Dunántúl

a Duna vonalától D-re és Ny-ra eső, az Alpok keleti nyúlványai és a Mura, valamint a Dráva által határolt nagytáj. A Dunántúl legkorábbi tájneveink közé tartozik. Természetföldrajzilag, vízrajzilag rendkívül tagolt, sokarcú táj. A közvéleményben elterjedt felfogással szemben történeti és néprajzi határait szűkebben kell megvonni, mivel az egykori Moson, Győr, Komárom m.-k teljes egészükben, Sopron m.-nek pedig É–ÉK-i, K-i fele (→ Hanság, → Rábaköz) a Dunától É-ra fekvő alföldi jellegű területekkel alkottak – társadalmi fejlődésüket, kultúrájukat tekintve – egységes arculatú tájat (→ Kisalföld). A Dunántúl a honfoglalás óta a magyarság egyik legfontosabb településterülete, Mo. legsűrűbben megült vidéke. A honfoglaló magyarság megtelepedése idején a Dunántúlon néhány helyen megtalálta az ókori Pannonia folytonosan lakott települését. Több helyütt frank hatalom alatt élő szláv közösségekkel, valamint jelentékeny tömegben avarokkal került érintkezésbe az itt letelepedő magyar nép. A DNy-Dunántúlon kisebb német (bajor) jellegű csoportok jelenlétével is kell számolnunk. E közösségekben a kereszténység már tisztes hagyományokkal rendelkezett. Ezek a csoportok tarthatták fenn és örökítették át a paraszti gazdálkodásunk életében máig szerepet játszó dunántúli szőlőművelés ókori hagyományait is. A feudalizálódó magyar állam nagyon sok fontos állami, vallási és kulturális központja a területén alakult ki (Székesfehérvár, Esztergom, Pécs, Veszprém, Győr, Pannonhalma stb.). Településhálózata meglehetősen kiegyenlítetten fejlődött, bár a Ny-Dunántúl számos esetben szenvedett osztrák, cseh betörésektől, s ez a határsáv német nemzetiségének fokozatos feltöltését indította meg a 13. sz.-tól folyamatosan (pl. mosoni heidebauerek). Az Árpád-korban meginduló városi fejlődés jelentékenyebb számban vonzotta a latinusokat (vallonok, olaszok), akiket később németek is követtek. A török a Közép-, D- és K-Dunántúlt nagyon erősen elpusztította, de Ny-Dunántúl jelentős részét is érintették a hadműveletek. A törökök elől menekülő magyarok a középkori nyelvjárási és néprajzi képet áttelepüléseikkel mozaikszerűvé tették. A magyar menekülőkkel egy időben → horvátok, gradistyei horvátok települtek le a Ny-Dunántúlon. A K-Dunántúlon a szerbek is jelentős telepeket mondhattak magukénak. A 17. sz. végén, főként a 18. sz. folyamán különböző eredetű német csoportok érkeztek, amelyek részben újra föllendülésnek induló városaiban, részben falvaiban rendezték be otthonaikat, sokszor a telepítőktől kapott vagy kiharcolt jelentékeny szabadalmak birtokában. A zárt lakatlan vagy alig lakott erdővidékeken szlovákokat telepítettek uradalmak. Dunántúl népe a reformáció időszakában részben az ev. egyházhoz – amelynek bázisterületévé a Ny-Dunántúl vált –, részben a ref. egyházhoz, ill. az unit. egyházhoz – akik főként a D-Dunántúlon voltak otthonosak – csatlakozott. Noha a felszabadító háborúk előtt megkezdődött a rekatolizáció szervező munkája, a török kiűzését követően állami, katonai eszközöket is széleskörűen felhasználtak, aminek következtében a helyi lakosság részben elvándorolt. Így tudták felszámolni a dunántúli unit. gyülekezeteket is. A felszabadulást követően viszont a német, szlovák nemzetiségű betelepülők között szép számmal jöttek ev. és ref. hívek is. Az önálló jugoszláv állam kialakulását követően jelentékeny számban költöztek el (optáltak) a délszláv lakosság köréből. A II. világháborút követően nemzetközi rendelkezések alapján nagyszámú német lakost telepítettek át Németo.-ba, helyükre részben a Bukovinából visszatelepített magyarok (→ bukovinai székelyek), részben Szlovákiából kitelepített magyarok kerültek, hazai eredetű agrárproletár, szegényparaszt telepesekkel együtt. – A Dunántúl társadalmi fejlődését kiegyenlítettség jellemezte. Az egységesülő jobbágyság mellett jelentékeny létszámú szabadalmas és kisnemesi közösségek is megőrződtek. Jobbágyparasztságának polgárosulása korán megindult, azonban korántsem rétegződött olyan élesen, mint pl. az alföldi megyéké, és a jobbágyparasztság kevésbé tudott függetlenülni a földesúri hatalomtól, mint az alföldi mezővárosok társadalma. A Dunántúl paraszti műveltségét, kultúráját a sajátos helyzetű fejlődés következményeként a viszonylagosan kedvező anyagi helyzetből fakadó polgárosuló igényesség s egyben erősebb hagyományérzés, enyhe konzervativizmus jellemezte. A paraszti tömegek különleges helyzetű, kultúrájú világa alakult ki a majorsági gazdálkodást folytató uradalmak alkalmazottai, később pedig az uradalmak cselédsége körében. Elsősorban a latifundiumok fojtó világa felelős ezért, hogy a Dunántúl parasztsága évszázadok óta erősen korlátozva volt fejlődésében. Ez az oka, hogy népének viszonylagos jóléte és polgárosuló kultúrája ellenére jelentékeny számban kellett földjéről kivándorolnia (pl. Szlavóniába), vagy életszintjük fenntartása érdekében kénytelenek voltak az egyke önpusztító eszközéhez folyamodni. – Irod. Sebestyén Gyula: Dunántúli gyűjtés (Bp., 1906); Malonyay Dezső: A balatonvidéki magyar pásztornép művészete (Bp., 1912); Malonyay Dezső: A dunántúli magyar nép művészete (Veszprém, Zala, Somogy, Tolna) (Bp., 1912); Kogutowitz Károly: Dunántúl és Kisalföld írásban és képben (Bp., 1930, 1936).