ing

jelentése a parasztságnál a felső testet borító ujjas ruha, ill. gyapjú vagy bőr felsőruhák alatt viselt fehérneműféle. Anyaga házi készítésű kender-, len- vagy pamutvászon, különböző gyári gyolcsfélék és – ritkábban – tüllök. – Az ing szabása az ujjak bevarrási módja szerint két csoportra osztható: 1. a vállba → bevarrott ujjú ing, mely az ismert néprajzi anyagban inkább a férfiingekre jellemző. – 2. a nyakba → mellé varrott ujjú ing. Ilyen szabással a magyar néprajzi anyagban inkább női ingek készültek, ingváll néven is említik, melyek leginkább rövid női ingek. – Mindkét szabásnál összeállíthatták a derekat függőleges, ritkábban vízszintes szélekből is, és mindkét szabás lehetett hosszú, de rövidebb, sőt a hasat szabadon hagyó igen rövid ing is. A hosszú ing a női és a férfiingek legrégebbről ismert példányainál körülbelül térdig ért. Ugyancsak hosszúak e két szabás legrégibb, az úri viselethez tartozó példányai is. Hosszú paraszti ingek a magyar nyelvterülettől É-ra, K-re és D-re is találhatók. Magyar területen a hosszú ing legtovább mint gyermeking élt. Az egybeszabott, tehát toldatlan derékrészű ingek mellett olyan ingformák is elterjedtek, amelyeknél a derekat toldották. Ennek neve pendelyes ing volt, első említése 1458-ból ismert. – A rövid ing az ingnek a 18. sz. végén, a 19. sz. legelején ismert olyan rövid válfaja, amely a derekat jó részen szabadon hagyta. A férfiak, főleg pásztorok viselték, bevarrott ujjú ingnél ez nem jelentett problémát, ám a női divat mellévarrott ujjú ingénél szükség volt ez alatt a rövid ing alatt – valóban fehérnemű rendeltetésű – kis inget hordani, vagy a pendely gallérját kellett jelentősen megemelni. – Az ingek (akár bevarrott, akár mellévarrott ujjúak) ujja lehetett alul-felül egyforma bő, borjúszájú, és lehettek vállban ráncoltak. A gyolcsból készült bevarrott ujjú férfiingek készülhettek a szélesebb gyári gyolcsból is. Így alakulhatott ki az ún. lobogós ujjú ing, mely lefelé is egyformán bő, a kéznél sokszor hosszabb ujjú volt. A lobogós ujjak terhét jobban hordozandó – a vállrészt – vállfolttal erősítették meg. Továbbá mindkét szabás ráncolt ujjai lehettek kézelőbe fogottak, a női mellévarrott ingek kézelője még ráncos fodorban is folytatódhatott. A vászoningeket a pásztorok élősdiek ellen juhtejjel vegyített zabszalma hamujába taposták, ill. főzték, s ha megszáradt, hájjal kenegették. Ez az eljárás volt a zsírozás. – Talán a fehér gatya túl gyors elpiszkolódását kikerülendő – divatba jött a Hortobágyon a kék gatya és ing. Betyárok és pandúrok, az 1860-as években csikósok és gulyások is viselték. Hajdú megyében, a hortobágyi pusztán és környékén a két világháború között még előfordult. A bevarrott és mellévarrott ujjú ingeket gyakran díszítették színes, sőt arany hímzéssel, islógokkal is. A díszítés elsősorban a szerkezeti vonalak mentén alakult ki, de lehetett díszített a gallér, a vállfolt, a kézelő s az ujj felső, hosszanti toldásvonala is. A mellévarrott ujjú ingek ujján a hosszanti toldásvonalat fent vízszintes hímzett csík – Kalotaszegen vállfű – is díszíthette. Az ennek mentén kialakult laposöltéses hímzés neve kötés, az ilyen módon díszített ing neve kötéses ing volt. – Torockói ingfajta a sípujjú ing, amely olyan mellévarrott ujjú ing, amelynek bő ujja a könyök alatt csőszerű részben, az ún. sípban folytatódik. A sípujjú inget Somogy megyéből is említik. Formájának eredete a reneszánsz viseletből származik, de ez a forma a 19. sz.-ban is divat volt különféle drága anyagból készült felső ruhákon. Első említését 1598-ból ismerjük, ekkor Debrecenben sípujjú mentét említenek. A mához közeledve mind a mellévarrott ujjú, mind a bevarrott ujjú ingnek egyre szűkülnek az ujjai, miért is ezeket szűk ujjú ing néven ismerik. E formai alakulásnak valószínűleg a Ny-i típusú, polgári bevarrott ujjú ingek szűk ujja az oka. A vastag és merev kendervászonból készült ingnek bikkfaing volt a neve. – Az ing szó bizonytalan eredetű a magyar nyelvben. Legkorábbi előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékből ismert. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Hanika, J.: Sudetendeutsche Volkstrachten (Berlin, 1925); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástípusa (Népr. Ért., 1931); Mautner, K.–Geramb, V.: Steirisches Trachtenbuch (Graz, 1932); Helm, R.: Die bäuerlichen Männertrachten im Germanischen Nationalmuseum zu Nürnberg (Heidelberg, 1932); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); T. Knotik Márta: A Dél-Alföld női vászonruhái (Móra F. Múz. Évkve, 1964–65); T. Knotík Márta: A Dél-Alföld férfi fehér ruhái (Móra F. Múz. Évkve, 1966–67).

Borjúszájú ing (Zentelke, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Borjúszájú ing (Zentelke, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Borjúszájú ing (Körösfő, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Borjúszájú ing (Körösfő, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kézelős férfiing szegőzött ingelejjel (Palócföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Kézelős férfiing szegőzött ingelejjel (Palócföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Mellévarrott ujjú ing szabása és maga az ing (Boldog, Heves m.), Bp. Néprajzi Múzeum

Mellévarrott ujjú ing szabása és maga az ing (Boldog, Heves m.), Bp. Néprajzi Múzeum

Női rékli (Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Női rékli (Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Leány mellévarrott ujjú ingben (Székelyzsombor, v. Udvarhely m.)

Leány mellévarrott ujjú ingben (Székelyzsombor, v. Udvarhely m.)