{601.} KÁLYHÁSMESTERSÉG


FEJEZETEK

A magyar nyelvterületen az Árpád-korban még ismeretlen volt a kályhaszemekből vagy csempékből épített tüzelőberendezés. Kályhák, kandallók a királyi és főúri udvarházakban is csupán a 14. század folyamán jelentek meg, de ebből az időből nem ismerünk csempenyomó negatívot (Parádi 1957: 180). Először a kemencék falába építettek be bögre vagy tál alakú „kályhaszemeket” a melegítőfelület növelése végett, olyanformán, ahogy az ún. szemeskályhákon a közelmúltig látható volt dunántúli parasztházakban. Kolozsvár és Arad vidékéről is előkerültek a középkorból származó, bögre alakú mázatlan kályhaszemek, amelyeket korongolással formáltak meg. A 14–15. században a főúri udvarházakban már művészi kivitelű mázas csempékből építették a reprezentációt is szolgáló kályhákat. Mátyás király korától fogva nemcsak a főnemesi, főpapi palotákban, de az erdélyi polgárság városaiban is – Szeben, Kolozsvár, Arad – elterjedtek az olasz reneszánsz (konkrétabban a Faenzából Budára telepített kályhások) hatását mutató figurális és mázas kályhacsempék. Régészeti vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a kályhásság Magyarországon a 15. század második felében érte el első virágzását. A kályhásmesterség akkor már kisebb vidéki, mezővárosi műhelyekben is megjelent, s kiformálódott a kályhásság rusztikus, népies ágazata.

A 16. század egyik jelentős fordulata volt a lapos kályhacsempék bevezetése, a préselt csempék megjelenése és mind gyakoribb alkalmazása. A kályhacsempék kiváló mesterei, nagybani készítői voltak a Magyarországra menekülő, s a Dunántúl, a Felföld és Erdély több pontján megtelepülő habánok. Nemcsak a városok céhes iparosainak munkájára, de a falusi fazekasságra is nagy hatást gyakoroltak. A 17. századi Erdélyben a „Vinczi kályha formájára” már másfelé is készítettek „mázos csempéket”, amihez tudni kell, hogy Alvincen, a fejedelmi udvar közelében élt akkor az erdélyi habánok virágzó telepe.

A kályhások minden korban kisebb-nagyobb piackörzet számára dolgoztak. Faluhelyen cserépkályhát főként a módosabb parasztok csináltattak maguknak, az árát is ők tudták megfizetni. Már nyáron megrendelték, hogy télre készen álljon. Fogarasföldi magyar kályhások mintegy 25 km-es körzet számára dolgoztak. A kályhaelemeket a megrendelők maguk szállították haza a kályhás-fazekas műhelyéből. Döri (Sopron m.) kályhások megrendelés nélkül is égettek kályhacsempéket, és szekéren vitték eladni a közeli falvakba és vásárokra (Seres 1980: 97; Sabján 1987: 150).

Kályhakészítő központok a középkor óta léteznek. Például Besztercebánya már a 15. században jelentős központ volt, hatása Egerig, Diósgyőrig kimutatható. A 16. században néhány vidéken már a falvakban is megjelent a kályháskemence, s kialakultak {602.} kályhaszemeket készítő falusi központok is (Parádi 1957: 185; Méri 1957: 192). Erdélyben a falusi kályhásközpontok zöme kétszáz-háromszáz éves múltra tekint vissza. Természetesen a városok fazekascéheiben dolgozó kályhások megelőzték őket a falvakban is. Falusi nemesek, tehetős parasztok is akadtak megrendelőik között, s érthető módon törekedtek a mezővárosi, falusi kontárok működésének korlátozására (Benkő E.–Ughy I. 1984: 8). Erdélyben legalább 16-20 városi kályhásközpont mellett 12 falusi csempekészítő központ több száz éves működését lehet levéltári dokumentumokkal hitelesen igazolni. Rajtuk kívül még számos falusi, mezővárosi centrum működött, melyek régmúltjáról azonban írott források nem maradtak ránk. Kós Károly Erdély nagyszámú csempekészítő települése közül mintegy harmincat írt le részletesen (Kós 1972e: 151–187). Közülük is legismertebbek a Kalotaszegnek dolgozó Kolozsvár, Váralmás, Magyarvalkó, Bánffyhunyad, a székelyföldi Korond, Küsmöd, Csíkmadaras, Kézdivásárhely, a szilágysági Désháza. Jelentős szerepet játszott e mesterség erdélyi történetében a barcasági és a besztercei szász kályhásság is.

Kályhák építőelemeit fazekasok is előállították, többféle technikai kivitelben gyártották. Azonban a csempekészítés – a fazekassággal való minden rokonsága ellenére is – önálló mesterség volt. „A legtöbb falusi csempekészítő nem is foglalkozott edénykészítéssel, és a szükséges szaktudás apáról fiúra öröklődött, ezért azután a »csempének«-nek egyes fazekasfalvakban külön utcájuk – pl. Csíkmadarason a »Csempe utca« – is volt” (Kós 1972e: 147). Rendszerint a kályhákat is maguk a csempéket, kályhaszemeket készítő fazekasok vagy kályhásmesterek építették.

Noha a kályhásmesterség a 15-16. században már a kisebb vidéki városokban is megjelent, valószínűnek látszik, hogy az akkori kályhások még edénykészítéssel is foglalkoztak. Például Székelykeresztúron említenek egy „fazek s kemenche chinalassal” szolgáló mestert, akinek mázas csempéi híresek voltak, megrendelői pedig tehetős emberek, a környék módosabb nemesei lehettek. Kályhássággal már a 17. században sem csupán céhes iparosok foglalkoztak. A székelykeresztúri csempék azt sejtetik, hogy a céhes és a céhen kívüli, kontárnak nevezett mesterek termékei között nem mindig volt lényeges színvonalbeli különbség. A céhek persze akadályozták a kontárok működését, s mindenütt tiltották, hogy a céhes mesterek mázat, festéket vagy fehérföldet (engobe) őröljenek céhen kívüli, kontár iparosoknak. Nyilván ez az oka, hogy termékeik között kevesebb volt a mázas kályhacsempe. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a céhen kívüli mesterek termékein a népi díszítőművészet hatása sokkal erősebb, mint a céhes iparosok kályháin (Benkő E.–Ughy I. 1984: 8–9).

A kályhásmesterség önállósulását a munkafolyamatok és a szerszámkészlet sajátságainál is jobban megvilágítja a foglalkozás időigénye, egy-egy mester évi teljesítménye. Dörön (Sopron m.) manapság évente 6-7-10 kályhát készít el egy mester. Régebben ennél több megrendelése is volt. Egy komplett kályha csempéinek, tartozékainak megformázása két hetet vesz igénybe. A mázazás, égetés további egy-egy napot kíván, s a felrakott kályhát is ellenőrizni kell, igazítani. Ilyenformán – a felrakást nem számítva – három hétbe telik egy kályha elkészítése (Sabján 1987: 148). Ez azt jelenti, hogy egy-egy kályhásmester évente 12-14 kályhánál többet nem vállalhatott.

ANYAGOK, TECHNIKÁK, MUNKAFOLYAMATOK

Kályhacsempének s egyéb építőelemnek a fazekasagyagnál tűzállóbb (homokosabb) agyagot szoktak használni. Például a Fogaras-vidéki és a nagyenyedi magyar fazekasok, kályhások szürkés színű, palás agyagot használtak csempekészítéshez. {603.} Kiégetés után ez a cserép vörösesszürke színt kapott, és ritkább vázszerkezeténél fogva „jobban kiadta a meleget”, mint az edénynek használt agyagfélék (Seres 1980: 94–95; Vita 1980: 90). A kályhának való agyagot ugyanúgy készítették elő, mint az edénynek valót, de kissé keményebbre gyúrták és csak egyszer szelték meg. Dörön a kályhának szánt agyaghoz tiprás előtt 30% homokot kevertek, hogy kellő mértékben „sovány” legyen, éppen hogy korongolni lehessen. Az utóbbi évtizedekben samottport kevertek az agyagba körülbelül 30-40%-os arányban. Ez azért előnyös, mert nem engedi deformálódni az agyagot. A lesoványított agyagot buclikba, kis porciókba rakták. Ebből már csak olyan egyszerű tálformát lehetett korongolni, amely a kályhaszem készítéséhez szükséges (Sabján 1987: 137).

A fazekasagyagnál tűzállóbb (homokosabb) agyagot használtak a szilágysági kályhások is. Amikor beszállították a csempeagyagot, az udvaron jól megöntözték, kapával aprították, majd fabutykóval tömöttre verték. Végül fölszeletelték vékony levelekre. E műveletek folyamán megtisztították esetleges idegen anyagoktól, kő- és gyökérdaraboktól is. „Újbóli összeverés után az agyagot ásó segítségével négyoldalú magas hasábformába rakták fel, amelynek alapméretét az alkalmazott csempenyomó dúccal jelölték ki. Ezt követően a hasábot dróttal ujjnyi vastag szeletekre metélték. E szeletekből formálták azután a csempéket. A szilágysági Désházán és Zilahon a félig megszikkadt szeletek egyik oldalát (a színét) falapockával (bök) megsimították, így helyezték a fadúcra, majd tenyérrel, s az ujjakkal jól odanyomkodták, hogy az agyaglap felvegye a dúcba vésett díszítményt. A nyomkodással az agyaglap elvékonyodott, és körös-körben jóval meghaladta a fadúc méretét. Rendszerint ezt hajtották azután föl, belőle képezve a csempe rámáját, amely a csempe stabilitását biztosította a kandallóba történő beépítéskor. Désházán a préselés után körben kitüremlő részt levágva, ebből ragasztották föl körben a merőleges rámát vagy kápát” (Kós 1972e: 147).

127. ábra. Bögre alakú kályhaszemek. Juliskaháza (Bács-Bodrog m.), 15–16. század

127. ábra. Bögre alakú kályhaszemek. Juliskaháza (Bács-Bodrog m.), 15–16. század

A kályhaépítésre szolgáló cserépelemek közül különös figyelmet érdemelnek a korongolással készült kályhafiókok és kályhaszemek. Késő középkori leletekben főként ezek figyelhetők meg. A kályhaszem bögre alakú, mázatlan, szűk fenekű kályhaelem, amit fazekaskorongon formálnak meg (127. ábra). Kályhafióknak a tálszerűen mélyülő, négyzetes alakú, préselt csempeformával összeragasztott építőelemet {604.} nevezik (128. ábra). Az erdélyi tüzelőket, kandallókat többnyire síklapú kályhacsempékből építették, de a kályhafiókok és a kályhaszemek ott sem ismeretlenek a történeti anyagban. A régészeti leletek között a 14. századtól mutathatók ki korongolt, de peremükön szögletesre (háromszög, négyszög vagy téglalap alakúra) formált kályhaszemek. Korongolás nyomait figyelték meg a 15–16. században Besztercebányán készült négyzetes kályhaelemeken is. „A szögletes kályhaszem készítése a következőképpen történt: a négyszögletes fakeretet a fazekas rátette a korongra, a korong közepére csapott agyagból kikorongolt egy tányért, amelynek átmérője legalább akkora, vagy egy kevéssel nagyobb volt, mint a keret átlója. A korongolás után a felemelt kerettel a tányért szögletesre formálták. A keret fölé nyomódott agyagot a keret felső széle mellett levágták” (Parádi 1957: 184).

128. ábra. Redukált égetésű, tál alakú kályhaszem. Sümegi vár, 15. század második fele

128. ábra. Redukált égetésű, tál alakú kályhaszem. Sümegi vár, 15. század második fele

A 16-17. században bizonyíthatóan alkalmazták a korongos kályhástechnikát az Alföld keleti peremén is. Nadabon (Arad m.) és környékén a különböző formájú kályhaszemek többségét fejlett kézikorongon, „felhúzással” készítették. A lábbal hajtott korongon mindig, de a fejlettebb kézikorongon is többnyire két kezével formázta a tál alakú csempét a kályhás-fazekas. Az így megformált edényeket, régiesen szólva „kályhákat” levágták a korongról, míg a kezdetlegesebb módon készülteket leemelték. Ugyanis az előbbi kályhaszemek fenekén a levágás, az utóbbiakén pedig a rászórt homok nyoma látszik (Méri 1957: 193).

Korongolt kályhaszemek a recens néprajzi anyagban, régi falusi házak kályháin is megtalálhatók, különösen a Dunántúlon. Dör, Ják, Sümeg, Csákvár, Tata, Hedrehely, sőt Mohács és a Sárköz kályhásai tálszerűen mélyülő, négyzetes kályhafiókot termeltek, kályháikat ebből a korongolt kályhaelemből építették. Felső-Ausztria és Tirol falvaiban az 1930-as évekig korongolt kályhaszemekből épített kályhák álltak, s a 19. század elején távolabbi német tájakon (Türingia, Vogtland) is álltak a parasztok szobáiban szemes kályhák (Gebhard 1981: 64-65). A döri kályhás ma is tál alakú, körülbelül 30 cm átmérőjű elemeket formál meg a korongján. Szemmérték alapján dolgozik. Nem baj, ha nagyobbra sikerül, mert a fölösleget úgyis levágja a keret széleinél. A tál vastagsága az aljától a széle felé fokozatosan keskenyedik, s a pereme már csaknem élben végződik (Sabján 1987: 137).

Különösen Erdélyben kedvelték és készítették a népi fazekasok és kályhások is a domborműves díszítésű kályhacsempéket. Az erdélyi kandallókat a 17. század óta {605.} általában véve síklapú kályhacsempékből építették. Ezek domború díszítését az agyag fadúcokra préselésével nyerték. A dúc vagy forma (negatív) több fafajtából készülhetett. Könnyen véshető lágy hársfából faragták Bánffyhunyadon (Kolozs m.), tömött szálú bükkfából Désházán (Szilágy m.). Székely fazekasok a juharfát részesítették előnyben, mert ahhoz nem ragad az agyag (Csíkmadaras). A díszítőelemeket helyenként csupán késsel metszették-faragták ki, többnyire azonban lapos, hegyes (V alakú) és gömbölyű (U alakú) hímzővésőt is használtak. Az agyag dúchoz tapadását úgy előzték meg, hogy préselés előtt homokot vagy csillámport hintettek a dúcra. A sarokcsempéket derékszögben egymáshoz illesztett két deszkalapból készült dúccal préselték. Ugyancsak dúccal szokták préselni a kályhát díszítő párkányokat, rámákat, csipkéket. Csupán a felső sarkokra vagy a kályha csúcsára kerülő gombokat korongolták (Kós 1972e: 148–149). Négyzet és téglalap alakú dúcokat használtak az 1920-1930-as évekig a Fogaras-vidéki (Románújfalu) magyar kályhások is. A csempedúcokat maguknak faragták az ottani mesterek, de előfordult néha, hogy a helyi asztalostól rendelték meg, vagy Székelyföldről hozattak gipszformát erre a célra (Seres 1980: 94–95).

Már a középkori kályhacsempeleletek között előfordulnak egymáshoz teljesen hasonló darabok, amelyek egyazon mintáról (negatívról) készültek. Fából faragott és égetett agyagból készült negatívok egyaránt használatosak voltak a késő középkorban. A csempenegatívok nagyobbik részét szintén fából faragott mintáról készítették (pl. besztercebányai csempék). Agyagból égetett préselőmintákat főként a régészeti anyag alapján valószínűsítettek, a népi gyakorlat a fadúcokat őrizte meg a 20. századig. A díszítés azonban a középkorban és a 16–17. században sem volt mindig a kályhás keze munkája. Igényes megrendelőknek készülő kályhákhoz már akkor is specialista, művészi szinten dolgozó fafaragó készítette el a csempedúcokat (Parádi 1957: 179–184; Méri 1957: 193–196). A céhek mindig törekedtek az idegen dúcok és kontártermékek megkülönböztetésére, a titkon működő kontárok leleplezésére, mint azt a marosvásárhelyi céhszabályzat (1612/1691) 38. artikulusa bizonyítja (Benkő E.–Ughy I. 1984: 8).

A kályhaépítéshez használt elemek, csempék formája és mérete a késő középkor óta nagy változatosságot mutat. Legtöbbször előforduló kályhaszemtípus a négyzetesre nyomott peremmel, virágcserép formára készült ún. tálalakú csempe. Ez 14. századi előzmények után a 15. század második felében vált általánossá Magyarországon. Akkor már Erdélyben is használták ezt az elemet, és a 17. században még mindig kimutatható. Azonban Erdélyben a 17. század folyamán megváltozott a csempék alakja. Az általában téglalap alakú csempéket keskeny rámával látták el. Ez tette lehetővé, hogy a cserepes (kandalló) füstfogóját felépítsék belőlük. A változás a 17. század elején mehetett végbe (Benkő E.–Ughy I. 1984: 36). Erdélyben a köznép mindig is csak nyitott, füstfogós tűzhely – székelyesen cserepes – építéséhez használt kályhacsempéket. A ráma nélküli lapos csempékből ilyen füstfogót felépíteni nem lehet.

A csempék méretezése összefüggött a tüzelőberendezések méretével. 16–17. századi kályhacsempéink a Duna-Tisza-medencében kisméretűek voltak. A belőlük rakott kályhák, kemencék sem lehettek nagyméretűek. Nagy termekben, palotákban álltak viszont azok a kályhák, amelyekről az egri, diósgyőri, füleki leletek tanúskodnak ebből a korból (Méri 1957: 196).

Erdélyben az újkori kályhacsempék közepes nagysága (86 csempe mérete alapján kiszámítva) 21,5 × 28 cm volt. Természetesen a középarányostól eltérő sokféle más méret is előfordult. „A legnagyobb méretű csempék az udvarhelyszéki, marosszéki, {606.} háromszéki és szilágysági központokból kerültek ki. E vidékeken nem is volt szokásban a 3 rend csempe, hanem a nagyházbeli kandallót csak 2 rendből, a kicsiház-, illetve pitvar- vagy konyhabelit meg éppen csak 1 rend csempéből építették” (Kós 1972e: 149). A középkor végi csempék Erdélyben is négyzetesek vagy majdnem négyzet alakúak, és valamivel kisebbek voltak, mint az újkoriak. Méretnövekedésük és a téglalap alak felvétele a 17. század folyamán történhetett.

67. térkép. Tűzhely- és kályhacsempetípusok. A kályhacsempe-készítés

67. térkép. Tűzhely- és kályhacsempetípusok. A kályhacsempe-készítés
fontosabb központjai

Régebben a kályhacsempét két darabból állították össze. Előlapjának díszítését préselőmintán, dúcon nyomták ki, hátsó részét pedig többnyire korongon formázták meg, majd e kettőt még puha állapotban összeragasztották. Csak a 16. század második felétől kezdték a fazekasok azt az egyszerűbb megoldást alkalmazni, hogy a csempelap hátsó szegélyéhez keskeny agyagszalagot ragasszanak, s a korongon formált tál vagy virágcserép formájú „kályhát” elhagyják. A 17. században általánossá vált a zárt csempelap, a hátsó rész újfajta kiképzése, s ezáltal a csempe is elvesztette régi jellegét (Méri 1957: 193).

Archaikus kályhaszemek készítése a népi kályhásságban itt-ott napjainkig fennmaradt (pl. Dörön). Ezen esetekben azonban az archaikus technológia és a mesterségbeli romlás egyaránt megfigyelhető. Ez utóbbival magyarázható, hogy a korongolt, tál alakú kályhaszemek durvák és nehezek. Falvastagságuk a fenék táján eléri, sőt meghaladja a két centimétert (Sabján 1987: 151).

{607.} Amikor kályhát építenek, vigyáznak arra, hogy az egymás fölött sorokban elhelyezett kályhaszemek egymással kötésben legyenek, mint a téglák a falban. Evégett felezett szélességű kályhaszemekre, illetve sarokkályhaszemekre is szükség volt. A pártázathoz szintén speciális elemek kellettek. Népi kályhásainknál azonban szembeötlő a sarokcsempelapok és a pártázat elemeinek jelentéktelensége. Áttört előlapos, figurális díszítésű, különleges kiképzésű csempéket is csak a paloták kályhásai tudtak készíteni.

129. ábra. Döri (Sopron m.) vállaskályha rekonstrukciós rajza, Völcsey Lajos elmondása alapján (Újabb forma)

129. ábra. Döri (Sopron m.) vállaskályha rekonstrukciós rajza, Völcsey Lajos elmondása alapján (Újabb forma)

Újkori kályhásaink többnyire mázas kályhacsempéket állítottak elő. A préselt agyaglapokat jól megszárítva fazekaskemencében égették ki, majd a mázzal készült csempéket a mázolást követően másodszor is kiégették. Erdélyben uralkodó kályhaszín volt a zöld, de Dés környékén (Szék, Magyardécse, Magyarlápos, Magyarköblös) barna mázat is készítettek a kovácsoktól beszerzett – vasporból égetett – vas-oxiddal. A barna mázas csempe azonban valószínűleg újabb eredetű polgári divat nyomán terjedt el. Falusi mesterek is készítettek fehér alapon kék írókás vagy többszínű (kék-világoszöld-sárga, ritkábban zöld-sárga-fehér festésű) csempéket. A fehér alapozású csempék színhatása a habán kerámia színeit tükrözi, s főként Dél-Erdélyben {608.} mutatható ki. Terjedésében szerepe lehetett a Szeben vidéki és barcasági szász kályhásságnak is.

A kályhamáz anyagait mestereink maguk állították össze, készítették elő. Alapanyaguk a Nagybányáról hozatott ólom-oxid volt, amihez kvarckőport és réz-oxidot kevertek a megfelelő arányban. Kvarcport patakból szedett kövek égetése, megtörése, réz-oxidot pedig üstös cigányoktól vásárolt vörösréz erős égetése útján nyertek. E három anyagot kézi mázőrlőn, az ún. rezsnyicén összeőrölték, majd vízzel oldották, hogy a kedvelt zöld mázfestékhez jussanak. Helyenként fehérföld hozzáadásával tették a zöld mázt világosabbá (Kós 1972e: 148).

A Felföld déli peremén (Eger, Diósgyőr) a 16-17. században a „népies” kályhacsempék zöld mázasak, csak Füleken akadt más színű kályha is. 1686-ban az egyik nagyenyedi professzor tüzelője „Zöld mázas kályhából rakott tsipkés gombos tetejű kementze” volt, de akkoriban a kollégiumi szobákban s az osztálytermekben csupán „paraszt”-, azaz mázatlan kályhájú (csempéjű) kemencék álltak (Vita 1980: 87). A 16. század második felében a mázas kályhacsempe még Erdély-szerte ritka volt, de a céhes iparosok vándorlásaik során a mázas kerámia technikáját is megtanulták (Benkő E.–Ughy I. 1984: 6).

A tiszántúli és dunántúli „népies kályhacsempék” a 16–17. században még máz nélküliek voltak. Legfeljebb utólagos festéssel vagy a kályha meszelésével próbálták mutatósabbá tenni. Például az e korszakból ismert simándi kályhacsempét fénytelen agyagfestéssel vonták be. A vörös és sárga festés akkoriban ritkaságnak számított (Méri 1957: 194, 197). Különösen az Alföldön gátolta a mázas kályhaszemek, csempék terjedését a mázhoz szükséges anyagok, főként az ólom-oxid és a kvarc hiánya. A Dunántúl egyes kályhásközpontjaiban (pl. Dör) még a 20. században is készültek máz nélküli kályhák, redukált égetésű fekete cserepekből épített olcsó tüzelők. Az archaikus technológia kései fennmaradását a megrendelők és a kályhások egyaránt szűkös anyagbeszerzési lehetőségei teszik érthetővé (Sabján 1987: 151).

A kályhások eszközkészlete a fazekasokéval megegyezik. Két legfontosabb munkaeszközük a formázókorong és a mázőrlő malmocska. Ezekhez járuló, nélkülözhetetlen építmény az égetőkemence. Speciálisan kályhásszerszámok csupán a csempepréseléshez használt dúcok, a különböző fakeretek és a. derékszögező, párkányozósablonok (130. ábra). Tál alakú kályhaszemek formázásához négyszögletes fakeretet használtak. A keretek keményfából készültek, sarkaikon csapolással és faszegekkel voltak összeerősítve. E kályhaszemek formázásában az alábbi munkafázisok különíthetők el:

– a keret korongra helyezése,

– a kiporciózott agyag korongra csapása,

– ebből tányér korongolása,

– a tányér szögletesre formálása a keret felemelésével,

– a fölösleges agyag levágása a keret fölött.

Recens néprajzi anyagban vágott szélű kályhaszemek nem ismeretesek. Néhány évszázada a fenti munkafolyamat nem a szélek levágásával, hanem a perem vagy párkány elkészítésével végződik (Parádi 1957: 184; Sabján 1987: 151).

A Fogaras-vidéki magyar kályhások, mint az erdélyiek mind, csempéiket korongolás nélkül, préseléssel formálták az utóbbi évszázadokban: „Az asztalra elhelyezett dúcra szitált homokból vékony réteget szórtak, hogy az agyag rá ne tapadjon. A gombolyagot a dúcra csapták, majd kézzel elegyengetve rányomkodták. A széleire az edényfülhöz hasonló agyagszalagból párkánt ragasztottak, s végül mintegy 30 cm hosszú hegyes fakéssel a szélét leegyenesítették. Az így elkészült lapos csempéket {609.} lefektetve, a sarokcsempéket élükre állítva, polcokra rakták száradni. Hat-nyolc napi száradás után, középen a katlan aljára rakva, az edényekkel egyszerre égették ki” (Seres 1980: 95).

130. ábra. A kályhakészítés eszközei:

130. ábra. A kályhakészítés eszközei: 1. keretek; 2. derékszögező sablon; 3. sablon a váll és a perem készítéséhez

Dörön (Sopron m.) – a fenti fakésnek megfelelő pálcát nem számítva – két fontos eszköze van a kályhaszem készítésének: a keret és a párkányozósablon. A keretek fenyőlécből készültek, simára gyalulva és a sarkokon csapolással összeillesztve. Régebben csupán külső keretet használtak, amit a korongra helyeztek. Ezzel adták meg a kályhaszem külső méretét. Újabb eszköz a belső keret, amivel a kályhaszem peremének belső oldalát is szabályos négyzetté formálják a döri kályhások. A századforduló óta a sarokcsempék megformálásához derékszögező sablont is használnak (Sabján 1987: 146, 151). A kályha tetejére kerülő gomb készítése korongon történik. Régen a {610.} kályhás-fazekasok cégérnek is használták a kályhagombot. A kályha felső szélének díszítésére szolgáló csillagokat, a pártázat elemeit 1,2 cm vastagságú agyaglapokból késsel vágták ki, papírsablon mellett haladva.

Száradás után a kályhacsempék és egyéb kályhatartozékok kiégetése következik. Mázatlan, terrakotta kályhaelemeket csak egyszer szoktak kiégetni. Ezek berakása, égetése a többi fazekasáruéval egyező módon történt. Egyszer égették ki az ún. fekete kályhát is, melynek szemei, csempéi a lefojtottan égő tűz füstjétől nyerték fekete színüket. Kétszer kell égetni a mázas kályhaelemeket. Előbb vörös cseréppé égetik, majd a máz rákenése után még egyszer kiégetik a kemencében.

A KÁLYHÁK ÉPÍTÉSE, RÉSZEI ÉS DÍSZEI

A kályhákat maguk a szemeket, csempéket készítő fazekasok vagy kályhások rakták fel. Országos érvényű szabályokat sem a zárt kályhák, sem a nyitott, füstfogós tűzhelyek (cserepesek) építésében megállapítani nem lehet. A falra, illetve falábra támaszkodó füstfogót, a cserepest (131. ábra), keményfából vagy vasból készült keretre helyezték. A rámás csempékből és sarokcsempékből akár 40 darabot is felhasználtak az építéséhez.

131. ábra. Cserepes, Nagykend (Kis-Küküllő m.)

131. ábra. Cserepes, Nagykend (Kis-Küküllő m.)

A hasáb alakú, zárt kályhákat párkányokkal építették, s a csempelapok mellett kályhaszemeket is felhasználhattak hozzájuk. Az egymás után és egymás fölött sorakozó csempék vagy kályhaszemek „kötésben” voltak egymással, mint a téglák a {611.} falban. Még a 18. században is túlnyomólag a földre vagy egészen alacsony padkára építették a hazai kályhákat. A 19. században vált általánossá az ülő magasságig megemelt kályhapadka. A Kisalföldön és a Bakony–Vértes vele érintkező tájain a fél hengerre, koporsófödélre emlékeztető kályhaforma terjedt el. A Dél-Dunántúlon inkább a négyzetes alapra épített, kocka és hasáb alakú kályhákat kedvelték. Ezek felső része gyakorta henger vagy csonkakúp alakú volt. Szembetűnő a régi kályhák, kandallók reneszánsz-antik építészeti jellege. Az építmény egyes „emeleteit” egy-egy vízszintes, profilozott párkány zárja le. Különösen hangsúlyos az egész építményt tartó lábazatpárkány és a tetőt lezáró koronapárkány. Különösen Kalotaszeg, Torockó, Udvarhelyszék magyar népe szerette ez utóbbi koszorú, csipke díszeit. Gyakori volt a felső sarkokon elhelyezett gomb. A kályhagomb korongolással készült, kis oszlopon álló gömb. Díszítése lehet domborműves vagy mázas, írókás.

Erdélyben a csempéket tűzálló, homokos agyagtapasztás tartotta össze, amely kiszáradva és kiégetve tartós építménnyé tette a kandallót. Dör (Sopron m.) kályhásai törekes sarat használtak kályharakáshoz, amivel az alsó perem üregeit teljesen kitöltötték, hogy később ne füstölhessen. „A peremet a láb széleire fektették, mindig a saroknál kezdve a munkát. Ezután következett a tűztér rakása. Az előzetesen beáztatott és szikkadni hagyott csempék ferde lapjaira kézzel kenték rá a sarat a kellő vastagságban” (Sabján 1987: 150). Manapság belülről burkolják a kályhák tűzterét, hogy a csempéket ne érje közvetlenül a magas hőmérséklet, s tovább tartsák a meleget. Erre a célra samottot vagy tetőcserepet használnak. Ezekből készítik el a belső füstjáratok falait is. Régebben a dunántúli kályhások egy-egy kályhaszem elhelyezése után annak belső oldalát sárral teljesen betapasztották, egészen a kerek fenéklap síkjáig. A sározás vastagsága megegyezett a csempe mélységével. A kályhaszemeket csupán a sározás tartotta össze.

A frissen rakott kályhát rögtön enyhe, szárító fűtésnek vetették alá, hogy az agyag szikkadjon. A kályha kiégetését azonban csak fokozatosan, részletekben lehet elvégezni, nehogy az agyag megrepedezzen, és a mester munkája kárba vesszen. Kisalföldi, dunántúli kályhákban fával nem sokat tüzeltek, mert jól elégett bennük a rőzse, a kukoricaszár, a szalma is.

132. ábra. Négyzet alakú kályhacsempék:

132. ábra. Négyzet alakú kályhacsempék: a) Balaton-felvidék; b) Zala–Somogy megye

133. ábra. Téglalap alakú kályhacsempék:

{612.} 133. ábra. Téglalap alakú kályhacsempék: a) Székelyföld, 1667; b) Székelyföld; c–d) Kalotaszeg

{613.} A kályha külső megjelenését – építészeti tagozódása, részeinek harmonizálása mellett – a kályhacsempék megformáltsága, színe, díszítése is meghatározza. A kályhacsempék díszítményein szemünkbe tűnnek a nagy történeti stílusok: a reneszánsz, a barokk, a rokokó és a klasszicizmus nyomai. A régészeti anyagban főként a reneszánsz ornamentika elemei fedezhetők fel mind a csempéken, mind a negatív préselőformákon. A török hódoltság alatt elpusztult helységek (pl. Ete, Nadab) kályháin ez éppúgy megfigyelhető, mint a felvidéki vagy erdélyi emlékeken. 15–17. századi kályhacsempéken még gyakori a középkorban is kedvelt lovagalakos díszítmény. A besztercei szász csempék jellegzetes motívuma a futó szarvas és a fenyő együttese, továbbá a táncoló pár alakja. A legrégibb – többnyire kisméretű és négyzet alakú – székelyföldi és torockói csempéken jelen van még az „úri” minta: lovas, családi címer, templom, angyal, oszlopsor, szőlőfürt, arabeszk (Kós 1972e: 150). A kalotaszegi csempéket viszont a reneszánsz eredetű olasz korsós, életfás motívumok díszítik, s megjelennek rajtuk a geometrikus díszítőelemek is (pl. rozetta).

„Népies” kályhaornamentikánk a 16. századtól követhető nyomon. Már akkor feltűnik az Alföld keleti peremén és a Nyugat-Dunántúlon a növényi ornamentika, a figurális ábrázolás rusztikus kezdetlegessége (Méri 1957: 196, 198). A Dunántúl tájain a kályhacsempék jellegzetessége ma is az egyszerűség, a szegényes díszítettség. Szemben Erdéllyel, ahol a népművészet más ágai (pl. varrottasok, bútorok, faragások) erős hatást gyakoroltak a kályhák díszítményeire. Különösen a fafaragás hatása szembetűnő. A fából készült csempenyomó dúcokra a faragók által kedvelt motívumok kerültek. Különösen a kalotaszegi csempéken szembetűnő, hogy a „művész” elsősorban fafaragó volt, aki a csempedúcot ugyanúgy cifrázta ki, mint a jármot, a guzsalyt vagy a mosósulykot. A népies fafaragás késő középkori formáit őrzik a Türében és Kolozsvárt talált 15–17. századi csempetöredékek, miközben az akkori díszes faeszközök régen elporladtak. Más esetekben 16–18. századi templomi mennyezetkazetták és 19. századi parasztbútorok festett díszítményei hatottak. A székelyföldi csempék nagy részénél szembeötlő a hímzésmintákból, varrottasokból származó átvétel.

„Így vonul végig a bútorfestésen és hímzésen át a fafaragásig és csempekészítésig a reneszánsz eredetű virágminta: a kétfülű kancsóból kinövő, stilizált, virágos (tulipános, szegfűs, georginás vagy aranyalmás) csokor, lapos, domború ábrázolással, az egész teret kitöltő részarányos elrendezésben” (Kós 1972e: 150).

Erdély sok részén szokás volt a mintát színezéssel (többnyire vörös festéssel) kiemelni a csempés tüzelőkön. Ez a szokás valamikor a 16. században veszett ki. A későbbi csempéken festésnyomok már nem fordulnak elő. A kályhák formai változatairól és díszítményeiről e sorozat IV. kötetében az építkezés és a díszítőművészet tárgykörét bemutató fejezetek szólnak részletesebben.