{II-487.} Növénytermelés


FEJEZETEK

Szántóföldi növénytermelés

A szántóföldi növénytermelés szerkezete az egyes növények vetésterületének a szántóterületen belül elfoglalt százalékos részarányával jellemezhető. A század elején a vetésszerkezetet a gabonafélék túlsúlya jellemezte. Az ipari növények aránya nem volt számottevő. A szálastakarmányok alig 10%-át foglalták el a vetésterületnek, ami messze elmaradt a belterjes állattartás követelményeitől.

A két világháború között a gabonafélék területi arányának csökkenése a belterjes gazdálkodás irányába való elmozdulást jelzi. Az ipari növényeknél területgyarapodás és -csökkenés követte egymást, ami jól tükrözte, hogy a régi piacok elvesztése után ingataggá vált a termelés. A szálastakarmányok területe stagnált. Kisebb ingadozásokat a gabonakonjunktúra és az állati termékek árarányainak változása hozott magával.

A belterjesség irányában történt szerény előrehaladás azonban nem változtatta meg a szántóföldi növénytermelés egyoldalú szerkezetét. A gabonaféléknek továbbra is meghatározó szerepük volt és a fő növény változatlanul a búza maradt. Ez különösen a kisbirtokoknál volt kirívó, itt az 1930-as években az ipari növényekre és a hüvelyesekre együtt csak a vetésterület 2–3%-a jutott. A nagybirtokok vetésszerkezete ennél kedvezőbb képet mutatott, itt e két növénycsoport a vetésterület 7%-át tette ki.

A II. világháború után folytatódott a lassú eltolódás az intenzívebb kultúrák javára. Folyamatosan csökkent a gabonafélék területi részesedése, míg a munkaigényes ipari növényeké ingadozás mellett ugyan, de jelentősen nőtt a korábbi évtizedekhez képest. Hosszú idő után az 1970-es évektől a szálastakarmányok vetésterületi aránya is növekedett. Ennek ellenére takarmánytermelésünk keményítőcentrikus maradt, a fehérje takarmányok termelése nem nőtt a kívánatos mértékben.

Az ipari növények előretörését az 1970-es évek második felében a felvásárlási ár többszöri emelése váltotta ki.

A vetésterület csökkenése mellett a gabonafélék hozamai fokozatosan nőttek. A húszas évek 5 millió tonnás évi átlagos gabonatermésével szemben a harmincas években a termés meghaladta a 6 milliót. Az 1950-es években a termelt mennyiség alig volt ennél több. Az 1960-as évek állandó fejlődése után az 1972 évet követően {II-488.} a gabonatermelés tartósan meghaladta a 10 millió tonnát, 1984, 1989 és 1991-ben pedig még a 15 milliót is felülmúlta.

6. táblázat. Vetésszerkezet
  A vetésterületek százalékos aránya az összes bevetett területből
1901–10 1921–30 1931–40 1951–60 1961–70 1971–80 1981–90 1991–95
Kenyérgabona 39,9 41,3 41,0 32,3 27,4 28,8 29,8 27,6
Takarmánygabona 18,8 14,6 12,7 11,2 11,1 7,2 7,5 10,0
Kukorica 21,4 19,9 21,3 23,0 25,6 28,3 24,0 24,2
Hüvelyesek 0,5 0,4 0,7 1,4 2,1 1,4 2,3 1,3
Ipari növények 1,4 2,4 2,1 6,8 6,7 8,4 13,3 15,2
Burgonya 5,3 5,1 5,3 4,1 3,9 2,1 1,1 1,3
Zöldségfélék 0,5 0,7 1,0 2,2 2,4 2,4 2,2 2,6
Takarmánynövények 12,0 14,8 14,9 16,6 19,6 20,2 19,2 9,7
Egyéb növények 0,2 0,8 1,0 2,4 1,2 1,1 0,6 8,1
Vetésterület összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Búza – A legnagyobb területen termelt növény már korábban is a búza volt. Amit az ország nem fogyasztott el, azt búza, de még inkább liszt alakjában – a belső vámvédelem által segítve – a Monarchia iparosodott országaiban helyezték el. 1909 és 1913 között Magyarország búza- és lisztkivitele a termelésnek több mint egyharmadát tette ki. Ausztria–Magyarország egységes vámterületének felbomlása után, nemcsak az addigi fogyasztók egy része veszett el, hanem hamarosan az utódállamok is egyre jelentősebb búzatermelőkké váltak.

A két világháború között a búzatermelést alacsony termésátlagok jellemezték. A kedvező vagy rossz időjáráson kívül más alig játszott szerepet a hozamok alakulásában. A parasztgazdaságok és a nagybirtokok között nemegyszer 20 százalék különbség mutatkozott a termésátlagokban. Utóbbiakban képzett gazdatisztek irányították a munkákat, itt a termésátlag lassú emelkedése és éves ingadozásának mérséklődése figyelhető meg. Mivel a parasztgazdaságokra jutott a búzaterület háromnegyede, külterjes gazdálkodásuk meghatározó volt.

Az 1929. évi túltermelési válsággal az ágazat kritikus helyzetbe került. A világpiaci árat meghaladó termelési költségen ártámogatással (boletta) próbáltak segíteni. Emellett elodázhatatlanná vált a zömében gyenge minőségű termést adó, igen vegyes fajta-összetételű magyar búza feljavítása. Az elsődleges cél az exportmennyiség egységesítése volt. 1931-ben kijelölték a fő termelési körzeteket (búzakataszter), és vetőmagakciókkal hozzáfogtak a nemesített fajták elterjesztéséhez. Az állam által kiosztott vetőmag döntően Bánkúti 1201-es búza volt, ami mellett még más fajták is szerepeltek (pl. Bánkúti 1014, Székács 1055 és 1242). 1938-ban a búza területének már 70%-át nemesített fajtákkal vetették be. A búza- és búzalisztkivitel ebben az időben az összes mezőgazdasági kivitel több mint 20%-át tette ki.

A II. világháború után a búza területe és termése az 1950-es években csökkent. Szinte rendszeresen behozatalra volt szükség. Később a vetésterület fokozatosan {II-489.} nőtt, majd az 1970-es évektől állandósult. Az 1980-as évek közepén azután megindult a vetésterület újabb csökkenése, amit a romló jövedelmezőség és a külpiaci értékesítés beszűkülése magyarázott.

A búza termésátlaga az évszázadban csak az 1950-es évek végén kezdett számottevően és tartósan emelkedni. A növekedés az 1980-as évek végéig tartott, amikorra több év átlagában megközelítette a hektáronkénti 5 tonnás értéket A búzatermelés a több évtizedes 2 millió tonna körüli mennyiségről elmozdulva az 1960-as években gyors növekedésnek indult. Ez az 1980-as évek második feléig tartott, ekkor több év átlagában 6 millió tonna felett volt a termelt búza mennyisége. A termésnek közel egynegyede kivitelre került. Az 1990-es évek elején a termelés visszaesett.

Búzatermesztési kísérleti parcellák Tápiószelén

Búzatermesztési kísérleti parcellák Tápiószelén

A termésmennyiség növekedését alapvetően a termésátlag, azaz a termelési színvonal változása határozta meg. Ebben lényeges szerepe volt a fajtaváltásnak. A magyar búzafajtákat először olasz, majd szovjet és jugoszláv fajták váltották fel. Az 1960-as évek közepén már intenzív (nagy szárszilárdságú és bőven termő) fajták foglalták el a vetésterület négyötödét. Az 1970-es években megjelentek a martonvásári és szegedi kutatóintézetekben nemesített búzák, majd az 1980-as években a Magyarországon korábban ismeretlen durum búzák termesztése is megkezdődött. (Ezek jó minőségű száraztészta gyártására alkalmas lisztet adnak.) A búza teljes egészében őszi vetésű, a korábban is minimális mértékben vetett tavaszi búzát kis hozama miatt nem termelik.

1. ábra. A búza és a kukorica termésátlagnak alakulása a 20. században (t/ha)

1. ábra. A búza és a kukorica termésátlagnak alakulása a 20. században (t/ha)

Rizs – Rizst az 1950-es és az 1970-es években termeltek számottevő területen. A vetésterület az 1970-es években 25 ezer ha-t tett ki, 1995-ben 4 ezer ha-t. A termés 70 ezerről 13 ezer tonnára esett vissza.

Rizsaratás

Rizsaratás

Rozs – Korábban még a vetésterület 10 százalékán termelt rozs a szántóterület alig 2 százalékára szorult vissza, gazdasági jelentősége minimális.

Kukorica – A búza után a kukorica már a századfordulón is a második legnagyobb területen termelt növény volt. Az extenzív termelést az alacsony és erősen ingadozó termésátlagok jelezték. A két világháború között a kukorica jelentőségét növelte, hogy a hozama a búzáénál magasabb volt, ugyanakkor, mint kapásnövény, több munkát adott a földnélküli vagy kevés földdel rendelkező rétegeknek. Az állattenyésztés fejlődése is termelésének növelése irányába hatott.

A termésátlagok az 1920-as években a háború előtti szinten mozogtak. Ebben az is szerepet játszott, hogy leromlottak a termelt kukoricafajták. A nemesítésnek és a termelési övezetek kialakításának a gazdasági válság adott lökést, de nem történt olyan egységesítés, mint a búza esetében. A termésátlag csak az 1930-as évek végén haladta meg a háború előtti szintet. A termelt kukorica zömét az állatállomány takarmányozására fordították szemes-, vagy zöldtakarmány formájában. A kukoricakivitel jó években is a búzáénak csak egynegyedét tette ki.

A II. világháború után a kukorica területe a háború előttihez képest nőtt. Vetésterülete az 1990-es évek elején sem csökkent, amiben szerepet játszott az is, hogy a kivitel továbbra is jóval kevesebb volt, mint búzából, így a külföldi piacok elvesztése kevésbé befolyásolta a termelést.

A kukorica termésátlagának növekedése az 1950-es években indult meg és az 1980-as évek közepéig tartott, amikor elérte a hektáronkénti 6 tonnás átlagot. Ezután a termésátlag kisebb ingadozással állandósulni látszott, majd az 1990-es évek elején három egymást követő évben gyenge volt a termés.

A termésmennyiség az 1980-as években kisebb ingadozással évi 7 millió tonna közelében állandósult. A termésmennyiség növekedéséhez hozzájárult a fajtaváltás és a hibridek elterjedése. 1960-ban törzskönyvezték {II-490.} az első martonvásári beltenyésztéses hibridet, és az évtized végére már ezek, illetve újabb változataik, valamint külföldi hibridek foglalták el a teljes kukoricaterületet. Az 1990-es években a kukoricatermelés is visszaesett.

Árpa – Az árpa vetésterülete és termésmennyisége mindvégig lényegesen elmaradt az előbbi két kultúráétól. Jelentőségét viszont növeli, hogy a kukoricánál nagyobb és értékesebb fehérjetartalmú abraktakarmányt ad, valamint a sörgyártás alapanyagát (maláta) szolgáltatja.

A dualizmus idején éppen az utóbbi körülmény adott ösztönzést az árpatermelésnek: a városiasodással párhuzamosan ugyanis előtérbe került a sörgyártás. Szinte kizárólagos volt a tavaszi sörárpa termesztése. Emellett a kipusztult őszi vetéseket is tavaszi árpával pótolták. Az őszi árpa csak lassan honosult meg és takarmányként hasznosították.

A két világháború között a hozamok emelkedtek, ami a nemesítésnek volt köszönhető. A tavaszi árpánál a vetőmagcsere a sörgyárak kezdeményezésére indult meg, és elsősorban a sörárpák minőségének javítására irányult. Az őszi árpa nemesítése állami kezdeményezésre történt. Az árpa termésátlagának emelkedéséhez a tavaszi árpa termesztésének lassú visszaszorulása is hozzájárult. A nagyobb hozamú őszi árpa terjedésének alapvető oka a takarmányszükséglet növekedése volt.

A II. világháború után az 1950-es években nőtt, ezután viszont két évtizeden át csökkent a termelés, amit a vetésterület felére való visszaesése okozott. Az 1980-as évek óta árpatermelésünk nő, és ez az 1990-es évek elején sem szakadt meg.

Árpatermesztési kísérletek Tápiószelén az 1980-as években

Árpatermesztési kísérletek Tápiószelén az 1980-as években

Az árpa termésátlaga már az 1950-es években magasabb volt, mint a háború előtt, majd az 1960-as évek második felében gyors növekedésnek indult. Ez a martonvásári, karcagi és a kompolti kutatóintézetekben folytatott nemesítő munkának köszönhető. Az 1980-as évektől a vetésterület és a termésátlag egyidejűleg nőtt.

Zab – Az 1920-as évek 350 ezer hektáros vetésterülete az 1990-es évekre 50 ezer hektárra csökkent.

Cukorrépa – A cukorrépa jelentősége nem vetésterületi arányából adódik, hanem felhasználásának fontosságából következik. A cukorgyártás mellékterméke az állattenyésztés számára takarmányt (répaszelet), továbbá talajjavító anyagot (cukorgyári mésziszap) jelent.

Termelésének először az 1888. évi cukoradóról szóló törvény adott lendületet, amely állami kedvezményekkel ösztönözte a cukorgyártást. Ezt követően néhány év alatt megkétszereződött a vetésterület. A termelés növekedése a századforduló után is folytatódott, amihez mind a vetésterület kiterjesztése, mind a termésátlag emelkedése hozzájárult. Cukorrépa-termelésünk az I. világháborúig több mint kétszeresére nőtt a századfordulóhoz képest.

A két világháború között az 1920-as évek végéig nőtt a vetésterület, ekkor azonban a gazdasági válság hatására az elsősorban kivitelre alapozott termelés visszaesett. A nagy cukorexportőrök piacfelosztása következtében Mo. kiszorult a piacokról, ami a vetésterület csökkenéséhez vezetett. A nagybirtokok – a cukorrépa tipikusan ezek növénye volt – és a cukorgyárak szerződései, az utóbbiak által termeltetett vetőmaggal, kézben tartották a termelés volumenét. A vetésterület korlátozására állami beavatkozással 1931-ben került sor. A lakosság alacsony fogyasztása következtében (ami a magas cukorár miatt Ausztriáénak a felét sem érte el) a belföldi piac önmagában nem volt elegendő a korábbi termés felvételére.

A II. világháború után a cukorrépa vetésterülete kereken kétszer akkora volt, mint a két háború között. A hozamok az 1960-as években, majd az 1970-es évek második felében emelkedtek számottevő mértékben. Ennek hátterében a hazai előállítású {II-491.} diploid és triploid, majd később a monogerm fajták megjelenése állt. Az 1980-as években külföldi, elsősorban nyugat-európai fajták kerültek előtérbe, a magyar cukorrépafajták a vetésterület egyharmadára szorultak vissza.

A cukorrépa termésmennyisége az 1980-as évekig két és félszeresére nőtt a negyven évvel korábbihoz képest. A cukorfogyasztás közel hasonló növekedést mutatott. Az 1990-es évek elején a termelés visszaesett, és ezzel egyidejűleg a hazai alapanyagra épülő cukorgyártás is redukálódott.

Napraforgó – Éghajlati viszonyaink kedveznek a napraforgó termesztésének, vetésterületének lassú növekedése ennek ellenére csak az 1930-as években indult meg. Előbb inkább szegélynövényként termelték. Főnövényként való elterjedését a szerződéses termeltetés hozta magával. A II. világháború alatt kötelező előírás volt vetésterületi arányára (1942), majd szegélynövényként való termesztésére is (1943). A termelés kötelező előírását – az állati zsírok hiánya miatt – a háború után is fenntartották. Ennek feloldása után az 1950-es években csökkent a vetésterület, az 1970-es évektől kezdve azonban szinte töretlenül emelkedett. A termelés ösztönzésére hozott intézkedések eredményeképpen az ágazat jövedelmi helyzete viszonylag kedvező volt. A növényi termékek közül először a napraforgó termelői ára igazodott az exportárakhoz.

A termésátlag az 1960-as évek közepén indult növekedésnek, ami az 1980-as évek közepéig tartott. Korábban szovjet fajtákat termesztettek, majd 1975-ben köztermesztésbe került az első nagy olajtartalmú magyar napraforgó (GK–70). A további előrelépést román, francia és jugoszláv, az 1980-as években pedig már hazai előállítású fajták segítették elő.

A napraforgó termésmennyisége az 1970-es évektől nőtt és az 1980-as évek végén háromszor annyi napraforgó termett, mint negyven évvel korábban. Ehhez a növényolajipar fejlesztése is hozzájárult. Napraforgómagból az 1980-as években már viszonylag jelentős volt a kivitel, a Martfűi Növényolajgyár megépülése pedig a napraforgóolaj-exportot is lehetővé tette. A termelés felfutásával párhuzamosan megnőtt a hazai étolaj- és margarinfogyasztás.

7. táblázat. Főbb mezőgazdasági termények termésátlaga az 1986–1995 évek átlagában
Megye Búza Őszi árpa Kukorica Napraforgó Burgonya Cukorrépa
Baranya 5,4 4,8 5,8 2,1 13,4 37,5
Bács-Kiskun 4,5 4,2 4,6 1,8 16,3 33,2
Békés 4,9 4,4 5,2 1,9 18,0 34,0
Borsod-Abaúj-Zemplén 4,2 3,7 3,9 1,8 14,9 28,7
Csongrád 4,6 2,1 4,9 2,0 16,3 36,1
Fejér 5,0 4,8 4,9 2,2 18,4 37,3
Győr-Moson-Sopron 4,8 4,3 5,1 1,9 20,9 36,4
Hajdú-Bihar 4,9 5,6 5,7 1,8 18,5 39,5
Heves 4,2 3,6 4,2 1,7 11,8 25,1
Komárom-Esztergom 4,8 4,1 5,3 2,0 16,9 32,8
Nógrád 4,2 3,9 3,6 1,8 14,3 20,5
Pest 4,3 3,7 4,1 1,8 15,1 33,9
Somogy 4,5 4,2 5,0 1,8 16,1 33,9
Szabolcs-Szatmár-Bereg 4,1 3,6 4,2 1,6 15,2 32,6
Jász-Nagykun-Szolnok 4,4 4,0 4,9 1,8 16,9 32,1
Tolna 5,4 4,9 6,2 2,2 15,5 40,8
Vas 4,4 4,0 5,6 1,9 16,3 33,7
Veszprém 4,2 3,8 4,4 1,8 19,3 31,8
Zala 4,1 4,0 5,3 1,7 15,1 31,2
Ország összesen 4,6 4,2 5,0 1,9 16,1 34,7

Dohány – A cukorrépához hasonlóan a dohány is a nagybirtok növénye volt. A múlt században mind a termesztési, mind a szárítási és érlelési technológia sokat fejlődött. A dohánykertészek a századforduló után már viszonylag magas termésátlagot értek el. A külföldi verseny által diktált mind nagyobb követelményeknek azonban a magyar dohány minősége egyre kevésbé felelt meg.

A dohány vetésterülete az 1920-as évek második felében indult növekedésnek, amit a beváltási ár emelése, a termelési előlegek és a beruházási kölcsönök segítettek elő. A gazdasági válság 1931 után a dohányárak csökkenéséhez és a vetésterület visszaeséséhez vezetett. A válságnak ugyanakkor pozitív hatása is volt: javult a termés minősége, és nőttek a hozamok. A területkorlátozásnál, a jobb területekre adtak ki termelési engedélyeket. Ekkor honosították meg az amerikai Virginia dohányt Hevesi dohány néven. A hazai nemesítés is eredményes volt: előállították a jelenleg is köztermesztésben levő Szabolcsi dohányt.

A II. világháború után a hozamok erősen ingadoztak. Az 1950-es években sor került a Hevesi dohány felújítására és más fajták is elterjedtek. A nemesítés részben a betegségekkel szembeni ellenálló-képesség fokozására, részben a minőségi kívánalmak teljesítésére irányult. A vetésterület sokáig ingadozóan alakult, majd az 1980-as évek második felében lecsökkent. A hozamok csak az 1980-as évek végén haladták meg rövidebb időre lényegesen a század első felére jellemző értékeket.

{II-492.} Gyepgazdálkodás

A századfordulón az uradalmak, de az állattartó parasztgazdák is fokozott gondozással, trágyázással, főként a trágyalé felhasználásával javították rétjeik állapotát, amiről a hozamok is árulkodtak.

A két világháború között a rét- és legelőterület nagysága és területi aránya valamelyest csökkent. A termésátlagok csökkentek a korábbiakhoz képest. Jó minőségű rétek az ország területén alig voltak találhatók, zömük harmadosztályú volt. Hasonló volt a helyzet a legelőknél is, amelyek többnyire rossz fekvésűek és gyenge (szikes, homokos) talajúak voltak. Mindehhez hozzájárult, hogy a rétek és legelők egyaránt elgyomosodtak, tele voltak kövekkel, cserjékkel. A gyepterület javítására az 1930-as években történtek kísérletek (felülvetés, fektetéses trágyázás), de a változás nem volt lényeges.

A II. világháború után a gyepek felújítása kis területre szorítkozott és a hozamok végig a háború előtti alacsony szinten mozogtak. A gazdaságok nagy része az évenként szükséges ápolást (gyomirtás, tárcsázás) sem végezte el. A szerves trágyázás arányát és a kiszórt trágya mennyiségét tekintve nem volt jelentős, de ugyanez mondható el a műtrágyázásról is.

A gyepterület állapotát jelzi, hogy 1980-ban a területnek kereken 40%-áról számottevő termést nem takarítottak be. Ezek az ún. talajvédő gyepek sekély termőrétegű talajokon és szétszórtan helyezkedtek el. A telepített és/vagy felülvetett ún. intenzív gyepen ugyanakkor az átlagos hozam két-háromszorosát lehetett elérni. Az ilyen terület a termőképes gyepnek azonban egyharmadát sem tette ki.