TEMETÉST PARODIZÁLÓ JÁTÉKOK

A magyar dramatikus népszokások és népi színjátékok legrégibb rétegébe tartoznak azok a játékok, szobai és szabadtéri jelenetek, amelyekben egy álhalottat a temetési szertartást utánozva – parodizálva – búcsúztatnak, illetőleg „eltemetnek”. A játék rendkívül népszerű és valamilyen formában az egész magyar nyelvterületen ismeretes volt. Az azonos eredetre visszavezethető különböző változatok a népi dráma műfajának vizsgálatában kiemelkedő helyet foglalnak el. A paródia, a komédia és a szatíra elemeit magában hordozó játékok etnológiai szempontból is különösen figyelemre méltóak. A játékok egyes motívumai, alakjai az antik kultúrákig, a természeti népek kultuszáig és a középkori színjátszásig vezetnek vissza, összefonódva a szereplők és a közösség életének, környezetének jelenségeivel, tárgyaival, hagyománybeli motívumaival, magatartásának és szemléletének sajátos megnyilvánulásaival. Hajdanvolt műveltségük egy-egy eleme rejtőzik a halottas játékban, amelyet az etnológiai párhuzamok a halottkultusz hagyományköréhez kapcsolnak (Ujváry 1978).

A halottas játékok változatai két fő csoportba oszthatók, melyeket formai, játszásbeli különbségek választanak el egymástól. Az első – a népi színjátszás tekintetében legfontosabb – csoportba a színjátéki jelenetként tekinthető változatok tartoznak. A játékot szabadban is játszották. E típuscsoport lényeges jellemzője, hogy a játék, a jelenet színpadszerű, ún. „álló helyzetű”. A másik csoport változataiban a résztvevők „mozgásban” vannak, az álhalottal vagy a halottat helyettesítő szimbólummal felvonulnak, végigmennek a helység utcáin. Az előzőben a színpadiasság, a játékosok meghatározott szerepe erőteljesebben érvényesül, míg az utóbbi színjátékszerűsége a felvonulás jellegéből következően háttérbe szorul. A változatok száma mindkét csoportban nagy, és a más játékokhoz kapcsolódó variánsok is bővítik e szokáskör területét.

A színjátékszerű halottas játékok főbb mozzanatai, „jelenetei” a következők: 1. bejelentés, prológus, engedélykérés a játékra, 2. megjelenés az álhalottal, a ravatal elhelyezése a színen, 3. a szereplők elhelyezkedése a ravatal körül, 4. a pap és a kántor búcsúztatója, prédikáció, 5. siratás, 6. fallosz-imitáció, 7. eltávozás, temetés.

{7-282.} Természetesen nem mindegyik változatban követik egymást ezek a jelenetek. A teljesebb és a töredékesebb variációk nagy száma attól függ, hogy a játék mennyire volt élő a közösség hagyományában a megfigyelés, illetőleg a lejegyzés idején. Idevonatkozó példák bőségesen állnak a behatóbb vizsgálat rendelkezésére.

A halottas játékok népszerűségét mutatják a játszási alkalmak és időpontok is. A közösségi együttlét legkülönbözőbb alkalmaihoz kapcsolódva mutattak be olyan jeleneteket, amelyekben álhalott vagy annak helyettesítőjeként tárgy, döglött állat stb. szerepelt. Számos olyan játék is ismeretes, amelyben az álhalott, illetőleg a temetés járulékos motívum, a főjátékhoz kapcsolódó epizód. Ilyenek például a verbuváló játékok, az ítélkező játékok egyes változatai, amelyekben egy játékost halálra ítélnek és jelképesen kivégeznek. A halottas jelenet sajátos epizódként fordul elő a betlehemes játékok egyes változataiban. Mindezek a példák szélesre tágítják a halottas játékok körét, és a néphagyomány bonyolult összefüggéseire mutatnak.

A temetést, az álhalottat bemutató játékok legjelentősebb alkalma a magyar nyelvterületen a lakodalom és a fonóház volt. Az alkalmat és a miliőt tekintve a lakodalmi halottas játék a legbizarrabb színjátékok egyike. Különösen a Nagyalföld falvaiban volt népszerű, és lakodalom alig-aligha fejeződött be anélkül, hogy áltemetést be ne mutattak volna. A játék szövege erősen obszcén. Valószínűleg ez is oka lehet annak, hogy a játékról részletes leírás csak a közelmúltban jelent meg. A század elején megjelent ugyan egy híradás a halottas játékokról, de ez a kis közlemény nyilvánvalóan elkerülte a szokásokkal foglalkozó kutatók figyelmét. Az írás egy természettudományi folyóirat olvasóit tájékoztatja a halottas játék főbb mozzanatairól.

„A játék a Nagy Magyar Alföldön ma is gyakorlatban van; halottas játék a neve. Lakodalman mulattatják előadásával, eljátszásával a vendégeket azon időben, amikor éjfél után a menyasszony a másik szobába, esetleg kamarába vonul, hogy külsőleg asszonnyá avattassék, tehát a kontyolás ideje alatt. A játék ily módon folyik le: A reggeli 7 órától tartó tánczban kifáradt legénység megbízottja, rendesen a második vőfély, a násznagytól engedelmet kér egy kis tisztességes játékra. A násznagy megadja az engedelmet, de hangsúlyozza, hogy a tisztesség határai közt folyjon a játék. Ekkor 12–15 legény a szobából kimegy az udvarra. Előkerítenek egyszerű falóczát, leterítik pokróczczal vagy lepedővel. Akkor ráfekszik egy legény halottnak. Beterítik felül is egy lepedővel. Hat legény – három párban – felemeli és viszi be a mulató ház közepére. Elöl megy a kántor, énekelve ezt a halotti éneket: »Már elmégyek az örömbe, paradicsomnak kertébe« stb. A koporsó után jön a papnak öltözött legény és tógája zsebéből – mely tóga a derékon körülkötött fekete darócszűr – elővesz egy régi könyvet vagy ócska naptár darabot és abból – előre betanult – karakán versezettel elprédikálja a halottat. Elszámlálja – természetesen fordított értelemben – minden virtusát. Aztán elbúcsúztatja a halottat feleségétől, gyermekeitől, nőtestvérjeitől; az mulattató a dologban, hogy a vénasszonyi ruhába bujtatott pajzán legények ekkor hangos sírásra fakadnak. A búcsúztató után így szól a papnak öltözött legény: Elpárentáltuk hát a megboldogultat, most már elkék temetni; de előbb próbáljuk meg, hátha fel tudnánk támasztani. Szívjunk bele életnek leheletét, hát ha visszatér bele az élet szikrája! Ekkor a halott két oldalán álló 3-3 legény, kezét bedugván a halottat fedező lepedő, pokrócz, ágyterítő – ezekből áll a szemfedél – alá, elkezdi a levegőt szívni és a halottra fujkálni. Ez idő alatt meg egy-két legény titkon a lócza alá húzódik, szép csendesen felemeli a halottat, aki talpra ugrik, s így szól: Adjatok egy kis bort, szomjúhozom...” (Természettudományi Közlöny, 1904. 730).

{7-283.} A farsangi szokáskör halottas játékairól lényegesen több példát ismerünk már a múlt század közepétől. A farsangi hagyomány egyik fontos, jellemző része a szimbolikus temetéssel van összefüggésben. A halottas játékban egy magát halottnak tettető személyt vagy azt helyettesítő bábut, vagy valamilyen tárgyat, eszközt, olykor döglött állatot temetnek el. Az élő szereplős játékokban a temetési paródia előtt a játékost gyakran „megölik”, az élő személyt utánzó bábut a szertartást követően széttépik, vízbe dobják vagy elégetik.

A temetés a farsangi, kissé tágabban, a téli–tavaszi szokásoknak minden kétséget kizáróan egyik legrégibb motívuma. Több, egymástól eltérő megjelenítési módját ismerjük. A már bemutatott színjátékszerű formákon kívül számos adat mutatja a farsangi temetés széles körű elterjedését.

A múlt század közepéről származó lejegyzések szerint a magyar nép általános szokásai között a temetési játékot mint a farsang temetését említik. A temetés a következő szertartással történt: egy férfit jelképező szalmabábut készítettek, és mint megholtat a kocsmában felravatalozták. A halott felett egy hosszú ingbe öltözött alakoskodó obszcén tartalmú beszédet mondott. Amikor a prédikációt befejezte, a szalmabábut a falu végére vitték. Bordalokat énekeltek, a halottat levetkőztették, majd visszatértek a kocsmába, ahol a múlt évben elásott borospalackot elővették, mindenki megkóstolta a tartalmát, és az utolsó termésből, az új borból ismét elástak egy palackkal. Ezt követően reggelig táncoltak. Ugyancsak egy múlt század közepéről való lejegyzés említi a téltemetés általános szokását. A leányok nagy bábut készítettek. Szalmakoszorút tettek a fejére. Jellegzetes, erre az alkalomra írt gúnydalokat énekeltek, miközben a bábut végighordozták a helységen. Végül a falu végére vitték, ahol a legények vermet ástak és abba temették, vagy máglyát raktak, amelyen elégették. A leányok körültáncolták a tüzet, és a tél eltűnésére, a tavasz közeledésére vonatkozó verseket énekeltek (Honderű, 1847. V. 93).

A farsangkor bemutatott halottas játékok igen változatosak. A farsangi temetési játékvariánsok között sokkal nagyobb a különbség, mint a lakodalmi temetési játékok között. Mint említettük, farsangkor az álhalott nem mindig élő személy, hanem gyakran szalmabábu vagy egy döglött állat, vagy csak a koporsót helyettesítő, lefelé fordított teknő. A halott eltemetésének mozzanataiban is lényeges különbségek mutatkoznak. A halottas játékok egyes variánsai csak húshagyókedden fordulnak elő a farsangi felvonulásban. Ezekben a tél, a farsang eltemetésének, elmúlásának mozzanatai jutnak elsősorban kifejezésre. A játékhoz szöveg, halotti prédikáció alig – vagy egyáltalán nem – kapcsolódik. A halottat alakító személyt, szalmabábut, teknőt, nagybőgőt vagy más kelléket végigviszik a falun, és a falu végén beletemetik a hóba, a szalmabábut elégetik, széttépik vagy a vízbe vetik.

A halottas játékok színjátékszerű változatai farsang alkalmával nem a felvonuláshoz kapcsolódtak, hanem zárt térben, szobában kerültek bemutatásra. Észak- és Kelet-Magyarország falvaiban a színhely a fonóház volt. Mivel a fonó nemcsak a farsangi időszakra esett, az ott bemutatott halottas játékokat nem köthetjük szorosan a farsang hagyományköréhez. A fonóházakban játszott temetési paródia lényegében megegyezik a lakodalomban bemutatott halottas játékkal.

A farsangi halottas játék szereplői a pap, a kántor, a halott, a halott felesége, gyermekei, siratóasszonyok, sírásók és a harangozó. Kizárólag legények játsszák. A harangozó bemegy a fonóba, és engedélyt kér a játék bemutatására. A halottat a sírásók viszik egy {7-284.} létrán vagy a vállukon. A halott után mennek a halott felesége, gyermekei, a pap, a kántor és a siratóasszonyok. A halottat a fonó közepén egy asztalra helyezik. A temetés azzal kezdődik, hogy a halott hozzátartozói ráborulnak a tetemre, a siratók pedig hangosan jajgatnak. A pap gyászbeszédében sikamlós, trágár kifejezések, mondatok vannak. A fentebbi példához párhuzamként idézünk a bemutatható részekből: „Jöjjön áldás, segedelem a nagyszervű Jupitertől, aki teremtette az üllőt és a kalapácsot, a különféle szerszámokat. Ámen. Azok a szent igék, amelyeknek alapján előttetek elmélkedni kívánok e szomorú gyásznapon, meg vannak írva a vénasszonyok szoknyájának hetvenedik ráncában a következőképpen. Régen meggörbülve állunk e ravatal előtt, amelyen Szopodi Petykó hűlt tetemét látjuk. Kedves gyermekeim, tihozzátok szólok, utolsó áldásom hagyom most tirátok. Vájja ki a holló mindegyikőtök szemét. Úgy járja be véle egész Szatmár megyét. Hajatokból pedig gólya fészket rakjon, melyet a szélvész szerteszéjjel hordjon. Fületekre pedig süketüljetek meg. Egymás szavát soha meg ne értsétek. Végül egyen meg a fene benneteket. A hóhér aggassa rátok a kötelet...” Elmaradhatatlanok a halott falloszára tett megjegyzések (Ferenczi–Ujváry 1962: 33–36).

A színjátszás szempontjából a halottas játékok – mint említettük – két nagy csoportba sorolhatók. Az ún. „álló helyzetű”, azaz színpadi jellegű változatokban a játék legnagyobb érdeklődést kiváltó jelenete a pap búcsúztatója, prédikációja. A búcsúztató a valóságos temetésen elhangzó gyászbeszédek fordulatait követi. A szöveg rendszerint trágár szavakban, obszcén kifejezésekben bővelkedik. A halotti ének úgyszintén „illetlen” szövegezésű. A szertartás alatt a siratók jajgatást mímelnek. A feleséget alakító szereplő a halott férj fallosz-imitációját (csutka, fadarab, sárgarépa) fogdossa. A jelenetben a legteljesebb mértékben érvényesül a paródia és a komikum. Az előadás gyakran előzetes készülést, tanulást, szervezést kíván meg.

A másik csoport játékai az előzőektől lényegesen eltérnek. A szereplők előzetes felkészülésére alig vagy egyáltalában nincs szükség. A halottat ritkán alakítja élő személy, hanem az többnyire egy szalmabábu vagy egy döglött állat, vagy csak a koporsót helyettesítő, lefelé fordított teknő. A játékhoz szöveg általában nem kapcsolódik. A halottat alakító személyt, szalmabábut, állatot stb. végigviszik a helységen és formálisan eltemetik vagy megsemmisítik.

A két nagy csoport közül az elsőben, a szobai halottas játékok változataiban meghatározott szereplők vannak. A játékok sikerét döntően befolyásolja a pap, illetőleg a kántor alakja. A játék fontos szereplői a halottsiratók, némely változatban a halottvivő sírásók, a harangozó és nem utolsósorban a halottat alakító személy, aki a fallosz-imitációval „alkotóan” vesz részt a jelenet sikerében. Idetartozik a számos játékvariánsban felbukkanó orvosalakoskodó, akinek szerepe jóval túlmutat a halottas játékok hagyománykörén.

A szereplő személyek a lakodalmi halottas játékban a meghívott vendégek közül valók, következésképpen: a temetési paródia a lakodalomban egy alkalmilag összegyűlt közönség előtt kerül bemutatásra ugyanazon közönségből verbuválódott szereplőkkel. Az így létrejött szereplő együttes tagjai azonban a játékban korábban már részt vettek, nyilvánvalóan nem ebben az összetételben, hanem hasonló alkalmakra meghívott más vendégek közül való játékosokkal. Ahhoz, hogy a jelenetre sor kerüljön, a legfontosabb szereplőnek, a papnak az alkalmi közönség tagjai között jelen kellett lennie. Ha a pap szerepét, a prédikációt a jelenlevők közül senki sem tudta, a játék elmaradt. A halottas játék többi szereplőjének a feladatát bárki elvégezhette, ha egy-két alkalommal részt vett a játékban vagy látta a jelenetet, a pap szerepe azonban előzetes felkészülést kívánt, a {7-285.} prédikációt, amely többnyire hosszú, verses szöveg, meg kellett tanulni, korábban el kellett sajátítani. Nagyszámú példa tanúsága szerint – s ez a magyarázata, hogy a halottas játékokra a lakodalmakban mindig sor került – a vőfély látta el a pap szerepét. Tudunk azonban arról is, hogy a pap szerepét jól ismerő és játszó személyt tudatosan, a játék bemutatásának a céljával hívták meg a lakodalomba. Ilyenkor a vőfély nem szerepelt. Egyébként azonban a példák arra mutatnak, hogy a játék megszervezése a vőfély kötelessége volt, és a pap szerepét neki kellett alakítania.

A halottas játék a lakodalmi szokáshagyomány része, önálló betétje, kiemelhető, elhagyható, függetleníthető a szertartástól, de a vőfély kezdeményezésére a lakodalomnak nagyon fontos részévé válhat. A lakodalmi játékkal kapcsolatban utalnunk kell arra, hogy – nagyszámú kéziratos vőfélykönyv tanúsága szerint – a halottas játék a vőfély programjában szerepelt. A vőfélykönyvekben a szertartáshoz fűződő versezetek, köszöntők stb. mellett lejegyzésre került a temetési paródia prédikációja, ami azt bizonyítja, hogy a vőfély erre készült, meg kellett tanulnia a prédikációt, hogy azt is ugyanúgy elmondhassa, mint a tisztéhez tartozó egyéb szövegeket.

Mivel a lakodalmi halottas játékban a vőfély látja el a pap szerepét, így ő a legfontosabb szereplő személy, aki egyszersmind rendező is. A többi szereplőt ő választja ki a jelenlévő vendégek, közönség tagjai közül. Ha ezek között olyanok vannak, akik már játszottak, akkor voltaképpen „kiválasztódnak”, alkalmassá válnak a játékban való részvételre. Ezek mellé beszervezhet még olyan személyeket, akik a tréfára, a játékra alkalmasak. Ő szervezi a játékot, adja ki a feladatot, intézkedik a kellékekre stb. vonatkozóan.

A nem lakodalomban bemutatott halottas játékok szervezése és a szereplők együttese másképpen alakult. Így például a szatmári falvakban a fonóbeli dramatikus játékokat előzetesen felkészült szereplők, alakoskodók játszották. A csoportot egy szervezni és játszani jól tudó egyén irányította, és ő tanította be a szerepeket. A szatmári farsangi halottas játékban nemcsak a papnak van fontos szerepe, azaz nem egy személyre épül a jelenet, hanem külön szerepe van a kéreztetőnek, a kántornak, a diktálónak, a halott feleségének és más mellékszereplőknek is. A fonóbeli halottas játék szereplői „kívülről” verbuválódnak, tudatosan szervezkednek arra, hogy játszani mennek a fonóházakba. Egy alkalommal több fonóban – tehát többször – eljátsszák a jelenetet. Ezzel szemben a lakodalomban és még néhány egyéb alkalommal – például az aratás munkaszünetében, dohányfűzéskor stb. – a játék csak egyszer kerül bemutatásra, és nem „érkező” szereplőkkel, hanem a jelenlévők közül többnyire spontán módon létrejött játékos csoporttal.

Az előzőektől eltérően a felvonulós halottas játékok tagjait sokkal inkább résztvevőknek, mint szereplőknek nevezhetjük. Többnyire heterogén együttesek vonulnak végig a falun a farsang végén. Amint az anyagközlésekből kitűnik, a temetési paródia leegyszerűsödött, a prédikáció elmaradt, a játék a tél, a farsang szimbolikus eltemetésévé, elbúcsúztatásává vált. Szereplő személy bárki lehet, sem különösebb adottság, sem felkészülés a felvonulós halottas játékhoz nem szükséges. Azok a kivételek, amelyekben a parodisztikus prédikációs búcsúztatás előfordul, valójában összetett játékok, tekintve, hogy a felvonulást követően vagy előzőleg a prédikációs jelenetre zárt környezetben, illetőleg ún. álló helyzetben kerül sor. Az ilyen játékok szervezése és a személyek kiválasztása a fentiekhez hasonlóan történik.

A halottas játékokban részt vevők életkoráról, neméről és társadalmi hovatartozásáról a következők állapíthatók meg. A prédikációs halottas játékok szereplői felnőtt férfiak {7-286.} (legények, házasemberek). Ritka kivételképpen előfordul, hogy suhanc, suttyólegény is részt vesz a játékban mint a halott gyermeke, siratója. Ez azonban olyannyira kivételes, hogy a játékok összességét illetően csak felnőtt szereplőket jelölhetünk meg. A felvonulós játékok menetében azonban az előző típuscsoporttól eltérően a résztvevők zömmel nagyobb gyermekek, suhancok. Ha a szereplők társadalmi hovatartozását vizsgáljuk, kitűnik, hogy e tekintetben differenciálódás nincs. A játékban egyaránt részt vettek szegények, jómódúak, pásztorok, iparosok stb.

A szereplők kapcsán meg kell említenünk a közönséget is. A temetési paródia közönsége a lakodalomban a násznép, munkaalkalmakkor a munkacsoport tagjai, s külön is megemlítjük – bár ugyancsak munkaalkalmi résztvevők – a fonóház közösségét. A lakodalmi prédikációs halottas játék közönségével kapcsolatban rendkívül fontos hangsúlyoznunk, hogy a felnőtteken kívül a játéknak a lakodalomban jelen levő (8–12 éves) gyermekek is nézői, figyelői. Saját kutatásaim során megfigyelhettem, hogy éjfélkor, sőt még hajnalban is a tizenéves gyermekek együtt vannak a felnőttekkel, élénk részesei a lakodalom minden mozzanatának. Ezt azért szükséges hangsúlyoznunk, mert a parodisztikus halottas játéknak is passzív résztvevői, abból nincsenek kirekesztve, noha a halottas játék olykor meglepően trágár, obszcén, szövegében és egyes cselekvési mozzanataiban egyaránt. Olyan, elsősorban pszichikai tényezők működnek ebben közre, amelyek a játék funkciójával állnak összefüggésben.

A szervezőkkel, a kiváló játékos egyéniségekkel és a közönséggel kapcsolatban összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a prédikációs halottas játékokban rendkívül fontos szerepe volt az individuumnak, az egyéni kezdeményezésnek, ugyanakkor éppoly döntő volt a nézők, a közönség játékkal szembeni magatartása, mivel a játék folyamán a jelenlévők lényegében a cselekmény részeseivé váltak, s pszichikai hozzáállásuktól nagymértékben függött a bemutatás, a dramatikus játék, a közös és az egyéni produkció sikere.

A halottas játékok színhelyeiről már tettünk említést. A színhely a prédikációs halottas játék bemutatásának alkalmától függően lehet: l. lakodalomban a szobában, 2. munkaalkalmakkor a pajtában, csűrben, hodályban vagy olykor nyílt téren, 3. farsangkor a fonóban, kocsmában vagy táncházban. A felvonulós halottas játékokra azonban csak az utcán, a falu terén vagy a falu végén kerül sor. Némely változatban a felvonulás a kocsmában, táncházban – zárt helyen, „álló helyzetben” – prédikációs temetési búcsúztatással ér véget. A színhely voltaképpen „színpad” is; meghatározza és rögzíti a játék bemutatásának terét. A zárt helyen bemutatott jelenetre a helyiség közepén kerül sor. A nézők a játékosoknak szabadon engedett helyet körbefogják, és a szereplők a közönség által kialakított kör közepén játszanak. Hasonlóképpen helyezkednek el a szereplők és a nézők a prédikációs halottas játékok szabadban (pl. aratáskor) való bemutatásakor is.

A magyar prédikációs temetési paródiákat jellegzetesen és sajátosan belső fejlődésű népi színjátékoknak tekinthetjük. Korántsem arról van azonban szó, hogy a játék magja, alaprétege nem kapcsolódhat a Kárpát-medencei népek, sőt tágabb értelemben az európai népek hagyománykörébe! Számos motívum az indoeurópai kultúrában gyökerezik. Ezekre a motívumokra épült a halottas játék, amely autochton fejlődéssel a népi színjáték több szép példáját eredményezte.

A halottas játékok nagyszámú párhuzamait figyelhetjük meg az európai népek hagyományában. A Kárpát-medence és általában Európa népeinél a halállal, a temetéssel kapcsolatos változatuk ismeretes. A játék az európai néphagyományban főleg a farsanghoz, {7-287.} illetőleg kalendáris alkalomhoz kapcsolódott. A színjátéki változatok elsősorban a magyar hagyományban alakultak ki.

A magyar példák meggyőzően mutatják, hogy a halottas játékok, a prédikációs temetési paródiák a népi színjátszás jelentős emlékei. A leghatásosabb, leggyakrabban bemutatott játékok közé tartoztak. A népi színjátszás legjellemzőbb jegyeit figyelhetjük meg bennük, a rítuselemektől a paródiáig a legkülönbözőbb motívumok kapcsolódtak egybe. A rendkívül gazdag repertoár kitűnően bizonyítja a magyar népi színjátékok belső fejlődésének lehetőségeit, az önmagát megújító és sajátos motívumokkal gazdagító hagyomány teremtő erejét.