1999 00|
Új verseket írok! Vigyétek! Szajré! Marketing préda! Legfőbb gondom eztán, hogy jóllakjon minden kolorádóbogár és éhen ne dögöljön a hiéna. |
|
Vedd úgy, hogy meghaltam. Vagy mint az üstökös, mely négyezer évig kering egy kört s most elmenőben lövell az északi ég alján már távolodom és négyezer év múltán sütök fel itt megint. Vedd úgy, hogy nem voltam. Ez álszent korból, mit megszállt a szabadság s hol fegyverrel csörtetnek a barátok magamat és versem kimenekítem. Nem bizalom, nem a remény mozgat, nem hiszem és nem vágyom a jobbat, azt sem, hogy társra találok. Vedd úgy, hogy nyomtalanul tűnök el négyezer év kozmikus útján. Amíg nem látszom, nem is létezem. Nem vagyok se pénz, se rang. Szervusz. Amit láttál magányos kő-jég testem volt s belőle párálló csilló költészetem. |
|
Megül a veréb a górélécen, borzolja tollát, hull a hó, méláz a gazda a gangon, fejében ott terem már szikes öt holdon az idei kenyér, rá adó, s tudja, veszít a bolton. Bambul a veréb egykedvűn. Mit néz? A hátsó udvari rumlit? A gazda rágyújt, kifúj a sűrű hóba, jobb kedvre derül csipetnyit. |
|
A lombon túl bokáig ér a hó, térdig ér a csönd és derékig a szegénység. Odakinn, idebenn megkapó harmónia. Míves rajzolat a dér az ablakon s éppen csak hallható a suttogás, hogy "vállalkozás", "fedezet", "kondíció", "reálbér", s mi idebent kél, a többi nesz. Üveges szemmel tekint be a tél. Haragoszölden villan ki a fikusz. |
|
A hivatalban belülről van kilincs. A hivatalban már csak az van, ami nincs sehol másutt, csak a hivatalban. H I V A T A L ! Menjen a francos fenébe, aki hivatlan! Vagy aki hitetlen! Pláne, aki hitetlen a hivatalban! |
|
Különös utazás, visszafelé oldalazunk az időben. Tegnap még csütörtök volt, vérvörös, ma szerda van, hamvazó. Böjt jön. Tilos a hús, tilos a szó, s ki homlokán nem hamuval jelölt, koholt vádak elől hallgatva meglapul. Zsoltárok negédes muzsikája szól. Az igazak az égben reményt vesztve sírnak. Megint a tömeg! A fejekre szórt hamu alól fel-felparázslik egy-egy vörös csillag. |
|
Keletnek virult, amikor öntudatra ébredt, eszmét szikrázott és a Helyi Hatalom Vezére gyűjtötte róla a mézet. Mindig csak vakmerőn szembefordult a Nappal, privatizált, amikor hazát rabolni kellett, vagyont harácsolt hivalgó hitélet mellett. Most dicsőségben szór talmi lángot, hiszi, az örök fény forrása Ő. Verebek lepik el majd a túlérett virágot, magját kiveri szél, hűsítő éji eső. |
|
Fogalmazz keményebben! Meggyőződésből gyilkoltak is már. Mily iszonyú ború a legyőzött szemekben! - - ölben a kéz, reszket a váll. Föl, föl emberi szóra, riadóra! Oly késői már az óra! Ezt a hitet a bankban vették, otthagyta érte mind a lelkét. Veszélyesebben írd a versed! Ne késlekedj! Nem kegyelmeznek. |
|
Kukát még nem túrtam soha, hogy éhem szegjem hajnali ötkor, nem törtem be és nem öltem, van mit pótolnom elég. Ó nem, nem vagyok példakép, én sem a hathuszassal jöttem, mégis meglepett az Új Kor, amint rám förmedt: Cimbora! - egy tál lencsén lett vastag Jákob, bratyizz kormányképes körökből! Ne légy, mint eddig, élhetetlen, az Isten úgyis megbocsát! Pénzt hányni akad lapát, szólsz a rabszolgádnak Westel, a verset meg hagyd, csak csörömpöl, eddig még örökkön ártott. S elém hordta rablott kincsét, kárpótlást, tőzsdét, adócsalást, olajat kínált százezer litert fél áron, zsíros öncsődöt, Mercedest a vámon. Így kezdődött, hogy meredten, mint akit fejbe vert orvul bagóért a legjobb barát, hagytam, cinkelje meg a szerencsét. Létezem. Esténként eltalálok haza. A derűs, ugribugri téren végigfütyül a komor télidő. Ugyan hol az a társadalmi út, ahol a tüdő még nem szorult a szívhez, kőhöz a kő, s nem bök az ország rengetegében a gyermek felém: Anyu, nézd, nyuszika! |
|
Az Isten újra öl, emberhúsra éhes, torkában vonaglik a sikongó világ; hogy nincs egy jó ököl tarkón csapná érte, flegmán, mint a jenkik, hadd dobná föl magát, s volna bamba hulla balkáni lapályon, arab sivatagban, kék örmény hegyekben, gáztól puffadozva, nyüvektől lerágott fenséges Úr-arccal, mint ártatlan ember! |
|
Farkasok közt farkasként vonyítsz, felszakítod társad vékonyát, kapzsi éhed űz az éjen át, vonz a préda buja melege, száll a horda, s te robogsz vele, mind ki retteg meglapul, sunyít. Húsod hajt, nyugalmad nincs sehol, gyönyöröd halálos félelem. Sorsunk, hogy így hozzámig loholj, vért hörögve megmérkőzz velem. |
|
1. Fáradjanak be a kápolnába, de csak pár szót váltsanak Istennel, mert tizenkettőre ebéd! Én sosem jártam a kápolnában még, Istennel is nyakra-főre vitázom, éhesen pedig bármikor jóízűt eszem, hát csücsülök fanyalogva ez árnyékos lesen a néptől lopott Népfőiskolán, hol épp most támad föl Árpád fejedelem s ebédhez ballag Lezsák, meg Isten oldalán. 2. Észrevettek. Itt heverek dőrén egy padon, látványosságnak nem éppen ősmagyar. Hu hú! - ez most bősz vihart kavar! A guide úgy tesz, mintha nem látna s makacsul történelmi időkről papol. A csoport ingerült, mint vészjósló felleg, mely az ég alján verőfényben tolul, de sem dörgés, sem hűsítő zápor nem telik a meddő egekből, csak a feszültség, a hiábavaló várakozás. 3. Most már csönd van. A juhar kissé megütközve legyint fölöttem, összesugdos az akáccal. A Nap nem látott semmit, önmagától bambán elvakult, idetűz, neki egyre megy. Hajszálon múlt, hogy jót röhögtem! A puszta kimért, akár a horizont, kerek. Az istálló felől legyek zúgnak vadul a magyaros lószarból. Nekik itt tetszik. |
|
Már csak úgy írok verset, mint a japánok; évente egyet. Ó, a hit régóta nem feszít! Talán a hiúság, a düh, ha faggatnának megint: Írsz még? Mondhassam: Persze! S mímeljük, mintha volna ki szavakkal e romlást beragyogja, s oly tébolyult, ki hinne benne. |
|
Technika lesz a vers, mint a kurvával hálás. A lelki maszlag csak feloldozódni kell, ördögűző szentkép. Hogy kenyéradó gazdád gyomrába tiporj mely szponzor tűri el? Hát csak brillírozz, fiú! Technikád kolosszális! Örökkévalósággal kecsegtet. A bálokon majd nevedről fecsegnek. Te is az vagy, más is hiú. |
|
Poszt, pénz és politika cédán a lábát szétveti, kivénhedt riherongy. Őrzi erényét szemlesütve mind aki költő, meg aki bolond. Tiltott gyümölcsért hajt a hiúság, asszonyom s a választási fordulat, de ha költő nem, hát bolond vagyok, ahogy elnézem magam. |
|
Mit mondhatnék neked, aki az újra idegen földön fát gyűjtesz az erdőn, mint boldogult ősöd ötven éve? Talán, hogy enyhébb lesz a tél, s előtte még a nyár ingyen begyújt, s ha mégis eljön december vége jeges havat hordva a karácsonyi malaszttal, te hiú ábrándot ne ringass, tudd, aki szegény, örökre szegény, és minden úr előtt örökre dús az asztal. |
|
1. Felkent papja ez új világnak degesz bukszából mormol imát, teli tüdőből bőg a kántor, a nép meg fújja már magától, csak le ne szakadjon a karzat, amint lesik a bankjegy-bibliát! Hiszik, vagy sem, Isten megadhat egy még újabb kort, hol beállnak papnak s köröttük zeng majd a kórus, ki tudja? Titkos, halálos kór ez. 2. Csóró! - az utcán ha bekrepálsz, felböfög a virtuális élet, tódít a sajtó, a rádió zihál, meg se kóstol az enyészet, mutogat a TV este nyolckor, elcsámcsog rajtad az utókor. Áruvá leszel, míg most nem vagy senki, kutyád is elhagy. Micsoda megveszekedett kabaré! Röhögj! Ez a hely nem a szavaké! 3. Kórházi park. Gubbatag beteg mereng rissz-rossz padon. A napokban műtik. Lombon áttörő vékony fényeket babrál, lábánál buja gizgazok. Kertészetért nem jár pont. Bágyadtan ragyog a kései nap, rá, aki csak nyűg, velőig rosszindulatú kórja halált szül, meg költségvetési hiányt. A kezelőorvosnak még adósa. Méláz a gyomon, amint a fényre feltalált. 4. Készül már a kibernetikus szerelem valahol Nevadában, vagy Tokióban, hét lakat alatt. Nem lázban hánytorogva, reszketőn, vakon, - hideg nukleinsavakkal ölti össze, mi elszakadt nő és férfi közt a vakmerő genetikus, mű embert konstruál a jól képzett szamár. Kihűlt a nászi ágy. Karrier és vagyon között az ember Istenhez, véli, eltalál s meglopja. Orzott kincsével lelkendezve fut. Torz dicsőség. Fattyára bűne visszaszáll. 5. Korábban fennen magasztalta ő is, (A párttól félt, vagy magától ámult a szája?) hogy egy év alatt lett "doctor juris", és a napi húsz levelet mellesleg kivágta, míg öt méter könyvet írt gerincben, néha tintával, száműzöttként tejjel. Most ugyan kitől fél? Megint árulja magát? Messziről megérzem a sakálok szagát. A professzor úr stabilitásra int, és labilis idegzetűnek véli Lenint. 6. Pall Mall, Marlboro, Camel, feszít a reklám, dög nagy lepedő, pimaszul azt sem takargatva el, "A dohányzás káros az egészségre". Főszponzorunk országgyűlési képviselő, világfi, hetet-havat összeígér, de Isten is szűk marokkal osztja a jót, felőle tönk szélére mehet a csóró, flancból vállalt egyesület. "Rohadt alak vagyok" - hirdeti gatyája korca. 7. Hét a hetediken ifjú hullik el! Ez nem a jámbor krétai Minotaurosz, Hollywood gyilkol, Multiplex. Zacskóstól zabál fel, gyönge Popcorn, gyanútlan, pillekönnyű fiatalság, kinek lidérces labirintus már az otthon és jajgatva hívó szóra többé nem felel. Flipperez, amíg a mákonyt kihozzák, vihog, elbambul a vásznon s nárcisz arccal kéjeleg magán. 8. Hány lapod van, megmondom ki vagy. A pancsernak TB kártyája sincsen s felfordulhat egy utcai lincsen, amit a melegebb fekhelyért vívott. Ha degesz a bukszád és futja nőre, adó-, meg bankkártya nő belőle. Mágneskártyák bűvös rendszerében a menő nyerő klasszisa kirobban, blöfföl, cinkel, tarol a téten, tőle Isten se csinálja jobban. 9. Magánkívül dühöng a Pénz, csapkod, ordibál, beidéz, veri az asztalt: ejnye, ejnye! Megmondtam paraszt, mulyának kuss! Csördít a család-demokratikus tőzsdekorbács, osztogat zsebből zsebbe, dölyfös szabadság, bankszámla-önkény diktál, munkanélküli tábor lakója leszel, az adórendőr leápol s jogban, békében lapítasz, szinte önként. 10. Könnyen kiszámíthatnám, hány zsemlét vehetnék összegyűjtött verseim árán. Ripsz-ropsz éhen pusztulnék, ha abból kéne megélnem, amit a költőnek odavetnek, viszont elvárják, legyek eretnek, csakhogy nincs aki nem csalt még s a költő is tanul más kárán. Pénz: igazság, érdem. 11. Tizenhat éves forma volt a lány, barackos bőrén lángvirágos fények villództak, mint meszelt házak falán vasárnap délelőtt. Gyűrött mezei csokor omolt elé szavam, s megégtek pörgő szirmai a bíbor ajkakon. Rikító bankókkal kápráztatta a kor, tőlem távoli rejtelmekbe révedt, ábrándozó halott anyám volt ő, ki e vad körforgásban újraéledt. 12. Nem szólhatok másról, mint a máról, volt költőknek is akadt szépen dolga s nem gondolom, hogy a harmincadik század jobbítani hozzád visszanyúlna. Magamról a sminket, ha volt is, lefosztom, hogy felismerj, míg állok e háládatlan poszton, - körbelihegnek alantas vágyak, sunyi tettek, rívás a sajgó fájtól - és a te bűnöd is feloldozzam szómmal, szemedbe nevessek: Boldog leszel, jól van! |
|
(Lao Ce könyvébe) A folyó lábam lemossa. A szél tüdőm kiöblíti. A nap szemem fényesíti. A rét szívem takargatja. Mitől sáros fürge lábam? Mitől fullad büszke mellem? Mitől tompul sas látásom? Mitől reszket elszánt szívem? Ember és pénz, mi bemocskol! Ember és pénz, mi kifullaszt! Ember és pénz tart homályban! Ember és pénz fagyos, mint jég! |
1999 00|
Divatjamúlt lett e század, az ezred is oly elnyűtt, meggyötört, vigye az ócska göncöt, kinőtt holmit, szakadt gúnyákat akinek maskarázni még kajla kedve támad és ósdi rongyban járni víg öröm, vagy lapos zsebbel szájat tátni tér be a Jövő Market tündérajtaján, de üres kézzel nem bírna visszatérni kopott honába annyi fényes drágaság után! Nekünk, csóróknak való fattyú év ez, mely kényes, úri népnek nyűg, ledúrná s mohó étvággyal friss cuccra lecsapni lesben áll. E régi formák, mint anyánké, megigéznek és ni! - kedvező az ár, ily olcsón sohasem kaphatni egy teljes évet! Tenyerünkre vesszük, szánalmas szegény, mint minden utolsó, elfekvő darab, elönti szégyen, gyönge pír, reméli, majdan ő is méltó vevőjére akad, s megcsillanhat egy vágyakozó szemben a legeslegszebb árutól is szebben. Nézzük őt, ezernyi évből a legutolsó egyet! Nem vív majd hont, nem űz tatárt, gitáron sem pönget szerelmi verset, míg csizmák dúlják Inka-Amerikát s török hadak a Kárpátokat. Nem iktat császárt, fel sem akaszt, a szputnyik is tévénk fölött egy más évtől kering, s még oly banálisat sem fedezhet fel, mint a vitamint. Ha tűnő kedves búcsúcsókja volna hány ajak hajolna lázas, szenvedélyes csókra? Így meg dáma, úr, fitymálón legyint, életük a végtelennel határos, akár át is aludhatnák ez évet, az egészségre amúgy sem volna káros. Bornírt zakóban feszítsenek a kölletlen vigécek! Francba az egyest, lázongó, nyugtalan, régóta rontja már a képet, a kettes kifinomult harmóniára vall! Rajta hát, szerelmes társak, akiknek nem jutott még soha, kapkodjátok, most vigyétek, lám, a sors nem mindig mostoha. Melleteken ott fényesedjen olcsócskán, utoljára, az egyes - egyen, - vagy várhattok újabb nyolcezer évet! |
|
Nyár végén a fák haragos lombja megkeményszik és félősen zizeg a reggeli hűvösödő szélben. Nyirkos nyugati áramlatokból a pára az ágakon megül, lecsordul, de jaj, veszi-e hasznát a szomjúhozó élet? Reszketve csüng, mi üde és ifjú volt nemrég, kémleli alant a nagy gyűjtögető télre-készülődést s készül maga is, elszántan hullana már, de sorsa, hogy csúfos múlását tehetetlen kivárja. Tört fények közt sürög az áttelelő, behajtja a tavasz hasznát s csak néha gondol a halálra, mikor távoli rádióból rekedt éllel szólnak a gyilkos hírek, vagy disznaját etetve tavalyi kedvenc állata vére loccsan emlékként a szemébe. Tél van, tavasz, nyár, ősz? - magam sem tudom már. Mint nyár végi levél, szomorúan fityegek a világba. Megrendülten figyelem azt a másik fajtát, mely új és új tavaszra készül s mert túl távoli tőle a múlás, élete örökös önző áttelelés. |
|
A tél szívemnek legmélyéig ér, egy vagyok ez őszinte világgal, dísztelen, komor. Nem lobbizom semmilyen nyárral, és önhitemben meg nem alkuszom. Nincs érte bér. Csillámlón az óriás semmiben bolyongok. Nem hív senki sem. Hívatlanul török rátok újra! Igen mély a világ hidegjének kútja! |
|
Ropog a hó, ropog a hó, szétterülni volna jó, csikorogni hófehéren, hogy élni jó, hogy élni jó! |
|
Csillagfényben ülök a Dunával, babrál ujjam a habok között, asszonyosabb lett, mióta nem láttam, mégis a volt kedves, ki bár messze költözött, vagy én hagytam hűtlenül oda meleg párával szemén megannyi gond, űzettetés után magához von egy nyári éjjelen és kéz a kézben hallgatunk, figyeljük egymás fénylő homlokát s csak a csönd és kettőnk örök szerelme van jelen. |
|
Összehajolt a két csalán és csípős, irigykedő szavakkal pöffeszkedett az árok oldalán a kínzó déli napban. Fürtjük zölden földagadt és loccsanó epével ömlött szét testükön a harag, hogy az árkon túli réten szétvetve égő szirmait ringyó pipacs riszál nevetve. Én őt szeretem, a cédát, akit a sok szent csalános erkölcsökre vetne. |
|
Almafák görnyednek kopott gerincen, zöld zuhatag tintakék vízig. Pára, csönd. Halászbárkák ringnak, merről felkel a nap. Krétafehér szirtről kémlelem a csillámló időt. Lábam alatt csigák hegységnyi szabályos rajzolata. Kié ez a táj? Az enyém, mert csücskére léptem dicsérni harsány színeit? Vagy övék, kik sátrat vertek e földön s új otthonukért áldoztak istenüknek? Népek vonultak el itt, értek az almák, csontos sziklafalon hullott a zöld, a sárga - s a vörös vér. Illír, szláv, török parcellákra osztva felvirágoztak a temetők. Ma oszlopra feszített dróton bekiabáljuk s zúgva repüljük körbe határait, mit képzelet írt és az önzés. Kitámolyogva a mélyből az álom sós cseppjeit a nap letörli, fényes homlokkal körbetekint. Sugarával szítja nehéz gyümölcsét a köveknek, sápadt, egymást harapó fiait pirosítja és hullani hagyja, ha kedve betelt. Béke van, pára, csönd, reggel. Mint tükrön a legyek, apró pöttyök a bárkák. - Mit látok? Vízhátra vetett kusza rajzot gyermeteg létünk tarajokon vágtató sodrában. |
|
Báró Nagy Mihály beállt a kaszásai közé. Kaszált, akár a többi, talán elmaradozva, talán elhagyogatva, de velük. Este kézhez vette önmagától önmagának kijáró jogos jussát, aláírta: Nagy Mihály. Addig-addig kaszált, aláírt, kaszált, aláírt, mígnem a számadó könyvét vizsgálva rá nem bukkant: "Nagy Mihály, összesen 5 hold, fizetve." Utána aztán sosem látták a földeken, csak a végelszámoláson találkoztak a nevével alácirkalmazva: Báró Nagy Mihály. |
|
Amikor a Pokolba beléptem, El torító! - vigyorral köszöntött az ajtónálló. Kifulladt bika, akárcsak én, csatákban vesztes, lám, az ajtó mellé szorult szegény ördög. El torító! - mondtam beleszagolva a benti forgatagba, ismerős arcokat látok, pajtás, ragyogón megleszünk most már így az idők végezetéig. Mi, aprócska bikák, vesztesek és Mennyekből kiszorultak! |
|
Ismerős ez a zene, El torító! - előző életemben szaxofon lehettem Mexikó környékén, és ismerős az az arc a túlsó asztalnál, olyan jellegzetesen európai. Szentek! - ugyan ki lehettem én valahol, valamikor Európában? |
|
A véletlenek mindig is keresztezték útjaim, El torító! - volt hát mindig hová letérnem. Koszos kis mellékutakon bócorogtam a Világ Közepéig, de hogy, hogy nem, üresnek és unalmasnak találtam ezt a helyet, hát, El torító! - elindultam kifelé valamelyik gazfelverte kis ösvényen, viszontlátni benneteket, egymást öklelőket, reménytelenül tülekvőket valahová, talán éppen a Világ Közepébe. |
|
Ezt a verset egy számla hátulján írom, nem túl nagy számla, El torító! - hát nyugalom, kíméletesen rövid lesz majd a vers is. Rostélyost ettem és Colát ittam rá, erőlevest kínáltak még, de vacsorára ki nem állom, s különben is, nem levesből igyekszem erőt meríteni. A zene tűrhető volt s ha azt vesszük, hogy magamban ünnepeltem, átlagosra sikerült az este. A szomszéd asztalnál láttam egy európai arcot, felizzott mikor beszélt, pont mint a gyertya előtte, leégve csonkig derekul. Vacsora, ital, zene, - hej! - az arc s a gyertya is! Kétszázhuszonegy forintot fizettem. El torító! - messze még a szegénység! |
|
s ha nincs, hát rögzítse, hogy gesztenyeszőke, csíkosnadrágos fess kis legényleány, aki gördeszkán zuhan be verő délelőtt s villan a foga, mint a porcelán. Matat a gép, felfénylik szelleme és kiborul a szőke mind, meg az összes gesztenye, keresztben, hosszában csíkosak, azután duruzsol a masina megint és köpi a nadrágosokat, teenager nő, keszeg diák sorjázik, végül gördeszkát lel, no meg elefántcsontot és úgy tetszik, hogy a keresett személy, akit alkatrészeire bontott hipp-hopp feldereng delejes homlokán. De mégsem. Zutyul, összevon, válogat, hümmögve áramköreibe merül, kihajít hibázó párokat s mintha elakadt volna legbelül, borong, majd unott flegmával, mert mindennel szemben vértezett, kurtán kivágja: "Hasonló nincs és sohasem létezett." - Nos, Jucóka, boldogul-e? - Jaj nem! Ez a pimasz nem adja ki, és nem is veszi be! Mosoly robban az ablakon vakító fehéren, ő, aki sohasem létezett vigyorog át a téren, barnásfeketén, kukoricasárgán fodroz a haja, kunkori szivárvány s nem tudni leány-e, vagy fiú, vagy nemtelen tünemény, amint opálos csíkosan gördeszkán lódul a város fakó szegletén, s aki látja, mennyire fenséges, mily pazar, tudja, mitől e gépi zűrzavar és rámért munkájához könnyű derűvel visszafordul: - Hagyja a fenébe Jucóka! |
|
Rég volt. Apám a gang végébe állt, és az utolsó szál cigarettához felszította az utolsó szál gyufát. Erre a párosra évek óta várt. "Nem szívok többet." - mondta, majd álmos füstöt eresztett a csurgó őszi eresznek. Megadón, mint akinek kedvese elmegy, de visszamarad ő, örökre magányos lelenc gyermeke az időnek, tekintett; - s tekintek rád ezerkilencszáz-kilencvenkilenc. |
|
Nézem a kinti télidőt, ahogyan egy szoba konyhánkból gyermekkoromban a havazást. Vert falú házunk szűk ablakába felhúzott térddel beültem és lelkemig púpoztam a hulló pelyheket. Hányták a havat az öreg svábok, játékból volt az egész világ. Most is, mintha bábszínházat figyelnék. Hullik a hó, lyukas paraván. |
|
Mintha kocsiablakon a pára, az eső lomha dobogása, mintha fényen túl meredő ágak, mintha unott szerelmes sóhajok - míg az évek egymáson keresztülhágnak - nyűnék az ólmos holnapot, mintha nem is e világon járnék, mintha a Nap volna sötét árnyék, mintha te volnál ellenem, ki egyedül maradtál nekem... |
|
Vágtat a vaskígyó, hevült gyomrában fáradt lelkeink, a test üvegesen tekint önnön elvesztett nyomába, a megannyi tűrő társra, kinek fáj, de muszáj e vágta és a halott múltat siratva elrévedez a horizontra, jő-e a világnak parányi pontja, ahol majd békén lenyugodna? |
|
A fájdalomhoz testem túl tömör, elmerül a hányódó jajokban. Bölcsesség, vagy áruló közöny, hogy nem ordítok, nem tépem hajam, múlásodban süllyedő magam hűvös mélyek nyugalmába térek? Ki holt vagy már, tudom, megértesz: a kétkedésben végsőkig hatoltam. Az Örök Idő keblünkön tipor, célja, kegyelme, vége semmikor. |
|
Kinek ríhatnám el az idő csúf játékát velem? Panasz szavam szívére ki venné, saját bajának tetejébe? Mert mind aki élő hiába lázad, cipeli terhét, míg űzi bánat, fondor félelem s csalja csilló messzi remény, de útja nem fogy, nem ér el sehová, mit tegnap legyűrt, feltornyosul elé holnap, csak réved vakon, mint futkosunk talmi lázban, nem értve hová tűnik ifjúi hév, rőt szerelem, s megsejtve, hogy egyedül marad majd örök magányban, fájdalmasan nyüszít, akár az eb holdas éjjelen. |
|
Új s a régi körbejár. Száz év, mint e vers, elillan. Bízni, búslakodni kár, fuss a végtelen csalitban! Élet, halál egyre megy, tudja már, ki bukni készül. Lépni tanít verebet mind, ki dolgozik vitézül. Gyermek, ifjú, férfi, vén, gyümölcs megérik magától. Pásztorkodásod mit ér? Elfoszlik a szó a szádról. Büszke, zordon kőfalak porrá omlanak a szélben. Élj és add tovább magad, semmi sem örök egészen. Új s a régi körbejár. Száz év, mint e vers, elillan. Bízni, búslakodni kár, fuss a végtelen csalitban! |
|
Estébe tart a szótlan délután, éjt remél a szürke fény helyett. Hol sötét honol a mindenség felett, szabadon tűz a képzelt napsugár. |
|
Fehér világ az dőre ékszerekkel, amit a reggel szívemben talált. Ezüstkorallok szikrázó hidegben, tündérirtózat, mint kinn a téli fák. Hozzád ha bújok hűvös koccanás. Rá hosszú csönd. A mélyed meg se rezzen. Kopár magadnak lettem talmi éke. Múló gyönyörbe vonni még remél-e más, pőre fagyból költözködni vágyva jégsziporkás, dér-csipke világba? |
|
A felhő a nyárfa tetején már idősebb, mint te, meg én. Életünk csilló víz felett egy cikkanás. Kozmikus legyek zizzenik át a nyári levegőt. A móló hullámból kinőtt imbolygó Howking-félsziget. Világok közt a világunk játszik, megremeg. Nézem a felhőt, téged látlak, arcodon bíbor a lángoló nap. Mily tökéletes mű ez itt lenn, mintha igazából volna Isten s nem mi volnánk mindennel együtt a Megváltó, ki végre eljött! |
|
Elrohannak mind az évek, bájad fürkésző szemem szemed bogarába réved: Kid vagyok? Ki vagy nekem? - míg ránk nem borul selyem pilla s ablakunk már ki nem nyitja senki evilági lény, könnyű függönyén a halálnak nem hatol át földi bánat, sem szikrázó égi fény. |
|
Átvirrasztott bűnös éjszaka, kéj a csúffal, izzadt remegés, szűk szemedbe vékony könny szökött, lázas főm a homlokodhoz ér, bélyeges vagyok, szökésben üldözött rab, se pénzem, se otthonom. Nem jövök hozzád már soha. Te sem vársz több riadt csöngetést. Rejtegesd a volt nem volt hevét s boldogulj. Én örök bolond! |
|
Bűneim nem bánom. Ott lennék ma is minden ágyon és rajta csüngnék az összes keblen, mit nehéz munkával védened kell. Elhajóznék a világ szélére, átkiáltsak Istennek, miféle isten Ő, hogy parázna gömböt formált, szentjének meg a gondot, óvni, ki káromkodni nem rest, léha garázda, ótvaros és tetves, s hagyja, hogy csattogjon a korbács rajtad, aki a semmiért szolgálsz. Nézem a szende neon-plakátot, fánkot hirdet, kalap helyett fánkot. Merre lennél Miklós? Mi itt éhezünk! Sosem jutott, és most se jut nekünk. Tanítson végre valaki igazra, ne bálványt imádjon aki gazdag s ne imát mormoljon mind a szegény. A szívedet add, ne teli edény meleg ételt a szeretetszolgálattól! Más meg a szafari csim-bumba belefásul. Legyen aki leborul elénk s míg leborulunk ne fájjon a térd. Bekötött szemű őz az élet, éberen vigyázd a gyengébbet, le ne ronthassa orvul fegyver, mit nehéz munkáddal védened kell. S ha elérne egyszer szent halálod szívedért a sorba a bűnösökhöz állok, hogy a Nőnek nyújtsam, aki nem tett többet értem, mint a szívét adta, mikor nem is kértem. |
|
Gyere a földekre vélem, búzában heverni kéken, röpülni, mint az égen, ringó tengerek vizében, gyere, gyere pipacsok hevében ölembe bújni, vigyázva, szépen, könnyűn lihegve, zihálva, hogyha kérem, gyere, gyere, gyere, leszek a melleden érem! |
|
Áldott a fény, ha belőled árad, lényed páratlan, szilaj bilincse, áldott szemed, hajad, a szájad, tested csodái, gyöngye, kincse. Áldott a méh, a szív s az elme, az élet áldott, a tág, a gazdag, hogy formáidban kutatta, lelte meg tökélyét a nyüzsgő anyagnak. Áldott vagy te, ki vagy, de múlasz, áldott a hely, hol megszülettél, áldott jövőd, ha hívsz, ha elhagysz, s áldott e vers, hol áldva lettél. |
|
A hó az úton lenn a régi, a tűz az ablakban tiéd. Az út a más, és aki kéri tekinteted zöld melegét. De aki más, az másként várja lombot vető benti lángod. Már nem megosztani kívánja, irigyli meleg magányod. Fagytól hunyorog az este, hullik a hó kanyaros útra. Titkaimat a tél kileste. Megpörgette ledér kalapját. A varázst mímelni tudja, járatni szakadt bolondját. |
|
Őt nézd ha néz kövesd ha hív maradj ha ad helyet ma még beszélsz nem bújsz ha félsz kevés ki ellened veled. Őt várd ha vár mert kell majd mint a szó mint téli éj az éjre könnyű hó ha nem marad - mert nem marad - már több kioldható csomó. |
|
Azt az utcát estelente látom... Fujtott a nap, a por és a vágy. A folyóhoz robogtunk rajta át villámló fekete motorkerékpáron. Előttem dalolt a legjobb barát. Vállamon szőke sörényű vad szerelem lobogott. Zokogtam. Idegen földeken rohantunk messze, tovább. Mily utakat kellett azóta bejárnom! - s a hűs folyót máig nem lelem. Lángoló utcán robogsz velem este, ha szikrát hány rám az álom. |
|
Hol ring a fagyban Fjodorova Ánya? Vorkuta rejti? Hatanga? Mezeny? Nem indultam kecses nyomába, a vad tundra jegyezte el. Fehér korallok ágbogán hömpölyög az éj, bús óceán. Szűz hóban kurtán baktatok, hó föd el múltat, holnapot. Merre a helyes irány? Merre, ki meleg ölével várna? |
|
Már csak fekete égi vizekbe tekintek szerelemmel, nem sötét szemedbe. Már csak ha szűzi csillagok vizivirága rebben, enged a férfi magánya, lobog kozmikus igézetben. Tudom, fájó ezt hallanod, akár gyermekünk is lehetne s otthonunk a mindenség hazája. |
|
Októberre visszajár a nyár, incseleg a kópé ifjúság. Emléke oly meleg, eleven, pajzán kacaj, vad vágy, féktelen tűz süt szavadból elhulló reám. Rőt hevében mégsem gyúlok el, mert más vagy te, mint mutatod magad; szemfényvesztő hamis kis csaló. Jaj, reszketek, ha lobbot vet hajad, de északabbra hullik már a hó. |
|
Beléptem. Opálos asszonyi ború lengett a homályban, tömött, puha párnák hevertek szerte s mint súlyos, leomló drága kelme brokátos csönd fodrozott körém. Íme, itt honol ő bezárva, képek, nippek között a Nő, érintetlen, törékeny antik váza! Fülledt, bódító illat, buja trópusi növény ringatta szendergő vágyainkat. Hallgatag szolga strázsálta e halotti rendet. Körbevezetett, majd kikísért, s leoltotta a szerelmet. |
|
Könnyek. Így már könnyebb. Fölpuhul a lélek, mint esőben gőzölgő göröngyös földek. Látlak. Veri a zápor a reszkető fákat. Még el sem hagytalak, tudtam, megtalállak s iszom belőled, mert szomjazom. Az út oly hosszú! Te enyhülés vagy lázas ajkamon. Pára alakod lecsordul a tájra. Kinek van ily suhogó hűs esőruhája? Voltál asszony, most záporozzál életet adó könny-eső-zsoltár! Ének hirdesse földnek, égnek, hogy mind, aki fáj enyhülést remélhet. S útban az egyre iszonyúbb vad tájak felé bízhat benned, jobban, mint az Úrban. |
|
November. A világ leejtett karral áll. Negyvenéves asszony, mereng a kunsági határ. Ó, a csend öröktől fogva leng a hideg, kék-szürke felhőkben. Arcod szomorú bája az. Mi termett, learattatott. Szántás hullámzik erdők löszsárga partjáig. Barna szemed most a közelgő este. Jegenyék fáklyája ég. Dicsőség! Vettettem tisztító tüzedbe ezerkilencszáz-hetvennégy november másodikán. Szerelmes nőm! Világom! Miért nem vársz ma rám? |
|
1. Megpróbáltam mindent, ami bűnös. Könyörögj értem, hogy neked is fájjon, miért lettem győztesből legyőzött bajnok, karodon kívül, át száz véres halálon. 2. Hajadon ékszer zúzmara, nyomod a hóban őz nyoma. Miféle lény vagy? - Imbolygó lélek? Nyomod, hajad sziporka fények. |
Lehoczki Károly
76/321-548
lecso@externet.hu