{8-913.} KISÚJSZÁLLÁS

A városias életforma felé tett legapróbb lépéseket is lelkesen üdvözölte s a még gyorsabb ütemű urbanizálódást sürgette a 19–20. század fordulójának kisújszállási sajtója. A helyi intelligencia egyik (névtelen) képviselője így fejezte ki a büszkélkedésnek és a türelmetlenségnek ezt a kettősségét: „Városunk mintája az úgynevezett fejlődő alföldi városnak. Nem nagy műveltségű, de nem is nagyon míveletlen, nem egészen városias tekintetű, de nem is túlságosan falusias, nem is igen gazdag, de nem is szegény”. Egymás mellett tűnik fel ebben a publicisztikus körképben a „gazdaember”, akinek a báránybőr bunda és a fekete szőrű sapka a jellemző téli viselete, amint éppen a tanyájáról a városba tart szalmával rakott szánján; és az „úri rend” képviselője, aki asztrahán galléros posztókabátot s taplószínű ellenzős sapkát visel. A büszkélkedés hangsúlya pedig a városias intézményekre – a három helybeli pénzintézetre, a felekezeti iskolákra, közülük is elsősorban az 1894 óta kivételes rangot kivívó református főgimnáziumra, valamint a 11 társaskörre és kaszinóra – kerül, amikor a cikkíró sorra veszi a fejlődés vitathatatlan eredményeit (Kisújszállás és Vidéke, VIII. [1900. jan. 1.] 1. sz. 2). Elégedetten idézte a városiasodás újabb szembetűnő jeleit a huszadik évfolyamába lépett Kisújszállás és Vidéke című hetilap ünnepi száma is: „20 évvel ezelőtt városunk semmivel sem különbözött a többi alföldi, hasonló városoktól. Magán és középületei egyszerűek, főként az utóbbiak rozogák voltak.” Azóta viszont impozáns városháza és járásbíróság, posta és takarékpénztár, vasútállomás és emeletes varrógyár, főgimnázium és színháztermet magában foglaló vigadó épült. Az utcák járhatóak, villany világít az utcákon és a házakban, ártézi kút szolgáltatja az ivóvizet. Mindennek köszönhetően „ma a hasonló népességű alföldi városok külsőleg messze elmaradnak mögöttünk” (Kisújszállás és Vidéke, XXI. [1913. dec. 21.152. sz. 2–3).

A településfejlődés apróbb-nagyobb eredményeit persze Magyarország-szerte hasonló önelégültséggel emlegették akkortájt a helyi újságok, s nemcsak azokon a helyeken, ahol – mint Kisújszálláson is – 1872 óta a „rendezett tanácsú város” közjogi státusa garantálta a városias szervezetet (vö. Zsoldos I. 1988: 16–17). Alkalmasint ugyanilyen közhasznú építkezésekkel, infrastrukturális fejlesztésekkel példálózhattak, ha a saját közelmúltjukhoz mérték hozzá a gyarapodást, azokban a mezővárosi múltú nagyközségekben is, melyeknél a kisújszállási patrióták haladottabbnak gondolták magukat. Nem a legendás hírű, 1890–1918 között volt polgármester, a helybeli {8-914.} gazdacsaládból származó, jogi végzettségű Gaál Kálmán (1846–1920) személyes érdemeként számon tartott (vö. Zsoldos I. 1992: 146–147), valóban: előtte sem, utána sem jellemző középítkezések lendületével és városkép-alakító hatásával való büszkélkedés tehát az igazán figyelemre méltó ezekben az egykorú vélekedésekben. Arra akartunk rámutatni az idézetekkel, hogy akár az elmaradottságot ostorozta a helyi újság, akár a friss eredményekkel dicsekedett, ekkortájt már a mezővárosi hagyományoktól és az 1745. évi jászkun redemptio megteremtette szabad paraszti önkormányzatiságtól (vö. Bellon T. 1991) jórészt független kisvároseszményt fogalmazta vonzónak hitt távlattá a döntően helyi származék (vagy ha nem, beházasodás révén gyorsan asszimilálódott) kisújszállási intelligencia. A „városi értékeket” pedig, múltban és jelenben egyaránt, a civilizációs vívmányokkal való élni tudásban, legalább a lépéstartásban, korántsem a parasztkultúra – Magyarország-szerte ugyanekkortájt felfedezett – helyi különlegességeinek őrzésében s nemzeti karakterű művészetté fejleszthetőségében igyekeztek felmutatni.

A kisvárosi hagyományok megteremtésének igyekezete persze nem szűkült le a városkép átgondolt modernizálásának és a szellemiség ehhez igazításának lelkes támogatására. Messzebb tekintett: az általános kulturálódást remélte előmozdítani. Ehhez a humán műveltséget megtestesítő főgimnáziumban – illetve elődjében, a debreceni kollégium partikuláris iskolájában – találtak megbízható hivatkozási alapot a közvélemény formálói.

Kétirányú volt ez a hivatkozás. Egyrészt megrótták a régi jó szokásaiból kivetkőzött „gazdatársadalmat”. Az 1870–1880-as években, amikor még csak hatosztályos volt a gimnázium, „állandó szokás volt […], hogy valamire való kisgazda, akinek csak 20–25 hold földje is volt, vagy talán annál szegényebb vagyonú is, mind járatta gimnáziumba a fiát”. A legtöbb gazdafi elvégzett 3–4 gimnáziumi osztályt, s olyan is sok volt, aki 5–6 osztály után fogta meg az eke szarvát. Ehhez képest a tanulástól való gőgös elzárkózás lett mind jellemzőbbé a gazdálkodó réteg körében (Kunsági Lapok, IV. [1914. jún. 11. 124. sz. 1–2). Másrészt büszkélkedve mutattak fel olyan szellemi teljesítményeket, melyek a helyi iskolákhoz kapcsolódtak. A költő Arany János (1817–1882) volt az egyik kristályosítója az ilyen tartalmú hagyományteremtésnek; ő 17 évesen, a debreceni kollégium diákjaként nem egészen egy esztendeig praeceptor volt a kisújszállási partikuláris iskolában (Szeremley B. 1992: 77–84). Költészetére, irodalomszervezői tevékenységére persze alig voltak hatással kisújszállási élményei, és kisajátításáért amúgy is több kisváros versengett ebben az időben, felfedezték tehát Arany kortársának: a város szülötte Nagy Imrének (1817–1840) torzóban maradt életművét. Bár a reformkor költői eszményeinek kiteljesítésében jószerével a pályakezdő Arany színvonaláig sem jutott el, és lokális – kunsági – ízekkel sem gazdagította a magyar irodalmat, arra alkalmasnak bizonyult, hogy a földműves sorból kiemelkedés példájaként hivatkozzanak rá. Kiadták tehát összegyűjtött verseit, utcát neveztek el róla, s a gimnázium ballagó diákjai – mindmáig – megzenésített versével búcsúznak el iskolájuktól (Kiss K.–né 1992: 90–97).

A hajdani mezőváros „kisvárossá” formálódásának éveiben, 1897-ben menekítette nagybátyja, Pallagi Gyula (1867–1903) a nagy múltú debreceni és sárospataki tanintézetekkel meghasonlott felsős gimnazista Móricz Zsigmondot (1879–1942) az általa igazgatott kisújszállási főgimnáziumba, akire azután néhány évtized múlva kezdtek {8-915.} hivatkozni a lokálpatrióták a városukat szimbolizáló gimnázium egyik leghíresebb tanítványaként. Annak ellenére hivatkoztak rá, hogy a Forr a bor című önéletrajzi ihletésű regényben diák–tanár konfliktusként megjelenített „úri romlottság” korántsem volt hízelgő a kisújszállásiakra! Gondosan „megfejtették” – s nemcsak az értelmiségi olvasók, olyanok is, akik szerették volna magukra vonatkoztatni az urak világának írói rajzát – a helybeli személyekre, élethelyzetekre vonatkozó nyílt és rejtett utalásokat. S nemcsak ebben a bevallottan kisújszállási ihletésű diákregényben, más Móricz-művekben – például az egyik redemptus eredetű helyi birtokosnak, Kerek Ferkónak a nevét címbe idéző kisregényben – is a móriczi életmű helyi gyökereit keresték. És indulatosan – ha írásba foglalták, kellő tisztelettel! – vitatkoztak is egyes kisújszállási szereplőkről sugallt, a köztiszteletben álló „modellhez” igazságtalan írói elfogultsággal (vö. Borók I. 1979: 273–294). Azt – úgy tűnik – természetesnek tekintették, hogy az érettségiző diák csak a város úrias szellemiségére volt érzékeny. Nem tették szóvá, hogy noha életművének java része a paraszti sorskérdésekről szólott, s mind elkeseredettebben, indulatosabban, a móriczi parasztságképhez mintha semmivel sem járult volna hozzá a kisújszállási élményanyag.

A nem paraszti miliő felfedezése és az életműbe épülése miatt van igazán tanulsága az író Kisújszállással való találkozásának. Az itteni élményeit megidéző alakok és élethelyzetek igazolni látszanak, hogy a mezővárosi múltat mint hagyományt felejteni, feledtetni kész értelmiségi identitáskeresés nem volt a helyi társadalom törekvéseitől teljességgel idegen fikció: a századforduló tájt felépített „kisvárosi kulissza” mintha az író szeme előtt is jótékonyan takargatta volna a parasztos életvitelt és kultúrát.

Közel száz esztendő múltán okkal-joggal csodálkozunk, ha ezekre az évtizedekre visszatekintünk. S nemcsak azért, mert a statisztikai adatokból a különböző paraszti rétegek meghatározó jelenlétére, a földművelés-állattartás mint létfenntartó tevékenység csaknem kizárólagos voltára, az ipar felettébb szerény jelenlétére kell következtetnünk. 1910-ben az 5634 foglalkoztatottból 3449 dolgozott a mezőgazdaságban (no meg a 108 napszámos, a 380 házicseléd egy része is!), csak 885 az iparban, 196 a kereskedelemben, 182 a közlekedésben (Szabó I.–Szabó L. 1980: 478). Hasztalan büszkélkedett a fentebb idézett újságcikk az 1912-ben felépített, a háborús konjunktúrát kihasználó (1924-ben véglegesen felszámolt) „varrógyárral”, az üzem ugyanis elsősorban az internátusi elhelyezésű árvalányok munkaerejét használta ki. Csak a nők foglalkoztatásán módosított valamelyest azzal, hogy a háborús években bedolgozói hálózatot épített ki. Ezen túl pedig csak a városi téglaégetőből kinőtt, az első világháború éveiben azonban csődbe jutott téglagyár, a szárazmalmokkal és szélmalmokkal még a 19–20. század fordulóján is versenyre kényszerülő három gőzmalom, s bár minőségi teljesítményekre képes, a helyi igények kielégítésénél többre csak kivételesen vállalkozó kisipari műhelyek jelentették Kisújszálláson az ipart (Zsoldos I. 1988: 27, 61–66; 132–135). A századforduló óta a népességszám is stagnált (13 ezer körül), kifejezvén azt, hogy népességmegtartó, a betelepedést serkentő helyzeti energiáit jórészt elvesztette a település – ahogy a környező agrárvárosok szintén (a kisújszállási népességadatokat lásd: Szabó I.–Szabó L. 1980: 472).

Csodálkozhatunk a mezővárosi hagyományokat elhallgató polgárias szellemiségen azért is, mert a Városháza néhány száz méteres körzetén túl eléggé keveset változott {8-916.} az épületállomány, a településkép. A városon átvezető fő közlekedési út – a Nagyutca – két oldalán is, az ide torkoló fontosabb útvonalak mentén is (Vásár utca, Kossuth utca, Arany János utca, Petőfi utca) váltakozva sorakoztak a módos és kevésbé módos gazdaporták és a lakosság egészének kiszolgálására felkészült iparos, kereskedő (döntően zsidó kereskedő) műhelyek és üzletek. A református templommal, mellette a főgimnáziummal, a Városházával, a Vigadóval, a szállodával, a központi hivatalokkal, az általuk közrefogott piactérrel behatárolható, urbanizálódott és a fórum szerepét betöltő központtól távolodóban mind egyértelműbben mezővárosiasnak, sőt: a kevésbé módosak lakóházainak stílusjegyei alapján már-már falusiasnak tűnhetett a századforduló tájt az utcák külső képe. Ezt tanúsítja Györffy Istvánnak a Nagykunság és környéke népi építkezését bemutató 1908-as tanulmánya: ha nem is túl hangsúlyosak az építészeti régiességek kisújszállási példái, a környezetéhez képest feltűnően gyors ütemű átépítésre, divatkövetésre sem következtethetünk ebből az alapos tanulmányból (Györffy I. 1942: 53–111). Az 1960-as évekig keveset változott (azóta jórészt lebontott vagy átépített) századforduló körüli s még régebbi épületállomány ismeretében talán mégis megfogalmazható az a következtetésünk, hogy Kisújszálláson valamivel kevesebb régies formájú és anyaghasználatú (azaz: nádtetős, tornácos, három-, esetleg a kamrával együtt négyosztatú) gazdaház élte túl a 19. század végének–20. század elejének az Alföld egészén bekövetkezett „átépítési hullámát”, mint a szomszédos Túrkevén és Karcagon. Mintha itt jellemzőbb lett volna, mint a többi nagykun mezővárosban a fehér meszelés helyett az eklektikus vakolatdíszek, nádazás helyett a tetőcserép, valamint a fűrészelt deszka oromzat- és tornácdíszek (technikai értelemben is újmódi épületornamensek) alkalmazása. Az ilyen építési és díszítéstechnikai megoldások városszerte megfigyelhetőek voltak, mivel a módos gazdák és a legmódosabbak sem törekedtek feltétlenül a centrumba vagy annak közelébe. A fő közlekedési utak mentén végig és a majdnem város széli Mária Terézia körúton is összeegyeztethető volt a nagygazda presztízzsel az ottlakás, ha a racionális gazdaságszervezés éppen ott tette lehetővé a hatalmas porták kialakítását. E gazdaporták közvetlen szomszédságában pedig (s különösen a zugokban) kisebb gazdák, szegényparasztok, sőt az agrárszegénység szűkös udvarai és szegényes külsejű, stílusukban vagy „régiesnek” megmaradt, vagy kényszerűségből szegényesen „újdivatú” lakóházai zsúfolódtak. Csak a 20. század első évtizedeiben kezdett határozott formában jelentkezni a társadalmi-vagyoni peremhelyzetet kifejező szegregáció. Az 1910-es évek elejétől parcellázták – a város szélétől kilométeres távolságban – a Pittner-falut, ahol az agrárszegénység alakította ki a maga már-már valóban „faluvá” önállósodó lakókörnyezetét. A várostól való elkülönülését hamarosan osztatlan iskola, benne kápolna is hangsúlyozta. A két világháború között pedig a déli városrészen nyitott új utcák (például a Sóhaj, a Dühöngő nevű településrészek) kizárólag a mezőgazdasági bérmunkások lakókörzetei lettek.

A városszéli szegregációba kényszerülés oka is, következménye is volt az agrárszocialista eszmerendszer, jelesül a Mezőfi-mozgalom vonzásába került és a két világháború között a baloldali szociáldemokrata, már-már kommunista szervezkedések radikalizmusáig jutó földmunkás öntudatosodásnak (lásd erről Kiss K. 1988: 149–223. összefoglalását és a résztvevők visszaemlékezéseit: Nánási L. 1983; Bicskei G. 1985). A földmunkásság önálló politikai tényezővé válása, ami itt helyben a gazda–szolga {8-917.} viszony kizsákmányolás retorikával való értelmezését – azaz: radikális átértékelését – jelentette, felszámolta a korábbi patriarchális viszonyokat. Az 1900-as évek elejétől szaporodtak meg a helyi újságban a cselédek megbízhatatlanságát, követelődzését emlegető gazdapanaszok, árulkodván az agrárszegénység öntudatosodásáról és érdekcsoporttá szerveződéséről. Ennek ellenére még a két világháború között is – a ma élő legidősebb generáció így emlékezik – mindkét póluson azt tekintették az ideálisnak, ha a patrónus–kliens viszony fejeződött ki a gazda és munkása személyes kapcsolatában, melynek a kölcsönös megbecsülés és bizalom volt a lényege. Ezért hihette a „szegény emberi ranglétrán” való lassú emelkedést városi – ekkor már városszéli – házzal, aprócska portával kecsegtető, többé-kevésbé még reális perspektívának, aki gyermekkorától cselédkedett. Abban bízott, hogy a bennkosztos, majd kommenciós cselédhez képest szabadabb munkavállalóvá: tanyássá, ezzel együtt részes aratóvá, dézsmássá (azaz harmados kukoricaművelővé), napszámossá válhat akkorra, amikor fiát kell beszegődtetnie ugyanahhoz a gazdacsaládhoz kiskanásznak, mindenes cselédnek (vö. Szilágyi Miklós 1994b).

Nemcsak a földmunkások esetében, a helyi társadalom más rétegeinél is egyforma jelentőségűnek látszik – az emlékezettel elérhető 60–80 esztendőben mindenképpen – az informális társas kapcsolatok, a kulturális kisközösségek szerveződésében az azonos lakókörzet, illetve a foglalkozási és vagyoni együvé tartozás tudata. Azzal a megszorítással, hogy egyes társadalmi rétegek hovatovább vagy egyik, vagy másik integráló tényezővel azonosultak. Annak már nem maradt új gyűjtésekkel is dokumentálható nyoma, amit Györffy István más nagykun mezővárosok mellett Kisújszállásról is megállapított, hogy tudniillik a településrész-elnevezéseken, a Daraksán, a Vermesháton, a Sásastón, a Zsodomán belül személynévvel emlegetett zugok az úgynevezett hadas megtelepedésről tanúskodnának (vö. Györffy I. 1942: 61–62). E településrészek kulturális tartalmú elkülönülését kinyilvánító legényvirtus emléke viszont elevenen él, egyes körzetek kaszinóihoz, az itt rendezett bálokhoz, valamint a kocsmákhoz kapcsolván a másik körzetben lakó, mégis udvarolni akaró legények megverettetését. A területi elven szerveződő, a hivatalos helyett inkább populáris néven emlegetett kaszinók (például Böndő, Tigris, 48-as) beiratkozott tagsága és báljait látogató törzsközönsége – kimondva legalábbis – nem szűkült le a birtokos parasztokra. A legvagyonosabb gazdák, az önálló egzisztenciájú iparosok presztízse és a földmunkások mind erőteljesebb érdekérvényesítő törekvése általában mégsem engedte meg, hogy ők is maradéktalanul azonosuljanak ezekkel az egyletekkel mint közösségszervező fórumokkal. Inkább a rétegszervezet jellegű kaszinókban, egyletekben – ezeknek a városközpontban kialakított székházaiban – érezték otthon magukat: a Polgári Körben (1866) a nagygazdák, az úri Kaszinóban (1865) az érettségizettek, vagyis – vagyoni helyzetüktől függetlenül – az „urak”, az Ipartestületben (1870) a kisiparosok és segédjeik, a Munkás Olvasó Körben (1877) a földmunkások és a politizáló hajlamú szegényparasztok (vö. Zsoldos I. 1988: 75–76; Szabó I.–Szabó L. 1980: 485). Ezeknek a rétegszervezeteknek, köröknek és kaszinóknak 19. századi az alapítási évszáma. A század végére többé-kevésbé valóban kiformálódott az elkülönülés szimbolikus kinyilvánításának eszköztára – és nemcsak az „urak” és a gazdaparasztok, hanem a törzsökös lakossághoz tartozó iparosok és földművelők viszonylatában is. 1891-ben például amiatt támadt nézeteltérés, mert az ipartestületi bálra {8-918.} nem eresztették be a „fehér gatyásokat”, mondván: „Nem bocsájtunk be parasztokat!” Máskor azért kaptak hajba, mert „egy zsíros, piszkos gatyába öltözött egyén” kuglizott az iparoskörben. Az emiatt panaszt tevő iparos így érvelt: „Városunkban legalább kilenc társaskör van. A földmívesek menjenek saját körükbe s ott parancsolgassanak.” (Kisújszállás, I. [1891. máj. 17. és 24.] 120. sz. 3. és 21. sz. 3.)

A 19–20. század fordulójára a felekezeti különbségek is elkülönítő tényezővé kezdtek erősödni. A református törzslakosság azonban – szinte napjainkig – hajlamos rá, hogy a más felekezetűekről úgy nyilatkozzék, mintha nem is a városhoz tartoztak volna s tartoznának: figyelmen kívül hagyható „jöttmentek” lennének. Jellemző, hogy a helyi újság is ilyen indítékból, a bizonytalanságokat eloszlatandó, közölte az 1910-es népszámlálás vonatkozó adatait. Eszerint a 13 538 lakosból 12 137 a református, 871 a római katolikus, 440 az izraelita, 55 az evangélikus, 10 a görög katolikus, 7 a görögkeleti, 7 az unitárius, 11 pedig egyéb vallású (Kisújszállás és Vidéke, XXII. [1914. márc. 29.] 13. sz. 4). Nemcsak ekkor, évtizedek múlva is jelentősen alábecsülték a helybeliek a római katolikusok lélekszámát, azt hangoztatván, hogy csak a tanyákra beszivárgó szolgák és a hivatalnokok, a vasutasok, a közszolgálatban dolgozók között akad néhány katolikus. Pedig már 1899-ben felszentelték – a Nagy utcán, de a centrumtól eléggé távol – a római katolikus templomot! (Kisújszállás és Vidéke, VII. [1899. szept. 24.139. sz.) Ugyanígy kívül esett a közvélemény érdeklődésén a baptista gyülekezet létezése is, pedig 1909-ben már a negyedik helyen avatták fel imaházukat (Kisújszállás és Vidéke, XVII. [1909. dec. 5. 149. sz. 4).

A zsidókról viszont számarányuknál nagyobb súlyú jelenlétet sejtetnek az emlékezések. Ezek abban összegezhetőek, hogy mind a bolti, mind a mezőgazdasági felvásárló kereskedelemben hegemón szerepet játszottak, szabad foglalkozású értelmiségi és iparos is viszonylag sok volt közöttük, s főleg a centrumban, a centrum közelében volt meghatározó a jelenlétük. A zsinagóga egyébként majdnem egyidős a katolikus templommal: 1904-ben készült el. Előtte 23 évig imaház működött, jeléül annak, hogy a betelepedéskor azonnal megszerveződött a kisújszállási zsidó közösség. A Nagykunságban ugyanis a polgári korszak előtt nem engedtek zsidókat letelepedni: 1862-ben költözött az első 10 család Kisújszállásra, és a folyamatos beköltözés eredményeként 1898-ban már 90 családot tartottak számon (Kisújszállás és Vidéke, XII. [1904. szept. 4. és 11.] 36. sz. 3. és 37. sz. 2.).

A mezővárosi múlt, melyet a kisvárosias kultúra terjesztésén munkálkodó helyi értelmiség nem akart „hagyományként” tudatosítani, legegyértelműbben – Kisújszálláson is ugyanúgy, mint Alföld-szerte – a paraszti gazdálkodásszervezés lassú korszerűsödésében fejeződött ki. A gyári előállítású termelőeszközök kínálatát és a mezőgazdasági termékek iránti keresletet erősen szelektálva fogadták el a kisújszállási gazdálkodók. A „hagyomány” és a nap mint nap újabb kihívásként jelentkező „újítások” egyensúlyának fenntartását életszabályozó elvnek tekintő paraszti mentalitás, nem a vállalkozói készség volt az irányítója gazdálkodói magatartásuknak. A gabonatermesztő tanyai gazdaság és a legeltető állattartás jelentették az alappilléreit mind a módos, mind a kisparaszti gazdaságoknak. Olyan agrotechnikai és üzemvezetési megoldásokhoz igazodtak tehát, melyeket okkal-joggal „régiesnek”, így a paraszti konzervativizmus szélsőséges megnyilvánulásának minősíthetnénk. Ezek a „régiességek” mégsem zárták ki a változó körülményekhez való rugalmas alkalmazkodást, {8-919.} folyamatos volt tehát az éppen kínálkozó újítások egy részének gyors adaptálása is.

A hagyománynak és az újításoknak ez a sajátos egyensúlya a magyarázata egy látszólagos paradoxonnak. A kisújszállási földművelők a 19–20. század fordulójára végérvényesen elfogadták, általánosan alkalmazták ugyan a szálas gabona szemnyerésére ajánlott legmodernebb cséplőgépeket, a helyi közfelfogás szerint mégsem minősültek végletesen „maradinak” azok a gazdák, akik továbbra is – a kényszerítő körülményekkel megindokoltan a két világháború között, sőt az 1950-es években is – lovakkal nyomtatták el a búzájukat (vö. Szilágyi Miklós 1993c). A gépi aratás előnyeinek elfogadása szintén jellemző volt az 1900-as évek legelejétől, sokkal inkább, mint az ország más vidékein a parasztgazdaságokban. A jórészt importból származó aratógépeket Kisújszálláson főképp a módosabb paraszti birtokokon állították munkába. Mivel az aratás gépesítésének lehetőségét a Nagykunságon, Békés és Csongrád megyén túl alig használták ki a parasztok, akár az agrotechnikai újítások terén különösen élenjárónak is gondolhatnánk a géppel arató kisújszállásiakat. Az aratás gépesítése azonban – ahogy általában – szelektív használatbavételt jelentett. Akik elutasították s akik elfogadták egyaránt a hagyomány szentesítette rentabilitásfelfogást hangoztatták: az, aki a maga földjén a családjával aratott, a kézi erővel is elvégezhető munkához képest túl költségesnek, tehát szükségtelennek ítélte a gépet; aki néhány részes aratót is alkalmazott, azzal érvelt, hogy ha gép arat, az aratórész nem csekély hányadát meg lehet takarítani (vö. Szilágyi Miklós 1994a).

A régies állattartási módhoz való már-már csökönyös ragaszkodás példájaként idézhetjük a várostól távoli külső legelő 20. századi fenntartását, sőt gyarapítását. Mivel Kisújszállás határa már a 18. században s azóta folyamatosan szűknek bizonyult a kora tavasztól késő őszig pásztorolt állatállomány ellátására, 1816-ban kezdték bérelni – más, ugyancsak távoli legelőkkel együtt – a Tiszacsege melletti, Hortobágy-széli Kecskéspusztát. Ezt azután három részletben, 1862-ben, 1867-ben és 1908-ban nagy erőfeszítések árán megvásároltak a közbirtokossággá szerveződött törzsökös gazdák. Ezen a kecskési 7693 holdon legeltették a második világháborúig – csökkentett területen a termelőszövetkezetek megalakulásáig – a kisújszállásiak „heverő marháikat”: egy anyagulyát, egy szűzgulyát, két ökörcsordát, egy tinógulyát, valamint egy ménest (Bencsik J. 1975: 233–283; Zsoldos I. 1988: 44–52). A legeltetésre és a tanyai teleltetésre alapozott szarvasmarha-nevelés következtében a fajtaváltás, a nagyszarvú, szürke magyar marha helyett a pirostarka svájcer tenyésztésbe állítása is lényegesen lassúbb ütemű volt Kisújszálláson (s néhány nagykunsági településen), mint Magyarország más tájain. A helyi újságban pedig visszatérően arról cikkeztek a legképzettebb, mezőgazdasági iskolát végzett gazdák, hogy a külterjes tartásra kiválóan alkalmas szürke marha fajtatulajdonságainak tudatos tenyésztés által való javítása, nem a fajtaváltás a kisújszállási állattartók alapvető érdeke. Ha úgy tűnik, hogy az úgynevezett „rideg pásztorkodás” a 20. században már korszerűtlen volt, csak az istállón tartás, a rendszeres takarmányozás a korszerű, a kisújszállásiak látszólagos konzervativizmusának ésszerű magját sem szabad elvitatni. Azt tudniillik, hogy a legeltetés a piacképes állatok felnevelésének a legolcsóbb módja. Különösen nem lehet minden újítást konokul elutasító „maradiságként” értelmezni a pásztorlás hagyományához való ragaszkodást, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a {8-920.} kecskési „rideg gulyákat” állatorvos felügyelte, s amikor a legelő nem volt megfelelő minőségű, takarmányozták az állományt. Ehhez a földművelő nagyüzemre jellemző módszerekkel irányított, szénát és takarmánygabonát termesztő kecskési gazdaság biztosította a szükséges takarmányt. Vagyis: a gazdaközösségnek ez a távoli pusztára kihelyezett „mezőgazdasági üzeme” következetesen igazodott a 20. század jelentette társadalmi, gazdasági és kulturális környezethez (vö. Szilágyi Miklós 1996: 417–430).

A „gazdák közössége” persze nem részvénytársaságszerű szabad társulás volt. Azok hajthattak állatokat Kecskésre, akiknek ősei 1745-ben részt vállaltak a jászkun redempcióból. Az akkori megváltakozáshoz való hozzájárulásuk mértéke szerint a feudalizmus egy évszázada alatt folyamatosan részesedtek a redemptusok a közös használatú határrészek – a rét, a legelő, a nádas, a halászóvíz – hasznából, a 19. század közepén-második felében megtörtént végleges kiosztáskor pedig a szántóföldi művelés alá fogott Rétből. És a redempciós kulcs szerint járultak hozzá – akkor, amikor a kiváltságok jogi tartalma véglegesen elenyészett! – a kecskési legelővásárláshoz is.

Az önmegváltáshoz való hozzájárulás s annak mértéke Kisújszálláson is – lényegileg ugyanúgy, mint a Jászkunság összes településén – a helyi társadalom elemzésének a kulcsa. Vagy nyíltan, szabályrendeletekben is kinyilvánítva (a feudalizmus idején), vagy rejtettebben, áttételesen (az utóbbi másfél évszázadban) a redemptusokat és az irredemptusokat megkülönböztetve tagolódott a jászok és kunok társadalma. A „hogyan tagolódott” további részleteiről azonban ez alkalommal szükségtelen szólnunk. Hiszen a Jászkunság egészére és egyes kerületeire vonatkozóan is, konkrétan Kisújszállásra is gazdagon dokumentált tanulmányok segítik a tájékozódást (például Tálasi I. 1977; Bellon T. 1979; Szabó László 1982a; Bagi G. 1991; Bellon T.–Örsi J. [szerk.] 1996; illetve Szabó L.–Zsoldos I. 1969; Szabó Lajos 1987; Zsoldos I. 1988a, 1988b, 1990).