parasztönéletrajz

alkotójellegű → paraszt írásbeliség legfiatalabb műfaja. Mo.-on a 20. sz. elején bukkannak fel az első prózai parasztönéletrajzok, verses parasztönéletrajzaink viszont már a 19. sz. második feléből is vannak. A parasztönéletrajzok legtöbbjének megírását valami külső hatás (a néprajzi gyűjtő biztatása, felkérése, ill. pályázati felhívás) segítette elő. A parasztönéletrajz a hagyományos szóbeli, közösségi jellegű paraszti kultúrát fokozatosan felváltó népi írásbeliség sajátos, az egyéni sorsot, gondolatokat pontosabban, magasabb szinten kifejező műfaja. A parasztönéletrajz szerkezetileg és tartalmilag az irodalmi önéletrajz, önvallomás memoár műfaji törvényeihez igazodik, nyelvileg és stilárisan azonban nem. Az összes paraszti kézirat között a parasztönéletrajz áll legközelebb az élő beszédhez. Nagy többségét hatvan–nyolcvanöt esztendős emberek írták, akik életük végéről visszapillantva, gyerekkoruktól kezdve, időrendi sorendben írják le emlékeiket, hosszasan elidőzve a katonai, ill. háborús élményeiknél és néhány mondattal összefoglalva az utóbbi 20–30 év eseményeit. A parasztönéletrajzok tartalmi-szerkezeti súlypontja tehát az ifjú- és férfikor, ill. a családalapítás, munkakeresés éveinek, a mindennapos megélhetés nehézségeinek aprólékos leírása. Az ily módon megörökített emlékek számos – néprajzi szempontból forrásértékű – adatot tartalmaznak a század eleji paraszti életmódról (táplálkozás, öltözködés, gazdálkodás, építkezés stb.-ről), hétköznapi és ünnepi szokásokról, gyermekjátékokról, babonás hiedelmekről és nem utolsósorban parasztságunk politikai állásfoglalásáról és néha mindezek népköltészeti megnyilatkozásairól is. Sok parasztönéletrajz ugyanis dalbetétes. A „paraszti memoárok” néprajzi jelentőségére első ízben (1940) Bálint Sándor hívta fel a figyelmet. Az első „regényes” parasztönéletrajzok az 1930-as években jelentek meg nyomtatásban. Legnevezetesebbek: Kardos János hajdúböszörményi csikósszámadó könyve (1933); az 1967-ben újra kiadott „Két csongrádi szegényasszony élete”; a szentéletű Orosz István önvallomása (1940); a Kanadába kivándorolt Hoó Bernát kalandos élettörténet (1964) és Tamási Gáspár – a nagy író, Tamási Áron öccsének – megkapó szépségű írása (1968). A parasztönéletrajzok mindegyikére érvényes az, amit Veres Péter a csongrádi szegényasszonyok önéletrajzáról írt: „…a legértékesebb dokumentumok a forradalmat megelőző korszakból. Többet érnek, mint akármennyi politikai deklaráció. Ezekből lehet majd látni, hogy miért kellett a forradalomnak jönni. És ezekből látszik, hogy mennyire magára volt hagyatva ez a nép a 19. sz. végén és a 20. sz. elején.” A parasztönéletrajzok tudományos forrásértéke és kortörténeti dokumentum jellege vitathatatlan, néprajzi értékelésük és folklorisztikai feldolgozásuk folyamatban van. Sajnos a rendelkezésünkre álló parasztönéletrajzok táji megoszlása egyenetlen, nagy részük az Alföldről és Mo. északi vidékeiről, ill. Erdélyből származik. 1974-ben jelent meg egy parasztönéletrajzokat tartalmazó gyűjteményes kötet „Emlékül hagyom…” címmel. (→ még: életrajzi elbeszélés) – Irod. Egy magyar szentember, Orosz István élete (kiadta: Bálint Sándor, Bp., 1942); Hoppál Mihály–Küllős Imola: Parasztönéletrajzok–paraszti írásbeliség (Ethn., 1972); Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája (Sajtó alá rendezte és előszóval ellátta Nagy Olga, Bukarest, 1975).

Győri Klára, széki parasztasszony önéletrajzi írása (1975)

Győri Klára, széki parasztasszony önéletrajzi írása (1975)

Tamási Áron öccsének önéletírása (1968)

Tamási Áron öccsének önéletírása (1968)