istenítélet

ellentétes érdekű felek vitájában a bizonyítás egyik formája. Az jellemzi, hogy tárgyi bizonyítékok hiányában, ill. helyett a döntést földöntúli hatalmasságoknak tulajdonított jelektől tették függővé. Ideológiai alapja az a feltevés, hogy az istenségek védelmezik a jogot, és nem tűrik el, hogy a földi igazságszolgáltatásban az ártatlan személy bűnhődjék, a bűnös pedig megszabaduljon a büntetéstől. Égi jelek – akár csoda – útján is kinyilvánítják, hogy ki az ártatlan, ill. a bűnös. Az istenítéletben való hit megtalálható az emberi fejlődés legrégebbi korszakaiban, amikor elemi erők megnyilvánulásaiból, mágiából és jóslásból következtették ki a földöntúli akaratot. Az istenítéletben – feltevés szerint – az égi hatalom személyesen működött közre, ezért a legünnepélyesebb külsőségek között várták megnyilvánulását. A próbára bocsátott személy megelőzően három napon át böjtölt és imádkozott, az utolsó éjszakát a templomban töltötte. Majd meggyónt és a szentséget is magához vette. Noha az egyház az istenítéletet elvben nem helyeselte, lebonyolításában közreműködött, szertartással is körülvette. – Az istenítéletnek különböző fajtái voltak nálunk ismeretesek: 1. A leggyakoribb a tűzpróba volt, amelynél a próbára bocsátott tüzes vasat vitt általában kilenc lépésre, vagy tüzes vason lépegetett, vagy máglyák között ingben áthaladt, vagy valamely végtagját forró vízbe mártogatta. Ha sebe meghatározott idő alatt meggyógyult, ez ártatlanságának volt a jele. – 2. A vízpróbát a 16. és 17. sz. óta nálunk főleg a → boszorkányperekben alkalmazták városi és földesúri bíróságok egyaránt. „Az vízre hányattatván, csak egyik sem ment fenékre, hanem mint a zsúpkévék: fönn úsztak...” – jegyezték fel pl. 1665-ben Sopron megyében. A gyanúsítottat – kezeit és lábait összekötve – rendszerint kampós rúd segítségével mély, hideg vízbe dobták. Ha a vízben elmerült, mint ártatlant kihúzták, és megszüntették vele szemben az eljárást. De ha a víz felszínén maradt, ezt bűnössége bizonyítékának tekintették, mert azt tartották, hogy az ördöggel társult személynek nincs természetes súlya. – 3. A keresztpróba abból állt, hogy két-három gyanúsított egy-egy kereszten kitárt karokkal állt, és akinek a karjai először hanyatlottak le, az volt a vesztes. – 4. Az evési próbánál meghatározott súlyú ételt (pl. szentelt sajt, morzsa stb.) kellett a szájába venni, és ha azt a gyanúsítottnak nehézség nélkül sikerült lenyelnie, ártatlannak tekintették. – 5. A bajvívás (párbaj) a korban szokásos eszközökkel, tanúk jelenlétében történt. A küzdelem a másik legyőzéséig tartott, de nem a haláláig. Ha a gyanúsított naplementéig védelmezni tudta magát, ártatlannak nyilvánították. A bajvívás a → pünkösdi királyságért folytatott falusi szokásban is szerephez jutott. – A 14. sz.-tól kezdve a bajvívás helyett – a tanú- és okirati bizonyítás mellett – az istenítéletnek egy új formáját alkalmazták, a tetemrehívást, amely azon a feltételezésen, hiten alapult, hogy a gyilkos jelenlétében vagy érintésére a halott sebei ismét véreznek. – 6. A sorsvetés ugyancsak istenítéletnek tekinthető (sorspróba, sorshúzás stb.), amely azonban nem azt volt hivatva eldönteni, hogy valaki múltbeli esemény folytán bűnös vagy ártatlan, hanem a jövőben érvényesülő sorrend meghatározására vonatkozott, mint pl. a föld szétosztása az örökösök között (→ öröklési jogi szokások). Paraszti közösségekben, de szervezetekben is a tagok között a jogok és kötelességek gyakorlásában, valamely sorrend megállapításában messzemenően a sors döntött (sorsolás). – Az istenítéletek legértékesebb gyűjteménye a váradi Regestrum (1208–1235). Halovány emlékei gyermekjátékokban, mesékben, mondákban, népi írásokban rendszerint felbukkannak. Párbajra és sorshúzásra napjainkban is kerül sor. (→ még: rostaforgatás, → babvetés) – Irod. Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Bp., 1954); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek, 1529–1768 (Bp., 1970).