A gyáripar az I. világháborúban

A gyáripar századforduló utáni fejlődését szakította meg az 1914-ben megindult I. világháború. A hadi rendelések a munkaerő-keresletet jelentékenyen növelték. A szükséges munkaerő azonban hiányzott, amit csak fokozott, hogy hétről hétre a szakmunkások egyre nagyobb tömegét hívták be a hadseregbe. {II-582.} A szakmunkások felmentését elmulasztották. A munkáshiányt hadifoglyokkal igyekeztek pótolni. Az ipar a kezdeti akadályokon túljutva arra törekedett, hogy a háborús konjunktúrát kihasználva minél tevékenyebben vegyen részt a hadseregszállításokban. Ez nemcsak a hagyományos hadfelszereléseket gyártó vállalatoknál történt meg, de olyan területen is, mint a textil- és ruházati ipar, amely felgyülemlett készárukészleteit igen jól tudta értékesíteni a katonaság számára. Hosszú háborúra senki sem gondolt, készleteket nem gyűjtöttek, általában nem takarékoskodtak. A helyzet 1915-ben alapvetően megváltozott. Kiderült, hogy a háború hosszú ideig fog tartani, és az anyagkészletek a nyugati hatalmak teljes zárlata miatt aggasztóan fogyni kezdtek. Különösen egyes fémekben és a pamutban jelentkezett nagyon gyorsan a hiány. A nyersanyag- és munkásügyekben elindult a kényszerrendszabályok meghozatalának sorozata. Az ipar bámulatos gyorsasággal igazodott a hadi szükségletekhez. A téglagyárak javítóműhelyei lőszert, a faipari telepek lőszeres ládákat, mankókat stb. állítottak elő. Nagyon korán megjelentek a hirtelen megnövekedett háborús szállítások hiénái. Felszínre kerültek a szállítási visszaélések. A kormány rendkívül szigorúan lépett fel az elkövetőkkel szemben.

A háborús helyzetre tekintettel az érdekelt ipari üzemeket katonai felügyelet alá helyezték. A hadügyminisztérium, sokszor illetéktelenül, törvénytelenül beavatkozott az ipari tevékenységbe. Saját hatáskörben új gyárakat alapított. Ausztriában 1915-ben, Magyarországon 1916-ban a szociális kérdések rendezésére munkásügyi panaszbizottságot szerveztek. Az 1916-os év, az úgynevezett német Hindenburg-program következtében óriási erőfeszítést követelt az ipartól. A háborús nehézségek fokozódtak. A hiány nemcsak a külföldi, de a belföldi gyártású termékekben is érvényre jutott. Az élelmiszer-ellátás akadozott. Súlyos válság mutatkozott a szénhiány miatt, amely 1916 első negyedében a hadfelszerelési cikkeket gyártó iparvállalatoknál mintegy 50%-os teljesítménycsökkenést okozott. Az ország gazdasága, elsősorban ipara, 1917-ben már az általános hanyatlás jeleit mutatta. A szénenergiát sürgősségi rangsor alapján hol az egyik, hol a másik termelőüzemhez juttatták. Egyes gyárak még termeltek, mások kénytelenek voltak szüneteltetni a termelést. A hadügyminisztérium kezdeményezésére bevezették a szénsegélyt. Szénhiány miatt a munkanélküliek keresetük 75%-át kapták segélyként. A háború utolsó évében a válság tovább fokozódott. Jelentősen csökkent a hadfelszerelések gyártása. A termelés meghatározó akadálya a szén- és nyersanyaghiány volt. Az általános drágulás állandósult. Az élelmiszerek ára mintegy hétszeresére, a ruházati cikkeké 22-szeresére emelkedett a háború kezdetekor érvényes áraknak. Ugyanakkor a kisiparosok jövedelme 8,1-szerese, a gyári szakmunkásoké 4,6-szerese, míg a köztisztviselőké 1,8-szerese a békebelieknek. A nők és a hadifoglyok termelésbe állítása ellenére – a létszám 1917-ben az utolsó békeévihez képest – a bányászatban 12,4, míg az iparban 12,6%-kal csökkent.

Négy kifejezetten hadiiparágban azonban a munkáslétszám emelkedett: a vas- és fémiparban 44,2, a gépgyártásban, elektrotechnikai és rokon iparban 28,7, a bőriparban 39,6, míg a vegyiparban 27,7%-kal. A munkáslétszám legjobban a kő-, föld- és agyagiparban apadt (67,4%) amiatt, hogy az építkezések majdnem teljesen abbamaradtak a háború alatt. Jelentős volt a csökkenés a faiparban (50,8%), a fonó- és szövőiparban (36,1%) és a ruházati iparban is (36%).