MINDENNAPI ÉLET
Anyagi kultúra és hétköznapi élet
Ha a reformkori Magyarország hétköznapjainak megfestéséhez az átlagembert keresnénk modellnek, aligha találnánk ilyet. A rendiség olyan mély szakadékokkal szabdalta a társadalmat, amelyet ma, a világméretekben egységesülő szellemi és tárgyi kultúra korában elképzelni is nehéz. A mindennapok megismerésében kövessük a kor hierarchikus világszemléletét, látogassunk el a főúri kastélyba, a nemesi kúriába, a polgári otthonba és a parasztházba.
A mágnások
Az ország legfőbb világi és egyházi méltóságait, a megyei főispántól felfelé, szinte kizárólag a főnemesek töltötték be. A közigazgatás és igazságszolgáltatás felső szintjei mellett a huszártiszti és a diplomáciai pálya kínált még rangjukhoz illő karriert. A gazdálkodás ritkán számított hivatásszerű foglalatosságaik közé, legfeljebb ménesük iránt mutattak érdeklődést. Az 1830-as évekig csak ők utaztak és láttak világot, a korszerűbb gazdálkodással kísérletező kevesek is közülük kerültek ki. A műkedvelő festészet, a régiségbúvárkodás, a színházi és zenei élet pártolása, sőt irányítása, a vadászat, sport-, főleg lovasbravúrok végrehajtása számított még rangjukhoz méltó elfoglaltságnak.
A főúri családok életmódját hagyományaik és anyagi lehetőségeik szabták meg. Egy történelmi közhely szerint a magyar mágnás Bécsben élt, külföldön utazgatott, az udvari körökben keleties pompával, gavalléros pazarlással tüntette ki magát, hazájáról alig tudott valamit, magyarul nem beszélt. Valójában a többség a birtokán álló kastélyában élt, jövedelme nem is tette volna lehetővé a Bécsben lakást, legfeljebb rövid időre, főleg a farsang idejére költözött a divatossá váló Pestre, a kevésbé tehetősek pedig a birtokukhoz közeli városba.
Az arisztokrácia otthona a 18. századból örökölt barokk, vagy - gyakrabban - a század elején épített, angolkerttel körülvett klasszicista kastély volt. A 19. század első évtizedeiben - a háborús konjunktúrának köszönhetően - fénykorát élte a magyarországi kastélyépítészet. Ekkor épült például József nádor alcsúti, a Festetichek dégi, a Károlyiak fóti és a Telekiek gyömrői kastélya. Számos mágnáscsalád számára ez a század eleji fellendülés tette lehetővé az első, rangjához méltónak tartott valódi kastély felépítését.
A klasszicista kastélyok viszonylag olcsó épületek voltak. Egyszerű anyagokból: téglából és fából épültek, faragott köveket alig használtak. Az egyszerű építészeti stílus nem igényelt nagy szakértelmet sem: vidéki pallérokkal, falusi kőművesekkel és a jobbágyok segédmunkájával is fel lehetett építeni.
A főúri rezidencia rendszerint a település zárt rendjéből kiválva állt, egy-két emeletével vizuálisan is uralta a falu vagy mezőváros látképét. Lehetett persze az úrilak földszintes is: az épületet elsősorban nem méretei tették kastéllyá, hanem arisztokrata lakói.
Az impozáns külső mögött még mindig hiányzott a komfort - legalábbis Széchenyi szerint, aki belülről ismerte ezt a miliőt. A gróf szerint értelmetlenül túltengtek a reprezentatív részek (fogadó- és bálterem, szalonok, könyvtár, ebédlő), a mellékhelyiségek rossz elhelyezése miatt pedig gyakran elviselhetetlen szag lengte be a fényes palotákat. A számos hálószoba egy részét a családtagok lakták, más részét a szinte állandó vendégeskedés céljára tartották fenn. Nem volt ritka, hogy a nemzetség több családja osztozott az ősi kastélyon; és ennek a helyzetnek arisztokrata körökben is természetes velejárói voltak a súrlódások.
A mágnások házastársat általában a magyar vagy a birodalmi arisztokrácia köréből választottak. A házasságkötésnél érdek, kombináció, a szülők akarata döntött. A főúri családokban éppúgy jellemző volt a sok gyerek, mint az egész társadalomban, és a gyermekhalál nem kímélte őket sem. Az idősebb Wesselényi Miklós és Cserey Ilona tizenhárom gyermeke közül egyedül az árvízi hajós érte meg a felnőttkort. A családot nagyszámú személyzet vette körül: komornyik, inas, huszár, kocsis, kertész, vadász, szakácsné, konyhalány, mosólány, szobalány. A gyerekeket dada, pesztra, később házitanító nevelte.
A magas arisztokrácia tagjai közül sokan, kivált a nők, nem tudtak magyarul (németül, franciául beszéltek). Az elnémetesedés Mária Terézia korában kezdődött, és az erdélyi főnemességet kevésbé érintette. A magyar nyelv nem tudását a közvélemény sokáig az előkelőség jelének tekintette, és ha egy magyar főúr magyarul beszélt valahol, ezt mint feltűnő jelenséget emelték ki az egykorúak. A harmincas években a nemzeti öntudat erősödése őket is megérintette: ekkor kezdtek el magyarul tanulni, nyelvtanároktól, de még a főrendi reformellenzék egy része is rosszul beszélt magyarul.
A birtokos nemesség
A 19. század első kétharmadában a közélet és a társadalmi mozgalmak jellegét kétségtelenül a birtokos nemesség határozta meg legerősebben. A korszakot - e réteg jellegzetes képviselői után - a táblabírák korának is nevezték. Ezek az évtizedek, a régi jó táblabírák világa fiaik és unokáik, a majdani dzsentri emlékezetében aranykorrá nemesedtek.
A birtokos nemesség életének keretét a vidék, főleg a falu adta. Élettere legfeljebb a megyeszékhelyig terjedt, de oda sem sűrűn járt: még a megyei tisztséget viselők is jórészt otthonról intézték hivatali ügyeiket, például a szolgabírák ott fogadták az ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordulókat.
A nemes lakóháza a kúria volt, amelyet a Felföld gazdagabb családjai esetében gyakran kastélynak neveztek. Általában a község házai közé épült, udvara éppúgy a gazdasági tevékenység színtere, mint a parasztporta. Nem reprezentatív park, hanem otthonosabb, szerényebb kert terült el mögötte.
A többnyire földszintes, hosszú téglalap alaprajzú házban átlagosan 3-6 szoba sorakozott. A középpontban a társasági élet színterét, az ebédlőt helyezték el, mellette a család lakószobáit, vendégszobát, konyhát, éléskamrát, esetleg cselédszobát találunk. A mennyezet gyakran boltozatos, a szobák általában deszkapadlósak. Az épület hosszában húzódó pitvart, a kor klasszicizáló divatja szerint, oszlopok tartották. Az építőanyag lehetett kő, tégla, fa és vályog is, a tetőt fedhette fazsindely, szalma, az igényesebb épületeket cserép. A ház alatt pince, körülötte gazdasági épületek sora: istállók, kocsiszín, szénapajta helyezkedett el. Hátul veteményeskertet, gyümölcsöst, a módosabbak díszkertet alakítottak ki.
A berendezés kevés darabból állt, egyszerű és masszív, értékesebb darabjai nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Az ebédlőt a nagy tölgyfa asztal uralta, a sarkokban álltak a pohárszékek, a kandalló vagy kályha, körben székek és kártyaasztalok. A szobákban ágyneműtől duzzadó ágyak, néhány ruhásszekrény és vásznakkal tömött ládák. Kárpitozott bútorok és függönyök csak a jobb módú és polgárosultabb családoknál találhatók. A meleget általában kemence szolgáltatta. A falakon az ősök portréi, szentképek és csataképek függtek a falióra és a rézkeretes tükör társaságában.
A II. József halála után fellobbant hazafias lelkesedés hosszú időre visszahozta a magyar ruha divatját. A vidéki magyar úr zsinóros mentét vagy dolmányt viselt, hozzá szűk nadrágot hosszúszárú vagy kurta, sarkantyús csizmával, fején kucsmát, oldalán kardot. Az európai öltözet a harmincas években kezdett hódítani. 1848-ban, majd az önkényuralom idején - tiltakozásképpen - ismét gyakoribb lett a magyaros ruhadarabok viselete, hogy aztán a kiegyezés után végleg a reprezentatív alkalmakra szoruljon vissza.
A nőknél a divat többször változott, és sokkal tagoltabb volt társadalmi helyzet és alkalom szerint. A kevésbé módosak viselete egészen eltért a gazdagokétól, és kevésbé volt alávetve a divat változásainak. Mindkét nemnél a tartósság volt a fő szempont: a díszruhák nemzedékeken keresztül szolgálták a családot, de a köznapi öltözetet is viselték akár 15-20 esztendőn át is. A ruházat egy részét - a fehérneműt és ágyneműt - otthon állították elő: még a jómódú birtokos felesége és lánya is részt vett a fonásban, szövésben, varrásban.
A hagyományos társadalomban jóléten elsősorban az élelmiszerek bőségét értették. A kettős vámrendszer, a kereskedelem és a közlekedés fejletlensége, a belső piac szűk volta együttesen az élelmiszerek olcsóságát, értéktelenségét eredményezte. Pénze alig volt a nemesnek, de nem is igen költött: adót nem fizetett, ruházatra alig kellett költeni, a bútorzat nemzedékeket kiszolgált, az éléskamrákat a saját gazdaság megtöltötte, még a szappan és a gyertya is otthon készült, egyedül cukrot és kávét vásárolt. Szigorú elv volt: csak ami a háztól kitelik, és a háztól szinte minden kitelt, így az evés-ivás a pazarlásig ment. A személyzet népes volt, mert a bérek alacsonyak voltak, azt is nagyrészt természetben fizették. A cselédséget főleg jobbágyaik fiai és lányai közül nevelték ki.
Gyakoriak voltak a vendégeskedések, lakomák, amelyre minden alkalmat megragadtak, hogy megtörjék a falusi élet egyhangúságát. Ezek a magánjellegű összejövetelek pótolták az egyesületeket, kiegészítették a közélet fórumait, a fiatalok itt sajátították el a társasági érintkezés szabályait, és természetesen a szórakozásnak (kártya, tánc) is alkalmat nyújtottak. A hagyományos vendégszeretet azonban néha otromba vendégmarasztalássá, a bőség hivalkodó pazarlássá torzult. A társasági élet nyilvános színterei a gyógyfürdők, kaszinók és a bálok voltak. A reformkorban kezdett divatba jönni a balatonfüredi "nyaralás" is a Dunántúli nemesség körében.
Az információáramlás legfontosabb csatornája a személyes találkozás volt. Az 1840-es évek előtt modern magyar sajtó híján a legnyitottabbak az augsburgi Allgemeine Zeitungból tájékozódtak a világról. A műveltebb nemesség könyvtárában jogi és történeti munkák, latin klasszikusok, német és németre fordított angol és francia regények mellett feltűntek a magyar irodalom kortárs alkotásai is. Legnagyobb népszerűségnek Kisfaludy Sándor művei örvendtek.
A birtokos nemes amilyen nyitott volt a rangbéliek irányában, kifelé olyan határozottan elzárkózott. Elhatárolta magát nemcsak a jobbágytól, de a polgárságtól, sőt a birtokosok a szegény sorsúaktól, a bocskoros atyafiaktól is. Házastársat is lehetőleg saját köreikből választottak. Fontos szerepe volt az erős rokoni összetartásnak is: a vérségi-sógorsági kapcsolatokat nemzedékekre visszamenően számon tartották. Ezek egész országrészeket átszőttek az atyafiság olykor gyengéd, máskor végeláthatatlan birtokpereket eredményező hálójával. A nemesség fölfelé is távolságot tartott. Azt a nemest, aki mágnásokkal sokat érintkezett, avagy mágnásleányt vett el, fertálymágnásnak csúfolták (s persze titkon irigyelték).
Az 1820-as évektől két irányból jelentek meg repedések a nemesi idillen. Egyrészt a háborús konjunktúrát követő szűkebb időkben megindult egy lassú, egyre szélesebb kört érintő eladósodás, ami a negyvenes években felgyorsult; a polgári korszakba már tekintélyes adósságteherrel lépett át a birtokos nemesség. A másik oldalon egy kisebb csoport: az árutermelésbe és a kor tőkés vállalkozásaiba bekapcsolódott középbirtokosok és a nemesi értelmiség tudatosan szakított a nemesi értékrenddel és a patriarchális életformával.
A kisnemesség
A kisnemesség földdel rendelkező, mezőgazdaságból élő része többnyire kétkezi munkával maga művelte földjét. Az armalisták közül sokan városi, mezővárosi iparosként, kereskedőként keresték kenyerüket. Egyes pályákon arányuk feltűnően magas volt; a csizmadiamesterséget például sok helyütt kifejezetten nemesi iparként tartották számon. A rendi Magyarország által kínált viszonylag kis számú értelmiségi és hivatalnoki pályán (jegyző, tanító, gazdatiszt) számarányát messze meghaladó mértékben képviseltette magát a kisnemesség. Az alsóbb megyei hivatalokat (várnagy, esküdt, útbiztos) általában soraikból töltötték be. Az iskoláztatás, mint a felemelkedés kizárólagos útja a 18. század végétől a kisnemesség számos családjának tudatos programjává lett (például Katona Józsefet vagy Arany Jánost is ez a réteg bocsátotta ki).
A kisnemesség zömének vagyoni, jövedelmei viszonyai semmiben nem különböztek a parasztságétól, a külső szemlélő anyagi kultúrájukban sem látott lényeges eltéréseket. Valójában az élet minden területén igyekeztek kifejezésre juttatni különállásukat: település, lakás, ruha vagy viselkedés egyaránt hordozhatott szimbolikus jelentést - ezért kötött némelyik nemes gazda még szántáshoz is sarkantyút, vagy ezért került feltűnően sok kisnemes hatalmaskodás, verekedés miatt bíróság elé.
A kisnemesség tekintélyes hányada nemesi vagy kuriális községekben lakott, ezek gyakran nevükben is viselték a nemes jelzőt. Egyes helyeken az elkülönülésre törekvés ikerfalvakat hozott létre, mint a Veszprém megyei Nemesszalók-Pórszalók, vagy a mai Celldömölköt alkotó Nemesdömölk-Pórdömölk esetében. Másutt egy helységen belül alakult ki a Nemes sor, Nemes utca, Nemesvég, Nemes udvar. A határhasználat rendjében is elkülönültek, ennek emlékét a Nemes tag, Nemes szer, Nemes erdő elnevezések őrzik. A nemesi községet évente választott hadnagy és esküdtek irányították. Nemesek és úrbéresek által közösen lakott falvakban a bírót, az esküdteket, a kurátort, a presbitereket és mezőbírót általában a nemesek közül választották, a paraszt csak kisbíró, bakter vagy harangozó lehetett.
Házaik építőanyaga, mérete, beosztása megegyezett a helybéli parasztházakéval, de az ámbitust (egyik oldalán nyitott tornácot vagy folyosót) tartó, a klasszicista építészetből ellesett oszlopok egy ideig csak az ő épületeiket díszítették. A városi bútorok egyszerűbb, olcsóbb darabjai is az ő házaikban jelentek meg először.
A 19. században már nem tiltották el a jobbágyokat semmilyen ruhadarabtól, de a gyakorlatban a kiváltságosok számtalan módot találtak a megkülönböztetésre: a pántlika vagy a nadrágzsinór színével, a hajviselettel, a legények rozmaringbokrétájával vagy a sarkantyúviseléssel egyaránt nemes voltukat akarták láthatóvá tenni külsőleg is. Ha a jobbágyok utánozni kezdték viseletüket, akkor ők hamarosan elhagyták a megkülönböztetésre alkalmatlanná vált darabot.
Elkülönülésüket erősítették házasodási kapcsolataik is. A szokásjog elvárta, hogy kerüljék a keveredést a jobbágyokkal; ezt a törvényt általában csak a legszegényebbek szegték meg. A Dunától keletre nem is ismerték az agilis fogalmat (nemes anya és nem nemes apa gyermeke). Származástudatuk sokkal erősebb volt, mint a jobbágyoké, őseiket 6-7 generációra visszamenően is számon tartották. Segítette ebben őket fejlettebb írásbeliségük is. Nemzetségük előkelőségét kifejezte a templomi ülésrend, házuk helye a településen, legvégül pedig a temető rendje. Megkülönböztették magukat névadási szokásaikkal, például a ritka, bibliai vagy idegen hangzású keresztnevekkel. A megszólításnál, köszönésnél a nemes elvárta, hogy a paraszt előre köszönjön neki, urazza, tekintetes úrnak, kegyelmednek szólítsa. A rendi örökség az emberi kapcsolatokban igen szívósnak bizonyult: még a 20. század közepén is elevenen élt a falvak társadalmában.
A polgárság
A polgári értékrendet a szaktudás és a munka, valamint a család becsülete, vallásosság, takarékosság, a testülettel, a várossal és a felsőséggel szembeni lojalitás jellemezte. Az új típusú polgárságnál ez a kezdeményezőkészséggel, vállalkozókedvvel is kiegészült.
A városok jobb iskolaellátottsága miatt az itt élő népesség tanultabb volt a vidékinél; az elemi és a céhes vasárnapi iskolák, a bővebben áramló információk emelték a polgárok műveltségi szintjét, a gazdagabb városok és egyházközségek pedig lehetővé tették, hogy a magaskultúra egyes elemeit is élvezhessék (például városi építészet, szobrászat, templomi és toronyzenészek jelenléte).
A század elején megjelenő vállalkozó típusú polgárság - az elzárkózó régiekkel szemben - nyitottabb volt társadalmi kapcsolataiban is; a vallási, nemzetiségi határokat bátrabban lépte át párválasztáskor, összeköttetések alakításában. A házasodási, öröklési szokásokban és a családi életben viszont a nyers anyagi érdek uralkodott.
Az 1840-es években főként a zsidó és a német származású vállalkozók elöl jártak a magyarosodásban, de a hagyományos német polgárság, sőt néhol a délszláv szórványok asszimilációja is megkezdődött. Jelzi ezt, hogy polgárok olvastattak, fordíttattak maguknak magyar újságokat, a budai dűlők magyar nevet kaptak, a hatalmas pesti Német Színház 1847. évi leégése után pedig már nem épült újjá - kellő közönségigény híján.
A polgári élet színtere a polgári ház, illetve a nagyvárosi bérház. A kispolgári lakások többsége 1-2 szobából, konyhából, kamrából állt. A bútorzat ezekben több személy által használt egyszerű ágyakból, asztalból szekrényekből állt.
A dolgozó-, fogadó-, ebédlő és hálószobák elkülönítését lehetővé tevő 3-4 szobás lakás már csak a módos középpolgárságnak jutott. Ide már fényezett, mívesebb biedermeier stílusú bútorzatot, kárpitozott ülőgarnitúrát, kecses asztalt, sublódot, szekrényt, könyvespolcot, íróasztalt vagy szekretert, zongorát állítottak, a falakra keretezett tükröt, képet, órát akasztottak.
A házak első emeletét gyakran teljes egészében elfoglaló nagypolgári lakás legalább 4-5 szobából állt. Világos, nagy, reprezentatív helyiségei (ebédlő, szalon, fogadó, dolgozó) ablakaikkal az utcára néztek, a csendesebb, de levegőtlenebb és sötétebb udvari fronton a hálók és gyermekszobák kaptak helyet, valamint a többfős személyzet. A szülők és gyermekek hálóhelyét náluk már elkülönítették egymástól. A gyermekek nevelőikkel aludtak, a cselédség a konyhához kapcsolódó szobában lakott. A nagypolgári lakás berendezése a középpolgári elegánsabb változata volt, díszesebb kivitellel, értékesebb anyagokból, több díszítő elemmel (kárpit, szőnyeg, függöny, kép, tükör). Külön mosdóhelyiséggel azonban ezek a lakások sem rendelkeztek; mosdani a szobákban, tállal és kancsóval lehetett, illemhelyet az udvarban, rangosabb lakásoknak az emeleti folyosón építettek ki. A polgári lakás alakításában a család kényelme volt a fő szempont, de mivel belmagasságukat az utcai, reprezentatív célokat is szolgáló helyiségekhez (négy-öt méteres) igazították, nem voltak elég lakályosak; nehéz volt őket kifűteni, s a huzat ellen szükséges sok nehéz függöny részben a nagy ablakok által adott fényt is elfogta.
A gyermekek életrendjét az iskola, a férfiakét a munka, az asszonyokét elsősorban a háztartás szabta meg. A kispolgárok asszonyai maguk is dolgoztak, amellett, hogy vezették az albérlők segítségével fenntartott háztartást. A középpolgári asszonyok már mentesültek a külső munkától, a nagypolgári feleségek pedig lényegében csak a társadalmi kapcsolatok ápolásával és a reprezentáció megszervezésével foglalkoztak.
Az új polgárság megjelenésével függ össze az igényesebb környezet és kulturáltabb időtöltési módok kialakulása és az urbanizáció előrehaladása. A modern város alapjait megteremtő fejlesztések kezdeményezői nem az akadékoskodó városvezetésből, hanem a kormányzat egyes képviselői (József nádor) és a hagyományos szerkezeten kívülálló vállalkozók közül kerültek ki.
Az üdítő séta, a kirándulás, a piknik, étterem és cukrászda, színház és hangverseny látogatása, az újságolvasás és kávéházi beszélgetés, sakk és biliárd, valamint a sport a század közepén lettek a városi polgári életmód megszokott kellékei a nagyobb városokban. Ekkor alakultak ki az ezekhez szükséges terek; sétányokat, parkokat, közkerteket rendeztek-ültettek be, kirándulóhelyeket (vendéglőkkel) nyitottak, fagylaldák várták vendégeiket. A vidéki városokban is sorra emeltek színelőadások, bálok, hangversenyek, rendezésére is alkalmas termeket (korabeli szóval szálákat), színházakat, vigadókat. Pesten tornacsarnok, dunai uszoda és csónakház épült. A kényelem és a higiénia vonatkozásában is megjelentek az urbanizáció első elemei. Pesten megkezdték egyes utcák csatornázását, ivóvizet adó közkutak építését, bár a többség kénytelen volt az ásott kutak és a Duna lajtból hordott vizét inni. A belvárosi utcák kövezetet és világítást kaptak, a környékről szálló poros szél felfogására ligeteket, fasorokat telepítettek. A külvárosokban még szinte falusias a környezet (földszintes házakkal, állattartással, konyhakertekkel), a belváros viszont, főleg az újonnan épült elegáns Lipótváros - két-háromemeletes házaival - a modern nagyváros képét mutatta. De maguk módján még a vidéki városok is igyekeztek a rendezést végrehajtani; Debrecen utcakövet helyettesítő síkos pallóiról, fakockáiról gunyoros hangon emlékezett meg a fővárosi hírlapíró. A polgárság terjesztette el szélesebb körben a pihenés modern formáját, a nyaralást. A városi zsúfoltságból való szabadulás vágya teremtette meg például Pest-Buda mellett a nyaralónegyedeket. Ekkor parcellázták Kamaraerdőn, Svábhegyen és Zugligetben az első, kifejezetten nyaralónak szánt telkeket.
A városi - sőt gyakran a vidéki - értelmiség jelentős szerepet játszott a polgárosodás előrehaladásában, így a polgári életforma egyes elemeinek elterjedésében is. Míg a vállalkozó polgárság, a napi munkával terhelt kispolgárság sokszor önkizsákmányoló szorgalommal dolgozott, a hivatalnokélet mellett több idő jutott, határozottabb igény mutatkozott a művelődési javak élvezetére. (Ezt még a katonatisztekről is elmondhatjuk.) Ez lehet a magyarázata annak, hogy olykor kifejezetten konzervatív pártállású hivatalnokok is szerepet játszottak egyes kulturális vállalkozásokban. Az értelmiségből kerültek ki a színházi előadások, hangversenyek, újságok és könyvtermés legszorgalmasabb, legigényesebb és leginkább értő látogatói, olvasói.
A városi szegények
A városok kétkezi dolgozóinak népes csoportját alkották a kézműveslegények és az inasok. Napi 10-14 órát dolgoztak, többnyire a műhelyben vagy a mester fedele alatt laktak, saját családot nem alapíthattak. Viszonylag gyakori mozgalmaikkal főleg életkörülményeik ellen tiltakoztak: ilyenkor elpanaszolták, hogy gazdájuknál a földön alszanak, ezért sokan felfáznak, tüdőgyulladást kapnak, reumatikus fájdalmaktól szenvednek.
A születő gyári munkásság életkörülményei és munkaviszonyai nagyon különbözőek voltak. A hiányszakmák szakmunkásait a vállalkozók igyekeztek jobb fizetéssel és jobb életkörülmények biztosításával megtartani. Az óbudai hajógyár például kis lakótelepet és külön kórházat épített számukra. Az alacsony képzettségű, szakismerettel nem rendelkező többség azonban rendkívül rossz körülmények között élt és dolgozott.
A városi szegénység a vándorbotot fogó, a növekvő városok teremtette lehetőségekben bízó, városba áramló népességből jött létre. A képzetlen népesség egy része rendszeresen vállalt alkalmi- és bérmunkával, nap- és hószámosként kereste meg a betevőt; vizet, szemetet hordott, csomagot cipelt, takarított, rakodott. A szerencsésebbek bedolgoztak valamelyik kontárnál. Legjobb helyzetben a polgári családok állandó szolgái, cselédei voltak, főleg a lakáskörülmények szempontjából; ők alkalmazójuknál lakhattak a személyzeti szobában vagy a konyhában.
A szegénység túlnyomó többsége leginkább ugyanis éppen a lakásínség miatt szenvedett. A hirtelen növekedésnek indult városok - főként Pest - lakáskínálata nem tartott lépést a lakosságszám emelkedésével. A magas lakbérek miatt a szoba kiadása, sőt az albérlet is jó üzletnek számított, a szegénység csekélyke jövedelmét viszont nagyon megcsapolta. Emiatt nagy nyomor és zsúfoltság volt, főleg a külvárosokban. Egy szobát olykor két-három többgyermekes család bérelt, a körülményekhez képest drágán. A béreket negyedévente kellett fizetni, ilyenkor tömegek költözködtek szegényes holmijukkal, vagy mert kitették őket, vagy mert - ritkábban - olcsóbb bérű hajlékot találtak. A munkások jó részének lakáskörülményei a városi szegénységével voltak azonosak.
A parasztság
Paraszti építészet
A magyar népi építészet kutatói a lakóépületek alapján a következő házterületeket különítették el egymástól: kisalföldi, közép- és délnyugat-dunántúli, drávai, alföldi, (másként középmagyar), északi, szamosi és székely házterület. Ezek kialakulását, illetve határozott elkülönülését, azaz a népi építkezés nagytáji differenciálódásának időszakát a 17. századra teszik. A 18. században a korábban létrejött különbségek még inkább elmélyültek, sőt a nagytáji egységeken belül kisebb térbeli egységek elhatárolódása is megfigyelhető. A 19. század pedig a sokszor csak néhány falura kiterjedő kistáji típusok virágkorának nevezhető.
A Dunántúlon már a 18. században megfigyelhető volt négy önálló arculatú építkezési táj. A Nyugat-Dunántúlon a fa még kizárólagos építőanyag volt, a lakóházak falai keresztfejes boronafallal épültek. A 18. század végén már kályháskemencés, azaz füsttelenített lakószobájú házak vannak nagyobb számban. A még ekkor is füstös konyha egyik sarkában nagyméretű lapos kemence állt. Ezen a tájon minden helyiség a szabadból nyílott. A lakóépületnek részei voltak a különféle kamrák, egyéb tárolóhelyiségek. A térség jellegzetes szórványtelepülésein, a szeres településeken a módosabbak tulajdonában megtalálhatók voltak a kerített házak, amelyek egy fedél alatt egyesítették a lakó, tároló és gazdasági funkciókat. A patakvölgyekben elhelyezkedő utcás falvakban azonban legfeljebb L alakban hajlított házak voltak. A telek jellegzetes gazdasági funkciókat ellátó épülete a téglalap alaprajzú pajta, amely gyakran sövényfallal is készült. A lakóhelyiséggel egy fedél alatt épült kamrák mellett gyakoriak a többnyire egyszintes önálló kamraépületek, a kástuk. A táj szőlőhegyeinek jellegzetes építményei a szintén boronafalú présházas pincekamrák.
Közép-Dunántúl önálló építészeti tájához a Balaton-felvidék és a Bakony vidéke tartozik. Korszakunkra a faépítészet jószerével teljesen eltűnt, és a sövény is nagymértékben visszaszorult, építőanyagként a kő vette át helyüket. A térség egyes régióiban, mint pl. a Káli-medencében a kőépítkezés kizárólagossá vált. A rangos építőanyag nagymértékű elterjedése valószínűleg összefügg a táj nagyobb lélekszámú kisnemesi lakosságával. Itt is minden helyiség a szabadból nyílik, azonban a lakóépületek udvari homlokzatának hosszában tornác húzódik. Talán a Balaton-felvidéki bortermelés eredményeként a lakóházak alatt pincék is találhatók - már a későközépkor óta. A kőből épült falak lehetővé tették, hogy a tetőszerkezet gerincét alkotó szelemen gerendát ne ágasok, hanem a háromszög alakban felmagasított keresztfalak tartsák. Az istállók a lakóépület folytatásában helyezkedtek el, a beltelek fontos építménye volt itt is a pajta. A szőlőkben a nagyobb birtokosok alápincézett barokkos présházai mellett a szerényebb, boronafalú présházas pincekamrák is megtalálhatók voltak.
A Nyugat-Dunántúlhoz hasonlóan a Dél-Dunántúlon is sokáig megmaradtak az népi építkezés régies vonásai. Az itteni falvak osztott, másként kétbeltelkes településszerkezete azonban különbözik a Nyugat-Dunántúltól. A lakóudvartól távolabb, a település külső övezetében elhelyezkedő gazdasági udvaron épültek az istállóval egybeszerkesztett tárolóépületek, az istállóspajták. A boronafal már a 18. században is majdnem ismeretlen volt, helyette talpas-vázas sövényfalat készítettek. A lakóházak helyiségei a Dél-Dunántúlon is külön bejárattal az udvarra nyílnak. A 19. században az oldaltornác széles körben elterjedt, sőt a lakóépületek nemritkán előtornácot is kaptak az utca felől. Ezen az építészeti tájon is két tüzelő volt található a lakóépületben: a szobában kályháskemence állt, a füstöskonyhában pedig kisebb méretű, kerek sárkemencéket használtak.
A Dunántúli házvidékek között számos alföldi jellegű vonásával sajátos helyet foglal el a Kisalföld. A fal anyaga itt a föld, a jellegzetes fecskerakásos fal még a 20. században is általános volt. Csak erre a vidékre jellemző - habár korábban szélesebb körben elterjedt - sajátosság, hogy a földfalat vázszerkezettel erősítették. A tető ágasfás-szelemenes szerkezetű volt, formája a nyeregtető. Már a 18. században két zárt tüzelő volt a lakóházakban: a szobában a nagy múltra visszatekintő kályháskemence, a konyhában pedig a bejárati oldallal szemközt az épület falán túlnyúló kemence. Korán megjelent a konyha fele része fölé emelt szabadkémény.
A központi házvidéknek is nevezett Alföldön két nagy földrajzi térség különböztethető meg - a Duna-Tisza-köze és a hozzá földrajzilag kapcsolódó térségek és a Tiszántúl -, létezik azonban egy harmadik, társadalmilag elkülöníthető régió is, ezt a mezővárosok alkotják. Sajátos jelensége a nagytájnak az, hogy a 19. század folyamán határozott egységesülési tendenciák jelentkezése tapasztalható, míg másutt a népi építészet táji differenciáltsága elmélyül, fokozódik.
A Duna-mente, Duna-Tisza-köze és a Dél-Alföld elkülönülését a legkézzelfoghatóbban a tüzelőberendezések rendszere mutatja meg. A többnyire háromosztatú lakóházakon egy központi bejáratot találhattunk Alföldszerte. Az épületben egy szobai zárt és egy konyhai nyílt tüzelő volt, amely egységet alkotott. A szobai zárt tüzelők még a 18. században is nagyobbrészt kályháskemencék voltak és csak a 19. században alakultak ki a siskának, dorkónak, banyakemencének is nevezett kályhaszem nélküli változataik. A konyhának nevezett helyiségből pedig hiányzik a nyílt tüzelőnek a kémény alatti középpadkával megvalósított változata. A fal anyaga a föld, amelyet többnyire vertfal változatában készítettek el. Már a 18. században általános volt a nádfedés.
A Tiszántúlon szintén háromhelyiséges központi bejáratú lakóházakat emeltek, amelyben egy lakóhelyiség a pitvarnak nevezett konyha és a kamra nyert elhelyezést. Az épületben két, esetenként három tüzelőberendezés volt. A szobában a kemencék kályhaszem nélküli, boglya alakú változatát találhatjuk, amelyet a pitvarból fűtöttek. Az egész Tiszántúlon ez volt az uralkodó szobai tüzelő. Ehhez a boglyakemencéhez az ajtó és kemence közötti falszakaszon gyakran társítottak egy nyílt tüzelőberendezést, a kandallót. A pitvarban szintén nyílt tüzelő, a konyha közepén elhelyezett padka szolgálta a gazdasszonyt mindennapi főzése alkalmával. A fal anyaga itt is a föld volt, azonban nagyméretű égetetlen vályogtégla formában.
A mezővárosok társadalmilag elkülöníthető harmadik régiójában nem figyelhetünk meg hangsúlyos társadalmi különbségeket. Az újítások - mint pl. a szabadkémény, vagy a vályog - bevezetésében és közvetítésében volt nagyon fontos szerepük.
A Dunántúli házvidékek között számos alföldi jellegű vonásával sajátos helyet foglal el a Kisalföld. A fal anyaga itt a föld, a jellegzetes fecskerakásos fal még a 20. században is általános volt. Csak erre a vidékre jellemző - habár korábban szélesebb körben elterjedt - sajátosság, hogy a földfalat vázszerkezettel erősítették. A tető ágasfás-szelemenes szerkezetű volt, formája a nyeregtető. Már a 18. században két zárt tüzelő volt a lakóházakban: a szobában a nagy múltra visszatekintő kályháskemence, a konyhában pedig a bejárati oldallal szemközt az épület falán túlnyúló kemence. Korán megjelent a konyha fele része fölé emelt szabadkémény.
A központi házvidéknek is nevezett Alföldön két nagy földrajzi térség különböztethető meg - a Duna-Tisza-köze és a hozzá földrajzilag kapcsolódó térségek és a Tiszántúl -, létezik azonban egy harmadik, társadalmilag elkülöníthető régió is, ezt a mezővárosok alkotják. Sajátos jelensége a nagytájnak az, hogy a 19. század folyamán határozott egységesülési tendenciák jelentkezése tapasztalható, míg másutt a népi építészet táji differenciáltsága elmélyül, fokozódik.
A Duna-mente, Duna-Tisza-köze és a Dél-Alföld elkülönülését a legkézzelfoghatóbban a tüzelőberendezések rendszere mutatja meg. A többnyire háromosztatú lakóházakon egy központi bejáratot találhattunk Alföldszerte. Az épületben egy szobai zárt és egy konyhai nyílt tüzelő volt, amely egységet alkotott. A szobai zárt tüzelők még a 18. században is nagyobbrészt kályháskemencék voltak és csak a 19. században alakultak ki a siskának, dorkónak, banyakemencének is nevezett kályhaszem nélküli változataik. A konyhának nevezett helyiségből pedig hiányzik a nyílt tüzelőnek a kémény alatti középpadkával megvalósított változata. A fal anyaga a föld, amelyet többnyire vertfal változatában készítettek el. Már a 18. században általános volt a nádfedés.
A Tiszántúlon szintén háromhelyiséges központi bejáratú lakóházakat emeltek, amelyben egy lakóhelyiség a pitvarnak nevezett konyha és a kamra nyert elhelyezést. Az épületben két, esetenként három tüzelőberendezés volt. A szobában a kemencék kályhaszem nélküli, boglya alakú változatát találhatjuk, amelyet a pitvarból fűtöttek. Az egész Tiszántúlon ez volt az uralkodó szobai tüzelő. Ehhez a boglyakemencéhez az ajtó és kemence közötti falszakaszon gyakran társítottak egy nyílt tüzelőberendezést, a kandallót. A pitvarban szintén nyílt tüzelő, a konyha közepén elhelyezett padka szolgálta a gazdasszonyt mindennapi főzése alkalmával. A fal anyaga itt is a föld volt, azonban nagyméretű égetetlen vályogtégla formában.
A mezővárosok társadalmilag elkülöníthető harmadik régiójában nem figyelhetünk meg hangsúlyos társadalmi különbségeket. Az újítások - mint pl. a szabadkémény, vagy a vályog - bevezetésében és közvetítésében volt nagyon fontos szerepük.
A felvidéki népi építkezési régiót a Sajó folyása mentén húzott észak-déli irányú vonallal egy nyugati és egy keleti részre oszthatjuk. A Felvidék nyugati felének jellemző településformája az útifalu volt. A szobából, konyhából, kamrából álló lakóházhoz további gazdasági funkciójú egységeket - további kamrákat, istállókat - építettek hozzá, míg külön a kisebb ólak és a csűr vagy pajta külön épületként jelentek meg a telken. A 18. században még boronafalat és talpas-vázat szerkezetű sövényfalat is építettek. A század végén a megyei hatóságok azonban tiltani kezdték a faépítkezést. A tiltások eredménye a 19. században mutatkozott meg a földfalak terjedésével. A tetőfedés anyaga a rozsszalmából készített zsúp volt. A lakóépület helyiségeibe egy központi bejárat vezetett. Ezen át a szokatlanul kisméretű pitvarba lépett a látogató, amelyben tüzelőberendezés nem volt, csak közlekedésre és bizonyos dolgok tárolására szolgált. A pitvarból nyíló lakóhelyiség nagy részét elfoglalta a nagyméretű szögletes kemence, amelynek szája az általa fűtött helyiségbe nyílott. A kemence füstjének elvezetését a csak a 18. század végére sikerült a padlásra vezető kürtővel megoldani. A pitvar másik oldalán egy fűtési lehetőséget nélkülöző kamra helyezkedett el, amely a 18. század végén már biztosan a családban élő nők hálókamrájaként szolgált. A hálóhely funkció miatt csökkent a kamrában a tárolás lehetősége, így az udvaron több tárolásra szolgáló kamraszerű épületet emeltek. Az udvar legfontosabb, különálló gazdasági épülete a pajta vagy csűr volt, amelyben terményt tároltak, illetve szemnyerési, cséplési munkákat végeztek.
A Felvidék keleti felén szintén útifalukat találunk. A terület elkülönítő jellemvonása a talpas-vázas építésmód. Itt is általános volt a háromhelyiséges, szoba, pitvar, kamra tagolású épület. A Felvidék nyugati részén elterjedt fűtőberendezéshez hasonlóan az itteni kemence is nagyméretű. Lényeges különbség viszont, hogy itt idejekorán megoldották a füstelvezetést a kabolának nevezett füstelvezetővel. Ez a kemence szája fölötti négyszögletes füstfogóból és a kemence fölött a pitvarba vezető kürtőből állt. A kamra megtartotta eredeti tárolófunkcióját, nem vált hálóhellyé. A háromrészre osztott csűrök keresztfejes boronafalúak voltak, a két szélső fiók a termény tárolására, a középső rész, a szérű a cséplés helyszínéül szolgált.
Az erdélyi magyar falvak népi építészete a 20. században számos kistáji változatot mutat, amelyek előzménye a korábbi századokban három régió, Közép-Erdély, a Székelyföld, valamint a Kárpátok koszorúján kívüli román fejedelemséghez tartozó Moldva volt.
Közép-Erdély építőanyaga korszakunkban még a boronafal volt. A tetőszerkezet szarufás, meredek hajlásszögű kontyolt nyeregtető, a fedél anyaga pedig teregetett szalma volt. A 18. században a kétosztatú - házból és pitarból álló - lakóépület volt a leggyakoribb. A házban (szoba) egy kemencéből és a kemence szája előtti széles padkából álló tüzelőberendezés volt. A padka fölé cserépből, vagy tapasztott vesszőfonatból készült lángfogót állítottak.
A Székelyföld kizárólagos építőanyaga a fa volt. Az épületek tetőszerkezete kizárólag szarufás, és az igen meredek tetőket teregetett szalmafedéssel borították. A zsindelyfedés a nemesi udvarházak közvetítésével kezdett terjedni. A székelyföldi népi építészet nagyon jellegzetes elkülönítő sajátossága az ereszes ház. Az épület két esetleg három osztatú, az ereszből lehet bejutni a külön-külön a kicsiházba, illetve a parádésházba. A parádésház megosztásával esetleg egy tárolási célt szolgáló oldalkamrát is kialakíthattak. Mindkét házban található tüzelőberendezés, amely nyílt tüzelésű kandalló. Zárt tüzelő - kenyérsütő kemence - csak az ereszben van.
A 19. század elején a gabonakonjunktúrába bekapcsolódó vidékeken az épületek minőségi javulása figyelhető meg. A gobonakonjunktúra lehetővé tette, hogy a falvak tehetősebb parasztjai megbízásaikkal céhes építőmestereket tartsanak el. A jobbágyfelszabadítás utáni időszaktól egyre nagyobb szerepe lesz a szakiskolákban tanult falusi mestereknek, akik tanulmányaik alatt korszerűbb technikákat és formákat is elsajátítottak: egyre szűkebb térségre szorul vissza a faépítkezés, terjed a földfal (vályog- és vertfal) mint építőanyag; egyes körzetekben elterjed a kőépítkezés. A 19. század közepétől - elsősorban a rangosabb épületeken - megjelent a cserépfedés; a tornácos ház különféle formái és alaprajzi változatai a magyar nyelvterület egészén terjednek; a füstelvezetés legkorszerűbb változata, a szabadkémény dinamikusan terjeszkedik minden irányba; a házépítésben egyre nő a specialisták, céhes iparosok szerepe, terjednek az asztalos készítette üvegezett, nyitható ablakok, a vésett, betétes ajtók; szinte mindenütt megjelennek a történeti stílusok egyes elemei a paraszti épületeken, leginkább a házoromzatok vakolatdíszein.
A parasztház bútorzata
A 19. század folyamán számos új elem honosodik meg a parasztház bútorzatában, míg a korábbi bútorok egy része kiszorult a használatból. Ezek közé tartozik a középkorig visszanyúló múlttal rendelkező ácsolt láda is. Az évszázadokon át egyetlen tárolóbútor a 19. század első felében az alföldi falvakban már kimaradt a menyasszonnyal adandó hozományból. A Dunántúl több táján - az Őrségben, a baranyai katolikusoknál - azonban még a század közepén is fontos része a menyasszony hozományának. Legtovább a palóc vidékeken tartották fontosnak, hogy az ácsolt szekrény ne hiányozzon a menyasszony kelengyéjéből.
Az ácsolt ládánál újabb, korszerűbb tárolóbútor volt az asztalos készítette festett, tulipános láda, amely virágkorát a 18. században élte. Ez a tárolóbútor is a menyasszony kelengyéjének részévé vált, megrendelői és készítői díszítésében igyekeztek követni a változó stílusáramlatokat. A 19. század első felében azonban megfigyelhető az "elparasztosodásuk", a magas művészet stíluselemeinek átfogalmazása és a különböző helyek ízléséhez alkalmazása. Talán ennek is köszönhető, hogy a 19. században készült tulipános-rózsás, asztalos készítette ládák nemcsak kelengyebútorok voltak, de mintegy a jelképei is a házasságkötésnek. A század második felére azonban jórészt divatjamúlttá váltak. Két újabb bútortípus szorította ki ezeket a használatból.
A ruhásszekrény csak igen későn terjedt el a magyar parasztság körében: a 18. századi árszabásokban meg sem említették. Virágos festésű példányai a 19. század első felében kelengyebútorként szolgáltak, divatjuk azonban a 19. század közepére lehanyatlott.
A fiókos szekrény a 18. században jelent meg a magyarországi úri és polgári lakásokban. Paraszti használatáról a 19. elejéről az ország egymástól távoli pontjairól van tudomásunk, tehát gyorsan terjedt. Gyors terjedésében közrejátszhatott az, hogy jóval olcsóbb volt, mint a vele egyidejűleg megjelenő ruhásszekrény. A 19. század első felében azonban még így is a társadalmi helyzet, és a lakáskultúra szintjelzője lehetett, hogy kinek a tulajdonában volt sublót. A komódnak is nevezett fiókos szekrény hatással volt az asztalos készítette ládák díszítésre is.
Az ülőbútorok közül a kifelé ívelő karfájú fakanapék reprezentatív ülőbútorként való térnyerése már a 19. század elején elkezdődött. Az asztalosmesterek a lakásberendezési hagyományokhoz igazítva készítették sarokkanapé formában is, vagy ládát alakítottak ki az alján, ha a korábbi évszázadban kedvelt padládát kellett felváltania.
Táplálkozás
A felső társalmi rétegek a 18. században elhagyták a köles és az árpa élelmiszerként történő fogyasztását, a kukoricaliszt és -dara felhasználását pedig be sem vezették. A parasztság a kukoricát elsősorban élelmiszerként fogadta el. A 18. században viszont megtöbbszöröződnek a paraszti kásaételek formái, ami azért meglepő, mert a főtt tészták fogyasztása is ebben a században terjedt. A 18. században bevezetett új kásaformák használata táji különbségeket mutat, nem volt közöttük olyan, amely olyan kiemelkedő jelentőséget ért volna el, mint az erdélyi puliszka. A sokféle kásából-pépből egy sem olyan, amelyet naponta készítettek volna. Főétkezésben a hústalan napokra főzték a kásaételeket. Fontosságukat jelzi, hogy a korábbi századokban napi használatban volt cseréptál egyik nagyjából állandó űrtartalmú méretváltozatát kásástálnak nevezték.
A gabona fogyasztásának legfontosabb formája a magyar parasztságnál a kenyér az újkorban. Fogyasztották főétkezéseken főtt és meleg ételekhez, és kiegészítő étkezés alapjaként is szolgált. A parasztkultúrában egyes régiókban olyan ételekhez is ettek kenyeret, amely étel kapcsán más tájon a kenyérfogyasztás fel sem merült. Így az Alföldön a tésztakásákhoz, de az igazi főtt tésztákhoz is kenyeret ettek.
Magyarországon a házi kenyér készítéséhez kétféle erjesztőanyagot használtak. A Felvidéken, a Közép- és Nyugat-Dunántúlon, a Nyírségben és Erdélyben az előző sütés tésztájából eltett kovászmagot, míg az alföldi jellegű tájakon a tartósított erjesztőanyagot. A kisült kenyerek átmérője 35-40 cm volt, Erdélyben valamivel kisebb. Az alföldi búzakenyér magassága elérte a 30 centimétert, súlya a hat-nyolc kilogrammot. A magyar nyelvterület keleti szélén található tájak nemzetiségileg vegyes lakosságáról számos esetben leírták, hogy kenyér fogyasztása a helyi magyar parasztkultúra szimbóluma.
Az itáliai eredetű főtt tészták a magyarországi parasztokhoz a 17. században jutottak el. Befogadásuk, terjedésük időszaka a 18. század. A magyar táplálkozáskultúrában, a népi táplálkozásban a főtt tészták az egykori húsnélküli napok (szerda, péntek, szombat) ételei maradtak. A 19. század utolsó harmadában mintegy 60 kg/fő évi átlagos tésztafogyasztással számolt a statisztika. A tarhonya első említései a 18. század végéről valók, a 19. század első felében pedig már alföldi jellegzetességként tartották számon. Elsősorban tésztakását főztek belőle. A tarhonyát évente kétszer-háromszor készítették különböző sűrűségű rostán gömbölygetve, majd szárítva, akkora mennyiségben, hogy hosszabb időre elegendő legyen. A Duna-Tisza-közi Cegléd lakói tépett, tördelt tésztából főzött sűrű levesükről kapták a laskások gúnynevet, valószínűleg a 19. században.
A húsfogyasztás mennyiségnek becslése a táplálkozástörténeti kutatások egyik legvitatottabb kérdése. Pontosan értelmezhető mennyiségi adatok hiányában csak jelzés értékű lehet az a tény, hogy a 18. század folyamán a katonák fejadagja napi egy font (mintegy 0,5 kg) hús. 1846-ban egy francia kutató, Frederic Le Play részletesen feljegyzéseket készítet egy, a Heves megyei Hatvanban élő negyedtelkes jobbágycsalád életkörülményeiről. Ennek a családnak az egy évi átlagos hús- és halfogyasztása mintegy 74 kg/fő volt. Mintegy negyven évvel később készült statisztika szerint az országos átlag 33 kg/fő volt évente. A 19. század folyamán tehát a húsfogyasztás lehetősége egyre szélesebb társadalmi rétegek számára szűkült be. A baromfihús a paraszti rétegeknél csak ünnepnapon került az asztalra, míg a hétköznapi baromfifogyasztást a felsőbb társadalmi rétegek státuszszimbólumaként értékelték. Juhhúst csak a juhtartó vidékeken, korszakunkban főleg az Alföldön fogyasztottak, a Dunántúlon szinte egyáltalán nem. A marhahús fogyasztás túlsúlya a 19. századra megszűnőben volt, mintegy harmadát tette csak ki az egész évben elfogyasztott húsmennyiségnek.
A falusi-paraszti háztartások tartósított húskészletének forrása a disznó volt. Az állat szőrét perzseléssel eltávolították, majd a négy lábát kivéve a hátgerince mellett kezdték a bontását. A húsdarabokat az egyben hagyott szalonnával együtt sózták, majd füstölték. A 19. században még kevés kolbászt készítettek, a füstölt hússal úgy gazdálkodtak, hogy az aratásra is maradjon belőle. A disznóöléskor készült töltelék, a hurka sokféle volt. A hurka töltelékébe felhasznált kása a 19. század végéig köles, árpa, hajdina, kukorica volt, ezeket fokozatosan váltotta fel a rizs. A gyomorba töltött fejhús, a disznósajt készítése csak a 19. század második felében terjedt el.
A kora újkorban nem sütötték ki a zsírt a szalonnából a disznóöléskor. Amikor a főzéshez zsírra volt szükség, akkor egy kis darabot sütöttek csak ki. Kiolvasztott állapotban tárolt zsírról szóló legkorábbi adataink az 1770-es évekből, Somogy megyei módos középnemesi háztartásból vannak. A 19. század közepi hagyatéki leltárakban - pl. Cegléden - viszont már rendszeresen előfordulnak zsírosbödönök. A 19. századi adataink szerint a Kárpát-medence középső részének megkülönböztető vonása, hogy a mezei munka közben fogyasztott hideg étkezés elvárt étele a szalonna, kenyérrel.
A 19. században a főétkezéseken heti három napon (kedden, csütörtökön és vasárnap) fogyasztottak húst. A leggyakoribb elkészítési mód a főzés volt, friss és tartósított (füstölt) húst egyaránt főztek, rendszerint egytálételben. Az ünnepi étkezéseknek, így a lakodalmaknak is állandó fogása volt a savanyúkáposztából és húsból készült egytálétel. Ezt fokozatosan, szorította ki a töltöttkáposzta, illetve az Alföldön a pörkölt. A friss marha- vagy baromfihúsból, zöldséggel főtt húsleves, amelybe aztán tésztát is főztek a 18. században vált ismertté a parasztság körében. A hús sütése viszont általában meglehetősen ritka volt. Kivétel ez alól a Közép-Dunántúl, ahol kisebb liba-, illetve malacsütő kemencét raktak a konyhában, egyes tájakon a fazekasok kacsasütő tepsiket is készítettek.
A 18. század végi magyar nyelvű nyomtatványok által gulyás- vagy gulyásos húsnak nevezett ételt a pusztai rideg pásztorok már évszázadok óta készítették. A falusi közegben jelent meg az étel pörkölt elnevezése. Amikor a Dél-Alföldön a paprikatermelők az új fűszerrel a gulyásos húst ízesítették a paprikás nevet kapta. Az alföldi paraszti étkezési kultúrában a pörkölt egyre nagyobb szerepet kapott a 19. század folyamán. Az 1860-as években a hétköznapi húsételek közül a leggyakoribb, de ugyanakkor minden ünnepi alkalom egyik legfontosabb fogása. A parasztság körében a 19. században csak az Alföldön volt ismert.
Az újkori magyarországi parasztkultúra régies vonásai közé tartozott, a téli kétszeri, illetve a nyári háromszori napi étkezési rend megléte. A téli kétszeri étkezés során az ország nagyobbik részén a délutáni étkezés volt a fontosabb. A nyári háromszori étkezés reggelije az ország középső részén hideg étel - szalonna, kenyérrel - volt, ebédre meleg ételt vittek a mezőre, a szintén meleg vacsorát pedig otthon fogyasztották el.
Az ételeket egy nagyobb közös tálból fogyasztották. A személyenként külön használt étkezőtányér a 19. század közepétől kezdett terjedni először az alföldi városok módosabb nagygazdáinál. A parasztság körében a fából készült kanál volt a legfontosabb evőeszköz a 19. században. Az asztali terítéken kés nem volt, a férfiak az állandóan maguknál hordott kést használták az étkezésnél. A villa használata pedig sok helyen a 20. század újítása.
Az öltözködés új elemei a 19. században
A 18. századi európai parasztság öltözködésének jellemző anyaga volt a vászon. Ebbe a távolabbi összefüggésbe illeszkedik az a tény, hogy a vászongatyát a nyári félévben felsőruhaként kezdték viselni. A század végén azonban a vékony gyolcsból ráncolt, bő gatyák keltettek feltűnést a tőlünk nyugatabbra fekvő országok ekkor már pantallót viselő polgárságában. Ebből alakult ki a magyar nemzeti karaktert megjelenítő pusztai pásztor képe.
A 19. században vált jellegzetes ruhadarabbá a cifraszűr. A díszítmények eredetileg a varrások megerősítésének szándékával keletkeztek, azonban hamarosan önálló életre keltek. A 18. század végén a vármegyék már erőteljesen tiltották a posztóval, vagy kivarrással felcifrázott szűröket. A hímzett szűrök parasztos stílusa a szabadságharc bukása után, az önkényuralom éveiben telt meg nemzeti tartalommal, amikor emiatt tilalom alá is vetették készítését.
A 19. század kedvelt ruhadarabja a dolmány volt. Kedveltsége összefüggött azzal, hogy a század elején, a nemzeti öntudatosodás korában könnyen korszerűsíthető, a párizsi divatlapokból kinézett ruhavonalakhoz közelíthető volt. A dolmány alakváltozásai ellenére megmaradt magyar ruhának, amiben a szabás egyes elemei mellett a díszítésnek volt szerepe. A nyugati típusú vágott gomblyukakkal ellentétben a magyar ruhák füles gombokkal záródtak. A gombolást rögzítő, sodrott zsinórból készített hurkokat formálták sujtássá, zsinórozássá. Minthogy a 18. században a mente és dolmány erősen megrövidült, a nadrág derékig láthatóvá, és így díszíthetővé vált. A magyar szabók a zsinórokból vitézkötést formáltak, amely aztán a huszárruhákkal egész Európában elterjedt.
A női viselet számos eleme is jelentős változásokon ment át. Általában elmondhatjuk, hogy a női viseletdarabok elkészítésében egyre növekedett a gyári előállítású, a kereskedelemben forgalmazott kelmék szerepe. A változások bemutatása nehezen lenne megoldható a rendelkezésünkre álló keretek között, így csak egy-két vonást emelünk ki. Ezek közé tartozik az a jelenség, hogy a számos különböző kendő közül a 19. század elejére annyira általánossá vált a vállkendő, hogy ahol hiányzott a viseletből, ott a lelkipásztorok szorgalmazták viselését. A felsőtesten viselt női ruhák közül a blúzszerű ujjasok csak a 19. század közepétől terjedtek. Ez a női parasztviselet polgárosodásának kifejezője is volt.
A subát a 18. század elejétől kezdve viselték az Alföld egyes tájain (Hajdúság, Nagykunság), valamint a Mátraalján. Leginkább az időjárás viszontagságainak kitett pásztorok körében volt kedvelt. A juhászbunda csak húsolt, szárított, esetleg sóval is kezelt törött bőrből készült. Az ilyen bundában a nedvesség kárt tett volna, ezért az esős, párás, harmatos időben szőrével kifelé fordítva viselték. A 18. század közepétől a szűcsök a subák bőrének finomabb kikészítésére, csávázására törekedtek. Az ilyen bőrből készített, irha rátéttel, hímzéssel díszített subák azonban már nem a paraszti társadalom legalsó rétegében lévő pásztorok, hanem gazdáik számára készültek.
A török eredetű lábbeli csizma a 15-16. század fordulóján jelent meg Magyarországon. A sarkantyús csizma divatja a 18. században hódított, annyira, hogy a hatóságok igyekeztek tiltani tőle a parasztságot. A 19. század elején már sajátosan magyar viseletnek számított, mert míg Nyugat-Európában csak a katonai öltözetekhez, vagy egyes munkákhoz viselték, Magyarországon minden társadalmi rétegben közkedvelt volt, annyira elterjedté vált, hogy az egész esztendőre elszegődött cselédek bérében is jelen volt az egy pár új és egy pár "fejelés" csizma.
A magánélet keretei
Család és háztartás
A népszámlálások és más összeírások alapján rekonstruálható, hogy melyek voltak az iparosodás előtti társadalom jellemző családmodelljei, hányan és kik éltek egy fedél alatt.
Az 1787-es népszámlálás idején az átlagos háztartásban 5,28 fő lakott együtt. A népesség többsége szülők és nem házas gyermekek alkotta, egyszerű családban élt. A nagycsaládi együttélés csak az ország délkeleti részét és Baranya megyét, valamint a Felvidék középső részét jellemezte. Persze, más vidékeken is sokan megtapasztalták az életciklus egy-egy szakaszában a többgenerációs együttélést. A fiatal házaspárok egy ideig a szüleikkel éltek, csak később tudtak önálló háztartást alapítani, vagy az egyik szülő halálával maguk váltak a háztartás családmagjává, ahol az özvegy szülő is élt. A házaspár gyermekeinek felnőtté válásával a ciklus elölről kezdődött.
Az együttélési szokások a 18-19. században nem voltak mozdulatlanok. A háztartások nagysága és bonyolultsága általában nőtt: az 1828-as összeírás idején országos átlagban már hatan éltek egy háztartásban. Az egyszerű családos háztartások által jellemzett terület összeszűkült. A falusi-mezővárosi társadalomban csökkent a telkes jobbágyok aránya, de ezzel párhuzamosan nem a zsellérek, hanem a fiakként és vőkként összeírt férfiak aránya növekedett. A népesség növekedésére (amivel nem tartott lépést a megművelhető föld gyarapodása) tehát nem proletarizálódással reagált az agrártársadalom, hanem azzal, hogy a jobbágyparaszt gazdaságában zsúfolódott össze a fiatal generációk munkaereje.
Az együttélési formák alakulásában persze a gazdasági kényszer mellett kulturális tényezők, hagyományok is szerepet játszottak. Ennek következtében egyazon régió különböző nemzetiségeit egészen különböző háztartástípus jellemezhette. A németeknél egyértelműen a nyugat-európai, egyszerű családmodell, míg a délszlávoknál a nagycsalád uralkodott. A magyar etnikum egyes csoportjaiban, például a palócoknál a kulturális hagyományok is a nagycsaládi együttélés irányába hatottak. Ugyanakkor egyazon régióban is különböztek az egyes rétegek viszonyai. A nagy létszámú, bonyolult összetételű háztartások inkább a jobb módú jobbágyparasztoknál fordultak elő, a földnélküli rétegeknél jóval ritkábban.
Általában is elmondható, hogy az iparosodás előtti korban a jobb anyagi viszonyok között élőknél magasabb volt a háztartások létszáma. Ennek oka részben a valamelyest kisebb halandóság, részben a mai fogalmaink szerint idegen elemek jelenléte volt. A gazdagabb nemesi vagy városi polgárcsaládoknál gyakran lakott egy-két atyafi: pártában maradt nőrokon, a városban tanuló fiatalember, farsangoló leány stb. A háztartás létszámát gyarapította a személyzet is, amely az alacsony bérek miatt elég népes lehetett. A városi háztartások általában valamelyest kisebb létszámúak voltak, mint ugyanazon régió falvaiban.
A kiscsaládokat a rokonsági tudat szálai kapcsolták nagyobb egységekbe. A rokonsági tudat minden társadalmi rétegben igen elevenen élt. Megőrzéséhez a hagyomány parancsain túl közvetlen érdekek is fűződtek. Ilyen lehetett a társadalmi pozíció védelme: a birtoktalan nemesnek tudni kellett, melyik rokon őrzi a nemeslevelet, ősiségi jussának érvényesítése érdekében számon kellett tartania a leszármazási vonalat is.
A rokonság számontartására a parasztok is nagy súlyt helyeztek, főleg a vérrokonságéra, de a házassági (sógorsági) és a választott rokonság (keresztkomaság) is erős köteléknek számított. A rokonságot legalább három nemzedékre visszamenően számon tartották.
Férfiak és nők
Az iparosodás előtti társadalomban mások voltak a nemek közti arányok, mint ma. Az újszülöttek között ugyan, kortól és társadalomtól függetlenül mintegy 6-8 százalékkal több a fiú, az össznépességen belüli férfitöbblet viszont már kifejezetten a hagyományos társadalomra volt jellemző. Az átlagos élettartam ugyanis túl rövid volt ahhoz, hogy a nők (biológiailag programozott hosszabb élettartamuk révén) többségbe kerüljenek. A nők halandóságát ráadásul jelentősen növelte a szülésekkel összefüggő magas halálozásuk.
A nemek helyét, szerepét a családi és társadalmi munkamegosztásban, egymáshoz való viszonyukat írott és íratlan szabályok sora rögzítette. A hagyományos magyar család apajogú volt. Az apát illette meg a családfő tiszte, ami szinte korlátlan hatalmat adott a család többi tagjával szemben. Ő gondoskodott a családtagok eltartásáról, képviselte őket a külvilág előtt, határozott pénzügyekben, házassági ügyekben.
Az egyes munkafajták élesen elkülönültek nemek és életkorok szerint. A paraszti családban a családfő és nagyobb fiai végezték a szántóföldi munkákat, a fuvarozást, a nagyállatok ellátását. A feleség dolga a ház, a lakás és a környezet rendben tartása, a kisebb gyermekek nevelése, az ételek elkészítése, a kert művelése, az apróbb állatok gondozása és a szövés-fonás volt. A másik nem munkájának végzését illetlenségnek tartották, a női munka pedig alacsonyabb rendűnek számított. Amíg a földművelés csaknem kizárólag gabonafélék termesztéséből állt, a nő csak kevés esetben, aratáskor vagy szénagyűjtéskor vett részt benne. Az új mezőgazdaságra jellemző kapásnövények elterjedése a női munkaerő fokozott igénybevételével járt.
A nemek közötti munkamegosztás hasonló következetességgel érvényesült a magasabb társadalmi rétegekben is. A hagyományos nemesasszony számára - Kazinczy jellemzése szerint - "udvara, konyhája, csuprokkal és serpenyőkkel gazdagon megtömött kamarája volt az a világ, melyben sürgött, forgott".
A nők lehetőségei csak bizonyos élethelyzetekben tágultak ki, elsősorban özvegységre jutásukkor. Az özvegy nő gyermekei nagykorúságáig benne ült férje birtokában, teljes hatáskörrel és gyakran sikerrel vezette a gazdaságot. A nemes özvegy a családot megillető politikai jogokat is gyakorolhatta képviselője útján. A férfiágon kihaló családokban a lányok fiúsításával hárították el a magszakadást, és a birtokoknak a koronára háramlását. A céhes polgároknál az özvegy a kezére jutott műhelyt vagy üzletet ritkán vitte maga tovább: általában új házasságot kellett kötnie, többnyire a mesterség folytatására képes segéddel vagy mesterrel.
A nemek szerinti elkülönülés nemcsak a munkában érvényesült. Az étkezésnél a fő hely, az elsőség, a legjobb falat a férfit illette meg, sőt egyes vidékeken a paraszti családban a nők és a gyermekek le sem ülhettek egy asztalhoz a férfiakkal. A nyilvános helyeken férj és feleség bizonyos távolság tartásával mutatkozott, az alárendeltségi viszonyt érzékeltetve. A nemeseknél korszakunkban már oldódik az alárendeltség nyersesége. Kazinczy már érdekességként meséli el, hogy nagyanyja mindig férje "balja mellett üle szekerén, s idegen házába lépvén be vele, utána ment, nem előtte". Viszonyukat az író így jellemezte: "leánya férjének nem szolgálója, de nem is úrtársa". A hatalmi viszonyokat érzékeltette, hogy a férj tegezte feleségét, az viszont általában magázta őt. A templomban is megfigyelhető a társadalmi rang szerinti ülésrend (elöl-hátul) mellett a nemenkénti elkülönülés (jobb- és baloldal).
A párválasztásban legtöbb helyen felismerhető a társadalmi zártság jegye. A nemesek a birtokra és a család tekintélyére nézve is magukhoz illőt kerestek házastársul. Még a városlakó nemesek is ritkán kötöttek házasságot polgárokkal. A suba subával, guba gubával közmondással kifejezett törekvés a társadalom minden rétegének párválasztását jellemezte.
Az endogámia
általában települési vonatkozásban is érvényesült: előnyben részesítették a helyieket vagy bizonyos szomszéd településeket. A vallási és etnikai endogámiára való törekvés tovább szűkítette a lehetséges házastársak körét. A sokféle korlátozás végül a rokoni szálak kibogozhatatlan hálóját eredményezte.