csak fokozatosan mehetett végbe. A birtokosok többsége nem rendelkezett elegendő gazdasági felszereléssel - a volt úrbéresek jó része pedig nem jutott elég földhöz, réthez, legelőhöz, erdőhöz. A kölcsönös egymásra utaltság megteremtette a feudális munkaszervezet továbbéltetésének alapjait. A parasztok ledolgozást vállaltak volt földesuruknak a szénáért, tüzelőért vagy a legeltetés lehetőségéért, ami erősen hasonlított az eltörölt robotra. A birtokrendezések lezárultával azután - vidékenként és birtoktípusonként különböző gyorsasággal - egyre inkább a bérmunka különböző formái váltak jellemzővé (cselédek, béresek, napszámosok, részesmunkások alkalmazása).

A szemléletváltás kezdetei

A mezőgazdasági termelés társadalmi feltételei között kell megemlíteni azt a mentalitásváltozást, amelyet a termelőktől megkövetelt az "új mezőgazdaság". A hagyományos agrártársadalom, sokszor saját valódi érdeke ellenére is makacsul ragaszkodott a nemzedékek során átörökített eljárásokhoz, növény- és állatfajtákhoz, termelési rendszerekhez és az évszázadok során kialakult munkamegosztáshoz, munkaszervezethez, ritmushoz. Az új, racionális gazdálkodás viszont a hagyományőrzés helyett a tudomány által igazolt eljárásokra és racionális elvekre alapozott tudatos változtatást állította a középpontba. A szemléletváltásban fontos szerepet játszott a két főúri alapítású mezőgazdasági szakiskola, a keszthelyi Georgikon (1797) és a magyaróvári (1814), amelyek évi 60-100, az új elvek jegyében képzett szakembert bocsátottak ki. A korszak legismertebb szakírói, például Nagyváthy János és Pethe Ferenc munkáikban szintén az új mezőgazdaság eszméit népszerűsítették. Az 1825-ben alapított Lótenyésztő Egyesületből alakult meg 1835-ben az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, amely ebben a korszakban elsősorban az ismeretek terjesztését tekintette fő feladatának. Folyóirata, a Magyar Gazda is ezt a célt szolgálta.

Növénytermesztés

A 19. század első felében Magyarországon többféle határhasználati forma létezett. A földdel bőségesen rendelkező települések a földművelés archaikus módszerét, a parlagolást alkalmazták: a rétből vagy legelőből feltört területet pihentetés nélkül, a termőerő kimerüléséig használták, majd hagyták újra begyepesedni. A kétnyomásos rendszer szerint gazdálkodott a falvak negyede: a két részre osztott szántóföldön évente cserélték a vetett és az ugaron hagyott területet. A falvak közel kétharmada a háromnyomásos gazdálkodási rend szerint használta határát. A három részre osztott szántókban külön nyomást képezett az őszi és a tavaszi gabona, illetve az ugar. A kétfajta nyomásos rendszer földrajzilag nem vált élesen ketté, de Erdélyben még a kétnyomásos gazdálkodás számított tipikusnak. A legfejlettebb, már az új mezőgazdaságra jellemző határhasználati mód a váltógazdaság, vagyis a vetésforgó alkalmazása lett. Ez a rendszer már nem ismerte az ugart, a talajerő optimális kihasználását a növények okszerű sorrendje biztosította, visszapótlásáról pedig rendszeres trágyázással gondoskodtak. Váltógazdaságokkal egyes nagybirtokosok mintagazdaságaiban, illetve Sopron, Vas, Zala megye sűrűn lakott, szűk határú vidékeinek parasztgazdaságaiban találkozunk. A hagyományos (nyomáskényszeres) határhasználati rend a jobbágyfelszabadítás után is jellemző maradt a falvak többségében, legfeljebb a nemesi birtokok nagyobb táblákba összevont földjei szabadultak fel a közösségi kényszer alól.

A szántóföldi növénytermelés legjelentősebb újdonsága a kapásnövények, a kukorica és a burgonya térhódítása. Ezek a termények a tavaszi nyomásban kaptak helyet, vagy az ugarba vetették őket. Az utóbbira ösztönözte a jobbágyokat az is, hogy az ugar terményeiből nem kellett kilencedet, tizedet adni. Ugyancsak az ugarban jelentek meg a takarmánynövények: a lóhere és a lucerna, valamint a répafélék. Az ugar egy részének igénybevétele már az első lépés volt a nyomásos gazdaságból a váltógazdaság felé, szakítva azzal a hiedelemmel, hogy a föld csak a pihentetés segítségével őrzi meg termőképességét.

Az új növényi kultúrák megjelenése ellenére a négy fő gabonaféle súlya a vetésterületben szinte érintetlen maradt. A búza, a rozs, az árpa és a zab termőterülete a talaj- és éghajlati viszonyokhoz igazodott. A kenyérgabonák közül a búza volt a legfontosabb piaci termék. A saját szükségletükre termelő parasztgazdaságok általában előnyben részesítették a kétszerest, a búza és a rozs keverékét, mert terméseredményeit biztonságosabbnak tartották a tiszta búzáénál. A rozs szerepe a hazai élelmezésben (így a termelésben is) egyenrangú volt a búzáéval, vetésterülete is nagyjából azonosnak mondható azzal. A hűvösebb északi megyék mellett az Alföld homokos tájain is rozst vetettek. A takarmánygabonák közül a zab volt a legfontosabb. Az árpát is elsősorban állatok takarmányozására használták, de az árpakása az ország számos vidékén alapvető emberi tápláléknak számított. Tovább folyt az alacsony hozamú, de korábban általánosan termelt gabonafélék eltűnése, mint a köles, hajdina, tönköly vagy az alakor. Közülük ekkor már csak a kölesnek volt említésre méltó szerepe.

A kiveszőfélben lévő növényekkel szemben a kukorica folytatta a 17. század végén megkezdett térhódítását. A kertekből a 18. században került ki a szántóföldre és a 19. század közepén fontosságban már-már vetekedett a két kenyérgabonával. A magas hegyek kivételével mindenütt termelték mint takarmánynövényt. Erdélyben és Kelet-Magyarországon a törökbúza alapvető emberi táplálékká is vált. Nagy munkaerőigénye miatt a kukorica elsősorban a parasztgazdaságok terménye lett, a földesúri allodiumok legfeljebb feles vagy harmados bérlet formájában termelték.

A burgonya a 19. század első felében került ki a kertekből a szántóföldekre. Néhány évtized alatt az ország minden vidékén a legfontosabb kenyérpótlóvá vált. Terjedése főleg az éhségperiódusok után (1790-es évek közepe, 1815-1817) kapott lendületet. Az északi megyékben és Erdély egyes részein a korszak végén már első számú népeledelnek számított. A burgonya elsődlegesen ugyancsak a parasztgazdaságok terménye volt, az uradalmak legfeljebb szeszfőzés céljára termelték.

Sokkal lassúbb volt a szántóföldi takarmánynövények térhódítása. A lóhere, lucerna, bükköny, muhar, baltacim a század első felében elsősorban a nagybirtok növénye maradt. A parasztok legfeljebb a Bánság és a Dunántúl egyes körzeteiben termelték.

A kukoricához és a burgonyához hasonló fellendülést mutatott a dohány termesztése is. Magyarország éves dohánylevél-termelése 1809 és 1850 között megduplázódott, egyes adatok szerint az 1840-es években Európa legnagyobb dohánytermelője lett. A Dél-Alföldön egy sajátos településtípus, az allodiális földeken alapított dohánykertész-telepek lakói monokultúrás jelleggel termelték a dohányt.

Az ipari alapanyagnak szánt növények közül a repce és a cukorrépa termelése honosodott meg a korszakban. Az ét- és gépolajat ekkoriban szinte kizárólag repcéből ütötték, amely az 1840-es években a dohány mögött a második legfontosabb "kalmár" növény volt (a napraforgót legfeljebb szegélynövényként ültették). A répára alapozott cukorgyártás megismerése az 1830-as években valóságos gyáralapítási lázat váltott ki. A gyárak létesítésével párhuzamosan terjedt el körzetükben a cukorrépa termesztése, főleg az uradalmakban.

Szőlő- és bortermelés

A bor még a 19. században is alapvető élelmiszernek számított. Magyarország a középkor óta Európa legjelentősebb termelői közé tartozott. A 19. század első felében azonban a borkivitel lehanyatlott. A hanyatlás okai közt az ízlés megváltozását (a könnyű borok divatját), a szőlőműveléshez és borkezeléshez szükséges szakismeret hiányát, a jobbágyrendszer akadályozó szerepét emlegették. Az export csökkenésének fő oka azonban a korábbi legnagyobb felvevőpiac, Lengyelország kiesése volt.

A gyümölcstermesztés tájanként változó szerepet játszott. Nagyobb figyelmet csak ott szenteltek neki, ahol egy-egy város piaca értékesítési lehetőségeket kínált. Külön kertekben csak a szilvát termelték sok helyen, amit azután aszalásra, lekvár- és pálinkafőzésre használtak.

Terméshozamok

A feudális kor végén a becslések szerint a bevetett terület több mint háromnegyed részén gabonát termeltek, a maradékon pedig elsősorban kukoricát és burgonyát. Noha a jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben a kapásnövények térfoglalása még fel is gyorsult, a gabona uralkodó helyzetét nem veszélyeztették.

A hagyományos gazdálkodást alacsony hozamok és azok szélsőséges ingadozása jellemezte. A 19. század első felében a terméshozamot nem területegységre számították ki, hanem a termést az elvetett maghoz viszonyították (amelyből levonták a vetőmagot). Magyarországon átlagosan 4-5 magot hozott az elvetett gabonaszem, ami a 18. századhoz képest alig jelent emelkedést. A fogyasztás (azaz a népességszám) növekedését elsősorban nem a hozamok emelkedése, hanem a vetésterület növelése tette lehetővé.

A termés ingadozása földrajzilag is, időben is számottevő volt. A legjobb gabonatermő vidékeken, például a Bánságban, kedvező időjárás esetén 15-20-szoros termést is betakaríthattak, ugyanakkor az északi megyékben az elvetett mag kétszeresére rúgott a tiszta hozam. A talajviszonyokhoz hasonló befolyása volt az időjárásnak.

Állattenyésztés

A magyar mezőgazdaság a 19. század első felében még csak a kezdeti lépéseket tette meg az állattenyésztés és növénytermelés közötti szerves kapcsolat megteremtésében (takarmánytermelés, trágyázás). Az állattenyésztésben is elsősorban a külső piacokon megnyílt lehetőségek indítottak el változásokat. Az európai textilipar szinte korlátlan felvevőképességű gyapjúpiacot teremtett. A tartós konjunktúra következtében az állattartásban a szarvasmarha korábbi vezető szerepét átvették az aranylábakon járó juhok. Az ágazat fellendülése már a század elején megkezdődött, egyes uradalmak az 1810-es években csaknem kizárólag juhtenyésztésre rendezkedtek be. Az 1820-as években, a tartósan alacsony gabonaárak idején a birtokosok még inkább ebben látták a mentőövet. Elsősorban a közép- és nagybirtok növekvő juhállományának legelőigénye kényszerítette ki a földesurak és úrbéresek által addig közösen használt legelők elkülönítését. A piac igényei fajtaváltásra kényszerítették a tenyésztőket. A hagyományos magyar fajokat, a csavart szarvú rackát, az erdélyi cigáját kezdték felváltani a "selyembirkák": a Spanyolországból származó merinó különféle változatai és a szászországi electoral.

A szarvasmarha évszázadok óta Magyarország legfontosabb haszonállata volt, vonóereje és trágyája a gazdálkodás létfontosságú eleme; teje, húsa alapvető élelmiszer, bőre fontos nyersanyag. A 18. század végéig az extenzív állattartó gazdaságokban nevelt szarvasmarha volt a legfontosabb piacra vihető, külföldre hajtható agrártermék. A gabona és a gyapjú előretörése nyomán csökkent a szarvasmarhatenyésztés jelentősége, a szántóterület kiterjesztése következtében pedig immár mint igavonó vált fontossá. A táplálkozási szokások lassú változása és a városiasodás előrehaladása növelte valamelyest a tejtermelés jelentőségét is. A szürke magyar marha igénytelen volt és kitűnő igavonó, a külföldi fajták viszont sokkal több tejet adtak és gyorsabban híztak. A külső piacok a 19. századra beszűkültek; Nyugat-Európa az agrárforradalom eredményeként önellátó lett húsból, a tejet, tejtermékeket pedig a korabeli szállítási viszonyok mellett nem lehetett távoli piacokon értékesíteni. A városiasodás és a munkamegosztás alacsony fokán álló országban az idegen fajtákra alapozott tejtermelő gazdaságok, a svajceriák inkább presztízsberuházásnak számítottak, mint jövedelmező vállalkozásnak. A kortárs vélemény szerint "az idegen pompás marha inkább tsak tzüfrálkodásra való, mint haszonra". A holland, svájci, alpesi, fríz fajok meghonosítása néhány dunántúli nagybirtokon kezdődött meg. A hús- és tejtermelésre szánt tenyészetek azonban ekkor még nem veszélyeztették a magyar fajta hegemóniáját.

Magyarországon a lovak ekkor még alárendelt szerepet játszottak az igaerő tekintetében. A fuvarozásban ugyan egyes vidékeken már kiszorították a lassúbb ökröket, de a mezei munkákra még ritkán használták őket. A lótenyésztés ügye elsősorban állami és földesúri ménesekhez kapcsolódott. Az állam a hadsereg lóellátásának érdekeit szem előtt tartva szorgalmazta a lóállomány minőségének javítását. E célból a génbank szerepét betöltő mezőhegyesi és bábolnai méntelepekre folyamatosan hoztak kiváló francia, arab és angol méneket.

Szinte teljes fajtaváltás ment végbe a korszak folyamán a sertéstenyésztésben. A két hazai fajtát, az ordas bakonyi és a veres szalontai disznókat, amelyek kemény, rostos húst, kevés szalonnát adtak, teljesen felváltották a Balkánról származó, puhább húsú, sok zsírt adó, gyorsabban hízó és szaporább mangalicák.

A baromfi ugyan mindenütt hozzátartozott a földművelők háztartásához, de tenyésztésére, netán nemesítésére nem fordítottak gondot. Piaci áruként csak a nagyobb városok környékén jött számításba.

A század első felében édesítőszerként általában a mézet használták. A szakértelmet igénylő méhészet a biztos kereslet miatt jól jövedelmező foglalkozásnak számított. A reformkorban élénk propagandával, egyesületek támogatásával meghonosított selyemhernyótenyésztés ezzel szemben nem bírt tartós jelentőségre szert tenni.

Az állattartás két formája az ősi rideg, szilaj pásztorkodás, illetve az istállóban, ember által termelt takarmányon való tartás számos kombinációban élt egymás mellett. Magyarország állattartását ebben a korszakban még egyértelműen az jellemezte, hogy a legeltetést egészítette ki a téli istállóntartás és takarmányozás (ugyanakkor még jelentős méretű volt az alföldi rideg pásztorkodás is, ahol az állatokat egész éven át a legelőn tartották).

Ipar

Céhes ipar

A 19. század első felének Magyarországán egymás mellett működtek az ipari termelés régi és új keretei: céhes műhelyek, manufaktúrák és gyárak. Megkezdődött a céhes keretek fellazulása, sőt bomlása.

A magyar ipar elmaradottságát leggyakrabban az iparból élők alacsony arányával jellemezték. Fényes Elek szerint 1846-ban egy kézművesre 51 lakos jutott. Ez messze elmaradt a birodalom fejlett tartományaitól (Alsó-Ausztriában 1:15, Lombardiában 1:8 az arány). A legények, inasok és gyári munkások beszámításával is legfeljebb minden 35. lakos élt az iparból. Még a legiparosodottabb szabad királyi városokban is csak a családfők harmada-ötöde volt kézműves. Az iparűzők jelentős része ráadásul csak az év egy részében folytatta mesterségét, tavasszal-nyáron szőlőjét vagy földjét művelte, mások pedig kereskedéssel (élelmiszer, szeszes ital) egészítették ki jövedelmüket. A kézműipar szegényes viszonyait, kisszerűségét mutatja, hogy 1846-ban tíz mesterre mindössze négy legény és inas jutott, és a mesterek kétharmada egyedül dolgozott műhelyében.

Magyarországon céhes iparról 1872-ig, a céhek eltörléséig beszélhetünk. A céhrendszer jogi kereteit a királyi rendeletek alakították. Az örökös tartományokban az államhatalom már a 18. század közepétől a céhen kívüli ipart támogatta, Magyarországon viszont a céhrendszer fenntartására törekedett. A céhek előjogait azonban II. József óta rendeletek sora szűkítette. Az 1805-ös és 1813-as céhügyi rendeletek részletesen szabályozták az inasok és legények felvételi és tanulmányi rendjét, vándoridejüket, a mesterré válás módját. Megerősítették II. József rendeletét, amely megtiltotta a vallási alapon történő elzárkózást.

Az 1830-as évektől már a városi magisztrátusok sem védelmezték egyértelműen a céhmonopóliumokat, a lakosság ellátásának javítása érdekében gyakran felléptek a céhbeliek önkényével szemben. A céhrendszer fenntartását azonban az iparűzők közötti rend fenntartása érdekében, nem utolsósorban a társadalmi konfliktusok tompítására, kezelésére, szükségesnek tartották. Nem került sor a céhek eltörlésére sem 1848-ban, sem a neoabszolutizmus korában, de az iparűzés csaknem korlátozásoktól mentesen szabaddá vált.

A 19. század első felében a szabad királyi városokban a céhrendszer hanyatlása, bomlása figyelhető meg, a mezővárosokban és falvakban azonban még sorra alakultak új céhek. Ezek az elemi ipari szükségleteket elégítették ki: az építő- és a ruházati iparban tevékenykedtek, vagy a mezőgazdaság szerszámigényére alapozták termelésüket. A vidéki iparűzők, kis létszámuk miatt gyakran a rokonszakmákat összefogó vegyes céheket hoztak létre.

A céhrendszer válsága számos jellemző tünettel járt együtt. Ezek legélesebben a konkurencia kizárására irányuló törekvésekben jelentkeztek. A mesterek mindent elkövettek, hogy legényeik mesterré válását akadályozzák, például származási korlátozásokkal, erkölcsi kifogásokkal, a remeklés fondorlatos megnehezítésével, felemelt mestertaksával. Nőtt a kontárkodó, illetve arra engedélyt nyert, remeklés alól felmentett, saját kezükre dolgozó legények száma. A mezővárosi kontárok működését a megyék általában támogatták a céhekkel szemben, a szabad királyi városokban azonban nehezebb volt legalizálni ezt a tevékenységet. A céhen kívüli iparűzést gyakran a városi tanács akarata ellenére engedélyezték a központi kormányszervek. A zsidó iparűzőket szintén nemkívánatos konkurenciának tekintették a céhek. Nagy részük mezővárosokban és falvakban, a földesurak védelme alatt űzte iparát, annál is inkább, mert 1840 előtt a szabad királyi városok egy része nem is engedélyezte betelepülésüket. A céhes mesterek a hatóságok segítségére támaszkodva megpróbálták kizárni a gyári áruk versenyét is. Ugyancsak felléptek az idegenek, azaz más városok iparosainak megjelenése ellen.

A tőkés ipari üzemek létrejöttének egyik lehetséges bázisa Európa-szerte a céhes kézműipar volt. A magyar iparfejlődésben, bár volt rá példa, jelentéktelen szerepet játszottak a céhes műhelyből kinövő tőkés vállalkozások. Az első gyárak számára legfeljebb a céheken kívül rekedt legények munkaereje lehetett fontos.

A tőkés iparfejlődés és a gyáripar kezdetei

A magyarországi tőkés ipar kezdeményei a nagyobb szabad királyi városokban koncentrálódtak. Az első gyárak a legerősebb vonzóerőt gyakorló piacközpontokban jöttek létre. Közülük is kiemelkedett Pest, amely korszakunkban gazdasági értelemben is az ország fővárosává vált.

A francia háborúk negyedszázada alatt a hadsereg igényei Magyarországon is elindítottak egy szerény ipari fejlődést, elsősorban a vaskohászatban és posztógyártásban. Ugyanakkor karton- és kékfestő manufaktúrák is alakultak a paraszti vevőkre számítva. Az ekkor alapított ipari üzemek általában kezdetleges technikával és munkaszervezettel dolgoztak, többségük alig haladta meg egy nagyobb kézművesműhely méretét, s nagy részük nem is bizonyult hosszú életűnek. A birtokosok terményeik feldolgozásával keresték a kiutat a válságból, aminek következményeként az 1830-as évekre az élelmiszeripar (malom-, szesz- és cukoripar) vált vezető ágazattá.

Az 1830-as évek közepétől 1847-ig tartó európai konjunktúra, az örökös tartományokban kibontakozó ipari forradalom és a szélesedő belső piac a 1840-es években felgyorsította a magyar iparfejlődést. A gyáralapítás szabadságáról 1840-ben született törvény elhárította a feudális akadályok nagy részét. Az élelmiszeripart felváltotta az élen a vas-, gép- és szerszámgyártás. Ausztria feldolgozóipara és a bontakozó hazai gépgyártás biztosított piacot a számos vashámor nyersvasa és félkésztermékei számára. Ezek tulajdonosai között találhatók nagybirtokosok, polgári vállalkozók és a királyi kamara is. Egyes üzemek látványos technikai fejlődést éltek meg az évtized folyamán. A feldolgozás folyamatában megjelentek a gőzkalapácsok, gőzhengerművek, amelyek megsokszorozták a vízenergiával működő berendezések teljesítményét. A korszerűsítések és új üzemek alapítása révén Magyarország nyers- és öntöttvas-termelése 1841-1846 között megduplázódott, és a birodalom országai között a harmadik helyre került. A születő gépipar mezőgazdasági eszközöket, élelmiszer- és textilipari gépeket állított elő.

Az 1840-es években az iparosodás fellendülése egyrészt a meglévő iparágak termelésének mennyiségi növekedésében, másrészt új ágazatok megjelenésében nyilvánult meg. A társadalom széles rétegeinek lassú anyagi gyarapodása bővülő piacot teremtett a fogyasztási cikkeket előállító iparnak. A cukorfogyasztás terjedése biztos üzletté tette a cukorgyáralapítást. A kis papírmalmok nem tudták kielégíteni az olvasóközönség bővülése, a sajtó robbanásszerű növekedése által teremtett igényeket: az újságpapír előállítására korszerű gyárak létesültek Fiumében, Hermanecen és Nagyszlaboson. Ekkortájt alakultak vagy erősödtek meg a kőedény- és porcelángyártás később hírnevessé váló üzemei Herenden, Hollóházán és Városlődön. Az üveghuták csak a tömegigényeket szolgálták ki, a finomabb üvegárut főleg Csehországból importálták. A középrétegek igényeire alapozták létüket a likőröket előállító szeszgyárak és a szivargyárak. A háztartásokban egyre nagyobb számban használt vaseszközök (edények, üstök, vödrök, kályhák) gyártására ezermester típusú vállalkozók hoztak létre üzemeket. Az 1830-as években gyorsan elterjedt foszforos gyufa és a rossz szagú faggyúgyertyákat felváltó sztearingyertya gyártására főleg Pesten létesültek vállalkozások. A védegyleti mozgalom elsősorban a textilipar fellendülésére volt kimutatható hatással. Pest rohamos fejlődése hívta életre az első nagy téglagyárat Kőbányán.

Az 1840-ben hozott gazdasági törvények a születő kapitalizmus jogi alapjait építgették. A szabad gyáralapításról szóló törvény az üzemszerű termelést kiemelte a céhrendszer keretei közül. A gyárakban hetente kellett bért fizetni, és a 16 éven aluli gyerekek munkaideje napi nyolc óra lehetett. Az első magyar társasági törvény szabaddá tette a részvénytársaságok alapítását, és szabályozta működésüket.

Az önkényuralom korában - a reformkorban megteremtett alapokon, és a polgári forradalom következtében szabaddá vált társadalmi környezetben - igen erőteljes gazdasági fejlődés indult meg. Ugyanakkor az önrendelkezés hiánya miatt nem lehetett javítani a gazdasági szerkezet öröklött bajain: a mezőgazdasági termelés külterjes jellegén és az iparfejlődés aránytalanságain (például a textilipar hiányán). A tőkés nagyipar továbbra is döntően az alapanyagok és ipari félgyártmányok előállításában, illetve az élelmiszeriparban mutatott fel jelentős haladást. Folytatódott a vasipar 1840-es években kezdődött látványos fejlődése, mind az alkalmazott technika, mind a termelés mennyisége tekintetében. Az 1850-es-1860-as években a kapitalizálódó mezőgazdaság és a vasútépítés által támasztott keresletnek köszönhetően megszilárdították helyzetüket az előző évtizedben alapított gépgyárak is, sőt egyik-másik termékük, mint például a Ganz-gyár vasúti kerekei, már az országon kívül is talált piacot. Az élelmiszeripar ágazatai közül a malomipar ezekben az évtizedekben szerzett vezető helyet - egyelőre még csak birodalmi méretekben -, a cukorgyárak pedig megtízszerezték termelésüket.

TECHNIKATÖRTÉNET

A mezőgazdasági technika

Talajművelés

A 19. század első felében a földművelés zömmel (a paraszti gazdaságokban kizárólag) az évszázadokon át megszokott, legfeljebb apró részleteiben javított eszközökkel folyt. A gazdálkodás hagyományos eszközei (eke, ásó, borona, kapa, kasza, sarló, villa) közül az eke volt az alapvető jelentőségű: a szántás minősége döntően befolyásolta a terméskilátásokat. Az ekék váza (a gerendely) ebben a korban általában még fából készült, falusi faragómesterek készítették, vas alkatrészeit (ekepapucs, csoroszlya) pedig a kovácsok.

A mezőgazdaság fejlesztése iránti megnövekedett érdeklődés főleg az ekék javítása terén járt eredménnyel. Az 1840-es években szántóversenyeken, bemutatókon hasonlították össze a különböző eketípusokat, ahol külföldi és hazai gyári ekéket is bemutattak. (A korszerűbb gyári ekék kisebb vonóerőt is igényeltek.) A gyári vasekéket azonban ekkor még szinte csak a korszerűen gazdálkodó nagybirtokokon, például József nádor alcsúti uradalmában használták. A legmodernebb eszközöket eleinte külföldről, főleg Németországból szerezték be (az igen hatékonynak tartott Zugmayer-ekét először a mágocsi uradalom vásárolta meg 1828-ban). Az 1830-as években kezdtek elterjedni a Vidats István pesti gépműhelyéből kikerülő ekék is. A modernizálódó nagybirtokok vonzáskörzetében a parasztgazdaságokban is megjelentek az új eketípusok.

A gyári vasekék mellett a vasborona és a henger tartozott még a modern gazdaságok talajelőkészítő eszközeihez. A kapásnövények terjedésével párhuzamosan terjedtek el az ekekapák, töltögető ekék, irtóekék és sorozók (lineátorok).

Aratás és cséplés

A gabonát sarlóval vagy kaszával aratták le. A sarlót inkább a hegyvidéken és a Dunántúlon, a kaszát az Alföldön használták, de egyes vidékeken mindkettővel arattak. Lassú, de általános tendencia volt a kasza térnyerése, ezt szorgalmazta az egykorú mezőgazdasági szakirodalom is, amely a kaszás teljesítményét négyszeresére becsülte a sarlósénak (utóbbi viszont kisebb szemveszteséggel dolgozott).

A learatott, összegyűjtött gabonából a szemet cséphadaróval csépelték ki, állatokkal nyomtatták ki. Az Alföldön, a Kisalföldön és peremvidékükön nyomtattak, a hegyvidékeken csépeltek. A nyomtatás a szabadban, a szérűn folyt őszig, a cséplés fedett csűrben, és általában elhúzódott egész télre (csak az éppen szükséges mennyiséget csépelték ki). A nyomtatás tehát lényegesen gyorsabb volt, de a cséplés sokkal tisztább magot adott. A század első felében megjelentek az uradalmakban az első, német vagy osztrák gyártmányú, lóval hajtott cséplőgépek. 1855-ben már 400 járgányos cséplőgép működött az országban, közülük 160 Vidats István gyárából került ki. Egy négy lóval hajtott cséplőgép 50 cséplőmunkás munkáját végezte el! A mezőgazdaság technikai fejlesztésében 50-60 mintaszerűen gazdálkodó uradalom járt az élen, és ezek kisugárzó hatása érvényesült a környék parasztgazdaságaiban.

A jobbágyfelszabadítás, a robotmunka megszűnése nem változtatta meg egyik napról a másikra a mezőgazdasági technikát, de a fejlődés észrevehetően felgyorsult. A leglátványosabb fejlődés a szemnyerés folyamatában zajlott le, amelynél először került sor gépi erőforrás alkalmazására. A lóval hajtott járgányos cséplőgépek rohamos terjedése mellett megjelentek és az 1860-as években gyorsan szaporodtak a gőzcséplőgépek. Az első cséplőmozdonyt (korabeli elnevezéssel: lokomobilt) még Angliából hozatta 1853-ban Fehér József törökbecsei földbirtokos, de az ötvenes években Röck István pesti gépgyárában már elkészült az első hazai lokomobil is. Öt évvel a kiegyezés után már kb. 2400 gőzerejű és 3100 járgányos cséplőgép működött Magyarországon, s a termés negyedét már géppel csépelték.

A kiegyezés körüli években a szántásban is megjelent a gépi vonóerő, igaz, inkább még csak kísérleti jelleggel: 1872-ben mindössze hét gőzekét írtak össze, mindet a Dunántúlon.

Közlekedés, hírközlés, infrastruktúra

Útépítés

Magyarország úthálózata a 19. század elején nem felelt meg a kibontakozó mezőgazdasági árutermelés által támasztott igényeknek. Az útépítés többnyire a jobbágyok közmunkájával és az évszázadokon át megszokott technikával folyt. Az utak többsége döngölt földből állt, jobb esetben kaviccsal szórták meg, amelyet a szekerek beletapostak a talajba. Tartósabb, terméskő alapra épült úgynevezett "makadám" utakat csak hegyvidéken lehetett találni. A horvát tengerpartra vezetett a József út, a Karolina út, valamint a magyar tengeri gabonakivitel fő útja, a Károlyvárosból Fiumébe vivő, 134 kilométer hosszú Lujza út, amely 1803 és 1819 között épült, s korának kiemelkedő műszaki alkotásaként vált híressé. Az úthálózat gyarapodása a neoabszolutizmus idején felgyorsult, de a fejlődés inkább mennyiségi jellegű volt, az útépítés technikája nemigen változott.

Hajózás

A 19. század közepéig a vízi szállítás lefelé ereszkedéssel (sodródással), felfelé pedig lóvontatással történt. A belvízi szállítás lehetőségei a gőzhajók megjelenésével robbanásszerűen megnőttek. 1817 májusában mutatta be Bécsben a pécsi születésű Bernhard Antal Carolina nevű lapátkerekes gőzhajóját. Első útja 1818. szeptember elején Pestre vezetett. A hajóépítő ugyan 15 évre kizárólagos jogot nyert a dunai gőzhajózás megszervezésére, de nem tudott élni a lehetőséggel.

A rendszeres gőzhajóforgalmat az Első Dunai Gőzhajózási Társaság indította el 1830 őszén. Első hajójuk, amely az uralkodó, I. Ferenc nevét viselte, még fából készült és hatvan lóerős gőzgép hajtotta. A két főváros közötti utat felfelé 48, lefelé 14 óra alatt tette meg. A következő évtől már menetrendszerű járat kötötte össze Bécset Pesttel, illetve Zimonnyal.

1849-ben a vállalatnak 49 gőzöse és 137 áruszállító uszálya járta a Dunát. A kiegyezéskor a hajók száma 150, az uszályoké 1000 felé járt, s a Társaság kiterjesztette működését a Tiszára is. Az első gőzhajó 1833 szeptemberében jelent meg a Tiszán: Széchenyi István látogatott el az I. Ferenc fedélzetén Szegedre az Al-Dunáról jövet. A Balatonon 1846. szeptember 21-én bocsátották vízre az első gőzhajót, a Kisfaludy Sándorról elnevezett gőzöst. A menetrend szerinti hajójáratok a következő év májusától indultak el; a két végállomás Füred, illetve Keszthely volt.

Mind gazdasági, mind műszaki szempontból a korszak jelentős vállalkozása volt az al-dunai hajózás akadályainak részleges elhárítása. Az Orsova után lévő Vaskapu környékén a meder sziklái, a zúgók és örvények miatt gyakorlatilag elakadt a lefelé tartó forgalom: nagy költséggel a szárazföldön kellett az áruforgalomnak megkerülni a veszélyes szakaszt. 1833-ban, Vásárhelyi Pál irányításával kezdődtek meg azok a műszaki munkálatok, amelyek során robbantással eltávolították a hajózás akadályait, a parton pedig jó minőségű utat építettek a hajóvontatás számára. A sikerben nagy része volt Széchenyi Istvánnak, aki királyi biztosként hónapokat töltött itt, és megszerezte a szomszédos Török Birodalom hozzájárulását a munkálatokhoz.

A vasutak

A közlekedés és szállítás forradalmi átalakulása a 19. században a vasút megjelenésének köszönhető: ez tette lehetővé az igen gyors, biztonságos, pontos, folytonos és a közúthoz képest igen olcsó, nagy tömegű szállítást. A vasút születésével a szállítás időtartama nyolcadára, költségei pedig harmadára csökkentek.

Az országgyűlés már 1836-ban felismerte a vasúti közlekedés korszakos jelentőségét. Kijelölték a vasútépítés fő irányait, a vállalkozóknak adómentességet biztosítottak, és lehetővé tették a szükséges terület kisajátítását. Az első, Pozsony-Pest-Debrecen vonalra az Ullmann Mór által vezetett Középponti Vasúttársaság kapott koncessziót 1844-ben. A munkát Pesten kezdték meg, egyszerre két irányban. Az első, Pestet Váccal összekötő szakasz 1846. július 15-én nyílt meg. Az első próbaútra már 1845. november 10-én sor került az akkorra elkészült Pest-Rákospalota szakaszon - így ez a nap tekinthető a gőzvontatású vasúti közlekedés kezdetének Magyarországon. Az avatáson megjelent előkelőségekkel a két mozdony 28 kilométer/óra sebességgel "száguldott" Vácig. A mozdonyokat - amelyeknek eleinte a hajókhoz hasonlóan nevet is adtak - külföldről, túlnyomórészt Belgiumból szerezték be, s szétszerelve hajón szállították Pestre. A kocsik felépítménye fából készült, üvegablak ekkor még nem védte az utasokat, csak bőrfüggöny.

1848-ban 161 kilométernyi, gőzvontatásra berendezett vaspálya alkotta a magyar vasúthálózat csíráját. Az építkezés a forradalom és szabadságharc bukása utáni kedvezőtlen politikai körülmények ellenére sem torpant meg. 1850-ben már vonattal lehetett utazni a fővárosból Pozsonyig, az évtized közepén pedig Szegedre és Debrecenbe is. 1855-ben a kormány lemondott arról, hogy az állam maga építse ki a vasúthálózatot. Az újonnan megnyílt lehetőség valóságos gründolási lázat váltott ki: 1861-ig 1600 kilométer hosszú vonal épült meg. 1866-ban az ország vasúthálózata már meghaladta a 2200 kilométert, ám az igazi áttörésre csak a kiegyezés után került sor.

Párhuzamosan próbálkozások történtek más, nem gőzerejű, rögzített pályás közlekedési eszközök bevezetésére is. 1827-ben Pest határában, a hatvani vámsorompótól Kőbányáig épült fel az úgynevezett lebegő vasút. A fa tartóoszlopokon elhelyezett pályán függő kocsikat teherszállításra szánták, s lóval vontatták. A szerkezet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért a következő évben lebontották.

Sikeresebb volt, de hosszabb távon nem bizonyult életképesnek a Pozsony-Nagyszombat között 1840-1846 között kiépült vaspálya. A lóvontatásra berendezett vasút a távolsági közlekedésben alulmaradt a gőzerővel szemben. Nem így a kiépülő helyi közlekedésben! A városok kiterjedésének növekedése szükségessé tette a nyilvános helyi közlekedés megteremtését, először természetesen a legnagyobb városban, Pesten. Itt 1832-től indultak meg a társaskocsik (omnibuszok). A valódi tömegközlekedés kezdetét azonban a közúti vasutak megjelenésétől számíthatjuk. Az első lóvasutakat egy magántársaság, a Pesti Közúti Vaspálya Társaság helyezte üzembe: 1866. augusztus 1-jén indult el az első kocsi a Széna (ma Kálvin) térről a Kiskörúton és a Váci úton át Újpestre. (Ekkor még csak négy európai város: Párizs, Koppenhága, Berlin és Bécs rendelkezett ezzel az akkor modernnek számító tömegközlekedési eszközzel.) A vállalkozás olyan sikeresnek bizonyult, hogy szinte azonnal nekiláttak újabb és újabb vonalak kiépítésének. 1869-ben indult meg a forgalom Budán a Lánchídtól Óbudára, majd később a Zugligetbe. A városegyesítés évében (1873) már lóvasút közlekedett Budapesten a Kerepesi (ma Rákóczi) úton át a Városligetbe, illetve a Kőbányai útig, az Üllői és az Orczy úton át a Józsefvárosi pályaudvarig, a Kálvin tértől a Ráday és Soroksári úton a Gubacsi határcsárdáig.

A Lánchíd

Az ország fővárosává váló Pest-Buda, s egyben az ország közlekedési rendszerének egyik kulcskérdése volt a dunai átkelés biztosítása. A 18. században előbb kompon, 1767-től pedig hajóhídon lehetett átjutni Pestről Budára. A 43 hajón nyugvó szerkezet a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcánál kötötte össze a két partot. A híd a reformkorban már alig felelt meg a megnövekedett forgalomnak és akadályozta a hajózást is. Ráadásul a jégzajlás idejére szét kellett szedni: télen csak nagy nehézségek, olykor életveszély árán lehetett átkelni a folyón.

Az évszázadok óta felbukkanó állóhíd-tervekből a reformkorban lett valóság, elsősorban Széchenyi István energikus tevékenységének köszönhetően. A Lánchíd építése a meder felmérése, a jogi és a pénzügyi feltételek megteremtése után 1839-ben kezdődött. A tervek William Tierney Clark angliai irodájában készültek, a kivitelezést névrokona, Adam Clark végezte, angol szakemberek közreműködésével. Az építkezéshez szükséges cementet Beocsinból, a gránitot Mauthausenből, a homokkövet Vácról és Sóskútról, a faanyagot Szlavóniából hozták. A vasat Angliából szállították, és a dernői vasműben, illetve a Hengermalom gépgyárában dolgozták fel. A híd, a korabeli Európa egyik legnagyszerűbb építménye 1848 nyarára csaknem készen állt. Átadására a hadi események okozta kényszerszünet után, 1849. november 20-án került sor.

Távíró

A vasútépítéssel szoros kapcsolatban terjedt el mindenütt, így hazánkban is a hírközlést forradalmasító technikai vívmány, a távíró. Tíz évvel Morse sikeres kísérlete és négy évvel az első, Washington-Baltimore vonal üzembehelyezése után, 1847 végén nyílt meg Pozsonyban az első távíróállomás. A távirdát eleinte csak rejtjelezett állami és vasúti közlemények továbbítására használták. Az érintkezés nyelve a német volt. Az osztrák kormány 1848 nyarán feloszlatta a pozsonyi állomást, és csak a szabadságharc után helyezte újra működésbe. 1850-ben fektették le a föld alatti vezetéket Pozsony és Pest között melyet a nép babonás félelmében többször megrongált. Az 1850-es években kiépített hálózat tervezésekor a fő cél a vidéki polgári főhatóságok és hadparancsnokságok elérhetőségének és a nemzetközi átmenő forgalomnak a biztosítása volt. 1853 áprilisában már a távoli Erdélyt is bekapcsolták a modern hírközlés vérkeringésébe. 1849-től magáncélú sürgönyt is fel lehetett adni, de ennek terjedését a magas ár korlátozta.

Gázszolgáltatás

A modern városi infrastruktúra elemei közül a gázszolgáltatás jelent meg korszakunkban, amely a közvilágítás szolgálatában épült ki. Pest-Budán 1856 karácsonyán gyúltak ki az első gázlámpák a pesti Belváros utcáiban és a tehetősebb polgárok lakásaiban, irodáiban. A gázt a Lóvásártéren (ma: Köztársaság tér) lévő gázgyár szolgáltatta; a gázszolgáltatásra egy külföldi tőkések által birtokolt részvénytársaság kapott koncessziót. Az utcai lámpák és a magánfogyasztók száma egyaránt gyorsan emelkedett. 1866-ban Budán is épült gázgyár, amelyre öt év múlva Óbuda utcáit is rákapcsolták. A városegyesítés idején már 50 ezer gázláng világított esténként.

A gyáripar

Vaskohászat

A vasipar üzemeit a 19. század elején a bennük alkalmazott technika alapján két csoportba osztották. Az általában ércbányák mellé települt vashámorok csak nyersvasat, esetleg kovácsoltvasat állítottak elő, további feldolgozás nélkül. A vasmanufaktúrának, vasgyárnak nevezett üzemekben a kovácsoltvasból késztermékeket állítottak elő: mezőgazdasági és háztartási szerszámokat, építőipari kellékeket, huzalokat és lemezeket. Ezekhez a manufaktúrákhoz nem mindig tartozott bánya és kohó, így bennük a hámorokból vásárolt nyersvasat dolgozták fel.

A 18. század végén megindult a vasgyártás technikai modernizációja. Az 1850-es évekre a kis vashámorokat szinte teljesen felváltották a nagyolvasztók. A két eljárás között nem pusztán mennyiségi különbség volt (az is: a vajdahunyadi nagyolvasztó húsz kemencét tett egycsapásra feleslegessé), hanem technológiai is. Az úgynevezett bucakemencék termékét, a bucavasat közvetlenül lehetett megmunkálni, míg a nagyolvasztókból kikerülő nyersvasból "frissítő" újraolvasztással készült az acél.

A külföldön született technikai-technológiai újításokat sorra átvették a hazai gyárak, elsőként általában a kincstári kohók: Diósgyőr, Rhónic (Zólyom megye), Munkács, Ruszkica (Krassó megye). A nagyolvasztók teljesítményét fokozó 1831-es találmányt, a meleg levegős fújtatást (a kohóból távozó forró torokgázokat felhasználják a fúvólevegő előmelegítésére) már hat évvel később alkalmazták egyes hazai vasgyárak (elsőként a rhónici). Az acélgyártásban a frissítő olvasztás során alkalmazott kavarási eljárás bevezetése volt a kor nagy újítása: Magyarországon 1839-ben épült fel az első kavarókemence. A vas feldolgozásában a hengerművek megjelenése számított a legfontosabb előrelépésnek: a lemezek előállításában ezek váltották fel a nyújtó-kalapácsműveket. Az első hengersorokat még vízenergia működtette, de 1833-ban Nádorvölgyön már nagyteljesítményű, gőzgéppel hajtott lemezhengerművet helyeztek üzembe, s ilyen működött a Gömör megyei Pohorellán is. Ugyanezekben az években jelentek meg az első gőzkalapácsok is a vasmegmunkálásban. A kisebb, tőkeszegény üzemek azonban még továbbra is kizárólag a víz energiáját hasznosították a termelésben.

A század derekán felépültek azok a nagy vasgyártelepek, ahol a gyártás és a feldolgozás több fázisát egy helyre koncentrálták: Betlér, Pécs, Ózd, Resica, Zólyombrezó. A vasöntés újításainak alkalmazásában Munkács és a bánáti Ruszkica vasműve járt élen. Az utóbbiban készült az 1830-as években a reformkor egyik leglátványosabb műszaki alkotása, az 55 méter fesztávolságú öntöttvas híd, amely Karánsebesnél ívelt át a Temes fölött, és amely fél évszázadig szolgálta a közlekedést. Az 1850-es években az Osztrák Államvasút Társaság a kincstártól megvásárolt Krassó megyei uradalmak területén a Birodalom egyik legjelentősebb vasipari komplexumát hozta létre, amelyben az ország termelésének ötödét állították elő, a legkorszerűbb technika alkalmazásával.

Az 1840-es években részben a kényszerűség, részben a termelés bővítésének szükségessége indított el egy igen jelentős technológiai váltást. A növekvő termelést a vasművek nem győzték faszénnel (többfelé vészesen megfogyatkoztak az erdők), ezért sorra áttértek előbb a szénnel, majd a koksszal történő olvasztásra, elindítva egyúttal ezzel a szénvagyon feltérképezését és komolyabb méretű kiaknázását is. (Kokszot hazai földön először 1862-ben a krassói Aninán használtak vasolvasztáshoz.)

Gépgyártás

A gépgyártás mint iparág Magyarországon a forradalmat megelőző évtizedben jelent meg. Piacát elsősorban a bonyolultabb mezőgazdasági eszközöket is alkalmazó nagybirtok, valamint a születő élelmiszeripar biztosította.

A gépipar első üzemei inkább javítóműhelyek voltak: a külföldről beszerzett gépek javítására, az elhasznált alkatrészek pótlására állították fel őket. A gépjavító műhelyek egy része aztán továbbfejlődött, és maga is állított elő komplett gépeket. Ezt az utat követte például a pesti József Hengermalom vasöntödéje is. Az öntödét a malomban szükséges javításokra gondolva hozták létre, de a néhány év múlva önállósult üzemben azután készítettek hidraulikus préseket és nyomdagépeket, fecskendőt és szivattyút, csavart és mezőgazdasági szerszámot egyaránt. Jellemző volt ez a többi gépgyárnak nevezett vállalkozásra is: Vidats István, Röck István, Schlick Ignác és Ganz Ábrahám egyformán gyártott vaskerítéstől gépalkatrészig mindent, amire csak megrendelést kapott.

A gépgyárak ritkán jutottak technikailag igényes feladatokhoz. A legkorszerűbb gyárak gépeit általában külföldről hozatták, miként a mozdonyokat és a hajók gépészeti berendezéseit is. Az összeszerelést, üzembe helyezést külföldről hívott szakemberek vezették. Az első balatoni gőzhajó esetében például a hajótestet és a felszerelést már itthon, az óbudai hajógyárban készítették, de a gőzgépet még Angliából hozatták, összeszerelését trieszti olasz és óbudai, valamint komáromi szakmunkások végezték.

Így került Magyarországra 19. századi ipartörténetünk kiemelkedő egyénisége, a svájci származású Ganz Ábrahám is, aki a József Hengermalom gépeinek felszerelésére érkezett Pestre, majd elvállalta a malom öntödéjének vezetését. A korszak legnagyobb magyar ipari sikere fűződik az ő nevéhez, illetve az általa alapított öntödéhez. 1855-ben szabadalmaztatott kéregöntésű vasúti kerekével elnyerte az 1855-ös párizsi és az 1862-es londoni világkiállítások nagydíját. Esetében az üzleti siker sem maradt el: 1867-ben már a százezredik kereket öntötték gyárában, s termékei az egész világ sínjein gördültek.

Mind méreteivel, mind műszaki színvonalával kiemelkedik a reformkori ipari mezőnyből az Első Dunagőzhajózási Társaság 1836-ban felépült óbudai hajógyára, ahol a dunai flotta zöme készült. A gyár gépeit részben Angliából, részben Bécsből szerezték be; a gőzgépeket Watt és Foulton gépgyárából vásárolták. Az Óbudán gyártott első gőzös az Árpád nevet kapta. A hajók teste eleinte fából és vasból készült, de 1839-től már főleg vastestű hajókat és uszályokat gyártottak. Az 1848 előtti években már a hajók gőzgépeit is helyben állították elő. Sokféle speciális rendeltetésű jármű is kikerült innen: élőállat, szén vagy gabona szállítására kialakított uszályokat éppúgy gyártottak, mint vontatóhajókat vagy a ki-berakodásnál használt hídhajókat.

Élelmiszeripar

Az élelmiszeriparban a malomipar vált nemzetközi szinten is jelentőssé. A dualizmus évtizedeiben Budapest Európa legnagyobb malomvárosává vált; ezt nemcsak a közeli Alföld búzájának, hanem az élenjáró technika alkalmazásának is köszönhette. Az évszázadok óta használt vízi- és szárazmalmokban őrölt durva liszt nem volt exportképes. Az Angliát megjárt Széchenyi István gróf kezdeményezésére előbb Sopronban (1835), majd Pesten alakult részvénytársaság gőzgéppel működtetett hengermalom építésére. Ezekben az ókor óta használt malomköveket felváltották az acélhengerek, amelyek száraz eljárással eltarthatóbb, ráadásul sokkal finomabb lisztet állítottak elő. Az 1841-ben átadott pesti József Hengermalom két hengeren, száraz lisztőrlési módszerrel napi 17 tonna lisztet állított elő. Gőzgépe a maga 30 lóerejével felállításakor a legnagyobb volt az országban. A malom gépműhelyének fontos szerepe volt a magyar gépgyártás születésében, 1848-ban pedig a honvédsereg felfegyverzésében. Az 1840-es években Nagysurányban (vízerőre alapozva), Fiumében, Esztergomban és Magyaróváron működtek hengermalmok, mint a század második felében világhírűvé vált magyar malomipar előfutárai.

A magyar malomipar sikertörténetében fontos szerepet játszottak a külföldről származott szakemberek. Ganz Ábrahám gyárából kerültek ki az első kéregöntéssel készült különleges keménységű malomhengerek. Munkatársa, majd utódja a vállalat élén Mechwart András volt, aki új típusú hengerszékével világhírűvé tette a magyar őrlést. Az 1860-as években a malomipar volt az a kivételes ágazat, amely teljesítményben és gépesítettségben is megelőzte ausztriai versenytársát (beleértve az alkalmazott gőzgépek számát és teljesítményét is).

A nádcukor pótlására már a század elején történtek próbálkozások szőlővel és répával. Az első ipari méretű, répacukor előállítására berendezett cukorgyárak azonban csak 1830 körül kezdték meg a gyártást francia példa nyomán (a cukorrépa első neve is burgundi répa volt nálunk). A gyártáshoz szükséges gépeket szintén Franciaországból szerezték be, miként a technológiát is ott sajátították el. A kezdeményezést számos nagybirtokos és kereskedő követte: 1840-ben már 25 kisebb-nagyobb cukorgyár működött az országban. Az első évtized - sokszor sikertelen - kísérletei után a negyvenes években már jelentős mennyiséget állítottak elő a gyárak, más-más módszerrel. Kísérleteztek burgonyával és tökkel is.

A cukorgyártásban - de nemcsak itt - különösen nagy problémát jelentett a szakértelem biztosítása. A 19. században a szakismeretek áramlását elsősorban nem a dokumentáció, hanem a szakemberek mozgása biztosította: vagy külföldi munkavezetőt, szakmunkást szerződtettek a tulajdonosok, vagy a magyar alkalmazottakat küldték el külföldi üzemekbe a technológia elsajátítása céljából.

A szeszfőzés korábban a hullott gyümölcs, a megromlott bor és gabona, vagy a törköly feldolgozását jelentette kisipari keretek között. Az általánosan használt egyszerű lepárló készülékek igen rossz hatásfokkal dolgoztak, és sok emberi munkára volt szükség mellettük. A burgonya elterjedése után épültek fel az első nagyipari jellegű szeszfőzők, elsősorban a nagybirtokokon. (Ekkor jelent meg társadalmi méretekben is érzékelhető problémaként az alkoholizmus!) A jobbmódú középrétegek igényeinek kielégítésére főleg a városokban alapított szesz- és likőrgyárak rendezkedtek be.

Textilipar

A textilipar magyarországi üzemeiben a 19. század első felében tűntek fel az első gépek. Alkalmazásuk egyelőre inkább csak az emberi izomerőt helyettesítette, nem pedig a munkát. Az iparág első gőzgépét 1835-ben a részvénytársasági formában működő gácsi (Nógrád megye) posztógyárban állították munkába. A gyár a század eleje óta igyekezett lépést tartani a műszaki fejlődéssel. A 700 embernek kenyeret adó üzemben külföldi mesterek vezették az egyes munkafolyamatokat, az első műszaki igazgatót pedig az iparágban élen járó Aachenből hívták Gácsra. Onnan rendelték meg a textiliparban elsőként üzembe helyezett, 16-20 lóerős gőzgépet is, amely gépek egész sorát tartotta mozgásban. A finomposztót előállító vállalkozás azonban inkább kivételnek tekinthető. Az emberi kézimunkát is helyettesítő, az embert csak kiszolgálóként igénylő gépek nálunk jellemzően csak 1867 után jelentek meg a textiliparban.

Üveg- és porcelángyártás

A 19. század elején a jobbmódúak asztalán a cseréptányérokat egy új találmány, a fehér agyagból és kvarcból készülő keménycserép, korabeli nevén a kőedény kezdte felváltani. Az angol Wedgwood találmányát a kis fazekasműhelyek nem tudták alkalmazni; a kőedénygyártásra manufaktúrákat rendeztek be. A századelőn alapítottak közül kettő: a pápai és a kassai finomedény manufaktúra tudott tartósan fennmaradni. Az 1830-1840-es években ugrásszerűen megnőtt keresletet érzékelve alapították a városlődi, telkibányai és hollóházi kőedénygyárakat. Ugyanekkor született meg a még igényesebb vásárlókra számító hazai porcelángyártás első üzeme, a herendi manufaktúra is. A kőedény alapanyaga olcsóbb, előállítása egyszerűbb, mint a porceláné.

Az üveget a század elején még részben jobbágyi munkaerővel, hagyományos kézműipari technikával állították elő az üvegcsűrökben. A hutákat fával fűtötték, segédanyagként hamuzsírt használtak. A szerény kapacitású üzemek általában csak öblösüveget (palackokat, egyszerűbb poharakat) készítettek. Préselést és húzást, amivel üvegtányérokat és táblaüveget (ablaküveget) állítottak elő, csak kevés helyen, csiszolást vagy köszörülést pedig csupán két (a parádi és a sziklai) hutában végeztek. A finomabb üvegárut külföldről, főleg Csehországból szerezték be. Az üveggyártás modernizálására (áttérés a szénfűtésre, hamuzsír helyett szóda alkalmazására) csak a század utolsó harmadában került sor.

Papírgyártás

A papírgyártás túlnyomórészt kézműipari keretek között, kis papírmalmokban folyt még a század első felében. A kézi erőre épülő termelés csak durva minőségű árut tudott előállítani, ám a környék uradalmainak, helységeinek, illetve a vármegye adminisztrációjának a céljaira ez is megfelelt. A finomabb papírárut főleg Hollandiából hozatták.

A nagyüzemi papírgyártás a papírgyártógép 1798-as feltalálásával született meg. A magyar korona országaiban 1827-ben Fiumében kezdte meg működését az első papírgyár. A kultúra és az adminisztráció fejlődése (főleg a sajtótermékek példányszámának ugrásszerű gyarapodása) által keltett igények az 1840-es években három korszerű papírgyárat is életre hívtak a Felvidéken: Hermanecen, Nagyszlaboson és Körmöcbányán.

A papírmalmok még évtizedekig működtek ugyan, de a mennyiségi és minőségi versenyben kudarcra voltak ítélve. Míg a századelőn a papírgyártógép ötször annyi papírt állított elő, mint a papírmalom egy kádja, addig a század közepén már több mint tízszeres volt a különbség (pedig a papírmalmok technikája is fejlődött közben). 1840-ben még 67 malomban készítettek papírt, húsz év múlva már csak 26-ban, újabb húsz év múltán pedig már csak három kisüzem őrizte a hagyományos technikát, miközben a papírgyárak száma 29-re emelkedett.

A másik nagy változás az alapanyag tekintetében zajlott le. A papírt évszázadokon keresztül textilből (rongyból) készítették. Az 1840-1850-es években sikerült a cellulózt fából előállítani, s abból papírt készíteni. Az új módszert szinte ismertté válásával egyidejűleg átvették a hazai gyárak is: a hatvanas években a zömmel a felvidéki és erdélyi hegyvidékre telepített papírgyárak már cellulózból, korszerű gépekkel, nagyüzemi méretekben állították elő a papírt.

Nyomdaipar

A század elején a nyomdász még igazi polihisztor kellett, hogy legyen: maga öntötte betűit, nyomtatott, könyvkiadó és könyvkereskedő is volt egy személyben. A könyv- és újságolvasás tömegessé válásával párhuzamosan végbement a szakmák szétválása is. Sőt, magában a nyomdában is külön foglalkozások alakultak ki: szedő, nyomtató, rakó és korrektor.

A 19. században a nyomdatechnika robbanásszerű fejlődésen ment át. Míg Gutenberg korában egy betűöntő napi háromszáz betűt készített, addig a 19. század közepén feltalált betűöntő gép 30-40 ezer betűt állított elő egy nap alatt. A szedés technológiája is fejlődött, többféle szedőgépet is alkalmaztak a nyomdákban.

A nyomtatásban minőségi és mennyiségi ugrást jelentett a hengeres gyorssajtó feltalálása (1814), amelynek kapacitása négyszeresen múlta felül a kézisajtóét, miközben egy példány költsége negyedére csökkent. Magyarországon a budai Egyetemi Nyomdában állították munkába az első gyorssajtót 1839-ben, de a pesti versenytársak (Trattner-Károlyi István, Landerer Lajos) is hamar beszerezték a korszerű gépeket. (Ilyen típusú, Columbia nevű sajtón nyomták 1848. március 15-én a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt.) A színes nyomtatást 1833-ban alkalmazta elsőként a Landerer nyomda.

A mai sokszorosítógépek funkcióját a 18. század végén feltalált kisebb méretű, könnyen szállítható kősajtók látták el. A litografálás (kőnyomás) során a szemcsés kőre zsírtartalmú anyaggal vitték fel a rajz, illetve írás negatív képét. Ezután a követ víztaszító anyaggal itatták át. A kőre hengerelt festék csak a zsíros felületen, tehát a képen vagy a betűkön tapadt meg, s onnan került át a lenyomatra.

Landerer Lajos 1848 nyarán állította fel a kormány megbízásából a bankjegynyomdát, mégpedig a nyomdatechnika akkori állása szerint a legmagasabb színvonalon. A gépeket Londonban és Bécsben vásárolták, a vassajtókat a Hengermalom öntödéjében készítették. A nyomda betűöntésre is berendezkedett. A gépek és a nyomdászok sorsa igen regényesen alakult: a szabadságharc hullámzása közepette végig a kormány közelében működtek. A bukás Aradon és Lugoson érte a felszerelést, ahol is a drága gépek jórészt tönkrementek.

Vegyipar

1850-ig a vegyipar vezető (sokáig egyetlen) ága Magyarországon a hamuzsírfőzés volt. A hamuzsír, népi nevén a szalajka volt sokáig az egyetlen lúgos kémhatású anyag, s mint ilyen, a szappanfőzés, üveggyártás, salétromfőzés, textilfestés nélkülözhetetlen segédanyaga. A hamutermelés a fa elégetését jelentette; ez az ipar egyes vidékeken az erdők vészes fogyásához vezetett. (Egy mázsa hamuzsír előállításához 4-5 vagon fa elégetésére, más számítás szerint egy hold erdő kiirtására volt szükség.) A hamuból kioldás, bepárlás, majd kiégetés során nyerték ki a nyers hamuzsírt. Szintén évszázadokon át űzött módszerek szerint főzték a salétromot, a puskapor alapanyagát.

A kémia fejlődése nyomán az 1790-es évektől vált lehetségessé egyre több vegyi anyag szintetikus, tömegméretű előállítása, amelyek ettől olcsóbbá is váltak. Ezekben az évtizedekben jelentek meg a mesterséges festékek, a sztearinból készült gyertya, valamint a gyufa is.

Az 1840-es évektől beszélhetünk nagyüzemi jellegű magyar vegyiparról, amelynek központja Pest mellett Temesvár lett. Korábban többnyire csak földbirtokosok foglalkoztak birtokaik melléktermékeinek hasznosításával: szóda- és salétromtermeléssel, hamuzsírfőzéssel.

A korszak legjelentősebb magyar vegyipari találmányát, a foszforos gyufát Irinyi János (1819-1895) alkotta. A nemesi származású fiatalember a berlini egyetemen tanult vegyészetet. Bécsi kísérletei közben 1836-ban, húszévesen találta fel a foszforos, kén nélküli gyufát, ami az addig használt kénes dörzsgyufával szemben robbanás és szétfröccsenés nélkül lobbant lángra. 1839-ben Pesten rendezte be gyufagyárát. A hagyományos gyufát gyártó konkurencia zaklatását megunva 1844 végén eladta üzemét, kémiával csak a gazdálkodás mellett foglalkozott. A szabadságharc idején a nagyváradi lőporgyár felügyelőjeként hasznosította vegyészeti képzettségét.

Szénbányászat

A 19. század első felében kezdődött meg a szénvagyon feltárása és ipari mértékű hasznosítása. A keresletet részben a szénre áttérő kohók, részben a terjedő gőzgépek teremtették meg. A szénbányászat korábban jellemzően felszínen folyt: Sopron vagy Pécs határában lakatosok, kovácsok kis földjükön egy-két napszámossal termelték ki a műhelyük számára szükséges szenet. Az első valódi szénbányák a Sopron megyei Brennbergen, Dorog és Tokod környékén, valamint Pécs körül indultak be. A technika azonban itt is alacsony szinten állt. A szenet többnyire felszíni kibúvásoknál kezdték termelni. A felszín alatt tárókat készítettek, a víz elvezetésére és szellőzésre kis aknákat vágtak. A fejtéshez kézi szerszámokat, ékeket, a robbantáshoz puskaport használtak. A kitermelt szenet kézi járgányokkal, esetleg lóvontatta csillékkel hozták a felszínre. A gőzgépeket először a szállításban alkalmazták: az első 12 lóerős gépet a brennbergi bányában állították üzembe 1840-ben.

OKTATÁS ÉS TUDOMÁNY

Iskolatörténet

Az oktatási rendszer meghatározói

A 19. századi Magyarországon az iskolahálózat vallásfelekezetenként alakult ki, és az egyházi jelleg rányomta bélyegét: az oktatást a vallásos nevelés szolgálatába állították. Az iskolák legnagyobb részét egyházi szervek (püspökségek, szerzetesrendek, egyházkerületek, egyházközségek) alapították és tartották fenn. A hittant mindenütt tanították, és a többi tárgy oktatását annak követelményeihez igazították. A főfelügyeletet a király, a kormány látta el, de befolyással bírtak az alapítók és fenntartók, magánszemélyek, és különösen a községek, városok. A sokszínűséget fokozták a magániskolák és a jobb módúaknál szokásos házi nevelés.

Az oktatási rendszer 1848-ig a rendek - a nemesség, a városok és az egyház - valamint az uralkodó igényei szerint tagozódott. Az elemi iskolák nagyobb része az alsóbb néposztályok szükségleteit volt hivatva kielégíteni, de úgy, hogy ne segítse különösebben ezek továbbtanulását. Más iskolák és osztályok eleve a gimnáziumi tanulmányok előkészületeit szolgálták. A főiskolai képzés elsősorban a jogász-, hivatalnok- és lelkészutánpótlást szolgálta. A szakoktatás fejletlen volt, felső szintje az uradalmak igényei szerint nagyrészt a mezőgazdasági szakemberek képzését célozta meg. A társadalom igényei csak korszakunk végére kényszerítették ki a középiskola reformját és a szakemberképzés egyes intézményeinek megteremtését.

Az iskolaügy kormányzata

Az oktatási rendszer felett a legfelső ellenőrzés, de számos területen az igazgatás is az uralkodó jogköre volt. Egyes törvények külön is kötelességévé tették az oktatás általános felügyeletét. A katolikus iskolák feletti befolyását 1855-ig tovább növelték a katolikus egyház felett gyakorolt főkegyúri jogból adódó lehetőségek. A magániskolák alapításához szintén uralkodói engedély kellett. A kormányzat az oktatásügyet a felségjogok körébe tartozónak tekintette, és a rendek tiltakozása ellenére az országgyűlés mellőzésével szabályozta.

A királyi hatáskört a magyar kancellária gyakorolta, érvényesült azonban az osztrák birodalmi kormányzat és az udvar befolyása is: kizárólagosan a király és a birodalmi szervek (a birodalmi pénzverő és bányakamara, illetve a Haditanács) hatáskörébe tartozott a német nyelvű selmecbányai bányászati akadémia, illetve a határőrvidéki iskolák osztrák szabályzat szerinti igazgatása és felügyelete. A Helytartótanács volt a legfőbb hazai tanügyi hatóság. Javaslatai, információi alapján döntött az uralkodó szervezeti, fegyelmi, tanrendi és oktatási kérdésekben. A Helytartótanács szakosodott ügyosztályai segítségével igazgatta az iskolákat, kezelte az alapítványokat (alapokat), végezte az uralkodói rendeletek végrehajtását. A királyi irányítás leginkább a katolikus és királyi iskolák ügyeiben érvényesült, a protestáns és görögkeleti egyházak önkormányzata miatt e felekezetek iskolái felett az uralkodó inkább csak felügyeletet gyakorolt.

A kormányzat oktatáspolitikája

Az uralkodói oktatáspolitika fő elve (a királyi akarat minél teljesebb érvényesítése) mellett az 1790-es évek elején még hatottak a felvilágosodásnak a közműveltség, a hasznos ismeretek terjesztésére, és a lojális alattvalók nevelésére irányuló törekvései. A fordulópont 1795-ben volt; ekkor - a jakobinus mozgalom sokkhatása alatt - készítette el Sándor Lipót nádor azt a memorandumot, amely I. Ferenc kultúrpolitikáját is alakította. Az irat a tanárokat és az iskolákat a rend felforgatóinak, az egyszerű nép boldog tudatlansága megrontóinak tartotta. Az iskolák - Sándor Lipót szerint - a nép nagy része számára felesleges, veszélyes ismereteket terjesztenek, kielégíthetetlen, feszültséget keltő ambíciókat gerjesztenek.

A katolikus iskolákat az 1806-ban kiadott második Ratio Educationis szabályozta. Ez a rendelet mindenki számára társadalmi helye szerinti képzést célzott meg. Igazodva a vallási türelem törvényi követelményeihez, felhagyott az 1777-es Ratio németesítő és katolizációs céljaival. Visszalépett azonban attól az oktatásban követendő kultúreszmény tekintetében: feladva a hasznos, reális ismeretek oktatásának célját visszakanyarodott a régi magyar iskola deákos hagyományaihoz: a latin nyelv és a retorikai készségek elsajátítását igyekezett elősegíteni.

A konzervatív abszolutizmus rendőrállami szelleme az iskolaügyben is érvényesült; Ferenc császár szigorú ellenőrzést kívánt gyakorolni az iskolák, oktatók és diákok tevékenysége és erkölcse felett. Gyakori jelentéstételre kötelezte mind a katolikus, mind a protestáns iskolákat, és a titkosrendőri hálózaton keresztül is folytatott megfigyeltetést, befolyásolást. Tilalmazta a "veszedelmes" könyvek olvasását, a nyilvános vitákat, gátolta az önálló gondolkodást és kezdeményezést. Figyelme és korlátozásai kiterjedtek az életvitelre is: tiltotta a diákságnak a csoportosulást, a fegyverviselést, a nyilvános szórakozás egyes formáit, mint a vendéglők és színházak látogatását. Az 1806-os Ratio Educationis, a katolikus iskolákra vonatkozóan a tananyagot, a tanítás módját is megszabta, az előírt tankönyvek kiadására pedig a szorosan ellenőrzött egyetemi nyomda kapott kizárólagos jogot.

A iskolahálózat igazgatása

Az állam és az egyház összefonódása miatt az állami és a katolikus iskolák együvé tartoztak. Ezeket a kormány az 1806-os rendelet szerint hat tankerületen keresztül kormányozta. Élükön a király által kinevezett és a tanulmányi alapból díjazott főigazgatók álltak, akiknek jogköre a papneveldéken kívül minden ilyen iskolatípusra kiterjedt. Pályázatok alapján ők tettek javaslatot a Helytartótanácsnak a királyi felső- és középfokú intézetek tanári állásaira, beleegyezési joguk volt a szerzetesi gimnáziumok tanárhelyeinek betöltése tekintetében, ellenőrizték a magántanítókat. A főigazgatóknak alárendelten működtek az elemi iskolai felügyelők.

A protestáns és a görögkeleti iskolákat az illető egyházak igazgatták. Ezeknek is kötelességük volt azonban az uralkodói rendeletek teljesítése és továbbítása a községekhez, közép- és felsőfokú tanintézetek létesítését pedig uralkodói engedélyhez kötötték. Az orthodoxok feletti hatalom kiterjedt az illír nemzeti alap kezelésének ellenőrzésére is. Az uralkodó törekedett arra, hogy a közoktatás rendszerét egységesen szabályozza, és e felekezetekre is kiterjessze a katolikusokra hozott tanügyi szabályokat. A protestánsok azonban - önkormányzatuk segítségével - sikerrel védték ki ezt az igényt.

A reformátusok az egyházkerületeknek adtak legtöbb jogot az iskolák igazgatásában, az evangélikusoknál az egyházkerület inkább csak felügyeletet látott el, a tényleges igazgatást maguk az iskolákat fenntartó egyházi szervek, többnyire az egyházközségek végezték. Emellett mindkét egyház egyetemes konventje is megfogalmazott ajánlásokat, de a döntés az említettek kezében maradt. Az orthodoxok alapítványait a karlócai metropolita elnöklete, és a Helytartótanács felügyelete alatt, a zsinat által választott négytagú bizottság kezelte, amelyben a szerb társadalom fontos elemeit egy püspök, egy katonatiszt és egy polgár képviselte. Az iskolákat az egyház hat kerület segítségével irányította, amelyeket az egyház jelöltjei közül a király által kinevezett igazgatók és felügyelők vezettek.

A rendeletek végrehajtásában szerepe volt a megyéknek, szabad kerületeknek és szabad királyi városoknak. Statutumaik útján igyekezniük kellett érvényt szerezni az iskolakötelezettségnek és elő kellett mozdítaniuk a nevelés ügyét. Az iskolák ügyei alsófokon a községekre, azon belül rendszerint az iskolát fenntartó egyházközségekre, az uradalmakban a földesurakra hárultak.

Az elemi népoktatás

A protestánsok élen jártak a népoktatás fejlesztésében, a katolikus iskolák csak 1806-ban jutottak el arra a szintre, ahol a protestáns iskolák már korábban állottak. Az 1806-os Ratio Educationis kimondta a 6-12 éves korú gyermekek tankötelezettségét a szülő büntetésének terhe alatt. A tannyelvet alsó fokon a helység anyanyelvében határozta meg. A falusi és mezővárosi népiskolákban egy tanító két (kezdő és haladó) osztályban tanította a gyermekeket heti 10 és 20 órában. A nagyobb helyeken két vagy három tanító két vagy három osztályt oktatott. A tananyagban nem volt köztük lényeges különbség, az írás-olvasás, elemi számtan és vallástan mellett az utóbbi iskolákban a korabeli gazdasági élet kívánalmaihoz mért gyakorlatiasabb ismereteket is tanítottak. A tanítókat - általában az egyház, és a földesúr, katolikusoknál az elemi iskolai felügyelő hozzájárulásával - az iskolát fenntartó községek alkalmazták.

Az 1845-ös harmadik Ratio Educationis már ötosztályos elemit tervezett, minden gyermek által elvégzendő egységes két alsó osztállyal. Ez a szabályozás már előírta a szorgalmi időt, a tanítók képesítését. Tilalmazta, hogy a tanár kántorságon kívül más feladatot is vállaljon, és száznál több diák mellett előírta a segédtanító alkalmazását.

Az elemi iskolák tényleges viszonyai különböztek a jogszabályok kívánalmaitól. A királyi rendeletek, egyházkerületi határozatok és megyei statutumok ellenére a tankötelesek harmada járt csak iskolába, ők is a mezőgazdasági munkák szünetében. A helységek felében nem volt iskola, és a tanítók száma a növekedés ellenére (a korszak elején 6200, 1848 körül 9300) is elmaradt a szükségestől.

A középfokú oktatás

A középszint legfontosabb intézményei (az alakuló polgári és szakiskolák mellett) a gimnáziumok voltak. A gimnáziumi oktatás az iskolafenntartók anyagi lehetőségeihez igazodva szerveződött. A kisebb vagyonnal bíró fenntartók 1846-ban 28 kisgimnáziumnak adtak támogatást, ahol csak négy alsó, grammatikai osztály volt. A 122 nagygimnázium további két humán osztálya miatt nagyobb támogatást igényelt. Innen lehetett a felsőfokú tanulmányok első lépcsőjét jelentő bölcsészeti tanfolyamba belépni. A kiemelten támogatott főgimnáziumok a tankerületi székhelyeken működtek, feladatuk a mintaadás volt a középfokú iskolák és tanáraik számára.

1844 után törvény és királyi rendelet vezette be a magyar tannyelvet a középiskolák nagy részében. Bár a protestáns önkormányzatok által ellenőrzött iskolák - 1790-es évekre tehető kísérletek után - már az 1820-1830-as években kezdtek rátérni a nemzeti nyelvek tanítására, egyes tárgyak anyanyelvű oktatására, 1844-ig a gimnáziumok oktatási nyelve többnyire a latin volt. A gimnázium egyik fő célja volt, hogy módot adjon a további tanulmányokban, a tudományos- és közéletben használt latin nyelvnek az elsajátítására, valamint a társadalmi érvényesülésben oly fontos retorikai műveltség megszerzésére. Az egyéb, hasznosabb ismeretekkel szemben a gimnázium ezért preferálta e két tárgy oktatását.

Egyes vélemények szerint ekkoriban túl nagy volt a gimnáziumok száma, ráadásul a gimnáziumok földrajzi eloszlása aránytalan volt. A Felvidéken sokszor egy városban több is fennállott a felekezeti tagoltsághoz igazodva, így a középiskolák egy része szegényes viszonyok közt működött. Nagy volt a zsúfoltság, előfordult, hogy egy tanár 100-200 diákra ügyelt.

Mivel a tanárképzés megoldatlan volt, a tanárok pedagógiai felkészültsége is hagyott kívánnivalót maga után. Leginkább a nyugati egyetemeken járt protestáns értelmiségiek ismerték az európai pedagógia akkori eredményeit. Azok a tanárok, akik nem voltak egyben tagjai a katolikus egyházi rendnek, gyakran sanyarú körülmények közt éltek. Sokan egyéb munkákra, magántanítványokra és a diákok ajándékaira vannak utalva, ami persze nem tett jót a tekintélyüknek sem. A tanárok kénytelenségből támaszkodtak a jobb tanulókra, akik segítettek kikérdezni társaikat és ügyeltek a rendre. A nem nemes tanárok ugyanakkor gyakran tehetetlenek voltak a nemesi származású diákok gőgös, rátarti magatartásával szemben.

A korban még nem volt szaktanári rendszer: a legtöbb osztálynak csaknem minden tárgyat ugyanaz a tanár oktatott. Mivel a tanárok nem lehettek mindegyikben kellően felkészültek, ez a helyzet gátolta a speciális ismeretekben való elmélyülést, a tanulókat pedig túlzottan egy tanáregyéniség hatása alá rendelte. Még nagyobb gond volt a módszerekkel: a gimnáziumban általában a lélekölő, száraz diktálás és a memoriter volt az ismeretek közvetítésének eszköze. Az emlékezet terhelése mellett a megértetés, az önálló gondolkodás fejlesztése kis szerepet kapott.

A következő fokozatot a bölcsészeti tanfolyamok jelentették. Ezek a közép- és felsőfok közötti átmenetet, illetve a felső, egyetemi szintű tanulmányok első lépcsőjét jelentették. Ilyen előkészítő filozófiai képzést biztosítottak: az egyetem bölcsészeti kara, az akadémiák tanfolyamai és a líceumok. A líceum elvégzői betölthették az alsófokú tanári állásokat és a kisebb, helyi hivatalnoki posztokat.

A leányok nevelésével rendszerességgel csak elemi szinten foglalkoztak. Falun fiúkkal együtt, városokban esetleg külön iskolákat látogathattak. A közép- és felsőfokú oktatásból ki voltak zárva, ilyen intézményekbe nem léphettek. E hiányt kevéssé enyhítették a magánintézetek és a katolikus apácarendek. A leányok többsége családi nevelésen keresztül, magánúton szerezhetett szélesebb körű műveltséget. A korban úgy tartották, hogy a nőknek elsősorban a sajátos családi hivatásukhoz szükséges ismereteket kell elsajátítaniuk.

A felsőoktatás viszonyai

Eredete szerint a katolikus iskolahálózatba tartozott a Pázmány által alapított, Nagyszombatból még a 18. században Budára (1777), majd Pestre (1784) telepített egyetem. Katolikus jellegét az illető egyház kétségbevonhatatlannak tekintette, valójában azonban a felvilágosult abszolutizmus óta lényegében állami egyetemként működött. Hasonló volt a jogi helyzete a hiányt pótló csonka királyi akadémiáknak is, ezeket azonban már eleve az uralkodó hívta életre. Katolikus jellegük egyik oka, hogy egyházi vagyonból létesített alapokból tartották fenn őket. Másrészt - a főkegyúri jog révén - a felettük gyakorolt uralkodói felügyeletben is érvényesült a katolicizmus államvallás-jellege. Tisztán állami intézmény a selmecbányai bányászati akadémia volt.

Az egyetlen középkori és humanista minták szerinti egyetem az országban a pesti volt. Az ilyen intézménynek egy mindenki által elvégzendő előkészítő bölcseleti, továbbá három szakirányú (teológiai, jogi és orvosi) karral kellett rendelkeznie. Az 1840-es években itt 1500 hallgató tanult. Felvételi vizsga nem volt, és felekezeti korlátozás nélkül a nagygimnázium elvégzésével be lehetett iratkozni. Az oktatás ingyenes volt és nyilvános.

A felvilágosodástól való elfordulást jelezte, hogy 1802-ben 8 tanszékkel visszaállították a hittudományi kart. A politikai gondolkodás és az államtudományi képzés ideális helyét jelentő jogi karon szigorúan kötött volt az oktatás, középpontjában a magyar feudális joggyakorlat állott. A gyakorlati élettel szoros kapcsolatban álló orvosi kart kellett legkevésbé elzárni az igényekhez való alkalmazkodástól. 1806-ban az orvos- és sebészdoktori képzést 5 évre emelték, emellett alacsonyabb fokú szakképzéseket szerveztek. A bölcsészeti kar előkészítő bölcseleti tanfolyamból azoknak a modern tudományoknak a képzési helyévé fejlődött, amelyek ekkoriban önállósodtak a bölcsész- és természettudományos ismeretek egészéből.

Mivel az egyetem nem volt képes ellátni az országot, a hiány pótlására a vidéki tankerületi székhelyeken (Pozsony, Győr, Nagyvárad, Kassa, Zágráb) királyi akadémiák működtek. Az akadémiák a kétéves bölcseleti képzés után az egyeteminek megfelelő kétéves jogi képzést adtak, viszont nem biztosítottak bölcsészeti specializációs lehetőséget. A királyi mellett tisztán egyházi jellegű akadémiák is voltak; három katolikus (Pécs, Eger, Temesvár), öt református (Pápa, Patak, Debrecen és az 1830-as években alakult Kecskemét és Máramarossziget), és két evangélikus (Pozsony és utóbb Eperjes).

Különleges intézmények voltak a protestánsok kollégiumai. Ezek nemcsak egyszerű bentlakásos diákszállók voltak, hanem sajátos módon szervezett iskolák és diákközösségek. Jellemzőjük, hogy szervezetileg el nem különülő (néha elemi) gimnáziumi és főiskolai tagozatot egyesítettek magukban. A kollégiumokban líceum, teológiai, esetleg jogi fakultás működött párhuzamosan az alsóbb szintű intézetekkel. A protestáns fő- és középiskolák belső ügyeit az intézmények saját iskolaszéke intézte az évente választott rektorral vagy dékánnal az élén. A kollégium irányításában a diákság választással létrejövő önkormányzata is részt kapott.

A szakemberképzés

A felsorolt intézmények kevéssé tudták a társadalom növekvő szakemberigényét kielégíteni. Szakemberképzést a selmeci bányászati, illetve az 1808-1838-ig ugyanott működött, majd vele egyesített erdészeti iskola nyújtott, de nemcsak Magyarország, hanem az egész birodalom számára. Szigorú felvételi követelményei és zárt létszáma miatt csak kevéssé segíthette az ország szakemberellátását. Az orvosok iránti igényt sem elégíthette ki a pesti egyetem még a kolozsvári orvossebészeti intézettel együtt sem. Mérnököket a bölcsészkar mellett működő mérnöki intézet képzett, de nem az elvárt színvonalon, az állatorvosi tanszékből kifejlődött állatgyógyintézet nem biztosította az állatorvosok felsőfokú képzését.

A reformkorban a rendek kezdeményezték műegyetem felállítását, az udvar azonban halogatta a megvalósítást. Az 1846-ban megnyílt József Ipartanoda nem adott felsőfokú képzést. A katonai akadémia létesítését 1808-ban foglalták törvénybe, megnyitására azonban csak 1872-ben került sor. Megoldatlan volt a tanárképzés is, a megszűnt 18. századi gyakorló iskolák rendszere helyére nem lépett modernebb forma, a feladat az egyházakra maradt. A tanítóképzést eleinte teljesen maguk az egyházak oldották meg, az állami tanítóképezdék csak a korszak második felében alakultak. A katolikus szerzetesrendek egy része néhány tanítóképzőt hozatott létre, míg a protestánsok a kollégiumok alsóbb osztályait elvégzetteket és a lelkészi állásra várakozókat tekintették elemi iskolai állásra képesítettnek.

Magánintézetek

A gondokon csak néhány magánkezdeményezés enyhített. Mezőgazdasági ismereteket, vízi és mezőgazdasági építészetet a Festetich György által alapított (1797) keszthelyi Georgikonban és az Albrecht főherceg által alapított (1818) mosonmagyaróvári akadémián oktattak. Egyéb gazdasági (ipari és kereskedelmi) ismereteket a céhekben üzletekben a gyakorlatban, egyes városok rajziskoláiban és az Iparegylet által szervezett és még néhány más tanfolyam útján lehetett szerezni. Csak magánintézményekben tanítottak zenét és művészeteket.

Szintén magánkezdeményezésekre maradt a kisdedóvás ügye is. Úttörője Brunszvik Teréz grófnő volt, aki 1828-ban alapította budai Angyalkertjét. Az ezt követő másfél évtized alatt félszáz óvoda jött létre. Az ügyet különösen Bezerédj István, a Tolna megyei reformellenzék vezető személyisége és felesége pártolta. A kisdedóvók számára Tolnán képeztek pedagógusokat.

A rendek és a reformellenzék oktatáspolitikai nézetei

Az oktatásügy állapota a rendek figyelmét sem kerülte el, annál is inkább, hiszen a kultúra is az udvarral folyó hatalmi vetélkedés területei közé tartozott. Már a 18. század végén felléptek az oktatást érintő követelésekkel. A nemzeti nevelés igénye alatt azt értették, hogy a rendi nemzet határozhassa meg az oktatási rendszert, másrészt azt, hogy a tanítás során a nemzeti szempontokat is figyelembe vegyék. Ez a magyar nyelv (utóbb egyéb tárgyak magyar nyelven történő) tanítását és a magyar vonatkozású történeti, államtani, földrajzi ismeretek oktatását jelentette.

A reformkorban liberális részről hangzottak el leginkább a rendszert szakmai, erkölcsi és pedagógiai szempontból bíráló hangok. A reformellenzék az oktatást szélesíteni, tartalmában korszerűsíteni akarta. Amellett, hogy magáévá tette az oktatás nemzeti szempontú átalakításának tervét, új törekvésekkel is jelentkezett. Képviselői hiányolták a polgári foglalkozásokra felkészítő ismeretek oktatását, elvárták a polgári életforma és eszmények átadását. A középiskolákban modern ismereteket, ennek érdekében reálgimnáziumok, polgári és ipariskolák felállítását kezdeményezték. Javaslatokat tettek a honi és magyar nyelvű felsőfokú szakemberképzés kialakítására. Mindezzel a szakismeretekkel felvértezett, öntudatos polgári értelmiség és középosztály kialakítását kívánták elősegíteni.

A kormány azonban - e céllal gyökeresen ellentétes nézeteit követve - nem tett semmit a társadalmat mobilizáló oktatás, korszerűbb tartalmú és szélesebb alapzatú műveltség megteremtésére.

Tervek és remények 1848-ban

Az 1848-ban a kormányra került reformmozgalom remélhette, hogy végre hozzáfoghat elképzeléseinek megvalósításához, az oktatás korszerűsítéséhez. Az első feladatnak a népoktatás rendezését tekintették. A vallás- és közoktatási miniszter, Eötvös József az első népképviseleti országgyűlésnek be is terjesztette vonatkozó javaslatát, s ez volt az első törvényjavaslat, amelyet a képviselőház megtárgyalt.

Eötvös tervezete, majd a képviselőház javaslata általános tankötelezettséget, az állam által biztosított egységes, ingyenes, anyanyelven kapott elemi oktatás rendszerét körvonalazta. Ugyanakkor azonban a magyar viszonyokhoz igazodva nyilvános vizsga és állami felügyelet mellett elismerte a háznál vagy magánintézményben folyó tanulást, s önerőből külön egyházi iskola létesítését is. Anyanyelvi oktatást tűzött célul, de a nem magyar tanítási nyelvű iskolákban a magyar nyelvet is a tárgyak közé iktatta. A vallásoktatást leválasztotta az általános nevelésről, és a lelkészekre bízta. Az elkészült törvényjavaslat tárgyalása azonban a felsőházban a politikai és hadiesemények miatt elakadt, s így a törvényi rendezés nem valósulhatott meg.

Az oktatásügy 1849 után

A tanügy korszerűsítését végül az 1849 utáni osztrák önkényuralom végezte el, természetesen nem a magyar törekvések, hanem saját igényei szerint. Az oktatást az összbirodalom politikájának szolgálatába kívánta állítani. Ennek érdekében a magyar iskolarendszert - saját hagyományai mellőzésével - az osztrák mintákhoz igazították, az önkényuralom szellemében szoros hatósági ellenőrzésére törekedtek, és akadályozták a politikai szempontból veszélyesnek minősített intézmények és személyek működését.

A kiépülő osztrák egységállam ugyanakkor korszerűbb volt, mint az 1848 előtti monarchia, s az oktatásban is új igényeket támasztott: nagyobb szüksége volt a lojális alattvalók között a jól képzett szakemberekre, ezért pártolta az államéletben és a polgári viszonyokban alkalmazható ismeretek elsajátítását, az igazgatásban használatos német nyelv terjesztését. A kormányzat számos területen kezdeményezett szervezeti, tanrendi és más reformokat. Ezek az intézkedések sokban találkoztak mind az osztrák polgárság, mind a magyar társadalom részéről korábban megfogalmazott igényekkel. Az új tantervi-szervezeti rendszert - Az ausztriai gimnáziumok és reáliskolák szervezeti tervét - még a bécsi forradalom után dolgozták ki, majd 1849 szeptemberében az osztrák önkényuralom kormányzata (Leo Thun gróf miniszter) vezette be, amely az alkalmazás során a reform végrehajtását konzervatív irányban módosította.

Az ekkor kiépülő rendszer meghatározta a későbbi, dualizmuskori és azon keresztül a huszadik századi magyar oktatási viszonyokat. A rendszer jobban biztosította az átalakuló társadalom szakemberszükségletét, tudásának, műveltségének korszerűségét. A birodalom művelődéspolitikája ugyanakkor több tekintetben visszakanyarodott az 1848. március előtti Ausztria konzervatív eszményeihez. Az iskolák irányításában, az oktatás szellemében fennmaradt, sőt utóbb erősödött az egyházi befolyás. A Vatikánnal kötött 1855-ös konkordátum felszámolta a jozefinista egyházpolitikát, a katolikus ifjúság nevelését az egyház ellenőrzése alá helyezte, s az egyház tulajdonába adta a kormány által kezelt oktatási célú alapokat. Az oktatás tartalmában is igazodott a fordulathoz. Az oktatás céljává emelkedett a vallásos buzgóság újraélesztése mellett a felvilágosult gondolkodás kritikája, a felsőbbség iránti tisztelet felébresztése mellett a "lázításra" alkalmas gondolatok, eszmék bírálata.

Magyarországon az egész átszervezés során a hatalompolitikai szempontok kaptak elsőbbséget a szakmaiak rovására. A változtatások bevallottan a magyar közéletben meghatározó jelentőségű ismeretek és eszmények ellen irányultak. Ez a tény és a nemzeti nevelés szándékolt kiiktatása, az osztrák identitás erőszakolt propagálása magyarázza, hogy miért fogadta a magyar társadalom csaknem egyöntetű elutasítással a rendezést, amelynek pedig egyes elemeit maguk is igényelték.

Az osztrák összbirodalmi oktatáspolitika magyarországi bevezetésének első lépéseként br. Karl Geringer császári királyi biztos az ideiglenes kormányzat részeként konzervatív vezetésű tanulmányi bizottságot állított fel. 1849 őszén mindenütt - még az egy ideig kaszárnyának használt egyetemen is - újraindult a harcok miatt félbehagyott oktatás. E tényt a normalizálódás, az önkényuralmi rendszer megszilárdulása jelének lehetett feltüntetni. November 6-án jelent meg Geringer rendelete a magyar tanügy átszervezéséről. Ettől kezdve mindinkább érvényesültek az egységes osztrák állam oktatáspolitikai törekvései. A magyarországi intézkedések célja az volt, hogy az iskolarendszer részleges korszerűsítése mellett az önkényuralom rendszerét szolgálja, továbbá közelítse a magyar viszonyokat a birodalom másik felének állapotaihoz.

Az osztrák oktatási rendszer az iskolákat három (elemi, közép- és főiskolai) szintre tagolta. Az elemi iskolák szellemi vezetését az egyházakra, anyagi ellátását a községekre bízta. A magyar törekvéseknek megfelelően bevezette az ingyenes és kötelező oktatást a 6-12 éves gyermekek számára, ezt a rendelkezést azonban ezután sem lehetett maradéktalanul keresztülvinni: a tankötelesek legalább harmada továbbra sem látogatta az iskolát.

A középiskolák vonatkozásában az előremutató intézkedések közé tartozott elsősorban a szaktanári rendszer, azután az érettségi vizsga bevezetése. Szintén jelentős kezdeményezés a szakemberképzés előkésztésében nagy szerepet játszó reáliskolák felállítása. Ugyanakkor nagyfokú szervezeti átépítés is történt: a gimnáziumi tanulmányi időt nyolc évre emelték, mert az egyetemről és az akadémiákról a gimnáziumba hozták le a felsőfokú tanulmányokat előkészítő általános humán (bölcseleti-grammatikai) képzést. Kifejezetten konzervatív jelleget adott a reformnak, hogy a bevezetett rendszer a gimnáziumok felekezeti jellegét tekintette normális állapotnak, a nem felekezeti középiskolát kivételként kezelte. A tannyelv az elemi iskolákban az anyanyelv lett, a középiskolákban a környékbeli lakosok szükségleteihez igazodva kellett volna az oktatási nyelveket megválasztani. A végrehajtás során németesítő törekvéseket lehet tapasztalni: a nyelv tanításán kívül számos gimnáziumban egyes tárgyakat is németül adtak elő.

A tanügy felügyeletét a kormányzat a kerületeket irányító főbiztosok mellett működő iskolatanácsosokra és ideiglenes tanfelügyelőkre, utóbb kirendelendő szakfelügyelőkre akarta bízni. A kinevezéseknél a legfőbb szempont a politikai megbízhatóság volt. A tisztviselők feladata ugyanis eleinte elsősorban a politikai tisztogatás volt a hallgatóság és a tanári kar soraiban. E tisztogatási hullámba illeszkedett a "megbízhatatlan" (főleg a jogi) iskolák bezárása. A tanfelügyelők a megfelelő tanerőkkel el nem látott iskolákat bezárhatták, szükség esetén viszont új iskolákat nyithattak, a megmaradókat pedig az alapelvek szerint kellett átalakítaniuk. Az osztrák iskolapolitika úgy vélte, hogy Magyarországon a gimnáziumok és akadémiák száma túl magas, ezért a gimnáziumok egy részét megszüntették, más részüket algimnáziumokká vagy alreáliskolákká kellett alakítani, a többit az említett nyolcosztályos rendszerbe tagolták.

A felsőoktatásban is megfigyelhetők szintemelő lépések. A birodalmi kormány az ipartanoda és a bölcsészeti kar mérnöki tanfolyamának egyesítése után létrehozta a pesti műegyetemet, igaz német tannyelvvel. A magyaróvári mezőgazdasági főiskola 1850-ben állami főiskolává emelkedett, 1857-ben létrejött a pesti kereskedelmi főiskola. Politikai okokból ugyanakkor gazdászati tanintézmények sorát zárták be, köztük a nagymúltú Georgikont.

A kormányzat nem kívánta elősegíteni a pestin kívül újabb honi egyetem kialakulását. A pesti egyetem egyeduralkodó volta ellenére sem járt mindenben jól: számos tanárt, akik 1848-1849-ben szerepet vállaltak, eltávolítottak állásából, többen a börtönt is megjárták közülük. Ugyancsak akadályozták a forradalmi szellemű diákság visszatérését az intézménybe, a hallgatóságot pedig szoros ellenőrzés alá vetették. A diákság száma mégis növekedett: legtöbben a jogi kart látogatták, ahol - bár a képzésben az osztrák jogra kellett súlyt fektetni - a megbolydult birtokviszonyok mellett nagy jelentőségű szakismeretekre lehetett szert tenni. Európai színvonalra emelkedett az orvosi kar működése is. Ezzel szemben a bölcsészeti képzés jelentősége csökkent, mivel az egyetem tanári képesítés kiadására csak 1862-től kapott jogosítványt.

Tudománytörténet

Az Akadémia

Új polgári vonása az ország életének, hogy megjelentek az első kifejezetten művelődési célú intézmények. Ilyen volt az Akadémia, amelyet 18. századi sikertelen kezdeményezések és rövid életű kísérletek (Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Egyesület) után alapítottak 1825-ben. Az országgyűlésen Széchenyi István egyévi (60 ezer forintos) jövedelmét ajánlotta egy, a magyar nyelv kifejtését, s honosainknak magyar neveltetését elősegítő intézet létrehozására. További felajánlások után 1827-ben az alapítást törvénybe iktatták, s a nádor pártfogása alatt megkezdődhetett a szervezés. Az alapszabály 1828-ban készült el, a testület 1830-ban 27 rendes taggal kezdte meg működését. A Magyar Tudós Társaság első elnöke a Hunyadi-kor történetírója, Teleki József gróf, alelnöke Széchenyi lett, titkárrá az ő nyomására - Kazinczy és Kölcsey mellőzésével - Döbrentey Gábort választották. (Az Akadémia nevet az 1840-es évektől használták.)

A testület elsődleges feladata a nyelvművelés, azután a tudományok anyanyelvű művelése lett. A tagok hat (nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, törvénytudományi és természettudományi) osztályban dolgoztak; egy részük rendes fizetést kapott az Akadémiától. A munka nagy- és kisgyűlésekben folyt. Az Akadémia könyvtárát a Teleki-család adománya alapozta meg. Kezdetben köztiszteletben álló, de reformernek nem nevezhető személyek is voltak a szervezők, vezetők között. Toldy Ferenc titkárságától (1835) kezdve, de főként az 1840-es évektől a kormányzat és Széchenyi is liberális, sőt "revolucionárius" intézménynek tartotta a testületet. A nagygyűlések munkájáról a Társaság évkönyvei, a kisgyűlésekről a Magyar Akadémiai Értesítő tudósította a közvéleményt.

A társaság folyóirata, a Tudománytár a külföldi tudományos eredmények és hazai bírálatok közlését vállalta. Az Akadémia tudományos és irodalmi pályázatok segítségével a szellemi élet fő szervezőjévé vált. Kutatóutakat, drámák, fordítások, költői-írói művek megjelentetését támogatta, nagyjutalmaival számos jeles munkát díjazott. Az 1840-es években - a filológiai jelleghez ragaszkodó Széchenyi szándékai ellenére - a pályázatok támogatásakor mind többet vállalt az anyanyelvű tudományos élet szervezéséből és gyakorlati, például mérnöki feladatokból is.

1849 után az osztrák önkényuralom nyomására törölték az 1849-1850-ben elítélt vagy száműzött tagokat. Az osztrák kormányzat akadályozta a nagygyűlések tartását, a testület működését ellenőrzése alá akarta vonni. Az 1854-ben bekért alapszabályt 1858-ban csak olyan módosításokkal akarta megerősíteni, amelyek az intézmény eredeti célját fenyegették: így törölni kívánta a kormányzat a tudományok magyar nyelven történő művelésének követelményét. Igényelte továbbá a vezetők királyi, a tagok kormányzati kinevezésének jogát, s a testületnek csak a javaslattétel lehetőségét akarta fenntartani. Az Akadémia vezetői tiltakozás után kénytelen volt elfogadni az alapszabályt, bár az uralkodó ekkor már nem volt abban a helyzetben, hogy akaratát a kívánt mértékben érvényesíthesse.

A testület vezetése a konzervatív tagok és a volt centralisták kezébe került, bár néhány arra érdemes személyiség is végre taggá lehetett. A neves főtitkárok, köztük Arany János törekvései dacára az Akadémia nem tudta kellően segíteni a tudományok korszerű művelését; ezt a konzervatívok nyomasztó súlya sokban akadályozta. Nagy eredménye viszont ezeknek az éveknek, hogy - bár konzervatív ízlésben, neoreneszánsz stílusban - felépült az Akadémia Duna-parti palotája, s a testület hathatósan támogatta az irodalmi és történeti források és munkák kiadását.

Más művelődési intézmények

1836-ban Kisfaludy Károly emléke ápolására megalakult a Kisfaludy Társaság, amely 1841-ben Szépirodalmi Intézetté alakult és - bár magánkezdeményezés volt - részben átvette az irodalmi élet szervezését. Tagjai maguk is művelték az irodalmat és a tudományt. Kritikai-elméleti lapot adtak ki, pályázatokkal és a kiadás támogatásával témákra irányították a figyelmet. Antik és európai klasszikusok művei mellett hazai nagy alkotók munkáinak kiadását is megkezdték a Nemzeti Könyvtár sorozatban. Az irodalmi népiesség ügyének felvetése, Arany János első költői sikerei a Társaság pályázataihoz kapcsolódnak. A testület taglétszáma 1849 után annyira lecsökkent, hogy csak 1858-ban tudta működését újraindítani. Ezután azonban Eötvös József és Arany János vezetésével ismét fontos szerepet vállalt az irodalmi élet szervezésében és a klasszikus művek kiadásában.

A Nemzeti Múzeum

A másik kiemelkedően fontos nemzeti intézmény, a Nemzeti Múzeum és a vele összekapcsolt Nemzeti Könyvtár létrejöttét Széchényi Ferenc gróf adománya tette lehetővé, aki 1802-ben könyv- és kézirattárát, érem- és természettudományi gyűjteményét és régiségtárát a nemzetnek adta. Az országgyűlés 1807-ben törvénnyel alapította meg az intézményt, József nádor pártfogása és felügyelete alatt. A gyűjteményt főúri és főpapi gyűjtők újabb adományai és vásárlások gyarapították tovább. A közönség azonban még évtizedekig nem használhatta a hatalmas anyagot; megoldatlan volt ugyanis elhelyezése és bemutatása. Az 1832-1836-os országgyűlés végre a nemesség által fizetendő 500 ezer forintot ajánlott méltó hely teremtésére. A palota Pollack Mihály tervei szerint, klasszicista stílusban 1847-re épült fel, de már az előző évben is tartottak rendezvényeket a félkész épületben. 1846-ban a Pyrker-adományból teremtett József-képcsarnok, majd az iparműkiállítás már vendégeket fogadott. A teljes épület 1848. január 24-én nyitotta meg kapuit. Megkezdődhetett az anyag rendezése és a további szervezett gyűjtés. 1849 eseményei azonban évtizedekre megakasztották ezt a lendületet. A nemzeti kultúra e fellegvára kivívta az osztrák birodalmi kormányzat ellenszenvét. Az épület hosszú ideig zárva maradt, állapota pedig folyamatosan romlott, míg a kiegyezéssel ismét a magyar kormány felügyelete alá nem került.

A humán tudományok fejlődése

Mivel a humán és társadalomtudományi ismeretek elengedhetetetlenek voltak a politikai és társadalmi életben forgolódóknak, e tudományok viszonylag széles közönségre számíthattak. Az államéletben, a nemesi hivatástudatban betöltött szerepük miatt a nemesség, az értelmiség, de más csoportok műveltebb tagjai is érdeklődést tápláltak irántuk.

A történelem, a jog- és az irodalomtörténet területén megindult, sőt néhány esetben tudományos szintre érkezett a források feltárása és kiadása, s ezekre alapozva megszülettek az első jelentősebb összefoglalások is. A munka - anyagi háttér és az egyéni kezdeményezéseket összefogó szervezés híján - rendszertelen és hiányos volt, a szakszerű tudományosság érvényesítése gyakran csak kívánalom maradt.

A 18. században iskolázott jezsuita történésznemzedék tagjai folytatták korábban kezdett magyar történeti összefoglalásukat (Katona István) és egyháztörténeti munkásságukat, közülük került ki a magyarországi szakszerű forráskritika egyik úttörője, Pray György. A nemesi érdeklődést elégítette ki egyes megyék, nemes családok történetének feldolgozása. A közönség szélesedését jelzi, hogy a korábban szokásos latin helyett már német és magyar nyelven írt olvasmányosabb köztörténeti összefoglalók jelentek meg, amelyekben a rendi szellem mellett új áramlatok, a romantika és a nacionalizmus is érvényesültek (Virág Benedek, Budai Ézsaiás). Horváth István a nemzeti dicsőséget kereső nemesi szemlélet képviselője - romantikus őstörténeti elméletei ellenére - tanáregyéniségként és szervezőként hatást gyakorolt a tudomány fejlődésére. Kiemelkedik történetíróink közül liberális szemléletével az 1840-es évektől alkotó Horváth Mihály, aki a felvilágosodás kori előzmények után a társadalom történetét is vizsgálat tárgyává tette.

Az önkényuralom időszakában a történettudomány eljutott az önszerveződés kereteinek megalakításához: regionális előzmények után 1867-ben alakult meg Ráth Károly kezdeményezésére a Magyar Történelmi Társulat. Az erdélyi értelmiség (Jakab Elek, Mikó Imre) az Erdélyi Múzeum Egyesületbe szerveződött. A korban született feldolgozások közül nagy hatása volt Teleki József Hunyadi-korról írt munkájának. Szalay László kísérelte meg először a magyar történelmet úgy leírni, hogy anyagát nem a királyok uralkodása szerint tagolta. Horváth Mihály magyar történeti összefoglalója mellett főként a közelmúlt, a reformkor és 1848-1849 történetének feldolgozásával járult hozzá a tudomány fejlődéséhez. Jelentős történészi teljesítményt mutatott fel Jászay Pál, Szalay László, Szilágyi Sándor is, és ekkoriban tette első lépéseit a tudományos szint felé a helytörténet és a helyismeret.

A nemzeti nyelv és kultúra kiművelése során elengedhetetlen volt az irodalom, a nyelvtörténet, a tájnyelvek és a folklór anyagának gyűjtése. Az Akadémia első titkára, Döbrentei Gábor a Régi Magyar Nyelvemlékek sorozatában kezdte meg a magyar nyelvű középkori irodalom legfontosabb műveinek kiadását. A bibliográfiaszerű irodalomtörténet 18. századra jellemző ágazata több kisebb munka mellett Sándor István Magyar Könyvesházában talált folytatóra. Az elbeszélő irodalomtörténet Toldy Ferenc munkásságával jutott el a szépirodalmi szempontú összefoglalás születéséig (1829). Megkezdődött a népköltészet és mesekincs felkutatása is.

A jogtudomány fejlődését a jogi ismeretek kiemelkedő hazai fontossága ellenére akadályozta, hogy a rendszert mereven védelmező államhatalom nem engedte a fennálló intézmények megkérdőjelezését. A latin nyelvű szakkönyvek csak a meglevő jogrendszert írhatták le, s ezt Frank Ignác immár magyar nyelvű munkája (1845) is csak olyan pontokon újíthatta meg, ahol a közben behozott változásokat tárgyalja.

A 18. századi államismereti irodalomból nőtt ki a szociológia, a földrajz és államtudomány akkori megfelelője: az országleírás és a statisztika. A hivatalos adatszolgáltatás hiányosságai ellenére mind több munka állt a hazai viszonyok pontosabb megismerését kívánók rendelkezésére számszerű adatokkal. A magyar és latin nyelvű helységnévtárszerű, valamint összesített, táblázatos számszerű statisztikái mellett megjelentek a társadalomkritikai következtetésekig eljutó szintézisek is (Schwartner Márton német, Ercsei Dániel, Magda Pál magyar nyelven). Az elemzés mélységében legtovább Fényes Elek jutott (Magyarország statistikája 1842). Erdély jeles statisztikusa volt Kőváry László. Az önkényuralom alatt a magyar statisztika hagyománya több jeles szerző mellett Keleti Károly munkásságában talált méltó folytatóra.

Megkezdődött a közgazdaságtan önállósodása is az államismerettől, a statisztikától és a jogtudománytól. Berzeviczy Gergely a jobbágyrendszer kritikája mellett politikai célzattal ismertette az ipar és kereskedelem helyzetét. Gazdászati szakíróink (Nagyváthy János, Balásházy János, Pethe Ferenc) is kitértek a szorosan vett agrártechnikai kérdések mellett a mezőgazdaság közgazdasági, jogi és társadalmi környezetének elemzésére. Széles közgazdasági műveltséget mutatnak Széchenyi munkái is, és a gazdaságpolitikai viták szereplői a kor színvonalán álló érvekkel álltak elő (Kossuth a vámkérdésről). A centralista Trefort Ágoston és Lukács Móric már a kapitalista átalakulás szociális következményeinek kezelését is az elmélkedés tárgyává teszik. A konzervatívok gazdasági szakírói közt Dessewffy Emil nevét említhetjük. A forradalom utáni két évtizedben Kautz Gyula alkotott kimagaslót a gazdasági elméletek ismertetésével.

A bölcselet művelése és a filozófiai műveltség állapota viszont a szellemi élet bizonyos elmaradottságát jelezte. Bár ismertek voltak a külföldi irányzatok, kiemelkedő, önálló filozófiai eredmények nem jöttek létre. Az 1840-es években Szontagh Gusztáv tett kísérletet egy sajátosan magyar, nemzeti filozófia megalapozására, ő és Hetényi János dolgozták ki az egyezményes filozófia rendszerét. Ez az irányzat a filozófia feladatának a harmónia megvalósítását tekintette, az elmélet helyett megelégedett a valóság vizsgálatával, a józan ész által irányított gyakorlati cselekvéshez adott útmutatással. A kevéssé igényes irányzatot Erdélyi János bírálta, aki rámutatott arra, hogy a nemzeti szempont és az elmélet elutasítása korlátozza a filozófiai vizsgálódást.

Az alkalmazott és természettudományok

A természettudományok iránt a szélesebb rétegek nemesek és polgárok (műkedvelő) érdeklődése a 18-19. század fordulóján nőtt meg. Ezért valamennyi tudományág képviselői igyekeztek az érdeklődők kezébe kézikönyveket adni, és megkísérelték a külföldi eredmények közvetítését is. Szakmunkákat fordítottak, kézikönyv- és tankönyvszerű összefoglalásokat készítettek, növekedett az ismeretterjesztő könyvek és folyóiratok száma. A szélesebb érdeklődést bizonyítja a tudomány hagyományos nyelvének, a latinnak a visszaszorulása, s megkezdődött a tudományok szaknyelvének magyarosítása. A reformkortól e területek művelőit a Természettudományi Társulat, az orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlései és a Pesti Orvosegylet fogta össze, az agrártudományi ismeretek terjesztésében a Magyar Gazdasági Egyesületnek jutott szerep.

Ugyanakkor azonban a viszonylagos elmaradottságot és a fejlődés nehézségeit mutatja, hogy az egyetemes és hazai tudományosság eredményei pontatlanul, néha csak ismeretterjesztő formában kerültek a hazai érdeklődők elé, jelentős teljesítményekről pedig (Bolyai János abszolut geometriája) sem a közvélemény, sem a szakma nem vett tudomást. Az okok közé sorolhatjuk a kutatási feltételek hiányosságait; az Akadémia az 1840-es évekig elsősorban a nyelv ügyével foglalkozott, az elméleti tudományosság még egyáltalán nem önállósult az oktatástól, a kutatás alárendelt szerepe is gátolta a kibontakozást. A társadalom és a gazdasági élet lassú fejlődése sem sarkallta a tudományok kibontakozását. Gátolták a fejlődést a politikai körülmények is. 1849 után számos magyar tudóst szorítottak a tudományos élet szélére, egyesek börtönt szenvedtek, sokan pedig évekig csak száműzetésben dolgozhattak sanyarú körülmények között.

A legfejlettebb szintet - miként Bolyai munkássága jelzi - a kevés feltételt igénylő, de a hazai mérnöki feladatok tömege miatt különösen fontos matematika érte el. Az oktatásban betöltött szerepe miatt (a humán tanulmányok körébe sorolva minden gimnáziumban nagy súllyal tanították) ennek volt a legszélesebb bázisa is, amit a műkedvelő matematikai érdeklődés is jelzett. A csillagászat csak fejlődése kezdeteinél tartott. A fizika művelése még szorosan kötődött a mérnöki vagy tanári tevékenységhez, Vásárhelyi Pál áramlástani vizsgálatai mellett például a bencés paptanár Jedlik eredményei (az elektromágneses villanymotor feltalálása) az egyetemes tudományosság számára ismeretlenek maradtak. A kémia feltételeinek szűkösségét mutatja, hogy például Kerekes Ferenc debreceni professzor - laboratórium híján - csak elképzelt kísérletekre tudott támaszkodni. A biztonságos gyufa feltalálója, Irinyi János igényes tanulmányait a közönség nem tudta befogadni. Az állami felsőoktatáshoz kapcsolódva kezdődött a vegytan magasabb szintű hazai művelése (Selmecbánya - Ruprecht Antal, Pest - Winterl Jakab). Német munka magyarításával született az első magyar vegytani kézikönyv (Kováts Mihályé), ez sikertelen kísérlet volt szaknyelvének magyarosítására. A biológia a 18. század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdett önállósodni az orvostudománytól. Megkezdődött az ország flórájának és faunájának leírása. Grossinger János még latin, Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály magyar nyelvű kísérletei után Kitaibel Pál írta le az ország növényvilágát, s megkezdődött az állatvilág számbavétele és az állattan kialakulása is. E téren mások mellett Földi János, Frivaldszky Imre és Petényi János Salamon tett sokat. A magyar tudósok nyitottságát jelzi a darwini fejlődéstan gyors ismertetése (Rónay Jácint).

Jóval nagyobb eredményeket mutattak fel a gyakorlattal szorosabb kapcsolatban álló területek és az alkalmazott tudományok. A geometria, a fizika és a mérnöki tudományok fejlődését a mezőgazdaság (földmérés), az ezzel is összefüggő vízépítési munkálatok (közlekedési célú csatornaépítés, folyamszabályozás, mocsárlecsapolás) és a bányaművelés igényei fejlesztették. A vízrendezések olyan szakembereket foglalkoztattak, mint Kiss József és Gábor, Beszédes József, Gáthy István és Vásárhelyi Pál. A más műszaki területeken esetlegesen mutatkozó eredmények azonban nem a tudományokból, hanem a kézműves gyakorlatból születtek. A vegytanon belül a közvetlen hasznot ígérő ágazat, az analízis fejlődött. Nyulas Ferenc Erdély, Kitaibel Pál Magyarország ásványvizeit térképezte fel. A bányászat, a fellendülő kohászat és a negyvenes évektől a vegyipar igényei az ország ásványkincseinek geológiai és kémiai felmérését is elindították az 1830-as évektől.

A legnagyobb eredményeket hazai viszonyok közt érthetően a jelentős felsőoktatási bázisra támaszkodó agrártudomány érte el. A gazdasági szakírók közül Mitterpacher Lajos latin, Pethe Ferenc és Nagyváthy János magyar nyelvű gyakorlati gazdászati szakkönyvet jelentetett meg. Balásházy János a mezőgazdaság jogi és közgazdasági körülményeit is vizsgálta, és kísérletet tett egy magyar feltételekhez alkalmazott földhasználati rendszer kidolgozására. Megjelentek az első könyvek a fajtanemesítésről és a vegytan mezőgazdasági felhasználásáról.

Látványos a vegyészetre és a biológiára is erős hatást gyakorló orvostudomány fejlődése. E terület már 1831-ben saját folyóiratot adott ki (Orvosi Tár), Bugát Pál és a végzettsége szerint orvos Toldy Ferenc elvégezték a szaknyelv magyarosítását is. A pesti egyetem körül az 1840-es évekre alakult ki európai színvonalú iskola, amelynek rangját Semmelweis Ignác és Balassa János sebész neve fémjelzi.

Jeles utazóink közül Kőrösi Csoma Sándor az Ural-vidéket, illetve a Kaukázust beutazó Reguly Antal és Besse János szerzett hírnevet.

MINDENNAPI ÉLET

Anyagi kultúra és hétköznapi élet

Ha a reformkori Magyarország hétköznapjainak megfestéséhez az átlagembert keresnénk modellnek, aligha találnánk ilyet. A rendiség olyan mély szakadékokkal szabdalta a társadalmat, amelyet ma, a világméretekben egységesülő szellemi és tárgyi kultúra korában elképzelni is nehéz. A mindennapok megismerésében kövessük a kor hierarchikus világszemléletét, látogassunk el a főúri kastélyba, a nemesi kúriába, a polgári otthonba és a parasztházba.

A mágnások

Az ország legfőbb világi és egyházi méltóságait, a megyei főispántól felfelé, szinte kizárólag a főnemesek töltötték be. A közigazgatás és igazságszolgáltatás felső szintjei mellett a huszártiszti és a diplomáciai pálya kínált még rangjukhoz illő karriert. A gazdálkodás ritkán számított hivatásszerű foglalatosságaik közé, legfeljebb ménesük iránt mutattak érdeklődést. Az 1830-as évekig csak ők utaztak és láttak világot, a korszerűbb gazdálkodással kísérletező kevesek is közülük kerültek ki. A műkedvelő festészet, a régiségbúvárkodás, a színházi és zenei élet pártolása, sőt irányítása, a vadászat, sport-, főleg lovasbravúrok végrehajtása számított még rangjukhoz méltó elfoglaltságnak.

A főúri családok életmódját hagyományaik és anyagi lehetőségeik szabták meg. Egy történelmi közhely szerint a magyar mágnás Bécsben élt, külföldön utazgatott, az udvari körökben keleties pompával, gavalléros pazarlással tüntette ki magát, hazájáról alig tudott valamit, magyarul nem beszélt. Valójában a többség a birtokán álló kastélyában élt, jövedelme nem is tette volna lehetővé a Bécsben lakást, legfeljebb rövid időre, főleg a farsang idejére költözött a divatossá váló Pestre, a kevésbé tehetősek pedig a birtokukhoz közeli városba.

Az arisztokrácia otthona a 18. századból örökölt barokk, vagy - gyakrabban - a század elején épített, angolkerttel körülvett klasszicista kastély volt. A 19. század első évtizedeiben - a háborús konjunktúrának köszönhetően - fénykorát élte a magyarországi kastélyépítészet. Ekkor épült például József nádor alcsúti, a Festetichek dégi, a Károlyiak fóti és a Telekiek gyömrői kastélya. Számos mágnáscsalád számára ez a század eleji fellendülés tette lehetővé az első, rangjához méltónak tartott valódi kastély felépítését.

A klasszicista kastélyok viszonylag olcsó épületek voltak. Egyszerű anyagokból: téglából és fából épültek, faragott köveket alig használtak. Az egyszerű építészeti stílus nem igényelt nagy szakértelmet sem: vidéki pallérokkal, falusi kőművesekkel és a jobbágyok segédmunkájával is fel lehetett építeni.

A főúri rezidencia rendszerint a település zárt rendjéből kiválva állt, egy-két emeletével vizuálisan is uralta a falu vagy mezőváros látképét. Lehetett persze az úrilak földszintes is: az épületet elsősorban nem méretei tették kastéllyá, hanem arisztokrata lakói.

Az impozáns külső mögött még mindig hiányzott a komfort - legalábbis Széchenyi szerint, aki belülről ismerte ezt a miliőt. A gróf szerint értelmetlenül túltengtek a reprezentatív részek (fogadó- és bálterem, szalonok, könyvtár, ebédlő), a mellékhelyiségek rossz elhelyezése miatt pedig gyakran elviselhetetlen szag lengte be a fényes palotákat. A számos hálószoba egy részét a családtagok lakták, más részét a szinte állandó vendégeskedés céljára tartották fenn. Nem volt ritka, hogy a nemzetség több családja osztozott az ősi kastélyon; és ennek a helyzetnek arisztokrata körökben is természetes velejárói voltak a súrlódások.

A mágnások házastársat általában a magyar vagy a birodalmi arisztokrácia köréből választottak. A házasságkötésnél érdek, kombináció, a szülők akarata döntött. A főúri családokban éppúgy jellemző volt a sok gyerek, mint az egész társadalomban, és a gyermekhalál nem kímélte őket sem. Az idősebb Wesselényi Miklós és Cserey Ilona tizenhárom gyermeke közül egyedül az árvízi hajós érte meg a felnőttkort. A családot nagyszámú személyzet vette körül: komornyik, inas, huszár, kocsis, kertész, vadász, szakácsné, konyhalány, mosólány, szobalány. A gyerekeket dada, pesztra, később házitanító nevelte.

A magas arisztokrácia tagjai közül sokan, kivált a nők, nem tudtak magyarul (németül, franciául beszéltek). Az elnémetesedés Mária Terézia korában kezdődött, és az erdélyi főnemességet kevésbé érintette. A magyar nyelv nem tudását a közvélemény sokáig az előkelőség jelének tekintette, és ha egy magyar főúr magyarul beszélt valahol, ezt mint feltűnő jelenséget emelték ki az egykorúak. A harmincas években a nemzeti öntudat erősödése őket is megérintette: ekkor kezdtek el magyarul tanulni, nyelvtanároktól, de még a főrendi reformellenzék egy része is rosszul beszélt magyarul.

A birtokos nemesség

A 19. század első kétharmadában a közélet és a társadalmi mozgalmak jellegét kétségtelenül a birtokos nemesség határozta meg legerősebben. A korszakot - e réteg jellegzetes képviselői után - a táblabírák korának is nevezték. Ezek az évtizedek, a régi jó táblabírák világa fiaik és unokáik, a majdani dzsentri emlékezetében aranykorrá nemesedtek.

A birtokos nemesség életének keretét a vidék, főleg a falu adta. Élettere legfeljebb a megyeszékhelyig terjedt, de oda sem sűrűn járt: még a megyei tisztséget viselők is jórészt otthonról intézték hivatali ügyeiket, például a szolgabírák ott fogadták az ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordulókat.

A nemes lakóháza a kúria volt, amelyet a Felföld gazdagabb családjai esetében gyakran kastélynak neveztek. Általában a község házai közé épült, udvara éppúgy a gazdasági tevékenység színtere, mint a parasztporta. Nem reprezentatív park, hanem otthonosabb, szerényebb kert terült el mögötte.

A többnyire földszintes, hosszú téglalap alaprajzú házban átlagosan 3-6 szoba sorakozott. A középpontban a társasági élet színterét, az ebédlőt helyezték el, mellette a család lakószobáit, vendégszobát, konyhát, éléskamrát, esetleg cselédszobát találunk. A mennyezet gyakran boltozatos, a szobák általában deszkapadlósak. Az épület hosszában húzódó pitvart, a kor klasszicizáló divatja szerint, oszlopok tartották. Az építőanyag lehetett kő, tégla, fa és vályog is, a tetőt fedhette fazsindely, szalma, az igényesebb épületeket cserép. A ház alatt pince, körülötte gazdasági épületek sora: istállók, kocsiszín, szénapajta helyezkedett el. Hátul veteményeskertet, gyümölcsöst, a módosabbak díszkertet alakítottak ki.

A berendezés kevés darabból állt, egyszerű és masszív, értékesebb darabjai nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Az ebédlőt a nagy tölgyfa asztal uralta, a sarkokban álltak a pohárszékek, a kandalló vagy kályha, körben székek és kártyaasztalok. A szobákban ágyneműtől duzzadó ágyak, néhány ruhásszekrény és vásznakkal tömött ládák. Kárpitozott bútorok és függönyök csak a jobb módú és polgárosultabb családoknál találhatók. A meleget általában kemence szolgáltatta. A falakon az ősök portréi, szentképek és csataképek függtek a falióra és a rézkeretes tükör társaságában.

A II. József halála után fellobbant hazafias lelkesedés hosszú időre visszahozta a magyar ruha divatját. A vidéki magyar úr zsinóros mentét vagy dolmányt viselt, hozzá szűk nadrágot hosszúszárú vagy kurta, sarkantyús csizmával, fején kucsmát, oldalán kardot. Az európai öltözet a harmincas években kezdett hódítani. 1848-ban, majd az önkényuralom idején - tiltakozásképpen - ismét gyakoribb lett a magyaros ruhadarabok viselete, hogy aztán a kiegyezés után végleg a reprezentatív alkalmakra szoruljon vissza.

A nőknél a divat többször változott, és sokkal tagoltabb volt társadalmi helyzet és alkalom szerint. A kevésbé módosak viselete egészen eltért a gazdagokétól, és kevésbé volt alávetve a divat változásainak. Mindkét nemnél a tartósság volt a fő szempont: a díszruhák nemzedékeken keresztül szolgálták a családot, de a köznapi öltözetet is viselték akár 15-20 esztendőn át is. A ruházat egy részét - a fehérneműt és ágyneműt - otthon állították elő: még a jómódú birtokos felesége és lánya is részt vett a fonásban, szövésben, varrásban.

A hagyományos társadalomban jóléten elsősorban az élelmiszerek bőségét értették. A kettős vámrendszer, a kereskedelem és a közlekedés fejletlensége, a belső piac szűk volta együttesen az élelmiszerek olcsóságát, értéktelenségét eredményezte. Pénze alig volt a nemesnek, de nem is igen költött: adót nem fizetett, ruházatra alig kellett költeni, a bútorzat nemzedékeket kiszolgált, az éléskamrákat a saját gazdaság megtöltötte, még a szappan és a gyertya is otthon készült, egyedül cukrot és kávét vásárolt. Szigorú elv volt: csak ami a háztól kitelik, és a háztól szinte minden kitelt, így az evés-ivás a pazarlásig ment. A személyzet népes volt, mert a bérek alacsonyak voltak, azt is nagyrészt természetben fizették. A cselédséget főleg jobbágyaik fiai és lányai közül nevelték ki.

Gyakoriak voltak a vendégeskedések, lakomák, amelyre minden alkalmat megragadtak, hogy megtörjék a falusi élet egyhangúságát. Ezek a magánjellegű összejövetelek pótolták az egyesületeket, kiegészítették a közélet fórumait, a fiatalok itt sajátították el a társasági érintkezés szabályait, és természetesen a szórakozásnak (kártya, tánc) is alkalmat nyújtottak. A hagyományos vendégszeretet azonban néha otromba vendégmarasztalássá, a bőség hivalkodó pazarlássá torzult. A társasági élet nyilvános színterei a gyógyfürdők, kaszinók és a bálok voltak. A reformkorban kezdett divatba jönni a balatonfüredi "nyaralás" is a Dunántúli nemesség körében.

Az információáramlás legfontosabb csatornája a személyes találkozás volt. Az 1840-es évek előtt modern magyar sajtó híján a legnyitottabbak az augsburgi Allgemeine Zeitungból tájékozódtak a világról. A műveltebb nemesség könyvtárában jogi és történeti munkák, latin klasszikusok, német és németre fordított angol és francia regények mellett feltűntek a magyar irodalom kortárs alkotásai is. Legnagyobb népszerűségnek Kisfaludy Sándor művei örvendtek.

A birtokos nemes amilyen nyitott volt a rangbéliek irányában, kifelé olyan határozottan elzárkózott. Elhatárolta magát nemcsak a jobbágytól, de a polgárságtól, sőt a birtokosok a szegény sorsúaktól, a bocskoros atyafiaktól is. Házastársat is lehetőleg saját köreikből választottak. Fontos szerepe volt az erős rokoni összetartásnak is: a vérségi-sógorsági kapcsolatokat nemzedékekre visszamenően számon tartották. Ezek egész országrészeket átszőttek az atyafiság olykor gyengéd, máskor végeláthatatlan birtokpereket eredményező hálójával. A nemesség fölfelé is távolságot tartott. Azt a nemest, aki mágnásokkal sokat érintkezett, avagy mágnásleányt vett el, fertálymágnásnak csúfolták (s persze titkon irigyelték).

Az 1820-as évektől két irányból jelentek meg repedések a nemesi idillen. Egyrészt a háborús konjunktúrát követő szűkebb időkben megindult egy lassú, egyre szélesebb kört érintő eladósodás, ami a negyvenes években felgyorsult; a polgári korszakba már tekintélyes adósságteherrel lépett át a birtokos nemesség. A másik oldalon egy kisebb csoport: az árutermelésbe és a kor tőkés vállalkozásaiba bekapcsolódott középbirtokosok és a nemesi értelmiség tudatosan szakított a nemesi értékrenddel és a patriarchális életformával.

A kisnemesség

A kisnemesség földdel rendelkező, mezőgazdaságból élő része többnyire kétkezi munkával maga művelte földjét. Az armalisták közül sokan városi, mezővárosi iparosként, kereskedőként keresték kenyerüket. Egyes pályákon arányuk feltűnően magas volt; a csizmadiamesterséget például sok helyütt kifejezetten nemesi iparként tartották számon. A rendi Magyarország által kínált viszonylag kis számú értelmiségi és hivatalnoki pályán (jegyző, tanító, gazdatiszt) számarányát messze meghaladó mértékben képviseltette magát a kisnemesség. Az alsóbb megyei hivatalokat (várnagy, esküdt, útbiztos) általában soraikból töltötték be. Az iskoláztatás, mint a felemelkedés kizárólagos útja a 18. század végétől a kisnemesség számos családjának tudatos programjává lett (például Katona Józsefet vagy Arany Jánost is ez a réteg bocsátotta ki).

A kisnemesség zömének vagyoni, jövedelmei viszonyai semmiben nem különböztek a parasztságétól, a külső szemlélő anyagi kultúrájukban sem látott lényeges eltéréseket. Valójában az élet minden területén igyekeztek kifejezésre juttatni különállásukat: település, lakás, ruha vagy viselkedés egyaránt hordozhatott szimbolikus jelentést - ezért kötött némelyik nemes gazda még szántáshoz is sarkantyút, vagy ezért került feltűnően sok kisnemes hatalmaskodás, verekedés miatt bíróság elé.

A kisnemesség tekintélyes hányada nemesi vagy kuriális községekben lakott, ezek gyakran nevükben is viselték a nemes jelzőt. Egyes helyeken az elkülönülésre törekvés ikerfalvakat hozott létre, mint a Veszprém megyei Nemesszalók-Pórszalók, vagy a mai Celldömölköt alkotó Nemesdömölk-Pórdömölk esetében. Másutt egy helységen belül alakult ki a Nemes sor, Nemes utca, Nemesvég, Nemes udvar. A határhasználat rendjében is elkülönültek, ennek emlékét a Nemes tag, Nemes szer, Nemes erdő elnevezések őrzik. A nemesi községet évente választott hadnagy és esküdtek irányították. Nemesek és úrbéresek által közösen lakott falvakban a bírót, az esküdteket, a kurátort, a presbitereket és mezőbírót általában a nemesek közül választották, a paraszt csak kisbíró, bakter vagy harangozó lehetett.

Házaik építőanyaga, mérete, beosztása megegyezett a helybéli parasztházakéval, de az ámbitust (egyik oldalán nyitott tornácot vagy folyosót) tartó, a klasszicista építészetből ellesett oszlopok egy ideig csak az ő épületeiket díszítették. A városi bútorok egyszerűbb, olcsóbb darabjai is az ő házaikban jelentek meg először.

A 19. században már nem tiltották el a jobbágyokat semmilyen ruhadarabtól, de a gyakorlatban a kiváltságosok számtalan módot találtak a megkülönböztetésre: a pántlika vagy a nadrágzsinór színével, a hajviselettel, a legények rozmaringbokrétájával vagy a sarkantyúviseléssel egyaránt nemes voltukat akarták láthatóvá tenni külsőleg is. Ha a jobbágyok utánozni kezdték viseletüket, akkor ők hamarosan elhagyták a megkülönböztetésre alkalmatlanná vált darabot.

Elkülönülésüket erősítették házasodási kapcsolataik is. A szokásjog elvárta, hogy kerüljék a keveredést a jobbágyokkal; ezt a törvényt általában csak a legszegényebbek szegték meg. A Dunától keletre nem is ismerték az agilis fogalmat (nemes anya és nem nemes apa gyermeke). Származástudatuk sokkal erősebb volt, mint a jobbágyoké, őseiket 6-7 generációra visszamenően is számon tartották. Segítette ebben őket fejlettebb írásbeliségük is. Nemzetségük előkelőségét kifejezte a templomi ülésrend, házuk helye a településen, legvégül pedig a temető rendje. Megkülönböztették magukat névadási szokásaikkal, például a ritka, bibliai vagy idegen hangzású keresztnevekkel. A megszólításnál, köszönésnél a nemes elvárta, hogy a paraszt előre köszönjön neki, urazza, tekintetes úrnak, kegyelmednek szólítsa. A rendi örökség az emberi kapcsolatokban igen szívósnak bizonyult: még a 20. század közepén is elevenen élt a falvak társadalmában.

A polgárság

A polgári értékrendet a szaktudás és a munka, valamint a család becsülete, vallásosság, takarékosság, a testülettel, a várossal és a felsőséggel szembeni lojalitás jellemezte. Az új típusú polgárságnál ez a kezdeményezőkészséggel, vállalkozókedvvel is kiegészült.

A városok jobb iskolaellátottsága miatt az itt élő népesség tanultabb volt a vidékinél; az elemi és a céhes vasárnapi iskolák, a bővebben áramló információk emelték a polgárok műveltségi szintjét, a gazdagabb városok és egyházközségek pedig lehetővé tették, hogy a magaskultúra egyes elemeit is élvezhessék (például városi építészet, szobrászat, templomi és toronyzenészek jelenléte).

A század elején megjelenő vállalkozó típusú polgárság - az elzárkózó régiekkel szemben - nyitottabb volt társadalmi kapcsolataiban is; a vallási, nemzetiségi határokat bátrabban lépte át párválasztáskor, összeköttetések alakításában. A házasodási, öröklési szokásokban és a családi életben viszont a nyers anyagi érdek uralkodott.

Az 1840-es években főként a zsidó és a német származású vállalkozók elöl jártak a magyarosodásban, de a hagyományos német polgárság, sőt néhol a délszláv szórványok asszimilációja is megkezdődött. Jelzi ezt, hogy polgárok olvastattak, fordíttattak maguknak magyar újságokat, a budai dűlők magyar nevet kaptak, a hatalmas pesti Német Színház 1847. évi leégése után pedig már nem épült újjá - kellő közönségigény híján.

A polgári élet színtere a polgári ház, illetve a nagyvárosi bérház. A kispolgári lakások többsége 1-2 szobából, konyhából, kamrából állt. A bútorzat ezekben több személy által használt egyszerű ágyakból, asztalból szekrényekből állt.

A dolgozó-, fogadó-, ebédlő és hálószobák elkülönítését lehetővé tevő 3-4 szobás lakás már csak a módos középpolgárságnak jutott. Ide már fényezett, mívesebb biedermeier stílusú bútorzatot, kárpitozott ülőgarnitúrát, kecses asztalt, sublódot, szekrényt, könyvespolcot, íróasztalt vagy szekretert, zongorát állítottak, a falakra keretezett tükröt, képet, órát akasztottak.

A házak első emeletét gyakran teljes egészében elfoglaló nagypolgári lakás legalább 4-5 szobából állt. Világos, nagy, reprezentatív helyiségei (ebédlő, szalon, fogadó, dolgozó) ablakaikkal az utcára néztek, a csendesebb, de levegőtlenebb és sötétebb udvari fronton a hálók és gyermekszobák kaptak helyet, valamint a többfős személyzet. A szülők és gyermekek hálóhelyét náluk már elkülönítették egymástól. A gyermekek nevelőikkel aludtak, a cselédség a konyhához kapcsolódó szobában lakott. A nagypolgári lakás berendezése a középpolgári elegánsabb változata volt, díszesebb kivitellel, értékesebb anyagokból, több díszítő elemmel (kárpit, szőnyeg, függöny, kép, tükör). Külön mosdóhelyiséggel azonban ezek a lakások sem rendelkeztek; mosdani a szobákban, tállal és kancsóval lehetett, illemhelyet az udvarban, rangosabb lakásoknak az emeleti folyosón építettek ki. A polgári lakás alakításában a család kényelme volt a fő szempont, de mivel belmagasságukat az utcai, reprezentatív célokat is szolgáló helyiségekhez (négy-öt méteres) igazították, nem voltak elég lakályosak; nehéz volt őket kifűteni, s a huzat ellen szükséges sok nehéz függöny részben a nagy ablakok által adott fényt is elfogta.

A gyermekek életrendjét az iskola, a férfiakét a munka, az asszonyokét elsősorban a háztartás szabta meg. A kispolgárok asszonyai maguk is dolgoztak, amellett, hogy vezették az albérlők segítségével fenntartott háztartást. A középpolgári asszonyok már mentesültek a külső munkától, a nagypolgári feleségek pedig lényegében csak a társadalmi kapcsolatok ápolásával és a reprezentáció megszervezésével foglalkoztak.

Az új polgárság megjelenésével függ össze az igényesebb környezet és kulturáltabb időtöltési módok kialakulása és az urbanizáció előrehaladása. A modern város alapjait megteremtő fejlesztések kezdeményezői nem az akadékoskodó városvezetésből, hanem a kormányzat egyes képviselői (József nádor) és a hagyományos szerkezeten kívülálló vállalkozók közül kerültek ki.

Az üdítő séta, a kirándulás, a piknik, étterem és cukrászda, színház és hangverseny látogatása, az újságolvasás és kávéházi beszélgetés, sakk és biliárd, valamint a sport a század közepén lettek a városi polgári életmód megszokott kellékei a nagyobb városokban. Ekkor alakultak ki az ezekhez szükséges terek; sétányokat, parkokat, közkerteket rendeztek-ültettek be, kirándulóhelyeket (vendéglőkkel) nyitottak, fagylaldák várták vendégeiket. A vidéki városokban is sorra emeltek színelőadások, bálok, hangversenyek, rendezésére is alkalmas termeket (korabeli szóval szálákat), színházakat, vigadókat. Pesten tornacsarnok, dunai uszoda és csónakház épült. A kényelem és a higiénia vonatkozásában is megjelentek az urbanizáció első elemei. Pesten megkezdték egyes utcák csatornázását, ivóvizet adó közkutak építését, bár a többség kénytelen volt az ásott kutak és a Duna lajtból hordott vizét inni. A belvárosi utcák kövezetet és világítást kaptak, a környékről szálló poros szél felfogására ligeteket, fasorokat telepítettek. A külvárosokban még szinte falusias a környezet (földszintes házakkal, állattartással, konyhakertekkel), a belváros viszont, főleg az újonnan épült elegáns Lipótváros - két-háromemeletes házaival - a modern nagyváros képét mutatta. De maguk módján még a vidéki városok is igyekeztek a rendezést végrehajtani; Debrecen utcakövet helyettesítő síkos pallóiról, fakockáiról gunyoros hangon emlékezett meg a fővárosi hírlapíró. A polgárság terjesztette el szélesebb körben a pihenés modern formáját, a nyaralást. A városi zsúfoltságból való szabadulás vágya teremtette meg például Pest-Buda mellett a nyaralónegyedeket. Ekkor parcellázták Kamaraerdőn, Svábhegyen és Zugligetben az első, kifejezetten nyaralónak szánt telkeket.

A városi - sőt gyakran a vidéki - értelmiség jelentős szerepet játszott a polgárosodás előrehaladásában, így a polgári életforma egyes elemeinek elterjedésében is. Míg a vállalkozó polgárság, a napi munkával terhelt kispolgárság sokszor önkizsákmányoló szorgalommal dolgozott, a hivatalnokélet mellett több idő jutott, határozottabb igény mutatkozott a művelődési javak élvezetére. (Ezt még a katonatisztekről is elmondhatjuk.) Ez lehet a magyarázata annak, hogy olykor kifejezetten konzervatív pártállású hivatalnokok is szerepet játszottak egyes kulturális vállalkozásokban. Az értelmiségből kerültek ki a színházi előadások, hangversenyek, újságok és könyvtermés legszorgalmasabb, legigényesebb és leginkább értő látogatói, olvasói.

A városi szegények

A városok kétkezi dolgozóinak népes csoportját alkották a kézműveslegények és az inasok. Napi 10-14 órát dolgoztak, többnyire a műhelyben vagy a mester fedele alatt laktak, saját családot nem alapíthattak. Viszonylag gyakori mozgalmaikkal főleg életkörülményeik ellen tiltakoztak: ilyenkor elpanaszolták, hogy gazdájuknál a földön alszanak, ezért sokan felfáznak, tüdőgyulladást kapnak, reumatikus fájdalmaktól szenvednek.

A születő gyári munkásság életkörülményei és munkaviszonyai nagyon különbözőek voltak. A hiányszakmák szakmunkásait a vállalkozók igyekeztek jobb fizetéssel és jobb életkörülmények biztosításával megtartani. Az óbudai hajógyár például kis lakótelepet és külön kórházat épített számukra. Az alacsony képzettségű, szakismerettel nem rendelkező többség azonban rendkívül rossz körülmények között élt és dolgozott.

A városi szegénység a vándorbotot fogó, a növekvő városok teremtette lehetőségekben bízó, városba áramló népességből jött létre. A képzetlen népesség egy része rendszeresen vállalt alkalmi- és bérmunkával, nap- és hószámosként kereste meg a betevőt; vizet, szemetet hordott, csomagot cipelt, takarított, rakodott. A szerencsésebbek bedolgoztak valamelyik kontárnál. Legjobb helyzetben a polgári családok állandó szolgái, cselédei voltak, főleg a lakáskörülmények szempontjából; ők alkalmazójuknál lakhattak a személyzeti szobában vagy a konyhában.

A szegénység túlnyomó többsége leginkább ugyanis éppen a lakásínség miatt szenvedett. A hirtelen növekedésnek indult városok - főként Pest - lakáskínálata nem tartott lépést a lakosságszám emelkedésével. A magas lakbérek miatt a szoba kiadása, sőt az albérlet is jó üzletnek számított, a szegénység csekélyke jövedelmét viszont nagyon megcsapolta. Emiatt nagy nyomor és zsúfoltság volt, főleg a külvárosokban. Egy szobát olykor két-három többgyermekes család bérelt, a körülményekhez képest drágán. A béreket negyedévente kellett fizetni, ilyenkor tömegek költözködtek szegényes holmijukkal, vagy mert kitették őket, vagy mert - ritkábban - olcsóbb bérű hajlékot találtak. A munkások jó részének lakáskörülményei a városi szegénységével voltak azonosak.

A parasztság

Paraszti építészet

A magyar népi építészet kutatói a lakóépületek alapján a következő házterületeket különítették el egymástól: kisalföldi, közép- és délnyugat-dunántúli, drávai, alföldi, (másként középmagyar), északi, szamosi és székely házterület. Ezek kialakulását, illetve határozott elkülönülését, azaz a népi építkezés nagytáji differenciálódásának időszakát a 17. századra teszik. A 18. században a korábban létrejött különbségek még inkább elmélyültek, sőt a nagytáji egységeken belül kisebb térbeli egységek elhatárolódása is megfigyelhető. A 19. század pedig a sokszor csak néhány falura kiterjedő kistáji típusok virágkorának nevezhető.

A Dunántúlon már a 18. században megfigyelhető volt négy önálló arculatú építkezési táj. A Nyugat-Dunántúlon a fa még kizárólagos építőanyag volt, a lakóházak falai keresztfejes boronafallal épültek. A 18. század végén már kályháskemencés, azaz füsttelenített lakószobájú házak vannak nagyobb számban. A még ekkor is füstös konyha egyik sarkában nagyméretű lapos kemence állt. Ezen a tájon minden helyiség a szabadból nyílott. A lakóépületnek részei voltak a különféle kamrák, egyéb tárolóhelyiségek. A térség jellegzetes szórványtelepülésein, a szeres településeken a módosabbak tulajdonában megtalálhatók voltak a kerített házak, amelyek egy fedél alatt egyesítették a lakó, tároló és gazdasági funkciókat. A patakvölgyekben elhelyezkedő utcás falvakban azonban legfeljebb L alakban hajlított házak voltak. A telek jellegzetes gazdasági funkciókat ellátó épülete a téglalap alaprajzú pajta, amely gyakran sövényfallal is készült. A lakóhelyiséggel egy fedél alatt épült kamrák mellett gyakoriak a többnyire egyszintes önálló kamraépületek, a kástuk. A táj szőlőhegyeinek jellegzetes építményei a szintén boronafalú présházas pincekamrák.

Közép-Dunántúl önálló építészeti tájához a Balaton-felvidék és a Bakony vidéke tartozik. Korszakunkra a faépítészet jószerével teljesen eltűnt, és a sövény is nagymértékben visszaszorult, építőanyagként a kő vette át helyüket. A térség egyes régióiban, mint pl. a Káli-medencében a kőépítkezés kizárólagossá vált. A rangos építőanyag nagymértékű elterjedése valószínűleg összefügg a táj nagyobb lélekszámú kisnemesi lakosságával. Itt is minden helyiség a szabadból nyílik, azonban a lakóépületek udvari homlokzatának hosszában tornác húzódik. Talán a Balaton-felvidéki bortermelés eredményeként a lakóházak alatt pincék is találhatók - már a későközépkor óta. A kőből épült falak lehetővé tették, hogy a tetőszerkezet gerincét alkotó szelemen gerendát ne ágasok, hanem a háromszög alakban felmagasított keresztfalak tartsák. Az istállók a lakóépület folytatásában helyezkedtek el, a beltelek fontos építménye volt itt is a pajta. A szőlőkben a nagyobb birtokosok alápincézett barokkos présházai mellett a szerényebb, boronafalú présházas pincekamrák is megtalálhatók voltak.

A Nyugat-Dunántúlhoz hasonlóan a Dél-Dunántúlon is sokáig megmaradtak az népi építkezés régies vonásai. Az itteni falvak osztott, másként kétbeltelkes településszerkezete azonban különbözik a Nyugat-Dunántúltól. A lakóudvartól távolabb, a település külső övezetében elhelyezkedő gazdasági udvaron épültek az istállóval egybeszerkesztett tárolóépületek, az istállóspajták. A boronafal már a 18. században is majdnem ismeretlen volt, helyette talpas-vázas sövényfalat készítettek. A lakóházak helyiségei a Dél-Dunántúlon is külön bejárattal az udvarra nyílnak. A 19. században az oldaltornác széles körben elterjedt, sőt a lakóépületek nemritkán előtornácot is kaptak az utca felől. Ezen az építészeti tájon is két tüzelő volt található a lakóépületben: a szobában kályháskemence állt, a füstöskonyhában pedig kisebb méretű, kerek sárkemencéket használtak.

A Dunántúli házvidékek között számos alföldi jellegű vonásával sajátos helyet foglal el a Kisalföld. A fal anyaga itt a föld, a jellegzetes fecskerakásos fal még a 20. században is általános volt. Csak erre a vidékre jellemző - habár korábban szélesebb körben elterjedt - sajátosság, hogy a földfalat vázszerkezettel erősítették. A tető ágasfás-szelemenes szerkezetű volt, formája a nyeregtető. Már a 18. században két zárt tüzelő volt a lakóházakban: a szobában a nagy múltra visszatekintő kályháskemence, a konyhában pedig a bejárati oldallal szemközt az épület falán túlnyúló kemence. Korán megjelent a konyha fele része fölé emelt szabadkémény.

A központi házvidéknek is nevezett Alföldön két nagy földrajzi térség különböztethető meg - a Duna-Tisza-köze és a hozzá földrajzilag kapcsolódó térségek és a Tiszántúl -, létezik azonban egy harmadik, társadalmilag elkülöníthető régió is, ezt a mezővárosok alkotják. Sajátos jelensége a nagytájnak az, hogy a 19. század folyamán határozott egységesülési tendenciák jelentkezése tapasztalható, míg másutt a népi építészet táji differenciáltsága elmélyül, fokozódik.

A Duna-mente, Duna-Tisza-köze és a Dél-Alföld elkülönülését a legkézzelfoghatóbban a tüzelőberendezések rendszere mutatja meg. A többnyire háromosztatú lakóházakon egy központi bejáratot találhattunk Alföldszerte. Az épületben egy szobai zárt és egy konyhai nyílt tüzelő volt, amely egységet alkotott. A szobai zárt tüzelők még a 18. században is nagyobbrészt kályháskemencék voltak és csak a 19. században alakultak ki a siskának, dorkónak, banyakemencének is nevezett kályhaszem nélküli változataik. A konyhának nevezett helyiségből pedig hiányzik a nyílt tüzelőnek a kémény alatti középpadkával megvalósított változata. A fal anyaga a föld, amelyet többnyire vertfal változatában készítettek el. Már a 18. században általános volt a nádfedés.

A Tiszántúlon szintén háromhelyiséges központi bejáratú lakóházakat emeltek, amelyben egy lakóhelyiség a pitvarnak nevezett konyha és a kamra nyert elhelyezést. Az épületben két, esetenként három tüzelőberendezés volt. A szobában a kemencék kályhaszem nélküli, boglya alakú változatát találhatjuk, amelyet a pitvarból fűtöttek. Az egész Tiszántúlon ez volt az uralkodó szobai tüzelő. Ehhez a boglyakemencéhez az ajtó és kemence közötti falszakaszon gyakran társítottak egy nyílt tüzelőberendezést, a kandallót. A pitvarban szintén nyílt tüzelő, a konyha közepén elhelyezett padka szolgálta a gazdasszonyt mindennapi főzése alkalmával. A fal anyaga itt is a föld volt, azonban nagyméretű égetetlen vályogtégla formában.

A mezővárosok társadalmilag elkülöníthető harmadik régiójában nem figyelhetünk meg hangsúlyos társadalmi különbségeket. Az újítások - mint pl. a szabadkémény, vagy a vályog - bevezetésében és közvetítésében volt nagyon fontos szerepük.

A Dunántúli házvidékek között számos alföldi jellegű vonásával sajátos helyet foglal el a Kisalföld. A fal anyaga itt a föld, a jellegzetes fecskerakásos fal még a 20. században is általános volt. Csak erre a vidékre jellemző - habár korábban szélesebb körben elterjedt - sajátosság, hogy a földfalat vázszerkezettel erősítették. A tető ágasfás-szelemenes szerkezetű volt, formája a nyeregtető. Már a 18. században két zárt tüzelő volt a lakóházakban: a szobában a nagy múltra visszatekintő kályháskemence, a konyhában pedig a bejárati oldallal szemközt az épület falán túlnyúló kemence. Korán megjelent a konyha fele része fölé emelt szabadkémény.

A központi házvidéknek is nevezett Alföldön két nagy földrajzi térség különböztethető meg - a Duna-Tisza-köze és a hozzá földrajzilag kapcsolódó térségek és a Tiszántúl -, létezik azonban egy harmadik, társadalmilag elkülöníthető régió is, ezt a mezővárosok alkotják. Sajátos jelensége a nagytájnak az, hogy a 19. század folyamán határozott egységesülési tendenciák jelentkezése tapasztalható, míg másutt a népi építészet táji differenciáltsága elmélyül, fokozódik.

A Duna-mente, Duna-Tisza-köze és a Dél-Alföld elkülönülését a legkézzelfoghatóbban a tüzelőberendezések rendszere mutatja meg. A többnyire háromosztatú lakóházakon egy központi bejáratot találhattunk Alföldszerte. Az épületben egy szobai zárt és egy konyhai nyílt tüzelő volt, amely egységet alkotott. A szobai zárt tüzelők még a 18. században is nagyobbrészt kályháskemencék voltak és csak a 19. században alakultak ki a siskának, dorkónak, banyakemencének is nevezett kályhaszem nélküli változataik. A konyhának nevezett helyiségből pedig hiányzik a nyílt tüzelőnek a kémény alatti középpadkával megvalósított változata. A fal anyaga a föld, amelyet többnyire vertfal változatában készítettek el. Már a 18. században általános volt a nádfedés.

A Tiszántúlon szintén háromhelyiséges központi bejáratú lakóházakat emeltek, amelyben egy lakóhelyiség a pitvarnak nevezett konyha és a kamra nyert elhelyezést. Az épületben két, esetenként három tüzelőberendezés volt. A szobában a kemencék kályhaszem nélküli, boglya alakú változatát találhatjuk, amelyet a pitvarból fűtöttek. Az egész Tiszántúlon ez volt az uralkodó szobai tüzelő. Ehhez a boglyakemencéhez az ajtó és kemence közötti falszakaszon gyakran társítottak egy nyílt tüzelőberendezést, a kandallót. A pitvarban szintén nyílt tüzelő, a konyha közepén elhelyezett padka szolgálta a gazdasszonyt mindennapi főzése alkalmával. A fal anyaga itt is a föld volt, azonban nagyméretű égetetlen vályogtégla formában.

A mezővárosok társadalmilag elkülöníthető harmadik régiójában nem figyelhetünk meg hangsúlyos társadalmi különbségeket. Az újítások - mint pl. a szabadkémény, vagy a vályog - bevezetésében és közvetítésében volt nagyon fontos szerepük.

A felvidéki népi építkezési régiót a Sajó folyása mentén húzott észak-déli irányú vonallal egy nyugati és egy keleti részre oszthatjuk. A Felvidék nyugati felének jellemző településformája az útifalu volt. A szobából, konyhából, kamrából álló lakóházhoz további gazdasági funkciójú egységeket - további kamrákat, istállókat - építettek hozzá, míg külön a kisebb ólak és a csűr vagy pajta külön épületként jelentek meg a telken. A 18. században még boronafalat és talpas-vázat szerkezetű sövényfalat is építettek. A század végén a megyei hatóságok azonban tiltani kezdték a faépítkezést. A tiltások eredménye a 19. században mutatkozott meg a földfalak terjedésével. A tetőfedés anyaga a rozsszalmából készített zsúp volt. A lakóépület helyiségeibe egy központi bejárat vezetett. Ezen át a szokatlanul kisméretű pitvarba lépett a látogató, amelyben tüzelőberendezés nem volt, csak közlekedésre és bizonyos dolgok tárolására szolgált. A pitvarból nyíló lakóhelyiség nagy részét elfoglalta a nagyméretű szögletes kemence, amelynek szája az általa fűtött helyiségbe nyílott. A kemence füstjének elvezetését a csak a 18. század végére sikerült a padlásra vezető kürtővel megoldani. A pitvar másik oldalán egy fűtési lehetőséget nélkülöző kamra helyezkedett el, amely a 18. század végén már biztosan a családban élő nők hálókamrájaként szolgált. A hálóhely funkció miatt csökkent a kamrában a tárolás lehetősége, így az udvaron több tárolásra szolgáló kamraszerű épületet emeltek. Az udvar legfontosabb, különálló gazdasági épülete a pajta vagy csűr volt, amelyben terményt tároltak, illetve szemnyerési, cséplési munkákat végeztek.

A Felvidék keleti felén szintén útifalukat találunk. A terület elkülönítő jellemvonása a talpas-vázas építésmód. Itt is általános volt a háromhelyiséges, szoba, pitvar, kamra tagolású épület. A Felvidék nyugati részén elterjedt fűtőberendezéshez hasonlóan az itteni kemence is nagyméretű. Lényeges különbség viszont, hogy itt idejekorán megoldották a füstelvezetést a kabolának nevezett füstelvezetővel. Ez a kemence szája fölötti négyszögletes füstfogóból és a kemence fölött a pitvarba vezető kürtőből állt. A kamra megtartotta eredeti tárolófunkcióját, nem vált hálóhellyé. A háromrészre osztott csűrök keresztfejes boronafalúak voltak, a két szélső fiók a termény tárolására, a középső rész, a szérű a cséplés helyszínéül szolgált.

Az erdélyi magyar falvak népi építészete a 20. században számos kistáji változatot mutat, amelyek előzménye a korábbi századokban három régió, Közép-Erdély, a Székelyföld, valamint a Kárpátok koszorúján kívüli román fejedelemséghez tartozó Moldva volt.

Közép-Erdély építőanyaga korszakunkban még a boronafal volt. A tetőszerkezet szarufás, meredek hajlásszögű kontyolt nyeregtető, a fedél anyaga pedig teregetett szalma volt. A 18. században a kétosztatú - házból és pitarból álló - lakóépület volt a leggyakoribb. A házban (szoba) egy kemencéből és a kemence szája előtti széles padkából álló tüzelőberendezés volt. A padka fölé cserépből, vagy tapasztott vesszőfonatból készült lángfogót állítottak.

A Székelyföld kizárólagos építőanyaga a fa volt. Az épületek tetőszerkezete kizárólag szarufás, és az igen meredek tetőket teregetett szalmafedéssel borították. A zsindelyfedés a nemesi udvarházak közvetítésével kezdett terjedni. A székelyföldi népi építészet nagyon jellegzetes elkülönítő sajátossága az ereszes ház. Az épület két esetleg három osztatú, az ereszből lehet bejutni a külön-külön a kicsiházba, illetve a parádésházba. A parádésház megosztásával esetleg egy tárolási célt szolgáló oldalkamrát is kialakíthattak. Mindkét házban található tüzelőberendezés, amely nyílt tüzelésű kandalló. Zárt tüzelő - kenyérsütő kemence - csak az ereszben van.

A 19. század elején a gabonakonjunktúrába bekapcsolódó vidékeken az épületek minőségi javulása figyelhető meg. A gobonakonjunktúra lehetővé tette, hogy a falvak tehetősebb parasztjai megbízásaikkal céhes építőmestereket tartsanak el. A jobbágyfelszabadítás utáni időszaktól egyre nagyobb szerepe lesz a szakiskolákban tanult falusi mestereknek, akik tanulmányaik alatt korszerűbb technikákat és formákat is elsajátítottak: egyre szűkebb térségre szorul vissza a faépítkezés, terjed a földfal (vályog- és vertfal) mint építőanyag; egyes körzetekben elterjed a kőépítkezés. A 19. század közepétől - elsősorban a rangosabb épületeken - megjelent a cserépfedés; a tornácos ház különféle formái és alaprajzi változatai a magyar nyelvterület egészén terjednek; a füstelvezetés legkorszerűbb változata, a szabadkémény dinamikusan terjeszkedik minden irányba; a házépítésben egyre nő a specialisták, céhes iparosok szerepe, terjednek az asztalos készítette üvegezett, nyitható ablakok, a vésett, betétes ajtók; szinte mindenütt megjelennek a történeti stílusok egyes elemei a paraszti épületeken, leginkább a házoromzatok vakolatdíszein.

A parasztház bútorzata

A 19. század folyamán számos új elem honosodik meg a parasztház bútorzatában, míg a korábbi bútorok egy része kiszorult a használatból. Ezek közé tartozik a középkorig visszanyúló múlttal rendelkező ácsolt láda is. Az évszázadokon át egyetlen tárolóbútor a 19. század első felében az alföldi falvakban már kimaradt a menyasszonnyal adandó hozományból. A Dunántúl több táján - az Őrségben, a baranyai katolikusoknál - azonban még a század közepén is fontos része a menyasszony hozományának. Legtovább a palóc vidékeken tartották fontosnak, hogy az ácsolt szekrény ne hiányozzon a menyasszony kelengyéjéből.

Az ácsolt ládánál újabb, korszerűbb tárolóbútor volt az asztalos készítette festett, tulipános láda, amely virágkorát a 18. században élte. Ez a tárolóbútor is a menyasszony kelengyéjének részévé vált, megrendelői és készítői díszítésében igyekeztek követni a változó stílusáramlatokat. A 19. század első felében azonban megfigyelhető az "elparasztosodásuk", a magas művészet stíluselemeinek átfogalmazása és a különböző helyek ízléséhez alkalmazása. Talán ennek is köszönhető, hogy a 19. században készült tulipános-rózsás, asztalos készítette ládák nemcsak kelengyebútorok voltak, de mintegy a jelképei is a házasságkötésnek. A század második felére azonban jórészt divatjamúlttá váltak. Két újabb bútortípus szorította ki ezeket a használatból.

A ruhásszekrény csak igen későn terjedt el a magyar parasztság körében: a 18. századi árszabásokban meg sem említették. Virágos festésű példányai a 19. század első felében kelengyebútorként szolgáltak, divatjuk azonban a 19. század közepére lehanyatlott.

A fiókos szekrény a 18. században jelent meg a magyarországi úri és polgári lakásokban. Paraszti használatáról a 19. elejéről az ország egymástól távoli pontjairól van tudomásunk, tehát gyorsan terjedt. Gyors terjedésében közrejátszhatott az, hogy jóval olcsóbb volt, mint a vele egyidejűleg megjelenő ruhásszekrény. A 19. század első felében azonban még így is a társadalmi helyzet, és a lakáskultúra szintjelzője lehetett, hogy kinek a tulajdonában volt sublót. A komódnak is nevezett fiókos szekrény hatással volt az asztalos készítette ládák díszítésre is.

Az ülőbútorok közül a kifelé ívelő karfájú fakanapék reprezentatív ülőbútorként való térnyerése már a 19. század elején elkezdődött. Az asztalosmesterek a lakásberendezési hagyományokhoz igazítva készítették sarokkanapé formában is, vagy ládát alakítottak ki az alján, ha a korábbi évszázadban kedvelt padládát kellett felváltania.

Táplálkozás

A felső társalmi rétegek a 18. században elhagyták a köles és az árpa élelmiszerként történő fogyasztását, a kukoricaliszt és -dara felhasználását pedig be sem vezették. A parasztság a kukoricát elsősorban élelmiszerként fogadta el. A 18. században viszont megtöbbszöröződnek a paraszti kásaételek formái, ami azért meglepő, mert a főtt tészták fogyasztása is ebben a században terjedt. A 18. században bevezetett új kásaformák használata táji különbségeket mutat, nem volt közöttük olyan, amely olyan kiemelkedő jelentőséget ért volna el, mint az erdélyi puliszka. A sokféle kásából-pépből egy sem olyan, amelyet naponta készítettek volna. Főétkezésben a hústalan napokra főzték a kásaételeket. Fontosságukat jelzi, hogy a korábbi századokban napi használatban volt cseréptál egyik nagyjából állandó űrtartalmú méretváltozatát kásástálnak nevezték.

A gabona fogyasztásának legfontosabb formája a magyar parasztságnál a kenyér az újkorban. Fogyasztották főétkezéseken főtt és meleg ételekhez, és kiegészítő étkezés alapjaként is szolgált. A parasztkultúrában egyes régiókban olyan ételekhez is ettek kenyeret, amely étel kapcsán más tájon a kenyérfogyasztás fel sem merült. Így az Alföldön a tésztakásákhoz, de az igazi főtt tésztákhoz is kenyeret ettek.

Magyarországon a házi kenyér készítéséhez kétféle erjesztőanyagot használtak. A Felvidéken, a Közép- és Nyugat-Dunántúlon, a Nyírségben és Erdélyben az előző sütés tésztájából eltett kovászmagot, míg az alföldi jellegű tájakon a tartósított erjesztőanyagot. A kisült kenyerek átmérője 35-40 cm volt, Erdélyben valamivel kisebb. Az alföldi búzakenyér magassága elérte a 30 centimétert, súlya a hat-nyolc kilogrammot. A magyar nyelvterület keleti szélén található tájak nemzetiségileg vegyes lakosságáról számos esetben leírták, hogy kenyér fogyasztása a helyi magyar parasztkultúra szimbóluma.

Az itáliai eredetű főtt tészták a magyarországi parasztokhoz a 17. században jutottak el. Befogadásuk, terjedésük időszaka a 18. század. A magyar táplálkozáskultúrában, a népi táplálkozásban a főtt tészták az egykori húsnélküli napok (szerda, péntek, szombat) ételei maradtak. A 19. század utolsó harmadában mintegy 60 kg/fő évi átlagos tésztafogyasztással számolt a statisztika. A tarhonya első említései a 18. század végéről valók, a 19. század első felében pedig már alföldi jellegzetességként tartották számon. Elsősorban tésztakását főztek belőle. A tarhonyát évente kétszer-háromszor készítették különböző sűrűségű rostán gömbölygetve, majd szárítva, akkora mennyiségben, hogy hosszabb időre elegendő legyen. A Duna-Tisza-közi Cegléd lakói tépett, tördelt tésztából főzött sűrű levesükről kapták a laskások gúnynevet, valószínűleg a 19. században.

A húsfogyasztás mennyiségnek becslése a táplálkozástörténeti kutatások egyik legvitatottabb kérdése. Pontosan értelmezhető mennyiségi adatok hiányában csak jelzés értékű lehet az a tény, hogy a 18. század folyamán a katonák fejadagja napi egy font (mintegy 0,5 kg) hús. 1846-ban egy francia kutató, Frederic Le Play részletesen feljegyzéseket készítet egy, a Heves megyei Hatvanban élő negyedtelkes jobbágycsalád életkörülményeiről. Ennek a családnak az egy évi átlagos hús- és halfogyasztása mintegy 74 kg/fő volt. Mintegy negyven évvel később készült statisztika szerint az országos átlag 33 kg/fő volt évente. A 19. század folyamán tehát a húsfogyasztás lehetősége egyre szélesebb társadalmi rétegek számára szűkült be. A baromfihús a paraszti rétegeknél csak ünnepnapon került az asztalra, míg a hétköznapi baromfifogyasztást a felsőbb társadalmi rétegek státuszszimbólumaként értékelték. Juhhúst csak a juhtartó vidékeken, korszakunkban főleg az Alföldön fogyasztottak, a Dunántúlon szinte egyáltalán nem. A marhahús fogyasztás túlsúlya a 19. századra megszűnőben volt, mintegy harmadát tette csak ki az egész évben elfogyasztott húsmennyiségnek.

A falusi-paraszti háztartások tartósított húskészletének forrása a disznó volt. Az állat szőrét perzseléssel eltávolították, majd a négy lábát kivéve a hátgerince mellett kezdték a bontását. A húsdarabokat az egyben hagyott szalonnával együtt sózták, majd füstölték. A 19. században még kevés kolbászt készítettek, a füstölt hússal úgy gazdálkodtak, hogy az aratásra is maradjon belőle. A disznóöléskor készült töltelék, a hurka sokféle volt. A hurka töltelékébe felhasznált kása a 19. század végéig köles, árpa, hajdina, kukorica volt, ezeket fokozatosan váltotta fel a rizs. A gyomorba töltött fejhús, a disznósajt készítése csak a 19. század második felében terjedt el.

A kora újkorban nem sütötték ki a zsírt a szalonnából a disznóöléskor. Amikor a főzéshez zsírra volt szükség, akkor egy kis darabot sütöttek csak ki. Kiolvasztott állapotban tárolt zsírról szóló legkorábbi adataink az 1770-es évekből, Somogy megyei módos középnemesi háztartásból vannak. A 19. század közepi hagyatéki leltárakban - pl. Cegléden - viszont már rendszeresen előfordulnak zsírosbödönök. A 19. századi adataink szerint a Kárpát-medence középső részének megkülönböztető vonása, hogy a mezei munka közben fogyasztott hideg étkezés elvárt étele a szalonna, kenyérrel.

A 19. században a főétkezéseken heti három napon (kedden, csütörtökön és vasárnap) fogyasztottak húst. A leggyakoribb elkészítési mód a főzés volt, friss és tartósított (füstölt) húst egyaránt főztek, rendszerint egytálételben. Az ünnepi étkezéseknek, így a lakodalmaknak is állandó fogása volt a savanyúkáposztából és húsból készült egytálétel. Ezt fokozatosan, szorította ki a töltöttkáposzta, illetve az Alföldön a pörkölt. A friss marha- vagy baromfihúsból, zöldséggel főtt húsleves, amelybe aztán tésztát is főztek a 18. században vált ismertté a parasztság körében. A hús sütése viszont általában meglehetősen ritka volt. Kivétel ez alól a Közép-Dunántúl, ahol kisebb liba-, illetve malacsütő kemencét raktak a konyhában, egyes tájakon a fazekasok kacsasütő tepsiket is készítettek.

A 18. század végi magyar nyelvű nyomtatványok által gulyás- vagy gulyásos húsnak nevezett ételt a pusztai rideg pásztorok már évszázadok óta készítették. A falusi közegben jelent meg az étel pörkölt elnevezése. Amikor a Dél-Alföldön a paprikatermelők az új fűszerrel a gulyásos húst ízesítették a paprikás nevet kapta. Az alföldi paraszti étkezési kultúrában a pörkölt egyre nagyobb szerepet kapott a 19. század folyamán. Az 1860-as években a hétköznapi húsételek közül a leggyakoribb, de ugyanakkor minden ünnepi alkalom egyik legfontosabb fogása. A parasztság körében a 19. században csak az Alföldön volt ismert.

Az újkori magyarországi parasztkultúra régies vonásai közé tartozott, a téli kétszeri, illetve a nyári háromszori napi étkezési rend megléte. A téli kétszeri étkezés során az ország nagyobbik részén a délutáni étkezés volt a fontosabb. A nyári háromszori étkezés reggelije az ország középső részén hideg étel - szalonna, kenyérrel - volt, ebédre meleg ételt vittek a mezőre, a szintén meleg vacsorát pedig otthon fogyasztották el.

Az ételeket egy nagyobb közös tálból fogyasztották. A személyenként külön használt étkezőtányér a 19. század közepétől kezdett terjedni először az alföldi városok módosabb nagygazdáinál. A parasztság körében a fából készült kanál volt a legfontosabb evőeszköz a 19. században. Az asztali terítéken kés nem volt, a férfiak az állandóan maguknál hordott kést használták az étkezésnél. A villa használata pedig sok helyen a 20. század újítása.

Az öltözködés új elemei a 19. században

A 18. századi európai parasztság öltözködésének jellemző anyaga volt a vászon. Ebbe a távolabbi összefüggésbe illeszkedik az a tény, hogy a vászongatyát a nyári félévben felsőruhaként kezdték viselni. A század végén azonban a vékony gyolcsból ráncolt, bő gatyák keltettek feltűnést a tőlünk nyugatabbra fekvő országok ekkor már pantallót viselő polgárságában. Ebből alakult ki a magyar nemzeti karaktert megjelenítő pusztai pásztor képe.

A 19. században vált jellegzetes ruhadarabbá a cifraszűr. A díszítmények eredetileg a varrások megerősítésének szándékával keletkeztek, azonban hamarosan önálló életre keltek. A 18. század végén a vármegyék már erőteljesen tiltották a posztóval, vagy kivarrással felcifrázott szűröket. A hímzett szűrök parasztos stílusa a szabadságharc bukása után, az önkényuralom éveiben telt meg nemzeti tartalommal, amikor emiatt tilalom alá is vetették készítését.

A 19. század kedvelt ruhadarabja a dolmány volt. Kedveltsége összefüggött azzal, hogy a század elején, a nemzeti öntudatosodás korában könnyen korszerűsíthető, a párizsi divatlapokból kinézett ruhavonalakhoz közelíthető volt. A dolmány alakváltozásai ellenére megmaradt magyar ruhának, amiben a szabás egyes elemei mellett a díszítésnek volt szerepe. A nyugati típusú vágott gomblyukakkal ellentétben a magyar ruhák füles gombokkal záródtak. A gombolást rögzítő, sodrott zsinórból készített hurkokat formálták sujtássá, zsinórozássá. Minthogy a 18. században a mente és dolmány erősen megrövidült, a nadrág derékig láthatóvá, és így díszíthetővé vált. A magyar szabók a zsinórokból vitézkötést formáltak, amely aztán a huszárruhákkal egész Európában elterjedt.

A női viselet számos eleme is jelentős változásokon ment át. Általában elmondhatjuk, hogy a női viseletdarabok elkészítésében egyre növekedett a gyári előállítású, a kereskedelemben forgalmazott kelmék szerepe. A változások bemutatása nehezen lenne megoldható a rendelkezésünkre álló keretek között, így csak egy-két vonást emelünk ki. Ezek közé tartozik az a jelenség, hogy a számos különböző kendő közül a 19. század elejére annyira általánossá vált a vállkendő, hogy ahol hiányzott a viseletből, ott a lelkipásztorok szorgalmazták viselését. A felsőtesten viselt női ruhák közül a blúzszerű ujjasok csak a 19. század közepétől terjedtek. Ez a női parasztviselet polgárosodásának kifejezője is volt.

A subát a 18. század elejétől kezdve viselték az Alföld egyes tájain (Hajdúság, Nagykunság), valamint a Mátraalján. Leginkább az időjárás viszontagságainak kitett pásztorok körében volt kedvelt. A juhászbunda csak húsolt, szárított, esetleg sóval is kezelt törött bőrből készült. Az ilyen bundában a nedvesség kárt tett volna, ezért az esős, párás, harmatos időben szőrével kifelé fordítva viselték. A 18. század közepétől a szűcsök a subák bőrének finomabb kikészítésére, csávázására törekedtek. Az ilyen bőrből készített, irha rátéttel, hímzéssel díszített subák azonban már nem a paraszti társadalom legalsó rétegében lévő pásztorok, hanem gazdáik számára készültek.

A török eredetű lábbeli csizma a 15-16. század fordulóján jelent meg Magyarországon. A sarkantyús csizma divatja a 18. században hódított, annyira, hogy a hatóságok igyekeztek tiltani tőle a parasztságot. A 19. század elején már sajátosan magyar viseletnek számított, mert míg Nyugat-Európában csak a katonai öltözetekhez, vagy egyes munkákhoz viselték, Magyarországon minden társadalmi rétegben közkedvelt volt, annyira elterjedté vált, hogy az egész esztendőre elszegődött cselédek bérében is jelen volt az egy pár új és egy pár "fejelés" csizma.

A magánélet keretei

Család és háztartás

A népszámlálások és más összeírások alapján rekonstruálható, hogy melyek voltak az iparosodás előtti társadalom jellemző családmodelljei, hányan és kik éltek egy fedél alatt.

Az 1787-es népszámlálás idején az átlagos háztartásban 5,28 fő lakott együtt. A népesség többsége szülők és nem házas gyermekek alkotta, egyszerű családban élt. A nagycsaládi együttélés csak az ország délkeleti részét és Baranya megyét, valamint a Felvidék középső részét jellemezte. Persze, más vidékeken is sokan megtapasztalták az életciklus egy-egy szakaszában a többgenerációs együttélést. A fiatal házaspárok egy ideig a szüleikkel éltek, csak később tudtak önálló háztartást alapítani, vagy az egyik szülő halálával maguk váltak a háztartás családmagjává, ahol az özvegy szülő is élt. A házaspár gyermekeinek felnőtté válásával a ciklus elölről kezdődött.

Az együttélési szokások a 18-19. században nem voltak mozdulatlanok. A háztartások nagysága és bonyolultsága általában nőtt: az 1828-as összeírás idején országos átlagban már hatan éltek egy háztartásban. Az egyszerű családos háztartások által jellemzett terület összeszűkült. A falusi-mezővárosi társadalomban csökkent a telkes jobbágyok aránya, de ezzel párhuzamosan nem a zsellérek, hanem a fiakként és vőkként összeírt férfiak aránya növekedett. A népesség növekedésére (amivel nem tartott lépést a megművelhető föld gyarapodása) tehát nem proletarizálódással reagált az agrártársadalom, hanem azzal, hogy a jobbágyparaszt gazdaságában zsúfolódott össze a fiatal generációk munkaereje.

Az együttélési formák alakulásában persze a gazdasági kényszer mellett kulturális tényezők, hagyományok is szerepet játszottak. Ennek következtében egyazon régió különböző nemzetiségeit egészen különböző háztartástípus jellemezhette. A németeknél egyértelműen a nyugat-európai, egyszerű családmodell, míg a délszlávoknál a nagycsalád uralkodott. A magyar etnikum egyes csoportjaiban, például a palócoknál a kulturális hagyományok is a nagycsaládi együttélés irányába hatottak. Ugyanakkor egyazon régióban is különböztek az egyes rétegek viszonyai. A nagy létszámú, bonyolult összetételű háztartások inkább a jobb módú jobbágyparasztoknál fordultak elő, a földnélküli rétegeknél jóval ritkábban.

Általában is elmondható, hogy az iparosodás előtti korban a jobb anyagi viszonyok között élőknél magasabb volt a háztartások létszáma. Ennek oka részben a valamelyest kisebb halandóság, részben a mai fogalmaink szerint idegen elemek jelenléte volt. A gazdagabb nemesi vagy városi polgárcsaládoknál gyakran lakott egy-két atyafi: pártában maradt nőrokon, a városban tanuló fiatalember, farsangoló leány stb. A háztartás létszámát gyarapította a személyzet is, amely az alacsony bérek miatt elég népes lehetett. A városi háztartások általában valamelyest kisebb létszámúak voltak, mint ugyanazon régió falvaiban.

A kiscsaládokat a rokonsági tudat szálai kapcsolták nagyobb egységekbe. A rokonsági tudat minden társadalmi rétegben igen elevenen élt. Megőrzéséhez a hagyomány parancsain túl közvetlen érdekek is fűződtek. Ilyen lehetett a társadalmi pozíció védelme: a birtoktalan nemesnek tudni kellett, melyik rokon őrzi a nemeslevelet, ősiségi jussának érvényesítése érdekében számon kellett tartania a leszármazási vonalat is.

A rokonság számontartására a parasztok is nagy súlyt helyeztek, főleg a vérrokonságéra, de a házassági (sógorsági) és a választott rokonság (keresztkomaság) is erős köteléknek számított. A rokonságot legalább három nemzedékre visszamenően számon tartották.

Férfiak és nők

Az iparosodás előtti társadalomban mások voltak a nemek közti arányok, mint ma. Az újszülöttek között ugyan, kortól és társadalomtól függetlenül mintegy 6-8 százalékkal több a fiú, az össznépességen belüli férfitöbblet viszont már kifejezetten a hagyományos társadalomra volt jellemző. Az átlagos élettartam ugyanis túl rövid volt ahhoz, hogy a nők (biológiailag programozott hosszabb élettartamuk révén) többségbe kerüljenek. A nők halandóságát ráadásul jelentősen növelte a szülésekkel összefüggő magas halálozásuk.

A nemek helyét, szerepét a családi és társadalmi munkamegosztásban, egymáshoz való viszonyukat írott és íratlan szabályok sora rögzítette. A hagyományos magyar család apajogú volt. Az apát illette meg a családfő tiszte, ami szinte korlátlan hatalmat adott a család többi tagjával szemben. Ő gondoskodott a családtagok eltartásáról, képviselte őket a külvilág előtt, határozott pénzügyekben, házassági ügyekben.

Az egyes munkafajták élesen elkülönültek nemek és életkorok szerint. A paraszti családban a családfő és nagyobb fiai végezték a szántóföldi munkákat, a fuvarozást, a nagyállatok ellátását. A feleség dolga a ház, a lakás és a környezet rendben tartása, a kisebb gyermekek nevelése, az ételek elkészítése, a kert művelése, az apróbb állatok gondozása és a szövés-fonás volt. A másik nem munkájának végzését illetlenségnek tartották, a női munka pedig alacsonyabb rendűnek számított. Amíg a földművelés csaknem kizárólag gabonafélék termesztéséből állt, a nő csak kevés esetben, aratáskor vagy szénagyűjtéskor vett részt benne. Az új mezőgazdaságra jellemző kapásnövények elterjedése a női munkaerő fokozott igénybevételével járt.

A nemek közötti munkamegosztás hasonló következetességgel érvényesült a magasabb társadalmi rétegekben is. A hagyományos nemesasszony számára - Kazinczy jellemzése szerint - "udvara, konyhája, csuprokkal és serpenyőkkel gazdagon megtömött kamarája volt az a világ, melyben sürgött, forgott".

A nők lehetőségei csak bizonyos élethelyzetekben tágultak ki, elsősorban özvegységre jutásukkor. Az özvegy nő gyermekei nagykorúságáig benne ült férje birtokában, teljes hatáskörrel és gyakran sikerrel vezette a gazdaságot. A nemes özvegy a családot megillető politikai jogokat is gyakorolhatta képviselője útján. A férfiágon kihaló családokban a lányok fiúsításával hárították el a magszakadást, és a birtokoknak a koronára háramlását. A céhes polgároknál az özvegy a kezére jutott műhelyt vagy üzletet ritkán vitte maga tovább: általában új házasságot kellett kötnie, többnyire a mesterség folytatására képes segéddel vagy mesterrel.

A nemek szerinti elkülönülés nemcsak a munkában érvényesült. Az étkezésnél a fő hely, az elsőség, a legjobb falat a férfit illette meg, sőt egyes vidékeken a paraszti családban a nők és a gyermekek le sem ülhettek egy asztalhoz a férfiakkal. A nyilvános helyeken férj és feleség bizonyos távolság tartásával mutatkozott, az alárendeltségi viszonyt érzékeltetve. A nemeseknél korszakunkban már oldódik az alárendeltség nyersesége. Kazinczy már érdekességként meséli el, hogy nagyanyja mindig férje "balja mellett üle szekerén, s idegen házába lépvén be vele, utána ment, nem előtte". Viszonyukat az író így jellemezte: "leánya férjének nem szolgálója, de nem is úrtársa". A hatalmi viszonyokat érzékeltette, hogy a férj tegezte feleségét, az viszont általában magázta őt. A templomban is megfigyelhető a társadalmi rang szerinti ülésrend (elöl-hátul) mellett a nemenkénti elkülönülés (jobb- és baloldal).

A párválasztásban legtöbb helyen felismerhető a társadalmi zártság jegye. A nemesek a birtokra és a család tekintélyére nézve is magukhoz illőt kerestek házastársul. Még a városlakó nemesek is ritkán kötöttek házasságot polgárokkal. A suba subával, guba gubával közmondással kifejezett törekvés a társadalom minden rétegének párválasztását jellemezte.

Az endogámia általában települési vonatkozásban is érvényesült: előnyben részesítették a helyieket vagy bizonyos szomszéd településeket. A vallási és etnikai endogámiára való törekvés tovább szűkítette a lehetséges házastársak körét. A sokféle korlátozás végül a rokoni szálak kibogozhatatlan hálóját eredményezte.

A párválasztást a gazdasági biztonság és a társadalmi felemelkedés szolgálatába igyekeztek állítani. A házasságot a szülők szervezték meg, néha rokonok, ismerősök közreműködésével. A házassági szerződések gyakran emlegetik ugyan, hogy a fiatalok kedvüket lelték egymásban, de a szülői akarat érvényesülését még jobban hangsúlyozzák.

A házassági jog 1895-ig teljesen egyházi fennhatóság alatt maradt. A válást csak a protestáns egyházak engedélyezték, de ezzel a lehetőséggel híveik csak elenyésző számban éltek.

A reformkor társadalmi mozgalmaiban aktív szereplőként is találunk nőket, és a nőnevelés témája is felbukkant a közgondolkodásban. A nők először a hagyományos női szerepekkel összeegyeztethető pályákon, elsősorban a nevelésügy területén léptek ki a magánélet köréből. Az óvodaalapító Brunszvik Teréz, a leánynevelés úttörői, Teleki Blanka és Karacs Teréz, a gyermekkönyv-író Bezerédj Amália tevékenységének a társadalom modernizálását szorgalmazó férfiak is elismeréssel adóztak. Az olyan megnyilvánulások azonban, amelyek a nők egyenlőségét, az egyetemi tanulás lehetőségét, netán politikai jogokat követeltek, egyelőre mosolyt fakasztó különcségnek számítottak.

Gyermekek, felnőttek, öregek

Az emberi élet hármas tagolása (gyermek-, felnőtt- és öregkorra) a hagyományos társadalomban látszólag megegyezik a maival, de közelebbről megvizsgálva lényeges eltéréseket találunk. A gyermekkor jóval rövidebb volt, mint ma. A felnőttkor felső határát nagyjából a munkaképesség alakulása határozta meg; az öregkor kezdete nem kötődött meghatározott életkorhoz, mint a modern társadalomban a nyugdíjkorhatárhoz. Teljesen más volt az egyes korcsoportok aránya is az össznépességen belül. A magas halálozási és születési arányszámok következtében a társadalom többsége fiatal: az 1804-es összeírás szerint a nem nemes népesség közel fele fiatalabb volt 17 évesnél. Ezzel szemben a már öregnek tekintett negyven éven felüliek a lakosságnak mindössze egyötödét alkották.

A gyermek iránti érdeklődés a felvilágosodás korában ébredt fel Európa-szerte. A 19. század első felében Magyarországon is feltűntek a csecsemőgondozással, gyermekneveléssel foglalkozó, illetve a gyermekeknek szóló irodalom első darabjai, megszülettek, sőt közüggyé váltak a kisdedóvás első intézményei, miként az árvaházak is. A gyerekekhez való viszonyt azonban inkább még az évszázados hagyományok határozták meg.

A bőséges gyermekáldás és felnövésük viszonylag alacsony esélye miatt a szülők, mai normáinkhoz képest, ridegen viszonyultak gyermekeikhez. A születés nem számított rendkívüli eseménynek, különös jelentőséggel legfeljebb az első gyermek érkezése bírt, főleg, ha az fiú volt.

Az egyén életútja a rendi társadalomban csaknem teljesen előre meghatározott volt. A nemes fia a szokásos iskoláztatás után "leteszi a censurát, tiszteletbeli aljegyző lesz, azután szolgabíró, ha jól forgatja magát, lehet belőle X. megye első alispánja is; ha különösen jól tanult, akkor még feljebb menetelre is volt kilátása; ha nem vette be a természete a tudományt, akkor azt mondták, jó lesz katonának" - írta Pulszky Ferenc. Ahogy lefelé haladunk a társadalmi ranglétrán, a születés meghatározó jelentősége még inkább erősödik.

A nevelés céltudatosan és kizárólagosan erre az előre tudható szerepre készítette fel a gyermeket, aki részt vett a család életében, ezáltal belenőtt a számára szükséges tudásba. A parasztságnál a nevelés csaknem azonos a munkára neveléssel: a munka az életben maradás feltétele, a közösség értékrendjében első helyen áll, a legfontosabb erkölcsi norma. A speciális tudás átadása is elsősorban családon belül történt, apáról fiúra szállt például az állatok gyógyításának tudománya. A nemes gyermeket is társadalmi állása által meghatározott későbbi feladataira nevelték: nyilvános szereplésre, gazdálkodásra, a társasági életben való forgolódásra. A lányokat a háztartás vezetésére, magasabb rétegeknél reprezentációs feladatokra tanították.

A nevelést nagyfokú, már-már ridegségbe hajló szigor jellemezte. Központi helyet foglalt el benne a tekintélytisztelet és a hagyományhoz való ragaszkodás. A parasztember már gyermekkorában megtanulta, hogy nem egyéniségének sajátos vonásait kell kifejlesztenie, hanem a közösség normáit kell elsajátítania. A szigor a szűkös és bizonytalan életkörülményekből következett. A gyerekbe beleplántálta az alá-fölérendeltségi viszonyok és a nehéz élet lázadás nélkül való elfogadását. A paraszti élet alig ismerte a jutalmazást, a feladat elvégzését természetesnek tartották, hiszen nem nevelési fogásként szabták ki, hanem az a család szempontjából szükséges munka volt. A nemeseknél is hasonló szigor érvényesült a nevelésben. A testi fenyítés a magasabb rétegekben is a nevelés mindennapos velejárója volt, azzal nemcsak a szülők, hanem az idősebb testvérek, a nevelők és tanárok is élhettek.

Elég sok család bomlott fel az egyik vagy mindkét szülő halála miatt, még mielőtt az összes gyermek elérte volna a felnőttkort. Ilyenkor a kicsinyeket az idősebb testvér, a nagyszülők vagy más rokonok nevelték. A megözvegyült szülők többnyire újraházasodtak, így sok családban találkozunk mostohaszülővel, mostohatestvérekkel.

A fizikai munkához szükséges testi erő hanyatlása miatt a parasztok és iparosok öregkora hamarabb kezdődött, mint a szellemi munkából vagy vagyonukból élőké. Az idősödő embertől elvárták, hogy erejének apadását érezve fokozatosan háttérbe húzódjon. A csökkenő munkaképesség kiszolgáltatottá tette a középnemzedékkel, gyermekeivel szemben. Ezt ellensúlyozta valamelyest a vagyon kézben tartása, illetve az a társadalmi norma, ami az idősek tiszteletére intett. Az öregekkel a magasabb társadalmi állású is megkülönböztető módon bánt: míg a nemes a parasztot általában egyoldalúan tegezte, az időseket bátyámnak, nénémnek szólította.

Mentalitás

Az időfelfogás

A modern társadalom életének ritmusát az óra szabályozza. Ezzel szemben a hagyományos társadalmat a feladatorientált időfelfogás jellemezte: az élet ritmusát az elvégzendő feladatok sorrendje, logikája, időszükséglete határozta meg.

A kisebb közösségekben, ahol a munkamegosztás alacsony szinten állt, kisebb szerepe volt az idő pontos felosztásának. Az agrárnépesség életének ritmusát elsősorban a természeti tényezők váltakozása határozta meg, így az meglehetősen szabálytalan volt. A feladatoktól függően változott a munkavégzés jellege: az év az intenzív munka és a semmittevés váltakozásából állt. A munkavégzés ideje nem mindig különült el élesen a más tevékenységekre fordított időtől. A pihenésre szánt idő elkülönítését sokszor rítusok, vallási vagy népi szokások is erősítették.

Az élet ritmusát három nagyobb ciklus körforgása határozta meg: a napé, az esztendőé és az emberi életé. A napi ciklus hosszát és a munka intenzitását az évszak, illetve az ahhoz kötődő munka jellege szabta meg. A nap kezdete és vége a Nap keléséhez és nyugvásához igazodott, a szünetek, pihenés, étkezés hossza a feladat mennyisége, illetve az időjárás szerint változott.

Az ünnepek egyik funkciója az éves ciklus tagolása volt. Bizonyos munkák elvégzését kitüntetett napokhoz kötötték, mint legalkalmasabb időponthoz: napkelte előtt, napnyugta után, holdtöltekor, április 24-én (Szent György napján) szeptember 29-én (Szent Mihály napján). Az ünnepek többsége, alkalmazkodva a munka eloszlásához, ősz és tavasz közé esett.

Az életút fordulópontjainak megjelölésére számos pontosan szabályozott szokás, rítus alakult ki, amelyhez ünnepi formák tartoztak. A gyermekkorból az ifjúkorba való átmenetet a legényavatás, az ifjúkorból a felnőttkorba lépést a lakodalom tette emlékezetessé.

Az óra szerint dolgozó ember számára a feladatorientált időbeosztásra jellemző munkaszellem ráérősnek, pazarlónak tűnik. Az óra térhódításával párhuzamosan egyre élesebben különvált a munkaidő és a szabadidő. Az életritmus szabályosabbá vált, elszakadt a természeti tényezőktől. Az óraorientált időfelfogás a polgárság szerepének növekedésével terjedt; a polgárság után a nemesség és az ipari munkásság sajátította el, majd végül a parasztság.

Magyarországon a 19. század első felében az átmenet jeleit figyelhetjük meg az időhöz való viszonyban. A nemesi életrendben is ritka utazások számunkra elképzelhetetlen ráérősséggel zajlottak. Az érkezést, a találkozásokat csak hozzávetőleges pontossággal határozták meg, a néhány napos eltérésben semmi furcsát nem találtak. Az utazást sűrűn megszakította az útba eső rokonok, ismerősök meglátogatása, ami több napig is eltarthatott.

Újfalvi Sándor leírása szerint a 19. század eleji, falun élő erdélyi nemesség életében nem játszott szerepet az óra. Apjának, az erdélyi viszonyok közt jómódúnak számító birtokosnak, nem is volt órája, mert "ennek gyakori igazítását igen költségesnek nevezte, azért inkább nélkülözte. Nappal az áldott nap, éjjel kakasszó, hajnalban a Fiastyúk és az Esthajnalcsillag voltak útmutatói, és a hosszú tapasztalás után nagyon pontos és biztos módon." A hagyományokhoz való ragaszkodást megtestesítő Keczeli István házában ugyan "a falon függ a kakukkos, pókháló lepte nagy óra, de nem szól. Rég elromlott." Hazulról kimozdulva zsebébe dugott két zsebórát. "De egyik sem jár. Csupa divatos szokásból viszi magával az útra." A házat az időtlenség, a mozdulatlanság jellemezte, a napirend minden apró részletében napról napra változatlanul megtartatott. Csak a családi élet ünnepi eseményei, névnapok és disznótorok alkalmával tértek el az élet megszokott ritmusától.

A modern gazdasági szektorokban mozgó polgár, az árutermelésbe bekapcsolódott birtokos nemes és paraszt életében azonban növekvő szerepet játszott az idő. Őket már nagyobb mozgékonyság jellemezte, határozott céllal és időbeosztással utaztak, például vásárra utaztukban nem engedhették meg maguknak, hogy napokig időzzenek a vendégeskedés kedvéért. Az idő pénz felfogás terjedésével megnőtt a gyorsabb közlekedési eszközök iránti igény, szaporodtak a gyorskocsi-vállalkozások.

Az óra a 18. és 19. század közepe között már a parasztság körében is terjedt. Tessedik Sámuel szerint Szarvason 1740-ben vették az első két faliórát. Egy borsodi parasztember, Öreg Gyüker József krónikájában azt írja, hogy az első óra az 1840-es évek elején jelent meg falujában. Eleinte csak a módosabb gazdáknak futotta órára, az 1860-as év jó termése után sokan megvették a közben olcsóbbá is vált szerkezetet.

A helyhez kötöttség

A hagyományos társadalmat a szűk helyi világhoz való kötöttség jellemezte, ami alól csak kevesen tudtak és akartak kiszabadulni. A század első harmadában csak kevesen utaztak Pest-Budánál, Pozsonynál messzebbre; aki Bécsig eljutott, például testőrként, élete végéig mesélte élményeit. A külföldre utazás ritka, mint a fehér holló. A társadalom magasabb rétegei is - a kötelességből eredő utakat leszámítva - csak néhány megszokott, nem túl távoli helyre keltek útra: egy-egy országrész nemességének törzsfürdőjébe vagy a jobb borvidéken, például a Hegyalján fekvő szőlőjükbe, szüretre.

Kevesen - fuvarosok, diákok, kereskedők, mesterlegények, tanulmány- vagy hivatalos útra utazó nemesek - jutottak túl szűk helyi világukon. Az elzártság miatt igen erősek voltak a helyi színek, nyelvjárás, ruházat, táplálkozás, lakás, szokások terén egyaránt, a találkozás és keveredés alkalmai pedig szűkösek.

A helyhez kötött ember, összehasonlításra nem lévén módja, hajlamos a candide-i elégedettségre: "Az ő szemei előtt neje volt a legszebb, okosabb s jobb asszonygazda, gyermekei a jobbak, ételei, kenyere, bora s gyümölcsei ízletesebbek, gémeskútjából a víz legfrissebb, lovai legjobbak, házirendje s kényelme legkitűnőbb" - jellemezte otthonülő kortársait Újfalvi Sándor. A nemes, aki megszokta, hogy saját körében feltétlenül engedelmeskednek neki, nem érzett vágyat idegen helyre menni, ahol nem hajolt meg mindenki a tekintélye előtt. Ha mégis útra keltek, gyakran keveredtek konfliktusba a városi hatóságokkal.

A reformkorban már lassan változott a helyzet: a jómódú birtokosok sűrűn megfordultak Pesten, néha Bécsben. Utazás közben alig tértek be fogadóba: a rangbéliek házában az étek és a szállás ismeretlenül is járt. Nemes egyedül, inasa nélkül nem kelt útra sehová; rangja is megkívánta, meg a szokott kényelme is. Az utazás a korabeli útviszonyok között nem számított sem könnyű, sem veszélytelen vállalkozásnak. Igényesebb utas számára elfogadható szállás alig akadt az utak mentén.

A nehézségek ellenére a reformkorban megindult az ország felfedezése. Főleg a gőzhajózásnak köszönhetően megszaporodtak a Magyarországra látogató külföldi turisták. A fiatal értelmiség gyalogszerrel ismerkedett a hazai valósággal, mint például Petőfi Sándor. Vállalkozásuk annyira újszerű volt, hogy például az Erdélyt begyalogló Szentiváni Mihálynak lépten-nyomon bizonygatnia kellett, hogy nem orosz kém, nem betyár és nem az álruhás császár. A kedvtelésből való utazgatás az egyszerű emberek előtt ismeretlen és felfoghatatlan jelenség volt.

Egyén és közösség

A társadalom legfontosabb szervezete a hagyományos társadalomban a család volt; ez végezte a nevelés, az ismeretátadás, a munka megszervezésének, az öregek gondozásának feladatát. A kiscsalád erejét meghaladó vállalkozások esetében a gondosan számon tartott rokonságra, atyafiságra számíthattak. Az utazás és a társasági élet is (főként a nemességnél) a rokoni kapcsolatokra épült. Ez a kör egészült ki az önként választott személyes kapcsolatokkal, de ezeket is igyekeztek a rokonság szálaival erősíteni: házassággal vagy keresztszülőség, komaság létesítésével. A segítés alkalmi formája volt a paraszti kaláka.

Elsősorban a fiatalok alkottak életkori alapon csoportokat. A falusi leánybandák inkább laza társaságok voltak, a legényegyletek viszont sokhelyütt a község által is elismert, sőt a rendfenntartásban is felhasznált szervezetekké váltak. Tagjai legénybírót választottak, aki ügyelt a fiatalok viselkedésére, mulatságaik rendjére, de még érdekeik védelmére is.

Fontos kapcsolati rendszert alkotott a szomszédság. A segítés, ügyelés kötelezettsége az egymást nem szívlelő szomszédok között is fennállott, viszont a szomszédokat bizonyos előjogok (elővásárlási, öröklési, a használatlan föld esetén foglalási jog) is megillették. A városokban sok helyen tízes-százas szervezetek, utcakapitányságok vettek részt a rend fenntartásában, ügyelésben és egymás segítésében.

A kézműipar szakmai szervezetei, a céhek társadalmi feladatokat is elláttak. A gazdasági tevékenység szabályozása mellett fontos segélyező és fegyelmező szerepük volt tagjaik családi viszonyainak és válsághelyzeteinek rendezésében. A városok középkori önvédelmi kötelezettségeinek emlékét őrizték a lövészegyletek és polgárőrségek, amelyek e korban már elsősorban a társas élet: a parádék és bálok szervezésében buzgólkodtak.

Az egyházi szervezetek leginkább az önkormányzattal bíró protestánsok esetében voltak fontosak. Náluk gyakran fonódott össze az egyházi és világi község vezetése, képviselőtestülete, illetve elöljárósága. Az egyházközség katolikus helyeken is betöltött szociális gondoskodó és erkölcsi ellenőrző szerepet. Főleg a városokban működtek a felekezeti alapon szervezett temetkezési és segélyegyletek, amelyek tagjaik tartós betegsége, illetve halála esetén állták a költségeket.

A 19. század első felében megjelentek a társadalom önszerveződésének modern, polgári formái is. A legáltalánosabb szervezeti forma az egyesület lett, amelyek alapítása a reformkorban vált szinte "divattá". Egyes egyletek, mint az Akadémia, privilégiummal vagy törvénnyel közjogi megerősítést is nyerhettek.

Az egy célra alakult egyletek között ki kell emelnünk a szociális gondoskodás szervezeteit. A rendi keretek bomlásával e feladatok ellátatlanul maradtak, és a helyi ismerős közegből, rokonságból kiszakadottak nem számíthattak segítségre. Mások maguk kívántak új módon, előrelátóan gondoskodni magukról. Ezt a célt szolgálták a segélyező és biztosító egyesületek, amelyek nem üzleti céllal jöttek létre, hanem segélypénztárak gyanánt. Ilyenek voltak a nyugdíj-, a betegségi, az özvegyi-, árvasági és temetkezési segélyegyletek.

Az egyes szakmák vagy tudományok művelőinek első modern szervezetei is létrejöttek. Az orvosegylet, sebészegylet, a Természettudományi Társulat mellett a hazai tudományosság legfőbb intézménye, az Akadémia is egyletként szerveződött meg. A gazdasági egyesületek és az Iparegylet a gazdálkodás, az ipar és a szakoktatás fejlesztését tűzték célul. A Védegylet a magyar ipar piacának védelmére alakult, de az ellenzéki párt csírájává is vált.

A művelődés céljait számos egyesület szolgálta. A diáktársaságok és önképzőkörök a diákság művelődési és ismeretigényét elégítették ki. Az önképzés, ismeretszerzés, tájékozódás céljait szolgálták az olvasóegyletek is. Kulturális tevékenység folytatására (dalárdák), vagy támogatására (egy-egy könyv kiadására) is alakultak társaságok. Eredetileg a művelődés elősegítésére szerveződtek meg az első nemzeti alapon létrejött társulatok is, amelyek aztán politikai színezetet is kaptak. A polgári időtöltés és a modern társas élet szabályainak elsajátítására, eszmecserére társaskörök, kaszinók alakultak, amelyek a társadalmi elkülönülés oldásában is szerepet játszottak.

Bűn és büntetés

A rendi társadalomban a mindenkinek a magáét elve érvényesült. Mindenki felett a saját joga szerint, saját bíróság ítélkezett. A nemesre a Hármaskönyvet és az országos törvényeket, a városi polgárra a tárnoki jogot, a bányászra a bányajogot alkalmazták. Az állami bíráskodás hatáskörébe elsősorban a nemesek ügyei tartoztak. Ezek a fórumok a nem nemeseknek csak a súlyosabb eseteivel foglalkoztak; az ő bírájuk első fokon a földesúr volt, aki ezt a feladatát az úriszék, esetleg a helység bírája útján gyakorolta. Saját igazságszolgáltatással rendelkeztek a városok és a kiváltságos kerületek is.

A hagyományos társadalom életét nagyrészt íratlan jogszokások szabályozták. E szokásokat a hagyomány szentesítette, s nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Őrzői rendszerint az idősebb férfiak voltak. 1848 előtt a magánjog területén alig léteztek olyan törvények, amelyek a társadalom egészére érvényesek lettek volna. A Hármaskönyvnek például csak a töredékét alkalmazták a jobbágyok esetében. Mária Terézia és II. József rendeleteinek nagy része vagy eleve papíron maradt, vagy elenyészett. A tételes jog ismerete igen alacsony fokon állt: a törvényeket csak a reformkorban kezdték az élő nyelveken is kiadni, de a lakosság (jobb esetben) a kalendáriumokból szerezte ismereteit. A nép amúgy is bizalmatlanul állt szemben az állami joggal, és csak azt a részét követte, amely a saját szokásaival megegyezett. A közösség szabályait jeles alkalmakkor, például bíróválasztáskor, céhnapon, a hegyközség tavaszi gyűlésén felolvasták a többségében írástudatlan közönségnek.

Egyén és közösség viszonyában elsősorban a közösség érdekei érvényesültek. Az egyén egész élete folyamán aprólékosan kidolgozott mintákat, szabályokat követett, amelyeket a társadalom rákényszerített. E szabályok betartatásához általában nem volt szükség külön szervezetre. Az emberi magatartást elsősorban a közvélemény ítélte meg és befolyásolta. Zsinórmértékül az szolgált, hogy az adott cselekedet összhangban áll-e a közösség által elfogadott célokkal és érdekekkel, illetve eszközökkel. A bűn fogalma tájegységek (néha falvak) és etnikumok szerint is változott, és nem feltétlenül esett egybe a tételes joggal sem. Például a dohánycsempészést vagy az orvvadászatot a közvélemény nem ítélte el, egyes bűncselekményeket pedig egyenesen virtusként fogadott el. A 19. század közepéig a közvélemény jelentősebb gyengülés nélkül látta el ellenőrző és értékelő funkcióját.

A megkövetelt minta követését különböző eszközökkel kényszerítették ki. A kényszer formáit a bűn súlyához igazították. Aki tartósan ellenszegült a normáknak, azt általában előbb-utóbb elköltözésre szorították. Közülük az 1860-as évekig sokan végleg kivonultak a társadalomból, mert nem voltak képesek megtalálni benne a helyüket.

A társadalmon kívüliek legnépesebb csoportját a betyár gyűjtőnév alatt foglalták össze. A romantikus képpel szemben a társadalom számkivetettjei voltak ők, akik részben tudatosan, részben kényszerűségből vállalták a bűnöző életmódot. Két fő típusuk különíthető el: az egyik az alföldi nagyállattartáshoz és -kereskedelemhez kapcsolódott, a másik a hegyvidékek csempészésből, lopásból, rablásból, útonállásból élő erdei rablója volt. A betyárvilág állandó utánpótlását a katonaszökevények és a pásztorok szolgáltatták. Felvirágzása összefüggött az árutermelés és pénzgazdálkodás fejlődésével: a bűnözők a kúriákban, gazdag parasztoknál, utazó kereskedőknél gazdag zsákmányt találhattak. A betyárbűnözés hosszú fennmaradása mögött nem a társadalom támogatása állt. Elsősorban a civilizációtól érintetlen területek (erdőségek, mocsárvilág, puszták) nagy kiterjedésének és a bűnüldöző szervezet gyengeségének köszönhette létét. E két ok megszűntével (a kiegyezés után) hamarosan eltűnt a betyárvilág is.

A közvélemény szinte mindig a nyilvánosság előtt fejezte ki ítéletét. Az elmarasztalást a vétkes tudomására hozhatták a kapcsolatok megszakításával, kibeszéléssel, csúfolással, megfélemlítéssel, jelképes temetéssel, külseje elváltoztatásával (kopaszra nyírás), macskazenével. A reformátusok legsúlyosabb büntetésként az eklézsiakövetést, a közösség előtti nyilvános bűnbánatot alkalmazták a 19. század közepéig. A másik, igen súlyos megtorlás az egyházi temetés megtagadása volt.

A legteljesebb hatáskörrel a faluszéke rendelkezett, élén a falusi bíróval. A személyi konfliktusok többségét helyi keretekben oldották meg. A leggyakrabban a megszégyenítő büntetéseket alkalmazták. A falvak, városok képéhez hozzátartozott a helység büntető hatalmát jelképező pellengér, kaloda vagy szégyenoszlop, esetleg a bitófa. Nemcsak a helyi elöljárók ítéletét hajtották itt végre: nevelési céllal a felső bíróságok is gyakran a tettes lakhelyén teljesíttették a megszégyenítő vagy testi büntetést. A hatóságilag szervezett megalázásban a helyi társadalom általában aktívan részt vett, többnyire meggyőződésből, néha szórakozásképpen. A részegesek, a veszekedők, a keresztény nemi erkölcs ellen vétők, a tolvajok büntetése során a megszégyenítést gyakran kombinálták a megvesszőzéssel vagy botozással. Bár ezeknek a büntetési nemeknek az alkalmazását már II. József megtiltotta, a helyi jogszolgáltatás gyakorlatába ez igen lassan ment át. A 19. század első felében már megritkult a megszégyenítő büntetési formák alkalmazása, de teljesen csak a század második felében szűnt meg.

Egészségügyi viszonyok

Egészség és betegség

A hagyományos társadalom hite szerint betegség és egészség, gyógyulás és halál egyaránt Istentől származik. Főleg a pusztító járványokat tekintették isteni büntetésnek, a gyógyulást pedig Isten jutalmának. Ezért tartottak a városi hatóságok a járványok után ünnepélyeket, hálaadó istentiszteleteket, emeltek emlékoszlopokat.

A népi gyógyászat letéteményese a gyógyító ember, a tudós, a kovács, a kenőasszony volt. A bábaasszony mindennel foglalkozott, ami a gyógyítással, betegséggel kapcsolatos. A gyógyfüvek éppúgy eszközei közé tartoztak, mint a gonosz szellemek kiűzését vagy távoltartását szolgáló praktikák. Az egészséget gyakran öngyógyítással igyekeztek helyreállítani: a házi orvosszerek, népi gyógyeljárások közül a füstölést, párolást, kenést (masszírozást), teákat, paprikás pálinkát alkalmazták leggyakrabban. Az önorvoslásban az olvasni tudókat számos orvosságos könyv segítette. A nagy népszerűségnek örvendő füves gyógyászat gyógynövényeit részben orvosságos könyvekből, részben családi hagyományokból ismerték.

Minden betegségre alkalmazott gyógymód volt az érvágás. Ezt már általában borbély vagy sebész végezte. A népben általában mélységes idegenkedés élt az orvosok és a gyógyszerészek iránt. A kolerajárvány idején például sok helyen karhatalommal kellett utasításaik végrehajtására kényszeríteni a parasztokat. Az egyetemi orvoslással foglalkozók viszont általában sommásan babonaságnak minősítették a népi orvoslás gyakorlatát, és még a hazai gyógynövényeket sem igen ismerték.

Az egészségügy állami szervezetének első elemei a járványok elleni alkalmi intézkedésekből alakultak ki a 18. században. A felvilágosult abszolutizmus kezdte el államérdekként kezelni az alattvalók egészségi állapotát. Ekkor kezdték közfeladatnak tekinteni a betegekről való gondoskodást, a környezet higiénikusabbá tételét és az egészségügyi ismeretek terjesztését.

Korszakunkban minden nagyobb város tartott már fenn kórházat; több helyen állították a vármegyék és működtették szerzetesrendek (főleg az irgalmasrend). Ezek általában kisméretű, 10-20 ággyal rendelkező intézmények voltak. Bennük, a középkori ispotályokhoz hasonlóan, nemcsak betegeket, hanem magukra maradt szegény öregeket is istápoltak. Így volt ez az ország legnagyobb gyógyító intézményében, az 1798-ban megnyílt pesti Szent Rókus Kórházban is. Négyszáz ágyán az 1840-es években évi ötezer beteget kezeltek, de itt működött a városi szegényház is, és berendeztek benne egy zárt osztályt az elmebetegek számára. A kórházi, szegényházi és aggápoldai funkciók szétválása az 1820-as években kezdődött, de csak a 20. század elejére ment végbe teljesen. A működési költségek nagy részét jótékony alapítványok fedezték. Sok helyen a céhek befizetéseiből külön betegszobát vagy legalább néhány külön ágyat tartottak fenn a céhtagoknak.

A sebészet csak az 1830-as években jelent meg a kórházakban, addig elsősorban fertőző betegek kerültek be. A rosszul berendezett kórházakat az ápolás szakszerűtlensége, a higiéné és a gyógyeszközök hiánya, az élelmezési nehézségek és a túlzsúfoltság miatt nyomorúságos állapotok jellemezték. A sebfertőző betegségek mindennaposak voltak. A személyzet is gyakran esett áldozatul a fertőzéseknek. A kórház mint valami borzalom élt a nép tudatában, odakerülni nagyobb csapásnak tartották, mint magát a betegséget.

A magasabb társadalmi rétegek sem viszonyultak alapvetően másképpen az egyetemi orvostudományhoz. A falusi nemesek jó része "orvost csak hírből ismer. Csömörbajban izmos kocsisa megdörgölése, mikor kornyadoz, egy cikk fokhagyma elnyelése, paprikás melegített bor vagy káposztatorzsa a biztos gyógyszerek" - írta Újfalvi Sándor. Elsősorban a magasabb körökben hódítottak a 19. század első felének orvosi divatjai: a magnetizmus, a homeopátia, valamint a laikus gräfenbergi Vincenz Priessnitz nevéhez fűződő, állottvizes borogatással és izzasztással történő gyógyítás (priznic).

Egyes betegségek állandó jelleggel, a járványok pedig rendszeresen visszatérve folyamatosan sújtották a társadalmat. A hatalmas mocsarak és árterek tenyésztőhelyei voltak a maláriának (váltóláz), amely még az 1840-es években is országos népbetegségnek számított (de különösen gyakori volt a Bánátban). Hasonlóképpen állandó veszélyforrást képezett az állatok által terjesztett veszettség, illetve a hiányos vagy egyoldalú táplálkozás következtében fellépő hiánybetegségek, mint a skorbut. A táplálkozási szokások, illetve az ortodox egyház által előírt sok böjt miatt ez főleg a románok között vált tömegméretűvé.

A himlő a társadalom minden rétegét veszélyeztette: "ritka ember volt Magyarországon, aki egyszer meg ne himlőzött volna." A betegségek közül a gyermekeknél a leggyakrabban ez szerepelt halálokként. Időnként járványos méretűvé vált, ilyenkor a fertőzött gyerekek harmada-fele meghalt. A megelőzést is a himlővel szemben alkalmazták először: már a 19. század első évtizedében terjedni kezdett a tehénhimlővel való védőoltás. Bár 1813-ban kötelezővé tették, de a megismételt rendeletek ellenére az 1840-es években még legfeljebb az újszülöttek harmadát oltották be.

A tífusz (hagymáz) szintén állandóan fenyegetett. A betegség a napóleoni háborúk idején dagadt nagyobb járvánnyá, de 1835-1836-ban és 1846-1847-ben is visszatért. Az orosz influenza évtizedenként átlagosan kétszer söpört végig az országon. A skarlát (vörheny), kanyaró (vereshimlő), szamárköhögés, diftéria (torokgyík) nem vált tömegpusztító méretűvé, de rendszeresen felbukkant helyi járványként, és olyankor számos halálos áldozatot is követelt. A járványok ellen a szegények ingyen kapták a gyógyszereket.

Az alkoholizmus a 19. század első felében jelent meg társadalmi problémaként, a pálinkaivás elterjedéséhez kapcsolódva. Egyes vidékeken, főleg a Felvidéken már népbetegségnek számított. Az 1840-es években társadalmi mozgalom is indult az egészségügyi és morális veszélynek tekintett pálinkaivás visszaszorítására.

Higiénia

A városok köztisztaságával (utcasöprés, szemétszállítás) a 18. századtól foglalkoztak a hatóságok. Általában egy-egy utcába igyekeztek koncentrálni a vágóhidakat, illetve az olyan szennyező iparágakat, mint például a bőrfeldolgozás. A köztisztasági intézkedések azonban csak jelentős lemaradással követték a városok fejlődését: a pesti Duna-parton, különösen vásárok alkalmával még a reformkor elején is halmokban állt a trágya és a szemét. A földbe ásott emésztőgödrökben gyűjtött ürülék a városok talaját szennyezte, ami a kutak fertőzéséhez vezetett, gyakori tífuszjárványokat okozva. Vízvezeték csak egy-két városban volt (ez is csak a közkutakhoz vezetett), a többiben szűretlen folyóvizet vagy az ásott kutak vizét itták. Szőlőtermő vidékeken többnyire víz helyett is bort ittak.

Az egyéni higiénia terén is lassú, szinte csak a magasabb rétegeket érintő változásról beszélhetünk. A 18. században terjedt el a mosdómedence, a polgárságnál a törölköző és a zsebkendő, valamint a szappan használata. (Ezt általában otthon főzték, de egy-egy város, például Debrecen, Nagykőrös, Szeged szappanosai nagy körzeteket is elláttak.) A városokban az egyéni tisztálkodásban fontos szerepet töltöttek be az olcsó közfürdők, ahová a szegényebb rétegek is eljártak. A nép higiéniai viszonyait jól jellemzi a Helytartótanács körlevele 1831-ből, amely a kolera elleni védekezésként, a kivételes helyzetre való tekintettel ajánlotta a test hetenkénti megmosását, és hogy a barmokat tartsák távol a lakóhelyiségtől.


Vissza az oldal elejére