céh

érdekvédelmi szervezet, amelyet egyes iparágak kézműves mesterei hoztak létre. Szabályzataikat a 14–17. sz.-ban általában a város tanácsa vagy a helység világi, ill. egyházi földesura hagyta jóvá. A királytól kapott szabályzatok száma csak a 17. sz.-tól kezdve gyarapodott, majd a 18. sz.-ban egyre általánosabb lett. Mária Terézia rendelte el az egységes szabályzatok bevezetését az egész ország területén, különös hangsúlyt helyezve a r.k. vallás gyakorlására. – A céhek legfontosabb tárgyai: a pecsét, a céhlevél, jegyzőkönyv, → céhláda, → céhkancsó. A céhek szabályzatai előírták az inasfelvétel és felszabadítás követelményeit, az inas kötelességeit, esetleges járandóságát, pl. felszabaduláskor egy öltözet ruha adását. A legényekkel kapcsolatban rendelkeztek a munkavállalás rendjéről, a legényszállás használatáról, a munkaidőről és munkabérről, a felmondás feltételeiről. A nagyobb létszámú céhek legényei önálló → legénycéhet is alkottak. Ez az ellenőrzésükre kirendelt atyamester és a legények közül választott dékán felügyelete alatt állt. Szabályzataikban a kötelezettségek mellett jelentős helyet kaptak a legényavatás, -köszöntés, az érkező vándorlegényhez intézett kérdések-feleletek leírásai. A felszabadult inas legénnyé avatása sok mókára adott lehetőséget, szertartás alakult ki ennek lebonyolítására. A különféle kérdésekre adott kötött szövegű verses feleletek hibáiért büntetés járt pénzben vagy italban. A szertartás végén legénykoszorút, legénykoronát tettek a felavatott fejére. Ez zöld ágból, virágból, vas, ill. ezüst pántokból, de művirágból is készülhetett. A céhszabályzatok legfontosabb pontja a mesterremek előírása volt. Általában a nagyobb tudást kívánó termékek közül jelölték ki a készítendő remeket. Megszabták az előkészületeket, a felhasználandó anyagok minőségét, a remek elkészítésének időtartamát és helyét. A munka menetének felügyeletére két mestert rendelt ki a céh, nehogy a remekelő idegen segítséget vegyen igénybe, vagy más által készített terméket mutasson be remekként. A remeket a céh mesterei együttesen bírálták meg. A kisebb hibákért bírságot róttak ki, nagyobb hiba esetén új remek készítésére kötelezték az ifjút. A remek általában az ifjú mesteré maradt, de sokszor a céh értékesítette és ezzel vagyonát gyarapította. A céhbe való felvételért jelentős összeget kellett fizetni és lakomát adni a mesterek számára. – A céhlevél rendszerint kiváltságokat is tartalmazott. Ilyen volt a helybeli vásárokon való árusítás elsőbbsége, az idegenek árusítási időszakának korlátozása, kontárok kitiltása a vásárokról és hetipiacokról vagy éppen ezek működésének teljes tilalma a céh székhelyén és annak környékén. Néha a mesterek számát is előírta a szabályzat, ami sokszor vált az egészséges verseny akadályává. A céh sok esetben kapott jogot arra, hogy a helybeli mestereken kívül a környező mezővárosok és falvak azonos ipart űző mestereit is felvehesse soraiba, ezek voltak a „vidéki mesterek”. Egyes iparágak céhei megyényi, sőt félországnyi területre is kiterjesztették hatáskörüket. Később egyes helységek önálló céhet alakítottak az „anyacéh” hozzájárulásával. E folyamat azonban sok viszályt is okozott. Az 1805-ös céhrendelet megkönnyítette a falusi céhek alakítását, sőt vegyes, tehát különböző szakmákat magába foglaló céhek létrehozását is engedélyezte. – A városi céhek mesterei elsősorban saját gyermekeiket vették fel inasnak, de jelentős a falusi származásúak száma is. Természetesen az önálló műhely létesítésére vagy átvételére az elsőknek volt nagyobb lehetősége, míg az utóbbiak sok-sok évi vándorlásra kényszerültek, vagy éppen életük végéig bérmunkából éltek. A városok, mezővárosok telítettsége után inkább a falvakban nyílt lehetőség műhelyalapításra. E falusi mesterek jórészt a városon tanult inasok, legények soraiból kerültek vissza szülőfalujukba. A céh keretein kívüli műhelyalapításra csak a 19. sz. közepén nyílt több lehetőség, szűnt meg a céhkényszer. – A falusi lakosság szükségleteinek kielégítésében a helyi és mezővárosi mesterek mellett igen jelentős szerepe volt a városi iparosoknak is. Sőt az ún. „vásármíves” mesterek kizárólag a vidék számára termeltek. Ezek elsősorban a csizmadiák, szabók, szűrszabók, kalaposok közül kerültek ki. A 16–18. sz.-ban a parasztság vászonneműinek nagy részét is céhes takácsok szőtték meg az ország nagy területein. A mezőgazdasági eszközök jó része a → kovácsok, bognárok (→ kerékgyártók), → kádárok, → kötélgyártók, → szíjgyártók stb. műhelyeiből került ki, jóllehet ezek jelentős része városokban élt. A 19. sz.-ban falvakban is megtelepülő → kőművesek, ácsok (→ ácsmesterség), → asztalosok a főúri, nemesi, egyházi és városi építkezéseken szerzett ismeretek, ízlés közvetítői lettek, amint erről a népi építészet példáinak sora tanúskodik. Általában elmondhatjuk, hogy a céhes ipar szokásaival és termékeivel jelentősen alakította a falusiak ízlését, igényeit. A céhes legényavatási szokások rokonságát a falusi legénycéhekkel a néprajzi irodalomból ismerjük. A városi, de egyáltalán az iparosok szerszámkészletének egyes darabjaival a paraszti gazdaságokban is találkozunk, különösen az ügyes fúró-faragó emberek kamrájában. Az iparosok, vásárok közvetítésével falusi használatban megjelenő selymek, bársonyok, egyéb divatos holmik gyakran szerepelnek 17–19. sz.-i árszabásokban, valamint paraszti hagyatéki leltárakban. – A legkorábbi ismert mo.-i céh a kassai szűcsöké, akik 1307-ben kaptak kiváltságlevelet a város tanácsától. A céhek szerveződése a 15. sz.-ban vett lendületet országszerte. Ez a folyamat töretlenül folytatódott a következő századokban is, a török által meg nem szállt területeken. A hódoltsági területeken általában megszűntek a céhek, ill. a királyi fennhatóság alatti céhek vettek fel soraikba az érintkező, megszállt helységekből is mestereket. A török kiűzése után a vissza-, ill. újratelepülő helységek, városok mesterei néhol régi kiváltságaikat újították meg, míg máshol vontatottan haladt a céhek alapítása. Az 1805-ös céhrendelet után gomba módra szaporodtak a falusi céhek. A 19. sz. első felében a manufaktúrák, gyárak alapítása megtörte a céhek monopóliumát. Az idejétmúlt céhszervezet csak 1872-ben szűnt meg. Temetési szokásaik szinte napjainkig éltek a falusi iparosok körében. – Irod. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon (I–II., Bp., 1913); Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon (Bp., 1955); Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században (Bp., 1965); Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848) (Bp., 1967); Domonkos Ottó: A kisiparok néprajzi kutatása (Ethn., 1974); Domonkos Ottó: Céhkoszorú, céhkorona (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977).

1. Gubacsapó céh ládája fonókerék és kártolás ábrázolásával (1837. Erdőbénye, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

1. Gubacsapó céh ládája fonókerék és kártolás ábrázolásával (1837. Erdőbénye, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Bp. Néprajzi Múzeum

2. Fazekascéh ládája (1828...)

2. Fazekascéh ládája (1828...)
Bp. Néprajzi Múzeum

3. Mészáros céhláda, a fedelén marhát lefogó két szelindek ábrázolásával (1779) Veszprém, Bakonyi Múzeum

3. Mészáros céhláda, a fedelén marhát lefogó két szelindek ábrázolásával (1779) Veszprém, Bakonyi Múzeum

4. Fazekas céhkancsó eleje a tisztségviselők nevének felsorolásával (1847) Debrecen, Déri Múzeum

4. Fazekas céhkancsó eleje a tisztségviselők nevének felsorolásával (1847) Debrecen, Déri Múzeum

5. Az előző céhkancsó oldalról

5. Az előző céhkancsó oldalról

1. Fazekas céhkancsó (1744, Berhida, Veszprém m.)

1. Fazekas céhkancsó (1744, Berhida, Veszprém m.)
Veszprém, Bakonyi Múzeum

2. Fazekascéh behívótáblája (1714, Pápa)

2. Fazekascéh behívótáblája (1714, Pápa)
Veszprém, Bakonyi Múzeum

3. Fazekascéh kancsója (1869, Veszprém)

3. Fazekascéh kancsója (1869, Veszprém)
Veszprém, Bakonyi Múzeum

4. Csapócéh kancsója (1827, Veszprém)

4. Csapócéh kancsója (1827, Veszprém)
Veszprém, Bakonyi Múzeum

1. Takácscéh kancsója. Két füle hiányzik (1750, Karád, Somogy m.)

1. Takácscéh kancsója. Két füle hiányzik (1750, Karád, Somogy m.)
Bp. Néprajzi Múzeum

2. Céhkancsó (1778, Rohonc, v. Vas m.)

2. Céhkancsó (1778, Rohonc, v. Vas m.)
Bp. Néprajzi Múzeum

3. Halászcéh kancsója, csónakban áló szigonyos halász ábrázolásával (1774, Keszthely)

3. Halászcéh kancsója, csónakban áló szigonyos halász ábrázolásával (1774, Keszthely)
Bp. Néprajzi Múzeum

4. Csizmadia céhkancsó (1752, Szántód, Somogy m.)

4. Csizmadia céhkancsó (1752, Szántód, Somogy m.)
Bp. Néprajzi Múzeum

5–7. Kovácscéh kancsója szemből és két oldalról (1818, Várpalota)





5–7. Kovácscéh kancsója szemből és két oldalról (1818, Várpalota)
Bp. Néprajzi Múzeum