kályha

szobai, zárt tűzterű fűtőberendezés. A hagyományos cserép elemekből rakott kályhát a paraszti lakáskultúra keretei között mindig külső fűtéssel építették. A kályha teste a szobában volt, száját a konyha–szoba közötti falba vágták, a konyha felől tüzelték. Így a szobát megkímélte a fűtőanyagok hulladékától, hamujától csak úgy, mint a füsttől. A főzéstől-sütéstől elválasztott, tiszta légterű lakóhelyiségek (→ szoba) kialakítását a kályhaépítés tette lehetővé, ami együtt járt azzal, hogy külön főző, sütő funkciójú helyiséget is építettek a lakóházakban. A kályha a → középmagyar háztípus jellegzetes, egykor általánosan használt fűtőberendezése, de a későbbi fejlődés során a → nyugati háztípus lakásaiban is általánossá vált. – É-Itáliában és D-Németo.-ban bontakozott ki a kályhaépítés középkori gyakorlata a hypocaustumos, külső tüzelésű lakóházfűtés szintén antikvitásban gyökerező elvének felhasználásával. A kezdetben főúri, kolostori alkalmazású kályhafűtésű lakóhelyiség a középkorban a német parasztsághoz is eljutott. A korábbi egységes, az embert, állatot, takarmányt egybefoglaló csarnokszerű épületekben elkülönítették a kályha beépítése után az emberi tartózkodásra szolgáló lakóteret, vagy ahol korábban belső kemencés fűtésű lakóhelyiség volt, ott az konyhává degradálódott, és az épületet a külső fűtésű, tiszta levegőjű térrel növelték. Ezzel sajátos közép-európai lakóházfejlődés és lakástípus bontakozott ki, amely a 20. sz. közepéig a paraszti lakáskultúrát mind szélesebb körben befolyásolta. Hazánkban a királyi udvar, vezető egyháznagyok, főnemesek és kolostorok építkezései révén a 13–14. sz. során meggyökeresedett a kályha alkalmazása, használata. Egyfelől importcikként hozták be, másfelől a nagy gótikus reneszánsz építkezések idején európai szinten is jelentékeny szerepű műhelyek alakultak ki. A 15. sz. utolsó harmadától az árutermelő körzetek tehetősebb mezővárosok polgárai, gazdag parasztjai is alkalmazták a kályhafűtést. Erre engednek következtetni a 16. sz. folyamán elpusztult településeink szórványleletei, valamint a Kecskemét környéki, Tolna m.-i, tisztántúli (túrkeve–mórici stb.) s a Dunántúlon végzett régészeti lakóházfeltárások, amelyekben számos külső fűtésű kályha maradványai kerültek napfényre. A kályhafűtés paraszti közösségekben való elterjedése a 15–16. sz. fordulója körüli sajátos hazai gazdaságtörténeti–társadalomtörténeti fejlődés eredménye. A hazai paraszti anyagi műveltség számos elemével együtt a kályhafűtésű szobák alkalmazása is a szűkebb és tágabb környezetünkben forradalmi jelentőségű változásokat jelez, ami mögött az agrár-árutermelés belső fejlődésünket meggyorsító, fellendítő hatása mutakozott meg. Az ásatások tanúsága szerint, valamint a napjainkig fennálló lakóházak bontásánál észlelhető jelenségekből arra lehet következtetni, hogy kezdetben, de még a 18. sz.-ban is általánosak voltak a földre vagy egészen alacsony padkákra rakott kályhák. A 19. sz.-ra általánossá vált s napjainkban az utolsó fennálló hagyományos típusú kályhák viszont ülő magasságú vagy valamivel nagyobb falazott padkákra épültek. A recens vizsgálatokból két fő típusa volt felderíthető a mo.-i kályháknak. A Kisalföldön, Komárom térségében, a Bakony–Vértes közötti területen, valamint Veszprém és Fejér m.-k találkozási zónájában fekvő, fél hengerre, koporsófödélre emlékeztető alakban rakott kályhák terjedtek el. Az ilyen kályhaformát őrizték meg ugyanebben a térségben a külső fűtésű agyag-sárkemencék. Általánosan elterjedt volt az álló hasáb alakú kályhák alkalmazása. Ezeket négyzetes alapra 4–6 kályhaszem szélességben, 3–6 sor magasságban kocka, hasább alakú testtel építették fel. Ezt a tagolt felületű párkányzattal fogták össze, majd szűkebb négyzetes vagy kör alapú felső hasábbal vagy hengerrel egészítették ki, amelyet a hőátadást fokozó, csipkézett szélű pártázattal láttak el. A kályha tüzelőnyílása az alsó hasábtagozatba nyílt. Ritkán építettek be külön füstcsatornát a kályhaszáj fölé, amelyet agyagcsövekből készíttettek, ez is az alsó hasábtesthez csatlakozott. A felső rész csak a láng tűzterét magasította, nem volt a falhoz, kéményhez bekötve. A kályhák száját, esetleges külön kiépített füstjáratát sárból készült előtével, tévővel, ill. agyag, tégla dugóval zárták be szükség szerint. A kályha szája nyitva állt, ha tüzeltek benne. Ha a láng ellobbant, csak izzó parázs maradt a tűztérben, a tévővel lezárták, hogy jól tartsa a meleget. A kályha tüzének kezeléséhez piszkavasat, szikrafogó csipeszt, hamukihúzó kaparót, esetleg kis lapátot használtak. A kályhákat gyakran falócával vették körül, hogy melléülve közvetlenül élvezhessék a sugárzó meleget. Az Alföldön, a Dunántúlon, a Kisalföldön azonban nagyon sokszor hiányoznak az ülő alkalmatosságok a kályhák mellől. – A kályha összeállításhoz használt cserépelemek is sok változatosságot mutatnak. A 19. sz. vége, a 20. sz. eleje körül Tolnában még használatosak voltak az öblös edény-, ill. ivópohárszerű kályhaszemek, bár itt is az utolsó tanulmányozható példányokon már a négyszögletes, behajló peremű, tányérszerű elemekkel együttesen kerültek alkalmazásra. A 19. sz. és 20. sz. általánosan alkalmazott kályhaszeme ez volt. Ebből szögletes és hengeres, sőt félgömb vagy csonka kúp alakú testek is könnyen rakhatók voltak. A félgömb, csonkakúp alakú kályhák, a magyar nyelvterületen nem maradtak fenn, de a szomszédos boszniai, horváto.-i archaikusabb körzetekben, valamint a Felföldön a felső Garam, ill. a Vág völgyében a közelmúltig tanulmányozhatók voltak. Egykori szélesebb körű elterjedésüket hazai boglyakemencéink formái feltételezhetővé teszik. A 18. sz.-tól szaporodott a mintás, domborműszerű díszítésű vagy teljesen sima felületű nagyobb táblákból összeállított kályhák száma. Kályháink racionálisabb használatára a 19. sz. második felében egyre több helyen alkalmazták a sütő-melegítőfülkék beépítését. Ezek vaslemez fiókokként a szoba felől kallantyús ajtóval lezárhatóan mélyültek a kályha tűzterébe. Burgonyát sütöttek bennük, ételt melegítettek. A kályha építőelemeit fazekasmestereink sokféle technikai kivitelben készítették. Készültek fekete, vörös mázatlan kályhaszemek, valamint fehér, sárga, barna, lilás mázzal is. A legáltalánosabb a zöld mázas kályha-csempeszem volt. Ezeket néha írókás, fröcsköléses, folyatásos díszítéssel is elláthatták, leggyakrabban az alapszínnel megegyező, de lényegesen világosabb árnyalatú díszítéssel tarkították a kályhaszemek felületét. A síklapú csempékből rakott kályhán gyakoriak voltak a különféle barokkos, klasszicizáló reliefszerű domborművek. A domborműves felületű csempék egyébként csak a kályhapárkányzatoknál voltak gyakoriak, ezeken különféle virágmotívumokat használtak. Itt kell utalni arra, hogy azok a sík, domborműves kályhák, amelyeket a → kandallók építéséhez használtak fel, nem kerültek népi környezetben zárt tűzterű kályha építésénél felhasználásra. A kályhákat maguk a szemeket, csempéket készítő fazekasok vagy kályhásmesterek rakták, állították fel. A kályhaszemek a kályha felületét lényegesen megnövelték, gyorsították a hőkicserélődést, a falazáskor alkalmazott meglehetősen vastag sározás viszont jó hőtároló közegként szolgált. A kályha a 19. sz. végén általános volt a Kisalföldön, a Dunántúl egészén, a Duna-kanyar É-i szomszédságában, az Alföld ÉNy-i sávjában Pest környékén, a Cserhát D-i előterében, valamint egy-két hagyományőrző körzetben, mint pl. a Hartán élő németeknél. Egyebütt a 18–19. sz. fordulóját megelőzően vagy ezt követően áttértek a boglyakemencék építésére. Erre utal az a tény, hogy az 1850-es években Kecskeméten a legidősebb nemzedék még emlékezett a szemes kályhák használatára, ill. olyan hagyományosan boglyakemencét használó megye, mint Csongrád a 19. sz. elején még az árlimitációban többféle csempetípussal s a kályharakással is részletesen foglalkozott. Az I. világháborút követően az archaikusabb vidékeken sem igen építettek új házakban kályhákat. A hagyományos tüzelőanyagok háttérbe szorulása, a tüzelőanyag-kereskedelem országos kiépülése, különösen a kőszén, lignit általánosabb használata a kályha visszaszorulásával járt. A két világháború között sok átmeneti megoldás is létrejött. Használatba vettek vaslemezes takaréktűzhelyekkel egybeépített kályhákat. Építettek belső fűtésű kályhákat, vagy gyári csempékből rakattak hagyományos külső fűtésű kályhákat. A 19. sz. második felében, utolsó harmadában készültek vasöntő manufaktúráinkban külső fűtésű vasöntvény kályhák is. A termelőszövetkezetek megszervezése utáni nagy életformaváltozást követően teljesen szórványossá vált a hagyományos kályhák használata. Az egészen idős emberek tartottak fönn néhányat. A kályha használata, építési gyakorlata a polgárosultabb, árutermelő paraszti életmód jelzőjeként épült be népi kultúránkba. A 400–450 éves paraszti kályhahasználat a magyar nép műveltségének sajátos közép-európai kapcsolódású rétegéhez tartozik, nálunk K–Közép-Európában betöltött szerepét, helyét világítja meg. A hazai kályhák közvetlen rokonai horvát, szlovén, osztrák, morva, szlovák nyelvterületeken találhatók meg. A külső fűtésű kályha alkalmazása DK-en nyomon követhető a Duna mellékén a román, bolgár területekig. A leírt kályhatípustól megkülönböztetendő a szobai belső fűtésű cserépkályha, amely a magyar parasztság körében kései (19. sz. második fele) megjelenésű. – A kályha szó a késő középkorból személynévként a 15. sz. végéről mutatható ki. Kahlya, Khohla alakváltozatai is éltek. Eredetileg a kályha egy-egy szemét, edényét, csempéjét jelentette csak, később az egész fűtőberendezés teljes értékű nevévé vált. Ezért az írásos forrásokban kályhás kemence, kályhakemence stb. alakváltozatok szerepelnek. A magyar kályha szó a német kachel alakkal, ill. előzményeivel függ össze, mégpedig a közép-felnémet kachele, kachle, kachel változatokkal, amelyeknek az ófelnémetben chachala előzménye volt. A német alakok cserépedény, cserépfazék s később kályhacserép jelentéssel rendelkeztek. Előzményük a latin caccalus, ill. annak görög megfelelője, a kakabos tégely, serpenyő szavak voltak. A cserépedény építőelemekből rakott, ókori eredetű boltozási technikára utal a szó fejlődéstörténete. – Irod. Papp László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén (Népr. Ért., 1931); Méri István: A nadabi kályhacsempék (Arch., Ért., 1957); Tóth János: Népi építészetünk hagyományai (Bp., 1961); Tálasi István: A magyar nép anyagi kultúrája Európában (A folyamatos kutatás tükrében (MTA I. Oszt. Közl., 1964); Holl Imre: Mittelalterarchäologies in Ungarn 1946–1964 (Acta Archaeologica Academie Scientiarum Hungarica, 1970).

„Szömlyös kályha” (Cserénfa, Somogy m.

„Szömlyös kályha” (Cserénfa, Somogy m.

Kályha (Somogyszentpál, Somogy m.)

Kályha (Somogyszentpál, Somogy m.)

Kályha (Szokolya, Pest m.)

Kályha (Szokolya, Pest m.)