4. KÖZÉPKORI MŰVELŐDÉS ERDÉLYBEN


FEJEZETEK

KÉT VILÁG HATÁRÁN

A középkori európai keresztény kultúra két központú volt. Róma és Bizánc kulturális arculata már korán eltérő vonásokat öltött, s az 1054-ben bekövetkezett formális egyházszakadás ezt véglegesítette és el is mélyítette. Magyarországon azonban kezdettől fogva együtt élt a latin és a görög rítusú kereszténység, s ha az előbbi, uralkodó pozícióban lévén, néha erőszakos térítéssel próbálkozott is, az utóbbi nemcsak fennmaradt, hanem északkelet és délkelet felől folyó állandó bevándorlással gyarapodott is, a telepítés érdekei pedig kénytelen-kelletlen gyakorlati türelmet diktáltak vele szemben. Erdély a kétféle keresztény kultúra találkozási pontján, egyben perifériáján feküdt. A római egyházat a magyar és német, a bizáncit a román és a rutén etnikum képviselte. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kétféle keresztény kulturális felülrétegződés alatt legalább négyféle prekrisztiánus népi hitvilág maradványaival, azoknak szívós továbbélésével s a mai folklórban való jelenlétével kell számolni. Azért legalább négyfélével, mivel az erdélyi népek prekrisztiánus hagyományai maguk is sokféle elemből tevődtek össze, a magyaroké finnugor és türk, a románoké ősbalkáni, római és szláv, a németeké kelta, római és germán, a középkor végére elolvadt erdélyi szlávoké pedig feltehetően szintén sokfelőlről folydogáló, de ma már megismerhetetlen forrásokból táplálkozott.

Két kultúrkör perifériájáról van szó abban az értelemben is, hogy mindkettőnek a központtól távol eső, s emiatt is a másiktól származó hatások által zavart változatával van dolgunk. Erdély keleti határáig értek el a nyugati kulturális áramlatok, de magyar és szász telepesek révén Moldvát és Havasalföldet is érintették, míg a keleti egyház Erdély nyugati hegyvidékéig terjeszkedett, s a magyar Alföldre nyíló folyóvölgyeknek legfeljebb felső szakaszaira kísérte el híveit. Erdélyben magában azonban a többféle etnikumnak a földművelés általános előnyomulásával járó gazdasági egységesülése folytán a két kultúrvilág sokszorosan összefonódott, s az ország már a reformáció előtt megtelt kéttemplomos falvakkal. A szomszédos házak és a szomszédos templomok azután kölcsönöztek egymásnak egyet-mást saját hiedelem- és hitvilágukból, s így alakult ki az erdélyi népek sajátos, őseredetiségét őrző, ugyanakkor azonban egymást át is ható népi kultúrája.

{367.} A kelet-európai népek folklórjának egyébként szép eredményeket felmutató kutatása során számos kísérlet történt az egyes etnikumok eredeti hitvilágának, alapvető kulturális sajátosságainak meghatározására, így erdélyi magyar (ezen belül székely), román és szász vonatkozásban is. Ezek a kísérletek eleve sikertelenségre vannak kárhoztatva, amennyiben a népi világszemlélet és az abból fakadó rítusok legősibb rétegének elkülönítéséről van szó, hiszen az a mágikus világkép és praktika, amely többek közt az erdélyi magyar, román és szász népi hiedelmeket jellemzi, jóval korábban jött létre, mint a mai etnikumok kialakulása, tehát mindegyiknél közös, csak megnyilatkozási formáiban mutat változatokat. Az oldó-kötő, gyógyító-rontó, termékenyítő-sorvasztó varázslatok nemcsak mindegyik erdélyi népnél, hanem egész Eurázsiában lényegi egyezésben megtalálhatók, s csak a titokzatos erők és lények meg a velük való közlekedésben használt szavak és gesztusok különböznek népről népre. A türk eredetű magyar boszorkány, a szláv eredetű román vrăjitoară, a német „Hexé”-nek megfelelő szász Häch éppúgy megfelelnek egymásnak, mint a türk eredetű magyar sárkány, az ősbalkáni eredetű román balaur vagy a német őshazából hozott szász Drache. Az őstörténetből eredő közös hiedelemkincshez azután az egymásnak átadott változatok is hozzájárultak, úgy, hogy jelenlegi tudásunk és azt értelmező módszereink nem teszik lehetővé a három erdélyi népnek találkozásuk előtti hiedelemvilágát pontosan elkülöníteni.

Néhány vonatkozásban azonban megragadhatók a múltba vezető külön szálak, és nagy vonásokban körülírhatók a jellegzetességek. Így a román és szász indoeurópai világképtől jól elkülöníthető a magyar (egyben székely) samanizmus öröksége az ősöknek az életfa lombjai közt lakó s az oda felhágó táltos által segítségül megidézhető szellemeivel, a táltos révületben mondott regöléseivel, a táltosoknak állatalakban folyó viaskodásával, a túlvilágnak e világ mintegy tükörben nézett fordított képeként való elképzelésével s az ennek megfelelő temetkezési szokásokkal (pl. a kardnak jobb oldalra kötése), ami mind megtalálható részben az erdélyi honfoglalás kori magyar régészeti leletekben, részben a napjainkig fennmaradt erdélyi és moldvai magyar (székely) néphagyományban. Ilyen ősi hozomány a századunkban történt felfedezéséig a mélyben lappangva, kottázásra nem kerülve tovább élő finnugor három- és négyfokú, valamint türk ötfokú zene és az általa hordozott siratók és hősénekek részben már örök feledésbe merült költészete. Mindezzel valaha egybe volt kötve egy kezdetleges írásbeliség, a főleg székely területen fennmaradt türk eredetű rovásírás, melyben a türk nyelvben ismeretlen hangok jelölésére glagolita betűket vettek át vagy a kétnyelvűségről magyarnyelvűségre térő székelyek, vagy általában a magyarok, ha ez a rovásírás valóban az összmagyarság kultúrkincse volt, mint feltételezik. Az ország perifériájára való település oka és egyben következménye is volt annak, hogy a székelyek archaikus szabadparaszti katonai szervezete és a hozzá tapadó {368.} szokásjog fennmaradhatott, s ezzel egy olyan társadalmi szerkezet élhetett tovább, melyet eredetileg egy nagyállattartó pásztornép alakított ki magának, később azonban hozzásimult egy letelepült agro-pasztorális népesség falutörvényekben lefektetett rendjéhez. Ettől eltekintve azonban a székely nép hiedelem- és hitvilága, mesében, versben, zenében, táncban, formában és színben megnyilvánuló gondolkozása és ízlése alig különbözik az összmagyar népi kultúrától, annak helyi változata.

A magyar népi kultúra egységességére mutat, hogy sejthetőleg Erdélyben keletkezett, történelmileg a forrásig visszanyomozhatónak vélt hiedelmek az Alföldön is elterjedtek. Ilyen volt pl. a menyétnek a rontó erejű „szépasszonnyal” való azonosítása, akit úgy űznek el, hogy rokkát mutatnak neki, mert nem szeret fonni. Thietmar püspök írta meg kortársáról, Saroltról, az erdélyi gyula leányáról, Géza fejedelem feleségéről, hogy férfi módra élt, és embert is ölt, holott jó feleség és anya módjára inkább rokkája mellett kellett volna ülnie. Mivel Sarolt neve ótörökül „menyétet” jelent, kézenfekvő, hogy ő Thietmar „beleknegini”-je, azaz „szépasszonya”, Sarolt tehát mitikus lénnyé vált a népi képzeletben, s a róla szóló mendemondák úgy elterjedtek, hogy a 17. század második felében Diószegi Kis István tiszántúli református püspök a babonák közt sorolja fel a „menyétnek rokkát kötni” szokást. A magyar népi kultúra középkori egységének legfőbb bizonyítéka a feltehetőleg nyugat-európai, közelebbről francia ihletésű, más feltevés szerint görög (bizánci) forrású, de hazai és többféle kelet-európai motívumokkal is táplálkozó népballada. Az eddig azonosított 83 középkori eredetű vagy típusú magyar népballada közül 69 Erdélyben, sőt többnyire Moldvában is élt, és az utóbbiaknak 20 román megfelelője van. Az erdélyi magyar népköltészet tehát közvetített a külső magyarországi és a román művelődés között, olyan remekműveket véve át és adva tovább, mint pl. Kőműves Kelemennek, azaz a román változatban Manole mesternek balkáni görög eredetű balladáját.

Az erdélyi román népi művelődés a mágikus világképnek azt a változatát hozta magával és őrzi szívósan máig, mely a hellenizált, majd romanizált és krisztianizált Balkánon alakult ki, s mely a misztériumvallások és a görög kereszténység ünneplési kedvét egyesítette. Az év jeles napjainak csoportos, nemegyszer jelmezes, álarcos felvonulásokkal, énekkel, tánccal való megünneplése a balkáni szlávoknál is szokássá lett, s a magyarok ebből a forrásból vették a kolindálás szokását. Ugyanebből a forrásból fakad a román mesék és verses elbeszélések egyik sajátsága, a megszemélyesített természeti erők és égitestek szerepeltetése és az állatok beszéltetése. Az emberi beszédet értő, emberhez beszélni tudó bárány, a „miorica” figyelmezteti a legszebb román népballadában pásztorát a reá leselkedő halálveszélyre. Akárcsak a magyar, a román folklór is az egész népterületen feltűnően egységes, adott történelmi környezetben, adott időben kiformálódott etnikumról, mégpedig egy túlnyomóan hegyi pásztor, de a földműveléstől sem idegen kultúráról {369.} tanúskodik, bár szokásjoga, az „oláh jog”, mely a középkor folyamán a Kárpátok teljes körívén Morvaországig elterjedt, tipikusan pásztorjog volt, s legkorábban a XII. században tűnik fel a szerb királyok okleveleiben.

Egészében földművelő paraszti jellege van az erdélyi szász népi műveltségnek, melyet igen korán, már a középkorban erőteljesen áthatottak városias vonások. Hiedelemvilága azonos a középkori általános német világképpel, mely csak úgy nyüzsög az erdei és mocsári kis és nagy szörnyektől, óriásoktól, manóktól, lidércektől, beszélő állatoktól, s ezeknek seregét még a román képzeletből való átvételekkel is bővíti, pl. a magyarok által is ismert „prikulics” nevű rémmel. Etnikai identitását és kulturális egyéniségét az erdélyi szász nép elsősorban azért tudta megőrizni, mert területi önkormányzata és azt szervező saját szokásjoga volt, akárcsak – más és más formában és eredménnyel – a székelyeknek és a románoknak. Viszonylagos zártsága és a német anyaországgal való eleven kapcsolata ellenére az erdélyi szászság népi műveltsége erős kölcsönhatásban volt a magyar és román szomszédsággal, egyéniségét azonban pl. azzal is őrizte, hogy a magyar mesekincsbe bekerült középkori legendákat és a román folklórra oly jellemző erkölcsi tanulságot szolgáló bizánci elbeszéléseket nem vette át.

A háromféle népi műveltség, közös mágikus gyökerei révén, különbségei ellenére is sokkal nyitottabb volt egymás felé, mint a kétféle egyházi műveltség, márpedig ezeknek a felülrétegződése határozta meg döntően nemcsak az erdélyi népek kulturális arculatát, hanem kulturális viszonyulásukat is. Ezért a továbbiakban a középkori római és bizánci egyházi műveltséget kell Erdélyben közelebbről szemügyre venni.

A KATOLIKUS VILÁGI PAPSÁG KULTURÁLIS SZEREPE

Annak, hogy a gyula hódítása előtt a dél-erdélyi bolgároknak volt-e valamilyen egyházi szervezetük, vagy hogy az egyéb erdélyi szláv népesség közt egyáltalán terjedt-e a 10. század előtt a kereszténység, sem írott, sem régészeti nyoma nincsen. A gyulák által Szávaszentdemeteren megtelepített püspökség nem szláv, hanem görög rítusú volt, gyulafehérvári udvarukban püspökről nem tudunk. A gyulafehérvári székesegyház körzetében feltárt körtemplom lehet 10. századi, korábbi azonban nem. Így semmiféle valószínűsége sincs annak, hogy az erdélyi római katolikus püspökség egy korábbi szláv rítusú püspökség latinizálása révén keletkezett. Erdély északi felének meghódolása és a gyula leverése közti idő oly rövid volt, hogy ha István gondolhatott volna is az északi sóútra kiterjedő püspökség alapítására, ez nem valósulhatott meg, legfeljebb tervének emlékét őrzi az, hogy Közép- és Belső-Szolnok, Kraszna és Szatmár a középkorban az erdélyi püspök alá tartoztak. Erdély déli részének meghódítása után a püspökség székhelye a gyula közvetlen fennhatósága alól mindenestől a király rendelkezése alá került Gyulafehérvár lett. Egész Erdély {370.} alája tartozott, kivéve az 1192-ben alapított, közvetlenül az esztergomi érsektől függő szebeni prépostságot a II. Géza által szászokkal megültetett „desertum”-on, melyet később is „Altland” néven különböztettek meg az erdélyi püspök alatt maradó szász területektől. Közel ez időtől fogva ismerjük az erdélyi püspökök névsorát is a királyi oklevelek záradékaiból, de nevükön kívül keveset tudunk róluk.

26. térkép. Az erdélyi püspökség egyházkormányzati beosztása a 14. század elején

26. térkép. Az erdélyi püspökség egyházkormányzati beosztása a 14. század elején

Az országos viszonyokból következtetve Szent László alapíthatta az erdélyi káptalant, talán már akkor káptalani iskolát fenntartó művelt papokkal véve körül a püspököt. A Gyulafehérvár körüli egyházi birtokok zöme idővel a káptalané lett, a püspöknek Dél-Erdélyben csak három faluja maradt, Sárd, {371.} Akmár és Berve, az elsőben udvarházzal, ahol többnyire lakhatott, bár a városban, mely királyi vár volt, néhány telek neki is jutott. Lehetséges, hogy a káptalani birtokok elkülönítése során, mintegy kárpótlásul kaphatta a püspök Gyalut és tartozékait, ami évszázadokon át dúló viszályba sodorta őt a közvetlen szomszédságban birtokló kolozsmonostori apáttal.

Mindent összevéve, az erdélyi püspök Magyarország leggazdagabb főpapjai közé tartozott, III. Béla idejében 2000 ezüstmárka tizedjövedelemmel a negyedik volt a 14 püspök rangsorában, s ekkor és később is mindenekelőtt a tized volt a legfőbb bevétele. Ennek védelmében fordult a tizedköteles erdélyieket magukhoz csalogató barcasági német lovagok ellen, később pedig azokkal a szász gerébekkel veszett össze, akik az Altlandon kívül eső szász falvakat (s persze azoknak tizedét) is a szebeni prépostság szervezetébe próbálták bevonni. A vita odáig fajult, hogy – mint láttuk – az Alárdfiak 1277-ben megtámadták és felgyújtották Gyulafehérvárt, aminek során a székesegyház is leégett. Egy évre rá azután a püspök lett a királyi vár szerepét elvesztett Gyulafehérvárnak (rövid időre Kolozsvárnak is) birtokosa, ami segítette ugyan őt temploma felépítésében, de újabb viszályba sodorta, ezúttal a városokból kiszorult és hegyi várakban szállást találó vajdával. Erdély három legelőkelőbb tisztségviselőjének, a püspöknek, a vajdának és a kolozsmonostori apátnak a 14. században fegyveres összecsapásokig menő küzdelme nagymértékben korlátozta az egyház erkölcsi és szellemi hatóerejét.

Pedig az erdélyi püspökök, minden harciasságuk ellenére, nem voltak műveletlen emberek. A 13. század végéig többségükben az arisztokrácia köréből kerültek ki, s így módjuk volt külföldi tanulásra is. A 12. században Párizs volt az európai kereszténység mintaiskolája, de ennek látogatását csak gazdag ember gyermeke engedhette meg magának. Általában az erdélyi Bethlen család tagjának tekintik azt a Bethlehem nevű ifjút, akinek váratlan haláláról 1176-ban a párizsi egyetem egyenesen a magyar királyt értesítette. Ez is megerősíti azt a feltételezést, hogy főúri ifjak külföldi tanulását a király buzdította, s talán támogatta is. Mindenesetre a királyi udvar vette őket elsősorban igénybe, hiszen Adorján királyi jegyző, később erdélyi püspök volt a magyar okleveles gyakorlat első rendszerezője, s ugyancsak királyi jegyző és későbbi erdélyi püspök, Pál fogalmazta 1181-ben az írásbeli ügyintézést elrendelő s egyúttal a királyi kancelláriát létrehozó oklevelet. Az erdélyi püspöki széket tehát az egyházi értelmiség javából válogatva töltötték be, s így történt ez azután is, hogy a 13. század folyamán Párizs vonzóereje megszűnt, és Itália egyetemeit kezdték a magyar diákok látogatni.

Ez a fordulat a magyar klérus társadalmi-politikai szerepének alakulásával függ össze. Míg a püspököket a királyok részben diplomáciai, részben katonai feladatokkal bízták meg, addig a káptalanokra és a nagyobb kolostorokra (konventekre) mint „hiteles helyekre” közjegyzői teendők hárultak. Mindehhez jogi műveltségre volt szükség, s éppen a skolasztikus teológia és {372.} természetfilozófia nagyszerű kibontakozásának a századában maradoztak el a magyarok Párizsból, ahol Brabanti Sigert, Roger Bacont és Aquinói Tamást hallgathatták volna, s kezdték ehelyett Bolognát, Padovát, Ferrarát látogatni. Olyan nagy volt a hazai igény jogtudó klerikusokra, hogy az 1279. évi zsinat még a főesperesektől is megkövetelte a jogi iskolázottságot. Az erdélyi főesperesek közül azonban kevés emelkedett ki műveltségével; a 14. században az egyik küküllei, Tótsolymosi Apród János, a krónikaíró, a 16. század elején pedig az egyik tordai, a kiváló humanista Tordai Salatiel. Annál inkább elvárták a két erdélyi hiteles hely, az északon illetékes kolozsmonostori konvent és a délen tevékenykedő gyulafehérvári káptalan tagjaitól az egyetemi szintű jogi tudást. 1292 és 1355 között a gyulafehérvári káptalannak 5 Bolognában és 2 Padovában tanult tagja volt. A hiteles helyek országos rendezése 1231-ben történvén meg, joggal feltehetjük, hogy mindkét erdélyi intézmény már a tatárjárás előtt adott ki közhitelű okleveleket, de Gyulafehérvár leégvén, a káptalani jegyzőkönyvek csak 1278 óta maradtak ránk, Kolozsmonostor oklevélkiadó tevékenységéről pedig éppen csak 1288-ból van biztos tudásunk, jegyzőkönyvei meg 1334 után kezdődnek.

Az erdélyi egyházi műveltségről általában csak a 13. század második felében keletkezett források beszélnek részletesebben. Elsősorban persze a püspökökről maradtak adataink. 1270 és 1524 közt 24 püspöke volt Erdélynek, közülük 9 arisztokrata, az egy erdélyi Gerében kívül a Monoszló, Szécsi, Czudar, Pálóczi, Perényi és Várday külső magyarországi családokból, a többi köznemesi és szabad városi polgári származású vagy külföldi volt, mint a szász Goblin, Knoll Péter, egy-egy családnév nélküli Benedek és Demeter, továbbá Upori István, Csanádi Balázs, Lépes György, Gabriele Rangoni, Bácskai Miklós, Thurzó Zsigmond, Matteo De la Biscino, s csak a 16. század legelején került először mezővárosi cívisivadék az erdélyi püspöki székbe a tudós humanista Kálmáncsehi Domokos személyében. De bármilyen társadalmi rétegből kerültek is ki, a 14. század második felétől már mindnyájan egyetemet járt vagy azzal azonos szellemi színvonalú emberek voltak, mint ahogy a káptalan kanonokjainak negyede-fele is megtalálható a 15. századi egyetemek diáknévsoraiban, élükön az 1287 és 1534 közt ismert 25, többnyire nemesi származású prépost pedig nagyrészt az egyetemet végzettek közül került ki. A világi papok soraiban, akik a 14. század elején mintegy 500-an, két évszázad múlva pedig legalább kétszer annyian lehettek Erdélyben, már több volt az idehaza tanult „domidoctus”, de néha még egészen kis falvak plébánosainak is sikerült javadalmukból megtakarítani s családjuk vagy patrónusuk által kipótoltatni a külföldi tanulás költségeit. A peregrináció egyéb vonatkozásaira később még visszatérünk.

{373.} MONASZTIKUS ÉS KOLDULÓ RENDEK

Noha Erdély legnagyobb kincséből, a sóból Magyarország nagy bencés kolostorai a Dunántúlon éppúgy, mint a Felvidéken bőkezű királyi adományozás révén kezdettől fogva részesültek, helyette nemigen küldöttek szerzeteseket Erdélybe. Az egyházi élet szerzetesi formája s a belőle fakadó kulturális tevékenység Erdélyben jóval kevesebb szerepet játszott, mint általában Magyarországon. A 12 királyi alapítású bencés kolostor közül egyedül Kolozsmonostor esett Erdélybe, egyetlen hercegi eredetű volt, a meszesi, a premontreiek csak a nagyszebeni és brassói apácakolostorokkal, a ciszterciek pedig mindössze egyetlen kolostorral, a kercivel képviseltették magukat. Nem terjedt el a családi monostorok divatja sem, az egyetlen biztosan ismert, Gyerőmonostor rendháza a 13. század második felében már rom. Talán családi monostor volt még Harina, s ha Erdélyt tágabban számítjuk, akkor Ákos és Almás is. Látni fogjuk, hogy a szerzetességnek nemcsak monasztikus formája, hanem a kolduló rendek intézménye is meglehetősen nehezen, későn, töredékesen vert gyökeret Erdélyben. A szászoknál ki sem alakult a monasztikus forma, hiszen betelepülésük idején ez már Európa-szerte hanyatlóban volt, s közvetlen szomszédságukban a kerci kolostort annyira nem tartották magukénak, hogy mikor később épületeit és birtokait királyi adományként megkapták, kolostorként nem is tartották fenn.

A monasztikus forma legjelentősebb képviselője Kolozsmonostor volt, melynek hiteles helyi működéséről már megemlékeztünk. IV. Béla egyik oklevelében I. Bélát mondja alapítónak, Szent Lászlót jótevőnek, Erzsébet királyné viszont 1341-ben Szent Lászlót alapítóként emlegeti. A nemrég folyt ásatások során egy körtemplom maradványának is tekinthető ívdarab került elő I. Béla kori pénzekkel, valamint román stílű figurális kőfaragványokkal. Eredeti birtokainak a Kolozsvár közvetlen szomszédságában fekvő 7 falut tekinthetjük, melyek nagy részéről 13. századi okleveles adatok is maradtak fenn. További hét faluja feküdt Dél-Erdélyben, ezek azonban a főuri adományozók rokonságával folytatott sűrű pörösködés tárgyai voltak. Az erdélyi nagybirtokos arisztokrácia alsó szintjén álló családokkal egyenrangúnak számító földesúr volt tehát a kolozsmonostori apát, de a Gyalut megszerző erdélyi püspökben nála jóval hatalmasabb ellenfélre talált, noha nem tartozott annak fennhatósága alá. Nemcsak állandó, valószínűleg kikényszerített birtokcserélgetés folyt a két fél között, hanem gyakran nyílt viszály is tört ki. 1220-ban Vilmos erdélyi püspök elfoglalta és leromboltatta a kolostort, a fehérvári kanonokokkal elfogatta az apátot és szerzeteseit, s birtokjogaikat biztosító okleveleiket megsemmisítette. A kolostor újraépült, s hiteles helyi tevékenysége mellett a hagyományos bencés liturgiát ápolta buzgón, mint 1427-ből fennmaradt s 54 kötetet feltüntető könyvleltára tanúsítja. A könyvtárból feltűnően hiányoznak a skolasztikus teológia {374.} alkotásai, majdnem kizárólag szertartáskönyvek szerepelnek a jegyzékben. A kolostort a vajdához és az alvajdához igen jó kapcsolatok fűzték, hiteles helyi megbízatásainak túlnyomó többségét tőlük kapta, és csak kivételesen Erdélyen kívüli főhatóságoktól. A konventi jegyzők nagyobbrészt az erdélyi nemesség iskolázott tagjai közül kerültek ki, s nemegyszer hiteles helyi hivatalnokoskodásuk előtt vagy után az alvajda jegyzői voltak. A hiteles helyi feladatok idővel annyira előtérbe nyomultak, hogy 1460 után apát helyett világi kormányzó vette át az irányítást. 1518-ban Tolnai Máté bencés reformmozgalmába Kolozsmonostor is bekapcsolódott, de aligha tartósan, mert helyben tartózkodó apátjáról Mohácsig nem tudunk. A gazdag és népes konvent tehát főleg jogi ügyleteknél való segédkezéssel és azoknak oklevélbe foglalásával mozdította elő az erdélyi művelődést.

Szinte semmit sem mondhatunk ebben a vonatkozásban a másik erdélyi bencés kolostorról, a meszesiről. 1120 körül alapította Álmos herceg a meszesi „kapu” erdélyi bejáratánál, később különböző királyi adományokban részesült, melyeket 1281-ben Erzsébet királyné megerősített. Apátjáról 1288-ban még hallunk, de ettől kezdve a kolostornak nyoma vész, s ma még romjai sem ismeretesek. Éppen csak romjai ismeretesek az 1200 körül Imre király által alapított kerci cisztercita apátságnak, melynek vallási életéről és művelődési viszonyairól érdemleges adatok nem maradtak fenn.

Sokkal nagyobb jelentősége volt az általános művelődés szempontjából a három prédikáló rend, a dominikánus, az ágostonos és a ferences betelepülésének. Mindhárom jellegzetesen városi rend volt, városlakókhoz szóltak, és keletkezésük is a városi eretnekségek elleni harccal függött össze. Magyarországon a kunok keresztény hitre térítése az ő művük (a 13. században a dominikánusoké, a 14. században a ferenceseké) volt, de bevetették őket a pápák és a királyok a balkáni bogumilok, sőt a hazai és balkáni görögkeletiek megtérítésére is. A huszita mozgalommal kapcsolatban már volt róluk szó mint az uralkodó osztály ideológiai segítőiről, s a románok viszonylatában még szólunk róluk. Elsődleges és a magyar és szász művelődés szempontjából legfontosabb tevékenységük az anyanyelvű prédikáció volt. Sajnos ennek írott emlékei nincsenek, Erdélyen kívül is csak latin nyelvű prédikációikat ismerjük, de nem lehet kétséges, hogy a Mária-kultusz mellett, melynek leginkább képzőművészeti lecsapódásai maradtak fenn Erdélyben, itt is terjesztették a prédikációk exemplumanyagául szolgáló nemzetközi, európai motívumok mellett a muzulmán és indiai eredetű darabokat is magába foglaló mesekincset, mely az erdélyi népek meséiben is lecsapódott, és a népköltészet szerves része lett. Különösen a ferencesek ápolták a magyar szentek kultuszát, ami viszont a székelyföldi templomok gyakori Szent László-képsorozataiban s a részben népi Szent László-legendákban élte túl a középkort.

Elsőként a dominikánusok jelentek meg Erdélyben, két rendházuk, a szebeni és a besztercei a tatárjárás előtt keletkezett, de minden jel szerint a 13. {375.} századra tehető a segesvári, szászsebesi, brassói, gyulafehérvári és alvinci rendházak alapítása is, melyeket 1298 és 1323 közt említnek először. Két késői kolostoruk, a kolozsvári (1397) és az udvarhelyi (1524) közül az előbbi vált jelentős művelődési központtá, szép gótikus könyvtárterme ma is fennáll. Erdélyi dominikánus főiskola, studium generale csak korszakunk legvégén, 1525-ben létesült Szebenben, s a város korai reformációja miatt rövid életű volt, de megmaradt könyvtára. A szintén jelentős brassói dominikánus könyvtár viszont a 17. században elégett, s csak száznál több könyv címét tartalmazó jegyzékéből formálhatunk magunknak képet az erdélyi dominikánusok szellemi életéről, melynek központjában a skolasztikus teológia állt, és gyakorlatát elsősorban a prédikáció töltötte ki. Lényegében ugyanezt mondhatjuk el a ferencesekről és az ágostonosokról is, azzal a különbséggel, hogy egyrészt kevésbé tapadtak a nagyvárosokhoz, és mezővárosokban is szívesen megtelepültek, másrészt több jutott belőlük magyar helységeknek, mint a főként szászokhoz szóló dominikánusokból.

A ferencesek minden jel szerint a tatárjárás után települtek be Erdélybe, legkorábban besztercei kolostorukat említik 1268-ban, de nem sokkal később létesülhettek az 1300 és 1316 közt említett szászvárosi, szebeni és marosvásárhelyi rendházak sem. Erdélyi iskolájuk Szászvároson volt már a 14. században. A ferences rendházalapítás második hulláma a 15. század első felére esik, ekkor keletkeztek a marosfelfalusi, fehéregyházi, csíksomlyói és tövisi rendházak, a két utóbbi a ferencesek nagy barátjának, Hunyadi Jánosnak a támogatásával. Hunyadi volt az előmozdítója az aszketikusabb és mozgékonyabb, ún. obszerváns ferencesek, a korábban Dél-Magyarországon működő „cseri barátok” Erdélybe településének is, akik Hátszegen már 1428 előtt kolostort alapítottak, majd 1448-ban a régi „konventuális” ferencesektől elkülönülő saját rendtartományt szerveztek maguknak. Megkapták a 15. században létesült, fent említett négy kolostort, egy továbbit építtetett nekik Hunyadi Vajdahunyadon, Mátyás király 1486-ban Kolozsvárt, s a 16. század elején szász területen, Medgyesen és Brassóban is megvetették a lábukat, sőt Moldvában Bákó (Bacău) és Havasalföldön Tergovistye (Tîrgovişte) városok katolikus lakosságának gondozását is vállalták. Az obszerváns ferencesek egy része 1514-ben a felkelő parasztok mellé állt, Dézsi András erdélyi tartományfőnök is részt vett a keresztesek toborzásában. Az ágostonosoknak Gyulafehérvárt, Désen és Tordán volt rendházuk.

Különleges figyelmet érdemelnek a dominikánus és ferences apácák, valamint a beginaházak. Ilyenek már a 14. században voltak (Szászváros 1334), de főleg a 15. század végén szaporodtak el, úgyhogy számuk vetekedett a férfikolostorokéval. Dominikánus apácák voltak Brassóban, Besztercén, Kolozsvárt, Segesváron, Szebenben, beginák Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen, Kolozsvárt, Tövisen, Besztercén, Csíksomlyón, Fehéregyházán, Marosfelfaluban és Medgyesen. De nemcsak nagy számuk miatt kell {376.} rájuk felfigyelni, hanem az anyanyelvű kultúrában vitt, többnyire passzív, de fontos szerepük miatt. Az apácákat és beginákat ugyanis nem tanították latinra, úgyhogy az ájtatossági iratokat anyanyelvükre kellett lefordítani, amit szerzetesek végeztek, de a szövegek másolásában néha az apácák is részt vettek. Erdélyben is ismerünk szövegmásoló apácákat s még inkább apácáknak írt magyar nyelvű kódexeket. Ezek mind a 16. század elején készültek. Egyik a marosvásárhelyi beginák számára írott ún. Teleki-kódex, melyben szentek legendáit és elmélkedéseket magyarítottak ferences barátok „harmadszerzetbeli húgok” számára, s amelyet részben maguk a beginák másoltak le. Hasonló tartalmú és keletkezésű az ugyancsak marosvásárhelyi Lázár-kódex, egy bizonyos Katalin „szesztra” okulására. A Székelyudvarhelyi kódexet a Krakkóban tanult Nyújtódi András ferences írta 1526-ban egy tövisi „szesztra”, Judit nevű „húga iránt való atyafiságos szeretetnek miatta”. A kódex a bibliai Judit könyvének magyar fordítását tartalmazza.

Annál többre kell becsülnünk ezeket a késői alkotásokat, mivel korábban még a latin nyelvű egyházi irodalom művelésében sem tudjuk, hogy jeleskedtek volna erdélyi szerzetesek. Különösen a monasztikusok nem, hiszen az 1350-ig Magyarországon keletkezett és helyhez köthető 42 irodalmi emlék közül egyik sem erdélyi eredetű. Igaz, a 14. század közepétől kezdve megszaporodnak az erdélyi kolostorokban a könyvek, sőt a világi papság, főleg a püspökök, kanonokok és főesperesek birtokába is sok könyv került, úgyhogy a Mohács előttről Erdélyben fennmaradt könyvek száma 400-on felül van, de ezek közül nem mindegyik íródott Erdélyben, s főleg nagyon kevés az eredeti erdélyi szellemi termék. Kálmáncsehi Domokos püspök gyönyörű kódexe éppúgy itáliai remekmű, mint amilyen részben lehetett Várday Ferenc humanista püspöknek a Mohács előtti évtizedben mintegy száz kötetből álló könyvtára. Kevés az olyan, biztosan Erdélyhez köthető könyv, mint amilyen pl. egy marosvásárhelyi ferences barát által 1522-ben másolt zsolozsmáskönyv.

ÍRÁS ÉS ÍRÁSTUDÓK

Az erdélyi környezet nem igényelte az eredeti irodalmi alkotásokat, hiszen itt nem volt egyetem, s az egyoldalú jogi tájékozódás miatt eleven teologizálás sem. Ha valamelyik erdélyi származású klerikus írói becsvágyat táplált, azt külföldön, vagy legalábbis Erdélyen kívül élte ki, mint a már említett Apród János küküllei főesperes a királyi udvarban szerkesztett krónikájában, vagy közel két évszázaddal később, 1523-ban Nagyszombati Márton kolozsmonostori apát bécsi tartózkodása alatt írott törökellenes röpiratában. A legkorábbi erdélyi szerzők a hiteles helyek okleveles gyakorlatához kapcsolódva folytattak irodalmi munkásságot külföldön is. Így a 14. században Itáliába vetődött Erdélyi János (Johannes de Septem Castris sive Transilvanus) ferencestől egy {377.} kánonjogi értekezést őriznek Rómában, míg a Krakkóban 1381 körül tanult Petrus de Dacia naptárszerkesztőként vált külföldön közismertté. Ugyancsak külföldön, Firenzében szerzett magának hírnevet a kolozsvári származású dominikánus, Nicolaus de Mirabilibus, aki Lorenzo Medici előtt vitatkozott egy ferencessel az eredendő bűnről, majd 1489-ben hazajött, és a rend budai főiskoláján tanított, annak statútumait is összeállította, végül pedig magyarországi rendfőnök lett. Ez a néhány példa is mutatja, hogy az erdélyi egyházi értelmiség együtt haladt a katolikus keresztény kultúrával, élt hazájában annak vívmányaival, sőt hazáján kívül gyarapította is.

Ha eredeti művek nem keletkeztek is nagy számban erdélyi klerikusok tollán, írni azért sokan tudtak Erdélyben. Egészen biztosan írtak már igen korán kódexeket Kolozsmonostoron és a gyulafehérvári káptalan scriptoriumában még Karoling eredetű betűtípussal, de a Párizsban tanult papok és szerzetesek a 12. század vége felé a gótikus írásmód átmeneti formáit is kezdeményezték. Az okleveles gyakorlat, melynek hazai kezdeményezőit éppen az erdélyi püspökök sorában említettük, párizsi mintájú gótikus írással kezdődött Erdélyben is, melyet a 13. század folyamán az itáliai formák váltottak fel. A 14. század közepétől kezdve azután az erdélyi diákok százait befogadó közép-európai egyetemek, a prágai, bécsi és krakkói saját gótikus kurzívájukat terjesztették el, melyet az erdélyi iskolák is átvettek. (Pécs egyetemének erdélyi látogatottságáról s az írásbeliség terjedésére gyakorolt hatásáról nem tudunk.) A humanista írást a 15. század közepétől kezdve az Itáliában tanult főpapok szűk köre használta, és csak a reformáció tette általánossá.

Eleinte pergamenre írtak, a 14. század óta javuló minőségű hazai gyártmányúra, mely a 15. század elején elérte a nemzetközi színvonalat, de akkorra már csak az ünnepélyes oklevelek és liturgikus könyvek anyagául szolgált, mert a mindennapos használatból kiszorította a papiros. Erdélyben egy nemzedékkel később kezdtek papírra írni, mint a külső Magyarországon, az első vajdai papíroklevél 1345-ből, az első kolozsmonostori 1348-ból, az első gyulafehérvári káptalani 1350-ből maradt fenn. 1400-ig még vegyesen használtak pergament és papírt, mert az utóbbit Erdélyben 1545-ig nem gyártották, hanem külföldről hozták be. Az írásbeliséget elsősorban a hiteles helyek terjesztették, de az írástudás hovatovább a papok és szerzetesek túlnyomó többségére kiterjedt. 1300 körül megkövetelték tőlük, hogy legalább olvassanak, 1389-ben már azt is, hogy írni tudjanak latinul. Az írástudó klerikusok száma ekkorra úgy megnövekedett, hogy az 1397. évi országgyűlés megtiltotta külföldieknek erdélyi egyházi javadalmakra való kinevezését, 1498-ban pedig már a belső versengés is oly nagy lett, hogy egynél több javadalmat senkinek sem akartak engedni.

Az egyházi értelmiség megszaporodása munkanélküliséget okozott az egyházon belül, de forrása lett a laikus írásbeliségnek, mert az egyházi {378.} javadalomhoz nem jutó klerikusok, a „scolasticusok” az országos, megyei és városi hivatalok szolgálatába állították írástudásukat, eleinte mint alkalmi íródeákok, később mint állandó hivatalnokok. Természetesen az erdélyi vajda kancelláriáján helyezkedtek el a legkiválóbbak. Mivel a vajdák többnyire külső magyarországi nagyurak voltak, a tényleges igazgatási és bíráskodási feladatokat az alvajda látta el, aki mellett állandóan 3-4 írnok működött. A vajdai kancellária szervezete viszonylag későn, Lépes Loránd alvajda (a parasztfelkelésben oly nagy szerepet játszó püspök testvére) idején, 1415 és 1437 közt állandósult, vezetője a protonotárius lett, akit idővel nem is annyira a vajda, mint a tartomány tisztviselőjének kezdtek tekinteni (1442-től: partium Transsylvanarum prothonotarius). Ítélőmesteri joga azonban nem volt, a vajdák ítélőmestereket még sokáig a királyi udvarból kaptak. Csak Báthori István (1479–1493) és Szentgyörgyi Péter (1499–1510) vajdasága alatt, mivel ők egyben országbírók is voltak, egyesült egy személyben a vajdai és országbírói ítélőmesterség, eleinte gyakorlatban, azután elvileg is. Olyan nevezetes személyek, mint Thuróczi János, a krónikaíró vagy Magyi Pál, egyben alvajda, valamint Werbőczy István viselték ezt a kettős hivatalt, ez utóbbi azután is, hogy Szapolyai János csak vajda volt, és nem egyben országbíró is. A kancelláriai nótáriusok élén a titkár (secretarius) állott, legalább 1503 óta. Szapolyai oldalán tűnt fel ebben az állásban az első nemesi származású hivatásos hivatalnok is, Szucsáki János, aki nem birtokszerzés és arra való visszavonulás céljával lépett értelmiségi pályára, hanem azon meg is akart maradni. Előbb vajdai, azután kolozsmonostori konventi jegyző volt, s onnan tért vissza vajdai szolgálatba mint a vajdai kancelláriát ténylegesen vezető titkár. 1493-tól vajdai jegyzőként kezdte hasonló pályáját Kecseti László, valamint Barcsai Pál vajdai titkár is. Ez utóbbi azután 1519-től az országbírói hivataltól elvált külön vajdai ítélőmesterségre lépett elő, s ezzel létrejött a vajdai kancellária saját hierarchiája, mégpedig – mint az a felsorolt nevekből is kiderül – az iskolázott erdélyi nemesség soraiból.

Ennek a növekvő számú társadalmi rétegnek nevezetes tagja volt Rődi Cseh István, aki nem lépett hivatalba, hanem birtokán gazdálkodott, de írástudását megyéje szolgálatába állította. 1508-ban egy megyei menlevelet fogalmazott magyarul, egy évvel előbb pedig – első erdélyi magyar nyelvemlékként – végrendeletet írt anyanyelvén. Családjában hagyomány volt a műveltség, hiszen 1440-ben egy kanonok tagja volt, s ezt a hagyományt akarta folytatni azzal, hogy idősebb fiát kielégítve, mindenét tanulni vágyó kisebbik fiára hagyta: „valami lábas barmom leszen házam táján… [és] az többit, mint ezüst marhámat, mindenemet hagyom az Péternek, hogy taníthassák és az eskolát el ne hagyassák vele.”*JAKÓ ZSIGMOND, Írás, könyv, értelmiség. Bukarest 1976. 71.

{379.} Az egyházi és világi értelmiség tehát a 16. század elején már nemcsak latinul, hanem magyarul és természetesen németül is írásba tudta foglalni mondanivalóját. A fejlődés igen gyors volt. Hunyadi János még írástudatlan volt, halála után száz évvel gyakorlatilag már minden erdélyi nemes férfi tudott írni-olvasni. A városi műveltség párhuzamosan fejlődött a nemesivel, sőt valamivel meg is előzte azt. A nagyobb városokban a hiteles helyeket pótló közjegyzők működtek a 14. század közepétől kezdve; mintegy száznak a nevét is ismerjük. Sok külföldi is volt köztük, akik a fejlett német birodalmi városi okleveles gyakorlatot honosították meg Erdélyben. Latinul és mindig pergamenre írtak. A 15. században a patríciusok, de részben a céhes polgárok is iskolázottak voltak, s a 16. század elejére a városokban a plebejusréteg és a nők kivételével gyakorlatilag nem volt már analfabéta. A falvak természetesen lassabban követték földesuraikat és a városokat még a szász vidékeken is. 1521-ben a Beszterce vidéki szász falvak bírói és esküdtjei azzal az indoklással kértek számvevőt a városból, hogy „a számolásban és az írásban tanulatlanok”. A 14. század végétől kezdve vándordiákok segítették ki a falvakat írásbeliségben, különösen ott, ahol nem volt plébános és mellette „skolasztikus” tanító. Az írás-olvasás még évszázadokig nem hódította meg a falvak népét.

HAZAI ÉS KÜLFÖLDI ISKOLÁZÁS

A papi és szerzetesi utánpótlást képző, magasabb szintű külföldi tanulásra előkészítő káptalani, konventi, kolduló rendi iskolákról már szóltunk, ezek azonban kizárólag a magukat egyházi szolgálatra elkötelezetteket fogadták be. Szélesebb körű hazai iskolázásnak elvileg minden plébánia mellett lennie kellett, valójában azonban csak lassan terjedt a nagyobb városokból a kisebbekre, majd a falvakba. A 14. században Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban, Besztercén működött plébánosi felügyelet mellett városi iskola, s nem is alacsony színvonalon, hiszen Szebennek már a 14. század végén említik parochiális könyvtárát, mely egyben az iskola könyvtára is volt. 1442-ben 138 kötetet számlált. Papi magánkönyvtárakról is tudunk, amelyek szintén segíthették a tanítást. Falusi iskolát már 1332-ben említenek Zsukon, „scholasticus” tanítót a 15. század közepén hat erdélyi magyar faluból ismerünk, nyilván szász is sok volt. De hiába voltak akár egyetemjárásra is előkészítő iskolák Erdélyben mindaddig, amíg csak a távoli Itália és Franciaország egyetemein lehetett továbbtanulni. Erre csak a főnemeseknek és a leggazdagabb patríciusoknak futotta. A helyzet akkor változott meg alapvetően, amikor a 14. század derekán létrejöttek a kelet-közép-európai egyetemek Bécsben, Krakkóban, Prágában, Pécsen. Ezeken már elérhető távolságban és megfizethető költséggel tanulhattak az erdélyi középrétegek, városi és mezővárosi céhes polgárok, valamint a birtokos nemesek fiai.

{380.} Pécs középkori egyeteméről a források megsemmisülése miatt keveset tudunk. Tanulóinak névsora nem maradván fenn, azt sem mondhatjuk meg, hogy hány erdélyi tanult ott. Jól vagyunk viszont tájékozva Bécs és Krakkó erdélyi hallgatóiról, s ha töredékesen is, a prágai erdélyi diákokról. E három közeli egyetemre járt a középkori erdélyi peregrinusoknak több mint 90%-a. Bécsbe 1368-ban, Prágába 1369-ben iratkozott be az első. Krakkót eleinte nem látogatták, csak az ösztöndíjakat adóknak a huszitizmustól való félelme miatt 1409-ben egyszer s mindenkorra félbeszakadó prágai tanulás pótlására indult meg az egyre növekvő áradat Krakkó felé, ahol 1405-től 1442-ig kisebb kihagyásokkal, azután pedig Mohácsig minden évben találunk erdélyi diákot. Hasonló töretlen folyamatosság mutatkozik kezdettől végig a bécsi egyetem látogatottságában. Távolabbi egyetemekre ritkábban jutottak el erdélyiek. Itália egyetemei közül leginkább a bolognaira és a padovaira, az előbbire 1464-től, az utóbbira 1468-tól kezdve néhányan szinte évente; jóval kevesebben, de ugyancsak Hunyadi Mátyás reneszánsz orientációja következtében Róma, Nápoly, Ferrara, Perugia, Firenze és Siena egyetemeire. A németországi egyetemek Mohács előtt még korántsem vonzották annyira a magyarországiakat, mint majd a reformáció korában. Korszakunkban Lipcsében, Heidelbergben, Ingolstadtban és Kölnben találunk összesen kéttucatnyi erdélyi hallgatót.

A középkor folyamán, pontosabban 1520-ig 2026 erdélyi diák külföldi peregrinációjáról van tudomásunk, közülük 200 kivételével származási helyüket is ismerjük. Százon felül tanultak Szebenből (285), Brassóból (267), Kolozsvárról (122), de ide számíthatjuk 95 diákjával Segesvárt is. Nyilván ezek voltak az erdélyi „nagyvárosok”, s talán a bizonytalanul adatolt Beszterce is közéjük tartozott. 26–50 diákot küldött külföldre Medgyes, Szászsebes, Berethalom, Nagydisznód, Torda, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Szentágota és Dés. Csupa szász és vegyes szász–magyar lakosságú városkáról van szó. 10 és 25 közti számban ismerünk peregrinusokat Kereszténysziget, Szelindek, Beszterce (?), Muzsna, Prázsmár, Földvár, Kőhalom, Hermány, Segesd, Vidombák, Régen, Alvinc és Marosvásárhely túlnyomóan szász, csak a legutóbbi esetében tiszta magyar (székely) helységekből. 60 további erdélyi település 2–10, 34 pedig 1–1 külföldjáró diákkal szerepel a névsorban. Az utóbbiak közt már nemcsak városkák, hanem falvak is szerepelnek.

Területileg legsűrűbben az Olt–Nagy-Küküllő közti Szászföldön és a Barcaságon találjuk a diákok származási helyét, csak kevéssé ritkábban Beszterce és a hozzá csatlakozó földesúri szász falvak vidékén. Nyilvánvaló, hogy a külföldi egyetemeket látogató erdélyiek többsége szász volt. Ennek kétféle oka is lehet. Bécs, Prága, Krakkó német nyelvű polgársága vonzó környezetet biztosított a szász diákoknak, míg a magyaroknak nyelvi nehézségekkel kellett küzdeniök. Ez persze nem vonatkozik a szóban forgó egyetemek egységesen latin tannyelvére. Ennél is fontosabb volt azonban a szász egyházközségek kedvező jogi helyzete. A szebeni és brassói dekanátus 37 {381.} plébániája főesperesi hatáskörben maga intézte gazdasági ügyeit, és maga végezte a jövedelmező egyházi bíráskodást, ezek az erdélyi püspök alól is ki voltak véve, s közvetlenül az esztergomi érsek alá tartoztak. Ezeken kívül, az erdélyi püspök joghatósága alatt, de főesperesi jogkörrel bírtak a szabad városok, valamint 250 szászföldi plébánia papjai is. Kézenfekvő, hogy ezek a szabad papválasztási joggal bíró helységek egyrészt maguk küldhettek ösztöndíjasokat külföldi egyetemekre, hogy az egyházi bíráskodást ellátni képes művelt plébánosaik legyenek, másrészt a plébánosnak megválasztott papok jelentős javadalma magában is elegendő volt arra, hogy saját költségen utólag megszerezzék az egyetemi végzettséget. Ilyen előnye a magyar (és ezen belül) székely városkáknak és falvaknak nem volt, az erdélyi püspök kemény keze és adóprése alatt sem önálló papválasztás, sem egyetemjárást lehetővé tevő papi jövedelem nem adódott.

A magyar és székely egyetemlátogatók területileg igen vegyesen oszlanak meg. Legtöbben a Kis-Szamos völgyéből, Kolozsvár mellett Kalotaszegről és a Mezőség Szamos-jobb parti falvaiból, valamint a Maros mentén Alsórépától Marosillyéig sorakozó folyó menti helységekből, viszonylag nagy számban Csulától Alpestesig a Sztrigy völgyéből jöttek. Székelyek inkább csak Aranyos- és Marosszékből mentek külföldre tanulni, a keleti székek csak néhány helységgel szerepelnek (Kézdivásárhely, Gyergyószentmiklós, Nyujtód, Vargyas, Uzon), s olyan városkák hiányoznak a névsorból, mint Sepsiszentgyörgy, Udvarhely, Csíkszereda. A reformáció korában is még sokat említett székely „műveletlenség” tehát a középkori iskolázási előfeltételek hiányában gyökerezik.

Társadalmilag a városok és városkák iparos népessége van erősen képviselve, mint azt a sok Szabó, Kovács, Varga, Szűcs, Ötvös, Takács, Mészáros és ritkábban más foglalkozásnévből származó családnév (latin, német, magyar formában) bizonyítja. A kezdettől fogva szereplő arisztokratákhoz és főpapokhoz meg a városiakhoz a 15. század második felében felzárkózik az erdélyi magyar nemesség is, köztük olyan fényes pályát befutókkal, mint Kecseti Agmánd Péter, 1445-ben királyi kancellár, vele egy időben Mérai Tamás és unokaöccse, Barnabás gyulafehérvári kanonokok, a századfordulón pedig Frátai Szentes Máté ugyancsak gyulafehérvári kanonok. A vallásváltoztatás révén magyarosodó román eredetű nemességből is nem egy került külföldi egyetemre, így a Kolozs megyében birtokot szerző osztrói román család tagja, Haczaki Márton humanista váradi segédpüspök vagy az egyébként főleg katonai pályán előretörő Csulaiak közül az egyik.

Szellemi érdeklődésük és pályaválasztásuk tekintetében az erdélyi peregrinusok közül legtöbben jogi tanulmányokhoz vonzódtak, ami a hiteles helyek hivatalnoki, valamint a kiváltságos plébániák papi állásainak betöltéséhez szükséges jogi tudás igényéből magyarázható. A kereken 2000 erdélyi diákból közel félezren szereztek baccalaureusi és magisteri fokozatot, jóval kevesebben {382.} doktorátust. Ez utóbbiak közül négyen filozófiai, öten orvosi, öten teológiai, 57-en pedig jogi doktorok voltak, ami ugyancsak a jogi tudás nagyrabecsülésére mutat. Ez az utóbbi mozzanat különös súllyal bizonyítja, hogy az erdélyi egyházi és az abból fokozatosan kiváló világi értelmiség a szászok nagyarányú részvétele ellenére is az általános magyarországi művelődési ideálokhoz igazodott.

ERDÉLYI ROMANIKA

A külső magyarországi mintaképekhez való igazodás jellemzi a középkori erdélyi művészi tevékenységet is. Noha Erdély, török kori viszonylagos megkíméltsége miatt, a történelmi Magyarországnak középkori műemlékekben leggazdagabb tájai közé tartozik, külön erdélyi művészeti jellegzetességekről csak annyiban beszélhetünk, hogy a Magyar Királyságon belül ható és alkotó stílusáramlatok közül egyesek inkább, mások kevésbé gyökereztek be Erdélybe, néha meg összefonódva helyi sajátosságokat öltöttek, melyek a különböző társadalmi és etnikai tagozódásnak megfelelően más és más művészeti jellegűvé tették a megyei magyar, szász és román, a székelyföldi és a szászföldi tájakat. Külön színezetet adnak Erdélynek a török veszély miatt erődített szász és székely templomok, egyébként azonban az erdélyi építőművészetre nagyfokú konzervativizmus jellemző. Áll ez nemcsak abban a tekintetben, hogy a stílusáramlatok itt hosszabb ideig maradtak elevenek, és lassabban váltották egymást, mint nyugati szülőföldjükön vagy akár a külső Magyarországon, hanem abban is, hogy a reformáció átalakítás nélkül őrizte meg a középkori templomokat, melyeknek száma és formai változatossága a plébániák és a szerzetesrendek párhuzamos építkezései folytán nagyobb volt, mint amennyit, illetve amilyent a protestáns istentiszteleti gyakorlat igényelt.

Így és ezért lett Erdély a magyarországi középkori építészetnek valóságos múzeuma, igaz, provinciális átlagszinten, mivel ritka a reprezentatív alkotás. Viszonylag nagy területen egyetlen püspökség csak székhelyén igényelt nagyszabású építkezést. A kolduló rendek megjelenése előtti szerzeteseknek – mint láttuk – kevés rendháza volt Erdélyben, s a két királyi monostornak, a meszesinek és a kolozsmonostorinak eredeti formáját nem ismerjük. A világi nagybirtok a külső magyarországinál gyöngébb és szétszórtabb lévén, szerényebb építkezéssel kellett megelégednie. Míg Dunántúlon 28, az Alföldön 32, a Felvidéken 15 nemzetségi monostort ismerünk, addig Erdélyben mindössze négyről tudunk.

Mindennek ellenére Erdély büszkélkedhetik a jelenlegi formájában legkorábbi magyarországi püspöki székesegyházzal, a gyulafehérvárival. Ez sem az eredeti, mert az – a régészeti feltárásokból ítélve – Szent István székesfehérvári háromhajós bazilikájához hasonlított, s mellette egy 10–11. századra keltezhető körtemplom (keresztelőkápolna?) állott. A régi épületeket lerombolva, a mostanit a 12. század végén kezdték építeni a királyi udvarból {383.} terjedő késő román franciás stílusban háromhajós bazilikának, kereszthajóval, széles köríves szentéllyel, a családi monostorokéra emlékeztető főhomlokzatán két toronnyal. A korábbi épületnek néhány 11. századi beépült faragvány őrzi emlékét. A tatárjárás kori károsodások helyrehozatalát Jákhoz kapcsolódó kőfaragók végezték, sokszögben záródó szentélye korai gót stílusban 1270 után épült. 1277-ben újabb súlyos károsodás érte a székesegyházat, vizaknai Gyán vezetésével egy szász csapat felgyújtotta. A helyreállítás során 1287-től Jean de Saint Dié dolgozott rajta, s 1291-ben már a leégett tetőszerkezetet pótolhatták erdélyi szász ácsok. Gótikus és reneszánsz kápolnákkal, faragványokkal kiegészítve nemcsak képviselte, hanem terjesztette is Erdélyben a magyarországi építészeti és szobrászati stílusfejlődés legmagasabb színvonalú új meg új eredményeit. Hatása magyar és szász templomokon egyaránt felfedezhető.

Az erdélyi püspökség határain belül, Kraszna megyében épült 1150 körül Ákoson, szigorú román stílusban a falunévadó nemzetség háromhajós, félkörszentélyes, kéttornyú monostori temploma. Valamivel szerényebb párját a 13. század legelején építette Harinán valószínűleg az egyik legkorábbi kívülről jött nagybirtokos, Kácsik Simon családi monostori templomnak, mely azonban ezt a célt nem sokáig szolgálhatta, mert alapítója belekeveredett a Gertrúd királynő megöléséhez vezető összeesküvésbe, és birtokai másokra szálltak. Harina az erdélyi püspöké lett. Az almási monostor 1238-ban a Borsa nemzetség kezén kerül először okleveles említésre, de román stílű toronyablakának maradványából következtetve akár 12. századi is lehetett, s talán eredetileg a Borsa nemzetségé volt. Később, de még a tatárjárás előtt vette át a nemzetségi monostorépítés divatját egy másik ősfoglaló erdélyi nemzetség. A Mikola nemzetség egyik ágáról nevezett Gyerőmonostor templomának földesúri karzata, két tornya, érdekes szobordísze van, de egyhajós, amilyenek a korai erdélyi magyar és székely templomok voltak.

Okleveles adatok hiányában nem tudjuk, hogy püspöki és monostori templomokon kívül mikor kezdődött az egyházi kőépítkezés Erdélyben. A királyi megyeszékhelyeknek feltehetően volt kőtemploma már a 11. században is, de éppen a legrégebbieknek, a dobokainak, a kolozsinak, a tordainak nem maradt sem írott, sem régészeti nyoma. Ha feltételezzük, hogy a Malomfalvánál kiásott vár esetleg Uzd megye központja volt, akkor az ott feltárt templomból következtethetően egyhajós, félköríves diadalívvel elválasztott, félkör alakú szentélyű templomokra kell gondolnunk. Igényesebb építmény volt az 1200 körül épült küküllővári, mely a gyerőmonostorihoz hasonló egyhajós, félkör alakú szentélyű, kéttornyos templomnak épült, román stílusú ablakai külső magyarországi (egregyi, csarodai) mintákhoz igazodtak. A tatárjárás után azonban háromhajóssá építették át, s a toronypárat egyetlen hatalmas, a nyugati homlokzatba beugró, azt majdnem átfogó toronnyá vonták össze. Hasonló átalakításon ment át Segesvár „hegyi temploma” is. {384.} Fehér megye széttagolódása során, talán már a tatárjárás előtt létrejött Segesvár „comitatus”, melynek várát 1280-ban említik először (castrum Sex), 1298-ban pedig már Schespurch német nevén, de még 1339-ben is fennáll „comitatus Segusvar”. Székhelyét a király valószínűleg a kézdi székelyek Aranyosszékbe költözésekor adta át német telepeseknek, de ezek csak 1367-ben kapták meg a szabad királyi városi rangot s azzal együtt a környékbeli szász falvak feletti bíráskodást. Így jött létre a segesvári szász szék, sorrendben az utolsó szász autonóm kerület. Mindez jól tükröződik a „hegyi templom” történetében. Helyén eredetileg egy jellegzetesen magyar (székely) egyhajós félkörszentélyes templom állott, mely ma is altemploma a ráépült háromhajós, nyugati homlokzatán széles tornyú bazilikának, illetve az abból a 14. század folyamán átépített gótikus csarnoktemplomnak. Küküllővár temploma is háromhajós bazilikális, alighanem szászoknak tulajdonítható. Küküllő megyéből azonban nem lett szász szék, megmaradt megyeszékhelynek, a megye szász lakossága pedig jobbágysorba került, mint a magyar parasztok.

27. térkép. Egyetemre járás a középkorban

27. térkép. Egyetemre járás a középkorban

28. térkép. Építészeti emlékek és nyugati keresztény templomos helyek a 14. század elejéig

28. térkép. Építészeti emlékek és nyugati keresztény templomos helyek a 14. század elejéig
1 Szarvaskend
2 Szentbenedek
3 Szásznyires
4 Magyarborzás
5 Magyarszentpál
6 Magyarsárd
7 Magyarkiskapus
8 Magyarnagykapus
9 Marosszentgyörgy
10 Marosszentanna
11 Maroskoppánd
12 Csombor
13 Kisprázsmár
14 Kereszténysziget
15 Szászújfalu
16 Dolmány
17 Szenterzsébet
18 Kistorony
19 Nagyszeben
20 Szászorbó

Küküllővár és Segesvár templomainak háromhajóssá alakítása tehát a szász népességnek a tatárjárás utáni észak felé terjeszkedésével függ össze, s ezzel azt is megmondottuk, hogy a gyulafehérvári székesegyház és a monostori templomok kivételével a háromhajós templomok szászok által szászoknak épültek. Ezt igazolja egyébként az összefüggő szász népterületen kívül eső, magyar lakosság közé ékelt német települések, Boroskrakkó, Tövis és Déva háromhajós temploma is. Ezek Dél-Erdélyben a háromhajós plébániatemplomok legnyugatibb és Küküllővárral, Segesvárral együtt legészakibb előfordulásai. Kelet felé a sort Homoróddaróc és Földvár háromhajós templomai zárják, ezektől északra és keletre már csak egyhajós templomok következnek. A román stílusú egyhajós plébániatemplomokat tehát, melyek egyébként szerkezetileg és külsejükben teljesen azonosak a külső Magyarország tatárjárás előtti templomaival, a magyar, illetve székely népességnek tulajdoníthatjuk. Építési koruk kezdete nyilván a szászok század közepi betelepülése elé esik, de a régészeti és művészettörténeti kutatás jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy az egyhajós erdélyi falusi plébániatemplomok bármelyikét a 12. század végénél korábbra keltezhesse. Ennek egyik oka, hogy a régészeti kutatások csak ritkán terjedtek ki a Szent László rendelkezése óta a templomok mellé telepített temetőkre. De ha 11–12. századi temetőket feltártak is, azoknak időrendi kapcsolata a templomokkal főleg azért nem állapítható meg kétséget kizáróan, mivel az utóbbiak tekintélyes része a tatárjáráskor elpusztult, s újjáépítésük – legalábbis egy ideig – a réginek változtatás nélküli helyreállítására korlátozódott. Amíg további kutatások a 12–13. század fordulójánál korábbi keltezéseket nem tesznek lehetővé, meg kell elégednünk azzal a feltételezéssel, hogy a kőtemplomokat – vagy legalábbis azok egy részét – fa- vagy paticstemplomok előzték meg, melyeknek nem maradt a régészet jelenlegi eszközeivel feltárható nyoma.

{385.} Mindenesetre van néhány időrendi tájékozódási lehetőségünk. A legjelentősebb ezek közül az egyhajós plébániatemplomok szentélyeinek alakja, a koraiak félkörösek, a későbbiek négyszögűek, váltási idejük körülbelül a tatárjárással esik egybe. Bizonyos keltezési nehézségek abból adódnak, hogy nem egy bizonyítható esetben (pl. Domokos és Kide esetében), s talán ásatással igazolható más esetekben is, az eredeti félkörös szentélyt négyzetessé építették át, ami a templom tatárjárás előtti keletkezésére utal, kivéve, ha biztos adatunk van arra (mint Magyarsárd és Egrestő esetében), hogy konzervativizmusból a tatárjárás után újonnan alapított templom félkörös szentéllyel épült. Egészében azonban elfogadhatónak látszik a félkörös szentélyű plébániatemplomok zömét a tatárjárás előttre keltezni, ami egyben az 1241 előtti magyar, illetve székely településterület – a helynevek alapján már a korábbiakban vázolt – határait is kijelöli. További keltezési lehetőséget adnak az elpusztult vagy gótikus stílusban átépített templomokból fennmaradt és azonosíthatóan román kori részletek (faragványok, főleg oszlopfők, kapuzatok, ablakkeretek). Ezek közül kiemelkedik Marosszentimre ma gótikus templomának a 12. század végére keltezhető román stílusú déli kapuzata, mely a kor nagyművészeti motívumai mellett a népművészet első ismertjegyeit képviselő rozettáival nemcsak korjelző, hanem a falusi templomépítés díszítő igényeiről is hírt ad. Ilyen korai díszítőelemek keltezik Baca lerombolt és Bonchida tatárjárás után erősen átépített templomát is.

A legkorábbi erdélyi magyar (és székely) falusi plébániatemplomok tehát viszonylag kis méretű, egyhajós, a hajótól félköríves diadalívvel elválasztott félkör apszisú építmények voltak, keskeny félköríves ablakokkal, melyek egyike az apszis közepéből nyílt. A nyugati homlokzaton belül néhol félköríves árkádokon nyugvó kegyúri karzat állt. A kegyúri karzat fölé épült – ha volt – a torony, mint pl. Tompaházán, de a tatárjárás előtt a templomok többnyire torony nélküliek voltak. A kegyúri karzat alatti bejárat kapuzatát faragványokkal díszítették, a templom belsejében az oszlopfők és gyámkövek kaptak valamelyes díszítést, s az igényesebb építtetők talán falképeket is készíttettek, amire a külső Magyarországon nem egy példát találunk, de Erdélyben a 13. századból templomi falképet nem ismerünk. Korai típusú félkör szentélyes egyhajós plébániatemplomok eredeti vagy részben átépített állapotban, néha töredékes maradványaikban a magyar népterület majdnem minden táján megtalálhatók, többségüket régészeti vagy okleveles bizonyítékok alapján a tatárjárás előttre lehet keltezni. Legészakibb előfordulásuk a Lápos-völgyi Domokos, a Nagy-Szamos mentén Baca és Csicsókeresztúr. A Kis-Szamos alsó szakaszán, a honfoglaló nemzetségek földjén Szentbenedek temploma őrzi mindmáig leginkább, Szásznyíres, Cege, Szarvaskend, Bonchida temploma több-kevesebb módosítással az eredeti formát, Alsózsuk templomának csak leírása maradt fenn. Kolozsvár és Kalotaszeg vidékén a Mikola nemzetség öt falujának (Szamosfalva, Magyarkiskapus, Derite, {386.} Kalotaszentkirály és Magyarókereke) van félkör apszisú temploma, ilyen még a környéken Kajántó és Magyarsárd temploma is. A Maros és az Aranyos völgyében megyei területen Marosfelfalu, Abafája, Mészkő, Tompaháza, Magyarpéterfalva, Marosszentimre és Bokaj képviselik a régi típust, a székely székekben pedig kettő kivételével mind: Marosszentkirály (egyedül tornyos!), Harcó, Marosszentanna, Marosszentgyörgy, Nyomát, Székelyvaja, Várhegy, Karácsonfalva, Homoródszentmárton, Bibarcfalva, Oklánd, Szentlélek, Felsőboldogfalva, Bögöz, Réty, Gidófalva, Árkos, Miklósvár, Gelence, Gyergyóalfalu, Csíksomlyó, Csíkrákos, Csíkszentdomokos és Csíkszentkirály. A négykaréjos, centrális templomnak, mely a külső Magyarországon is gyakori, Erdélyben nyugaton Algyógy, keleten Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós a képviselője.

Ezek a korai típusú templomok feltűnően a Kis- és Nagy-Szamos szögében, valamint a Maros mentén és a Székelyföldön sűrűsödnek, meglepő módon azonban ritkulnak a Szamos–Maros közén, a magyarság által leginkább megszállt Mezőségen, valamint a Nagy-Küküllő völgyében. Úgy látszik, a tatárjárás pusztításait leglassabban a Mezőség heverte ki, míg a Nagy-Küküllő völgyét a székelyek a tatárjárás után tömegesen hagyták el, hogy részben Aranyosszékbe, részben talán a keleti székekbe is költözzenek. A székelyek helyét szászok foglalták el, akik a 14. században gótikus templomokat építettek maguknak. Küküllővár és Segesvár fentebb tárgyalt építéstörténetéből remélhetjük, hogy a régészeti kutatás esetleg további egyhajós templomok maradványait tárhatja fel a volt székelylakta vidéken.

A tatárjárás után megindult újjáépítés már változás jegyében ment végbe: a félkör apszist négyszögű szentély váltotta fel. Néhol, mint Kidén és Domokoson, megtalálhatók az eredeti félkör apszis nyomai, s talán máshol is megtalálhatók lesznek. Az új divathoz való alkalmazkodás sok helyen eltakarhatta a templom korábbi eredetét, de kétségkívül számos teljesen új templom is épült. Ezeknek egyik jellegzetessége a négyszögű szentélyen kívül a földesúri karzatra ráépülő torony, mely a tatár veszély és a belső anarchia korában védelmi célt is szolgált. Ez időben Erdély-szerte lakótornyokat is építettek, elsősorban a király, de magánosok is; legjellegzetesebb példáik a sebesvári kerek és a radnai és kelneki négyszögű torony. Valószínűleg sokkal több volt belőlük, mint ami fennmaradt, mert 1291-ben III. András elrendelte, hogy „a templomokra vagy más helyeken ártalomra épült tornyokat vagy várakat mindenestől rombolják le”.*Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen… I. 174. Ekkor már az újabb tatár támadásnál is nagyobb veszély volt a belháború, s ezt kívánta támaszpontjaitól megfosztani a király. Teljes sikert aligha ért el, de a rombolás magánkezdeményezésből is folyhatott, s nem egy templomtorony eshetett áldozatául.

{387.} A tatárjárás után épült templomok másik jellegzetessége a korábbinál gazdagabb kőfaragásos díszítés. A magyar templomok területén két kőfaragó műhely tevékenységéről tudunk, mindkettő Kolozsvár környékén működött. Az egyik valószínűleg 1250 körül Kolozsmonostorhoz kapcsolódott, s az azóta megsemmisült magyarszentpáli és kolozsi templomok oszlopfőtöredékeiből, valamint egy Szamosfalváról származó keresztelőmedencéből következtethetően bencés késő román, közelebbről normann, valószínűleg Jákon, illetve a Gyulafehérvárt dolgozó jáki mestereken keresztül elsajátított mértani motívumokat alkalmazott. A másik műhely Kolozsvárt települt meg, és Monoszló nembeli Péter erdélyi püspök megrendelésére dolgozott 1270 és 1330 között a püspök által egyenes záródású szentéllyel építtetett vistai templom kapuzatán. Az utóbb átépített magyarnagykapusi templom kapuzatának díszítése, valamint a ma már nem álló türei és gyalui román stílusú templomok ékítménytöredékei is ugyanazoknak a kezeknek a művei. Az életszerű szőlőlevelek és -fürtök, virágok már a korai gótika motívumaival díszítették ezeket a román stílusú építményeket.

Az egyenes szentélyzáródású templomok a 13. század második felében ugyanazokon a vidékeken jelennek meg, mint a félköríves apszisúak, de északkelet felé a Sajó völgyére is átterjednek. Itt Sajóudvarhely, Sajószentandrás, Magyarborzás, Szászmáté; a Nagy-Szamos mellett Kozárvár; a Kis-Szamos mentén Alsó- és Felsőtök, Magyarderzse, Bádok (eredeti román stílusú toronnyal!), Kecsed (romokban), Ormány, Néma, Ördöngösfűzes, Szásznyíres, Botháza; Kolozsvár környékén Pata, Magyarfenes, Vista, Ketesd, Sárvár, Türe, Gyalu (e két utóbbi töredékekkel), Magyarkapus (kapuzatával); az Aranyos mentén az igényes gerendi mellett Alsójára, Várfalva, valamint a csak oklevelesen ismert Szarkad és Mezőörke, a Maros mentén Magyarrégen (rom), Maroskoppánd, Marosnagylak (kivételesen kéttornyú!), Marosújvár (rom), Enyedszentkirály, Alsóorbó, Borbánd; Hunyad megyében Őraljaboldogfalva, valamint nyugati toronnyal Zeykfalva és a szentélyre épült toronnyal Malomvíz-Kolcvár (mindkettő görögkeleti) templomai képviselik az új szentélytípust. Székelyföldön mindössze két ilyen templom épült, Nyárádszentmártonban és Ikafalván. A tatárjárás utáni templomépítés során az egyhajós magyar ízlés a Szászföld szélein Récsén, Rosszcsűrön, Szászfehéregyházán és Homoródon is hatott.

Ha tekintetbe vesszük, hogy az elvileg minden katolikus templomos helyet felsoroló 1333–1337. évi pápai tizedjegyzékben a fentebb megnevezett félkör apszisos, négykaréjos és négyszögű szentélyes 89 erdélyi magyar templomból mindössze 41 szerepel, valamint azt is, hogy az említett jegyzék sok olyan magyar katolikus templomot is felsorol, amely ma már nem létezik vagy teljesen átépült, s így térképünkön külön jellel van feltüntetve, s hogy sok falu templomának védőszentjéről volt elnevezve, amelyeknek többségében bizonyára volt 13. századi román stílusú templom, akkor ez utóbbiaknak {388.} számát legalább kétszer annyira, mintegy 200 körülire kell tennünk. A 12–13. századi román stílusú magyar falusi templomépítkezés méreteit még ennél is jelentősebbnek kell feltételeznünk, mivel számolni kell a tatárjárás pusztításai során végleg megsemmisült vagy csak a 14. században, gótikus stílusban újjáépült templomokkal is.

Ahogyan a magyar falusi templomépítést a földesurak, illetve a székely előkelők irányították, úgy Szászföldnek Szászvárostól Brassóig terjedő, 54 román stílusú templomot létrehozó építkezése is a vezető réteg, a gerébek kezdeményezésének tulajdonítható. A 12. század közepén bevándorló első német csoport aligha hozott szülőhazájából szervezett építőpáholyt. Ha voltak is (és bizonyára voltak) korai templomaik, azok olyan szerény építmények lehettek, hogy a 13. század elején már sem formailag, sem méretekben nem feleltek meg a megnövekedett igényeknek. Ilyenek nyoma ez idő szerint régészetileg nem mutatható ki, bár a nagyszebeni dékánátus 1192-es megszervezésekor több templomnak már állnia kellett.

Feltételezték, hogy a magasabb színvonalú szász templomépítéshez a német lovagok rövid barcasági tartózkodása adta meg az indítást. A rendnek azonban csak várépítkezéseiről van okleveles és régészeti ismeretünk. Bár csak favárak építésére volt engedélyük, kezdettől fogva kővárakat emeltek, ami egyik oka lett kiűzetésüknek. Öt váruk helyére és formájára csak régészeti feltárásokból lehet következtetni. A Tatár-havasnál, a későbbi Havasalföld Slon települése mellett állhatott az oklevelesen is említett Kreutzburg, romjai téglány alakú négy saroktornyos várra mutatnak. A mai Rucăr melletti hasonló alakú várrom egy kerek saroktornyának maradványait is feltárták. Nevéből és alakjából ítélve Marienburg (Földvár) lehetett a harmadik, Feketehalom pedig, ugyancsak formai hasonlóságából következtethetően, a negyedik rendi vár, az ötödik talán a háromszögű alaprajzú, később Brassoviának nevezett erődítmény volt a brassói Cenk hegyen. Ennek, valamint Földvárnak kápolnája is volt, az előbbié félkörös, az utóbbié egyenes záródású szentéllyel. Mivel a Barcaságon egyetlen falusi templom építését sem lehet a rendnek tulajdonítani (kivéve talán a prázsmári, eredetileg egyenlő szárú kereszt alaprajzút), feltehető, hogy a német lovagok megelégedtek várkápolnáikkal, s az alájuk tartozó településeken templomépítést már barcasági tartózkodásuk rövidsége miatt sem fejthettek ki.

A szász telepesek magukra voltak utalva templomaik építésében, s mintát máshol, mint a magyarországi példákban nem kereshettek. Legrégebbinek tekinthető kisdisznódi templomuk, melyet tulajdonosa, Gosselin vallon származású királyi káplán 1223-ban a kerci apátságnak adományozott, háromhajós, a főhajóhoz csatlakozó négyszögű előtérből nyíló félkör apszisú bazilika. A jelentős méretű és kivitelezésű templom nyugati homlokzatára a magyar nemzetségi monostori templomokhoz hasonlóan két (befejezetlenül maradt) torony volt tervezve. Köztük nagy tudású mesterre valló béletes {389.} kapuzat áll, kétfelől kettős vakárkáddal határolva. A kisdisznódi templomot, már nyugati kegyúri karzata alapján is, a szászok közt nem egyedülálló vallon gerébcsaládnak kell tulajdonítani, melynek leszármazottja, királyi udvari szolgálatba lépvén, ősi birtokáról lemondott. De nem ez a templom vált a Szászföld román stílusú templomépítésének mintájává. A már említett prázsmári, valamint a récsei, rosszcsűri, szászfehéregyházi és homoródi kivételével minden szászföldi román stílusú templom háromhajós bazilika, a lapos famennyezettel fedett középsőnél alacsonyabb dongaboltozatos oldalhajókkal. Külön, a toronytalan kisdisznóditól eltérő sajátságuk a nyugati homlokzatba beugró hatalmas, széles torony, melynek belső oldalán kegyúri karzat van kiképezve. A toronyból a templom belsejébe nyíló karzat a keleti német kolonizáció elterjedt építészeti megoldása, Magyarországon csak a Szászföldön vált általánossá. De még itt is előfordul, éspedig Szászorbón és Szerdahelyen, hogy magyarországi szokás szerint a kegyúri karzat nem a torony belső oldalából van kiképezve, hanem a torony a kegyúri karzat pilléreire épül. Mindenesetre a kegyúri karzat önmagában is utal a szász gerébeknek a templomépítésben vitt vezető szerepére: a köznéptől elkülönülve, a magasból vettek részt az istentiszteleten. A toronykarzat legjellegzetesebb képviselői Nagysink, Morgonda, Brulya, Nádpatak, Homoróddaróc, Kaca, Földvár, Kereszténysziget templomai. Egészen kivételes, és gerébjeinek a szászok közti előkelő rangját hangsúlyozza a vizaknai bazilikának a szentélyre épített tornya.

A szentély kialakításának formája a szászoknál is a magyarországi fejlődést követte. Míg a legkorábbi Szeben vidéki templomok (Nagy- és Kisdisznód, Sellemberk, Nagycsűr, Kereszténysziget) félkör apszisúak, addig keletebbre, a később települt nagysinki székben egyenes záródású szentélyek is vannak (Nádpatak, Brulya, Morgonda). A kisdisznódi mintát követik a díszes béletes nyugati kapuzatok Nagydisznódon, Boroskrakkón, Petresen, Kacán, Nagysinken, Feleken, Oltszakadáton és Holcmányon, a jákit Homoróddarócon, Szászsebesen, Keresztényfalván, Kisprázsmáron és Ugrán, a gyulafehérvárit legtisztábban Höltövényen, de gyulafehérvári hatások úgyszólván minden szász templomkapuzaton felfedezhetők. A kereszthajó a szász templomoknál ritka jelenség, egyedül a kistoronyi ilyen, ugyancsak Gyulafehérvár ihletésére, A Szászföld 13. századi román stílusú templomainak alaprajza és díszítése tehát az épületbe beugró karzatos torony kivételével magyarországi példákhoz igazodott.

ERDÉLYI GÓTIKA ÉS RENESZÁNSZ

A román stílus hagyományai ugyan a 13. század végéig szívósan éltek tovább Erdélyben magyaroknál és szászoknál egyaránt, de hamarosan megjelent a gótika is. A gótikus hatások fő forrása a kerci templom volt, melyet az 1200-ban alapított cisztercita monostor számára 1230 után kezdtek építeni a {390.} ciszterci alaprajzi hagyományok betártásával, de közvetlen Párizs környéki forrásból származó korai gótikus elemek alkalmazásával. A kerci templom, melynek ma csak szentélye áll sértetlenül, többi része rom, háromhajós, kereszthajós, torony nélküli bazilika. Szentélye egy négyszögből és a nyolcszög öt oldalával határolt, hatsüveges boltozatú záródásból áll, belőle fenn hatkaréjos rózsaablakok, alattuk keskeny csúcsíves ablakok nyílnak. A főhajót a szentélytől enyhén ívelt diadalív választotta el. A négyzetes pillérekkel három hajóra osztott templomteret szintén hatkaréjos rózsaablakok világították meg. A mélyen béletes, enyhén csúcsíves nyugati kapuzat fenn ék alakú oromzattal záródik.

A kerci építő- és kőfaragó műhely évtizedeken át dolgozott a templomon, mégpedig királyi megbízatásból, ami elsősorban abból derül ki, hogy 1270-ig számos közvetlen királyi fennhatóság alatt álló erdélyi területen is nyoma maradt működésének. Legkorábban a kereszthajós brassói Szent Bertalan-templomot építhették, melynek szentélye mindenben a kercit másolja. A Szászföldön kívül fekvő Halmágy királyi birtok temploma szintúgy, itt azonban – mint a brassói templomnál is – a nyugati homlokzaton két torony emelkedik, ami még a bencés hagyományokra emlékeztet. A távoli, szintén királyi Óradnán és Bálványosváralján is a kerci alaprajz és szentélykiképzés ismétlődik. A királyi sóbányaváros, Szék temploma ugyancsak Kerc kicsinyített és egyszerűsített mása, rózsaablakainak többsége háromkaréjos, és alattuk nincs csúcsíves ablak, csak az oldalhajón. A kerci műhely legkésőbbi alkotása a besztercei ferences templom, mely a kolduló rendek igényeinek megfelelően egyhajós.

Az erdélyi gótikának a 13. századi kerci és a vele párhuzamos, de tőle sokban független gyulafehérvári korai formái az új stílust csak egyes elemeiben előlegezték, mégpedig főként a leveles, virágos faragványokkal, a csúcsívvel, a rózsaablakkal és elsősorban a sokszöggel záródó keresztboltozatos szentéllyel. Ezek az elemek a 13. század végén és a 14. század első felében nemcsak a kerci építőpáholy fentebb említett művein, hanem korábbi román stílusú templomokon toldalékosan is megjelennek. A legkorábbi, mert legkönnyebben alkalmazható gótikus elemekről, a növényi díszítményekről már fentebb megemlékeztünk. Az új divat átvételének már költségesebb, s ezért valamivel későbben jelentkező megmutatkozása a román kori templomhajóhoz csúcsíves diadalívvel csatlakozó keresztbordás, sokszöggel záródó szentély. Ilyent látunk Borbereken, a konzervatív beugró tornyos Szászfenesen és Magyarlónán, de nemesi (Szovát, Pókakeresztúr, Noszoly, Cegötelke, Teke) és székely (Gyulakuta, Nyárádszentlászló, Kövend, Gelence, Bögöz) egyhajós templomokon is. Talán korábbi (ma már nem létező) bazilikához csatlakozott Kolozsmonostor finom faragású kőrácsos ablakokkal ellátott sokszögű szentélye. A szászoknál ilyen szentélyt kapott Medgyes, Segesvár, Lekence bazilikális, Riomfalva, Szászsáros, Ecel kereszthajós temploma. Bazilikális {391.} szerkezetét mindvégig megőrizte, de gótikus szentélyével és kereszthajójával korán az új stílusba kapcsolódott bele a szász „főváros”, Nagyszeben temploma, melynek hosszházát azután a 14. század második felében látták el gótikus boltozattal, díszítéssel, ablakokkal.

A korai gótika örökségeként hatott tovább Gyulafehérvár és Kerc sokoszlopos, mélyen béletes, csúcsíves, fenn hegyes szögben végződő oromzatú kapuzata, melyet eredeti formájában alkalmaztak az 1330 körül Losonci Tamás székely ispán birtokközpontjában, Szászrégenben épített, egyébként konzervatív háromhajós, beugró tornyában kegyúri karzatos bazilikához, Nagybánya és Abrudbánya gótikus szentélyű templomaihoz, továbbá már 1350 után a marosvásárhelyi vártemplomhoz. A 14. század második felében a csúcsos oromzat elhagyásával ugyanilyen nyugati kapuzatokat faragtattak Ótordán, Ecelen, Szászbogácson (itt már déli kaput!), Höltövényben (csúcsív helyett félkörívekkel), a 15. század első negyedében pedig Buzdon, Riomfalván, Szászivánfalván, Darlacon, Baráthelyen és Küküllőkörösön. Különösen a későn települt Küküllő vidéki szászok vették át előszeretettel újonnan épült gótikus templomaikhoz ezt a 13. századi hagyatékot.

A román és kora gótikus hagyományokat végleg felszámoló érett gótikát az Erdélyben is nagyon népszerű kolduló rendeknek az az igénye segítette diadalra, hogy a templom a prédikáció egységes teréül szolgáljon. Ezért egyhajós termeket építettek, a 15. század második felétől pedig olyan háromhajós csarnoktemplomokat, melyeknek oldalhajói és szentélye egy magasságúak voltak a főhajóval. Ez maga után vonta a keresztboltozat helyett a hálóboltozat alkalmazását, mely az egész templomteret egybefogta, anélkül azonban, hogy a gótika magasba törését visszafogta volna: a mennyezet nem nyomasztó, hanem a határtalan lebegést, a végtelent érzékelteti. A kolduló rendek városokban települtek meg, s így hatásuk a városi plébániatemplomok építésére is elhatározó volt, sőt éppen ez utóbbiak az érett gótika legjelentősebb alkotásai. A 14. század közepe – mint láttuk – az erdélyi városiasodás első nagy lendületének kora volt, s ennek anyagi lehetőségei és művészi igényei virágoztatták ki az érett gótikát.

A nagyszebeni templom főhajója már ilyen, bár alacsonyabb oldalhajói még a bazilikális hagyományt őrzik. Máshol azonban az oldalhajókat a főhajó magasságáig emelték, mint a segesvári hegyi templomnál vagy Szászsebesen, mely utóbbi különösen gazdag, az érett gótikára jellemző szobordíszével tűnik ki. Az Anjou-címer, a királyszobrok s általában a kőfaragás magas színvonala a királyi udvarnak ha nem is közvetlen részvételét, de mindenesetre ihletését árulja el. Az erdélyi érett gótika legkiemelkedőbb építészeti alkotása, a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplom eredetileg háromhajós bazilikának indult, de már a 14. század harmadik harmadában háromhajós csarnoktemplomként épült tovább, éspedig az akkor virágzásának csúcsára ért délnémet művészetet közvetítő kassai dóm erőteljes hatása alatt. Lenyűgöző térhatása, {392.} nagyszerű boltozatkiképzése, gazdag kőfaragásos díszítése éppen úgy, mint külső tömbjének harmonikus egysége és hajdani északnyugati, magasba mutató tornya méltóképpen képviseli Erdély gazdasági és szellemi életének igazi központját, a magyar–szász együttélés és együttalkotás legtermékenyebb talaját.

Míg a kolozsvári templomépítés német mintákat követett, addig a nagyrészt szintén egyházművészeti rendeltetésű festészet és szobrászat Itália felé tájékozódott. Ez nemcsak az Anjou királyok szoros itáliai kapcsolatainak, hanem azon belül a kolozsvári magyar művészeknek a Firenzében és Sienában megújuló, a bizánci merevségből kibontakozó elevenebb, természethűbb és főleg érzelmesebb késő gótikus–kora reneszánsz stílus felé fordulásának tulajdonítható, ami a Szászföldön nem következett be. Mint a művészettörténeti kutatás joggal gyanítja, az egyetlen ismert nevű Kolozsvári Miklós körül egy legalább négy egyéni vonásokat mutató tagból álló, feltehetően magyar festőiskola alakult ki, melynek alkotásai Magyarfenesen, Almakeréken, Marosszentannán és Barcaszentpéteren maradtak fenn. Az első két templom falképeinek egyikét vagy másikát Kolozsvári Miklósnak szokták tulajdonítani, míg a marosszentannai falkép mongoloid arcvonású Madonnáját, ölében egy keleties, hazai ruházatú Jézuskával egy másik, nagy tehetségű mesternek. Kolozsvári Miklós tehetséges fiai, Márton és György alkották a korai reneszánsz európai színvonalán álló szobrok egész sorát, a prágai Szent György-szobrot, a 17. században elpusztult váradi királyszobrokat s a ma Győrben őrzött Szent László-herma szintén nyoma veszett előképét. Korábban közvetlen itáliai ihletést véltek e művekben felfedezni, újabban az itáliai hatást is felvevő kelet-közép-európai művészet belső megerősödésének, magáratalálásának tulajdonítják sajátságaikat.

Valóban ez a kor a kelet-közép-európai egyetemek közel egyidejű keletkezéséből ítélhetően is a politikai és gazdasági megszilárdulásra építő kulturális virágzás ideje volt, amikor Magyarország nem Európa perifériáján, hanem a velencei és délnémet korai kapitalizmus közvetlen hatókörében feküdt. Ez az általános fellendülés a 14–15. század fordulóján érte el csúcspontját, s Erdélyben Kolozsvár művészi vezető szerepének kiteljesedését jelentette. 1427-ben festette Kolozsvári Tamás a század legszebb magyarországi szárnyas oltárát Garamszentbenedek számára, melynek a Kálváriát és Szent Miklós csodáit ábrázoló, a kor anyagi kultúráját gazdagon bemutató képein az itáliai trecento és a burgundi-németalföldi gótika legjobb hagyományai ötvöződnek és születnek újjá. Az erdélyi viszonyok sokrétűségére jellemzően a nyugati ihletésű korszerű művészi alkotások tőszomszédságában, egy sor székelyföldi templomban keleti, bizánci stílusjegyeket mutató régies falfestmények keletkeztek, melyek a pogányok ellen küzdő Szent Lászlónak a határőrvidéki gondolkodást megtestesítő legendáját ábrázolják erősen helyi ízű, naiv felfogásban, egyes kutatók szerint keleti nomád hősénekek {393.} motívumait is beleszőve a szent lovag csodás tetteinek megjelenítésébe. Bögöz, Gelence 14. századi falképei Szent László legendájával átellenben Antiochiai Szent Margit életének eseményeit, valamint az utolsó ítéletet mutatják be. Később más székely templomokban, a Maksán, Csíkszentmihályon, Erdőfülén, Bibarcfalván, Homoródszentmártonban, Sepsibesenyőn, 1419-ben Székelyderzsen és a 15. század végén (Sepsi)kilyénben festett falképeken mind a bizantinizáló stílus, mind a legenda eseménysorozata olyan folyamatosságban ismétlődik, hogy sokan egy váradi eredetinek utánzására gondoltak. Ma már a művészettörténészek inkább a szájhagyományban tovább adott legenda jelenetezését vélik felfedezni a motívumok ismétlődésében.

A szászföldi művészetnek a 14. század végén épülni kezdett és a 15. században befejezett legjelentősebb alkotása a brassói ún. Fekete-templom. A Kolozsvár által közvetített kassai mintát sajátos helyi ízléssel alakították masszivitásban és terjedelmében egyaránt tekintélyt parancsoló hatalmas építménnyé, mely nemcsak Erdélyben, hanem egész Kelet-Közép-Európában is az egyik legnagyobb gótikus templom, hossza 89 méter. Késői gótikába hajló díszítésének keletkezése egyidejű a szárnyas oltárok erdélyi elterjedésével, ami szintén a Szászföldről indult ki, és a Székelyföldre is hatott. A 14–16. századból fennmaradt 1981 magyarországi szárnyas oltár közül 324 erdélyi, köztük az eddig ismert legkésőbbi, az 1543. évi csíkmenasági. A legszebbek Segesvárt, Medgyesen, Szászsebesen álltak, és hatásuk oly nagy volt, hogy a 15. század közepén megelevenedett a gótikus falfestés is, kiemelkedő példái Rozsnyai János mester 1445-ben festett Kálváriája Szebenben és a kolozsvári plébániatemplom délnyugati kápolnájának Kálvária-freskója is.

A világi célú építészet és festészet a 15. századig nem alkotott jelentőset Erdélyben. A nagybirtokosok várai, melyek közül ötöt a Losonci Bánffyak építtettek vagy szereztek királyi adományként, meglehetősen komor, egyszerű építmények voltak. A 15. század közepén viszont már állott Vajdahunyad gótikus díszű vára, melynek falait Mátyás király reneszánsz ízlésű, gáláns udvari játékot (egyesek szerint a Hunyadi család holló-mondáját) ábrázoló falképsorozattal díszíttette. Ez időből maradtak fenn Erdély városaiban az első gótikus polgárházak is, köztük Mátyás király kolozsvári szülőháza.

A török támadások kivédésére erődítették meg előbb a szász, majd a csíki székely templomokat a 15. század folyamán, Magyarországon egyedülálló egyéni színezetet adva az erdélyi építészetnek. Különösen festői látványt nyújtanak azok a templomok, amelyeknek szentélyét egy vagy két emelettel megmagasították, és a belső körüljárókról kifelé nyíló lőrésekkel és szuroköntő lyukakkal látták el. A hasonlóképpen átépített toronnyal szemközt a szentély így mintegy második toronyként emelkedik az épület tömbje fölé. A 230 szász templom közül 30 ilyen, a Maros, a Kis-Küküllő, az Olt és a Homoród közén. A legészakibb a szászbogácsi, innen nagy körívben délre, keletre és vissza északra kanyarodva Bolkács, Buzd, Nagydisznód, Mártonhegy, {394.} Nagysink, Szászfehéregyháza, Magyarkapus, Berethalom és Ecel templomai zárják közre ezeknek a sajátos építményeknek a területét. Majdnem mindegyiknek még külön körfala is van, tornyokkal, egyébként az erődített templomok nagy része az eredeti épület átalakítása nélkül van körülvéve fallal, melynek belső oldalán raktárak nyílnak, fölöttük lőréses védőfolyosó fut körbe. Valamivel később, amikor a török beütésekre már Moldva felől is számítani kellett, indult meg a csíki székely templomok erődítése, szintén jellegzetes helyi formákban, mint pl. Csíkkarcfalván, Csíkrákoson stb.

A 15. század vége a kolduló rendek és a kisebb városok templomainak építési kora. Torda, Dés, Kolozsvár (Farkas utca) teremtemplomai a debreceni, nyírbátori, szegedi templomokkal azonos stílusjegyeket viselnek, a késő gótika sajátos kelet-magyarországi változatát képviselik. A késő gótika motívumai már a toszkán reneszánsz díszítőelemeivel keverednek a legkorábbi festett mennyezeteken, az 1503-ban elkezdett gogánváraljain s a székelydályai címeres szentély boltozatán. Az itáliai és délnémet reneszánsz magas művészetét a gyulafehérvári Lázói-kápolna és a Klein János plébános által rendelt kolozsvári sekrestyeajtó képviselik igen magas színvonalon. Ezekkel lépett be Erdély művészete a reneszánsz korszakába, mely Mohács után bontakozott ki igazán.

GÖRÖGKELETI ROMÁN PAPOK ÉS TEMPLOMOK

A gyulák bizánci kereszténységének Szent István után nem maradván nyoma a magyarok és az őslakos szlávok közt, a görögkeleti vallást a középkori Erdélyben a románok és a velük – éppen azonos egyházi hovatartozásuk miatt – előbb-utóbb összeolvadó orosz, később szerb bevándorlók követték. A román etnogenezis során etnikum és vallás oly szorosan összefonódtak, hogy a századunk közepéig még fennmaradt néhány Hunyad megyei kálvinista román egyházközség híveit a szomszédos görögkeleti románok „magyar törvény szerint” (de lege ungurească) élőknek, míg önmagukat „román törvény szerint” (de lege românească) élőknek nevezték. Pedig a „román törvény”, az oklevelek „ius valachicum”-ja eredetileg nem egyházi, hanem laikus törvény volt, mégpedig a legújabb román jogtörténeti kompendium szerint „egy felbomló közösséget szabályozó szokásjogi rendszer, amelyet egy idegen feudális állam, fokozatos megszilárdulásának szakaszában befogadott, elismervén alkalmazását egy őslakó vagy egy kiterjedtebb területen megtelepülő román népesség soraiban”. Galíciában, Lengyelországban, Sziléziában, Morvaországban, szlovák földön, Szerbiában és Horvátországban statútum jellegű volt, Magyarországon (s így Erdélyben is) „korai feudális jogi rendszerként… mint kitéphetetlen román szokás maradt meg… mint a helyi autonómia egy formája, kiváltságjelleg nélkül”. Eredetére nézve a transzhumáló pásztorkodással függ össze, mert „tulajdonképpen {395.} pásztori szokásjog, mely többnyire azonos a »vlah joggal« az idegen, szomszédos és közeli államokban, amelyekben román transzhumálás folyt”.*Istoria dreptului românesc. Red. I. CETERCHI. I. Bucureşti 1980. 172, 183. A forrásokból világosan csak azt az oldalát ismerjük, amelyik a befogadó hatóság követeléseit és engedményeit mutatja, éspedig minden románlakta országban egységesen a juhötvenedet (quinquagesima ovium a magyarországi oklevelekben), valamint a szállás vagy település vezetőjének (katunar, kenéz stb.) egész Közép- és Délkelet-Európában a telepítési vállalkozót megillető jogait (bíráskodás, malomtartás stb.).

Több kenézséget összefogó igazgatási egységet Tesszálián kívül csak az erdélyi határvidékeken ismerünk. A részben Magyarországon, részben a Kárpátokon túl fekvő román határőrkerületeknek, Hátszeg-vidéknek, Fogaras-vidéknek, Máramarosnak királyi főtisztviselője egy-egy vajda volt. A hátszegi és fogarasi vajdák a 14. század derekán elszakadtak, és a Havasalföldi vajdaság, valamint az azzal egyesülő Szörényi bánság kereteiben külön államot alapítottak. Máramaros és Moldva vajdáját egy máramarosi vetélytársa, Bogdán elűzte, az elűzött vajda utódai, a Drágffyak mintegy kárpótlásul Máramaros vajdájának címét viselhették, míg a 14. század végén területük nemesi megyévé nem alakult. Az erdélyi és váradi katolikus püspökök is vajdákat neveztek ki román kenézeik fölé, ezek azonban nem a királytól, hanem egyházi földesuruktól függöttek. Ahol a vajdai tisztség megszűnt, ott a román kenézek fölötti bírói hatóság a király által magyar nemesek közül kinevezett várnagy elnöklete alatt összeülő kenézi szék lett, melynek legkorábban ismert összetétele (Hátszeg, 1360) 12 kenéz, 6 pap és 6 közromán (olacus populanus) volt. A Hunyad megyei hátszegi, dévai és jófői román kerületek kenézi székei még a 15. század közepén is „román jog” szerint ítélkeztek.

Bár nem ismerjük pontosan a kenéznek az általa vezetett település vagy települések fölötti jogait, fel kell tételeznünk, hogy ezek leglényegesebbje a magyar „falu füstjé”-nek megfelelő, azaz nem főbenjáró ügyekben való bíráskodás volt. Ezt a magyar kortársak jobbágyi függésnek tekintették, mivel az említett 1360. évi hátszegi kenézi széken együtt ül Bazarab Longus kenéz és a közrománok közül egy bizonyos Mihály, akit az oklevél az előbbi „iobagio”-jának mond. Ugyanígy a Temes megyei egerszegi uradalomban 1389-ben két kenézt említnek „cum jobagionibus suis”, bár mindkét kenéz magyar földesúr jobbágya. A kenéz talán a bírságokon kívül egyéb szolgáltatásokat is igényelhetett az alatta valóktól, akik azonban a szó tulajdonképpeni értelmében nem voltak jobbágyai, hiszen a kenézi széken vele együtt lehettek bírótársak. Földesúri jogot a közrománok felett – mint láttuk – csak a nemesített kenézek nyertek, s a nemes kenézek a magyar megyei szervezethez csatlakozván, a kenézi szék is megszűnt. Ezután a kenéz, ha nem lett nemes, a {396.} jobbágysorsú magyar falusi bíróval volt egyenrangú. A „román jog” tehát, ellentétben a fentebb idézett véleménnyel, eredetileg privilégium volt, egy területi autonómiának jogrendje, akárcsak a székelyeké vagy a szászoké, s csak a megnemesített kenézeknek a „nemesi” nemzethez való csatlakozása akadályozta meg, hogy román „nemzet” jöjjön létre.

A Hátszeg vidéki kenézi széknek fentebbi ismertetéséből viszont az is kiderül, hogy a „román jogba” a görögkeleti egyház is intézményesen beleépült, mégpedig a papoknak megszabott arányú képviseletével a kenézi széken. Sőt, számos adatból tudjuk, hogy a román papok a kenézi családokból kerültek ki, s kenézi birtokjogokat élveztek. A Hunyad megyei mai Keresztényalmás 1362-ben már létezett, és Musad fia László „comes” birtoka volt, aki ekkor kapta kenézi jogon telepítésre Zalasdot. Fia, János 1387-ben birtokosa és egyben papja Almásnak. A magyarországi román népterület másik, északi végvidékén, Máramarosban 1364-ben a Gyulafalvi megnemesített kenézcsalád egyik tagja, Miriszlav ugyancsak pap volt. A Hunyad megyei példák még sorolhatók. Az 1360-ban először említett Pestenye papja nyilván kenézcsaládból származhatott, mert a 15. században is a helyi nemes kenézekből kerültek ki az itteni papok, sőt a család egyik ágának 1479-től Pap lett a vezetékneve. 1411-ben a Borbátvizi kenézcsalád 35 élő férfi tagja osztozik a családi birtokokon, közülük elsőnek említik Dobrota papot, aki egyben Hátszeg vidéki esperes is volt. Testvérének, Kosztának 1494-ben egyszerre 3 nemes fia is pap volt, egyikük a nagybácsi, Dobrota nevét viselte. 1444-ben a (Nalác)vádi hét birtokos kenéztestvér egyike „plébános”, tehát temploma is volt a falunak. Ha még az 1472-ben említett Dalsánpataki Pap Sztojkát, valamint az 1515-ben szereplő Nadabori Miklóst, Lukács román pap fiát idesoroljuk, másfél évszázadon át követhettük a népes birtokos kenézcsaládoknak azt a szokását, hogy egy vagy több fiút papnak neveltettek, míg a többi katonáskodott. Így próbáltak a gyorsan osztódó ősi birtokhoz egyházi jövedelmet vagy királyi adományból újat szerezni.

A birtokos kenézek nemcsak papot adtak a népnek, hanem templomokat is építettek, melyeknek ők voltak a kegyurai. Ilyen kenézi templomoknak kell tekinteni az 1360. évi Hátszeg vidéki kenézi szék név szerint felsorolt papi bírótársainak (ecclesiarum sacerdotes olachales) osztrói, klopotivai, pestenyei, demsusi és tustyai „román templomait”. Az osztrói pap, Péter, egyúttal Hátszeg vidéki esperes (archidiaconus) is volt. Az említett öt templom közül kettő ma is eredeti formájában áll, a demsusi bizánci koncepciójú centrális, de helyi, részben római faragott kövekből álló, kezdetleges építmény, középre helyezett tornya az erdélyi román stílusú katolikus templomokéra hasonlít, ezért 13. századinak tarthatjuk. Az osztrói szintén kőből épült, de már az általános erdélyi gótika stílusában, tehát 14. századi. A többi három akár román, akár gót, esetleg bizánci stílusú is lehetett, de eredeti formájukban nem maradtak fenn. Feltételezhetően ezek is kőtemplomok voltak, mint a román {397.} stílusáról a 13. századra keltezhető zeykfalvi, sztrigyszentgyörgyi és kolcvármalomvízi is.

A Hátszeg vidéki kenézi templomok tehát már a 13. században igényes, részben bizánci, főként azonban erdélyi magyar mintákat követő kőépítmények voltak, ami a kenézek viszonylag kedvező anyagi helyzetére mutat. A kenézi templomépítés a 14. és 15. században is folyt, mindaddig, amíg a megnemesített kenézek át nem tértek katolikusnak, néha talán templomukat is átadva. Semmi esetre sem tartozik azonban az ilyen templomok közé a némelyek által vlah-román eredetűnek tartott Őraljaboldogfalva magyar mezővároska 13. századi temploma, melynek katolikus papja az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékben is szerepel. Lehet viszont régi, akár 13. századi is Borbátvize valószínűleg szintén kőből épített, de eredeti formájában ma már nem álló görögkeleti temploma, melynek kenéz papját, egyben Hátszeg vidéki esperest 1411-ből már említettük. Ha még ide számítjuk a Nicodim apát, Havasalföld első monostorainak alapítója által 1400 körül létesített Hunyad megyei priszlopi monostor bizáncias, háromkaréjos alaprajzú templomát, valamint csak a papjaikról szóló adatokból ismert nalácvádi és dalsánpataki templomokat, mindent elmondottunk, amit Hátszeg vidék középkori román templomairól tudunk, holott számuk bizonyára jóval nagyobb volt az ismertnél.

Kellett lennie görögkeleti templomoknak a dévai és jófői román kerületekben is, de az ide számítható keresztényalmásin és a szintén papjáról ismert rakovicain kívül többről nem maradt fenn adat. Hunyadvár 1409-ben a Hunyadi család magánbirtoka lett. Vajdahunyad román temploma 1458 után épült, mégpedig egyenlő szárú kereszt alakban, bizáncias stílusban. Alighanem szintén kőtemploma volt ma Nadrap puszta néven ismert, egy idevaló nemesített kenézcsalád nevében fennmaradt Nadabor hunyadvári tartozéknak, melynek kenézcsaládból származó papjáról fentebb esett szó. Az erdélyi és a váradi püspököknek a magyar egyházi nemesekkel egyenrangúnak tekintett román vajdái is kőtemplomokat építettek Lupsán, Zalatnán, Kristyoron, Ribicén (mind gótikus, a 14–15. század fordulójáról). Legkorábbi engedélyt 1349-ben adott pap beállítására a váradi püspök venteri vajdájának. Talán kőtemploma lehetett a váradi püspök Belényes-vidéki vajdasága 1503-ban említett segesfalvi esperesének, s talán már 1526 előtt fennállottak az 1538-ban, illetve 1555-ben alája tartozó sebesi, kiskohi, kocsubai és polyánai papok templomai is, de ezek fatemplomok is lehettek, mint Hunyad és Alsó-Fehér megyéktől északra minden ismert középkori görögkeleti falusi templom. A váradi püspöknek az Erdélyi-középhegység nyugati oldalán fekvő román falvai már Erdélyen kívül estek, mint ahogyan a Szörényi bánságnak a Déli-Kárpátok nyugati oldalán alakult román kerületei is, melyeknek román papjairól és templomairól keveset tudunk (a glimbokai papot 1493-ban említik), de jóval korábban kellett ezen a területen is görögkeleti lakosságnak élnie, mint már {398.} láttuk, és még – más vonatkozásban – látni fogjuk. Ugyancsak Erdélyen kívül, Máramarosban már 1364-ből említettünk adatot román papról, s az 1389 előtt alapított körtvélyesi monostor templomán kívül a korán megnemesített kenézeknek és vajdájuknak bizonyára kőtemplomai is voltak, de okleveles bizonyítékunk csak a rozáliai, visóoroszi és havasmezei fatemplomokról van 1516-ból.

Erdélybe visszatérve, meglepően szegényesnek kell tartanunk a szászföldi és Fogaras-vidéki középkori román templomokról fennmaradt értesüléseinket, holott románok ittlétéről már a 13. század elejétől kezdve folyamatosan tudunk. A Szeben-vidéki Omlás és Fogaras uradalmai a 14. század második felében s időnként a 15. században is havasalföldi vajdák hűbérbirtokai voltak, ezért fel kell tételeznünk, hogy legalább ők kezdeményeztek görögkeleti templomépítést, de ennek nem maradt nyoma, amint a szász székekben sem, hacsak a (nagy)szebeni számadáskönyvekben 1400 körül, a szászvárosi székben levő Alsóvárosvízen pedig egy 1494. évi oklevélben említett román papnak nem tulajdonítunk templomot is. Talán azért nem ismerünk egyetlen középkorinak kimutatható román templomot sem ezen a vidéken, mivel romlékony fatemplomok lehettek. A Fogaras-vidéki Szkorej 14. század véginek állított görögkeleti monostoráról szóló adatok nem megbízhatóak.

Középkori román kőtemplomokat, a monostoriakat kivéve, ezek szerint a Hátszeg vidékieken, továbbá a lupsain, zalatnain, ribicein, kristyórin kívül biztosan nem ismerünk, s egyedül ezekben (éspedig Demsuson, Sztrigyszentgyörgyön, Zeykfalván, Ribicén és Kristyoron) találunk 15. század eleji bizáncias falképeket, melyek részben nyugatias lovagi öltözetben az alapító kenézeket (cirill betűs felirattal), részben szenteket, Kristyóron a magyar királyi család szentjeit (István, Imre, László) is ábrázolják. Egyelőre rejtély marad, hogy a Szörényi bánságban, Fogaras-vidéken és Máramarosban épültek-e egyáltalán a középkorban görögkeleti falusi kőtemplomok, vagy csak azóta elpusztult fatemplomokkal kell számolnunk.

Többnyire kápolnáknak (capella olachorum) nevezett román fatemplomokról viszont bőségesen maradt középkori adat, éspedig magyar földesurak birtokain, zömmel a Nagy-Szamos mentén és a Mezőségnek a Kis-Szamos és a Maros közé eső déli részén. Egyetlen kivételt ismerünk, a Hunyad megyei Guraszáda görögkeleti körtemplomát, melyet az Ákos nembeli Illyei család építtetett a 13. század végén, miután III. Andrástól – mint fentebb láttuk – 1292-ben engedélyt nyert, hogy Illye, Fenes és Szád (magyar nevű!) birtokaira románokat telepítsen. Ez a korai földesúri kőtemplom egyébként a 13. századi román kenézi kőtemplomok körzetébe esik, s valószínűleg azok szolgáltak mintájául. Ugyanebben az uradalomban említik 1468-ban Papfalvát; nevéből következtetve temploma lehetett, de aligha kőből. A magyar földesurak a birtokaikra települt románoknak engedélyeztek ugyan templomot és papot, de {399.} kenézeik csak falusi bírák és nem kiváltságos birtokosok lévén, a román telepeseknek nem telt másra, csak fatemplomra.

Okleveles említésük a viszonylag kései román települési mozgalomnak megfelelően csak a 14. század legvégén kezdődik. Nem egy esetben megtudjuk, hogy fából épültek, de általában a „kápolna” megnevezés is faépítményekre mutat. A legkorábbi ismertről, az oláhfrátairól tudjuk, hogy 1391-ben történt megemlítése előtt nem sokkal történt a falu megtelepítése, éspedig szomszéd birtokosok által jogtalanul, akik Magyarfráta határában „nagy oláh falut telepítettek”. A további, oklevelesen ismertek ugyancsak először a Mezőségen tűnnek fel: Rőd (1398), Oláhpeterd (1415, itt egy út menti „oláh” kereszt is állott), Bogács (1430), Dank (1435, az egyedüli a Kis-Szamostól balra), Gerebenes (1447, a román „plébános” házával), Faragó (1451), s talán 1526 előttiek Pakocsa, Keménytelke, Lekence, Ikland, Mezőkapus (1539) fatemplomai. Dél felé ritkulnak: a Hunyad megyei Nagyalmás (1418) még a Maros jobb partján, de Erkes (1462) és a Kis-Küküllő megyei Szélkút (1500) román fatemplomaikkal az egyedüliek a Maros bal partján. Egy-egy uradalomban tömörülnek a szilágyságiak: Erked, Görcsön, Kucsó, Bosháza, Győrtelek (1450, ugyanott magyar katolikus kőtemplomok Kusalyon, Diósadon, Széplakon) és Kerésztelek (1470), valamint a Nagy-Szamos felső folyásánál Major, Oláhszentgyörgy, Naszód (1450). Nyilván román fatemplom is sokkal több volt, mint amennyiről középkori oklevelekből értesülünk, de az új és legújabb korban felbukkanókról már azért sem tételezhetjük fel, hogy középkoriak, mert sok közülük későbbi évszámmal van keltezve, s még ha ezek a késői keltezések csak újjáépítésre vonatkoznak is, semmiféle támaszponttal nem rendelkezünk arra nézve, hogy eredeti középkori formájukban épültek-e újjá. Meg kell tehát elégednünk annak megállapításával, hogy az erdélyi román népművészet a 14. századdal kezdődőleg sajátos, de számunkra meg nem ismerhető stílusú fatemplomokat alkotott már a középkorban.

A földesúri hatalom alá került románok templomának a mindenkori földesúr volt a kegyura, s a katolikus földesúr éppúgy a maga tulajdonának tekintette a román, mint a katolikus templomot. Ahogy a földesurak építették kegyúri karzattal a katolikus templomokat, úgy ugyanők adtak engedélyt román görögkeleti templom vagy kápolna építésére is, mint pl. 1456-ban Hunyadi László, 1458-ban pedig Hunyadi Mátyás Vajdahunyadon. Valószínűleg a földesúr beleegyezése kellett a román pap beállításához is, mindenesetre a vajdahunyadi uradalom román papjai fölé 1516-ban a földesúr, Frangepán Beatrix nevezte ki Szokács Péter személyében az esperest. Ezek után érthető, hogy a birtokosztozások és -eladások során a katolikus és görögkeleti templomokat csakúgy a birtokok értékébe számították be, akár a malmokat. Így osztoztak meg pl. Kémeri Miklós és Jakcs László 1450-ben Naszód-vidéki és szilágysági birtokaikon, mindenütt beleértve és megjelölve a {400.} katolikus templomot és a görögkeleti román kápolnákat. 1462-ben pedig Barcsai Tamás erkesi birtokából eladott „egy telket… bizonyos román papét [presbiteri volahalis] az ő valamiféle kápolnájával együtt”.*Idézi ENTZ GÉZA, Mittelalterliche rumänische Holzkirchen in Siebenbürgen. In: Omagiu lui George Oprescu. Bucureşti 1961. 164.

A GÖRÖGKELETI ROMÁN NÉP ÉS EGYHÁZI HIERARCHIÁJA

A fentiekben felsorolt 58 román plébániatemplom meg a négy (a priszlopi, révi, feleki, valamint a máramarosi-körtvélyesi) kolostor természetesen nem meríti ki a középkori kelet-magyarországi, s ezen belül az erdélyi román templomok tényleges számát, még kevésbé lehet a félszázat alig meghaladó templomokból a románság lélekszámarányára következtetni, különösen nem a több száz középkori magyar (és székely), valamint szász templomhoz viszonyítva. Valamivel közelebb visznek a valóságos etnikai arányok ismeretéhez az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék (erősen hiányos!) katolikus papnévsora és az 1461-ben készült ötvenedjegyzék, mely a juhötveneddel tartozó erdélyi megyei falvakat sorolja fel (Hunyad megye, a Szász- és Székelyföld, valamint Fogaras-vidék nélkül), éspedig 189 helységet, ezek közül hetet külön meg nem nevezett „tartozékaival”. A jegyzék kettős tévedési lehetőséget is rejt magában. Egyrészt nem tartalmazza azoknak a falvaknak a nevét, csak céloz rájuk, melyeknek ötvenedét a király a földesúrnak adományozta. Ilyen adományleveleket ismerünk ugyan a 13. századtól kezdve az egész középkorban, de sajnos nem mindet, hiszen sok elveszhetett vagy lappang. Mivel a nagyobb uradalmak az egyes falvak megnevezése nélkül szerepelnek a jegyzékben, a tartozékokat más forrásokból kell kinyomozni. Másrészt pedig abból, hogy két földesúr elhárította az ötvened megfizetését, mert „ebben az évben nem voltak oláhjai” (hoc anno caret Valachys),*L. 20. sz. jegyzet. a román pásztorok egy részének ide-oda vándorlására kell következtetni, tehát az ötveneddel tartozó, egyébként is többnyire magyarral vegyes lakosságú falvak nem mindegyikében éltek állandóan betelepült románok, s így templomukkal nem mindenütt lehet számolni. A jegyzék csak a katolikus plébánosokat tünteti fel, mert ezek is részesültek a román pásztorok adójából. Számuk az ötvenedet fizető falvak harmadában 64.

29. térkép. Görögkeleti román templomok 16. század közepéig

29. térkép. Görögkeleti román templomok 16. század közepéig
(Az évszámok az első okleveles említést jelzik)

Külső magyarországi adatok alapján, melyek szerint csak minden harmadik-negyedik katolikus falunak volt temploma, az erdélyi magyar (és székely) templomoshelyek legalább megháromszorozásával kell a magyar települések számát felbecsülni. A kimutathatóan kisebb lélekszámú román hegyi falvak közül még kevesebb, mint negyedrészének lehetett ezek szerint temploma. A {401.} Temes-vidéki egerszegi uradalom 24 román falujában pl. összesen 319 család élt 1389-ben, azaz átlag 13, de csak négy haladta meg a húsz családot, tizenháromban pedig kevesebb, mint 10 családot számoltak össze. Mindezeket az értesüléseket egybevetve és számos még kiadatlan oklevelet felhasználva lehet majd igen nagy munkával a középkor végi erdélyi falvak (össz-számuk kb. 2500) etnikai összetételét, ha nem is véglegesen, de legalább megnyugtatóan tisztázni. Addig is a fent említett jegyzékek és az oklevelesen ismert vagy középkori formájukban fennmaradt templomok ismeretében a középkor végi Erdély (a Partium nélkül!) összlakosságát a négymilliós Magyarországon belül kb. félmillióra lehet tenni, ennek több mint fele magyar és székely, több mint egynegyede román, a többi német és egyéb (orosz, szerb stb.) lehetett, amivel a vallási megoszlást is megmondottuk.

A másfélszázezres lélekszámhoz közelítő erdélyi románok túlnyomó többsége (legfeljebb néhány száz megnemesített és katolizált kenézcsaládot leszámítva), görögkeleti vallású lévén, nem nélkülözhette, s mint az esperesek említéséből láttuk, nem is nélkülözte az egyházi szervezetet. Hogy azonban ez miben állt, csak szórványos adatokból próbálhatjuk kikövetkeztetni. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy mely görögkeleti püspökséget illette meg a papszentelés joga. Ha a templomépítés engedélyezése és a pap beiktatása a szabad vagy nemes kenézektől, illetve a helyi földesuraktól függött is, elvileg (s többnyire valószínűleg a gyakorlatban is) csak görögkeleti püspök által felszentelt papot iktathattak be ugyancsak püspök által felszentelt templomba. A 11. században a Kárpátokig terjedő Bizánci Birodalomban bárhol élő vlah-románok püspöke az ohridi bulgár érsek alá tartozott, s ezt a jogát Ohrid egészen a 16. századig a Dunától északra is igyekezett érvényesíteni. Valójában azonban az 1185-ben megalakult bulgár–vlah cárság tirnovói pátriárkátusa mind a konstantinápolyi pátriárka, mind az ohridi érsek jogait háttérbe szorította, maga alá rendelve a volt bizánci dorosztoloni (ma Szilisztra), branicsevói és vidini püspökségeket is, melyek közül az első a Balkán hegység és a Duna közt elterülő, a Duna-deltát is magába foglaló Parisztrion bizánci tartomány metropoliája (érseksége) volt. Ezek közül azonban egynek sem, valamint Tirnovónak sem lehet a Dunától északra kiterjedő fennhatóságát bizonyítani.

Az Al-Duna bal partján valószínűleg a 12. században a Duna-deltában (talán a mai Isaccea helyén) alapított bizánci, tehát közvetlenül a konstantinápolyi pátriárkátustól függő Vicina püspöksége gyakorolhatta a papszentelés jogát, annál inkább, mivel 1250 körül Dorosztolon rangját átvéve érsekséggé lett, tehát püspökségeket is alapíthatott, vagy legalábbis vándorpüspököket küldhetett ki. Ez utóbbiakra célozhatott a pápa, mikor 1234-ben a Kunországban élő „Walaci”, azaz románok közt papszentelést végző „álpüspökökről” szól, akiktől a románok görög (és nem szláv vagy bulgár!) rítus szerint kapják a szentségeket. Ezt a feltételezést erősíti az a körülmény, hogy a magyar királyságtól elszakadó Havasalföld első metropolitája 1359-ben a konstantinápolyi {402.} pátriárka rendeletére a vicinai Jachintosz lett, aki hamarosan a havasalföldi vajda udvarába költözött. Ugyanakkor a román papság nem görög, hanem – nyilván Ohrid örökségeként – bulgár egyházi nyelven végezte egészen a legújabb korig szertartásait anélkül, hogy a tirnovói pátriárkátustól függött volna. Mindenesetre Jachintosz második utódja, Antim havasalföldi metropolita a 14. század végén még levelezett a tirnovói bulgár pátriárkával, bár ő maga a konstantinápolyi zsinatokon vett részt. Eléggé tisztázatlan közjátékként a Szörényi bánságban, melynek olteniai (kis-oláhországi) része 1372 és 1382 közt, Nagy Lajos haláláig közvetlen magyar királyi uralom alá került vissza, ez időben külön szörényi görögkeleti metropolia létezett, éspedig ugyanazon Antim vezetésével, aki 1382-ben az egész Havasalföld metropolitája lett, s ezzel a szörényi metropolia megszűnt. 1401-ben Antim „Ungrovlachia metropolitájának, valamint Magyarország és a határvidékek exarchájának” címezi magát, bejelentve ezzel igényét az erdélyi román papok felszentelésére is. Ezt az igényét azonban csak Erdélyben érvényesíthette, mivel 1391-ben a valamivel előbb Máramarosban alapított körtvélyesi (Peri) monostor igumenjét (apátját) a konstantinápolyi pátriárka felhatalmazta, hogy mint exarcha Magyarország Erdélyen kívüli részein papokat szenteljen. Ugyanezen időben a bulgáriai Nicodim, az első havasalföldi monostorok alapítója a Hunyad megyei Priszlopon is létesített – fentebb már említett – monostort, apátjának azonban papszentelési jogáról nem tudunk, de nem is valószínű, hogy lett volna, mert azt a havasalföldi metropolita magának, illetve püspökeinek tartotta fenn.

Erdélyben tehát a 15. század végéig egy görögkeleti monostoron kívül a görögkeleti egyház hierarchiáját csak a királyi várkerületek román papjai fölé kinevezett esperesek (a Hátszeg és Vajdahunyad vidékit már említettük) képviselték. Nem tudjuk, hogy a megyék nemesi birtokain élő román papok fölött volt-e esperes, és ha igen, milyen területi hatáskörrel. Mindenesetre jelentős változás történt 1485 után, mikor Nagy István (Ştefan cel Mare) moldvai vajda hűbérbirtokba kapta Csicsóvár és Küküllővár uradalmait. Két monostort is alapított, a Csicsóvárhoz tartozó Réven (Vad, moldvai bizáncias stílusban épült templommal) és a Kolozsvár melletti Feleken (temploma kolozsvári mesterekre valló gótikus stílusú), melyek együtt a moldvai Suceava metropolitájától függő püspöki papszentelési jogot gyakoroltak, elsősorban a vajda hűbérbirtokain, de bárhonnan jövőket is pappá szentelhettek, keresztezve ezzel a havasalföldi metropolita erdélyi papszentelési monopóliumát. A kettős monostori püspökségből az újkorban alakult ki a Gyulafehérvárra költözött erdélyi román metropolia, addig az erdélyi román papság hierarchiájának legfelső fóruma az egymással is vetélkedő havasalföldi és moldvai metropolia volt.

{403.} AZ ERDÉLYI ROMÁNOK KÖZÉPKORI EGYHÁZI MŰVELTSÉGE

Hol és hogyan történt az erdélyi román papok szellemi felkészítése, nem tudjuk. Feltehetően a priszlopi és a körtvélyesi monostoroknak is része lehetett benne. Az elsőnek nem maradt fenn hitelesen azonosítható szellemi terméke, de ha valóban Nicodim alapította, akkor a 14. században újjáéledő görögkeleti teológia egyik jeles képviselője lett Priszlop lelkiatyja, s talán hatással lehetett az itteni szerzetesekre is.

A görögkeleti egyház a 14. század közepén két arcvonalon is harcba lendült, egyrészt a katolikus térítés ellen, amivel a töröktől szorongatott bizánci császároknak a római egyház felé tájékozódását kívánta ellensúlyozni, másrészt a 13–14. században új erőre kapó bogumil „eretnekség” ellen, mely ez időben „kathar” néven Dél-Franciaországot is elérte. A bogumil mozgalom Bulgáriában keletkezett a 10. században az ókori manicheizmus utódjaként. Legfőbb jellegzetessége az egyenlő hatalmú jó (Isten) és gonosz (Sátán) küzdelmét feltételező dualista világnézet, mely társadalmi síkon a szegények és gazdagok harcában vetült ki. Mivel azonban egyúttal misztikus elmélyedést és aszkézist is hirdetett, a bogumilizmus nem vált a nyílt társadalmi harc ideológiájává, s a középkori Bulgáriában az előkelő rétegek egy része is csatlakozott a mozgalomhoz. Így elsősorban egyházi ügy lett, s a görögkeleti és a római egyház egyaránt mint eretnekeket üldözte a bogumilokat. A konstantinápolyi és a tirnovói pátriárka a bizánci császárt, illetve a bulgár cárt, a pápa a magyar királyt igyekezett ellenük fegyveres fellépésre bírni, akik időnként, ha az politikai céljaiknak éppen megfelelt, engedtek is a felhívásnak. A 13. század elején s a 14. század közepén folytak bogumilellenes „keresztes hadjáratok”. A bogumilizmus a román népet is megérintette, amiről a román vajdaságban a 15. században másolt (nyilván korábban is elterjedt) bogumil misztikus apokrif irodalom (Ézsaiás próféta és Ábrahám látomásai, Nikodémusz evangéliuma, Afrodiszian legendája, Énókh titkos könyve stb.) tanúskodik. Tirnovói Szent Theodosziosz fáradozásait a bogumilok megtérítésére 14. század közepi életrajza szerint magyarok, szerbek és vlah-románok egyaránt ismerték.

A római egyház és a bogumilizmus elleni küzdelem vezető ereje a bizánci szerzetesség volt, melynek a 14. század közepén legnagyobb hatású teológusa, Gregoriosz Palamasz indította el az ún. hesziaszta mozgalmat. Ez a bogumilizmus misztikájából azzal akarta a forradalmi szelet kifogni, hogy nemcsak az értelem eksztatikus kikapcsolását, hanem az életnek mint szenvedésnek vállalását, sőt teljes megtagadását hirdette. „Az ember ne örüljön, mert nevetése sírásra fog változni”, sőt az a „boldog, aki teljesen {404.} megöli akaratát”.*Istoria literaturii romîne. I. Red. AL. ROSETTI. Bucureşti 1964. 242. Ez a buddhizmushoz közelítő szemlélet valóban merített is a buddhizmusból, Barlám és Jozafát buddhista eredetű legendáját terjesztve más, szintén a bogumilizmust ellensúlyozni hivatott, főleg moralizáló népkönyvekkel együtt. Ezek szintén eljutottak a román vajdaságokba s onnan Erdélybe is, esetleg éppen Nicodim által, aki ennek a szellemiségnek képviselője volt Havasalföldön. Messze és bizonytalan utakra vezetne nyomozgatni a bogumilizmusnak, illetve a hesziasztáknak a papokon keresztül a román népi gondolatvilágra gyakorolt hatását, melyet egyesek a híres Miorica-balladában, a halált belenyugvással váró pásztor szavaiban vélnek felfedezni. Mindenesetre a bogumilok román kapcsolatai közé tartozik az is, hogy a bulgár–román cárság legnevesebb uralkodóját, a 13. század elején élt Kalojánt (más nevén Ioniţă) annyira a maguk emberének tartották, hogy Filippopolisz ostromakor ők adták át neki ezt a fontos bizánci várost. Talán éppen a bogumil Kaloján-kultusz révén jutott el a Dunától északra élő románokhoz az a széltében elterjedt mágikus praktika, hogy aszály esetén egy kis agyagbábut ládikóban vízparton eltemetnek, és esővarázsló énekkel siratják el: „Caloiene, iene // Caloiene, iene // menj az égbe s kérjed, // esők nyíljanak meg.”*Uo. 31.

Ha a néphez közvetve, a román papokhoz közvetlenül jutott el, főleg a 14. század második felében a török hódítás elől északra menekülő bulgár és szerb szerzetesek révén ez a kétarcú, bogumil és hesziaszta irodalom. De papi tevékenységüket nem ez határozta meg, hanem a hagyományos szertartások rendje, kötött bibliai szövegek recitálása. Tévedés lenne azt hinni, hogy az erdélyi román papok néhány egyházi szláv nyelven elmondott rövid formulával beérték. Egy szerény falusi román papról, a már említett kerésztelkiről jegyezték fel 1470-ben, hogy 100 forintot kitevő elrablott vagyonának első helyen említett, tehát jelentős részét két könyv tette ki. Hogy milyen könyvekről lehet szó, nyomra vezet a feleki kolostornak adományozott két moldvai eredetű könyv, az 1481-es keltezésű rituálé és az 1488-as keltezésű négy evangélium. Legalább ezekre volt szükség az istentiszteleteken, s valószínűleg ilyen tartalmúak voltak a kerésztelki pap elrabolt könyvei is. Ezekhez járult harmadikul a zsoltároskönyv, melyet a 16. század elején már román nyelvre is lefordítottak, mégpedig a körtvélyesi monostorban, amire az első román nyelvemlékek (a şchei-i, a voroneţ-i és a Hurmuzakiról nevezett zsoltároskönyvek) szövegének máramarosi dialektusából lehet következtetni.

Hogy az első román nyelvű egyházi könyveket éppen Körtvélyesen fordították, nem véletlen. 1488 és 1490 közt a monostort a munkácsi orosz püspök a maga fennhatósága alá akarta vonni, ami ellen a máramarosi román {405.} nemesek tiltakoztak. Segítségükre sietett a monostor kegyura, Drágffy Bertalan, az akkorra már katolizált és elmagyarosodott máramarosi vajdacsaládból származó erdélyi vajda, aki úgy vetett véget a vitának, hogy 1494-ben az erdélyi katolikus püspök védelme alá helyeztette a monostort. Ez azonban újabb bonyodalmakat jelentett. Nem mondották ki ugyan formálisan a görögkeleti és a római egyház közti uniót, de a két egyház közti legfőbb vitakérdésben Körtvélyesnek engednie kellett: az ott románra fordított ún. şchei-i zsoltároskönyvben megjelenik a katolikus hitvallás formulája, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is ered (Filioque). Ettől még Körtvélyes és az általa felszentelt papság szertartásaiban görögkeleti maradhatott, de megérintette őket az akkor már magyar bibliafordításokon dolgozó katolikus egyház anyanyelvűségre való törekvése, s így kezdődhetett el az anyanyelvű román egyházi irodalom, egyelőre Körtvélyesre korlátozódva. Kibontakozására majd csak a 16. században, a reformáció hatása alatt került sor.

Mindenesetre jelentős lépés volt ez is a román anyanyelvű kultúra kialakulása felé, mert addig nemcsak az egyházi, hanem a laikus szövegeket is egyházi szláv nyelven írták az erdélyi románok. Szláv feliratok vannak a 15. század eleji kenézi templomok falain, sőt a kenézcsaládokat nemesítő királyi oklevelek hátán még a 15. században is cirill betűs szláv feljegyzések olvashatók. Az erdélyi románok cirill betűs szláv írásbeliségére az első ismert adatot Kézai Simon 1280 körüli krónikájában olvashatjuk, aki elmondja, hogy a székelyek Attila halála után Erdélybe menekültek, s ott a hegyek közt éltek a románokkal, akiknek betűit használják. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy Kézai látott cirill betűs román (szláv nyelvű) és rovásírásos székely (magyar nyelvű) írást, de egyiket sem tudta olvasni, viszont az ótörök székely rovásírásba bekerült néhány görög és glagolita betű által megtévesztve, a kétféle írást azonosította. A cirill betűs szláv szövegek írásának tehát régi és folyamatos hagyománya volt az erdélyi románoknál, eleinte a kolostorokban, később pedig már a laikusokat is betűvetésre oktató első ismert román iskolában, melyet a levantei kereskedelem egyik fontos központjában, a brassói Şchei külvárosban alapítottak balkáni kereskedők. Ennek tanítóját 1480-ban említik először. Nyilván szláv nyelven írtak itt is, de azt már román nyelvi kiegészítéssel taníthatták, mivel az első pontosan keltezhető laikus román nyelvemlék Neacşu Lupu havasalföldi bojárnak a határ menti Cimpulungtól éppen a brassóiakhoz 1521-ben írt cirill betűs levele.

Akár szláv, akár román nyelvű volt azonban az erdélyi görögkeleti művelődés, egész szellemisége alapvetően különbözött a katolikus magyarokétól és szászokétól. A magyarországi uralkodó római katolikus egyház a pápák állandóan megújuló sürgetésére időnként kísérleteket is tett a románok térítésére. Különösen 1204 után, mikor a negyedik keresztes hadjárat során a konstantinápolyi pátriárkátus formailag egy fél évszázadra pápai fennhatóság {406.} alá került, és rítusát latinizálták. A tatárjárással ez a térítési hullám, melynek esetleges eredményeit nem ismerjük, elhalt, de megújult Nagy Lajos balkáni hódításaival. Akkor is azonban a Szörényi bánság román kerületeire korlátozódott, mert itt volt politikai fontossága. 1358-ban a király buzgó híve, Lackfi Miklós zempléni ispán, Rómában járván, búcsút eszközölt ki a pápától három román népességű birtokán (in medio olachorum) néhány újonnan (aliqui de novo) katolizált jobbágya számára épült templomnak, de a helynevek a pápai kancellária torzításai miatt azonosíthatatlanok. Az első hiteles térítési adat 1366-ból származik, a világosvári kerületbeli Acsvai Sorbánról, aki a katolikus keresztségben István nevet nyert, és (mindenesetre ötveneddel terhelt) újabb birtokot kapott jutalmul a királytól.

Nagy Lajosnak ugyanebben az évben kelt, igazi célját tekintve sokat vitatott oklevele, amelyben a királyi oklevéllel birtokukban megerősített kenézeket a nemesekkel egyenrangúaknak ismeri el, s a „közönséges kenézeket” (communis kenezus) a falusi bírák jogállásába szorítja vissza, semmiféle utalást nem tartalmaz katolizálási kényszerre. A kenézek felső, katonáskodó rétegét kívánta megnyerni Havasalföld és Bulgária ellen folytatott hadjárataihoz. A röviddel ezután kelt királyi utasítás Keve és Krassó megyékhez, hogy a szláv vagy szakadár papokat (sclavos sive schismaticos sacerdotes) minden sérelmük nélkül (absque omni dampno, lesione et deturpatione) adják át Himfy Benedek ottani ispánnak, amíg sorsukról később nem rendelkezik, legfeljebb a hódító háború elleni propaganda megakadályozására szolgált. Későbbi következménye nem lett; a román papok a középkor végéig működhettek ezen a területen is. Az a Zsigmond királynak 1428. évi oklevelében említett, Nagy Lajosnak tulajdonított rendelkezés, hogy a sebesi kerületben „csak igazán katolikus és csak a római hitet tartó… bírhat nemesi címen vagy kenézi címen birtokot”, gyanús hitelű újkori másolatban maradt fenn, s maguk a tények bizonyítják, hogy ha volt is ilyen szándéka Nagy Lajosnak, illetve Zsigmondnak, az nem valósult meg.

Az a széltében elterjedt és egy, azóta megsemmisítő kritikában részesült monográfiát is ihlető nézet, hogy Nagy Lajosnak fent említett 1366. évi, az erdélyi nemesek és kenézeik jogait rendező oklevelében a „mindenféle nemzetbeli, különösen oláh gonosztevők kiirtására” (ad exterminandum et delendum de ipsa terra malefactores quarumlibet nationum, signanter olachorum) vonatkozó parancsa az erdélyi románság megsemmisítését vagy legalábbis katolizálását célozta, s egy általános román parasztfelkelés megtorlására irányult, legalábbis naivnak mondható. Valójában többféle mozgalomról tudunk, melyekben románok is részt vettek. A legtöbb zavart a földesurak keltették, akik magyar vagy román jobbágyaikat küldték magyar vagy román szomszéd falvak pusztítására és elfoglalására, néha románokat románok, magyarokat magyarok ellen. Voltak persze garázdálkodó rablóbandák {407.} is, románok és magyarok vegyesen. Végül ténylegesen folyt román kenézek ellen, főleg Hunyad megyében egyfajta „jogfosztás”, de az ismert esetek kivétel nélkül királyi oklevéllel bíró kenézeknek csupán szokásjogi alapon birtokló kenézek ellen megnyert birtokperei, úgyszólván román belügyek, s ezeknek sem volt semmi köze a valláshoz.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Nagy Lajos udvarában igen befolyásos, térítő buzgalomtól fűtött ferences barátok, főleg a bosnyák tartománybeliek ne tettek volna meg mindent, hogy világi karhatalmat kapjanak a görögkeleti szakadárok akár erőszakos katolizálásra. V. János bizánci császár 1369. évi római látogatása, melynek során a görögkeleti és római egyházak előbb már sokszor kimondott unióját megújították, alkalmat adott V. Orbán pápának, hogy 1378-ban „Dilectionis sinceritas” kezdetű bullájában felszólítsa a világi hatalmakat a „szakadárok” megtérítésében való részvételre. Az öregedő és az itáliai ügyekkel elfoglalt Nagy Lajosnak az 1366 körüli balkáni hadjáratok sikertelensége miatt is lelohadt buzgóságát felelevenítendő, Bartolomeo de Alverna boszniai vikárius valamikor 1379 után emlékiratot intézett hozzá, hogy fogjon fegyvert a „szakadárok” ellen. Azzal érvel, hogy a görögkeleti szlávok és románok megátalkodottságát „nem annyira szavakkal, mint inkább karddal és kemény harcban” kell megtörni, mert ezek „műveletlenségük miatt minden egyházi rítust és szentségformát elvesztettek… s ez a nép ebben a szektában nem üdvözülhet”. Idézi V. Jánosnak 1366-ban, magyarországi látogatásakor mondott szavait: „Jól teszi a király, ha ezeket a szlávokat megkeresztelteti, mert ezek sem a görög, sem a római formát nem követik”, sőt hozzáteszi az athoszi szerzetesek véleményét is a szláv rítust követő papokról: „ezek nem papok, hanem kutyák! ” Ha nem térnek meg, ki kell űzni őket a király országaiból, s híveiket erőszakkal is katolizálni kell, mert ha ők maguk nem, fiaik majd jó katolikusok lesznek. A vallási érveket a közismert és még évszázadokig hangoztatott politikai érvvel is megtoldja: „sohasem lehetnek uraikhoz hűségesek, akik más hittel Isten iránt hűtlenek”. Ez a visszataszító vakbuzgóság azonban nemcsak Nagy Lajosra nem hatott, aki nem kezdett újabb térítési akciót, hanem sokakban, különösen a románok telepítésében érdekelt s ezért vallási türelmet gyakorló, a románoknak saját papot és templomot engedélyező erdélyi magyar földesurakban egyenesen visszatetszést keltett, mint azt a vikárius meg is mondja: „vannak buták és közönyösek, akik helytelenítik és gyalázzák a magyarok felséges királyurának e nemrégiben elkezdett szent művét… ti. az országában lévő szlávok és románok megtérítését és megkeresztelését”.*30 Idézi Ş. PAPACOSTEA, La fondation de la Valachie et de la Moldavie et les Roumains de Transylvanie: une nouvelle source. Revue Roumaine d’Histoire 1978. 403–406.

Nem annyira a vallási közöny, hanem a gazdasági érdek vezette az erdélyi magyar földesurakat a toleranciára. Vallásüldözésre a 15. században már csak {408.} a husziták ellen került sor, akik Moldvában kerestek menedéket, és ott fordították a Bibliát magyarra. A nemesített román kenézek egy része katolizált ugyan, de nem kényszerből, hanem presztízsből, mert a magyar nemesi családokkal való gyakori összeházasodásoknak a valláskülönbség akkor elháríthatatlan akadálya volt. A román köznép és saját vezető rétege közt így támadt szakadék, melyet Mohács után az „örökös jobbágyság” nemcsak elmélyített, hanem etnikai ellentétté is fokozott.

{240-241}

1. Római aranyrudak a hun támadások idején elrejtett krasznai gót kincsből

1. Római aranyrudak a hun támadások idején elrejtett krasznai gót kincsből

2. Erdélyi előkelő gót asszony ékkövekkel borított aranyfibulája

2. Erdélyi előkelő gót asszony ékkövekkel borított aranyfibulája

3. Római császári ötvösműhelyben készült ónixköves aranyfibula a szilágysomlyói II. kincsből

3. Római császári ötvösműhelyben készült ónixköves aranyfibula a szilágysomlyói II. kincsből

4. A 4. századi gepida ötvösség remeke, a szilágysomlyói zománcberakásos aranyfibula

4. A 4. századi gepida ötvösség remeke, a szilágysomlyói zománcberakásos aranyfibula

5. Aranyozott ezüst gepida díszfibula Erdélyből, 5. század vége

5. Aranyozott ezüst gepida díszfibula Erdélyből, 5. század vége

6. Vadkanfejes arany csüngődísz az apahidai I. gepida királysírból

6. Vadkanfejes arany csüngődísz az apahidai I. gepida királysírból

7. Kálvária, Gelence, római katolikus templom, 1320–1330 körül

7. Kálvária, Gelence, római katolikus templom, 1320–1330 körül

8. Magyarok és románok a 14. században a

8. Magyarok és románok a 14. században a Képes Krónika miniatúráján. A posadai ütközet, 1330. Képes Krónika, 1358 körül (Cca négyszeres nagyítás)

9.

9. 1) Kehely Vizaknáról. Valószínűleg Nagy Lajos ajándéka, 14. század; 2–3) Részlet a kehely talpáról Szent György és Szent Borbála zománcos alakjával

10. Szent János evangélista írópultnál az almakeréki evangélikus templom falfestményén, 14. század vége

10. Szent János evangélista írópultnál az almakeréki evangélikus templom falfestményén, 14. század vége

11. Szent Márk írópultnál az almakeréki evangélikus templom falfestményén, 14. század vége

11. Szent Márk írópultnál az almakeréki evangélikus templom falfestményén, 14. század vége

12. Szent László lovon. Részlet a székelyderzsi falképről, 1419 (Másolat)

12. Szent László lovon. Részlet a székelyderzsi falképről, 1419 (Másolat)

13. Suky Benedek erdélyi nemesnek a gyulafehérvári székesegyház számára készített kelyhe, 1440-es évek

13. Suky Benedek erdélyi nemesnek a gyulafehérvári székesegyház számára készített kelyhe, 1440-es évek

14. Madonna. Falfestmény a nagyosztrói görögkeleti templom bejárata felett, 15. század

14. Madonna. Falfestmény a nagyosztrói görögkeleti templom bejárata felett, 15. század

15. Szent Lászlót ábrázoló iniciálé a bécsi egyetem magyar anyakönyvéből, 1453 (Vö. 96. fekete-fehér kép)

15. Szent Lászlót ábrázoló iniciálé a bécsi egyetem magyar anyakönyvéből, 1453 (Vö. 96. fekete-fehér kép)

16. Kálvária. Részlet a medgyesi szárnyasoltárról, 1480

16. Kálvária. Részlet a medgyesi szárnyasoltárról, 1480

17. Kálmáncsehi Domokos breviáriumának egy lapja, 1481–1495 között

17. Kálmáncsehi Domokos breviáriumának egy lapja, 1481–1495 között

18. Corvina-kódex a Szapolyaiak könyvtárából, 1485–1490. Szapolyai-címeres első oldal

18. Corvina-kódex a Szapolyaiak könyvtárából, 1485–1490. Szapolyai-címeres első oldal

19. Várday Ferenc erdélyi püspök pontificaléja. 15. századi kódex 16. század elején átfestett és kiegészített lapja

19. Várday Ferenc erdélyi püspök pontificaléja. 15. századi kódex 16. század elején átfestett és kiegészített lapja

20. Armbruster Jakab szebeni polgár címere, 1518

20. Armbruster Jakab szebeni polgár címere, 1518

21. Károlyi Károly János hadnagy címere, 1606

21. Károlyi Károly János hadnagy címere, 1606

22. Szulejmán Zimony mezején trónsátrában fogadja János Zsigmondot 1566-ban

22. Szulejmán Zimony mezején trónsátrában fogadja János Zsigmondot 1566-ban

23. Báthori Zsigmond miniatűr arcképe, 16. század vége

23. Báthori Zsigmond miniatűr arcképe, 16. század vége

24. Bocskai koronája, 1605

24. Bocskai koronája, 1605

{288-289}

42. Nemzetségi monostor Harinán, 1200 körül

42. Nemzetségi monostor Harinán, 1200 körül

43. A marosszentimrei református templom déli kapuja, 1200 körül

43. A marosszentimrei református templom déli kapuja, 1200 körül

44. Ívmező a megdicsőült Krisztussal Gyulafehérvár első székesegyházából, 1100 körül

44. Ívmező a megdicsőült Krisztussal Gyulafehérvár első székesegyházából, 1100 körül

45. A gyulafehérvári székesegyház déli mellékhajója, 13. század első harmada

45. A gyulafehérvári székesegyház déli mellékhajója, 13. század első harmada

46. Kisdisznód hegyi temploma, amelyet II. András 1223 előtt Gocelinus vallon klerikusnak adományozott

46. Kisdisznód hegyi temploma, amelyet II. András 1223 előtt Gocelinus vallon klerikusnak adományozott

47. A megdicsőült Krisztus két apostol között a gyulafehérvári székesegyház déli kapujának ívmezején, 1210 körül

47. A megdicsőült Krisztus két apostol között a gyulafehérvári székesegyház déli kapujának ívmezején, 1210 körül

48. Francia mintára épült cisztercita templom és kolostor Kercen, 13. század első fele

48. Francia mintára épült cisztercita templom és kolostor Kercen, 13. század első fele

49. A brassói Szent Bertalan-templom szentélye. A kerci műhely alkotása, 13. század közepe

49. A brassói Szent Bertalan-templom szentélye. A kerci műhely alkotása, 13. század közepe

50. A besztercei görögkeleti, egykor minorita templom szentélye. A kerci műhely alkotása, 1270-es évek

50. A besztercei görögkeleti, egykor minorita templom szentélye. A kerci műhely alkotása, 1270-es évek

51. Egy újévi prédikáció vezérgondolatainak

51. Egy újévi prédikáció vezérgondolatainak (divisio) magyar fordítása a latin eredeti mellett. Gyulafehérvári glosszák, 14. század

52. Az építtetők feliratai a gerendi református templomon:

52. Az építtetők feliratai a gerendi református templomon: 1) István pap, 1290; 2) Saul tordai archidiaconus és Sámson fiai, Péter comes és Miklós, 1299

53. A szentegyedi falusi templom vasalásos ajtószárnya, 1300 körül

53. A szentegyedi falusi templom vasalásos ajtószárnya, 1300 körül

54. A legkésőbbi nemzetségi monostor Erdélyben: Magyargyerőmonostor, 13. század közepe

54. A legkésőbbi nemzetségi monostor Erdélyben: Magyargyerőmonostor, 13. század közepe

55. Részlet Holcmány szász templomának nyugati kapujáról, 13. század első fele

55. Részlet Holcmány szász templomának nyugati kapujáról, 13. század első fele

56. Számos Hunyad megyei templom mintája: az Őraljaboldogfalvi református templom, 13. század közepe

56. Számos Hunyad megyei templom mintája: az Őraljaboldogfalvi református templom, 13. század közepe

57. Római kövekből épített görögkeleti templom Demsuson, 13. század közepe

57. Római kövekből épített görögkeleti templom Demsuson, 13. század közepe

58. Görögkeleti templom Zeykfalván, 13. század második fele

58. Görögkeleti templom Zeykfalván, 13. század második fele

59. 1300 körül letelepített románok számára épült templom Guraszádán

59. 1300 körül letelepített románok számára épült templom Guraszádán

60. Királyi vár Déván, 13–15. század. Előtérben a lebontott 13. századi református templom

60. Királyi vár Déván, 13–15. század. Előtérben a lebontott 13. századi református templom

61. A király tulajdonában levő Sebesvár romjai, 13. század

61. A király tulajdonában levő Sebesvár romjai, 13. század

62. Földvár. A német lovagok egyik vára a Barcaságban, 13–15. század

62. Földvár. A német lovagok egyik vára a Barcaságban, 13–15. század

63. Szász lakótorony Kelneken, 13–14. század

63. Szász lakótorony Kelneken, 13–14. század

64. A gyulafehérvári székesegyház nyugati kapuja, 1270 körül

64. A gyulafehérvári székesegyház nyugati kapuja, 1270 körül

{320-321}

65. A szászrégeni evangélikus templom nyugati kapuja, 1330

65. A szászrégeni evangélikus templom nyugati kapuja, 1330

66. [Losonczi Bánffy] Tamás mester, kegyúr építési felirata a szászrégeni evangélikus templom szentélyében, 1330

66. [Losonczi Bánffy] Tamás mester, kegyúr építési felirata a szászrégeni evangélikus templom szentélyében, 1330

67. Részlet a Szent László-legendát ábrázoló bögözi falfestményről, 1300 körül

67. Részlet a Szent László-legendát ábrázoló bögözi falfestményről, 1300 körül

68. Falképek a gelencei római katolikus templomban. Felső sor: Szent László-legenda, alsó sor: Jézus élete, 1320–1330 körül

68. Falképek a gelencei római katolikus templomban. Felső sor: Szent László-legenda, alsó sor: Jézus élete, 1320–1330 körül

69. A szászsebesi evangélikus templom északnyugat felől. Hosszház: 13. század, szentély: 14. század második fele, Szent Jakab-temetőkápolna: 15. század

69. A szászsebesi evangélikus templom északnyugat felől. Hosszház: 13. század, szentély: 14. század második fele, Szent Jakab-temetőkápolna: 15. század

70. A szászsebesi evangélikus templom csarnokszentélye, 14. század második fele

70. A szászsebesi evangélikus templom csarnokszentélye, 14. század második fele

71. Erdély egyik középkori határvára, a vöröstoronyi Latorvár, 14. század (az ágyútorony 17. századi), háttérben a talmácsi vár, 14. század (Tollrajz és vízfestmény, 1735 körül)

71. Erdély egyik középkori határvára, a vöröstoronyi Latorvár, 14. század (az ágyútorony 17. századi), háttérben a talmácsi vár, 14. század (Tollrajz és vízfestmény, 1735 körül)

{336-337}

72. Baldachinos szobrok a szászsebesi evangélikus templom szentélyén, 14. század vége

72. Baldachinos szobrok a szászsebesi evangélikus templom szentélyén, 14. század vége

73. Baldachint készítő kőfaragó ábrázolása a kolozsvári Szent Mihály-templom szentélyében, 14. század utolsó harmada

73. Baldachint készítő kőfaragó ábrázolása a kolozsvári Szent Mihály-templom szentélyében, 14. század utolsó harmada

74. A középkori szobrászat egyik európai fő műve, Kolozsvári Márton és György Szent György-szobra Prágában, 1373

74. A középkori szobrászat egyik európai fő műve, Kolozsvári Márton és György Szent György-szobra Prágában, 1373

75. Erdős, sziklás tájat ábrázoló részlet a Szent György-szobor talapzatáról

75. Erdős, sziklás tájat ábrázoló részlet a Szent György-szobor talapzatáról

76. Bányászat a 14. században. Nagybánya pecsétje, 14. század közepe (Másfélszeres nagyítás)

76. Bányászat a 14. században. Nagybánya pecsétje, 14. század közepe (Másfélszeres nagyítás)

77. Bronz keresztelőmedence Segesden, 14. század

77. Bronz keresztelőmedence Segesden, 14. század

78. Aquamanile Kolozsvár környékéről, 14. század

78. Aquamanile Kolozsvár környékéről, 14. század

79. Kehely a sellemberki evangélikus templomban, 14. század

79. Kehely a sellemberki evangélikus templomban, 14. század

80. Kehely a szakadáti magyar evangélikus templomból, 14. század

80. Kehely a szakadáti magyar evangélikus templomból, 14. század

81. Egyházi, világi és közületi pecsétek Erdélyben:

81. Egyházi, világi és közületi pecsétek Erdélyben: 1) Péter erdélyi püspök, 1299; 2) János kolozsmonostori apát, 1343; 3) kolozsmonostori konvent, 1362; 4) erdélyi káptalan, 1320; 5) Kolozsvár város, 1472; 6) Lackfi István, 1348

82.

82. 1) Kilenc magyarországi bencés apát, köztük János kolozsmonostori apát pecsétje, 1342; 2) István erdélyi herceg pecsétje, 1351; 3) A hét szász szék pecsétje, 1365

83. Jakab erdélyi püspöki vikárius pecsétje, 1403

83. Jakab erdélyi püspöki vikárius pecsétje, 1403

84. Csáktornyai Lackfi István erdélyi vajda vörös márvány sírköve, 1387–1397

84. Csáktornyai Lackfi István erdélyi vajda vörös márvány sírköve, 1387–1397

85. Verebi Péter erdélyi alvajda sírköve Mátraverebélyen, 1402

85. Verebi Péter erdélyi alvajda sírköve Mátraverebélyen, 1402

86. Rozsnyai János 1445-ben festett falképe a nagyszebeni evangélikus templomban

86. Rozsnyai János 1445-ben festett falképe a nagyszebeni evangélikus templomban

87. Görögkeleti templom Lupsán, 1400 körül

87. Görögkeleti templom Lupsán, 1400 körül

88. Falképek Zeykfalván a görögkeleti templom szentélyében, 14–15. század

88. Falképek Zeykfalván a görögkeleti templom szentélyében, 14–15. század

89.

89. 1) Vladislav és Anca templomalapítók a ribicei görögkeleti templom falképén, 15. század; 2) Szent István, Szent László és Szent Imre a kristyori görögkeleti templom falképén, 15. század

90. A kristyori görögkeleti templom alapítói: Bâlea feleségével, Vişével és fiával, Ştefannal a hajó falfestményén, 15. század

90. A kristyori görögkeleti templom alapítói: Bâlea feleségével, Vişével és fiával, Ştefannal a hajó falfestményén, 15. század

91. Erdély-szerte alkalmazott reprezentatív kaputípus néhány példája:

91. Erdély-szerte alkalmazott reprezentatív kaputípus néhány példája: 1) Kerc, cisztercita apátság nyugati kapuja, 1300 körül; 2) Torda, Ó-tordai református templom, nyugati kapu, 14. század második fele; 3) Riomfalva, szász evangélikus templom, nyugati kapu, 15. század első negyede; 4) Küküllő-körös, szász evangélikus templom, nyugati kapu, 15. század első negyede

{368-369}

92. Pietà a nagyszebeni evangélikus templomból, 1400 körül

92. Pietà a nagyszebeni evangélikus templomból, 1400 körül

93. Apostolszobor a brassói Fekete-templom szentélyéről, 15. század első fele (Gipszmásolat)

93. Apostolszobor a brassói Fekete-templom szentélyéről, 15. század első fele (Gipszmásolat)

94. Püspökszobor a brassói Fekete-templom szentélyéről, 15. század első fele (Gipszmásolat)

94. Püspökszobor a brassói Fekete-templom szentélyéről, 15. század első fele (Gipszmásolat)

95. A kolozsvári Szent Mihály-templom hosszházának belseje, 1430-as évek

95. A kolozsvári Szent Mihály-templom hosszházának belseje, 1430-as évek

96. Előadás a bécsi egyetemen. Itt tanult az erdélyi értelmiség zöme a középkorban. Pecsétnyomó, 15. század első fele

96. Előadás a bécsi egyetemen. Itt tanult az erdélyi értelmiség zöme a középkorban. Pecsétnyomó, 15. század első fele

97. A kolozsmonostori konvent kincstár- és könyvtárjegyzékének egy lapja, 1424–1427

97. A kolozsmonostori konvent kincstár- és könyvtárjegyzékének egy lapja, 1424–1427

98. Részlet a nagyszebeni plébánia könyvtárjegyzékéből, 1442

98. Részlet a nagyszebeni plébánia könyvtárjegyzékéből, 1442

99. A négy evangélium első megmaradt magyar fordításának utolsó oldala. Tatroson készült másolat, 1466

99. A négy evangélium első megmaradt magyar fordításának utolsó oldala. Tatroson készült másolat, 1466

100. Stibor vajda pecsétje, 1402

100. Stibor vajda pecsétje, 1402

101. Bebek Péter székely ispán pecsétje, 1424

101. Bebek Péter székely ispán pecsétje, 1424

102. Újlaki Miklós vajda sírköve az újlaki ferences templomban, 15. század közepe

102. Újlaki Miklós vajda sírköve az újlaki ferences templomban, 15. század közepe

103. Stibor vajda († 1414) székesfehérvári sírkövének töredéke, 1414 körül

103. Stibor vajda († 1414) székesfehérvári sírkövének töredéke, 1414 körül

104. A vajdahunyadi vár délnyugat felől

104. A vajdahunyadi vár délnyugat felől

105. A vajdahunyadi vár délkeleti nézete 1735-ben

105. A vajdahunyadi vár délkeleti nézete 1735-ben

106. Brassó látképe a Fekete-templommal (15. század első fele) és a városfalakkal északnyugatról. Előtérben a Fehér-torony, 1494/1723

106. Brassó látképe a Fekete-templommal (15. század első fele) és a városfalakkal északnyugatról. Előtérben a Fehér-torony, 1494/1723

107. Szelindek királyi faluban épült szász vár, 15. század második fele

107. Szelindek királyi faluban épült szász vár, 15. század második fele

108. Az egykori Magyar utcai kapu Kolozsváron, 1470-es évek

108. Az egykori Magyar utcai kapu Kolozsváron, 1470-es évek

109. Az egykori disznódi kapu Nagyszebenben. Városfalak: 15. század, torony: újjáépítve 1594-ben

109. Az egykori disznódi kapu Nagyszebenben. Városfalak: 15. század, torony:
újjáépítve 1594-ben

110. Az egykori Híd utcai kapu Kolozsváron, 1477

110. Az egykori Híd utcai kapu Kolozsváron, 1477

111. Prázsmár, Kálvária-oltár, 1450 körül

111. Prázsmár, Kálvária-oltár, 1450 körül

112. Viaticum- (úti) szelence, Erdély, 1451 (?)

112. Viaticum- (úti) szelence, Erdély, 1451 (?)

113. Madonna-szobor Csíkménaságon, 1440–1460

113. Madonna-szobor Csíkménaságon, 1440–1460

114. Bronz keresztelőmedence Segesváron, 1440

114. Bronz keresztelőmedence Segesváron, 1440

115. Kehely a besenyői szász evangélikus templomból, 15. század

115. Kehely a besenyői szász evangélikus templomból, 15. század

116. Hunyadi János gyulafehérvári síremlékének fedőlapja, 15. század utolsó harmada

116. Hunyadi János gyulafehérvári síremlékének fedőlapja, 15. század utolsó harmada

117. Hunyadi János szarkofágjának oldallapja, 15. század utolsó harmada

117. Hunyadi János szarkofágjának oldallapja, 15. század utolsó harmada

118. Mátyás király szülőháza Kolozsváron, 15. század

118. Mátyás király szülőháza Kolozsváron, 15. század

119. Polgárház ajtaja Besztercén, 1480

119. Polgárház ajtaja Besztercén, 1480

120. Ebédlő a kolozsvári volt domonkos kolostorban, 15. század vége

120. Ebédlő a kolozsvári volt domonkos kolostorban, 15. század vége

121. Könyvtárterem a kolozsvári volt domonkos kolostorban, 15. század vége

121. Könyvtárterem a kolozsvári volt domonkos kolostorban, 15. század vége

122. Hímzett velencei brokátkazula a kolozsvári volt domonkos templomban, 15. század

122. Hímzett velencei brokátkazula a kolozsvári volt domonkos templomban, 15. század

123. Kőkeretes ételátadó nyílás a kolozsvári volt domonkos kolostorban, 15. század vége

123. Kőkeretes ételátadó nyílás a kolozsvári volt domonkos kolostorban, 15. század vége

124. Csíkcsobotfalva (temploma 15. századi) és Csíksomlyó nyugat felől

124. Csíkcsobotfalva (temploma 15. századi) és Csíksomlyó nyugat felől

125. Egy kódex a csíksomlyói volt ferences könyvtárból, 15. század

125. Egy kódex a csíksomlyói volt ferences könyvtárból, 15. század

126. Az evangélikus templom és a városháza Nagyszebenben

126. Az evangélikus templom és a városháza Nagyszebenben

127. Szászhermány erődtemploma. Erődítés: 15. század

127. Szászhermány erődtemploma. Erődítés: 15. század

128. Lesses erődtemploma. Erődítés: 16. század eleje

128. Lesses erődtemploma. Erődítés: 16. század eleje

129. Erked erődtemploma, 16. század eleje

129. Erked erődtemploma, 16. század eleje

130. Székelyderzs erődített unitárius temploma, 16. század eleje

130. Székelyderzs erődített unitárius temploma, 16. század eleje